Gosztonyi János

GOSZTONYI JÁNOS (Völcsej, 1925. október 21. – Budapest, 1985. január 16.)

művelődéspolitikus, országgyűlési képviselő


A Győr-Sopron megyei Völcsej községben született, de tulajdonképpen kisgyermek korától Celldömölkön, a Marcal-majorban nevelkedett. Ha érdeklődtek gyermekkoráról, akkor mindig a győri vasút és a Marcal-folyó szögletében lévő kis majorról beszélt. Amit a majori cselédek, napszámosok között átélt, sorsuk ismerete meghatározta egész életpályáját. Celldömölkön és Pápán végezte iskolát: a pápai kollégium kereskedelmi középiskolájában érettségizett. Fájdalmasan rövidre szabott élete nagyobbik felét a politikának szentelte. 19 éves korában már a Győrffy-kollégium lakójaként a NÉKOSZ szervezője. Pályáján egy levél indította el, amelyre így emlékezett: "1943. nyarán történt. Megkaptam a kollégium behívó levelét a dunavecsei felvételi táborba. E levél hangja volt reám nagy hatással. Meglepett és szinte természetellenesnek éreztem, hogy írhat nekem, egy majorban élőnek egy valóságos doktor, egy kollégiumi igazgató - Kardos László - olyan megszólítással levelet, hogy Kedves Barátom!"

Gosztonyi János tehát népi kollégista lett. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán tanult, majd a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemen tanári (1948), majd doktori (1949) oklevelet szerzett.

A földosztásnál miniszteri biztos, majd a megyei földbirtokrendező tanács tagja. A Celldömölkön 1947-ben létrejött Felsőbüki Nagy Pál Népi Kollégium központi összekötője volt. 1948-tól az Egységes Parasztifjúság Országos Szövetségének főtitkáraként éveken át irányította a baloldali ifjúsági mozgalmat. 1947-től a Nemzeti Parasztpárt színeiben lett országgyűlési képviselő s egészen haláláig Kemenesalja küldöttje volt. Ezzel s a 22 éves korában megszerzett „honatyai” titulussal különleges szerepet töltött be a Tisztelt Házban. Számos felelős posztot töltött be: 1953 és 1963 között tagja a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának; előbb 1959-től 1962 ig, majd 1969-től öt éven át a Vas Megyei Pártbizottság első titkára, majd újabb öt évet dolgozott a Népszabadság főszerkesztőjeként. 1970-től 1974-ig művelődési miniszterhelyettes, majd 1980-ig oktatási államtitkár. Vas megyei pártfunkciója alatt épült fel a gimnázium (1958), avatták fel a Kemenesaljai Művelődési Központ épületkomplexumát (1972) és meghatározó szerepe volt abban, hogy Szombathelyen 1971-ben megkezdhette működését a Tanárképző Főiskola. Az 1978-ban elindított oktatási reformok, új tantervek az ő irányításával készültek. A nyolcvanas évek első felében – ekkor már mint a Magyarok Világszövetsége főtitkára – bejárta a világot, eljutott mind az öt kontinensre. Főtitkári minőségében a magyarságtudat erősítéséért, a világban szétszórt magyarok összefogásáért dolgozott.

Bármerre járt, soha nem szakadt el szülőföldjétől, Vas megyétől és bölcsőhelyétől: a Kemenesaljától. "Ez az a hely, ahova jó visszatérni, ahol jó egy-egy kicsit megpihenni" – mondotta. 1985 februárjában örökre megpihent a celldömölki temetőben. Síremlékén – melyet Kiss-Kovácsné Tóth Emőke szobrászművész készített – ez áll : "Innen indulok a világba, de pihenni idetérek."


Irodalom:

Balázs Mihály: Emlékezés Gosztonyi Jánosra 1925 – 1985. In: Köznevelésünk évkönyve 1985. Bp. 1985. pp. 287-292.
Lőrincze Lajos: Hite és hitele volt. In: Nyelvünk és kultúránk. 1985. március (58. sz.) pp. 3-4.
Búcsú Gosztonyi Jánostól, a Kemenesalja nagy fiától. In: Vasi Szemle, 1985. 2. sz. pp. 161-165.
Dala József: A marcalmajori ház. In: Vas Népe, 1985. 302. sz. (dec. 27.) p. 5.
Berecz János: Gosztonyi János síremlékének avatásán. In: Vasi Szemle, 1987. 2. sz. pp. 273-276.
Tungli Gyula: Gosztonyi János. In: Uő: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. pp. 104-107.

M. G. - N. T.

Géfin Lajos (1888-1925)

GÉFIN LAJOS (Kiscell, 1888. augusztus 7. – Budapest, 1925. november 27.)

színész, hírlapíró, szerkesztő

Névváltozat: Kemenes Lajos
 

Dr. Géfin Lajos, a kiscelli kórház első igazgató-főorvosának és Hübner Jankának a fia. A gimnáziumot Veszprémben, Csurgón, Szombathelyen és Felsőlövőn (itt érettségizett) végezte. 1906 és 1910 között Budapesten kitűnő eredménnyel végezte el a színiakadémiát. 1910-ben özvegy Makó Lajosnénál Szegeden kezdte színészi pályáját. Az 1910/11-es évadban Könyves Jenő vándorló színtársulatával lép fel. 1911-től a budapesti Vígszínház tagja. Az ekkor rendszeresített gyermekelőadások közkedvelt alakja volt. A Központi Sajtóvállalat megalakulásakor (az I. világháború idején) annak titkára lett és főleg a szervezési munkákból vette ki a részét. Bangha Béla jezsuita szerzetesnek, a magyar katolikus sajtó irányítójának bizalmasaként a Központi Sajtóvállalat Gondolat c. hetilapját szerkesztette 1919 és 1921 között. 1921. szeptember 1-től a budapesti Városi Színház művészeti titkára lett. Egyidejűleg az Új Nemzedék c. lap színházi rovatvezetőjeként dolgozott. Ide nem csak színházi kritikákat írt, hanem a művészet más területein szerzett nagy jártasságát is sikeresen tudta kamatoztatni.

A Színházi Életben több gúnyrajza is megjelent. 1924-ben egészsége annyira megrendült, hogy hat hónapos szabadságra kellett mennie. Visszatért munkájához, de rövid idő múlva idegkimerültsége végleg levette lábáról. Budapesten egy elmekórházban hunyt el, hamvait a celldömölki családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

A Géfin-család síemléke. fotó Orbán Róbert

Főbb szerepei:

Peti (Komor Gy.: Jancsi király)
Az író (Harsányi Zsolt: Mi lesz a darabbal?)
Mill, segédlelkész (Shaw: Candida)


Irodalom:

Kemenes Lajos. In: Az Est. 1925. november 28.
Erődi - Schöpflin: Magyar színházművészeti lexikon. 2. köt. Budapest, 1930.
Horváth Ferenc: Egy vasi színművész centenáriumára : Kemenes Lajos (1887-1925). In: Vas Népe, 1987. augusztus 7. (185. sz.) p. 5.
Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái.X. kötet. Bp. 1992. h. 585-586.
Magyar színházművészeti lexikon. Budapest, 1994. p. 370.

Gy.G. - N. T.

Géfin Gyula

GÉFIN GYULA (Celldömölk, 1889. január 26. – Szombathely, 1973. november 10.)

pápai prelátus, egyháztörténész


Szülei: dr. Géfin Lajos kórházigazgató főorvos, Hübner Janka. A család második gyermeke elemi iskoláit a kiscelli római katolikus iskolában végezte. 1906-ban a szombathelyi premontrei gimnáziumban érettségizett. A teológia első évfolyamát Szombathelyen járta, azonban István Vilmos püspök Innsbruckba küldte ki, ahol 1912-ben szentelték pappá. Első szentmiséjét 1912. augusztus 4-én mondta a celldömölki apátsági templomban. Új püspöke, gróf Mikes János – maga is innsbrucki növendék – 1912-ben Királyfalvára helyezte káplánnak, és a doktorátus letételére bíztatta. 1913-14-ben már a dogmatika és a filozófia helyettes tanára a szombathelyi szemináriumban. 1914-ben szerzett teológiai doktori oklevelet, ezt követően három évig Zalaegerszegen volt hittantanár, ekkor került szorosabb kapcsolatba Pehm (Mindszenty) Józseffel, akit később utódául is ajánlott. 1917-től ismét Szombathelyen szolgált: püspöki szertartó, levéltáros, a dogmatika rendes tanára, a kisszeminárium prefektusa. A kommün alatt hitoktató, majd egy évig káplán Táplánfán. 1920-tól 40-ig a szeminárium vicerektora, majd 1952-ig rektora. Tudományos működésének három nagy területe van:

1., Könyvtár- és levéltártudomány: 1927-ben Mikes püspök létrehozta a Herzan-könyvtárat, amelynek gazdag anyagát Géfin Gyula tudományosan feltárta. 1930-tól a 8700 kötetes, értékes állománnyal rendelkező Szent Márton Kölcsönkönyvtár, Szombathely egyik legolvasottabb könyvtárának vezetője lett. 1927-1929 között feldolgozta a püspöki levéltár anyagát is, mint annak igazgatója. Ennek felhasználásával íródott meg „A Szombathelyi Egyházmegye története” három kötetben. 1931-ben Magyarország jelentősebb egyházi levéltáraiban (Budapest, Eger, Esztergom, Győr), 1932-ben pedig fél évig a Vatikáni levéltárban kutatott.

2., Tevékenyen részt vett Szombathely kulturális életében. 1931-től írt az Egyházmegyei Lapok-ba, 1933-ban jó barátjával, Pável Ágostonnal megalapították a Vasi Szemlét, amelynek jogutódjában, a Dunántúli Szemlében 1942-től jelentek meg írásai. Mindig részt vett a felolvasóestéken, irodalmi összejöveteleken és jelentős szerepe volt a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság létrehozásában. Tudományos tevékenységének elismeréseként a Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi kara 1935-ben „Doctor Collegiatus” címet adományozott számára.

3., Érdeklődése később a művészetek, a régészet és a barokk világ felé fordult. Hefele, Anreith, Dorffmeister és Faludi neve jelzik újabb kutatási irányait. 1938-43-ig Járdányi Paulovics Istvánnal feltárták a Romkertet, és publikálták az ott talált római és középkori leleteket. A tudós világ is felfigyelt tevékenységére: 1941. december 9-én a Berlini Akadémia Régészeti Társulata levelező tagjává választotta. 1943-ban a Püspökvár Sala Terrena-jában létrehozta az Egyházművészeti Múzeumot; megindította az Acta Savariensia-t, megírta A Szombathelyi Székesegyház című jelentős munkáját. Nem késett az egyházi elismerés sem: 1944-ben kanonok, 1946-ban pecöli apát, 1947-ben a Szent István Társulat Akadémiájának tagja. 1950-ben pápai prelátus, de egyre inkább a háttérbe szorult: a bebörtönzött Mindszenty hercegprímással való kapcsolata és 1956-os nyilvános szerepvállalása miatt felkerült a nyugdíjazandó, reakciós papok listájára. 1960-ban súlyos állami támadás érte könyve miatt (Géfin Gy. – Horváth T. – Kádár Z.: Savaria-Szombathely műemléki monográfiája) amit zuzdába küldtek. 1964-ben – rehabilitációként – Szombathelyen Rómer Flóris emlékérmet kapott s még ugyanabban az évben az innsbrucki egyetem aranydiplomása lett, 1968-ban pedig nagypréposti címmel ismerték el tudományos tevékenységét.

1973. november 10-én a szombathelyi kórházban hunyt el. A székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.

Művei:

A Romkert feltárása, 1938-1943. Szombathely 1992. 165, [4] p. (Acta Savariensia ; 6.)

Irodalom:

Szilágyi István: Géfin Gyulára emlékezünk 100. születésnapja alkalmából. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1989. 1. sz. pp. 1-4.
Géfin Gyula. (Összeáll. Dobri Mária, Mayer László). Szombathely, 1993. 143 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák ; 32.)

K.J.

Gáyer Gyula

GÁYER GYULA (Kis-Czell, 1883. február 16. – Szombathely, 1932. június 13.)

jogász, botanikus


Polgári családból származikott. Nagykereskedő édesapját kilenc éves korában vesztette el. 1892-től húgával együtt édesanyja (Hübner Lujza) nevelte, aki emellett a család jólétének alapját jelentő üzlet irányítását is átvette. Szülői háza ma már nem áll, helyét emlékoszlop hirdeti. A család – apja halála után nem sokkal – a hatalmas, jól gondozott kerttel ellátott ún. "tornyos házba" költözött, amelynek szomszédságában áll az 1983-ban felállított mellszobor. A nagy kertkedvelés a Gáyer ill. Hübner-családban szinte hagyományjelleggel bírt, s itt szerezte azokat az első benyomásokat, amelyek egy életre eljegyezték a növények tudományával. E háznak a toronyszobájában születtek meg első szellemi termékei. Kilencéves korában kézírással készette el "Képeskönyv - Kisebb gyermekek számára írta és nyomtatta Gáyer Gy." című munkáját, amelynek figuráit, növényeit, állatait is maga rajzolta, szövegét maga írta.

Elemi iskoláit Celldömölkön végezte. Tízéves korában Szombathelyre került, ahol apremontrei főgimnázium tanulója lett. A gimnáziumban még szélesebbre tárult előtte a világ, hiszen megismerkedhetett az iskola jól felszerelt szertárainak anyagával. Itt találkozhatott először Borbás Vince Vas vármegye növényvilágáról írt munkáival, amelyek hatására szakszerűen kezdett el növényeket és állatokat gyűjteni.

Középiskolai tanulmányait befejezve Budapestre került, ahol természetrajzi beállítottsága ellenére a Tudományegyetem magyar-latin szakára iratkozott be. Egy szemesztert hallgatott végig, majd átment a jogi fakultásra. 1904-től a kolozsvári egyetem jogi karán folytatta tanulmányait.

1907. januárjában avatták jogászdoktorrá Kolozsvárott. 1912-ben bírói vizsgát tett, és önálló működési kört kapott. 1914-től a felsőőri járásbíróságon, majd a szombathelyi kir. törvényszéken volt albíró. Az ugyenide szóló, 1915-ben történt törvényszéki bírói kineveztetése már katonai szolgálatban találta. 1918. május 30-án tartalékos főhadnagyként szerelt le, szolgálatát a vitézségi érem szalagjával ellátott arany érdemkereszttel ismerték el.

1918-tól a szombathelyi törvényszéken bíró, majd törvényszéki tanácselnök; emellett a Vasvármegyei Múzeum külső munkatársaként is dolgozott.

A szegedi egyetemen 1925-től a növényföldrajz, 1930-tól a növényrendszertan magántanára volt. Kétszer nősült, első felesége, Kárpáthy Margit 1920. március 15-én meghalt. Második felesége Szűcs Margit tanárnő volt. 1932-ben, hosszú betegség után hunyt el Szombathelyen. Celldömölkön, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra.

Növénytani tevékenysége három fő fejezetre tagolható: florisztikai, növényföldrajzi, valamint szisztematikai-monográfiai munkásságára. Botanikai fejlődése szűkebb hazája flórájának gyűjtésével és további kutatatásával indult meg. Fő gyűjtőterülete elsősorban szülőföldje Vas, továbbá Pozsony, Komárom, Sopron, Zala és Veszprém vármegyék voltak. Tapasztalatok gyűjtése végett hazánkon kívül eső területeket is felkeresett. Legjobban a Keleti- (osztrák) Alpokat kedvelte, amelynek kitűnően (nemcsak botanikai szempontból) ismerte egész vonulatát.

Florisztikai munkái közül a legjelentősebbek: "Komárommegye virágos növényeiről" és a "Supplementum Florae Posoniensis". Botanikai munkásságának koronája a megye modern genetikai növényföldrajza, a legjobb ilyen jellegű részletmunka: "Vasvármegye fejlődéstörténeti növényföldrajza és a praenorikumi flórasáv".

Az inkább hazai érdeklődésre számot tartó florisztikai-növényföldrajzi dolgozatainál a nemzetközi tudományos élet részéről nagyobb figyelemben részesült szisztematikai-monográfiai munkássága. Két növénynemzetség, a sisakvirág (Aconitum) és a szeder (Rubus) rendszertani feldolgozásával, valamint a szedrek magyar határozókulcsának kidolgozásával nemzetközi hírnevet szerzett. Az őt megelőző Aconitum-specialisták meglehetősen kaotikus állapotokat hagytak maguk mögött. Gáyer megfeszített munkával, éles szemmel és szisztematikai érzékkel teremtett rendet az alakok és társnevek tömkelegében, biztos alapokra fektetve a sisakvirágfélék nemének rendszerét. (Aconitum burnati Gáyer) Ennek tulajdonítható, hogy ezidőtájt a legtöbb szerző őt kérte fel az Aconitum-okról szóló fejezetek kidolgozására vagy legalább átnézésére. Tizenhat saját dolgozatában és több más szerző munkájában jelentek meg eredményei. Közűlük a legfontosabbak a "Vorarbeiten zu einer Monographie der euroäischen Aconitum-Arten", Hegi közép-európai ("Illustrierte Flora von Mitteleuropa"), Schinz és Keller svájci (Flora Schweiz), valamint Jávorka flóraműve ("Magyar Flóra. Flora Hungarica") számára adott sisakvirág feldolgozásai.

Gáyer a háború alatt, pozsonyi katonáskodása idején kezdett foglalkozni a szeder (Rubus) nemzetség tagjaival, amely az egyik legnehezebbnek tartott hazai növénynemzetség. Szakmai körökben a Rubus nemzetség előmunkálatai "Prodromus der Brombeerenflora Ungarns" a legnagyobb elismerést váltotta ki. Ez időben számos hazai és külföldi gyűjtemény revideálására kérték fel egyetemek, tudományos intézmények és múzeumok vezetői.

Gáyer Gyula a tudománytörténet terén is otthonosan mozgott. Több életrajz és méltatás jelent meg a tollából Vas megye természetkutatóiról, vagy például a Rubus-tanulmányai kapcsán megismert botanikus kollégáiról.

A bíró és botanikus Gáyer egy harmadik – egész emberi pályának is beillő – hivatást is ellátott mint muzeológus. Széleskörű tudományos tevékenysége révén neve már rég ismert volt a tudományos élet hazai és külföldi köreiben, mikor 1923-ban átvette a Vasvármegyei Múzeum Természetrajzi Osztályának (Tárának) vezetését. Néhány év alatt mintaszerűen berendezett, az ismeretterjesztést és a tudományos kutatást egyaránt szolgáló gyűjteményeket teremtett. Múzeumi tevékenysége során létrehozta a megye vadon élő és kultivált fáinak, cserjéinek törzsszelvényeit, termés- és maggyűjteményét, valamint teratologikus (fejlődési rendelleneséggel létrejövő) alakjait felsorakoztató dendrológiai gyűjteményt, továbbá az itt termesztett mezőgazdasági termények termés- iletve maggyűjteményét. Botanikai képgyűjteményt is létesített. Gáyer érdeklődése nem csak a botanikai értékekre terjedt ki, de eredményesen gyűjtötte Vas megye ásványait, kőzeteit, őslénytani leleteit és állatvilágának nevezetesebb képviselőit is. Természetrajzi laboratórium kialakításáért is küzdött, de olyan körülmények között, amikor az osztály évi dotációja még a felmerülő bélyegköltség fedezésére sem volt elegendő, s amikor Gáyernek saját költségén kellett tartania a gyűjteményeket konzerváló laboránst, ez csak nehezen ment.

Óriási értéket képviselt a több mint harminc éves florisztikai munkásságának gyümölcseként létrehozott magán-növénygűjteménye is, melyet élete végén a szegedi egyetem növénytani intézetére hagyott. Ez utóbbi sajnálatos módon a második világháború alatt szinte teljesen megsemmisült.

Gáyer Gyula életpályául a bírói hivatást választotta. A szombathelyi törvényszéken elsőfokú polgári ügyeket tárgyalt. Ítéletei nevezetesek voltak éleslátásukról és szabatosságukról. Bírói egyéniségét jóbarátja, Fodor Ernő törvényszéki tanácselnök így rajzolta meg: "... a szónak nem csak igazságszolgáltatásügyi, hanem tisztán emberi értelmében is jó bíró volt, mert – jó ember volt. [...] Kiváló képzettsége, nagy tudása mellett nem ferdült el a holt törvényszakaszok, a bírói gyakorlatban megkövesedett elvek ismeretének súlya alatt, hanem mindig igazságot szolgáltatott..."

A bírói és emberi nagyságot megérezték benne a legegyszerűbb emberek is is, akikkel összehozta a sors. Élete utolsó éveiben tagosító bíróként hosszabb időt töltött a trianoni határ mentén fekvő kis vasi községben, Gödörházán, és megoldotta az évtizedek óta húzódó tagosítás ügyét. A kis falu népe nagy hálával és tisztelettel vette körül, s aggódó szeretettel kísérte betegsége alakulását.

Gáyer Gyulát halála előtt nem sokkal kimagasló tudományos tevékenységéért szülőhelye díszpolgárává, a Természettudományi Társulat Növénytani Szakosztálya tiszteletbeli tagjává választotta, s kinevezték az Országos Természetvédelmi Bizottság tagjává is. Megkapta a kormányzói elismerést jelentő Signum Laudist is. Nevét számos növény őrzi.

1983-ban, születésének 100. évfordulóján leplezték le mellszobrát Celldömölkön, a Hunyadi utcában; a korábbi 1. sz. általános iskola pedig a Gáyer Gyula Általános Iskola nevet vette fel.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Gáyer Gyula emlékünnepség. In: Vasi Szemle, 1983.4.sz. pp. 532-556.
Gáyer Gyula. Összeáll. Vértesi Péterné. (Vasi életrajzi bibliográfiák; 8.) Szhely. BDMK. 1983.
Balogh Lajos: Gáyer Gyula (1883-1932). In: Szombathelyi tudós tanárok 2. [szerk. Köbölkúti K.] Szhely. BDMK, 2002. pp. 63-101.

G.T.

Fogarasi István

FOGARASI ISTVÁN
(Csönge, 1944. december 22. – Budapest, 2008. március 2.)

gyártásvezető


Budapesten járt általános iskolába. A film világával korán megismerkedett, hiszen 14 évesen már nyári munkát vállalt a Budapest Filmstúdiónál. Rendezőnek készült és középiskolás korában már sok mindent olvasott a filmkészítésről. A Petőfi Gimnáziumban érettségizett olasz-francia tagozaton, ahol iskolai filmklubot is szervezett. A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára nem vették fel, ezért nappal a filmgyárban dolgozott és esti tagozaton jogi tanulmányokat folytatott. 1966-ban a Magyar Filmhíradó Szerkesztőségénél kezdte filmes pályáját. Szabó István stábjában, a Budapestről készített kisfilmek forgatásán tapasztalta meg a szakmai együttműködés lehetőségeit. A 70-es évekbeli legendás Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagjaként, gyártásvezetőjeként egy új szellemű filmes generáció kezdeti lépéseit és 1973-tól 1977-ig a BBS kísérleti filmjeinek gyártását irányította.

Pályája során gyártásvezetőként és főgyártásvezetőként több mint 70 film alkotásában vett részt. A MAFILM-ben a magyar filmművészet nagyjaival dolgozott együtt: többek között Bódy Gáborral, Jancsó Miklóssal, Lányi Andrással, Sándor Pállal, Mészáros Mártával, Schiffer Pállal, Fehér Györggyel. A Bódy Gáborral együtt készített két részes Psyché egyik legemlékezetesebb munkája: olyan alkotó légkörben fogant, amely hihetetlen teljesítményeket varázsolt elő a közreműködőkből. A Filmgyárban munkafegyelméről, és minden gyártási akadályt megoldó intelligenciájáról lett híres. Karakteres arcát több ízben szereplőként is rögzítette a filmszalag.
A 80-as évek végén, megelőzve korát, a MAFILM gazdasági igazgatójaként a gyártási részlegek és a filmgyári struktúra modernizálását elsőként dolgozta ki. A magyar filmgyártás új finanszírozási tervének modelljét is felállította.

Párttag soha nem volt, állami kitüntetéseit nem vette át. Az ő nevéhez fűződik közvetlenül a rendszerváltás előtt az első, államtól független, alapítványi filmstúdió létrehozása is, M.I.T. Stúdió néven a volt Kinizsi Moziban, a mai Kultiplex helyén.

A rendszerváltás után –a mozgóképgyártás beszűkülésének időszakában– az InterPopulart Könyvkiadó alapítója és vezérigazgatója, sorozatban megjelenő szépirodalmi füzetei a kilencvenes években több mint 10 millió példányban az egész országnak és a határon túli magyarságnak tették elérhetővé a művelődést.

Az ezredforduló óta filmgyártó és utómunka stúdiót vezetett, és internetes vállalkozásokkal foglalkozott. Utolsó éveiben a saját kalandos, szerelmekkel teli életéről írt filmforgatókönyvén dolgozott.

Ars poeticája szerint: „tartom magam olyan fontos szakembernek, mint akár a díszlettervező vagy a rendező. Végül is mindegy, hogy történetesen mi a foglalkozásom. Lehetnék vegyész vagy matematikus is, ha megvalósíthatom benne magamat, éppolyan boldoggá tenne, mint a mostani szakmám. Az alkotó élet a fontos számomra, semmi más”.

Testvérei közül Éva gyártásvezető, Judit vágó lett, fia Gergely pedig a filmrendezői pályára lépett.

Filmográfia:
http://istvan.fogarasi.googlepages.com/filmográfia

Irodalom:
R.Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető. In: Filmvilág, 1980. március
Fogarasi István honlapja: http://istvan.fogarasi.googlepages.com/

Fodor Lajos

FODOR LAJOS (Szombathely, 1930. március 21. – Budapest, 1993. február 8.)

vegyészmérnök, egyetemi tanár


Merseváti származású édesapját, aki a MÁV celldömölki állomásfőnökségén dolgozott, korán elveszítette. A maga erejéből, népi kollégistaként tanult Sopronban. 1953-ban vegyészmérnöki diplomát szerzett, ezt követően tanársegéd lett a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának Mezőgazdasági Kémiai Technológiai Tanszékén. 1963-ban a kémiai tudományok kandidátusi, majd 1982-ben doktori címét szerezte meg. 1963-tól öt éven át a Művelődési Minisztérium egyetemi főosztályának vezetőjeként a magyar felsőoktatás irányításában működött közre. 1968-ban visszament tanítani az egyetemre, ahol 1975-től tanszékvezetőnek, 1983-tól egyetemi tanárnak nevezték ki. A műegyetemen felelős vezető posztokat töltött be. 1981-82-ben a Vegyészmérnöki Kar dékánja, 1982-től 1987-ig rektorhelyettes, majd 1987 és 1990 között az egyetem rektora.

Oktató munkájának magas színvonalát a hallgatók szavazatai alapján megítélt a "Kar Kiváló Oktatója" cím is jelzi. Az irányító és nevelő-oktató munka mellett eredményes tudományos tevékenységet is folytatott. Tudományos munkássága gyakorlati eredményeket hozott a magyar ipar számára: ezt bizonyítják a vegyipar és az élelmiszeripar területén megvalósított szabadalmai, melyek közül legjelentősebbek: a szorbitkristályosítás, a karbamid-zsírsav, karbamid-keményítő képzése és gyártása. Feltalálói tudományos munkásságát Állami-díjjal ismerték el. Gazdag tanári, szervezői és tudományos életpályát elismeréseképpen megkapta az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, a Munkaérdemrend, a Kiváló Feltaláló és a Magyar Köztársaság Csillagrendje kitüntetéseket is. Hű fia volt az Alma Maternek, s szűkebb pátriájának, Kemenesaljának is. Alapító tagja a Kemenesaljai Baráti Körnek, s az azt megelőző Celldömölki Öreg Diákok Baráti Körének is. A baráti kör tevékenységét éveken át vezetőségi tagként irányította. Cecén, felesége családjának sírboltjában helyezték örök nyugalomra.

Művei:

Kísérletek porlasztó szárítóval. Bp. 1958.
Katalizátorok a modern kémiában. Kolozsvár. 1976.
Biomérnöki műveletek és alapfolyamatok. [szerk. Nagy Ilona Katalinnal]. Bp. 1981.


Irodalom:

Fehér Tamás: Dr. Fodor Lajos emlékére. In: Új Kemenesalja. 1993. ápr. p. 9.

M. G.

Eötvös Loránd

EÖTVÖS LORÁND (Pest, 1848. július 27. – Budapest, 1919. április 8.)

fizikus, egyetemi tanár, az MTA elnöke


A költő, regényíró, politikus Eötvös József fia, Loránd 1848. július 27-én született Budán. Az 1848-as forradalom kitörésekor a család Münchenbe költözött, ahonnan csak 1850 őszén tértek vissza Magyarországra. 1860-ig a szülői házban Keleti Gusztáv és Vécsey Tamás tanította. A pesti piarista gimnáziumban érettségizett (kitűnően – bár fizikából csak elégséges osztályzatot kapott) ezután két évig a pesti egyetemen jogot tanult, de emellett magánúton természettudományokat is hallgatott. 1867-ben iratkozott be a heidelbergi egyetemre, ahol doktori szigorlatát 1870. június 8-án "summa cum laude" fokozattal tette le.

1871-től lett a pesti egyetemen az elméleti természettan c. tárgykör magántanára. 1878-ban, Jedlik Ányos nyugalomba vonulása után, a kísérleti fizikai tanszék vezetőjévé nevezték ki. 1891-92 között az egyetem rektori tisztét is betöltötte. 1873-tól az Akadémia levelező, 1883-tól rendes tagja, 1899-1905 között pedig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. A tudománytörténet a legjelentősebb fizikusok között tartja számon. Eleinte a kapilláris jelenségekkel foglalkozott: ennek során 1886-ban állította fel a róla elnevezett törvényt, amely a folyadékok felszíni feszültsége és a molekula-térfogat közötti összefüggést fejezi ki. A felületi feszültség mérésére új módszert is kidolgozott (Eötvös-féle reflexiós módszer).

Nevét a Föld gravitációs terének vizsgálata tette világhírűvé. 1888-ban kezdte meg vizsgálatait, és ehhez szerkesztette meg azt a műszert, amelyet ma Eötvös-ingának nevez a tudomány. A mérőműszer első példánya 1891-ben készült el, Eötvös az első terepen végrehajtott méréseket a Celldömölk melletti Ság hegyen végezte el munkatársaival. Az Akadémia matematikai és természettudományi bizottságához benyújtott kérelemben Eötvös munkatársai a következőket emelik ki: "A vasmegyei Sághegy szabályos csonka kúpalakjánál, teljesen izolált fekvésénél, ugyancsak eruptív kőzetű összetételénél fogva különösen alkalmas a mondott megfigyelések foganatosítására." Maga Eötvös levelet írt Erdődy Ferenc grófnak Vépre, hogy a birtokában lévő Ság hegy "ezen geophysikai elszigeteltségénél fogva magnetikai megfigyelésekre igen nevezetes helynek" a kiszemelt területét bocsássa a kísérlet rendelkezésére.

Eötvös az inga méréseire támaszkodva 1909-ben igazolta, hogy a gravitációs erő lényegében független a tömeg anyagi minőségétől. Ez a tény később fontos szerepet játszott Einstein általános relativitáselméletében.

Az inga – megsokszorozva a földtani kutatások hatékonyságát – a nyersanyagkutatásban is hasznos eszköznek bizonyult, és és világszerte gyorsan elterjedt. Az első sikeres olajkutatásokat 1926-ban végezték a segítségével az Amerikai Egyesült Államokban, ahol 1935-ben már negyven Eötvös-ingacsoport dolgozott.

1894 júniusától a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot töltötte be Wekerle Sándor kormányában. Miniszterségének hét hónapja alatt négyszáz új népiskolát hoztak létre, és javaslatára megalapították az édesapjáról elnevezett Eötvös-kollégiumot.

1913-ban az MTA a Nobel-bizottság elé terjesztette munkásságát, a díjat azonban a holland fizikus, Heike Kamerlingh-Onnes kapta.

Aktívan részt vett a hazai turista mozgalom szervezésében. A Magyar Turista Egyesületnek nyolc éven át elnöke volt. Az Alpok több, addig meg nem hódított hegycsúcsát is megmászta.

1950-ben róla nevezték el a Budapesti Tudományegyetemet. Krenner József egy Macedóniában talált tallium-, arzén- és kéntartalmú ásványt Eötvös Loránd tiszteletére loránditnak nevezett el. A Nemzetközi Csillagászati Unio által 1970-ben a Hold túlsó oldalán feltérképezett alakzatok és kráterek közül nyolc neves magyar tudósok nevét kapta: az egyik Eötvös Loránd nevét viseli.

Celldömölkön Ság hegyi kísérleteinek emlékére 1971-ben emlékoszlopot állítottak fel, amelyet Antal Károly szobrászművész készített. A korábbi 2. számú általános iskola 1972-ben vette fel Eötvös Loránd nevét. Az iskola új névtábláját Mód Aladár leplezte le.

Művei:

A rezgések intenzitása, tekintettel a rezgési forrásnak és az észlelőnek mozgására. Bp. 1874.
A folyadékok felületi feszültségeinek összefüggése a kritikus hőmérséklettel. In: Mat. és Term.tud. Ért. 1884.
Vizsgálatok a gravitatio és a mágnesesség köréből. Bp. 1888.
A nehézség és a mágneses erő nívófelületeinek és változásainak meghatározása. In: Math és Phys. L. 1900.
A Balaton nívófelülete s azon nehézség változásai. Bp. 1908.

Irodalom:

Eötvös Loránd sághegyi expedíciója. Torziósinga-kísérletek 1871. Celldömölk. 1972.
Buday Tibor: A fizika fejedelme. Bp. 1986.
Dala József: Eötvös-évforduló (1-6.). In: Új Kemenesalja. 1991. 1-7. sz.
Eötvös Loránd Virtuális Múzeum
Eötvös Loránd munkái és méltatása

G. T.

Elek László

ELEK LÁSZLÓ (Kemenesmihályfa, 1928. március 4. – Budapest, 1965. december 14.)

kertészmérnök, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa


A földműves szülők gyermeke elemi és polgári iskolai tanulmányait Celldömölkön végezte, majd rövid ideig napszámosként, alkalmi munkásként dolgozott. 1946-47-ben a Nép Ifjúsági Szövetség titkára volt, majd 1949-ig a Magyar Agrártudományi Egyetem munkástanfolyamán vett részt. 1952-ben az Agráregyetem Kert- és Szőlőgazdaságtudományi Karán mezőgazdasági mérnöki oklevelet szerzett. Tudományos kutatómunkáját a Kertészeti Kutatóintézetben kezdte meg, ahol előbb az üzemszervezési csoport munkatársa, majd 1958-ban megbízott igazgatói kinevezést kapott. 1964-ben az Agrárgazdasági Kutató Intézet tudományos főmunkatársa lett. Kutatásai közben 1959-ben megszerezte a kert- és szőlőgazdasági tudományok doktori oklevelét. Elkészítette a mezőgazdasági tudományok kandidátusi fokozatának elnyeréséhez szükséges disszertációját, amelynek megvédésében halála megakadályozta, de értékére jellemző, hogy 1966-ban posztumusz megkapta az elismerést.

Tudományos munkássága a gyümölcstermelés üzemszervezésének közgazdasági kérdései felé irányult. Kidolgozta a gyümölcstermelő üzemek területi elhelyezése módszerének alapjait, s ezen belül monográfiákban elemezte Budapest, Győr és Miskolc ellátó övezetének modelljét. Alapos előkészítés után létrehozta a kutatás országos fenológiai megfigyelő és felvételező hálózatát. Az üzemi gyümölcsösök problematikájában figyelmét egyre inkább a gyümölcsszedés, -válogatás, -osztályozás gépesítése ragadta meg. Kutatómunkája és publikációi mellett cikkek és üzemi tanácsadás formájában rendszeresen segítséget nyújtott a gyümölcstermelő gazdaságok megszervezéséhez. Széleskörű publikációs tevékenysége nyomán tanulmányai jelentek meg az országos és megyei folyóiratok mellett a Kertészet és Szőlészet, valamint az Agrártudomány hasábjain. Fiatalon halt meg, de már rövidre szabott élete során a gyümölcstermesztés makroökonómiai vonatkozásaiban elméleti és gyakorlati tevékenysége révén iskolateremtő képessége nyilvánult meg.

Főbb művei:

Pest megye és Nagybudapest őszibarack-termelése. Bp. 1957.
Budapest gyümölcstermelése és szerepe a lakosság gyümülcsellátásában. (Doktori értekezés) Bp., 1959.
A kajszi hazai elterjedése és közgazdasági jelentősége. Bp. 1960.
Budapest gyümölcstermelésének távlati képe. Bp. 1963.
A gyümölcstermelés üzemszervezési kérdései. Bp. 1963.
Kertészeti alapismeretek. (Szerk. Elek László, Mőcsényi Mihály). Bp. 1963.
A gyümölcstermelés területi elhelyezésének egyes kérdései. Bp. 1965.
A gyümölcstermelés alakulása Magyarországon 1895-1959. Bp. 1966.

N.T.

Edvi Illés Pál

EDVI ILLÉS PÁL (Réti, 1793. június 29. – Pest, 1871. június 22.)

egyházi író, költő, evangélikus esperes


Már fiatal korában kitűnt tehetségével. Tudását egyetemeken alapozta meg. Hazatérve a lelkészi hivatást választotta: előbb Nagygeresden, majd Vanyolán, végül Nemesdömölkön lett lelkész. Perlaky Gábor püspök mellett itt volt segédlelkész apja is. A nagy kolerajárvány idején, 1831 őszén, kalandos úton érkezett meg Nemesdömölkre. A Marcal folyó merseváti átjáróján nem engedték be Vas megyébe, ezért Karakó felé kerülve, a kertek alatt érkezett meg kocsija a parókiára. Az évek során Nemesdömölkön teremtett magának egy kis irodalmi szigetet, ahol szívesen tartózkodott és alkotott. Itt jöttek létre akadémiai kézikönyvei, hitszónoklatai, megjelentek versei, tanulmányai. 1835-ben a Tudományos Akadémia filozófiai osztálya tagjai sorába választotta.

Mint lelkész, a templomba új orgonát szerzett be, a templom tornyát magasíttatta, a templom körüli mocsarat lecsapoltatta, a templomot kőfallal bekeríttette. Az egyházmegyei levéltár kezelője, esperes, iskolai felügyelő, törvényszéki tanácsos, táblabíró is volt. Szinte egész életében foglalkozott a neveléstudománnyal, tevékenyen részt vett az evangélikus népiskolák kiépítésében. Gyermekeit maga nevelte, de nem talált a tanításhoz megfelelő magyar tankönyvet. Mint tanfelügyelő, ismerte az iskolák állapotát, ez is ösztönözhette egy tankönyv elkészítésére. Amikor 1833-ben az Akadémia egy elemi tanítói kézikönyv megírására pályázatot írt ki, Edvi Illés Pál elkészítette könyvét és elnyerte vele az első díjat. Könyvét felekezetre való tekintet nélkül használhatták, az Akadémia négy alkalommal adta ki.

Szükségesnek tartotta a nevelés korszerűsítését és kiterjesztését az iskola előtti időre. Egy sági takácsmester elveszett 4 éves fia példáját említve követelte, hogy állítsanak a falvakban óvodákat. Sokat foglalkozott a falusi tanítók hiányos tanítási felkészültségével és kínzásokat sem nélkülöző módszereivel. A megoldást az óvodák és megyénként egy-egy tanítóképző felállításában látta. Edvi Illés Pál Nemesdömölkön Convictust tartott fenn. (A tanulók szállást és élelmezést kaptak.) A gyülekezetet, falvakat járva kellő tapasztalata volt a családokban uralkodó állapotokról és szokásokról. A gyermekek mostoha helyzete, a lányaikat erőszakkal házasítók, a férj zsarnoksága és hasonlók ellen emelte fel a szavát. Írásaiban foglalkozott az olvasás-önművelődés fontosságával, hangsúlyozta ebben a falusi bíró és jegyző felelősségét. Külföldi éveiben a teológiai tanulmányok mellett módot talált az orvostudományokkal való ismerkedésre. A bonctermekben gyakran figyelte a tanulókat, műtéteken vett részt. Nem meglepő tehát, hogy elérhető közelségben lévő gyógyszertárak felállítását szorgalmazta lakóhelyén.

Edvi Illés Pál figyelmét nem kerülték el a környék gazdasági ügyei sem. A múlt század közepén Kis Czell és a környék polgáraival egy zártkörű takarékpénztárt hoztak létre. Az első tíz évben választmányi tagként működött közre.

Edvi Illés Pál a templom mellé épített sekrestyében alakította ki dolgozószobáját. Itt írta – sokszor kétségek közt – az 1848-49 eseményeit megörökítő Vas Megyei Krónikákat. A krónikákban hiteles képet nyújtott Kemenesalja akkori történéseiről, benne saját, a polgári átalakulást, nemzeti függetlenséget támogató felfogásáról: "Tanultunk név szerint sok új szókat, melyekhez ugyanannyi féle eszmék és tények bokrosan csatlakoznak. De a legszebb szó mégis a nagyszerű nemzeti felébredésünkkel kapcsolatos, a haza szava." A betegség, ami látásának elvesztéséhez vezetett, állásának feladására kényszerítette. 1863-ben Pestre költözött, fiához. Itt halt meg 1871. június 22-én a közügy csendes szolgálója, a falusi pap, aki egyben népművelő és az ember életének jobbításán fáradozó sokoldalú személyiség volt.

Edvi Illés Pál sírhelyét a Nemzeti Kegyeleti Bizottság 10/2004. (II. 25.) sz. határozata értelmében nemzeti sírhellyé nyilvánították. Tiszteletére Celldömölkön, 1998. november 29-én, az evangélikus templom falán emléktáblát avattak.

Főbb művei:

Famíliák könyve. Kézirat. Dömölk, 1831-1850.

Első oktatásra szolgáló kézikönyv. Buda, Magyar Tudós Társaság, 1837.

A latin nyelvtudomány elemei magyar nyelven. Tíz-tizenkét esztendős tanuló fiúk, és ilyeneket oktatók számára. Pest, 1840.
Öntanulás gyakorlatian tárgyalva. Pest, 1843.
A nemes-dömölki evangélikus hivek templomának évszázados ünnepélye. Emlékirat. Pest, 1844.

Vas megyei krónikák 1848/49. I-II. rész. Kézirat. 331 p.

 

Irodalom:

Haberern Jonathán: Edvi Illés Pál emléke. Pest, 1872. 14 p. (tovább)
Vörös Károly: A Kemenesalja 1848/49-ben : Edvi Illés Pál visszaemlékezése. In: Vasi Szemle, 1964. 1.sz. pp. 75-87. ; 1964. 2.sz. pp. 214-226. ; 1964. 3.sz. pp. 410-420.
Edvi Illés Pál. In : Hirmondó, 1860. pp. 231-232.

Káldos Gyula: Edvi Illés Pál. Egy sokoldalú akadémikus a XIX. században Kemenesalján. In: Új Kemenesalja, 1990. 4. sz. p. 5. 

Kovács Etelka - Tóth Péter: Használni akart, nem tündökölni. In : Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1997. 1.sz. pp. 35-42.
Tersztyánszky Krisztina: A polihisztor lelkész emlékezete. In: Vas Népe, 1998. 280. sz. (nov. 30.) p. 4.

K. Gy.

Módosítás: (2020. November 26. Csütörtök, 11:55)

Éberhardt Károly

ÉBERHARDT KÁROLY (Pápoc, 1825. január 27. – Gecse, 1906. december 8.)

szabadságharcos honvéd százados, olasz királyi tábornok


Családjának neve az ó-német "Epurhart" ("erős mint a vadkan") személynévből ered és ősi német dinasztiát jelöl, amelynek tagjai a középkorban Württemberg fejedelmei voltak. Éberhardt János tanító és Kabay Julianna fia középiskolai tanulmányait a bencés gimnáziumban kezdte Pápán, majd Magyaróvárott végzett négy osztályt. 1844-ig segédtanítóként működött Kajáron és Vaszaron, de szíve a katonai pálya felé húzta. A pozsonyi 2. számú Sándor gyalogezredbe állt, ahol szabad idejében is hadászati kérdésekkel foglalkozott. 1848-ban őrmesterként hagyta el a császári hadsereget és lépett át a forradalmi Zrínyi önkéntes zászlóaljba. 1849. január 1-től hadnagy, június 23-tól pedig főhadnagy a Felső-magyarországi Hadsereg 9. hadtestének 35. honvédzászlóaljában. Különösen kitüntette magát a szenttamási ütközetben, ahol vérző sebe dacára is tovább küzdött. A szabadságharc végén Guyon hadseregében már századosi rangot viselt.

A világosi fegyverletétel után Törökországba emigrált. Továbbra is katona maradt és a török vendégszeretetet meghálálva Abdurrahman aga néven alőrnagyként harcolt az oroszok ellen a krími háborúban (1853-1856). Érdemei elismeréseként a legmagasabb török katonai kitüntetést, a Medzsid-rendet is megkapta. 1857-ben a világhírűvé lett magyar orientalistát, Vámbéry Ármint anyagilag támogatta és első keleti útján kalauzolta, majd megélhetést szerzett számára. Vámbéry 1867-ben írott hálalevelében így fogalmaz : "Ha hazámnak és a világnak valahára használhatok, az Ön érdeme leend..."

1859 júliusában Éberhardt Kossuth hívására Itáliába sietett, s átvette a szerveződő magyar légió egyik zászlóaljának parancsnokságát. Kossuth őt kívánta a légió főparancsnokává tenni, de Türr István – kiről Kossuth Ferenc megjegyezte : "a derék Éberhardtnak ellensége" – Telkessy ezredes kinevezésével keresztülhúzta számításait. A magyar légióhoz fűzött remények azonban szertefoszlottak, s a vezetők – köztük Éberhardt – félzsolddal piemonti szolgálatba, várakozási állományba kerültek. Garibaldi szabadságküzdelmének fellobbanásakor Éberhardt azonnal a vörösingesek oldalára állt, és a híres "Marsalai ezer" soraiban találjuk. A felkelés egyik legfényesebb ütközete az októberi volturnói csata. A nápolyi monarchikus erőknek már-már sikerült megrendíteniük Garibaldiék állásait, amikor olyan lendületesen tört előre dandára élén Éberhardt alezredes, hogy megzavarta a nápolyiak vezérkarát, s ezalatt rendezte a felkelők sorait. Nem kis mértékben neki köszönhető a kivívott diadal. Garibaldi politikai visszavonulását követően az egységes olasz parlament Piemontot a hozzácsatolt területekkel együtt Olasz Királysággá nyilvánította. Éberhardt Károly ezredes – nyughatatlan katonaszívére hallgatva – felajánlotta szolgálatait a királyságnak. Döntésében a biztos megélhetés reménye is fontos szerepet játszhatott. 1862-ben Garibaldi Róma felszabadítására indult. Augusztus 29-én az Aspromonte-hegy melletti ütközetben Éberhardtra hárult az a hálátlan szerep, hogy volt vörösingesként vezényeljen sortüzet egykori bajtársaira (ekkor sebesült meg Garibaldi is). Talán némi magyarázatot ad a történelmi szituációra Kossuth egy nappal korábban kelt nyílt levele Garibaldihoz, amely szerint a Róma felszabadítására irányuló akció polgárháborút szít, Olaszország hazafias királyát támadja, s előidézheti a francia császárral történő összeütközést, tehát veszélyezteti az olasz egység megszilárdulását. Éberhardt Károly 3 esztendeig volt Szicília parancsnoka, közben tábornokká léptették elő. Vitézsége jutalmául II. Viktor Emánuel a Savoyai-rend lovagkeresztjét tűzte a mellére. Pályafutásának újabb dicső szakaszát hozta az 1866-os olasz-osztrák háború, amelyet követően öt újabb kitüntetésben részesült. 1874-ben nyugdíjazták és az 1880-as évek elején tért vissza hazájába: Gecsén, majd Vaszaron telepedett le. Baráti, bizalmas levelezésben maradt Kossuth Lajossal, aki megbecsülése jeleként eljuttatta hozzá a szabadságharcban kitűnt honvédek számára készíttetett Magyar Katonai Érdemrend Keresztje kitüntetést. Az elismerés értékét növeli, hogy 2001-ben mindössze hét fennmaradt példánya ismeretes. 81 éves korában szűnt meg dobogni Éberhardt Károly sok csatát megért katonaszíve: temetésén ismerősök és bajtársak sokasága vett részt. Éberhardt érző szívű ember volt, de ízig-vérig katonatípus, aki a józan realitások alapján volt képes ítélni. A politika csupán a hadi erőviszonyok függvényében hatott gondolkodásmódjára. Aspromontéig ennek ellenére elsősorban a szívére hallgatott, de ekkor – történelmileg súlyos pillanatban – elérkezett számára az önmagával történő szembenézés ideje is. Éberhardt tulajdonképpen egy Görgei-típusú személyiség, akinek ugyanazt a keserű döntést jelentette Aspromonte, mint Görgeinek Világos…


Irodalom:

Haczky Dániel: Éberhardt Károly. In: Magyarország és Nagyvilág, 1868. 14. sz. p. 157.
Takács Gedeon: Eberhard Károly [negyvennyolcas honvédről]. In: Kemenesalja, 1906. 52.sz. (dec.23.) p. 6.
Lukács Lajos: Aspromonte és a magyar emigráció 1862-ben. In: Századok, 1963. pp. 32-66.
Exner István: Kossuth Lajos kapitánya. Pápa, 1989. 22 p.
Németh Tibor: Három nemzet katonája. Kézirat. Celldömölk, 1994. 38 p.
Uo: Éberhardt Károly emlékezete. In: Honismeret, 1995. 4. sz. pp. 25-29.
Cs. Lengyel Beatrix - Makai Ágnes: Eberhardt Károly életútja és kitüntetései. In: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti évkönyve. 2002-2004. Bp. 2004. pp. 123-160.

N.T.

Dukai Takách Judit

DUKAI TAKÁCH JUDIT
(Duka, 1795. szeptember 4.* – Sopron, 1836. április 15.)

költő

[Költői neve : Malvina]


A korabeli Magyarország legműveltebb, legpolgárosultabb vidékének, Kemenesaljának egyik középnemesi családjából származott. A kemenesaljai evangélikus hagyományokhoz híven Sopronban tanult, majd megszakította tanulmányait, hogy beteg édesanyját ápolja. Anyja betegágyánál fogalmazta első versét. A költészetére jellemző mélabú gyökerei vélhetően erre a válságos időszakra, az anyához fűződő érzelmi biztonság megszakadására vezethetők vissza. Édesanyjának halála után ismét visszatért Sopronba, hogy folytassa a tanulást. Versei kéziratos másolatokban terjedtek, így jutottak el – Horváth József Elek közvetítésével – Berzsenyihez, Kazinczyhoz, Kis Jánoshoz, Kresznerics Ferenchez és Döbrentey Gáborhoz, akik felfigyeltek Judit tehetségére. Lírájára leginkább Berzsenyi Dániel útmutatása hatott, akivel egyébként rokoni kapcsolatban is állt, hiszen a „magyar Horatius” felesége Judit unokanővére, Dukai Takács Zsuzsanna volt. Dani uraság rokoni-baráti alapon csak Dudinak nevezte „költőtársát”.

Első nyomtatásban megjelent versét Döbröntei közöltette az Erdélyi Múzeumban. Ő viszonylag közeli kapcsolatban állt vele, mert mostohaanyja tartotta keresztvíz alá Juditot. 1815-ben Festetics György meghívta a keszthelyi Helikon ünnepségre, amelyeken házasságáig rendszeresen részt vett, sőt a vendéglátó által adományozott irodalmi díjakból is részesült. Verseiben a kemenesaljai tájat, a paraszti életformát alig túllépő kisnemesi világot, a körülötte élő nép dalait, gondolatait szólaltatta meg. Versei népdalszerűségét később a klasszikus időmértékes verselés váltotta fel. Sikerének titka elsősorban abban rejlett, hogy szinte megtestesítette a polgárosult hazai nőideált: több nyelven olvasott, zenélt, valamint járatos volt a poétikai és esztétikai tudományokban is. Népszerűségében közrejátszott ezen kívül szépsége, derűs és közvetlen egyénisége. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain így fogalmaz arcképéről: „Barna hajú, őzike tekintetű, picike szájú, hamvas őszibarack arcú leány, görögös piros köpeny van hanyagul átalvetve mélyen kivágott fehér empire-ruháján, melynek ujja éppen, hogy csak a vállat födi el, gömbölyű karja meztelen, apró kis kezei egy hárfa húrjain játszanak… Csupa poézis… csupa illat, csupa édesség. Ezt a képet csak mosolyogva lehet nézni.”

Dukai Takács Judit irodalmi közszereplése 1818-ban, huszonharmadik születésnapján történt házasságkötésével véget ért, lírájának éltető forrásai elapadtak. Az esküvő után férje, Geöndötz Ferenc felsőpatyi birtokán élt, s itt minden idejét lefoglalta a gazdaság, a férj és az egymás után születő négy gyermek (Nina, Fanni, Pepi, Juliska). Asszonykorában írt költeményei az életbe való belenyugvásáról tanúskodnak, a felszíni nyugalom azonban belső izzást, nyugtalanságot és kielégületlenséget takar. Első férje 1830-ban meghalt, két év múlva Judit titokban kötött házasságot Ágfalván Patthy István ügyvéddel. Ebből a házasságból egy fiú- és egy 11 napot élt leánygyermek (Ida) született. A kislány születését követően 1836. április 15-én Judit tüdővész következtében Sopronban hunyt el. Földi maradványait április 19-én a dukai temetőben helyezték örök nyugalomra.

A „magyar Sappho” emlékét őrzi Kemenesalján a színházkedvelők által életre hívott celldömölki Dukai Takách Judit Játékszín Alapítvány, amelynek szervezésében évente megrendezik a nevével fémjelzett versmondó versenyt. Szülőfalujában 1999 szeptember végén emlékparkot és –oszlopot avattak.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

 

Főbb művei:

Vadász Norbert: Dukai Takács Judit élete és munkái. Bp. 1909. 210 p.
Az én képem : Dukai Takách Judit válogatott versei. Válogatta és szerkesztette Papp János. Sárvár, 1986. 59 p.

Irodalom:

Badics Ferenc: Dukai Takács Judit 1795-1836. In: Koszorú, 1882. pp. 228-255.
Horváth János: Dukai Takács Judit. In: Berzsenyi és íróbarátai. Bp. 1960. pp. 275-286.
Hegedüs Ferenc: „Halhatatlanná leendő leánya az Éneknek...". In: Vasi Szemle, 1967. 3. sz. pp. 458-464.
Kocsis Rózsa, R.: Dukai Takách Judit élete és költészete. Bp., 1972. 112 p.
Péterffy Ida: A kemenesaljai Sappho Göcsejben. In: Göcseji Helikon, 1974. 7. sz. pp. 105-118., 171-177.
Péterffy Ida: Dukai Takács Judit emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 1. sz. pp. 140-144.
Csányi László: A kalitkába zárt madár. In: Kortárs, 1983. 1. sz. pp. 93-105.
Papp János: Dukai Takács Judit kiadatlan levelei. In: Vasi Szemle, 1986. 1. sz. pp. 131-139.
Dukai Takách Judit. Szerk. Katona Istvánné ; sajtó alá rend. Pallósiné Toldi Márta. Szombathely, 1988. 47 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák, 21.)
Cséby Géza: Dukai Takács Judit kéziratos vers-füzetei. In: Zalai gyűjtemény : Művelődéstörténeti tanulmányok. 31. köt. Zalaegerszeg, 1990. pp. 97-119.
Fenyő István: Dukai Takách Judit költőnő a magyar klasszicizmus korszakában. In: Soproni Szemle, 1990. 1. sz. pp. 1-10.
Simonffy András: Dániel és Judit. In: Kortárs, 1992. 7. sz. pp. 79-83.
Németh Tibor: Dukai Takách Judit ismeretlen szilveszteri verse. In: Vas Népe, 1994. 1. sz. p. 8.
Simonffy András: Dukai Takács Judit 1795-1995. In: Életünk, 1995. 12. sz. pp. 1127-1132.
Fábri Anna: "A szép tiltott táj felé". A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905). Bp. 1996. pp. 27-32.
Tóth Péter: A magyar Sappho. Dukai Takách Judit (1795-1836) és íróbarátai. In: Életünk, 2000. 11-12. sz. pp. 1016-1029 p.
*Cserági István: Istentől kapott szépség és tehetség. Kétszáztíz éve született Dukai Takách Judit. In: Evangélikus Élet. 2005. 36. sz.

Szépirodalom:

Deák Gyula: Berzsenyi estéje. Színmű három felvonásban. In: Nyugat, 1921. 7. sz. (április 1.) 28 p. (tovább)
Dobai Péter: Versek egy elnémult klavírra : nemes és nemzetes Dukai Takách Judit késő rokokó és kora biedermeier styljében. Bp., 2002. 222 p. (Mai magyar líra, 1.)

Gy. L. A. – N. T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:12)

Dugovics Titusz

DUGOVICS TITUSZ (Sárkút, ? – Nándorfehérvár, 1456. július 21.)

nándorfehérvári hős


Bonfini olasz történetíró szerint Vas megyei származású volt a magyar vitéz, aki Nándorfehérvár ostromakor egy törököt magával rántott a mélybe, hogy megakadályozza a török zászló kitűzését. Nagysimonyiban szilárdan tartja magát az a hiedelem, hogy Dugovics Titusz a falu szülötte.

A Dugovicsok családi kapcsolatainak legendája Döbrentey Gábortól ered. Döbrentey elmarasztalja Bonfinit, mert az krónikája megírásakor nem járt utána annak, hogy ki is volt név szerint a nándorfehérvári toronynál magát "magyar módra" feláldozó vitéz. Döbrentey leírja, hogy 1821-ben a Nemesdömölkön élő Dugovich Imre vármegyei esküdt átadta neki Mátyás király adománylevelét, melynek tartalma szerint Mátyás Dugovich Bertalannak – atyja hőstettéért – "Teu", azaz Tejfalu (Pozsony vármegye) birtokot adományozta 1459-ben. Az oklevél szerint a család nemesei eredetű (Mátyás adománylevelében "egregii Titi Dugovitz" olvasható) nem csupán I. Lipót adományozott nekik Sárkúti előnévvel nemesi kiváltságot és címert (1674).

A Tejfaluban született Dugovics Mihály kerülhetett el Nagysimonyiba vélhetően a 18. században. Adatok igazolják, hogy a család tejfalui birtokát ő adta zálogba, s ezt még Nemesdömölkön lakó fia, Imre is zálogos birtokként hasznosította.

Egy Ebergényi nevű nemes úr Bükön 1588-ban keltezett levelében arról értesíti a Drugeth zászlaja alatt katonáskodó egyik Dugovicsot, hogy egyik atyjafia, aki a zágrábi várban raboskodott: "...Sárkuthy Dugovucz T. unokája, ez elmult napokban ith volth, az mi azth il ethy jó nemes ember az condescensioth az nagy withiz Belgrády Thitushoz tette." Egy Bercsényi Miklós által 1705-ben keltezett levél Dugovich György nemzetes urat említi, "kinek Tit Eleje Belgrádi toronál Magyar mód el holt [...] s most Németnek embere".

A Nagysimonyiban és Nemesdömölkön lakos Dugovicsok törzsatyja tehát valóban Dugovics Titusz, de ő maga soha nem járt Nagysimonyiban. Sárkúton született, amely falu akkoriban a nagykanizsai vár tartozéka volt, valószínűleg innen vonult be Hunyadi János seregébe. A helység egyébként már az 1450-es években prédium, pusztahely volt.

Dugovics Mihály a nándorfehérvári diadal 410. évfordulóján (1866) emlékkőkeresztet állíttatott Nagysimonyiban, ami ma is áll az általános iskolával szemben – amely Dugovics Titusz nevét viseli.

Irodalom:


Döbrentei Gábor: Dugovics Titus, ki magát, csakhogy nemzete győzzön, halálra szánta. In: Tud. Gyűjtemény, 1824. VIII.
Nagy Iván: Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblázatokkal. Pest. 1858.
Balogh Gyula: Vasmegye nemes családjai. Szombathely. 1894.
Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Bp. 1912.
Porkoláb István: Celldömölk Kismáriacell szabadalmas mezőváros története. Celldömölk, 1927.;
Dömötör Sándor: Dugovics Titusz hősi halálának 500. évfordulóján. Dugovics Titusz vasi kapcsolatai. In: Vasmegye, 1956. 171. sz. (júl. 21.) p. 4.
Nádasdy Lajos: Legenda vagy valóság Dugovics Titusz nagysimonyi származása? In: Új Kemenesalja, 1994. május 26. p. 5.
Csordás Lajos: Ugrott, de nem Dugovics. In: Népszabadság. 2009. nov. 7. (Hétvége melléklet) p. 3.

N.L.

Döbröntey Gábor

DÖBRENTEY GÁBOR
(Nagyszöllős, 1786. december 1. – Buda, 1851. március 28.)

író, irodalomtörténész, nyelvtudós, az MTA rendes tagja


Kora ifjúságát Kemenesalján töltötte. Apja Döbrentey Lajos evangélikus prédikátor 1799-től Bobán volt evangélikus lelkész, 1802-től pedig a kemenesaljai egyházmegye esperese. Iskoláit Pápán, a református kollégiumban kezdte, majd a soproni evangélikus líceumba ment, hol már korán felébredt benne az írói hajlam; az ottani tanulók magyar egyesületének (Magyar Társaság) először könyvtárnoka, majd titkára lett. A társaság tagjainak műveiből 1804-ben kiadott emlékkönyvben jelentek meg első versei. 1806-ban pesti utazása során megismerkedett Virág Benedekkel és Révai Miklóssal. 1806 májusában iratkozott be Wittenbergbe – odaútja során Bécsben felkereste Batsányi Jánost és Bárótzi Sándort is. 1806 őszétől már Lipcsében tanul. A két egyetemen világtörténetet, esztétikát, lélektant, poétikát, klasszika-filológiát, jogot és szentírás-magyarázatot hallgatott, közben francia, olasz és angol nyelven tanult.

Németországból visszaérkezve Kazinczy ajánlatára Oláhandrásfalván (Küküllő megye) gróf Gyulay Lajos gyermekeinek nevelője lett. (1817-ben Marosvásárhelyen tanítványával együtt elvégezte a jogot, s Hunyad megye táblabírájává választották). Az itt eltöltött idő alatt megismerkedett az erdélyi szellemi élet jeleseivel (Aranka Györggyel, Cserey Farkassal, Gyarmathy Sámuellel, Bolyai Farkassal). Barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, s vele valamint néhány ifjú arisztokratával nagy körutat tett Olaszországban (1814). Hazatérőben meglátogatták Berzsenyit Niklán, Kisfaludyt Sümegen, Dukai Takács Juditot Dukán, Kis Jánost Sopronban.

Az évek múltával egyre jobban kiteljesedett sokrétű irodalmi és tudományos munkássága. Szerteágazó, széleskörű levelezést folytatott írókkal, politikusokkal,különböző tudományszakokban munkálkodó tudósokkal, művészekkel. A korabeli lapokban sorra jelentek meg cikkei és tanulmányai.

Kolozsváron négy évig szerkesztette az Erdélyi Múzeum c. folyóiratot. 1819-ben kidolgozta az Erdélyi Magyar Tudós Társaság tervezetét.

1820-tól Pesten telepedett le. Széchenyi Istvánnal megismerkedve, a pozsonyi országgyűlés után a Nemzeti Kaszinó és a lóversenytársaság jegyzője lett. Részt vett a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) alapszabályait kidolgozó országos küldöttségben. 1830-tól a Társaság filozófiai osztályának rendes tagja, 1831-től négy éven át titkára is.

Mint író eleinte Kazinczy köréhez tartozott, a nyelvújítás híve volt, s csakúgy mint Kazinczy, az irodalom fellendülésétől várta a nemzet újjászületését. Szóleleményei közül többet ma is gyakran használnak, például a helynevek közül: Pasarét, Gazdagrét, Csillebérc. Az 1820-as évek végére azonban Kazinczyval elhidegültek egymástól. Kisfaludy Károllyal és az Auróra körrel is megromlott a kapcsolata; 1835-ben a kibontakozó polgári irodalomtól való elszigetelődése miatt akadémiai titkárságát át kellett adnia Toldy Ferencnek.

Tevékenyen részt vett a színi kultúra hazai megteremtésben: folytatta Kármán József eredetiségprogramját, és hozzájárult a magyar dramaturgia kibontakozásához. Lefordította Moliére A fösvény és Shakespeare Macbeth c. darabját.

Egyike volt a magyar ifjúsági irodalom megteremtőinek. Írt ábécéskönyvet és elbeszéléseket is gyermekek számára.

1838 és 1846 között nyelvemlékeket gyűjtött és adott ki (Régi Magyar Nyelvemlékek). Felfedezte a róla elnevezett Döbrentey-kódexet, a XVI. századból származó egyik leghíresebb magyar nyelvemléket. 1842-ben sok önkényes változtatással három kötetben kiadta Berzsenyi összes műveit.

1844-ben királyi tanácsossá nevezték ki. Az akadémián 1851. május 26-án Toldy Ferenc tartotta felette a gyászbeszédet.

Főbb művei:

Planum egy tökéletes magyar bibliográfia és szókönyv iránt. Pest. 1814
Döbrentey Gábor külföldi szinjátékai 1-2. köt.. Bécs. 1821-22.
Karaktert festő elmés és mulatságos anekdoták. Pest. 1826.
Pali és Minka olvasni tanul. Pest. 1829.
A' kis Gyula könyve. Elbeszélések. Pest. 1829.
Huszárdalok. Buda. 1847.

Irodalom:

Vasárnapi Újság, 1858. évf. 23. sz. (Pest, 1858. jún. 6.)
Bodor Aladár: Döbrentei Gábor erdélyi szereplése. Losonc, 1906.
Goriupp Alice: Döbrentei Gábor nyelvújítása. Bp., 1916
Jancsó Elemér: Döbrentei Gábor és az Erdélyi Múzeum. In: A felvilágosodástól a romantikáig. Bukarest, 1966. pp. 218-248.
Soós István: Kis János levelei Döbrentei Gáborhoz. In: Soproni Szemle, 1987. 2. sz. pp. 128-141.
Csetri Lajos: Döbrentei irodalomszemlélete. In: Egység vagy különbözőség? Bp., 1990. pp. 298-322.
Némethy Mária: Múltidéző nap volt Bobán. In: Vas Népe, 1992. 241. sz. (okt. 12.) p. 1., 2.
Döbrentei-kódex, 1508. Bp., 1995. 1087 p. (Régi magyar kódexek ; 19.)
Döbrentei Gábor : az akadémiai titoknok és az író (szerk. Polgárdi Sándor). Pápa, 2005. 158 p.
G.T. - N.L.

Dinkgreve Nándor

DINKGREVE NÁNDOR (Pápa, 1876. június 7. – Celldömölk, 1952. május 14.)

nyomdász, kereskedő


Pápán született, és ott tanulta ki a nyomdászatot. Huszonhat éves korában, családos emberként telepedett le Kis-Czellben, s felesége vagyonából 1902-ben nyitott papírkereskedést, melyet a rá következő évben nyomdával is kibővített. A cég hamarosan ismert és elismert lett a Kemenesalján.

A kor szokása szerint a nyomdák újságok kiadásával is próbálták hírüket növelni, a megrendelők táborát növelni. Dinkgreve – bár lapindítása idején a településnek már volt egy nem helyben készülő újságja – vállalta az anyagi kockázatot és 1905. január 1-vel útjára indította a Kemenesalját (ma: Új Kemenesalja) Celldömölk leghosszabb ideig (1944-ig) fennmaradt hetilapját. A szándékainak megfelelően szerkesztett lap, a papír- és könyvkereskedése anyagi jólétet, társadalmi megbecsülést szerzett neki. Alapító tagja lett a Hitelszövetkezetnek s annak igazgatósági munkájában is részt vett. 1917-ben özvegyként újranősült. Második felesége kitűnő üzleti érzékkel rendelkezett, így Dinkgreve idővel a város legtehetősebb polgárai közé került. 1943-ban 746 pengő adójával a legtöbbet fizetők sorában a huszonegyedik helyen állt, s ezzel bekerült a húsz rendes és hat póttagú virilis testületbe, mint annak első póttagja.

Nyomdájában, saját lapján túl, másutt szerkesztett újságokat is nyomtatott. 1907 novemberétől a Jánosháza és Vidéke, 1908 februárjától a Sárvári Járás és 1911 januártól, majd 1914 januártól újra a Sárvári Járási Hírlap is időlegesen az ő nyomdájában készült.

1919-ben, a Tanácsköztársaság idején államosították a nyomdákat, így – lapjával együtt – a celldömölkit is. Miután Dinkgreve visszakapta, nyilatkozatban határolódott el az akkori Kemenesaljától, melynek szerkesztését a Tanácsköztársaság időszaka alatt korábbi inasa, Lencz Géza végezte.

1926-ban a Szagán-Hajnal névvel elindult konkurens nyomda piacra lépésével a celldömölki iparosság jó része elpártolt Dinkgrevétől. A megcsappant megrendelések hatására alkalmazottainak a számát felére csökkentette. Anyagi helyzetét azonban mindez nem befolyásolta jelentősen. Azzal is csak gondjain akart könnyíteni, hogy 1943-ban lapjának kiadási jogát átengedte a Celldömölki Katolikus Körnek.

A második világháború folyamán Dinkgreve nyomdája bombakárokat szenvedett. Egy ideig nem is jelentkezett termékeivel, csak 1947 szeptemberétől olvasható újra a neve a Celldömölk és Vidéke című lapon. A nyomda ezután még két évig működött. 1949. december 29-én nyilvánították állami tulajdonná. A gépek és berendezések nagy többségét leselejtezték. A családi nevet ifjabb Dinkgreve Nándor „Deme”-re magyarosíttatta.

Irodalom:

Kuntár Lajos: Szombathelyi nyomdák és nyomdászok. Szombathely, 1969.
Kuntár Lajos : A nyomdászat és a sajtó Celldömölkön. In : Vasi Szemle, 1980. 3. sz. pp.397-412.

N. L.

Czencz János

CZENCZ JÁNOS
(Ostffyasszonyfa, 1885. szeptember 2. – Szekszárd, 1960. január 12.)

festőművész


Középiskoláit Sopronban és Győrött végezte, majd néhány évig tanítóskodott. 1907 és 1912 között festészeti tanulmányokat folytatott a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ahol mesterei Edvi Illés Aladár, Hegedűs László és Zemplényi Tivadar voltak. Művészi látókörének szélesítésére tanulmányutakat tett Olasz- és Németországban, valamint Hollandiában és Svájcban is. 1908-ban, alig 23 évesen már kiállítása volt a Műcsarnokban, és első sikerét is itt érte el, amikor 1913-ban "Tükör előtt" című kompozíciójával elnyerte a Halmos Izor-pályadíjat. 1918-ban "Fekvő akt" című festményéért Rudits-díjat kapott. 1921-ben "Marcella" című alkotásáért megszavazták a Képzőművészeti Társulat nagydíját, amelyet csak "beérkezett művész"-nek ítélhettek oda. A két világháború közötti időszak népszerű festője volt: sok gyűjteményes kiállításon való részvétele mellett önállóan is a közönség elé tárta műveit Pécsett (1925), Budapesten (1929, 1935, 1936), Szombathelyen (1931), Győrött (1935), Sopronban (1936) és Debrecenben (1941).

A második világháború bombázásai során elpusztult alkotóműhelyét az 1960-ban bekövetkezett haláláig otthont adó Tolna megyei Báta községben kialakított műterme és lakása váltotta fel. Czencz János széles tematikájú festőink közé tartozott. Témaválasztásában az akt, arckép, életkép, valamint virág- és gyümölcs-csendéletek uralkodtak. Képeinek egyedi stílusát legjellegzetesebb vonásuk, a dekoratív naturalizmus hordozza. Pályájának legnagyobb sikereit elsősorban aktjaival aratta: a dús redőzetű, leheletlágyságú fátylak, drapériák közt ülő, heverő nőalakok a művész áhítatos csodálatát tükrözik (pl. "Guggoló akt"). Késői festményein elénk tárja a bátai tájat, a falu részleteit, a Duna változatos szépségét és megörökíti a sárközi népviseletű asszonyokat. Műveit számos bel- és külföldi magángyűjtemény mellett múzeumok őrzik, s így a Magyar Nemzeti Galériában is tizenegy alkotása található. Születésének centenáriuma alkalmából a szekszárdi Művészetek Háza, 1998-ban pedig a Bolgár Kulturális Intézet rendezett életmű-kiállítást.


Irodalom:

Egy ostffyasszonyfai festőművész sikere. In: Új Kemenesalja, 1913. dec. 28. (52.sz.) p. 3.
Fóth Kálmán: Czencz János - a vasi festőművész. In: Vasvármegye, 1925. jan. 13. (9.sz.) p. 2.
Pipics Zoltán: Száz magyar festő. Bp., 1943.
Czencz János emlékkiállítás a festő születésének századik évfordulója alkalmából : 1986. január 14-től március 31-ig. Szekszárd, Művészetek Háza, 1986. 12 p. (A Szekszárdi Művészetek Háza kiállításai 6.)

Ikonográfia:

Czencz János képeinek tematikus galériája az Interneten

N.T.