Vajda Sámuel

VAJDA SÁMUEL (Jánosháza, 1718. február 18. – Szombathely, 1795. szeptember 29.)

tihanyi apát, egyházi író


Vajda Sámuel jánosházi gazdag, birtokos nemesi családból származott. Vajda Zsigmond és Baczere Julianna László nevű fiát 1718. március 9-én keresztelték meg a római katolikus plébánián.

Középiskolai tanulmányai után a bencés rendbe lépett 1735. november 28-án és 1736. november 21-én tette le a fogadalmat. A bölcseletet Pannonhalmán tanulta, a teológiát pedig Nagyszombatban, ahol báró Majthényi Ádám esztergomi érseki helynök, püspök 1742. május 24-én szentelte pappá. Visszakerülve Pannonhalmára, egy évig bölcseletet tanított, majd 1743-1757 között – kisebb megszakításokkal – a teológia tanára és pannonhalmi magyar hitszónok. 1746-ban a bencések fellázadtak Sajghó Benedek főapát irányvonala ellen (közöttük Koptik Odó celldömölki apát is) ezért – miután megfosztották katedrájától – 1746. október 6-tól Tihanyban élt. 1747-ben rendtársai bizalmából Jankovics Mártonnal együtt Bécsbe ment panaszra a főapát ellen a Kancelláriához, de itt Mária Terézia parancsára elfogták, és a bécsi érseki palota börtönébe zárták. A zavargások elültével ismét elfoglalhatta katedráját Pannonhalmán. Életének ebben a szakaszában főleg a teológia elméleti részével foglalkozik, munkái kéziratban maradtak meg Pannonhalmán. Kéziratainak főbb témái: a hit és az isteni erények, az angyalok, az ember céljai, az emberi cselekedetek.

1757 májusától 1760 áprilisáig a dömölki apátság kormányzói tisztségét töltötte be, s annak főleg anyagi ügyeit intézte. Kormányzósága idején tovább szépítette a Koptik által építtetett új templomot és nevéhez kötődik az új kolostor épületének megterveztetése, az építés előkészületeinek megszervezése és az alapkő letétele 1760. március 14-én. Közben megenyhült a feszültség közte és a főapát között, és 1760. április 16-án a tihanyi bencés apátság vezetőjévé nevezték ki.

Az apátság vagyonával gondosan gazdálkodott, minden esztendőben precíz számadásokat készített. Legendásan aszketikus életmódot folytatott (állítólag negyven évig nem evett húst / nem ivott bort és csupasz deszkákon aludt), szigorúan vette a klauzurát, de ugyanakkor karitatív hajlama is közismert volt az apátsági birtokokon élők körében. A tihanyi templomot és a rendházat adományokkal látta el, adakozott a bakonybéli bencés templomnak is. Az apátsági templom mai berendezése sok tekintetben az ő időszakára vezethető vissza: 1765-ben új orgonát szereltek be; Magyarországon Vajda építtette az első oltárt Jézus Szívének tiszteletére; a toronyban három harangot és egy órát helyeztetett el. Az új templomot 1778. szeptember 13-án Bajzáth József veszprémi püspök szentelte fel.

Vajda Sámuelnek sokat köszönhet Balatonfüred. Gondoskodása nyomán lett országosan ismert gyógyforrás: apátsága idején ötszobás, emeletes fogadó (1764), kilencszobás épület és nagyvendéglő (1781) épült. A vendéglátó helyeket (fürdő, szálloda, étterem) a bencés rend bérbe adta és Vajda mindig méltányos szerződéseket kötött a vállalkozókkal és ugyanezt a mértéktartást várta el tőlük áraik tekintetében.

Apátsága idején főleg gyakorlati teológiai munkákat írt. Ekkor keletkezett a fő műve, a három kötetes: A Mi Urunk Jézus Krisztusnak élete... (Pozsonyban, 1772-74.). 1782-ben névtelenül kiadta – a Pray-kódex nyomán – Szűz Szent Margit életének legendáját, amely Budán jelent meg. Ugyancsak tihanyi apát korában fordította le VI. Pius pápa imádságos könyvét (Budán, 1784.). A bencés rend 1787-es feloszlatása után barátjához, Szily János szombathelyi püspökhöz vonult vissza, ahol a Nagykar utcában lakott. Egy 1795. május 19-én Kis Pál veszprémi nagyprépostnak küldött levelében azt írta, hogy majdnem teljesen megvakult. 1795-ben, szeptember 29-én halt meg, és kívánsága szerint a közkedvelt ferences templom kriptájában temették el.

Művei:

A' meg-ditsőült szenteknek jelesül pedig a' boldog Szűz Máriának tiszteletéről néhány rövid, és könnyen érthető bizonyítások. - Veszprém, 1792. 39. p. Forrás: http://mek.oszk.hu/07800/07870/# (tovább)

Irodalom:

Lukácsi Márk: Vajda Sámuel élete és irodalmi munkássága. Pannonhalma, 1997. 198 p. (Pannonhalmi füzetek 40.)

K. J. – N. T.