BERZSENYI DÁNIEL (Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.) költő

A magyar irodalom nagy magányosa, a "niklai remete" jómódú és régi középbirtokos nemesi család egyetlen fiaként 1776. május 7-én született Egyházashetyén. Apja, a különc természetű Berzsenyi Lajos jogi végzettségű, de hivatását nem gyakorló, a vármegyei közélettől visszahúzódó földesúr; a nemesi virtus és a hazafias kötelességérzet erényeit klasszikus bölcselők és történetírók olvasásával edző, kora átlagához viszonyítva művelt férfiú volt, aki azonban a költészetet nem sokra becsülte. Anyját, Thulmon Rozáliát, aki fiát nagy szeretettel vette körül, tizennyolc éves korában vesztette el. A kezdetben gyenge szervezetű gyerek tíz éves koráig nem került iskolába; apjának a természetes nevelésről vallott elvei szerint a környék parasztgyerekeivel játszva, bírkózva, réteken és lóháton nevelkedtett, s apja tanította meg két hét alatt a betűvetésre.

1788-ban, tizenharmadik életévében került a soproni evangélikus líceumba, ahol korán beérte "az oskolai tanulmányokban rég izzadókat", viszont hamar meggyűlt baja a fegyelemmel. Kisebb megszakításokkal hét esztendőt töltött itt. A javarészt német lakosságú Sopron az ország egyik legműveltebb városa, a líceum egyik legjobb iskolája volt ebben az időben. A Sopronban eltöltött évek döntő élményt jelentettek számára, bár későbbi megnyilatkozásaiban sokat tett azért, hogy iskolakerülő diák hírébe keverje magát, aki tanulmányai helyett inkább a városi polgárság körében "virtuskodott". Közismert Kazinczyhoz 1811. március 13-án írott írt levelének passzusa:

Ha az iskolai órákat gyakran elmulasztotta is, annál többet olvasott, főként történeti és költői műveket. Az akkori iskola legfőbb tárgyát, a latin nyelvet kitűnően elsajátította s jól megtanult németül is. 1793 márciusában kimaradt a líceumból és Keszthelyen csapott föl katonának, de nem sokáig tűrte a durva bánásmódot, s hazaszökött Hetyére. A következő évet otthon töltötte; apja, – akivel viszonya egyre feszültebb lett, – 1794 őszén, édesanyja halála után vitte vissza Sopronba. Wietoris rektor – kedvezéssel – vette fel első retorikai osztályába, - ahol épp Horatius ódáinak harmadik könyvét tanította.

1795-ben, a tanév vége előtt, egy sor adósságot hátrahagyva távozott végleg az iskolából, neve mellett a Wietoristól származó bejegyzéssel: "Valedicit vel patvarista vel oeconomus futurus. Mores no probavit" (Búcsút vett azzal, hogy joggyakornok vagy gazdálkodó lesz. Nem tanúsított jó erkölcsöket.) Anyai nagybátyjánál, Thulmon Jánosnál húzódott meg a Somogy megyei Niklán. Csak a következő évben tért haza Hetyére, ahol a titokban versírásra kapott ifjú viszonya tovább romlott apjával, aki – állítólag – könyveit, kéziratait eltépve, gyertyáit eloltogatva próbálta lenevelni fiát a szerinte nemesemberhez nem méltó foglalatosságról.

1799. május 22-én kötött házasságot másodunokahúgával, a tizenhat esztendős, tehetős Dukai Takách Zsuzsannával, akit saját 1809-es vallomása szerint "együgyűségben talált, és abból fel azóta sem szabadított". A házassággal megkapta a kemenessömjéni birtokot is: az ifjú pár itt kezdte meg önálló gazdálkodó életét.

1802-ben került a nemesdömölki evangélikus gyülezetet élére Kis János költő, Kazinczy barátja, akinek Berzsenyi megmutatta néhány versét. Kis, aki Berzsenyi második gyermekének is keresztapja lett, 1803 elején – miután szerzőjüket "lelkesedve serkenté írásra" – e verseket eljuttatta Kazinczyhoz.

Berzsenyi, egy birtokvásárlást követően, 1804-ben Niklára költözött. Nem tudható, hogy a későbbi versek és levelek tanúsága szerint is fájdalmas búcsúzás miért következett be: feltehetően anyagi, gazdálkodói szempontok játszottak közre benne. A Nikla felé kocsizó költő, aki út közben megállt azon a ponton – a történet szerint Bazsi község határában, – ahonnét látni még a Ság hegyet, így ír egyik legszebb, Búcsúzás Kemenes-Aljától c. versében:

"Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
      Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
     Vegyétek bús könnyemet."

1808-ban, Kis János közvetítésével hetvenhét verset tartalmazó kéziratát küldte el Kazinczynak, aki felajánlotta segítségét a kötet szerkesztésében. 1810-ben verseskötetének ügyében Pestre utazott, ahol találkozott Kazinczy barátaival, többek között Vitkovics Mihállyal, Szemere Pállal, Kölcseyvel, akikre vidékiessége miatt nem tett túl jó benyomást, s akiknek társaságában magát is idegennek érezte.

Verseinek első kiadása végül 1813-ban jelent meg, amit három évvel később követett a második. Berzsenyi verseiről a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában Kölcsey Ferenc írt kritikát, amely, amellett, hogy sok igazságot tartalmazott, leginkább hangnemében volt bántó. A kritika Berzsenyit főként dagályossága és nyelvi provincializmusa miatt kárhoztatta. Berzsenyi válaszul írt "hipochondriás Antirecensió"-jának kiadását később – hiába – letiltotta, a Tudományos Gyűjtemény csak átdolgozva közölte. Kölcsey kritikáinak évekig betege lett, irodalmi levelezéseit is felfüggesztette, és a gazdálkodással felhagyva egy évre Sopronba költözött ott tanuló fiaihoz, hogy olvasson, tanuljon, elérje azt az elméleti szintet, amelyen egyenrangúként mérkőzhet bírálójával. 1825-ben készült el az Észrevételek Kölcsey recensiójára végleges szövegével, 1826-ban A versformákról publikált tanulmányt, az Akadémia megbízásából Bírálatokat (1831-32) készített. 1832-ben írta meg Poétikai harmonistika címmel – miután az Akadémia 1830-ban filozófiai osztálya első rendes vidéki tagjává választotta – rendszerező, összefoglaló, akadémiai székfoglalóul szánt tanulmányát. 1830-ban több levelet váltott a költészetéért lelkesedő Széchenyi Istvánnal, aki tisztelgő sorok kíséretében megküldte neki Lovakrul című művét. A 30-as évek során többször személyesen is találkoztak, amikor Berzsenyi fel-fellátogatott az Akadémia üléseire. 1833-35 között írta meg A kritikáról című tanulmányát. Ebben az időben már sokat betegeskedett, Balatonfüreden és – az akadémiai ülések idején – budai fürdőkben kúráltatta magát. 1836. február 24-én nyolc napi súlyos szenvedés után hunyt el Niklán, ahonnét egész életében visszavágyott szülőföldjére, Kemenesaljára, melynek máig legnagyobb tájfestő költője. Az Akadémián hajdani kritikusa, – akivel életében nem engesztelődtek meg egymás iránt, – Kölcsey Ferenc búcsúztatta.

A "magyar Horatius" emlékét a Kemenesalján egyházashetyei szülőházában berendezett emlékszoba őrzi. Nevét a celldömölki gimnázium és az egyházashetyei általános iskola viseli. Egyházashetyén születése napján, 1990-től kezdődően hagyományszerűen egész napos rendezvénysorozattal emlékeznek rá. A kaposvári székhelyű Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság celldömölki csoportja (Kemenesaljai Berzsenyi Asztaltársaság) 1988-tól működik a Kresznerics Ferenc Könyvtár munkatársainak szervezésében. A Sümeg közelében, Bazsiban, – Dala József kezdeményezésére – felállított emléktábláját Kósa Csaba író avatta fel 2001. május 18-án.

Irodalom:

Bécsy Ágnes: Berzsenyi Dániel. Bp. 2001.
Orosz László: Berzsenyi Dániel. Bp. 1976.
Deák Gyula: Berzsenyi estéje. Színmű három felvonásban. In: Nyugat, 1921. 7. sz. (április 1.) 28 p. (tovább)
Németh Tibor: A költőfejedelem és a szürke eminenciás. Berzsenyi Dániel és Kis János párhuzamos életrajza. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 2004/1. sz. pp. 15-36. (tovább)
Berzsenyi összes versei a magyar elektronikus könyvtárban (MEK)

G.T.