ÁCS MIHÁLY
(Kemenesszentmárton, 1672. február 28. - Kassa, 1710. április 28.)

ev. lelkész, teológus

A győri rektoriából vallása miatt elűzött apa, id. Ács Mihály evangélikus lelkész családjával valószínűleg a kis kemenesaljai faluban húzta meg magát bujdosása idején. [A névazonosság miatt a szakirodalom gyakran összekeveri a két Ács Mihály személyét]. A fiú Győrött tanult, s itteni tanulmányait 1695-ben elvégezve, a magasabb tudományok megszerzése érdekében külföldre ment. Strassburgba iratkozott be 1699-ben, majd Wittenbergben folytatta tanulmányait 1700 júniusától. Fél év elteltével Tübingenbe megy és ott tölt el egy évet. Itt tamulótársa az a Czvittinger Dávid, aki a magyar irodalomtörténet-írás megalapítója lett. Ezt követően 1702-ben újra Strassburgban hallgatta a tudományokat. Amikor peregrinációjából hazatért - akárcsak apja -, Győrött lett az evangélikus latiniskola rektora majd ugyanitt a gyülekezet másodlelkésze 1703-ban. Vélhetően az is közrejátszott győri állomáshelyének választásában, hogy az ottani evangélikus gyülekezetnek nagyobb összeggel tartozott, melyet tanulmányainak folytatásához kölcsön kapott azzal a feltétellel, hogy majd ledolgozza.

Több forrás bizonyítja, hogy 1703 nyarától 1704 tavaszáig szülőfalujában működött. Ezután Vadosfára távozott, ahol megnősült. 1705 tavaszán II. Rákóczi Ferenc udvarában az evangélikusok udvari káplánja lett. Rozsnyón diakónus 1707 tavaszától, de már 1708 őszén Bártfán rektori állásban működött 1709-ben. Újjászervezte a gimnázium irányítását és kinyomtatta a bártfai iskola tantervét. A helyi nyomda révén élénk irodalmi és kiadói tevékenységet fejtett ki. Vallásos műveiben korának pietista felfogása érvényesült. Rövidesen, 1710 tavaszán Kassára hívták rendes lelkésznek, de a pestis következtében 1710 elején elhunyt.

Irodalom:

Sólyom Jenő: A két Ács Mihály életrajzához. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1963. 1. sz. pp. 55-58.
Jakus Lajos: Két 17. századi prédikátor : a Vas megyei születésű idősb és ifjabb Ács Mihály. In: vasi Szemle, 1990. 2. sz. pp. 225-245.
Kriedemann, Theresa: Ifjabb Ács Mihály Bártfán. In: Magyar Könyvszemle, 1993. 3. sz. pp. 333-337.
Csepregi Zoltán: A magyar pietizmus 1700-1756. Bp. 2000. 320 p.

N. L.

ANTAL KÁROLY
(Budapest, 1909. jún. 23. – 1994. máj. 26.)

szobrászművész

Svájci gyermekkori tartózkodása alatt a hegymászást is megkedvelő szobrászművész 1925 és 1927 között a budapesti iparművészeti iskolában tanult díszítőszobrász szakon. 1934-ben végzett a képzőművészeti főiskolán. 1931-től Ohmann Béla műtermében dolgozott segédként, aki jelentős hatást gyakorolt stílusára. 1934-35-ben Rómában ösztöndíjas. 1935-től rendszeresen résztvevője a Nemzeti Szalon "8 festő, 8 szobrász" elnevezésű évenként megrendezett tárlatsorozatának, műveit csoportos kiállításokon bemutatták Rómában, Párizsban és három alkalommal a Velencei Biennálén is. A Párizsi Világkiállításon 1937-ben ezüstéremmel jutalmazták. Magyarországon Gellért és Juliánus barát (Bp., Halászbástya, 1937) c. bronzszobrával vált ismertté. 1938-tól a budapesti Százados úti művésztelepen élt és alkotott. Több európai országban járt tanulmányúton. 1950 és 1959 között a képzőművészeti főiskolán a kőrestaurálás tanára. A római iskola második nemzedékének tagjaként az 1930-as évek elején indult szobrászgeneráció egyik legfoglalkoztatottabb művésze.

Stílusára leginkább az archaikus kultúrák és a román kor emlékei hatottak; műveit tömör formanyelv, a megjelenítés közvetlensége, eszmei emelkedettség jellemzi. Monumentalitás iránti hajlama emlékműszobrászatában, míg dekorativitáshoz való vonzódása épületplasztikáiban érvényesült. Kedvelt témája az emberi alak. Korai szobrait tömörítés, egyszerűség jellemzi. Portréit – még a konkrét személyekről készülteket is – időtlenséggel ábrázolta. A klasszikus hagyományokat őrző magyar emlékműszobrászat újjáélesztésén, megteremtésén fáradozott. A realista és neoklasszicista törekvés érvényesül későbbi műveinél is, ennek köszönhetően pályája zökkenőmentesen folytatódott a világháború után. Ő készítette el 1945-ben az első – az obeliszk típusnak modellül szolgáló – szovjet hősi emlékműveket (Szabadság tér, Gellért tér) Az ötvenes évektől rendszeresen kapott épületplasztikai, restaurálási megbízatásokat a nagy köztéri feladatok mellett. Birkózók című szobrát felállították a Népstadion szoborparkjában, részt vett az Operaház szobordíszeinek elkészítésében. A Munkácsy Mihály-díjat 1954-ben, a Csók István-érmet 1958-ban kapta meg. Életműve elismeréséül 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

Antal Károly az 1970-es évek elejétől kezdődően közel egy évtizeden át dolgozott Kemenesalja "házi szobrászaként". A Berzsenyi Dániel-mellszobor (1970) révén került első ízben a tájra, amelynek elkészítésére Egyházashetyéről, a költő szülőfalujából kérték fel. 1971-ben két emlékoszlopot készített Kemenesalján: a Ság hegyen Eötvös Loránd kísérleteinek emlékére, valamint Celldömölkön a vasút elindításának 100. évfordulója tiszteletére. A helyiek kérésének megfelelően ostffyasszonyfai diófából készítette el a fiatal Petőfi szobrát 1973-ban. Ugyanebben az évben – közel harminc alkotásának bemutatásával – első egyéni kiállítása nyílt meg Celldömölkön, a Kemenesaljai Művelődési Központban. Ő választotta ki 1979-ben azt a Ság hegyi bazalttömböt, amely a városi rang elnyerésének alapköve lett s tervezte a később eltávolított celldömölki felszabadulási emlékművet is. Egyéb olyan alkotások is gyarapítják kemenesaljai vonatkozású munkásságát, mint például a jánosházi vár terrakottában és több Berzsenyi-plakett.

Irodalom:

Magyar Katalin: A szobrász és a fejek. In: Képes 7, 1989. 46. sz. (november 18.) pp. 34-37.
Kortárs magyar művészeti lexikon. Bp., 1999.
Új magyar életrajzi lexikon. Bp., 2001.
Dala József: Antal Károlyra, Kemenesalja "házi szobrászára" emlékezünk. In: Új Kemenesalja. 1994. 16. sz. (szeptember 1.) p.  6.
Dala József: Antal Károly Kossuth díja. In: Vas Népe. 1993. 76. sz. p. 6.   

A térség elismert szobrásza. In: Vas Népe. 2007. 55. sz. (március 6.) p. 6.

Julianus barát budavári szobra. [Összeáll. Praimajer Mária]. 2. átd. kiad. Bp. 2013. 112 p.

G.T. - N. T.

ATZÉL ELEMÉR
(Kemenesmagasi, 1888. április 10. – Budapest, 1954. december 16.)

gyógyszerész, orvos, jogász, egyetemi magántanár

Névváltozat: Csecsinovics Elemér


Siófoki gyógyszerész-gyakornoki évek után 1911-ben szerezte meg a gyógyszerészi oklevelet. Alig kapta kézhez diplomáját, máris elkezdte orvosi tanulmányait a Budapesti egyetemen, ahol 1917-ben avatták doktorrá. A Népjóléti Minisztériumba kerülve munkájához szükségesnek érezte a jogászi képesítést, amit 1921-ben szerzett meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1921-től 1932-ig a Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumban titkár, 1933-tól a Belügyminisztérium osztálytanácsosává nevezték ki. Lankadatlan tudásvágya révén 1931-ben a tisztiorvosi minősítés birtokosa lett, majd 1934-ben az ügyvédi vizsgát is letette, immár a Belügyminisztérium XIII/a (egészségügyi és rendészeti) alosztályának vezetőjeként. Igazi "self made man"-ként küzdötte fel magát és lett ismert a korabeli közvéleményben. Sokoldalú, de minden területen alapos tudását elismerve a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán 1926-tól az egészségügyi közigazgatás magántanárává képesítették, az orvosi kar pedig rendkívüli tanári címmel tüntette ki.

Számos gyógyszerészeti vonatkozású rendelet kodifikálójaként a szaksajtó a "gyógyszerészek atyja"-ként jellemezte. Hangyaszorgalommal gyűjtötte össze "Az egészségügyre vonatkozó törvények és rendeletek gyűjteménye" című sorozatot, amelyből szerkesztésében 1913 és 1943 közötti időszakról öt kötet látott napvilágot 1928-tól 1944-ig. Egyik kezdeményezője volt a Gyógyszerészek Országos Jóléti Alapjának, amely több bérházat is megvásárolt Budapesten, amelyek bevételéből nyugdíjat biztosított a patikusoknak, valamint özvegyeiknek és árváiknak. Elképesztő vitalitására jellemző, hogy 1945 után közel 60 évesen fogorvosi szakképesítést szerzett és rendelőt nyitott, amelyben egészen 1954 decemberében bekövetkezett haláláig dolgozott.

Irodalom:

Baradlay J. - Bársony E.: Atzél Elemér. In : A Magyar Gyógyszerészet Története II. köt. Budapest, 1930.
Hegedüs Lajos: Emlékezés egy neves magyar gyógyszerészre. Atzél Elemér (1888 - 1954). In: Orvosi Hetilap, 1988. pp. 2479- 2480.

N.T.

BAKONYI KÁROLY
(Csopak, 1921. dec. 22.–Zalaegerszeg, 2010. máj. 26.)

kertészmérnök, szőlőnemesítő

Édesapja Bakonyi István, egy híres szőlőbirtok vincellérje volt. Kilencéves korában apját kinevezték a keszthelyi Georgikon cserszegtomaji szőlészetének vezetőjévé. 1941-ben a Balatonarácsi Szőlészeti és Borászati Szakiskolában, majd egy esztendővel később a Budafoki Borászati Szakiskolában végzett. Frontszolgálata után 1942-ben hadifogságba került és csak közel 5 esztendő múlva szabadult. Hazatérve átvette apjától a cserszegtomaji telep szakmai irányítását és levelező tagozaton a budapestii Kertészeti Főiskolán 1959-ben kertészmérnöki diplomát szerzett, 1964-ben pedig már doktori oklevelet kapott. 1947 és 1981 között technikusként és tudományos főmunkatársként dolgozott a keszthelyi Agrártudományi Egyetem Kertészeti Tanszékénél, majd 2000-ig szaktanácsadó volt. Több mint 20 évig oktatott szőlőtermesztést és borászatot. 1960-tól a TIT, 1992-től a Magyar Növénynemesítők Egyesülete, 1996-tól pedig a Kertészeti Tudományos Társaság tagja. 1985-től a Balatonvin–Csopak Borrend, 1997-től a Bogácsi Szent Márton Borrend tiszteletbeli tagja. 1982-től a Keszthelyi Választási Bizottság, 1991-től a Zalai Borosgazdák Egyesületének elnöke. Borversenyek sokaságának elnöke és bírálóbizottsági tagja volt. Előadásokat tartott, részt vett borfesztiválok, tudományos napok rendezésében. 2000. május 25-én az általa nemesített Cserszegi Fűszeres és a Nemes Olaszrizling szőlőfajtáiról bélyeg jelent meg. A cserszegi fűszeres napjainkra a harmadik legelterjedtebb magyar szőlőfajtává vált.

A hetvenes évek közepén Dala József és Káldos Gyula meghívását elfogadva jutott el a Ság hegyre. Korábban érő szőlőfajták telepítését javasolta: a személyes kapcsolat mellett a Kertészet és Szőlészet 1975. évi 24. számában tudományos szakcikket publikált „Szőlő a Ság hegyen” címmel. 1994-ben fiával, dr. Bakonyi Lászlóval együtt lelkesen támogatta a Ság hegyi fajtakísérleti telep létrehozását, melyben nyolc, általa keresztezéses nemesítéssel előállított új szőlőfajta kísérletbe állítását segítette elő azáltal, hogy e fajták oltványait Fehér Tamás szőlősgazda rendelkezésére bocsátotta. A kísérleti szőlők fejlődését nagy figyelemmel kísérte és ellátta termelőket hasznos gyakorlati tanácsokkal. 1997-től kezdve 12 éven át tartott érés előtti fajtabemutatókra mindig eljött és határtalan lelkesedéssel beszélt az új fajtákról 60-80 főt is elérő érdeklődőknek. Boldog volt, hogy hogy 2001 decemberében a 80. születésnapja alkalmával rendezett országos borversenyen egy Ság hegyen termett szőlőből készült cserszegi fűszeres bor kapta a legmagasabb pontszámot, s nyerte el a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa különdíját.

Díjaiból és kitüntetéseiből: Miniszteri Dicséret (1960), Munka Érdemrend bronz fokozata (1972, 1982), Rácz Sándor Emlékplakett (1976), Kocsis Pál Emlékplakett (1984), Mathiász János Emlékplakett (1984, 1988), Keszthely Város Díszpolgára (1994), Magyar Gyula Nemesítő Nagydíj (1994, 1995), TIT Aranykoszorús jelvény (1996), Fleischmann Rudolf-díj (1996, 1997), Csopak Községért Érdemérem, (1999), Zala Megye Alkotó Díja (2000). Több mint félszáz tudományos- és népszerűsítő cikke, valamint értekezése jelent meg kertészeti és szőlészeti szakfolyóiratokban. Süttői mészkőből készült mellszobra, Orr Lajos szobrászművész alkotása 2012 óta Keszthelyen látható.

A keszthelyi Szent Miklós-temetőben nyugszik. Gyászszertartására zászlóik alatt vonultak fel 13 hazai és határon túli borlovagrend tagjai, hogy eleget téve végakaratának három legkedvesebb szőlőfajtájából, a Cserszegi fűszeresből, a Nektárból és Pátriából készített és házasított borral meglocsolják koporsóját.

Művei:

Olasz rizling szőlőfajta klónszelektálása és klónjainak értékelése. Keszthely, 1968. 43 p.
A korszerű szőlőtermesztés alapjai. (Társszerző.) Bp., 1975. 329, XXIV p.
A szőlőalany nemesítés és eredményei hazánkban. (Társszerző). In: Kertgazdaság, 2006. 3. sz. pp. 25-32.

Irodalom:

Kiss Veronika: Fajtabemutató a Ság hegyen. IN: VN, 1998. 229. sz. (szeptember 30.) p. 12.
Bakonyi Károly szőlőnemesítő élete és munkássága. Keszthely, 1999. 59 p. (Georgikon Kiskönyvtár 9.)

Dala József: Dr. Bakonyi Károly ünnepei. In: ÚK, 2001. 26. sz. (július 5.) p. 5. 
Fehér Tamás: Dr. Bakonyi Károly szőlőnemesítőre emlékezünk. In: ÚK, 2010. 13. sz. (július 2.) p. 6.
Bozzai Zsófia: Akinek a cserszegi fűszerest köszönhetjük : Dr. Bakonyi Károly. In: Bor és Piac, 2010. 3-4. sz. pp. 8-11.

F. T.

BALOGH JÓZSEF
(Pécs, 1951. december 15. - Szombathely, 2011. december 20.)

dalszövegíró, költő, pedagógus

Felsőfokú tanulmányait a szombathelyi tanítóképző főiskolán (1970-1973), majd a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán (1983-1985) végezte. 1973-ban Őriszentpéteren kezdett tanítani, 1975-től Nagysimonyiban folytatta pedagógusi pályáját, ahol 1987-ig dolgozott. Ekkor Szombathelyre került a Hunyadi János Általános Iskolába, majd 1995-től a szombathelyi Eötvös József Általános Iskolában tanított. Utolsó éveiben a Reményik Sándor Evangélikus Általános Iskola tanáraként tevékenykedett. Az intézmény könyvtárát 2012-ben róla nevezték el, amely személyes hagyatékát is őrzi.

Pályája során mindig figyelemmel és segítőkészen fordult a fogyatékkal élő emberek felé. A Mozgáskorlátozottak és Barátaik ART Fesztiváljára eredményesen készített fel vak embereket, egészségkárosodottak oktatását szervezte és támogatta. Gyermek színjátszó köröket vezetett, betegsége előtt a szombathelyi börtönben is szervezett színjátszó csoportot.

Versei és publikációi számos megyei és országos antológiában szerepeltek. 17 önálló kötete látott napvilágot. Általános iskolai tankönyvek, feladatgyűjtemények és munkafüzetek szerzője, rendszeresen zsűrizett különböző versenyeken. Irodalmi munkássága illetve tanári tevékenysége mellett a szombathelyi Lord együttes állandó dalszövegírója volt: 9 hanghordozó és Gidófalvy Attila önálló albuma őrzi keze munkáját. A nyolcvanas évek közepétől negyedszázadon át szövegei jelentősen hozzájárultak a lírai rock műfaját képviselő zenekar népszerűségének robbanásszerű növekedéséhez. Több versét a Tarisznyások Együttes zenésítette meg. Munkásságát 2005-ben Vas Megye Önkormányzata Szolgálatáért Kulturális Tagozata, 2008-ban Szombathely Önkormányzata „Kiemelkedő Kulturális Munkáért”-díj II. fokozatával, 2011 októberében pedig Megyei Príma díjjal és közönségdíjjal jutalmazták. Hatvanadik születésnapján mutatták be Reményringató című új verseskötetét.

2012-ben tisztelői emlékének ápolására, szellemi örökségének megőrzésére a létrehozták a Balogh József Öröksége Alapítványt. Célja: költői és dalszövegíró szellemi hagyatékának gondozása. Évente minősítő céllal vers- és prózamondó találkozókat rendeznek amatőrök részére és író-olvasó találkozókat, rendezvényeket szerveznek.

2014 januárjában a nevét vette fel Nagysimonyiban a felújított művelődési ház.

Művei:

Ikerlámpás. (Devecsery Lászlóval). Szhely, 1985. 145 p.
Varázskendő. (Devecsery Lászlóval). Szhely, 1988. 228 p.
Foltozott ég : válogatott versek 1969-1999. Szhely, 1999. 191 p.
Reményringató. Szhely, 2011. 166 p.
A Lord zenekar dalszövegei, 1972-2012. Szhely, 2012. 153, [6] p.
Kó(o)rkönyv : Balogh József tárcái. Szhely, [2013]. 163 p.

Irodalom:

Szakály Éva: A pálya nem módosult. In: VN, 1987. 183. sz. (augusztus 5.) p. 5.
Tóth Ágota: „Mint szavaim, annyit érek...” Portrévázlat Balogh Józsefről. Kézirat. Celld., 1991. 18, [1] lev.
Völgyi László: Lélekölelés Kemenesalján. In: VN, 1999. 234. sz. (október 7. ) p. 11.

Völgyi László: Interjú Balogh Józseffel. In: ÚK, 1999. 20. sz. (október 21.) pp. 4-5.
Csala Péter: Megtanultam dalban gondolkodni. Négyszemközt Balogh József költő-tanárral, aki újabb versesköteteket tervez. In: VN Vasárnap, 2007. 31. sz. (augusztus 5.) p. 3.
Némethy Mária: Ez a vasi Nobel-díj. In: VN, 2011. 253. sz. (október 28.) p. 1., 5.
Kultúrházat avattak : Balogh József nevét vette fel a szombaton felavatott intézmény. In: VN, 2014. 16. sz. (január 20.) p. 1., 2.

N. T.

BANYÓ GYULA
(Sömjénmihályfa, 1944. április 19. – Celldömölk, 2013. szeptember 26.)
festőművész, pedagógus

A tehetségesen rajzoló jól tanuló fiút az általános iskolát követően tanárai a budapesti képzőművészeti gimnáziumba javasolták. Bár felvették, de kollégiumot nem kapott, családja pedig nem engedhette meg az albérleti költségeket. Mestere, Rács Reich Imre mellett korán rátalált a címfestés és a templomfestés szépségére. Dénes Lajos Szilveszter szakkörében tovább gyarapíthatta ismereteit, finomíthatta technikáját a festés és a rajzolás területén. A szobafestő szakmunkásvizsga után alig két évvel, külön engedéllyel 1966-ban tette le a mestervizsgát. 1968-tól óraadóként, 1972-tól pedig főállásban szolgálta a celldömölki szakképzést. Közben 1971-ben letette a gimnáziumi érettségit, majd 3 éves pedagógiai tanfolyamot végzett el.. A pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola műszaki tanári diplomájának megszerzését követően 1981-től 23 éven át a helyi szakképző gyakorlatioktatás-vezetője volt. Munkáját 1986-ban „Kiváló pedagógus” kitüntetéssel ismerték el. Szakmai alapossága és tudásközvetítő egyénisége népszerűvé tette kollégái és diákjai körében is. 2004-es nyugdíjazását követően még több évig segítette az iskola munkáját.

1987-ben alapító tagja volt a Kemenesaljai Alkotó Körnek. Munkáit számos közös tárlat mellett több egyéni kiállításon mutatta be a közönségnek Celldömölkön és Vas megye több településén. Művei eljutottak Ausztriába, Belgiumba, Görögországba és Olaszországba is.

Többnyire olajjal dolgozott, kezdetben farostlemezzel, aztán vászonra festett. Emellett kipróbált más technikákat is, például selyemfestészettel is foglalkozott egy rövid ideig. Aztán belekezdett az akrilfestészetbe is utolsó években, így 2011-től 2013-ig többnyire akril és vegyes technikákkal foglalkozott. Tájképeinek hangulatát meghatározta a Kemenesalja és a dunántúli táj szelíd szépsége, Ság hegy-ábrázolásait az érdeklődésen és az alkotói kíváncsiságon túl az érzelmi kötődés is tovább árnyalja.

2014 januárjában Celldömölk várossá avatásának 35 éves jubileumán posztumusz Celldömölk Városért Érdemérem elismerésben részesült. 70. születésnapja alkalmából életműtárlata 2014 áprilisában nyílt meg a művelődési központ Móritz Sándor galériáján.

Irodalom:
Budai Rózsa: A celldömölki szakmunkások nevelője. In: VN, 1986. 135. sz. (június 10.) p. 5.
Sipos Tibor: Szűkült a Kemenesaljai Alkotó Kör... Az elhunyt Banyó Gyula emlékére (1944-2013). In: ÚK, 2013. 16. sz. (október 25.) p. 7.
70 év – 70 kép. In: ÚK, 2014. 8. sz. (május 2.) p. 9.

N. T.

BARTOS ATTILA ISTVÁN
(Sárvár, 1938. szeptember 7. – Keszthely, 2000. március 4.)
agrármérnök, matematikus, egy. tanár

Édesapja: Bartos Lajos pénzügyőr hadnagy, édesanyja Pécsi Rozália. 1956-ban érettségizett a celldömölki Gábor Áron Gimnáziumban. 1960-ban szerzett mezőgazdasági mérnöki oklevelet Keszthelyen a Mezőgazdasági Akadémián. 1966-ban az ELTE matematika–ábrázoló geometria szakának levelező tagozatos elvégzése után tanári oklevelet kapott. 1968-ban a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen doktorált, 1978-tól a mezőgazdasági tud. kandidátusa lett. Keszthelyen a Mezőgazdasági Akadémia, később Agrártudományi Egyetem, majd PATE Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kara Gazdaságmatematikai Tanszék tanársegédeként, később adjunktusaként (1960–68), főiskolai ill. egyetemi docenseként (1968–72), tanszékvezetőjeként (1972–97) dolgozott. Vendégtanárként a Pannon Agrártudományi Egyetem kaposvári Állattenyésztési Karán is oktatott (1967–74).

1971-ben vette feleségül Dallos Georgina gondnokot. Négy gyermeke született: Judit (1965), Noémi Katalin (1973), Georgina (1974) és Attila László nevű fia (1975).

Külföldi tanulmányútjai során járt Németországban, Angliában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Belgiumban. A mezőgazdaságban alkalmazható matematikai módszerekkel, biometriával, operációkutatással, számítógépes megoldási feladatokkal és modellezéssel foglalkozott. Ezen túl fontosnak tartotta a matematikai módszerek alkalmazásainak lehetőségeit az orvosbiológiai kutatásokban. Angol nyelvű dolgozatai eljutottak Ausztráliába és Amerikába is.

Tevékenységének elismeréseként számos rangos bizottság munkájában vehetett részt. 1960-tól a Bolyai János Matematikai Társulat, 1978-tól az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottság Agrárökonómiai Szakbizottsága, a Matematikai és Számítástudományi Szakbizottsága, továbbá az MTA Agrárközgazdasági Bizottságának tagja. 1984-től az MTA Pécsi Akadémiai Bizottság Matematikai és Számítástechnikai Szakbizottság Operációkutatási Munkabizottságának elnöke. 1995-től a New York-i Tudományos Akadémia tagja. 1972-ben és 1982-ben Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést kapott.

Egyik alapító tagja volt a Celldömölki Öregdiákok Körének, majd a Kemenesaljai Baráti Körnek. Állandó vendége volt a találkozóknak, amelyeken az utolsó időszakban már betegen vett részt.

A Veszprémi Egyetem és a Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar saját halottjának tekintette és 2004. március 10-én búcsúzott tőle a keszthelyi Új temetőben a tisztelők tömege. Az egyetem vezetése mellett Dr. Horváth Jenő a Celldömölki Öregdiákok és a Kemenesaljai Baráti Kör nevében, valamint az agráregyetemek matematikusai nevében vett végső búcsút tőle.

Műveiből:
Mezőgazdasági alkalmazott matematika. Kaposvár. 1970. 153 p.
A matematika alapjai. Egyetemi jegyzet. Keszthely. 1987. 305 p.
Operációkutatás a mezőgazdaságban. Gödöllő. 1987. 160 p. (Matematika és számítástechnika; 2. köt.)
Operációkutatási módszerek agrárgazdasági példákkal. Egyetemi jegyzet. Keszthely, 1997. 182 p.

Irodalom:
Horváth Jenő: Dr. Bartos Attila 1938-2000. In: KBKH, 2000. 1. sz. p. 8.
Csete László – Szabó Ferenc: Bartos Attila 1938-2000. In: Gazdálkodás, 2000. 2. sz. p. 89.
Dr. Bartos Attilára emlékezünk. In: ÚK, 2000. 13. sz. (április 6.) p. 5. [Dr. Horváth Jenő gyászbeszéde]

N. T.

BATTHYÁNY LAJOS (Pozsony, 1807. február 10. – Pest, 1849. október 6.)

az első felelős magyar miniszterelnök

Édesapját korán elvesztette, könnyelmű anyja pedig nem törődött vele, ezért egy bécsi intézetben nevelkedett, majd fiatalon katonai pályára lépett. A zágrábi akadémián jogi tanulmányokat folytatott. 1831-ben átvette az ikervári birtoka irányítását. Korszerűsíteni kezdte uradalmát, közben egyre inkább bekapcsolódott a politikai életbe. 1834-ben Pozsonyban házasságot kötött a 18 éves Zichy Antóniával. 1830-tól felsőtáblai tag a reformországgyűléseken, és néhány évvel később már a főrendi ellenzék egyik vezető alakja. 1841-ben az Iparegyesület, 1847-ben az Ellenzéki Párt elnökévé választották. 1848 március elején már nem volt kétséges, hogy ha megalakulhat a magyar kormány, akkor annak vezetője csak Batthyány lehet. Március 17-én V. Ferdinánd kinevezte miniszterelnökké. Bár alkotmányos monarchista volt, a pillanat kínálta lehetőséget igyekezett azonnal kihasználni: egyik legelső intézkedéseként körlevélben utasította a hatóságokat a jobbágyfelszabadítás haladéktalan kihirdetésére – még a törvény királyi jóváhagyása előtt. Szimbolikus jelentőségű, hogy a forradalmi törvények királyi szentesítésének napján, április 11-én tette le a kormányfői esküt. 1848-ban, az első népképviseleti országgyűlésre június 23-án először a kiscelli, majd a sárvári kerület is őt választotta követnek. A kormányfő elfogadta és vissza is igazolta a kiscelli mandátumot, de Szél József megyei első alispán kérésére – aki báró Mesznil Viktor celli megválasztását helyezte kilátásba – a sárvári képviselőség megtartása mellett döntött. 

Nevéhez fűződik a nemzetőrség megszervezése, és az első tíz honvédzászlóalj felállítása. Szeptember 9-én Jelačić betört az országba, 10-én Batthyány lemondott, majd visszavonult ikervári kastélyába. Vidos József seregében harcolt. Néhány hét múlva a pesti országgyűlésre utazott. Tagja volt annak a békeküldöttségnek, amelyet az országgyűlés menesztett Windischgraetzhez.

A herceg 1849. január 8-án elfogta Batthyányt. Budán, Pozsonyban, Laibachban, majd Olmützben raboskodott. Útban Ausztria felé Jánosháza lakossága ki akarta szabadítani Magyarország volt miniszterelnökét és a többi foglyot. 1849. április 27-én Somlóvásárhely felől osztrák dzsidások által őrzött 18 szekér érkezett a településre. A szekereken élesre töltött fegyverű katonák vigyázta foglyok ültek. A jánosházi vendégfogadó udvarára gördültek be a szekerek, amelyeken a foglyok között forradalmárok voltak, köztük három gróf: Batthyány Lajos, Károlyi István, Zelenszky László. A foglyokat a vendégfogadóban szállásolták el: a grófokat egy kisebb szobában, a többieket pedig egy nagy teremben. Az esti és éjszakai órákban Jánosházán és környékén egy forradalmi jellegű, nagyszabású népmozgalom bontakozott ki a foglyok kiszabadítására. 28-án hajnalban az összegyűlt tömeg körbezárta az épületet és követelte a foglyok szabadon bocsátását. Az őket őrző katonák vezetője, Langh kapitány a tömeg értésére adta, hogy élve vagy halva, de a foglyokat tovább kell szállítania, és felkérte Batthyányt, nyugtassa meg a tömeget. Ő a fogadó tornácának korlátjához lépve, eleinte kissé remegő hangon, majd egyre magabiztosabban tett eleget a parancsnak. Kijelentette, hogy nem fél a bíróság ítéletétől, és kérte a tömeg szétoszlását. Rövid beszédét – kezét szívére téve – így fejezte be:

„Köszönöm a hazafias jóindulatot, melyet irántam és előttem többnyire még ismeretlen fogolytársaim iránt itteni ünnepélyes, de mindnyájunkra vészessé válható megjelenésükkel tanúsítottak. Isten áldja meg önöket a jóindulatért még késő unokáikban is, de éppen ennek az Istennek, a kiben mindnyájan bízunk, szent nevében kérem önöket, barátaink, hagyjanak minket, a mint eddig az ország fővárosából idáig békében jöttünk, békében vonulni tovább is. Ne kívánják halálunkat idő előtt, s ne idézzék föl, a mint már mondtam s most könyörögve újra mondom, a mit kerülni lehetetlen volna, Jánosházának végpusztulását.”

A felkelők vezetői kézszorítással búcsúztak a volt miniszterelnöktől, akinek ez volt az utolsó nyilvános szereplése. A jánosházi felkelők ezen a napon beavatkozhattak volna a magyar történelem menetébe, ha Batthyány is úgy akarta volna…

Az ellene indított felségárulási per során az olmützi haditörvényszék csak rövidebb börtönbüntetésre ítélte. Bécsi ellenségei azonban, akik mélységesen gyűlölték amiatt, hogy egy közülük való „nagyúr” ellenük szegült, rábészélték a hadbíróságot , hogy ítélje halálra, de rögtön ajánlják is kegyelemre s így Batthyány szabad lehet. Ezután hazahozták Pestre, ahol Haynau teljhatalommal rendelkezett. Október 5-én közölték vele halálos ítéletét. Sikertelen öngyilkossági kísérletét követően másnap Pesten kivégezték.

Művei:

Batthyány Lajos reformkori beszédei, levelei, írásai. Zalaegerszeg, 1998. 278 p.
Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. 1-2. köt. Bp. 1999. 1790 p.

Irodalom:

Borus József: Népfelkelés Jánosházán : 1849. április 28. In : Vasi Szemle, 1964., II. köt. pp. 227 - 231.
Zongor Ferenc : Emlékező sorok és idézetek – "a földi jogán" – Batthyány Lajos életének utolsó évéről. [Celldömölk], 1981. 61 p.
Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp. 1986. 842 p.
Stéfán Ildikó: Batthyány Lajos halála és temetései. In: Sic itur ad astra, 1993. 2-4. sz. pp. 6-17.
Erdődy Gábor: Batthyány Lajos. Bp. 1998. 271 p.
Batthyány Lajos emlékezete. Szombathely, 2000. 135 p.
Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos emlékezete. In: Aetas, 2000. 1-2. sz. pp. 132-158.
Erdődy Gábor: Batthyány. In: Erdődy Gábor - Hermann Róbert: Batthyány. Szemere. Bp. 2002. pp.5-164.
Átverték a miniszterelnököt avagy egy választás anatómiája. In: Új Kemenesalja, 2007. 19. sz. (okt. 12.) Batthyány-mell. pp. III-V. (tovább)

N.T.

BEDY ZOLTÁN 
(Szombathely, 1925. április 15. - Celldömölk, 2003. október 5.)

erdőmérnök, helytörténész

Bedy Kálmán pórládonyi kisbirtokos és Horváth Terézia fia az elemi iskola után 1937 és 1945 között a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum hallgatója volt. Alig tette le az érettségit, 1945. május 8. és szeptember 9. között a bevonuló szovjetek kényszermunkára hurcolták el. 1946 szeptemberében kezdte el soproni erdőmérnöki egyetemi tanulmányait, amit 1950 szeptemberében fejezett be. Számos diplomás társához hasonlóan nem szűken vett szakmájában, hanem a MÁV alakulóban lévő építőiparában keresett munkahelyet. Egy 3 hónapos szakmai tanfolyam elvégzése után Celldömölkre helyezték, ahol egy ideig az egész Dunántúlra kiterjedő tevékenység folyt. 1952. május 10-én tompaládonyi lakosként kötött házasságot a nagygeresdi Dénes Etelkával, amelyből két fiú (Csaba és Zsolt) született.

A család Celldömölkre költözött, mert idővel egyre több feladat hárult a fiatal mérnökre, aki biztos egzisztenciális hátteret alakított ki. Tevékenysége kiterjedt a szombathelyi MÁV Igazgatóság és a GYSEV hálózatára is. Feladataihoz tartozott a csomópontok és a köztes állomások kontúrjainak megtervezése, valamint a vonalak tengelynyomás és sebesség emeléssel történő átbocsátó képességének növelése. E komplex fejlesztés évente 30-40 km felépítménycserét és 60-80 csoport kitérő építését jelentette. Munkahelyi előmenetelét folyamatos előrelépés jellemezte: előbb kitűző mérnök, majd építésvezető, utóbb főépítésvezető, 1968-tól 1971-ig pedig műszaki főcsoportvezető vezető beosztást kapott. 35 esztendei aktív munkájából az utolsó 15 évet 1971. július 1-től főmérnökként teljesítette. Nyugdíjazását követően még 5 évet töltött a Betonútépítő Vállalatnál. Munkásságát a nyolc ízben is kiérdemelt „Kiváló dolgozó”, a „Miniszteri elismerés”, a „Kiváló vasutas” illetve a „Munka Érdemrend” ezüst fokozata kitüntetésekkel ismerték el. 2000-ben egyetemi oklevelének fél évszázados évfordulóján a képző intézmény jogutódja „Aranyoklevél tiszteletdiplomá”-ban részesítette.

Felelősségteljes munkája mellett családfa-kutatással is foglalkozott, az 1600-as évekig visszamenőleg sikerült a család történetét feldolgoznia. 5 unokáját a lelkiismeretes munkára, az irodalom és a zene szeretetére nevelte. Gyakran idézett magyar költők verseiből, gyűjtötte és továbbadta az ókori filozófusok latin mondásait, bölcsességeit. 

A Vasi Evangélikus Egyházmegye ügyeinek intézésében több éven keresztül - egyházmegyei felügyelőként - aktív szerepet vállalt. Szívügyének tekintette a celldömölki evangélikus templom felújítását amelynek munkálatait tervezte, szervezte és irányította. Nyugdíjasként bekapcsolódott a celldömölki Honismereti Munkaközösség tevékenységébe és  kutatta a celldömölki evangélikus gyülekezet történetét. A nemesdömölki templom 250 éves jubileumára az Apáczai Kiadó gondozásában összefoglalta a helyi evangélikusság históriáját. A Kresznerics Ferenc Könyvtár és a Honismereti Munkaközösség Magyar Millennium tiszteletére kiírt helytörténeti pályázatára 7 évi munkával, példamutató alapossággal feldolgozta 32 kemenesaljai település 14 ezer születési, keresztelési és temetési adatát az 1731 utáni 50 esztendő alapján. A tőle megszokott mérnöki precizitással az első kötetben közölte az összegyűjtött adatokat, a másodikban pedig elemző értékelést adott róluk.

Művei:

Befejeződött a balatonedericsi vonalkorrekció. In: Vasút, 1973. 1. sz. pp. 30-31.

A celldömölki evangélikus gyülekezet története. Celld., 1994. 47 p.

A nemesdömölki artikuláris gyülekezetben végzett keresztelések és esketések 1731-1781. 1-2. köt.  Kézirat. Celld., 2000.

Irodalom:

Németh Ibolya: Elismerés a Honismereti Kör pályázatán. In: ÚK, 2001. 17. sz. (május 3.) p. 4.

N. T.

BEKE (1900-ig Berger ) ÖDÖN
(Komárom, 1883. május 20. – Budapest, 1964. április 10.)

nyelvész, egyetemi tanár

Középiskoláit szülőhelyén és Pápán végezte. 1901-ben iratkozott be a budapesti egyetem bölcsészettudományi karára magyar és latin szakra. A doktori oklevelet 1905-ben, a tanárit 1906-ban szerezte meg. Ugyanebben az évben helyettes tanári állást kapott Budapesten. Rendes tanárrá 1909-ben nevezték ki Nagyszebenbe, de már a következő évben visszahelyezték a fővárosba.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején a budapesti egyetemen finnugor nyelvészeti órákat tartott, emiatt középiskolai tanári állásától megfosztották. Bécsbe távozott, ahonnét 1923-ban tért vissza és csak 1926-tól foglalkozhatott újra tanítással.

Tudományos munkásságát a magyar népnyelv és népköltészet tanulmányozásával kezdte még egyetemista korában. Győr, Veszprém és Vas megyében körülbelül nyolcvan falut járt be. A Pápavidék és Kemenesalja nyelvéről írt monográfiájában rövid hang, alak- és mondattani leírást adott és nyelvjárási szavakat közölt. A szavakat nem ábécérendben, hanem fogalmi körök szerint csoportosította. A felsorolásban helyet kaptak többek között a ruházat, játék, étkezés, bútorok és eszközök, a ház és részei, valamint a földművelés fogalomkörébe tartozó szavak, és úgyszintén a földrajzi nevek: vizek, kutak, források, falurészek, utcák, dűlők, rétek, erdők, dombok nevei. Nem hiányoznak a monográfiából a különféle népszokások leírásai és a találós mesék sem. Mindezeket néhány népdal és népmese egészíti ki.

Beke Ödön a magyar nyelvjárások iránti érdeklődését élete végéig megőrizte, azonban érdeklődése hamarosan kiterjedt a finnugor nyelvekre is. Leginkább maradandót a cseremisz (mari) nyelv kutatása terén alkotott. Az 1911-ben megjelentetett Cseremisz nyelvtan c. munkájával nemzetközi hírnevet szerzett. Az első világháború alatt a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából több más kutatóval együtt a Magyaroszágra került cseremisz hadifoglyok nyelvét tanulmányozta. Kutatásai megjelentetésének egy-egy kötetét a bécsi Tudományos Akadémia, az oslói Néprajzi Múzeum és a helsinki Finnugor Társaság vállalta. 1951 és 1961 között a Magyar Tudományos Akadémia, - melynek 1958-tól rendes ragja, - további négy kötetet jelentetett meg munkáiból.

A finnugor nyelvek kutatása mellett, mint nyelvművelő, pályája kezdete óta foglalkozott a helyes magyar nyelvhasználat kérdéseivel. 1946 és 1953 között a Magyar Nyelvőr c. folyóirat szerkesztője s fiatal kora óta egyik legbuzgóbb munkatársa volt. A Nyugat-Dunántúli nyelvjáráskutatások révén 1934-ben kezdett levelezésbe Pável Ágostonnal a Dunántúli Szemle (utóbb Vasi Szemle) szerkesztőjével. 1935-43 között a folyóirat tevékeny szerzőjévé vált. Népnyelvi dolgozatai, könyvismertetései rendszeresen voltak olvashatók a folyóirat hasábjain: sőt a Magyar Nyelvőrben megjelent írásai is bővelkednek Vas megyei adatokban.

1948-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának tanára volt: fő feladataként volgai és permi nyelveket oktatott. 1960-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.


Főbb művei:

Pápavidéki nyelvjárás. Budapest, 1905.
A Vogul határozók. Budapest, 1905.
Kemenesalja nyelve. Budapest, 1906.
Cseremisz nyelvtan. Budapest, 1911.
Régi és ritka szavak. Dunántúl. Szombathely, 1942. (A Dunántúli Szemle könyvei, 186. sz..)
Dunántúli tárgy- és eszköznevek. Szombathely, 1943. (A Dunántúli Szemle könyvei, 217. sz..)
A cseremiszek népköltészete és szokásai. Budapest, 1951.
Újabb finnugor alaktanikutatások. Budapest, 1954.
Mari szövegek - Tscheremissische texte I. köt. Budapest, 1957.
Mari szövegek - Tscheremissische texte III-IV köt. Budapest, 1961.
Mari nyelvjárási szótár. Szombathely. 1987
Mari szövegek. Szombathely, 1995.

Irodalom:

Kálmán Béla : Beke Ödön 75 éves. In: Magyar Nyelvőr. 1958., pp. 130-131.
Lakó György : Beke Ödön. In: Magyar Tudomány, 1964. pp. 556-560.
Benkő Loránd: Beke Ödön 1884-1964. In: Magyar Nyelvőr. 1964. 2.sz., pp. 90-92.

Lőrincze Lajos: Beke Ödön és a magyar nyelvtudomány. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1983. 2. sz. pp. 257-264.

Velenyák Zsófia: A pályakezdő Beke Ödön. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1983. 2. sz. pp. 272-278.

Voigt Vilmos: Beke Ödön mint folklorista. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1983. 2. sz. pp. 265-271.
Tóth Péter: "Én szörnyű robotosa vagyok ezernyi vállalt teendőmnek" : Pável Ágoston és Beke Ödön levelezése (1934 - 1935). In: Vasi Szemle, 2002. 2. sz. pp. 214-234.

Beke-szimpózium, Beke Ödön Cseremisz nyelvjárási szótárának megjelenése alkalmából. Szombathely, 2001. december 13. Szombathely, 2004. 123 p.   

G.T.

BENEDEK ISTVÁN
(Bp., 1915. január 17. - Velence (Olaszo.), 1996. június 9.)

író, művelődéstörténész, orvos

Benedek Elek unokája 1940-ben a Budapesti Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát. 1940 és 1944 között a csepeli kórházban praktizált, majd 1945-től 1947-ig a kolozsvári Bolyai Egyetemen lett a lélektan vezető tanára. 1948-tól a budapestii Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa volt és 1951-ben elmeorvosi szakvizsgát tett. 1953-tól 1957-ig az intapusztai munkaterápiás elmegyógyintézet igazgatójaként működött. 1957/58-ban internálták, majd ezután a Budapest XII. kerületi pszichoterápiás szakrendelés vezetője, 1968 és 1971 között pedig ugyanabban a kerületbenben a Tanács művelődési osztályának tanácsadója lett.

1953 elejétől nevezték ki az intapusztai osztály élére. Első tájékozódását követően már március 26-án Diósi György megyei tanácselnöktől az elmeosztály bővítését kérte és ösztönözte a betegek fokozott kihelyezését munkaterápia keretében. Új műhelyt, személyzeti lakást, a kosárfonáshoz vesszőt kért és a betegek számára téli munkaruhát igényelt. Tevékenységének következtében az intézet első magyar nyílt elmeosztály lett. Főorvosi, majd igazgatói tevékenysége során alapozta meg az intézetet máig jellemző családias légkört. Ezt szimbolizálta, hogy az orvosok és a szakdolgozók jelentős része szinte együtt lakott a betegekkel. Ez a hozzáállás az ötvenes évek légkörében különösen nagyra értékelendő. Az elmúlt fél évszázad egyik legjelentősebb orvosi visszaemlékezése Benedek István Aranyketrece, amely a szabadság problémájának orvosi-szépirodalmi tárgyalásával tett szert maradandó népszerűségre. 1957-es első megjelenése óta összesen 10 kiadásban látott napvilágot. A könyv számos részletet árul el a különböző típusú elmebajokról és példákkal illusztrált jelentkezési formáikról.

Igazi polihisztor volt, rendkívül gazdag művelődéstörténeti és publicisztikai örökséget hagyott maga után. Kitüntetései: Szent György Albert-díj (1992), Széchenyi-díj (1992).

Műveiből:

Az ösztönök világa. Bp. 1948. 286 p.
Aranyketrec : egy elmeosztály élete. Bp. 1957. 489 p.
Csavargás az Alpokban. Bp. 1958. 237 p.
Ideges emberek. Bp. 1966. 226 p.
Bolond világ. Bp. 1967. 533 p.
Semmelweiss és kora. Bp. 1967. 472 p.
Csineva 1-3. köt. Bp. 1968-1983. 1273 p.
Párizsi szalonok. Bp. 1969. 716 p.
A tudás útja. Bp. 1972 308 p.
Benedek Marcell. Bp. 1977. 668 p.
A gyógyítás gyógyítása. Orvosi, orvostörténeti tanulmányok. Bp. 1978. 434 p.
Az író lelke. Bp. 1978. 502 p.
Mandragóra. 1-2. köt. Bp. 1979. 705 p.
Szirt a habok közt. Bp. 1984. 429 p.
Az értelem dicsérete. Bp. 1987. 274 p.
Ady Endre szerelmei és házassága. Bp. 1991. 302 p.

Irodalom:

Karinthy Ferenc: Írószobám – Beszélgetés Benedek Istvánnal. In: Kortárs, 1977. 9. sz. pp. 1475-1485.
Wutka Tamás: Benedek István. Bp. 1990. 138 p.
Széll Kálmán – Szigetváry Ferenc – Szabó Lajosné: Az egészségügy története. Celld. 1996. p. 46.
Szállási Árpád: Benedek István (1915-1996), a kultúrtörténész orvosíró. In: Orvosi Hetilap, 2005. 46. sz. pp. 2369-2372.

N. T.

BERECZ SKOLASZTIKA
(Alsóság, 1898. november 12. – Budapest, 1932. október 21.)

bencés apáca, hitoktatónő


Édesapja, Berecz Lajos virágkertész, evangélikus vallású, édesanyja, Horváth Anna pedig katolikus volt, és a vegyes házasság következtében Erzsébet lányuk is katolikus lett. Celldömölkön, az Isteni Szeretet Leányainak elemi és polgári iskolájában tanult. Alázata és imádságos élete korán feltűnt környezetének. Szülei ellenezték, de ő kikönyörögte, hogy 1915-ben önkéntes vöröskeresztes ápolónő lehessen dr. Király Jenő sebészfőorvos mellett. "Feltűnést keltett a Korona szálloda felső terme, ahol Erzsike kisasszony ápolta a háború sebesültjeit. Fehérujjas kötényében kis Terézkének hívták." A test ápolása már ekkor a lelkekért való aggódással párosult nála. Kiteljesedett benne a Szent Szív bensőséges tisztelete, minden bizonnyal az új plébános hatása alatt. Kühár Flóris ekkortájt került Celldömölkre, és az innsbrucki jezsuitáknál szívta magába a Jézus Szíve-tiszteletet. Bözsike apostoli lelkülete révén minden alkalmat megragadott, hogy egyszerű kedvességével, derűs mosolyával egy-két jó szót szóljon a lelkek érdekében. A katolikus leányok megszervezésére is gondolt: 1918. augusztus 15-én került sor a Celli Leányok Mária Kongregációjának megalapítására.

A virágkertész leánya nem csupán beszédeiben emlegette gyakran a virágokat, hanem éveken át ő díszítette a celli templom főoltárát. A világháború után az irgalmas nővérek pápai tanítóképzőjébe iratkozott be, és 1921. július 29-én jeles eredménnyel tette le a képesítővizsgát. A szeretet feszítő ereje ekkor már az isteni szolgálat hivatása felé húzta Erzsébetet. 1921 elején Kühár Flóris két szentbeszéde nagy hatással volt rá : "egészen fölgyújtotta a lelkemben szunnyadó tüzet s a vágyat a minél teljesebb lemondás után." Megtudta, hogy Tiszazugra hitoktatónőt keresnek. Nehéz szívvel, de örömmel vállalkozott a feladatra : "Mindent a jó Istenre bízok és a Nagy-Alföld portengerében picike homokszem leszek." Amikor Cellből távozott, ezt írta naplójába: "1922. november 6. A könnyek napja. Búcsúznom kellett azoktól, kikhez szívem leggyöngédebb szálai fűztek."

Az Alföldön megdöbbentette a vallási tudatlanság. Pártfogója, Steer Ferencné (Fechtig Adél) bárónő segítségével zárda céljára alkalmas épülethez jutott egy ispánsági házban. Virágzó hitéletet teremtett, missziósházakat alapított a környéken. Sikerének titka mindent átható szeretetében gyökerezett : "Ha mást örülni látok, nagyobb az örömöm, mintha nekem szerezték volna." 1923. október 3-án került sor Berecz Erzsébet bencés obláta beöltözésére Pannonhalmán celli barátnőjével, Fessler Erzsébettel együtt. Ekkor választhatott új nevet, s azóta hívták Skolasztikának. Az Alföldre visszatérve Tiszaújfalun megalakította a Szent Benedek Leányainak Társaságát, több helyen pedig létrehozta a Szent Skolasztika kongregációt. A nővérek gyalog, kerékpárral és lóháton fáradhatatlanul rótták a puszta poros útjait. A zárda kápolnájának 1927. július 28-i felszentelését követően a püspök hamarosan kinevezte Skolasztikát perjelnőnek. Szervezői-vezetői képességeinek köszönhetően nemcsak átvészelték a gazdasági válság nehéz éveit, hanem Pesten is sikerült letelepedniük. 1927-től kezdve küszködött a tüdővésszel, amely 1931-ben hatalmasodott el rajta. Ez év augusztusában járt – életében utoljára – néhány napra szüleinél. Beragyogta a családi otthont és Celldömölköt, szinte mindenkihez volt egy-két szava. 1932. október 21-re virradóra hunyt el Budapesten, és két nap múlva temették el a rákoskeresztúri temetőben. Miután elkészült a tiszaújfalui zárdatemplom kriptája, az exhumálást követően hamvait ott helyezték el. 1939. június 16-án. Hanauer Árpád István váci püspök így emlékezett meg róla: "Mosolygó kedvessége a gyermekkor megőrzött ártatlanságának és a Szentlélek kegyelméből élvezett lelki békének volt tükröződése."

Szent Benedek Leányainak Társasága a rend 1950-ben történt feloszlatása után, a rendszerváltozást követően éledt újjá, és egyre többen költöztek vissza a tiszaújfalui anyaházba is, ahol naponta imádkoznak alapító perjelnőjük, Berecz Skolasztika boldoggá avatásáért.

Irodalom:
Ley Etelka: Berecz Skolasztika Szent Benedek leányai alapítójának élete. Bp. 1946. 78 p.

Radó Polikáp: Tiszazugi történet - Berecz Skolasztika élete. Pannonhalma-Szolnok, 1990. 304, /10/ p.
Reichardt Aba : Egy "nem közönséges hivatás." Berecz Skolasztika. In: Corona fratrum: Dr. Szennay András főapát úrnak 70. születésnapjára. Pannonhalma, 1991. pp. 311-320.
Botka János: Hatvan éve halt meg Berecz Skolasztika. In: Honismeret, 1993. 1. sz. pp. 10-17.
Reichardt Aba: A celli kékszellem. Pannonhalma - Tiszaújfalu, 1996. 228, /10/ p.
Mohay Tamás: Bencés nővérek Tiszaújfaluban. In: Néprajzi Látóhatár, 2000. 3-4. sz. pp. 235-251.

Reichardt Aba: Akit a csillag hívott - [Berecz Skolasztika 1898-1932]. Tiszaalpár, 2002. 467 p.

N.T.

BERTHA BULCSU

(Nagykanizsa, 1935. május 9. – Budapest, 1997. január 19.)

író, publicista

Édesapja tanító volt, édesanyja őt és két kisebb testvérét nevelte. Gyermek- és diákéveit Zalahalápon, Tapolcán, Nemeskeresztúron és Balatongyörökön töltötte. Keszthelyen érettségizett 1953-ban. Politikai okokból nem tanulhatott tovább, ezért különböző vidéki üzemekben dolgozott ipari munkásként, majd később egy rövid ideig könyvtáros volt Pécsett.

Közben elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját. 1956 előtt kezdett publikálni: élményanyaga a dunántúli, balatonmelléki falvak és az épülő gyárak világához kötődött. A megváltozó táj és a vele változó életmód foglalkoztatta. Írásait a Jelenkor közölte rendszeresen. Első novelláskönyve (Lányok napfényben) 1962-ben jelent meg. 1967-es Budapestre költözéséig pécsi napilapok kulturális rovatát szerkesztette, 1960–63-ban az Esti Pécsi Napló kulturális rovatvezetője, 1963–67-ben a Dunántúli Napló főmunkatársa volt.

Első feleségét Nemes Teréznek hívták. Második feleségével, az író, újságíró Nagy Franciskával 1966-ban kötött házasságot.

A fővárosban néhány évig szabadúszó íróként tevékenykedett, majd 1971-től az Új Írás szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese lett. 1976-94 között az Élet és Irodalom főmunkatársaként dolgozott. Az irodalmi lapban Jelenségek címmel láttak napvilágot közvetlen élményeken alapuló, kritikus írásai. Három alkalommal kapott József Attila-díjat, Táncsics Mihály-díjjal is kitüntették, de a Kossuth-díj kimaradt elismerései közül. A rendszerváltás előtt kétszer terjesztették fel, második alkalommal a bizottság szavazatainak száz százalékát megkapta, de Aczél György kihúzta a listáról.

Életében összesen 26 könyve jelent meg: elbeszélések, regények, tárcák, publicisztikák, karcolatok, interjú-portrék és szociográfia. Több könyvét idegen nyelven is kiadták. A Fürdőigazgató című drámáját a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be 1977-ben. Művei alapján három film forgatókönyvét készítette el: a Harlekin és szerelmese (rendező: Fehér Imre), a Tűzgömbök (r. Fehér Imre) mellett A kenguru (r. Zsombolyai János) című alkotás egy generáció kultuszfilmjévé vált. A mozifilmeken kívül tizenkét tévéjátékot is írt. 1992-ben a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja volt.

Édesapja Vas megyéből származott. Apai nagyapja tizenöt holdas parasztember volt Nemeskeresztúron. A családi legenda szerint Erdélyből származtak, s Mária Terézia telepítette le őket az Őrségben. Írásainak tanúsága szerint a II. világháború bombázásainak kezdetekor a szülők telepítették a nagyszülőkhöz. Így a gyermekkorát a 30-as évek végén, a 40-es évek elején a faluban töltötte. Nagyapja mellett a mezei munkákból is kivette részét, a Szálas alatti és a Csényében lévő földeken, a Marcal-part közeli kaszálókon. „A nemeskeresztúri ház volt az én szülőházam, bár nem ott születtem, s a Marcal völgye jelentette számomra először a hazát.” – vallotta. Regényeiben, novelláiban is gyakran megjelenítette Kemenesalját. Nemeskeresztúrra nagyanyja, Zimits Ilona haláláig rendszeresen hazajárt.

Hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el 1997. január 19-én.

Tiszteletére 1998-ban Nemeskeresztúron, nagyszülői házának falán emléktáblát avattak. A táblát egyik legközelebbi barátja, Gyurkovics Tibor Kossuth-díjas író leplezte le. 1999-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választották. Nevét őrzi a 2004 óta átadásra kerülő Bertha Bulcsu-emlékdíj is. 2007-ben a nemeskeresztúri polgármesteri hivatalban személyes tárgyaiból, műveiből állandó kiállítás nyílt.

Kitüntetései

József Attila-díj (1966, 1971, 1975)

SZOT-díj (1978)

A Művészeti Alap Irodalmi Díja (1978)

Budapest Főváros Pro Arte Díja (1981)

Gábor Andor-díj (1986)

Az Év Könyve-jutalom (1987)

Füst Milán-díj (1991)

Táncsics Mihály-díj (1992)

Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995)

Illés Endre-díj (1996)

Pro Literatura-díj (1997)

Alternatív Kossuth-díj (posztumusz, 1997)

Művei

A Digitális Irodalmi Akadémia honlapján

Irodalom

Dala József: A Marcaltól evezve. In: Vas Népe, 1987. nov. 16. p. 5.

Dala József: Újabb irodalmi emlékhely Kemenesalján. In: ÚK, 1997. 21. sz. (november 6.) p. 12.

Ölbei Lívia: Emléktábla Bertha Bulcsunak. In: Vas Népe, 1998. máj. 7. p. 1., 4.

D. Nagy Imre: Bertha Bulcsu-emlékkönyv. Bp., 1999. 155 p.

Merklin Tímea: Sodródó falevél : Bertha Bulcsu állandó kiállítása a pár száz lelkes faluban. In: Vas Népe, 2007. júl. 2. p. 7.

Bokányi Péter: "Nemeskeresztúrra valójában haza lehetett menni." In: Életünk, 2007. 8. sz. pp. 62-64.

D. Nagy Imre: A gyanakvó ember. Bp. 2010. 232 p

Kiss László Tibor: Balatoni indulás - Bertha Bulcsu regényes ifjúsága. Szombathely, 2011. 250 p.  

Szakirodalom a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján

G.T. - N.T.

BERZSENYI BARNABÁS
(Kemenessömjén, 1918. február 12. – Osnabrück, 1993. június 18.)

párbajtőrvívó, olimpiai és kétszeres világbajnoki ezüstérmes,
17-szeres magyar bajnok

A "magyar Horatius", Berzsenyi Dániel dédunokája, Berzsenyi György okleveles mezőgazdász és Szabó Etelka fia a hagyományoknak megfelelően a soproni evangélikus gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányainak javát. Az érettségit a család Budapestre költözése miatt már a fővárosi Werbőczy István Gimnáziumban tette le. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán doktorált 1941-ben. Ezt követően a Mezőgazdasági Minisztériumban miniszteri személyi titkár lett 1953-ig, majd hét éven át a Budapesti Vízellátási Hivatal munkatársaként dolgozott.

Fiatal joghallgatóként a Budapesti Egyetemi Atlétikai Clubban Gerentsér László tanítványaként kezdett vívni és eleinte tőrvívásban aratott sikereket: főiskolai bajnokságokat nyert, majd 1940-ben egyéniben bronzérmet szerzett az országos bajnokságon. Kiemelkedő eredményeket azonban párbajtőrvívásban ért el: 1941 és 1960 között hétszeres magyar csapatbajnok, közben öt alkalommal egyéniben is diadalmaskodott. Ez utóbbi teljesítménye révén hazai földön máig a legeredményesebb párbajtőrvívó. A tőrrel "kivívott" négy csapatbajnoki cím teszi teljessé az 1945-től 1950-ig a KASE, majd a Budapesti Vörös Meteor színeiben pástra álló Berzsenyi Barnabás 17 magyar bajnoki aranyból álló kollekcióját.

A sikereknek köszönhetően 1947-től tizenhárom éven át tagja volt a válogatott kereteknek. Nemzetközi debütálására a helsinki olimpián került sor, ahol csapatban ötödik helyezést értek el. Legnagyobb egyéni sikere az 1953-as brüsszeli világbajnoksághoz fűződik az ezüstérem megszerzésével a Sákovits József elleni magyar "házidöntőt" követően. Az 1955-ös római világbajnoki csapatbronz után komoly reményekkel indultak a párbajtőr csapat tagjai a melbourne-i olimpián. A Balthazár Lajos, Berzsenyi Barnabás, Marosi József, Nagy Ambrus, Rerrich Béla, Sákovits József összeállítású gárda a végső győzelemre aspiráló franciák 9:7-es legyőzése után a döntőben már nem tudott komoly ellenállást kifejteni az ötvenes években taroló olasz sztárokkal szemben (3:9). Az olimpiai ezüstérem így is a magyar párbajtőrvívás addigi legnagyobb sikerét jelentette. A következő évi párizsi világbajnokság újabb csapatezüstje egy sikeres generáció utolsó fellobbanásaként értékelhető.


Berzsenyi Barnabás még 41 (!!) évesen, 1959-ben is a legjobb lett a magyar bajnokságon, de a válogatottnál már nem vették számításba. 1960-ban feleségével, Jolánnal és két fiával, Balázzsal és Zsolttal emigrált Magyarországról és megkezdte kalandos külföldi edzői / vívómesteri pályáját. Előbb három évig az egyiptomi válogatottat trenírozta, majd két évre a finn öttusa-válogatott vívóedzőjének szerződött, 1966-tól pedig négy éven keresztül a portugál válogatottat irányította. Ezt követően haláláig Nyugat-Németországban tevékenykedett, ahol előbb Koblenzben, majd Osnabrückben volt vívómester 1983-as nyugdíjazásáig. A művelt, szerény Berzsenyi Barnabás mindvégig megőrizte magyar állampolgárságát, de csak 1988-ban lépe át ismét a magyar államhatárt. Ezután évente hazalátogatott a sömjéni Berzsenyi-kastélyba, azonban felesége elvesztése 1989-ben nagyon megviselte. Osnabrückben hunyt el, de végakaratának megfelelően 1993. július 7-én a kemenessömjéni családi kriptában helyezték örök nyugalomra hamvait.

N.T.

BERZSENYI DÁNIEL
(Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.)

költő

A magyar irodalom nagy magányosa, a "niklai remete" jómódú és régi középbirtokos nemesi család egyetlen fiaként 1776. május 7-én született Egyházashetyén. Apja, a különc természetű Berzsenyi Lajos jogi végzettségű, de hivatását nem gyakorló, a vármegyei közélettől visszahúzódó földesúr; a nemesi virtus és a hazafias kötelességérzet erényeit klasszikus bölcselők és történetírók olvasásával edző, kora átlagához viszonyítva művelt férfiú volt, aki azonban a költészetet nem sokra becsülte. Anyját, Thulmon Rozáliát, aki fiát nagy szeretettel vette körül, tizennyolc éves korában vesztette el. A kezdetben gyenge szervezetű gyerek tíz éves koráig nem került iskolába; apjának a természetes nevelésről vallott elvei szerint a környék parasztgyerekeivel játszva, bírkózva, réteken és lóháton nevelkedtett, s apja tanította meg két hét alatt a betűvetésre.

1788-ban, tizenharmadik életévében került a soproni evangélikus líceumba, ahol korán beérte "az oskolai tanulmányokban rég izzadókat", viszont hamar meggyűlt baja a fegyelemmel. Kisebb megszakításokkal hét esztendőt töltött itt. A javarészt német lakosságú Sopron az ország egyik legműveltebb városa, a líceum egyik legjobb iskolája volt ebben az időben. A Sopronban eltöltött évek döntő élményt jelentettek számára, bár későbbi megnyilatkozásaiban sokat tett azért, hogy iskolakerülő diák hírébe keverje magát, aki tanulmányai helyett inkább a városi polgárság körében "virtuskodott". Közismert Kazinczyhoz 1811. március 13-án írott írt levelének passzusa:
"Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én szeretőm az én karjaim között elalélt..."


Ha az iskolai órákat gyakran elmulasztotta is, annál többet olvasott, főként történeti és költői műveket. Az akkori iskola legfőbb tárgyát, a latin nyelvet kitűnően elsajátította s jól megtanult németül is. 1793 márciusában kimaradt a líceumból és Keszthelyen csapott föl katonának, de nem sokáig tűrte a durva bánásmódot, s hazaszökött Hetyére. A következő évet otthon töltötte; apja, – akivel viszonya egyre feszültebb lett, – 1794 őszén, édesanyja halála után vitte vissza Sopronba. Wietoris rektor – kedvezéssel – vette fel első retorikai osztályába, - ahol épp Horatius ódáinak harmadik könyvét tanította.

1795-ben, a tanév vége előtt, egy sor adósságot hátrahagyva távozott végleg az iskolából, neve mellett a Wietoristól származó bejegyzéssel: "Valedicit vel patvarista vel oeconomus futurus. Mores no probavit" (Búcsút vett azzal, hogy joggyakornok vagy gazdálkodó lesz. Nem tanúsított jó erkölcsöket.) Anyai nagybátyjánál, Thulmon Jánosnál húzódott meg a Somogy megyei Niklán. Csak a következő évben tért haza Hetyére, ahol a titokban versírásra kapott ifjú viszonya tovább romlott apjával, aki – állítólag – könyveit, kéziratait eltépve, gyertyáit eloltogatva próbálta lenevelni fiát a szerinte nemesemberhez nem méltó foglalatosságról.

1799. május 22-én kötött házasságot másodunokahúgával, a tizenhat esztendős, tehetős Dukai Takách Zsuzsannával, akit saját 1809-es vallomása szerint "együgyűségben talált, és abból fel azóta sem szabadított". A házassággal megkapta a kemenessömjéni birtokot is: az ifjú pár itt kezdte meg önálló gazdálkodó életét.

1802-ben került a nemesdömölki evangélikus gyülezetet élére Kis János költő, Kazinczy barátja, akinek Berzsenyi megmutatta néhány versét. Kis, aki Berzsenyi második gyermekének is keresztapja lett, 1803 elején – miután szerzőjüket "lelkesedve serkenté írásra" – e verseket eljuttatta Kazinczyhoz.

Berzsenyi, egy birtokvásárlást követően, 1804-ben Niklára költözött. Nem tudható, hogy a későbbi versek és levelek tanúsága szerint is fájdalmas búcsúzás miért következett be: feltehetően anyagi, gazdálkodói szempontok játszottak közre benne. A Nikla felé kocsizó költő, aki út közben megállt azon a ponton – a történet szerint Bazsi község határában, – ahonnét látni még a Ság hegyet, így ír egyik legszebb, Búcsúzás Kemenes-Aljától c. versében:

"Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet."

1808-ban, Kis János közvetítésével hetvenhét verset tartalmazó kéziratát küldte el Kazinczynak, aki felajánlotta segítségét a kötet szerkesztésében. 1810-ben verseskötetének ügyében Pestre utazott, ahol találkozott Kazinczy barátaival, többek között Vitkovics Mihállyal, Szemere Pállal, Kölcseyvel, akikre vidékiessége miatt nem tett túl jó benyomást, s akiknek társaságában magát is idegennek érezte.

Verseinek első kiadása végül 1813-ban jelent meg, amit három évvel később követett a második. Berzsenyi verseiről a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában Kölcsey Ferenc írt kritikát, amely, amellett, hogy sok igazságot tartalmazott, leginkább hangnemében volt bántó. A kritika Berzsenyit főként dagályossága és nyelvi provincializmusa miatt kárhoztatta. Berzsenyi válaszul írt "hipochondriás Antirecensió"-jának kiadását később – hiába – letiltotta, a Tudományos Gyűjtemény csak átdolgozva közölte. Kölcsey kritikáinak évekig betege lett, irodalmi levelezéseit is felfüggesztette, és a gazdálkodással felhagyva egy évre Sopronba költözött ott tanuló fiaihoz, hogy olvasson, tanuljon, elérje azt az elméleti szintet, amelyen egyenrangúként mérkőzhet bírálójával. 1825-ben készült el az Észrevételek Kölcsey recensiójára végleges szövegével, 1826-ban A versformákról publikált tanulmányt, az Akadémia megbízásából Bírálatokat (1831-32) készített. 1832-ben írta meg Poétikai harmonistika címmel – miután az Akadémia 1830-ban filozófiai osztálya első rendes vidéki tagjává választotta – rendszerező, összefoglaló, akadémiai székfoglalóul szánt tanulmányát. 1830-ban több levelet váltott a költészetéért lelkesedő Széchenyi Istvánnal, aki tisztelgő sorok kíséretében megküldte neki Lovakrul című művét. A 30-as évek során többször személyesen is találkoztak, amikor Berzsenyi fel-fellátogatott az Akadémia üléseire. 1833-35 között írta meg A kritikáról című tanulmányát. Ebben az időben már sokat betegeskedett, Balatonfüreden és – az akadémiai ülések idején – budai fürdőkben kúráltatta magát. 1836. február 24-én nyolc napi súlyos szenvedés után hunyt el Niklán, ahonnét egész életében visszavágyott szülőföldjére, Kemenesaljára, melynek máig legnagyobb tájfestő költője. Az Akadémián hajdani kritikusa, – akivel életében nem engesztelődtek meg egymás iránt, – Kölcsey Ferenc búcsúztatta.

A "magyar Horatius" emlékét a Kemenesalján egyházashetyei szülőházában berendezett emlékszoba őrzi. Nevét a celldömölki gimnázium és az egyházashetyei általános iskola viseli. Egyházashetyén születése napján, 1990-től kezdődően hagyományszerűen egész napos rendezvénysorozattal emlékeznek rá. A kaposvári székhelyű Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság celldömölki csoportja (Kemenesaljai Berzsenyi Asztaltársaság) 1988-tól működik a Kresznerics Ferenc Könyvtár munkatársainak szervezésében. A Sümeg közelében, Bazsiban, – Dala József kezdeményezésére – felállított emléktábláját Kósa Csaba író avatta fel 2001. május 18-án.

Irodalom:

Bécsy Ágnes: Berzsenyi Dániel. Bp. 2001.
Orosz László: Berzsenyi Dániel. Bp. 1976.
Deák Gyula: Berzsenyi estéje. Színmű három felvonásban. In: Nyugat, 1921. 7. sz. (április 1.) 28 p. (tovább)
Németh Tibor: A költőfejedelem és a szürke eminenciás. Berzsenyi Dániel és Kis János párhuzamos életrajza. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 2004/1. sz. pp. 15-36. (tovább)
Berzsenyi összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban (tovább)
Kőrizs Imre: "Először pechnek gondoltam" - Vaderna Gábor az új Berzsenyi-kéziratokról. In: Magyar Narancs. 2012. január 12. (2. sz.) pp. 32-33. Kis János Kazinczy Ferenchez írt, Berzsenyi Dániel verseit is tartalmazó levelének megtalálásáról] (tovább)

G.T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:09)

BERZSENYI LÉNÁRD
(Nemesmagasi, 1805. nov. 6. – Kemenesmagasi, 1886. szept. 17.)

honvéd ezredes


Kisbirtokos nemesi családból származott. Édesapja Berzsenyi Gábor ügyvéd, táblabíró, édesanyja Enderst Katalin. Berzsenyi Dániel harmadfokú unokatestvére.

A soproni evangélikus gimnáziumban (líceum) végzett. Közismert volt az iskola felvilágosult és hazafias szelleme, az ott folyó oktatás magas színvonala és a reformkort előkészítő nyelvi-kulturális mozgalomban rangos szerepet vivő Magyar Társaság működése. Aligha véletlen, hogy a soproni líceum növendékei közül többen is kiemelkedő szerepet játszottak 1848-1849 eseményeiben. Berzsenyi Lénárdra a Magyar Társaság anyanyelvi-poétikai tevékenysége hatott a legerőteljesebben. A líceumtól és a Magyar Társaságtól 1823. július 13-án vett búcsút Sziget védelmezése című, százhuszonhat hexameterből álló költeménye bemutatásával. A Zrínyit méltató zárósorok igazán nem válnak az ifjú műkedvelő szégyenére:
"Meghalt, meg, de azért mégis megnyerte jutalmát,
mert új fénybe derül minden nap tette nevével
S áldó könnyektől zöldül sírdombja porának."



Ügyvédi pályára készült, de apja halála arra kényszerítette, hogy elálljon a jogi tanulmányok tervétől: két évvel az evangélikus líceum elhagyása után, 1825-ben felvételét kérte a 9. huszárezredbe. A katonai ranglétrán csak nagyon lassan jutott előre: 1846-ban még csak főszázados a 3. huszárezrednél (amely I. Miklós orosz cár nevét viseli). 1846-ban tört ki a lengyel nemesi felkelés, és a harcokben Berzsenyi alakulata is részt vett. A gyors győzelmet követően első osztályú huszárkapitánnyá léptették elő, és a Szent Anna-rend 3. fokozatú kitüntetését is mundérjára tűzhette.

1848 tavaszán a morvaországi Prossnitzban szolgált, és itt érték el a forradalmi eseményekről szóló hírek. Az ezred ötvenhat tisztje közül tizenkettő - köztük Berzsenyi is - azonnal magyarországi szolgálatra jelentkezett. A Miklós-huszárok szabályos menetparancs birtokában indultak Magyarországra. Az ezred nagy része hamarosan továbbindult a Délvidékre, mindössze Körmenden maradt egy osztály (két század) huszár Berzsenyi és Gosztonyi századosok vezényletével. Ez a két század, a Sándor-huszárezred Grazból hazaszökött százöt közvitéze és az Ernő-gyalogezred gyenge fél százada alkotta azoknak a népfelkelés által támogatott nemzetőrcsapatoknak a magvát, amelyek október elején kísérletet tettek Jellasics Nyugat-Magyarországra betört segédcsapatainak feltartóztatására és megsemmisítésére. Az október 12-i horpácsi győztes csata után őrnaggyá nevezték ki; Vidos József kormánybiztos az Országos Honvédelmi Bizottmánynak küldött jelentésében jónak látta külön kiemelni: "...A két Miklós huszár század Berzsenyi Lénárd és Gosztonyi lelkes százados urak vezérlete alatt oldalvást bévágott, s több mint ötven illyreket fölkoncolt..."

Ezután 1848. decemberéig Vidos Márton huszár főhadnaggyal együtt szervezte Sárváron a kiegészítésre szoruló Radetzky-huszárezredet, amelyet december közepén vezetett el Görgey feldunai hadseregébe. Január közepén átvezényelték a 8. számú Coburg-huszárezredhez, így Perczel táborában harcolta végig a téli hadjáratot.

1849. február 1-től alezredessé nevezték ki, május 14. után pedig már ezredes, a 9. huszárezred parancsnoka, később a VII. (feldunai) hadtest lovas hadosztályának parancsnoka. Valószínűsíthető, hogy a február végi, március eleji események (a tavaszi hadjáratot előkészítő kápolnai csata kudarca, a Dembinskit a főparancsnokságról leváltó tiszafüredi tiszti zendülés) érlelték meg benne az elhatározást, hogy megválik a csapattiszti szolgálattól, kiválik a dinasztiával szembeforduló forradalmi háborúból. Március elején beteget jelentett, s betegszabadságát a VII. hadtest kórházának igazgató törzsorvosa március 25-én újabb négy héttel meghosszabbította. A betegszabadság lejártával mégis visszatért szolgálati helyére. Valószínű, hogy a tavaszi hadjárat sikerei átmenetileg feledtették kételyeit, s arra sem látott reményt, hogy a kormány hozzájárulna nyugdíjazási kérelméhez.

1849. június 26-án Görgey Artúr hadügyminiszter a II. hadtest parancsnokává nevezte ki:

"Hadseregparancs, Buda, 1849. június 26.
Klapka [György] tábornok Úr a mai nappal az 1., 2., és 3. hadtest parancsnokává, Aschermann ezredes Úr komáromi várparancsnokká és a 8. hadtest parancsnokává neveztetik ki.
Berzsenyi ezredes Úr, a 9. huszárezred ezredparancsnoka a II., Leiningen [-Westerburg Károly] gróf ezredes Úr a III. hadtest parancsnokságát veszi át.
A hadügyminiszter és főparancsnok:
Görgei Artúr m. p."

Berzsenyi betegségére hivatkozva nem fogadta el a vezetői posztot. (Görgeyhez írt levelének szövege.) Katonai szakértők szerint szerint "rendkívülinek tetsző óvatoskodása" alkalmasint az életét mentette meg: alighanem a kitérő válasznak köszönhette, hogy nem lett tizennegyedik vértanú az aradi "magyar Golgotán". Későbbi megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy képtelen volt áttekinteni a nyár elejére kialakult katonai és politikai helyzetet, s döntésében nem annyira személyes állásfoglalása, politikai meggyőződése, mint inkább a hivatásos tisztikar egyre általánosabb szkepszise jutott kifejezésre.

A tavaszi hadjárat bizonytalan befejezése nem csupán megtorpanás, de egyben a vég kezdete is volt. Tisztek egész sora jelentett beteget, kérte magát térparancsnoki, hadfogó vagy pótlovazói állásba. A két és félszeres túlerővel szemben már csak a rajongók és a forradalmárok reméltek győzelmet. Berzsenyi nem volt sem ez, sem amaz. A természetévé vált katonás fegyelem és a "haza javát óhajtó tiszta szándék" sok társához hasonlóan őt is megtartotta a helyén egészen Világosig.

A szabadságharc bukása után a halálos ítéletet nem kerülhette el. Az aradi császári bíróság november 8-án golyó általi halálra ítélte, majd ezt november 17-én 18 év várfogságra változtatták. (Bátyjának írt búcsúlevele.) Börtönbüntetését Olmützben töltötte ki.

Berzsenyi a magyar forradalom és szabadságharc legnagyobb méretű és forrásértékű galériáját alkotta meg az olmützi várbörtönben. Az első arcképeket még az aradi várbörtönben készítette, az 1854 februárjában elkészült utolsó portrék modelljei pedig egy ismeretlen hadbíróság előtt felelősségre vont foglyok. Berzsenyi Lénárd összesen százharminckét fogolytársa (és saját) arcvonásait örökítette meg különböző méretben és technikával készült képein. Az ismert másolatok száma több százra megy. Az első saját kezű másolatokat még maga Berzsenyi készítette, hogy azokat megküldhesse az Olmützben, illetve a szabadulásuk után elhunytak hozzátartozóinak. A kezdetleges rajztudással készült, dilettáns arcképek voltaképpeni becsét nem azok esztétikai értéke, hanem az arcképcsarnok keletkezésének körülményei, a képegyüttes tematikai egysége, mindenekelőtt azonban a képek hátoldalán olvasható jegyzetek adják. Berzsenyi csupán szignóval és dátummal látta el képeit, majd felkérte modelljeit, hogy a hátlapra vezessék rá véleményüket az ábrázolás hitelességéről, s röviden foglalják össze életpályájukat, különösen pedig 1848-49-es tevékenységüket, elítéltetésük okait. A nemegyszer személyes hangvételű autográf életrajzokból a forradalom és önvédelmi háború társadalmi bázisának, politikai és katonai vezetésének kontúrjai bontakoznak ki, lényeges adatokkal egészülnek ki ismereteink, több személy esetében pedig kizárólagos forrás birtokába jutunk a képek felhasználásával.

Berzsenyi 1856. július 15-én szabadult. Hazatérve előbb Somogy megyében telepedett meg és különböző birtokokon vállalt gazdatiszti állást, minthogy azonban valójában nem értett a gazdálkodáshoz, többnyire alkalmazás nélkül maradt és a testvérei anyagi támogatására szorult. Az ötvenes évek végén felhagyott a kilátástalan próbálkozásokkal, s visszahúzódott a kemenessömjéni családi birtokra. A kiegyezés után visszakapta tiszti rangját és kemenesmagasi örökrészét, nyugdíjat kapott a hadügyminisztériumtól. Közhivatalt soha nem vállalt, de alapító tagja volt a Vas megyei honvédegyletnek, amelyben birtokszomszédjával, egykori fogolytársával, Újváry István alezredessel együtt fáradhatatlanul munkálkodott. Élete utolsó éveit (öregkori fotója) az olmützi képanyag leltározásának és rendszerezésének szentelte, s festett néhány újabb tájképet is. 1886. szeptember 17-én hunyt el. A kemenesmagasi családi sírboltban nyugszik.

Berzsenyi Lénárd munkái közül százhuszonkét képet őriz a szombathelyi Savaria Múzeum. Ez a csaknem teljesnek mondható sorozat Berzsenyi néhány eredeti munkája mellett főként saját másolataiból áll. A család birtokában maradt eredeti képek utolsó töredéke egy véletlen folytán került elő a hatvanas évek elején. Építőmunkások bukkantak rá a celldömölki postaépület (a korábbi Berzsenyi-ház) tatarozásánál. E negyvenegy portrét Zongor Ferenc igazgató vette gondjaiba, és helyezte el az alsósági általános iskola helytörténeti gyűjteményében. Az iskola 1983 őszén vette fel Berzsenyi Lénárd nevét.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

 

Irodalom:

Dala József: "Az utolsó menetben". Berzsenyi Lénárd ezredes, a 48-as szabadságharc kiváló katonája. In: Vasi Szemle, 1974. 1. sz. pp. 111-118.

Prőhle Jenő: Berzsenyi Lénárd honvéd ezredesről. In: Vasi Szemle, 1977. 3. sz. pp. 430-436.

Simon V. Péter: Berzsenyi Lénárd honvédezredes hagyatéka. In: Vasi Szemle, 1978. 2. sz. pp. 261-273.

Zongor Ferenc: Berzsenyi Lénárd, az olmützi várbörtön rajzolója. In: Honismeret, 1982. 2. sz. pp. 34-39.

Simon V. Péter: Bebörtönzött honvédtisztek az olmützi várban. Berzsenyi Lénárd honvédezredes képei és modelljei. In: Vasi Szemle, 1983. 2. sz. pp. 281-293.

Simon V. József: Az olmützi foglyok arcképcsarnoka. In: Barsi József: Utazás ismeretlen állomás felé. 1849-1856. Bp.: Európa, 1988.

Ambrus Lajos: Az aktuális szabadsághagyomány : Berzsenyi Lénárd arcképcsarnoka. In: Kortárs, 1998. 6. sz. pp. 60-64. (tovább)

Bona Gábor: Tábornok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848-1849. Bp.: Heraldika, 2000.

G.T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:14)

BERZSENYI-JANOSITS MIKLÓS

(Fiume, 1899. december 14. - Celldömölk, 1990. április 27.)
építőmérnök

Anyja Berzsenyi Margit, apja Janosits József építőmérnök. 1914-ben a nagyapa kezdeményezésére Ferenc József a családnak és törvényes leszármazottainak az egyházasberzsenyi előnevet, a Berzsenyi-Janosits kettős családnév és a Berzsenyi címer használatát engedélyezte. Az elemi iskola első három évét Fiumében magyar-olasz kétnyelvű állami iskolában járta ki. Építőmérnök édesapját, aki az államépítészeti hivatalnál dolgozott, gyakran helyezték át különböző munkák elvégzésére, így a gimnáziumot is több helyen Szombathelyen, Komáromban a bencéseknél, valamint Budapesten a Ferenc József Intézetben végezte. Az uralkodó halálakor, mint a nevét viselő intézet felsős tanulója díszöltönyben vett részt az uralkodó temetésén és közelről szemlélhette a szertartást.

1917-től katonai szolgálat következett. A háború végén beiratkozott a Műegyetem mérnöki szakára és 1923-ban építőmérnöki oklevelet szerzett. Két évig maradt az egyetemen, a vízépítési tanszék tanársegédjeként. Vakációinak nagyobb részét Celldömölkön, a nagyszülőknél töltötte. A család Berzsenyi és Károlyi ági birtokai Kemenesmagasiban, Kemeneshőgyészben és Magyargencsen voltak bérben. Édesapjuk halála után édesanyjuk és Berzsenyi Dezső nagyapa celldömölki ügyvéd úgy határoztak, hogy a két gyermek, Miklós és László vegyék át a gazdálkodás irányítását, előtte pedig végezzék el Óváron az akadémiát.

Az iskola elvégzése és az egy éves gyakornoki év után azonban - bár a gazdálkodásra felkészült - Berzsenyi Miklós Celldömölkön Kirchner Elek, a Marcalvölgyi Víztársulat igazgató főmérnöke alkalmazásába került, ahol a mérnöki munka minden ágát gyakorolhatta a tervezéstől a kivitelezésig. Megszerezte az építőmesteri képesítést és tagja lett a Mérnöki Kamarának. 1929 és 1939 közötti munkáinak nagy részét a hitelező pénzintézetek megbízásából a nagyobb birtokok parcellázása képezte Vas, Veszprém, Zala és Somogy megyékben. Önálló irodát nyitott, majd 1938-ban családot alapított. Több középület, családi ház, út, híd tervezése és számos mederrendezés fűződik nevéhez. Többek között az evangélikus iskola (Rákóczi u.), adóhivatal (Széchenyi u. 20.), a sportpálya a lelátóval, a főtéri patika, az ifjúsági egylet székháza (Baross u. óvoda), evangélikus templom Tokorcson, a Trianoni emlékmű építése, a Mágorta, Kódó, Cinca lecsapolás, a Marcal-szabályozás és a Marcal zsilip Kamondnál stb.

Lázár Jenő bányaigazgató felkérésére 1940-45 között a sági bazaltbánya üzemmérnöke volt. Az 1945-ös földosztás mérnöki munkáit végezte Vas megyében. 1949-ben a Kőbánya Nemzeti Vállalat vette át a sági bányát. A Kőbánya Trösztnél dolgozott előbb Tapolcán, majd Uzsabányán, ahol a beruházási osztályt vezette - innen ment nyugdíjba 1971-ben. Több kavicsbánya műszaki vezetőjeként túl a nyolcvanas évein hagyta abba a mérnöki munkát. 1988-ban egykori egyetemén vasoklevelét vehette át. 1946-1988 között a celldömölki evangélikus gyülekezet, 20 éven keresztül pedig a Vasi Egyházmegyének is felügyelőjeként szolgált. Tagja és aktív résztvevője volt a celldömölki honismereti munkaközösségnek.

Irodalom:

Berzsenyi J. Miklós A sághegyi bazaltbánya leírása és története a technológia ismertetésével. Celldömölk, 1975. 20, [2] lev.
Dala József: Vasdiplomás mérnök Berzsenyi-ágon. In: Vas Népe, 1988. 238. sz. p. 5.
Káldos Gyula : Vasdiplomás életpálya. In: Új Kemenesalja, 1990. 2. sz. p. 6.

K. Gy.

BODA DEZSŐ
(Vönöck, 1863. május 9. - Máriabesnyő, 1918. június 22.)
Budapest rendőrfőkapitánya (1906 – 1917)

A földbirtokos családból származó fiatalember 19 éves korában, 1882-ben kezdte pályafutását a rendőrségnél. 1887-ben szerzett a budapesti tudományegyetemen államtudományi doktorátust. Néhány évi szolgálat után kapitány lett, majd a budapesti V. kerületi kapitányság vezetője. 1902-től a főkapitányság közigazgatási osztályát vezetve 1904-ben rendőrtanácsossá nevezték ki. 1906 elején már főkapitányhelyettes, majd páratlanul rövid időn belül, március 3-án a fővárosi rendőrség főkapitánya lett. Ő volt a főváros első főkapitánya, aki a ranglétra legalsó lépcsőjéről indulva foglalhatta el a főkapitányi széket. Képességeinek elismeréseként az ún. darabont-kormány bukása után a király és az új kormány is kiállt mellette, sőt Andrássy Gyula belügyminiszter saját állását is Boda Dezső személyének maradásához kötötte.

Az erőskezű és kitűnő diplomáciai érzékkel rendelkező Boda Dezső 11 évi vezetése alatt felállíttatta az országos bűnügyi nyilvántartó hivatalt és nevéhez kötődik a gyermekrendőrség létrehozása is. Javított a rendőri köztisztviselők fizetési helyzetén, és az egyes fizetési osztályokat a korábbinál arányosabbá tette, továbbá rendezte az erkölcsrendészettel kapcsolatos kérdéseket, valamint a rendőrorvosok fizetését. Szabályozta a rendőri gépkocsihasználatot és 1908-ban megalapította a testület bűnügyi múzeumát. A jó megjelenésű Boda Dezső irányítása idején, 1909-ben új egyenruhát kapott a testület, amely szakmai szempontból is nagyot fejlődött ebben az időszakban. Az alapvető reformok és újítások révén az ő időszakában érte el a budapesti államrendőrség a nyugat-európai színvonalat. A kriminalizálódó Budapesten jelentősen emelkedett a nyomozások eredményessége: 1907-ben 15094, az utolsó békeévben, 1913-ban pedig már 30806 eredményesen befejezett nyomozást hajtottak végre a testületben.

1912. május 23-án, a híres “vérvörös csütörtökön” részt vett azon a rendkívüli minisztertanácsi ülésen, amelyen az erőszakos fellépésről határoztak a százezres tömeg ellenében. Az utcai harcoknak két halottja és 186 sebesültje lett, akik közül 56 fő életveszélyesen sérült meg. Ebben az esztendőben nem múlt el hónap anélkül, hogy ne folyt volna vér a pesti utcán. A társadalmi feszültségek gyakorta vezettek tüntetésekhez és a hamarosan kitörő első világháború időszaka sem segítette elő a rend és a biztonság megerősödését.

Tisza István kormányának bukásával Boda főkapitányi széke is erősen megingott, és az 1917. június 27-i tüntetésen előfordult zavargások és rendőri túlkapások miatt Ugron belügyminiszter az események másnapján felmentette állásából. A három és fél évtizedig a rendőri testületet szolgáló Boda Dezső egy évvel sem élte túl leváltását...

Irodalom:

Pintér István : Rendnek muszáj lenni... Bp. 1973. 291 p.
A fővárosi rendőrség története (1914-ig). Bp. 1995. 578 p.

N. T.

BÖRÖCZ SÁNDOR

(Borgáta, 1913. március 16. - Kapuvár, 2006. december 25.)

evangélikus lelkész, emlékiratíró

Egyszerű, mélyen hívő, evangélikus, paraszti családból származott. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Képességeire a falu tanítója, és a kissomlyói lelkész együtt figyeltek fel. Középiskolába a híres soproni evangélikus líceumba járt. Tanító vagy lelkész akart lenni. Életprogramját fiatalon a következőkben fogalmazta meg: „… paraszti fajtámat akarom majd tanítani, nevelni, emelni.” Teológiai tanulmányait 1937 nyarán fejezte be Sopronban, 1938 szeptemberében szentelték lelkésszé. Ezt követően ún. „száraz-káplán” volt Kissomlyón, ahová Borgáta is tartozott. Segédlelkészi éveit kilenc gyülekezetben töltötte, munkálkodását mély szociális érzék jellemezte. 1943 februárjában házasodott meg Vadosfán: felesége az ottani születésű Szentgyörgyi Horváth Ida lett. Pár nappal később kerültek Körmendre a Vasi Egyházmegyei Misszió-ba, ahol egy hatalmas szórványban, több mint 30 falu evangélikusait gondozta. Keresztyénség és magyarság szoros egymásmellettiségét vallva végezte munkáját az egyre nehezebbé váló politikai és egyházi légkörben.

1948. augusztus 19-én tartóztatták le. Az ateizmus és a növekvő embertelenség elleni megszólalásai, menekülő személy határon át történő átsegítése ürügyén, személyét a „kopjások” elleni perben használták fel. Magyarországi, ausztriai, ukrajnai börtönökben raboskodott, ukrán bíróság ítélte 1949. február 24-én száz évre. Ebből hat és fél évet töltött a szibériai Vorkután szénbányában dolgozva. Az itthon maradt család is két részre szakadt, felesége fizikai bántalmazást, megaláztatásokat szenvedett, gyermekeiket egy evangélikus árvaház fogadta be. 1955-ben került vissza Magyarországra. Jászberényben, majd Budapesten raboskodott, és az 1956-os események kapcsán szabadult. Az evangélikus egyház „régi-új” vezetője Ordass Lajos kenyeret és menedéket adtak neki. Hitoktató illetve árvaházi lelkészként szolgált Szarvason. A Káldy Zoltán püspökségével kezdődő újabb korszakban nem tartottak igényt szolgálatára. Ettől kezdve életét egy kettős passió szorításában élte, világi és egyházi részről jobb esetben közönyt, rosszabb esetben megvetést és üldöztetést szenvedett. Felesége szülőfaluja fogadta be, itt építettek házat, és kezdték el közös életüket az addig árvaházban illetve egy református lelkészházaspárnál nevelődő két leánygyermekükkel együtt 1959-ben. Itt írta meg a hatvanas években a Kiáltás a mélyből című önéletrajzi regényét. A kötetet rendszerváltás után az Ordass Lajos Baráti Kör adta ki 1993-ban, majd azt követően még négyszer. Mind világi, mind egyházi rehabilitációban részesült. Könyve hatalmas siker lett, itthon és külföldön élő sorstársai majdnem minden világrészbe elvitték hírét. Hazája és egyháza is visszafogadta. Élete végén szinte az egész országban szolgálhatott, úgy egyházi, mint világi környezetben. Az egyház és világ iránti érdeklődése mindvégig megmaradt. Sokat publikált, elsősorban az Evangélikus Élet, a Kisalföld és Vas Népe című újságokban jelentek meg aktuális témákhoz köthető rövid megszólalásai. 95 éves korában hunyt el, sírja feleségével együtt Vadosfán van. E falu evangélikus templomában illetve szülőfalujában emléktáblák őrzik nevét.

Műve:

Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből. Budapest, Ordass Lajos Baráti Kör. 1993. 363 p.

Irodalom:

Szibériai passió [videodok.] : Böröcz Sándor evangélikus lelkész portréja . Budapest : Duna TV, 2001.

Rác Dénes: Böröcz Sándor életrajza. = Keresztyén Igazság. OLBK folyóirata. Új folyam 73.sz. 2007.TAVASZ. pp. 25-26.

dr. Böröcz Enikő: Igehirdetés Böröcz Sándor és Böröcz Sándorné Szentgyörgyi Horváth Ida búcsúztatásán. = Keresztyén Igazság. OLBK folyóirata. Új folyam 73.sz. 2007. TAVASZ. pp. 25-29.

Rőzse István: Böröcz Sándor 1913-2006. Nekrológ.= Evangélikus Naptár 2009. Magyaror-szági Evangélikus Egyház Luther Kiadója. pp. 211-212.

Dr. Böröcz Enikő

Módosítás: (2011. Szeptember 29. Csütörtök, 10:00)

BOROSS MIHÁLY (Kiscell, 1877. december 30. – 1944?)

író, újságíró, mérnök

névváltozat: Boros Miksa

Boross Mihály 1903-ban szerzett mérnöki oklevelet a budapesti egyetemen. Egyetemi hallgató korában aktívan sportolt: atlétikával és labdarúgással is foglalkozott. 1903-tól 1907-ig a MÁV vidéki alkalmazottjaként dolgozott, de már az érettségi után, 1896-tól kezdve publikált folyamatosan különböző helyi lapokban, 1897-től pedig rendszeresen a Budapesti Naplóban. 1907-től 1918-ig a Budapest c. lap belső munkatársa volt. 1923-tól az Esti Kurír számára – melynek alapító főmunkatársa volt – írt színikritikákat. A Kerékpáros Szövetség elnöki tisztére is megválasztották.

Elbeszéléseket, verseket, színdarabokat, filmforgatókönyveket és főként fantasztikus regényeket írt. Egyes regényeiben utópisztikus keretek köré ágyazva a korabeli munkásmegmozdulásokat, a kommunista mozgalmakat mutatta be. Több színdarabját is játszották fővárosi színházak. Balogh Béla két filmjéhez (Veszélyben a pokol, 1921; Lavina, 1922) írt forgatókönyvet. Szerkesztette az Aero és a Műszaki Vílághírek c. szaklapokat, munkatársa volt a Tolnai Világlexikonának és az Erődi-Schöpflin-féle Magyar színművészeti lexikonnak is (Budapest, 1929-1930). 1944-ben eltűnt.

Művei:

Homályban. Versek; Bp., 1900.
A tennis : pályaépítés, játéktechnika. Bp., 1910.
A kék hattyú 1-2. Regény; Bp., 1914-15.
Noé barlangja. Regény; Bp., 1915.
A harmadik testamentum. Regény; Bp. 1918.
Az álom természetrajza, jelentősége és magyarázata. Bp., 1923.
Az ész sztrájkja. Fantasztikus regény; Bp., 1929.
A bűvös szoknya. Rregény; Bp., 1935.
Jorio könyve a horoszkópkészítésről. Bp., 1936.
A kanálosi ház : Regény Kisfaludy Károlyról. Bp., 1938.

Gy. G.

CSAPÓ JENŐ (Kiscell, 1875 – Budapest, 1954. február 21.)

festőművész


Tanulmányait Bécsben Kreydernél kezdte, azután Párizsban a Julien-akadémián Bougerea és Lefévre tanítványa volt. Hazatérését követően Budapesten telepedett le. Az 1900. évi párizsi kiállításon hozzájárult a Palais d'Industrie művészeti díszítéséhez. 1911-től több magyarországi nagyvárosban is rendezett gyűjteményes kiállítást. 1914. tavaszán a Műcsarnokban is kiállított. Tartott kiállítást a Nemzeti Szalonban és a Művészházban is. 1926-27-ben bejárta Nyugat-Európát, és főképpen Németországban több gyűjteményes tárlaton vett részt. Főleg naturalista jellegű tájképeket és csendéleteket festett.

Gy. G.
 

CSOMA JÁNOS
(Celldömölk, 1947. már. 26.–Balatonalmádi, 1996. jún. 9.)

katolikus plébános

Csoma Ferenc pékmester fia a celldömölki általános iskolai tanulmányok után 1965-ben a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. 1971-ben a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián szerzett oklevelet. Pappá szentelését követően 1971 és 1983 között Zalaszentgróton volt káplán. 1982-től kezdve önálló gyülekezeteknek lett lelkipásztora: 1982-ben Zalakoppányban, 1983-tól 1987-ig Zalaudvarnokon, 1987 és 1996 között pedig Balatonalmádiban plébános. Itt néhány év alatt virágzó közösséget épített fel. Intelligens, karizmatikus és legfőképpen hiteles személye sokakat vezetett el Jézushoz. 1-2 év alatt az üresen álló templomot gyermekek, fiatalok töltötték meg, akiket vonzott vidám, lendületes stílusa, tartalmas hittanórái és hangulatos, gitárral kísért énekei.

Közben egyre inkább számítottak munkájára a veszprémi püspökségen is, hiszen 1987-től 1990-ig főszámvevőnek nevezték ki, 1990-től haláláig pedig gazdasági helynökként tevékenykedett. Főszámvevőségétől kezdve kapcsolódott be intenzíven a veszprémi egyházmegye központi szolgálatába. Komoly szerepet vállalt a lassan meginduló társadalmi változások rendezésében az egyházakat érintő ügyek és az egyházi kárpótlás területén. Részt vett az egyházmegye katolikus oktatási intézményhálózatának újraszervezésében és kiemelten támogatta 1994-ben a Veszprémi Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet újraindítását. 1993-ban előkészítette az ezeréves püspöki székhely, Veszprém érseki rangra emelését. 1996-ban szervező munkájának is köszönhetően került a veszprémi Székesegyházba Boldog Gizella karcsont ereklyéje Passauból. Aktív előkészítője volt a Veszprémi Főegyházmegyei Zsinatnak, amelyet azonban már nem érhetett meg... Néhány nappal a zsinat megnyitása előtt a Balaton áldozata lett: máig tisztázatlan körülmények között, vélhetően úszás közben kapott szívinfarktust.

1991-től c. kaposfői prépost titulust viselt. 1994. december 21-i keltezéssel apostoli protonotárius lett: ez a legmagasabb kitüntetés, amit a pápa papnak adományoz. Az ezt tanúsító okiratot a veszprémi érsek 1995. március 18-án szentmise keretében adta át részére. Sírja szülőföldjén, Celldömölkön a Kiscelli temetőben található. Tragikus halálának első évfordulója alkalmából szentelte fel Szendi József érsek az 1944-ben elvitt és Csoma Ferenc által újraöntetett, közel 1 tonnás Szent Benedek-harangot.

Irodalom:

Völgyi László: Csoma János vatikáni elismerése. In: ÚK, 1995. 4. sz. (március 2.) p. 8.
Völgyi László: Felszentelték az új harangot. In: ÚK, 1997. 12. sz. (június 19.) p. 3.
Szabó Kalliopé: Emlékezés Csoma atyára. In: Új Almádi Újság, 2006. 7. sz. p. 8.

N. T.

CSORBA TIBOR (Szepesváralja, 1906. március 15. – Bp., 1985. szeptember 5.)

író, műfordító, filológus, festőművész

Névváltozatok : Sz. Csorba Tibor ; Szakácsi Csorba Tibor

Álnév: Branyiszkói Tibor


Ősei több nemzedéken át orgonaépítők voltak a Felvidéken. A magyar, német, szlovák és lengyel etnikum találkozási pontját jelentő tájon született. Édesapját az 1920-ban megalakult csehszlovák államból kiutasították, és az ötgyermekes család egy vasúti vagonban meghúzódva indult utána, majd Vácon telepedtek le.

A Lőcsén megkezdett gimnáziumot Pesten fejezte be. 1925 és 1929 között a budapesti képzőművészeti főiskolán, a szegedi tanárképző főiskolán, a varsói kézimunka- és rajztanárképző főiskolán és a varsói egyetemen folytatott tanulmányokat. Ezután 1930-tól 1934-ig Kiskunhalason, később pedig 1937-ig Celldömölkön tanított. Itteni tanárkodásának éveiben a Szombathelyre meghívott írókat már Cellben ő fogadta és kalauzolta előadásuk színhelyére. Így találkozott – többek között – Kosztolányi Dezsővel, Németh Lászlóval és Szabó Lőrinccel is. A celldömölki Tanácsteremben 1935. április 7-től 9-ig állította ki negyven festményét, amelyek között három friss, helyi ihletésű is szerepelt: "Sághegy", "Celli részlet" és "Kemenesaljai dombok". Önéletrajzi írásának címe: "Az utolsó lőcsei diák" s a kötet a celldömölki Dinkgreve Nyomda gondozásában jelent meg.

1936-ban az Új Nevelés Világligájának meghívottjaként vett részt az angliai Chelthamben rendezett összejövetelen, ahol a lengyel értelmiségiekkel megismerkedve érdeklődése Lengyelország felé fordult: a közép-kelet-európai népek közötti szellemi hídverés eszméjének szolgálatában választása a magyar-lengyel kapcsolatokra esett. Lengyelországba távozott, ahol a varsói egyetem magyar nyelvi lektora lett, majd pár év múlva – a hitlerizmus halálos szorításából menekülve – visszatért Magyarországra. 1939 szeptemberétől a lengyel menekültekkel foglalkozott Antall József kérésére. Ebben az időben tanított a Képzőművészeti Főiskolán és a Cserépfalvi Kiadó irodalmi vezetőjeként működött. Bölcsészdoktori disszertációjában ("A humanista Báthory István") a lengyel-magyar történelmi kapcsolatok feltárása terén alkotott maradandót. 1945-ben végleg Lengyelországban telepedett le, és a krakkói Jagello Egyetem és a Kereskedelmi Akadémia tanáraként, majd nyugdíjazásáig a varsói rajztanárok továbbképző intézetében dolgozott. Gazdag koloritú impresszionista festményein erdélyi, magyar és lengyel tájképek jelentek meg, és nyugat-európai útjai következtében gyakori témája volt Párizs is. Jelentősebb kiállításait Washingtonban (1960), New Yorkban (1961), Varsóban (1965) és Szombathelyen (1965) rendezte. Posztumusz életmű-kiállítására Budapesten (1987) került sor.

Műfordítóként is sokat tett a magyar-lengyel kapcsolatok fejlesztéséért: többek között József Attila verseit és Németh László „Galilei” című drámáját is átültette lengyelre.

Aktívan részt vett a Magyarok Világszövetsége munkájában, és lengyel származású feleségével együtt állandó résztvevője volt az Anyanyelvi Konferenciának. A lengyel alapítású, nemzetközi hírnévre szert tett Mosoly Érdemrend első „külföldi” kitüntetettje 1971-ben Csorba Tibor volt. A nyugat-lengyelországi Boleslawice város egyik általános iskolájában van egy nevét viselő képtár, az iskola rajzban kiváló tanulói pedig évente a róla elnevezett ösztöndíjban részesülhetnek.

Főbb művei

A halasi csipke múltja, jövője. Kiskunhalas, 1933. 46 p.
Beszél a tanya. Kecskemét, 1934. 46 p.
Polgáristák. Bp., 1936. 190 p.
Az utolsó lőcsei diák. Celldömölk, 1936. 157 p.
A humanista Báthory István. Bp., 1944. 264 p.
Lengyel-magyar szótár. (Szerk. Csorba Tibor). Bp., 1958. 976 p.

Irodalom:

Vallomások Sz. Csorba Tibor író- és festőművész munkásságáról. Kiskunhalas, 1983. (Halasi füzetek 3.) 36 p.

N.T.

CZENCZ JÁNOS
(Ostffyasszonyfa, 1885. szeptember 2. – Szekszárd, 1960. január 12.)

festőművész


Középiskoláit Sopronban és Győrött végezte, majd néhány évig tanítóskodott. 1907 és 1912 között festészeti tanulmányokat folytatott a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ahol mesterei Edvi Illés Aladár, Hegedűs László és Zemplényi Tivadar voltak. Művészi látókörének szélesítésére tanulmányutakat tett Olasz- és Németországban, valamint Hollandiában és Svájcban is. 1908-ban, alig 23 évesen már kiállítása volt a Műcsarnokban, és első sikerét is itt érte el, amikor 1913-ban "Tükör előtt" című kompozíciójával elnyerte a Halmos Izor-pályadíjat. 1918-ban "Fekvő akt" című festményéért Rudits-díjat kapott. 1921-ben "Marcella" című alkotásáért megszavazták a Képzőművészeti Társulat nagydíját, amelyet csak "beérkezett művész"-nek ítélhettek oda. A két világháború közötti időszak népszerű festője volt: sok gyűjteményes kiállításon való részvétele mellett önállóan is a közönség elé tárta műveit Pécsett (1925), Budapesten (1929, 1935, 1936), Szombathelyen (1931), Győrött (1935), Sopronban (1936) és Debrecenben (1941).

A második világháború bombázásai során elpusztult alkotóműhelyét az 1960-ban bekövetkezett haláláig otthont adó Tolna megyei Báta községben kialakított műterme és lakása váltotta fel. Czencz János széles tematikájú festőink közé tartozott. Témaválasztásában az akt, arckép, életkép, valamint virág- és gyümölcs-csendéletek uralkodtak. Képeinek egyedi stílusát legjellegzetesebb vonásuk, a dekoratív naturalizmus hordozza. Pályájának legnagyobb sikereit elsősorban aktjaival aratta: a dús redőzetű, leheletlágyságú fátylak, drapériák közt ülő, heverő nőalakok a művész áhítatos csodálatát tükrözik (pl. "Guggoló akt"). Késői festményein elénk tárja a bátai tájat, a falu részleteit, a Duna változatos szépségét és megörökíti a sárközi népviseletű asszonyokat. Műveit számos bel- és külföldi magángyűjtemény mellett múzeumok őrzik, s így a Magyar Nemzeti Galériában is tizenegy alkotása található. Születésének centenáriuma alkalmából a szekszárdi Művészetek Háza, 1998-ban pedig a Bolgár Kulturális Intézet rendezett életmű-kiállítást.


Irodalom:

Egy ostffyasszonyfai festőművész sikere. In: Új Kemenesalja, 1913. dec. 28. (52.sz.) p. 3.
Fóth Kálmán: Czencz János - a vasi festőművész. In: Vasvármegye, 1925. jan. 13. (9.sz.) p. 2.
Pipics Zoltán: Száz magyar festő. Bp., 1943.
Czencz János emlékkiállítás a festő születésének századik évfordulója alkalmából : 1986. január 14-től március 31-ig. Szekszárd, Művészetek Háza, 1986. 12 p. (A Szekszárdi Művészetek Háza kiállításai 6.)

Ikonográfia:

Czencz János képeinek tematikus galériája az Interneten

N.T.

CZIRÁKY GYÖRGY
(Sárosd, 1885. május 3. - Dénesfa, 1958. december 3.)

földbirtokos, nemzetgyűlési képviselő

Apja Cziráky Béla, Fejér vármegye főispánja; anyja Esterházy Mária volt. Középiskolai tanulmányait a székesfehérvári cisztercita kollégiumban végezte, majd 1906-ban a Magyaróvári Gazdasági Akadémián szerzett gazda oklevelet.

1911-ben apja halála után vette át az ősi kenyeri birtokok kezelését. 1912-ben Olaszországban, 1914-ben pedig Dél-Németországban és Angliában szerzett gazdálkodási tapasztalatokat. A családi birtokok megosztása után a Kenyeri és Rábakecskéd határában fekvő 36 holdas birtokán gazdálkodott, ahová 1917 tavaszán költözött. A Tanácsköztársaság idején ellenforradalminak titulált tevékenysége miatt letartóztatták és Csornán halálra ítélték, de súlyos nehézségek árán elmenekült a végrehajtás elől.

1921. október 20-án IV. Károly visszatérési kísérletekor ő szállította a királyt és Zita királynét hintón a repülőgép landolásának helyet adó dénesfai birtokról a Kenyeriben lévő kastélyába. Erre azért volt szükség, mert a dénesfai kastélyban éppen bátyja, József fiának keresztelési ünnepsége zajlott, többek között Andrássy Gyula részvételével.

A konszolidációt követően a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (1919-1922), majd a Keresztény Nemzeti, Földmíves és Polgári Párt tagja (1922-1923). Az első nemzetgyűlésben a választásokon 8283 szavazatot szerezve pártonkívüli legitimista programmal a celldömölki kerületet képviselte. A Tisztelt Házban a földmívelésügyi és a vízügyi bizottság tagjaként működött.

Cziráky György mélyen vallásos katolikus ember volt, aki legkedvesebb kikapcsolódásaként a vadászatnak hódolt. Uradalmának kenyeri erdejében gazdag őz- és szarvasállományt tartott.

Irodalom:

Parlamenti almanach az 1922-1927. évi nemzetgyűlésre. Bp. 1922. p. 222-223.

Boroviczény Aladár: A király és kormányzója. Bp. 1993. pp. 223-230.

Talabér Sándorné: Fejezetek Kenyeri történetéből. Kenyeri, 2011. pp. 98-100.
N. T.

Módosítás: (2012. Lehet 30. Szerda, 10:52)

CZIRÁKY JÓZSEF
(Celldömölk, 1921. augusztus 4. - Szombathely, 2009. január 31.)

balneotechnikus, hidrogeológus mérnök

Édesapja a MÁV Fűtőházban dolgozott, de csak pár évig nevelhette őket három testvérével, mert 1927-ben fiatalon elhunyt. A család fenntartásának és az épülő családi ház tető alá hozásának gondja is édesanyjukra maradt. Az ifjú Cziráky József a körülmények miatt öt elemit és négy polgárit végzett Celldömölkön, majd különbözeti vizsga letételét követően a pápai Szent Mór Bencés Gimnázium bejáró tanulójaként érettségizett 1941-ben. Ezután Budapesten végezte felsőfokú tanulmányait: az Eötvös Loránd Tudományegyetemen állam- és jogtudományi doktorátust (1945-1951), a Műszaki Egyetemen pedig „summa cum laude” minősítésű mérnöki oklevelet szerzett.

Egyetemi hallgatóként már 1942-ben bekapcsolódott az Ásvány- és Földtani Tanszék Forráskutató Csoportjába, ahol méréseket végzett egyes budapesti ásvány- és gyógyvizű forrásoknál. Doktori disszertációját erre alapozva készítette el 1951-ben „Korreláció számítások a Duna vízállása és a Szent Imre (ma Rácfürdő) gyógyfürdő forrásaink hozama között” címmel. 1952-től az Országos Reuma- és Fürdőügyi Intézetben működő Országos Balneotechnikai Kutató Intézetben dolgozott, a Hidrogeológiai Osztály tudományos munkatársaként. Az Intézet megszűnése után 1966-tól az Egészségügyi Minisztérium Országos Gyógyfürdőügyi Igazgatóságának főelőadója, majd 1970-től szakértője és szaktanácsadója volt. Négy évtizeden keresztül 1988-ig végezte a gyógyvizek és fürdők balneotechnikai vizsgálatait. A hazai ásvány- és gyógyvizeket fáradhatatlan munkabírással közel 100 tanulmányban, valamint 10 összefoglaló jelentésben ismertette itthon és külföldön. Balneotechnikai előadásokat tartott Olaszországban, Lengyelországban, Belgiumban franciául, az NDK-ban és az NSZK-ban németül, a Szovjetunióban pedig angolul.

Már gimnazistaként megszállottan gyűjtötte az egyes repülőgép-típusok képeit, leírásait és műszaki dokumentációját. 1939-ben tagja lett a Celldömölki Vasutas Sport Egyesület Repülő Szakosztályának és az idők folyamán később A-B-C, majd a segédmotoros D minősítést is megszerezte. A gyűjtés és a repülés végigkísérte az életét. 26 kötetre rúgó típusgyűjteményében 8500 gép adatait dokumentálta. Több ízben előadásokat tartott Budapesten a repülési világkiállításokról: pl. 1981-ben a Paris-Le Bourget-i és 1986-ban a London-Farnborough-i seregszemlékről. Rubik Ernő repülőgép-tervező mellett betöltötte a Gépipari Tudományos Egyesület Repülés Emlékek Bizottságának titkári funkcióját is.

A Magyar Hidrológiai Társaság Balneotechnikai Szakosztályának titkára, majd 1968 és 1971 között elnöke volt. Külföldi kapcsolatainak beágyazottságát jelzi, hogy alapító tagjaként jegyezte a Nemzetközi Balneotechnikai Társaság. Tevékenységének elismeréseként Vásárhelyi Pál emléklap (1951), Dr. Dalmandy Zoltán emléklap (1974) és Pro Aqua emlékérem (1987) kitüntetésekben részesült és a Magyar Hidrológiai Társaság tiszteleti tagja (1991) lett.

1992 őszén kezdődtek a gyógyvízzel kapcsolatos kutatások Celldömölkön. A "Vas megye termál-gyógyvíz hasznosítási koncepciója" című munkája ekkor jelent meg. Kiemelt figyelemmel kísérte a celldömölki tervek megvalósulását.

Tagja lett az újjáalakult Bencés Diákszövetség Szombathelyi Szervezetének és a Kemenesalja Baráti Körnek. Amíg egészségi állapota engedte rendszeres látogatója volt a rendezvényeknek és eseményeknek. Az utolsó 10 évben feleségével, Tamás Gizellával Szombathelyen élt. A Herényi temetőben családtagjain, Veronika lányán és Zsigmond fián kívül a szakmai és társadalmi szervezetek képviselői kísérték utolsó útjára. A családi kriptába felesége mellé helyezték örök nyugalomra.

Műveiből:

Vas megye közfürdőinek hévízkútjai és Kemenesalja két melegvízű közfürdője. In: Balneológia, Rehabilitáció, Gyógyfürdőügy. 1984. 5. sz. pp. 295-308.
Visszaemlékezés az Országos Balneológiai Kutatóintézetben, az Országos Gyógyfürdőügyi Igazgatóságnál és a Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóságnál végzett fürdőügyi munkámra. In: Hidrológiai Tájékoztató, 2001. pp. 14-17.

Irodalom:

Zsiray Ferenc: Dr. Cziráky József 1921-2009. In: KBKH, 2009. 1. sz. p. 10.
Pup Vilmos: Dr. Cziráky József 1921-2009. In: Hidrológiai Közlöny, 2009. 4. sz. p. 9.

P. V.

DALA JÓZSEF
(Köcsk, 1930. november 9. – Celldömölk, 2001. július 30.)

helytörténész, Celldömölk tanácselnöke (1979/80)

Az elemi iskolát szülőfalujában, a polgárit Celldömölkön végezte. Közigazgatási munkásságát Jánosházán kezdte, ahol a Nagyközségi Tanács elnökhelyettese volt. Innen került Celldömölkre a Járási Tanácsra, ahol elnökhelyettesként tevékenykedett, majd a Járási Hivatal elnöke lett az 1970-es évtizedben. A megyei vezetés akarata ellenére Szekér Gyula miniszterelnök-helyettes és Gosztonyi János országgyűlési képviselő hatékony támogatásának köszönhetően nagy szerepet vállalt Celldömölk városi rangra emelésében. 1979-ben Celldömölk várossá avatását követően ő lett a megalakult új Városi Tanács első elnöke. 1980 decemberében került Szombathelyre, ahol a Vas Megyei Tanács V.B. Művelődésügyi Osztályának közművelődési csoportvezetője lett. Innen vonult nyugállományba 1988-ban.

Közigazgatási munkássága során is mindig a kultúra, a közművelődés ügyeivel foglalkozott szívesen. Helytörténeti, néprajzi kutatással és gyűjtemény kialakítással szolgálta Kemenesalja és Celldömölk kulturális életét. Fontos szerepet vállalt Gonda Györggyel abban, hogy 1972-ben felépült a Kemenesaljai Művelődési Központ épülete. Elévülhetetlen érdemei voltak a Sághegy 1975-ös tájvédelmi körzetté nyilvánításában és a Sághegyi Múzeum, valamint a tanösvény létrejöttében. Jellemző értékrendjére, hogy egy más orientációjú korban is fontosnak tartotta a Trianoni Emlékkereszt megóvását. A Kemenesaljához kapcsolódó művek kiadását mecénásként is segítette a járási hivatal elnökeként, szervezte és koordinálta a helytörténeti vonatkozású írások megjelentetését.

Kiterjedt levelezést folytatott kora jeles íróival és költőivel. (pl. Ágh István, Bertha Bulcsú, Gyurkovics Tibor, Kósa Csaba, Weöres Sándor). Ez a levelezés is jelentős irodalmi értékkel bír. Alkotó módon tárolta magában a megszerzett információkat és amikor úgy érezte, hogy közlésre érett, akkor tanulmány, cikk, kiadvány, tudományos ülés és kiállítás keretei között a nyilvánosság elé tárta. Fontosnak tartotta a tájegység irodalomtörténeti emlékhelyeinek ápolását és bővítését. 1973-ban Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából emlékünnepséget szervezett Ostffyasszonyfán, amelynek keretében emlékszobát és szobrot is avattak a költő tiszteletére.

Köztéri szobrok, emlékházak, emléktáblák őrzik sokrétű tevékenységének emlékét. Honismereti és gyűjtőmunkája példamutató, jelentős mértékben gyarapította Celldömölk és Kemenesalja kultúráját. Ösztönzésére készült el valamennyi kemenesaljai község országos visszhangot keltő krónikája a hetvenes évek elején illetve 1966-ban elindult a Kemenesaljai Napok negyedszázadon át közönséget vonzó rendezvénysorozata. Szívügyének tekintette a helyi sajtó újraindítását és több mint egy évtizeden át lelkesen vett részt az „Új Kemenesalja” szerkesztőbizottságának munkájában. Olyan gazdag, ezres nagyságrendű publicisztikai örökséget hagyományozott az utókorra, amelynek csupán számbavétele sem egyszerű feladat.

Utolsó éveiben szülőfalujában, Köcskön vállalt oroszlánrészt a falumúzeum létrehozásában. Nem véletlenül nevezték a „Kemenesalja mindenesé”-nek és a „Sághegy polihisztorá”-nak. Szimbolikus jelentőségű, hogy utolsó munkájaként fél évi előkészítést követően magángyűjteményéből nyílt egy páratlanul gazdag kiállítás az ezerarcú Sághegyről.

Értékes gyűjteményének egy részét Csöngére, a kezdeményezésére létrejött Weöres Sándor Emlékháznak, más részét a celldömölki önkormányzatnak adta át családja.

1999-ben Celldömölk Városért Érdemérem kitüntetést kapott. Tisztelői emlékére a Sághegyen a Dala-pince szomszédságában haranglábat és emlékharangot állítottak. Születésének 72. évfordulóján, 2002 novemberében barátai emlékülésen idézték fel életútját és tevékenységét. 2009-ben, a várossá avatás 30. évfordulóján Celldömölk posztumusz díszpolgári címben részesítette.

Műveiből:

"Az utolsó menetben" Berzsenyi Lénárd ezredes, a 48-as szabadságharc kiváló katonája. In: VSz, 1974. 1. sz. pp. 111-118.
Közművelődés - a nagyközségi tanácselnökök fórumán. In: Állam és igazgatás, 1976. 11. sz. pp. 1007-1015.
A honismereti mozgalom gazdag évei. In: VHHK, 1980. 2. sz. pp. 33-38.
A közigazgatás főbb területi változásai a Kemenesalján Celldömölk várossá válásáig : különös tekintettel a felszabadulás utáni időkre. In: VSz, 1980. 3. sz. pp. 419-430.

Irodalom:

Völgyi László: Ezerarcú hegyünk, a Ság. In: ÚK, 2001. 24. sz. (június 21.) p. 3.
Kovács Ferenc: Elhunyt a Sághegy polihisztora. In: VN, 2001. 182. sz. (augusztus 5.) p. 4.
Kozma Gábor: A Tündérvölgy gazdája volt. In: VN, 2002. 262. sz. (november 11.) p. 7.
Fonyó Roberta: Kemenesalja éltette. In: ÚK, 2002. 44. sz. (november 28.) p. 4.
A Tündérvölgy gazdája volt. Dala Józsefre emlékeztünk. Sághegy, 2002. november 8. [Videodok.] Szhely, 2002. (150 min.)
Káldos Gyula: Dala József emlékére (1930-2001). In: Honismeret, 2004. 1. sz. pp. 92-93.
Kozma Gábor: Akiért a harang szólt. In: VN, 2004. 114. sz. (május 17.) p. 3.

N. T.

DÉNES LAJOS SZILVESZTER
(Celldömölk, 1924. május 11. - Celldömölk, 2013. június 8.)

festőművész, pedagógus

Alapiskoláit szülőhelyén végezte, majd a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban maturált. A középiskolában Radnai Rezső rajztanár már felfigyelt a tehetségére. Nagy hatással volt rá nagybátyja, Rács Reich Imre festőművész munkássága is. 1939-től a pápai Ref. Kollégium felső-kereskedelmi iskolájában képezte magát tovább. Az intézményben A. Tóth Sándor festőművész nem csupán rajztanára volt, hanem egyben mesterévé is vált. Itt kötött barátságot Móritz Sándor festőművésszel és Nagy László költővel is. Tanulmányai után 1943-tól a celldömölki és a herényi malomban dolgozott, majd 1944-től kinevezték Enyingen állampénztári tisztviselőnek. 1946-ban került vissza Kemenesalja fővárosába, ahol a helyi adócsoport pénzügyi előadójaként alkalmazták. 1947-ben kötött házasságából egy fiú és egy leány született.

1963-ban előbb tanítói diplomát, majd 1965-ban Pécsett rajztanári oklevelet szerzett. Mesterei Horváth János és Kelle Sándor voltak. A Képzőművészeti Főiskola egy éves tanfolyamát is elvégezte. Rövid ideig művelődési-otthon vezető volt, majd a celldömölki Eötvös Loránd Általános Iskola rajztanára és két évtizeden át Vas megyei rajz szakfelügyelő lett. Az utóbbi minőségében színvonalas alkotó táborok és művésztelepek sokaságát szervezte. A művészetek teljessége iránti fogékonysága és tehetsége jegyében a celldömölki zeneiskolában hegedűt tanított. Nagy István kérésére indította el és 1960-tól 36 éven át vezette a művelődési központ képzőművész szakkörét. A műhelymunka sikerességét bizonyítja, hogy a szakkör tagjaiból közel félszázan választották a képzőművészetet hivatásukként. Jó néhány tanéven át tanított rajzot az ipari iskolában és a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban is.

Több ízben szerepelt országos pedagógus kiállításon (1982, 1986). Bemutatta alkotásait az ausztriai Güssingben [Németújvár] (1986) is. Közös és egyéni kiállítások sokaságán (Csepel, Pápa, Pécs, Székesfehérvár, Szombathely, Zirc) mutathatta be gazdag tematikájú művészetét az érdeklődőknek. Leginkább az akvarell technikát alkalmazta: képeiről süt a táj szeretete, emberábrázolásait pedig áthatja a karakterkeresés igényessége. Nemzedékek szeretett Szilvi bácsija Kemenesalja és Celldömölk művész-tanáraival számos emlékezetes kiállítást szervezett szülővárosában is. Első önálló tárlatára 1993 novemberében került sor az Ádám Jenő Zeneiskolában.

Irodalom:

Káldos Gyula: Dénes L. Szilveszter műhelye. In: ÚK, 1990. 13. sz. (december) p. 6.
Rozmán László: Művészportré Dénes Lajos Szilveszter első önálló celldömölki tárlata nyomán. In: ÚK, 1993. 13. sz. (december ) p. 4.
Molnár Gábor: Dénes Lajos Szilveszter (1924-2013). In: ÚK, 2013. 12. sz. (augusztus 30.) p. 14.

N. T.

DINKGREVE NÁNDOR (Pápa, 1876. június 7. – Celldömölk, 1952. május 14.)

nyomdász, kereskedő


Pápán született, és ott tanulta ki a nyomdászatot. Huszonhat éves korában, családos emberként telepedett le Kis-Czellben, s felesége vagyonából 1902-ben nyitott papírkereskedést, melyet a rá következő évben nyomdával is kibővített. A cég hamarosan ismert és elismert lett a Kemenesalján.

A kor szokása szerint a nyomdák újságok kiadásával is próbálták hírüket növelni, a megrendelők táborát növelni. Dinkgreve – bár lapindítása idején a településnek már volt egy nem helyben készülő újságja – vállalta az anyagi kockázatot és 1905. január 1-vel útjára indította a Kemenesalját (ma: Új Kemenesalja) Celldömölk leghosszabb ideig (1944-ig) fennmaradt hetilapját. A szándékainak megfelelően szerkesztett lap, a papír- és könyvkereskedése anyagi jólétet, társadalmi megbecsülést szerzett neki. Alapító tagja lett a Hitelszövetkezetnek s annak igazgatósági munkájában is részt vett. 1917-ben özvegyként újranősült. Második felesége kitűnő üzleti érzékkel rendelkezett, így Dinkgreve idővel a város legtehetősebb polgárai közé került. 1943-ban 746 pengő adójával a legtöbbet fizetők sorában a huszonegyedik helyen állt, s ezzel bekerült a húsz rendes és hat póttagú virilis testületbe, mint annak első póttagja.

Nyomdájában, saját lapján túl, másutt szerkesztett újságokat is nyomtatott. 1907 novemberétől a Jánosháza és Vidéke, 1908 februárjától a Sárvári Járás és 1911 januártól, majd 1914 januártól újra a Sárvári Járási Hírlap is időlegesen az ő nyomdájában készült.

1919-ben, a Tanácsköztársaság idején államosították a nyomdákat, így – lapjával együtt – a celldömölkit is. Miután Dinkgreve visszakapta, nyilatkozatban határolódott el az akkori Kemenesaljától, melynek szerkesztését a Tanácsköztársaság időszaka alatt korábbi inasa, Lencz Géza végezte.

1926-ban a Szagán-Hajnal névvel elindult konkurens nyomda piacra lépésével a celldömölki iparosság jó része elpártolt Dinkgrevétől. A megcsappant megrendelések hatására alkalmazottainak a számát felére csökkentette. Anyagi helyzetét azonban mindez nem befolyásolta jelentősen. Azzal is csak gondjain akart könnyíteni, hogy 1943-ban lapjának kiadási jogát átengedte a Celldömölki Katolikus Körnek.

A második világháború folyamán Dinkgreve nyomdája bombakárokat szenvedett. Egy ideig nem is jelentkezett termékeivel, csak 1947 szeptemberétől olvasható újra a neve a Celldömölk és Vidéke című lapon. A nyomda ezután még két évig működött. 1949. december 29-én nyilvánították állami tulajdonná. A gépek és berendezések nagy többségét leselejtezték. A családi nevet ifjabb Dinkgreve Nándor „Deme”-re magyarosíttatta.

Irodalom:

Kuntár Lajos: Szombathelyi nyomdák és nyomdászok. Szombathely, 1969.
Kuntár Lajos : A nyomdászat és a sajtó Celldömölkön. In : Vasi Szemle, 1980. 3. sz. pp.397-412.

N. L.

DÖBRENTEY GÁBOR
(Nagyszöllős, 1786. december 1. – Buda, 1851. március 28.)

író, irodalomtörténész, nyelvtudós, az MTA rendes tagja


Kora ifjúságát Kemenesalján töltötte. Apja Döbrentey Lajos evangélikus prédikátor 1799-től Bobán volt evangélikus lelkész, 1802-től pedig a kemenesaljai egyházmegye esperese. Iskoláit Pápán, a református kollégiumban kezdte, majd a soproni evangélikus líceumba ment, hol már korán felébredt benne az írói hajlam; az ottani tanulók magyar egyesületének (Magyar Társaság) először könyvtárnoka, majd titkára lett. A társaság tagjainak műveiből 1804-ben kiadott emlékkönyvben jelentek meg első versei. 1806-ban pesti utazása során megismerkedett Virág Benedekkel és Révai Miklóssal. 1806 májusában iratkozott be Wittenbergbe – odaútja során Bécsben felkereste Batsányi Jánost és Bárótzi Sándort is. 1806 őszétől már Lipcsében tanul. A két egyetemen világtörténetet, esztétikát, lélektant, poétikát, klasszika-filológiát, jogot és szentírás-magyarázatot hallgatott, közben francia, olasz és angol nyelven tanult.

Németországból visszaérkezve Kazinczy ajánlatára Oláhandrásfalván (Küküllő megye) gróf Gyulay Lajos gyermekeinek nevelője lett. (1817-ben Marosvásárhelyen tanítványával együtt elvégezte a jogot, s Hunyad megye táblabírájává választották). Az itt eltöltött idő alatt megismerkedett az erdélyi szellemi élet jeleseivel (Aranka Györggyel, Cserey Farkassal, Gyarmathy Sámuellel, Bolyai Farkassal). Barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, s vele valamint néhány ifjú arisztokratával nagy körutat tett Olaszországban (1814). Hazatérőben meglátogatták Berzsenyit Niklán, Kisfaludyt Sümegen, Dukai Takács Juditot Dukán, Kis Jánost Sopronban.

Az évek múltával egyre jobban kiteljesedett sokrétű irodalmi és tudományos munkássága. Szerteágazó, széleskörű levelezést folytatott írókkal, politikusokkal,különböző tudományszakokban munkálkodó tudósokkal, művészekkel. A korabeli lapokban sorra jelentek meg cikkei és tanulmányai.

Kolozsváron négy évig szerkesztette az Erdélyi Múzeum c. folyóiratot. 1819-ben kidolgozta az Erdélyi Magyar Tudós Társaság tervezetét.

1820-tól Pesten telepedett le. Széchenyi Istvánnal megismerkedve, a pozsonyi országgyűlés után a Nemzeti Kaszinó és a lóversenytársaság jegyzője lett. Részt vett a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) alapszabályait kidolgozó országos küldöttségben. 1830-tól a Társaság filozófiai osztályának rendes tagja, 1831-től négy éven át titkára is.

Mint író eleinte Kazinczy köréhez tartozott, a nyelvújítás híve volt, s csakúgy mint Kazinczy, az irodalom fellendülésétől várta a nemzet újjászületését. Szóleleményei közül többet ma is gyakran használnak, például a helynevek közül: Pasarét, Gazdagrét, Csillebérc. Az 1820-as évek végére azonban Kazinczyval elhidegültek egymástól. Kisfaludy Károllyal és az Auróra körrel is megromlott a kapcsolata; 1835-ben a kibontakozó polgári irodalomtól való elszigetelődése miatt akadémiai titkárságát át kellett adnia Toldy Ferencnek.

Tevékenyen részt vett a színi kultúra hazai megteremtésben: folytatta Kármán József eredetiségprogramját, és hozzájárult a magyar dramaturgia kibontakozásához. Lefordította Moliére A fösvény és Shakespeare Macbeth c. darabját.

Egyike volt a magyar ifjúsági irodalom megteremtőinek. Írt ábécéskönyvet és elbeszéléseket is gyermekek számára.

1838 és 1846 között nyelvemlékeket gyűjtött és adott ki (Régi Magyar Nyelvemlékek). Felfedezte a róla elnevezett Döbrentey-kódexet, a XVI. századból származó egyik leghíresebb magyar nyelvemléket. 1842-ben sok önkényes változtatással három kötetben kiadta Berzsenyi összes műveit.

1844-ben királyi tanácsossá nevezték ki. Az akadémián 1851. május 26-án Toldy Ferenc tartotta felette a gyászbeszédet.

Főbb művei:

Planum egy tökéletes magyar bibliográfia és szókönyv iránt. Pest. 1814
Döbrentey Gábor külföldi szinjátékai 1-2. köt.. Bécs. 1821-22.
Karaktert festő elmés és mulatságos anekdoták. Pest. 1826.
Pali és Minka olvasni tanul. Pest. 1829.
A' kis Gyula könyve. Elbeszélések. Pest. 1829.
Huszárdalok. Buda. 1847.

Irodalom:

Vasárnapi Újság, 1858. évf. 23. sz. (Pest, 1858. jún. 6.)
Bodor Aladár: Döbrentei Gábor erdélyi szereplése. Losonc, 1906.
Goriupp Alice: Döbrentei Gábor nyelvújítása. Bp., 1916
Jancsó Elemér: Döbrentei Gábor és az Erdélyi Múzeum. In: A felvilágosodástól a romantikáig. Bukarest, 1966. pp. 218-248.
Soós István: Kis János levelei Döbrentei Gáborhoz. In: Soproni Szemle, 1987. 2. sz. pp. 128-141.
Csetri Lajos: Döbrentei irodalomszemlélete. In: Egység vagy különbözőség? Bp., 1990. pp. 298-322.
Némethy Mária: Múltidéző nap volt Bobán. In: Vas Népe, 1992. 241. sz. (okt. 12.) p. 1., 2.
Döbrentei-kódex, 1508. Bp., 1995. 1087 p. (Régi magyar kódexek ; 19.)
Döbrentei Gábor : az akadémiai titoknok és az író (szerk. Polgárdi Sándor). Pápa, 2005. 158 p.
G.T. - N.L.

DORFFMEISTER ISTVÁN
(Bécs, 1729 – Sopron, 1797. május 29.)

festőművész

A családra erős művészi hajlam volt jellemző. Apja műöntő volt, testvére György neves szobrász, a Bécsi Akadémia tagja. Első hiteles adat életével kapcsolatban 1751. október 13-a, amikor beiratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémia festőművész szakosztályára testvérével együtt. 1764-ben telepedett le Sopronban.

Egész munkássága Magyarországhoz köti, külföldi kapcsolatairól és megrendelésekről nem tudunk. Évtizedeken át mint soproni festő a Dunántúl templomait, kolostorait és kastélyait díszítette alkotásaival. Kétszer nősült: első felesége Francz Anna, a második Csilling Katalin. Nagyon népes családja volt. Talán ez volt az egyik oka, hogy igen szegény maradt élete végéig, mert amikor meghalt, akkor egy-két képen és adósságon kívül mást nem hagyott második feleségére. Szegénységének másik eredője, hogy víg kedélyű lévén neve sokszor szerepelt a soproni kihágási naplóban éjszakai rendbontás és mulatozás miatt. Rendkívül termékeny művész volt, az általa szignált művek sokaságát másképp megérteni nem tudjuk, minthogy munkájában fia - István? - és tanítványai is segítségére voltak.

Életművének főbb állomásai és legkiemelkedőbb alkotásai a következők: 1760-ban a csornai prépostságon dolgozott. 1762-ben készült a soproni színház mennyezet képe és galériája és a sárvári Nádasdy kastély freskódísze. Időközben gyakorlata, tudása folyamatosan növekedett. 1770-ben a kismartoni ferencesek és a gutatöttösi plébánia templom, 1771-72-ben a mesztegnyői ferences templom és a soproni fiú árvaház jelentették a fejlődés állomásait. 1771-ben a mosonmagyaróvári ferences templom főoltárának képét festette meg. 1775-76-ban jött létre egyik legsikerültebb alkotása, a Komárom megyei Császár plébánia templomának freskó dísze. 1779-ben Szili János püspök megbízásából készítette el a székesegyház kupoláinak mennyezeti freskóit. 1780-82-ből Sopronban találhatók művei. 1784-ben jött létre a szentgotthárdi cisztercita templom oltárképe, melyen a szentgotthárdi csatát örökítette meg. 1787-ben székhelyétől távol, Pécsett dolgozott. 1788-ban festette élete egyik legjelentősebb alkotását: a szigetvári plébániatemplom mennyezeti képét. Későbbi képein egyre érezhetőbbé vált a fáradtság és stílusának megöregedése is. Ide tartoznak a Szombathelyi Székesegyház oltárképei, és a Szombathelyi Szemináriumi Könyvtár mennyezet képei.

Általunk ismert kemenesaljai művei a következők: 1769-ben készült a celldömölki római katolikus Nepomuki Szt. János oltárképe, amely lendületes barokkos alkotás. 1774-ben felsőbüki Nagy György özvegyének - Niczky Borbálának megbízásából a nagysitkei templom számára festett egy monumentális képet (5x2 m), mely a Szentháromságot ábrázolja. 1779-ben festette a kenyeri templom mennyezet és fali képeit. A mennyezet freskón a Szentháromság diadalát, az oltárképen Mária látogatását Erzsébetnél, az oldalfreskón Szt. József halálát és Szt. Borbála utolsó óráját a börtönben örökítette meg. A freskókon a barokknak szinte minden jegye leolvasható. Az oltárkép lendületes, mozgalmas alkotás. Nagyon gazdagon festettek az architektonikus elemek. 1779-ben a kemenesszentpéteri templom szentélyén dolgozott. 1785. augusztusában Szily püspök megbízásából a kemenesmihályfai templom szentélyének mennyezetképét és oltárképét készítette. Az oltárképen Szt. István megkövezése, a szentély mennyezetének freskóján Izsák feláldozása látható. A főoltár két oldalán Szt. László és Szt. István található. Mindkettő szoborszerű aranyozott freskó.

a kenyeri templom

Műveivel, egész életútjával a magyar barokk szellemet szolgálta. A nemzetközi barokk festészet vívmányait a hazai szükségletnek megfelelően alkalmazta. A freskók világos és derűs színadása, élénk és dinamikus kompozíciója bravúros illuzionizmussal párosulva bizonyítja a nagyszabású gyakorlatot, amely a művészt a monumentális festészet terén jellemzi. Jelentőségét sokféleképpen ítélik meg, helytörténeti jelentősége kétségkívül nagy. Ha a neve nem is tündököl úgy, mint a barokk nagymestereké, nekünk vasiaknak mégis óriási érték, hiszen a műemlékekben meglehetősen szegény vidék féltett kincsei ezek a kis falusi templomok.

Irodalom:

Fábián Mária: Dorffmeister művészi munkássága a szombathelyi egyházmegyében 1-2. rész. In: Vasi Szemle, 1935. 5-6. sz. pp. 296-316. ; Vasi Szemle, 1936. 1-2. sz. pp. 16-36.
Szabó Annamária: Dorffmeister István élete és munkássága a kemenesaljai rk. templomokban. Kézirat. Pécs, 1983. 46 lev.
Dorffmaister István emlékkiállítása. Szombathely, 1997. 350 p.
Budai Rózsa: Idegenforgalma lehetne : a Dorffmeister-freskók több restaurálást, beázást is megértek. In: Vas Népe, 2001. 225. sz. (szeptember 26.) p. 8.

S. Zs.-né

DUGOVICS TITUSZ (Sárkút, ? – Nándorfehérvár, 1456. július 21.)

nándorfehérvári hős


Bonfini olasz történetíró szerint Vas megyei származású volt a magyar vitéz, aki Nándorfehérvár ostromakor egy törököt magával rántott a mélybe, hogy megakadályozza a török zászló kitűzését. Nagysimonyiban szilárdan tartja magát az a hiedelem, hogy Dugovics Titusz a falu szülötte.

A Dugovicsok családi kapcsolatainak legendája Döbrentey Gábortól ered. Döbrentey elmarasztalja Bonfinit, mert az krónikája megírásakor nem járt utána annak, hogy ki is volt név szerint a nándorfehérvári toronynál magát "magyar módra" feláldozó vitéz. Döbrentey leírja, hogy 1821-ben a Nemesdömölkön élő Dugovich Imre vármegyei esküdt átadta neki Mátyás király adománylevelét, melynek tartalma szerint Mátyás Dugovich Bertalannak – atyja hőstettéért – "Teu", azaz Tejfalu (Pozsony vármegye) birtokot adományozta 1459-ben. Az oklevél szerint a család nemesei eredetű (Mátyás adománylevelében "egregii Titi Dugovitz" olvasható) nem csupán I. Lipót adományozott nekik Sárkúti előnévvel nemesi kiváltságot és címert (1674).

A Tejfaluban született Dugovics Mihály kerülhetett el Nagysimonyiba vélhetően a 18. században. Adatok igazolják, hogy a család tejfalui birtokát ő adta zálogba, s ezt még Nemesdömölkön lakó fia, Imre is zálogos birtokként hasznosította.

Egy Ebergényi nevű nemes úr Bükön 1588-ban keltezett levelében arról értesíti a Drugeth zászlaja alatt katonáskodó egyik Dugovicsot, hogy egyik atyjafia, aki a zágrábi várban raboskodott: "...Sárkuthy Dugovucz T. unokája, ez elmult napokban ith volth, az mi azth il ethy jó nemes ember az condescensioth az nagy withiz Belgrády Thitushoz tette." Egy Bercsényi Miklós által 1705-ben keltezett levél Dugovich György nemzetes urat említi, "kinek Tit Eleje Belgrádi toronál Magyar mód el holt [...] s most Németnek embere".

A Nagysimonyiban és Nemesdömölkön lakos Dugovicsok törzsatyja tehát valóban Dugovics Titusz, de ő maga soha nem járt Nagysimonyiban. Sárkúton született, amely falu akkoriban a nagykanizsai vár tartozéka volt, valószínűleg innen vonult be Hunyadi János seregébe. A helység egyébként már az 1450-es években prédium, pusztahely volt.

Dugovics Mihály a nándorfehérvári diadal 410. évfordulóján (1866) emlékkőkeresztet állíttatott Nagysimonyiban, ami ma is áll az általános iskolával szemben – amely Dugovics Titusz nevét viseli.

Irodalom:


Döbrentei Gábor: Dugovics Titus, ki magát, csakhogy nemzete győzzön, halálra szánta. In: Tud. Gyűjtemény, 1824. VIII.
Nagy Iván: Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblázatokkal. Pest. 1858.
Balogh Gyula: Vasmegye nemes családjai. Szombathely. 1894.
Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Bp. 1912.
Porkoláb István: Celldömölk Kismáriacell szabadalmas mezőváros története. Celldömölk, 1927.;
Dömötör Sándor: Dugovics Titusz hősi halálának 500. évfordulóján. Dugovics Titusz vasi kapcsolatai. In: Vasmegye, 1956. 171. sz. (júl. 21.) p. 4.
Nádasdy Lajos: Legenda vagy valóság Dugovics Titusz nagysimonyi származása? In: Új Kemenesalja, 1994. május 26. p. 5.
Csordás Lajos: Ugrott, de nem Dugovics. In: Népszabadság. 2009. nov. 7. (Hétvége melléklet) p. 3.

N.L.

DUKAI TAKÁCH JUDIT
(Duka, 1795. szeptember 4.* – Sopron, 1836. április 15.)

költő

[Költői neve : Malvina]


A korabeli Magyarország legműveltebb, legpolgárosultabb vidékének, Kemenesaljának egyik középnemesi családjából származott. A kemenesaljai evangélikus hagyományokhoz híven Sopronban tanult, majd megszakította tanulmányait, hogy beteg édesanyját ápolja. Anyja betegágyánál fogalmazta első versét. A költészetére jellemző mélabú gyökerei vélhetően erre a válságos időszakra, az anyához fűződő érzelmi biztonság megszakadására vezethetők vissza. Édesanyjának halála után ismét visszatért Sopronba, hogy folytassa a tanulást. Versei kéziratos másolatokban terjedtek, így jutottak el – Horváth József Elek közvetítésével – Berzsenyihez, Kazinczyhoz, Kis Jánoshoz, Kresznerics Ferenchez és Döbrentey Gáborhoz, akik felfigyeltek Judit tehetségére. Lírájára leginkább Berzsenyi Dániel útmutatása hatott, akivel egyébként rokoni kapcsolatban is állt, hiszen a „magyar Horatius” felesége Judit unokanővére, Dukai Takács Zsuzsanna volt. Dani uraság rokoni-baráti alapon csak Dudinak nevezte „költőtársát”.

Első nyomtatásban megjelent versét Döbröntei közöltette az Erdélyi Múzeumban. Ő viszonylag közeli kapcsolatban állt vele, mert mostohaanyja tartotta keresztvíz alá Juditot. 1815-ben Festetics György meghívta a keszthelyi Helikon ünnepségre, amelyeken házasságáig rendszeresen részt vett, sőt a vendéglátó által adományozott irodalmi díjakból is részesült. Verseiben a kemenesaljai tájat, a paraszti életformát alig túllépő kisnemesi világot, a körülötte élő nép dalait, gondolatait szólaltatta meg. Versei népdalszerűségét később a klasszikus időmértékes verselés váltotta fel. Sikerének titka elsősorban abban rejlett, hogy szinte megtestesítette a polgárosult hazai nőideált: több nyelven olvasott, zenélt, valamint járatos volt a poétikai és esztétikai tudományokban is. Népszerűségében közrejátszott ezen kívül szépsége, derűs és közvetlen egyénisége. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain így fogalmaz arcképéről: „Barna hajú, őzike tekintetű, picike szájú, hamvas őszibarack arcú leány, görögös piros köpeny van hanyagul átalvetve mélyen kivágott fehér empire-ruháján, melynek ujja éppen, hogy csak a vállat födi el, gömbölyű karja meztelen, apró kis kezei egy hárfa húrjain játszanak… Csupa poézis… csupa illat, csupa édesség. Ezt a képet csak mosolyogva lehet nézni.”

Dukai Takács Judit irodalmi közszereplése 1818-ban, huszonharmadik születésnapján történt házasságkötésével véget ért, lírájának éltető forrásai elapadtak. Az esküvő után férje, Geöndötz Ferenc felsőpatyi birtokán élt, s itt minden idejét lefoglalta a gazdaság, a férj és az egymás után születő négy gyermek (Nina, Fanni, Pepi, Juliska). Asszonykorában írt költeményei az életbe való belenyugvásáról tanúskodnak, a felszíni nyugalom azonban belső izzást, nyugtalanságot és kielégületlenséget takar. Első férje 1830-ban meghalt, két év múlva Judit titokban kötött házasságot Ágfalván Patthy István ügyvéddel. Ebből a házasságból egy fiú- és egy 11 napot élt leánygyermek (Ida) született. A kislány születését követően 1836. április 15-én Judit tüdővész következtében Sopronban hunyt el. Földi maradványait április 19-én a dukai temetőben helyezték örök nyugalomra.

A „magyar Sappho” emlékét őrzi Kemenesalján a színházkedvelők által életre hívott celldömölki Dukai Takách Judit Játékszín Alapítvány, amelynek szervezésében évente megrendezik a nevével fémjelzett versmondó versenyt. Szülőfalujában 1999 szeptember végén emlékparkot és –oszlopot avattak.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

 

Főbb művei:

Vadász Norbert: Dukai Takács Judit élete és munkái. Bp. 1909. 210 p.
Az én képem : Dukai Takách Judit válogatott versei. Válogatta és szerkesztette Papp János. Sárvár, 1986. 59 p.

Irodalom:

Badics Ferenc: Dukai Takács Judit 1795-1836. In: Koszorú, 1882. pp. 228-255.
Horváth János: Dukai Takács Judit. In: Berzsenyi és íróbarátai. Bp. 1960. pp. 275-286.
Hegedüs Ferenc: „Halhatatlanná leendő leánya az Éneknek...". In: Vasi Szemle, 1967. 3. sz. pp. 458-464.
Kocsis Rózsa, R.: Dukai Takách Judit élete és költészete. Bp., 1972. 112 p.
Péterffy Ida: A kemenesaljai Sappho Göcsejben. In: Göcseji Helikon, 1974. 7. sz. pp. 105-118., 171-177.
Péterffy Ida: Dukai Takács Judit emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 1. sz. pp. 140-144.
Csányi László: A kalitkába zárt madár. In: Kortárs, 1983. 1. sz. pp. 93-105.
Papp János: Dukai Takács Judit kiadatlan levelei. In: Vasi Szemle, 1986. 1. sz. pp. 131-139.
Dukai Takách Judit. Szerk. Katona Istvánné ; sajtó alá rend. Pallósiné Toldi Márta. Szombathely, 1988. 47 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák, 21.)
Cséby Géza: Dukai Takács Judit kéziratos vers-füzetei. In: Zalai gyűjtemény : Művelődéstörténeti tanulmányok. 31. köt. Zalaegerszeg, 1990. pp. 97-119.
Fenyő István: Dukai Takách Judit költőnő a magyar klasszicizmus korszakában. In: Soproni Szemle, 1990. 1. sz. pp. 1-10.
Simonffy András: Dániel és Judit. In: Kortárs, 1992. 7. sz. pp. 79-83.
Németh Tibor: Dukai Takách Judit ismeretlen szilveszteri verse. In: Vas Népe, 1994. 1. sz. p. 8.
Simonffy András: Dukai Takács Judit 1795-1995. In: Életünk, 1995. 12. sz. pp. 1127-1132.
Fábri Anna: "A szép tiltott táj felé". A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905). Bp. 1996. pp. 27-32.
Tóth Péter: A magyar Sappho. Dukai Takách Judit (1795-1836) és íróbarátai. In: Életünk, 2000. 11-12. sz. pp. 1016-1029 p.
*Cserági István: Istentől kapott szépség és tehetség. Kétszáztíz éve született Dukai Takách Judit. In: Evangélikus Élet. 2005. 36. sz.

Szépirodalom:

Deák Gyula: Berzsenyi estéje. Színmű három felvonásban. In: Nyugat, 1921. 7. sz. (április 1.) 28 p. (tovább)
Dobai Péter: Versek egy elnémult klavírra : nemes és nemzetes Dukai Takách Judit késő rokokó és kora biedermeier styljében. Bp., 2002. 222 p. (Mai magyar líra, 1.)

Gy. L. A. – N. T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:12)

ÉBERHARDT KÁROLY (Pápoc, 1825. január 27. – Gecse, 1906. december 8.)

szabadságharcos honvéd százados, olasz királyi tábornok


Családjának neve az ó-német "Epurhart" ("erős mint a vadkan") személynévből ered és ősi német dinasztiát jelöl, amelynek tagjai a középkorban Württemberg fejedelmei voltak. Éberhardt János tanító és Kabay Julianna fia középiskolai tanulmányait a bencés gimnáziumban kezdte Pápán, majd Magyaróvárott végzett négy osztályt. 1844-ig segédtanítóként működött Kajáron és Vaszaron, de szíve a katonai pálya felé húzta. A pozsonyi 2. számú Sándor gyalogezredbe állt, ahol szabad idejében is hadászati kérdésekkel foglalkozott. 1848-ban őrmesterként hagyta el a császári hadsereget és lépett át a forradalmi Zrínyi önkéntes zászlóaljba. 1849. január 1-től hadnagy, június 23-tól pedig főhadnagy a Felső-magyarországi Hadsereg 9. hadtestének 35. honvédzászlóaljában. Különösen kitüntette magát a szenttamási ütközetben, ahol vérző sebe dacára is tovább küzdött. A szabadságharc végén Guyon hadseregében már századosi rangot viselt.

A világosi fegyverletétel után Törökországba emigrált. Továbbra is katona maradt és a török vendégszeretetet meghálálva Abdurrahman aga néven alőrnagyként harcolt az oroszok ellen a krími háborúban (1853-1856). Érdemei elismeréseként a legmagasabb török katonai kitüntetést, a Medzsid-rendet is megkapta. 1857-ben a világhírűvé lett magyar orientalistát, Vámbéry Ármint anyagilag támogatta és első keleti útján kalauzolta, majd megélhetést szerzett számára. Vámbéry 1867-ben írott hálalevelében így fogalmaz : "Ha hazámnak és a világnak valahára használhatok, az Ön érdeme leend..."

1859 júliusában Éberhardt Kossuth hívására Itáliába sietett, s átvette a szerveződő magyar légió egyik zászlóaljának parancsnokságát. Kossuth őt kívánta a légió főparancsnokává tenni, de Türr István – kiről Kossuth Ferenc megjegyezte : "a derék Éberhardtnak ellensége" – Telkessy ezredes kinevezésével keresztülhúzta számításait. A magyar légióhoz fűzött remények azonban szertefoszlottak, s a vezetők – köztük Éberhardt – félzsolddal piemonti szolgálatba, várakozási állományba kerültek. Garibaldi szabadságküzdelmének fellobbanásakor Éberhardt azonnal a vörösingesek oldalára állt, és a híres "Marsalai ezer" soraiban találjuk. A felkelés egyik legfényesebb ütközete az októberi volturnói csata. A nápolyi monarchikus erőknek már-már sikerült megrendíteniük Garibaldiék állásait, amikor olyan lendületesen tört előre dandára élén Éberhardt alezredes, hogy megzavarta a nápolyiak vezérkarát, s ezalatt rendezte a felkelők sorait. Nem kis mértékben neki köszönhető a kivívott diadal. Garibaldi politikai visszavonulását követően az egységes olasz parlament Piemontot a hozzácsatolt területekkel együtt Olasz Királysággá nyilvánította. Éberhardt Károly ezredes – nyughatatlan katonaszívére hallgatva – felajánlotta szolgálatait a királyságnak. Döntésében a biztos megélhetés reménye is fontos szerepet játszhatott. 1862-ben Garibaldi Róma felszabadítására indult. Augusztus 29-én az Aspromonte-hegy melletti ütközetben Éberhardtra hárult az a hálátlan szerep, hogy volt vörösingesként vezényeljen sortüzet egykori bajtársaira (ekkor sebesült meg Garibaldi is). Talán némi magyarázatot ad a történelmi szituációra Kossuth egy nappal korábban kelt nyílt levele Garibaldihoz, amely szerint a Róma felszabadítására irányuló akció polgárháborút szít, Olaszország hazafias királyát támadja, s előidézheti a francia császárral történő összeütközést, tehát veszélyezteti az olasz egység megszilárdulását. Éberhardt Károly 3 esztendeig volt Szicília parancsnoka, közben tábornokká léptették elő. Vitézsége jutalmául II. Viktor Emánuel a Savoyai-rend lovagkeresztjét tűzte a mellére. Pályafutásának újabb dicső szakaszát hozta az 1866-os olasz-osztrák háború, amelyet követően öt újabb kitüntetésben részesült. 1874-ben nyugdíjazták és az 1880-as évek elején tért vissza hazájába: Gecsén, majd Vaszaron telepedett le. Baráti, bizalmas levelezésben maradt Kossuth Lajossal, aki megbecsülése jeleként eljuttatta hozzá a szabadságharcban kitűnt honvédek számára készíttetett Magyar Katonai Érdemrend Keresztje kitüntetést. Az elismerés értékét növeli, hogy 2001-ben mindössze hét fennmaradt példánya ismeretes. 81 éves korában szűnt meg dobogni Éberhardt Károly sok csatát megért katonaszíve: temetésén ismerősök és bajtársak sokasága vett részt. Éberhardt érző szívű ember volt, de ízig-vérig katonatípus, aki a józan realitások alapján volt képes ítélni. A politika csupán a hadi erőviszonyok függvényében hatott gondolkodásmódjára. Aspromontéig ennek ellenére elsősorban a szívére hallgatott, de ekkor – történelmileg súlyos pillanatban – elérkezett számára az önmagával történő szembenézés ideje is. Éberhardt tulajdonképpen egy Görgei-típusú személyiség, akinek ugyanazt a keserű döntést jelentette Aspromonte, mint Görgeinek Világos…


Irodalom:

Haczky Dániel: Éberhardt Károly. In: Magyarország és Nagyvilág, 1868. 14. sz. p. 157.
Takács Gedeon: Eberhard Károly [negyvennyolcas honvédről]. In: Kemenesalja, 1906. 52.sz. (dec.23.) p. 6.
Lukács Lajos: Aspromonte és a magyar emigráció 1862-ben. In: Századok, 1963. pp. 32-66.
Exner István: Kossuth Lajos kapitánya. Pápa, 1989. 22 p.
Németh Tibor: Három nemzet katonája. Kézirat. Celldömölk, 1994. 38 p.
Uo: Éberhardt Károly emlékezete. In: Honismeret, 1995. 4. sz. pp. 25-29.
Cs. Lengyel Beatrix - Makai Ágnes: Eberhardt Károly életútja és kitüntetései. In: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti évkönyve. 2002-2004. Bp. 2004. pp. 123-160.

N.T.

EDVI ILLÉS PÁL (Réti, 1793. június 29. – Pest, 1871. június 22.)

egyházi író, költő, evangélikus esperes


Már fiatal korában kitűnt tehetségével. Tudását egyetemeken alapozta meg. Hazatérve a lelkészi hivatást választotta: előbb Nagygeresden, majd Vanyolán, végül Nemesdömölkön lett lelkész. Perlaky Gábor püspök mellett itt volt segédlelkész apja is. A nagy kolerajárvány idején, 1831 őszén, kalandos úton érkezett meg Nemesdömölkre. A Marcal folyó merseváti átjáróján nem engedték be Vas megyébe, ezért Karakó felé kerülve, a kertek alatt érkezett meg kocsija a parókiára. Az évek során Nemesdömölkön teremtett magának egy kis irodalmi szigetet, ahol szívesen tartózkodott és alkotott. Itt jöttek létre akadémiai kézikönyvei, hitszónoklatai, megjelentek versei, tanulmányai. 1835-ben a Tudományos Akadémia filozófiai osztálya tagjai sorába választotta.

Mint lelkész, a templomba új orgonát szerzett be, a templom tornyát magasíttatta, a templom körüli mocsarat lecsapoltatta, a templomot kőfallal bekeríttette. Az egyházmegyei levéltár kezelője, esperes, iskolai felügyelő, törvényszéki tanácsos, táblabíró is volt. Szinte egész életében foglalkozott a neveléstudománnyal, tevékenyen részt vett az evangélikus népiskolák kiépítésében. Gyermekeit maga nevelte, de nem talált a tanításhoz megfelelő magyar tankönyvet. Mint tanfelügyelő, ismerte az iskolák állapotát, ez is ösztönözhette egy tankönyv elkészítésére. Amikor 1833-ben az Akadémia egy elemi tanítói kézikönyv megírására pályázatot írt ki, Edvi Illés Pál elkészítette könyvét és elnyerte vele az első díjat. Könyvét felekezetre való tekintet nélkül használhatták, az Akadémia négy alkalommal adta ki.

Szükségesnek tartotta a nevelés korszerűsítését és kiterjesztését az iskola előtti időre. Egy sági takácsmester elveszett 4 éves fia példáját említve követelte, hogy állítsanak a falvakban óvodákat. Sokat foglalkozott a falusi tanítók hiányos tanítási felkészültségével és kínzásokat sem nélkülöző módszereivel. A megoldást az óvodák és megyénként egy-egy tanítóképző felállításában látta. Edvi Illés Pál Nemesdömölkön Convictust tartott fenn. (A tanulók szállást és élelmezést kaptak.) A gyülekezetet, falvakat járva kellő tapasztalata volt a családokban uralkodó állapotokról és szokásokról. A gyermekek mostoha helyzete, a lányaikat erőszakkal házasítók, a férj zsarnoksága és hasonlók ellen emelte fel a szavát. Írásaiban foglalkozott az olvasás-önművelődés fontosságával, hangsúlyozta ebben a falusi bíró és jegyző felelősségét. Külföldi éveiben a teológiai tanulmányok mellett módot talált az orvostudományokkal való ismerkedésre. A bonctermekben gyakran figyelte a tanulókat, műtéteken vett részt. Nem meglepő tehát, hogy elérhető közelségben lévő gyógyszertárak felállítását szorgalmazta lakóhelyén.

Edvi Illés Pál figyelmét nem kerülték el a környék gazdasági ügyei sem. A múlt század közepén Kis Czell és a környék polgáraival egy zártkörű takarékpénztárt hoztak létre. Az első tíz évben választmányi tagként működött közre.

Edvi Illés Pál a templom mellé épített sekrestyében alakította ki dolgozószobáját. Itt írta – sokszor kétségek közt – az 1848-49 eseményeit megörökítő Vas Megyei Krónikákat. A krónikákban hiteles képet nyújtott Kemenesalja akkori történéseiről, benne saját, a polgári átalakulást, nemzeti függetlenséget támogató felfogásáról: "Tanultunk név szerint sok új szókat, melyekhez ugyanannyi féle eszmék és tények bokrosan csatlakoznak. De a legszebb szó mégis a nagyszerű nemzeti felébredésünkkel kapcsolatos, a haza szava." A betegség, ami látásának elvesztéséhez vezetett, állásának feladására kényszerítette. 1863-ben Pestre költözött, fiához. Itt halt meg 1871. június 22-én a közügy csendes szolgálója, a falusi pap, aki egyben népművelő és az ember életének jobbításán fáradozó sokoldalú személyiség volt.

Edvi Illés Pál sírhelyét a Nemzeti Kegyeleti Bizottság 10/2004. (II. 25.) sz. határozata értelmében nemzeti sírhellyé nyilvánították. Tiszteletére Celldömölkön, 1998. november 29-én, az evangélikus templom falán emléktáblát avattak.

Főbb művei:

Famíliák könyve. Kézirat. Dömölk, 1831-1850.

Első oktatásra szolgáló kézikönyv. Buda, Magyar Tudós Társaság, 1837.

A latin nyelvtudomány elemei magyar nyelven. Tíz-tizenkét esztendős tanuló fiúk, és ilyeneket oktatók számára. Pest, 1840.
Öntanulás gyakorlatian tárgyalva. Pest, 1843.
A nemes-dömölki evangélikus hivek templomának évszázados ünnepélye. Emlékirat. Pest, 1844.

Vas megyei krónikák 1848/49. I-II. rész. Kézirat. 331 p.

 

Irodalom:

Haberern Jonathán: Edvi Illés Pál emléke. Pest, 1872. 14 p. (tovább)
Vörös Károly: A Kemenesalja 1848/49-ben : Edvi Illés Pál visszaemlékezése. In: Vasi Szemle, 1964. 1.sz. pp. 75-87. ; 1964. 2.sz. pp. 214-226. ; 1964. 3.sz. pp. 410-420.
Edvi Illés Pál. In : Hirmondó, 1860. pp. 231-232.

Káldos Gyula: Edvi Illés Pál. Egy sokoldalú akadémikus a XIX. században Kemenesalján. In: Új Kemenesalja, 1990. 4. sz. p. 5. 

Kovács Etelka - Tóth Péter: Használni akart, nem tündökölni. In : Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1997. 1.sz. pp. 35-42.
Tersztyánszky Krisztina: A polihisztor lelkész emlékezete. In: Vas Népe, 1998. 280. sz. (nov. 30.) p. 4.

K. Gy.

Módosítás: (2020. November 26. Csütörtök, 11:55)

ELEK LÁSZLÓ (Kemenesmihályfa, 1928. március 4. – Budapest, 1965. december 14.)

kertészmérnök, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa


A földműves szülők gyermeke elemi és polgári iskolai tanulmányait Celldömölkön végezte, majd rövid ideig napszámosként, alkalmi munkásként dolgozott. 1946-47-ben a Nép Ifjúsági Szövetség titkára volt, majd 1949-ig a Magyar Agrártudományi Egyetem munkástanfolyamán vett részt. 1952-ben az Agráregyetem Kert- és Szőlőgazdaságtudományi Karán mezőgazdasági mérnöki oklevelet szerzett. Tudományos kutatómunkáját a Kertészeti Kutatóintézetben kezdte meg, ahol előbb az üzemszervezési csoport munkatársa, majd 1958-ban megbízott igazgatói kinevezést kapott. 1964-ben az Agrárgazdasági Kutató Intézet tudományos főmunkatársa lett. Kutatásai közben 1959-ben megszerezte a kert- és szőlőgazdasági tudományok doktori oklevelét. Elkészítette a mezőgazdasági tudományok kandidátusi fokozatának elnyeréséhez szükséges disszertációját, amelynek megvédésében halála megakadályozta, de értékére jellemző, hogy 1966-ban posztumusz megkapta az elismerést.

Tudományos munkássága a gyümölcstermelés üzemszervezésének közgazdasági kérdései felé irányult. Kidolgozta a gyümölcstermelő üzemek területi elhelyezése módszerének alapjait, s ezen belül monográfiákban elemezte Budapest, Győr és Miskolc ellátó övezetének modelljét. Alapos előkészítés után létrehozta a kutatás országos fenológiai megfigyelő és felvételező hálózatát. Az üzemi gyümölcsösök problematikájában figyelmét egyre inkább a gyümölcsszedés, -válogatás, -osztályozás gépesítése ragadta meg. Kutatómunkája és publikációi mellett cikkek és üzemi tanácsadás formájában rendszeresen segítséget nyújtott a gyümölcstermelő gazdaságok megszervezéséhez. Széleskörű publikációs tevékenysége nyomán tanulmányai jelentek meg az országos és megyei folyóiratok mellett a Kertészet és Szőlészet, valamint az Agrártudomány hasábjain. Fiatalon halt meg, de már rövidre szabott élete során a gyümölcstermesztés makroökonómiai vonatkozásaiban elméleti és gyakorlati tevékenysége révén iskolateremtő képessége nyilvánult meg.

Főbb művei:

Pest megye és Nagybudapest őszibarack-termelése. Bp. 1957.
Budapest gyümölcstermelése és szerepe a lakosság gyümülcsellátásában. (Doktori értekezés) Bp., 1959.
A kajszi hazai elterjedése és közgazdasági jelentősége. Bp. 1960.
Budapest gyümölcstermelésének távlati képe. Bp. 1963.
A gyümölcstermelés üzemszervezési kérdései. Bp. 1963.
Kertészeti alapismeretek. (Szerk. Elek László, Mőcsényi Mihály). Bp. 1963.
A gyümölcstermelés területi elhelyezésének egyes kérdései. Bp. 1965.
A gyümölcstermelés alakulása Magyarországon 1895-1959. Bp. 1966.

N.T.

EÖTVÖS LORÁND (Pest, 1848. július 27. – Budapest, 1919. április 8.)

fizikus, egyetemi tanár, az MTA elnöke


A költő, regényíró, politikus Eötvös József fia, Loránd 1848. július 27-én született Budán. Az 1848-as forradalom kitörésekor a család Münchenbe költözött, ahonnan csak 1850 őszén tértek vissza Magyarországra. 1860-ig a szülői házban Keleti Gusztáv és Vécsey Tamás tanította. A pesti piarista gimnáziumban érettségizett (kitűnően – bár fizikából csak elégséges osztályzatot kapott) ezután két évig a pesti egyetemen jogot tanult, de emellett magánúton természettudományokat is hallgatott. 1867-ben iratkozott be a heidelbergi egyetemre, ahol doktori szigorlatát 1870. június 8-án "summa cum laude" fokozattal tette le.

1871-től lett a pesti egyetemen az elméleti természettan c. tárgykör magántanára. 1878-ban, Jedlik Ányos nyugalomba vonulása után, a kísérleti fizikai tanszék vezetőjévé nevezték ki. 1891-92 között az egyetem rektori tisztét is betöltötte. 1873-tól az Akadémia levelező, 1883-tól rendes tagja, 1899-1905 között pedig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. A tudománytörténet a legjelentősebb fizikusok között tartja számon. Eleinte a kapilláris jelenségekkel foglalkozott: ennek során 1886-ban állította fel a róla elnevezett törvényt, amely a folyadékok felszíni feszültsége és a molekula-térfogat közötti összefüggést fejezi ki. A felületi feszültség mérésére új módszert is kidolgozott (Eötvös-féle reflexiós módszer).

Nevét a Föld gravitációs terének vizsgálata tette világhírűvé. 1888-ban kezdte meg vizsgálatait, és ehhez szerkesztette meg azt a műszert, amelyet ma Eötvös-ingának nevez a tudomány. A mérőműszer első példánya 1891-ben készült el, Eötvös az első terepen végrehajtott méréseket a Celldömölk melletti Ság hegyen végezte el munkatársaival. Az Akadémia matematikai és természettudományi bizottságához benyújtott kérelemben Eötvös munkatársai a következőket emelik ki: "A vasmegyei Sághegy szabályos csonka kúpalakjánál, teljesen izolált fekvésénél, ugyancsak eruptív kőzetű összetételénél fogva különösen alkalmas a mondott megfigyelések foganatosítására." Maga Eötvös levelet írt Erdődy Ferenc grófnak Vépre, hogy a birtokában lévő Ság hegy "ezen geophysikai elszigeteltségénél fogva magnetikai megfigyelésekre igen nevezetes helynek" a kiszemelt területét bocsássa a kísérlet rendelkezésére.

Eötvös az inga méréseire támaszkodva 1909-ben igazolta, hogy a gravitációs erő lényegében független a tömeg anyagi minőségétől. Ez a tény később fontos szerepet játszott Einstein általános relativitáselméletében.

Az inga – megsokszorozva a földtani kutatások hatékonyságát – a nyersanyagkutatásban is hasznos eszköznek bizonyult, és és világszerte gyorsan elterjedt. Az első sikeres olajkutatásokat 1926-ban végezték a segítségével az Amerikai Egyesült Államokban, ahol 1935-ben már negyven Eötvös-ingacsoport dolgozott.

1894 júniusától a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot töltötte be Wekerle Sándor kormányában. Miniszterségének hét hónapja alatt négyszáz új népiskolát hoztak létre, és javaslatára megalapították az édesapjáról elnevezett Eötvös-kollégiumot.

1913-ban az MTA a Nobel-bizottság elé terjesztette munkásságát, a díjat azonban a holland fizikus, Heike Kamerlingh-Onnes kapta.

Aktívan részt vett a hazai turista mozgalom szervezésében. A Magyar Turista Egyesületnek nyolc éven át elnöke volt. Az Alpok több, addig meg nem hódított hegycsúcsát is megmászta.

1950-ben róla nevezték el a Budapesti Tudományegyetemet. Krenner József egy Macedóniában talált tallium-, arzén- és kéntartalmú ásványt Eötvös Loránd tiszteletére loránditnak nevezett el. A Nemzetközi Csillagászati Unio által 1970-ben a Hold túlsó oldalán feltérképezett alakzatok és kráterek közül nyolc neves magyar tudósok nevét kapta: az egyik Eötvös Loránd nevét viseli.

Celldömölkön Ság hegyi kísérleteinek emlékére 1971-ben emlékoszlopot állítottak fel, amelyet Antal Károly szobrászművész készített. A korábbi 2. számú általános iskola 1972-ben vette fel Eötvös Loránd nevét. Az iskola új névtábláját Mód Aladár leplezte le.

Művei:

A rezgések intenzitása, tekintettel a rezgési forrásnak és az észlelőnek mozgására. Bp. 1874.
A folyadékok felületi feszültségeinek összefüggése a kritikus hőmérséklettel. In: Mat. és Term.tud. Ért. 1884.
Vizsgálatok a gravitatio és a mágnesesség köréből. Bp. 1888.
A nehézség és a mágneses erő nívófelületeinek és változásainak meghatározása. In: Math és Phys. L. 1900.
A Balaton nívófelülete s azon nehézség változásai. Bp. 1908.

Irodalom:

Eötvös Loránd sághegyi expedíciója. Torziósinga-kísérletek 1871. Celldömölk. 1972.
Buday Tibor: A fizika fejedelme. Bp. 1986.
Dala József: Eötvös-évforduló (1-6.). In: Új Kemenesalja. 1991. 1-7. sz.
Eötvös Loránd Virtuális Múzeum
Eötvös Loránd munkái és méltatása

G. T.

ESSEŐ ERZSÉBET
(Jánosháza, 1883 - München, 1954. szeptember 17.)

éremművész, szobrász

Iparművészként kezdte pályafutását: a közönség számára először 1911 júniusában a fővárosi Nemzeti Szalon gyűjteményes kiállításán mutatta be egyedi bútorait, amelyek technikájáról ugyanebben az évben könyvet is írt „A plasztikus fabeégetés" címmel. 1911-től 1913-ig Berlinben a Sezessions Akademie-n tanult Alfred Lörcher tanítványaként. A következő években Párizsban, majd Firenzében és Rómában dolgozott és folytatott tanulmányokat . 1916-ban Münchenben telepedett le és M. Dasiónál 3 hónapos érmészeti kurzuson vett részt. A Sezession tagjaként 10 éven át szerepelt emlékérmekkel és kisplasztikákkal a bajor fővárosban és a Münzkabinet pályázatain több díjat nyert alkotásaival. Nemzetközi tárlatokon is bemutatkozott: 1922-ben Velencében, 1927-ben Londonban, 1935-ben Helsinkiben és 1940-ben Milánóban és 1943-ban Bécsben állított ki. Szülőhazájában 1939-ben szerveztek számára gyűjteményes bemutatkozási lehetőséget a budapesti Műcsarnokban.

Öntési technikával létrehozott karakteres érmein erőteljesen mintázott, eleven képmásokat láthatunk. A hátlapokon szinte epigrammaszerűen jellemzi az ábrázolt személyiségeket és az emlékérmek tárgyát képező eseményeket. Többek között Beethoven, X. Pius pápa, Röntgen és Tagore portréját készítette el. A szócikkünkben illusztrációként szereplő önarckép-érmét 1919-ben formálta meg. Korai műveit a szecesszió határozza meg, később néhány alkotásában az expresszionizmus hatása is felfedezhető. Utolsó évtizedeiben munkáit a klasszikus jelleg uralja. Az érmeken kívül rézkarcokat is készített és több szobra a Magyar Nemzeti Galériában található.

Műve:
A plasztikus fabeégetés. Bp. 1911. 59 [2] p.

Irodalom:

Soós Ferenc: A magyar numizmatikusok panteonja. Bp. 2010. pp. 68-69.

N. T.

Módosítás: (2011. Február 22. Kedd, 14:43)

FEHÉR ERNŐ
(Ostffyasszonyfa, 1902. október 31. - Szombathely, 1957. október 17.)

jegyző, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja

50 holdas kisgazda családba született. Az elemi 1-5. osztályát szülőfaluja evangélikus népiskolájában végezte el 1908 és 1913 között. Ezt követően 1917-ig a pinkafői m. kir. állami fiúiskolában ún. „cseregyerek” volt. Egy német ajkú családnál kapott szállást és ellátást, az ő gyermekük pedig Ostffyasszonyfára jött „magyar szót” tanulni. A 4 esztendő alatt jól elsajátította a német nyelvet. 1917-től 1921-ig a szombathelyi Felső-Kereskedelmi Iskola volt a tanulmányainak színhelye, ahol 1921. június 27-én tett érettségi vizsgát. 1921. augusztus 1-től 13 hónapon keresztül jegyzőgyakornok volt Ostffyasszonyfán, közben a kétéves szombathelyi közigazgatási tanfolyam hallgatója volt, amit 1923. június 18-án sikeres vizsgával fejezett be. Közben Petőfi Sándor ostffyasszonyfai tartózkodását is kutatta és ezzel kapcsolatos levelét a „Nyugati Újság” 1922. évi 11. száma március 22-én a 2. oldalon közölte. 1923. június 28-án nagygeresdi segédjegyzővé választották, de hamarosan lemondott, mert anyai nagyszüleinek faluja, Gérce hívta ugyancsak segédjegyzőnek. Itt 1923. november 22-től 1926. augusztus 30-ig töltötte be az állást. 1926. szeptember 1-től visszakerült segédjegyzőnek szülőfalujába. 1935. június 27-én a körjegyzőség (amelyhez Csönge is tartozott) tisztújító közgyűlése „egyhangú közfelkiáltással” megválasztotta körjegyzőnek. 1936. augusztus 25-én vette feleségül az éppen akkor 23 éves Gősy Jolánt. Házasságukból öt gyermek (Tamás Ernő, Zsuzsika, Ferenc Csaba, Zsolt és Emőke Rózsa) született.

1946. április 1-jén Kovács István Vas vármegye alispánja Safrankó Emánuel kommunista főispán utasítására koncepciós fegyelmi eljárást indított ellene és állásából felfüggesztette. Többszöri fellebbezést és visszahelyezést követően - amelynek során az ügy még a Nagy Ferenc miniszterelnökből, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettesekből és Rácz Jenő pénzügyminiszterből álló másodfokú felülvizsgáló bizottságot is megjárta – 1948. március 18-án szolgálati érdekből Celldömölk Nagyközséghez helyezték, előbb mint létszám feletti jegyzőt, majd üresedésben lévő segédjegyzői állásra helyettesítették be. Közben családjával az ostffyasszonyfai szolgálati lakásból 1948. október 4-én Kemenesmihályfára költözött, ahol Minnich Oszkár nyug. vezérkari ezredes fogadta be kastélyának földszinti helyiségeibe bérlőként. 1949-ben a tanácsrendszer kialakulásával munkaköre „segédelőadó”-ra módosult. 1951. július 18-án a Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága rendelkezési állományba helyezte. 1952. szeptember 24-ig a Városlődi Állami Gazdaságban volt könyvelő, majd 1953. március 19-ig főkönyvelő. Ezután két és fél évig ugyanott méhész lett, amit 1957. május 31-ig a Marcalvölgyi Állami gazdaságban folytatott.

1956. október 29-én a Kemenesmihályfán tartott falugyűlésen megválasztották a Nemzeti Bizottság titkárának. E tisztségét november 4-ig látta el, amikor a Nemzeti Bizottság feloszlatta önmagát. 1957. május 31-én munkahelyéről, a méhei mellől vitték be a celldömölki rendőrkapitányságra, ahol 3 hétig tartották fogva. Június 21-én a szombathelyi megyei börtönbe szállították és előzetes letartóztatásba helyezték. Egy hónappal később, július 21-én B. Nagy János ügyész a „Népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűntett miatt” vádat emelt ellene egy öt személy ellen indított eljárás másodrendű vádlottjaként. A tárgyalás kezdetét október 25-re tűzte ki Dr. Szendi József bíró. Október 17-én a börtönben a kínzások következtében életét vesztette, a hivatalos verzió szerint azonban öngyilkosságot követett el. Mint utólag kiderült, mártírhalála lehetővé tette, hogy társai felmentéssel illetve enyhe büntetéssel megúszhassák az ügyet. Holttestét a családnak nem adták ki, az október 22-én titokban tartott „temetés”-én csak a legközelebbi hozzátartozók vehettek részt a szombathelyi Szent Márton úti temetőben. Mesterházy Sándor kemenesmihályfai evangélikus lelkész a kötelességteljesítés szép példáját nyújtva a frissen hantolt sír mellett elmondott beszédével vett végső búcsút tőle. Földi maradványait a család 1988-ban exhumáltatta és hamvasztás után szűk családi körben a kemenesmihályfai temetőben lévő családi sírban helyezték végső nyugalomra. 1991. október 23-án Göncz Árpád a köztársasági elnök posztumusz 1956-os emlékéremmel tüntette ki. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. június 20-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Pósfai János: Rapszódia két tételben. 1-2. rész. In: VN, 1991. 71. sz. (március 26.) p. 4 ; 72. sz. (március 27.) p. 4.
Fehér Tamás: Kiegészítések édesapám élettörténetéhez. In: VN, 1991. 85. sz. (április 12.) p. 7.
Dr. Ghiczy Tibor: Kiegészítés egy tragikus élettörténethez. In: VN, 191. 92. sz. (április 20.) p. 6.
Fehér Tamás: A két kiegészítéshez. In: VN, 1991. 169. sz. (július 20.) p. 6.
Kövér István: Az 1956-os forradalom és szabadságharc vasi vagy vasi kötődésű mártírjai és vértanúi. In: VSz, 2007. 5. sz. p. 565.

F. T.

FODOR LAJOS (Szombathely, 1930. március 21. – Budapest, 1993. február 8.)

vegyészmérnök, egyetemi tanár


Merseváti származású édesapját, aki a MÁV celldömölki állomásfőnökségén dolgozott, korán elveszítette. A maga erejéből, népi kollégistaként tanult Sopronban. 1953-ban vegyészmérnöki diplomát szerzett, ezt követően tanársegéd lett a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának Mezőgazdasági Kémiai Technológiai Tanszékén. 1963-ban a kémiai tudományok kandidátusi, majd 1982-ben doktori címét szerezte meg. 1963-tól öt éven át a Művelődési Minisztérium egyetemi főosztályának vezetőjeként a magyar felsőoktatás irányításában működött közre. 1968-ban visszament tanítani az egyetemre, ahol 1975-től tanszékvezetőnek, 1983-tól egyetemi tanárnak nevezték ki. A műegyetemen felelős vezető posztokat töltött be. 1981-82-ben a Vegyészmérnöki Kar dékánja, 1982-től 1987-ig rektorhelyettes, majd 1987 és 1990 között az egyetem rektora.

Oktató munkájának magas színvonalát a hallgatók szavazatai alapján megítélt a "Kar Kiváló Oktatója" cím is jelzi. Az irányító és nevelő-oktató munka mellett eredményes tudományos tevékenységet is folytatott. Tudományos munkássága gyakorlati eredményeket hozott a magyar ipar számára: ezt bizonyítják a vegyipar és az élelmiszeripar területén megvalósított szabadalmai, melyek közül legjelentősebbek: a szorbitkristályosítás, a karbamid-zsírsav, karbamid-keményítő képzése és gyártása. Feltalálói tudományos munkásságát Állami-díjjal ismerték el. Gazdag tanári, szervezői és tudományos életpályát elismeréseképpen megkapta az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, a Munkaérdemrend, a Kiváló Feltaláló és a Magyar Köztársaság Csillagrendje kitüntetéseket is. Hű fia volt az Alma Maternek, s szűkebb pátriájának, Kemenesaljának is. Alapító tagja a Kemenesaljai Baráti Körnek, s az azt megelőző Celldömölki Öreg Diákok Baráti Körének is. A baráti kör tevékenységét éveken át vezetőségi tagként irányította. Cecén, felesége családjának sírboltjában helyezték örök nyugalomra.

Művei:

Kísérletek porlasztó szárítóval. Bp. 1958.
Katalizátorok a modern kémiában. Kolozsvár. 1976.
Biomérnöki műveletek és alapfolyamatok. [szerk. Nagy Ilona Katalinnal]. Bp. 1981.


Irodalom:

Fehér Tamás: Dr. Fodor Lajos emlékére. In: Új Kemenesalja. 1993. ápr. p. 9.

M. G.

FOGARASI ISTVÁN
(Csönge, 1944. december 22. – Budapest, 2008. március 2.)

gyártásvezető


Budapesten járt általános iskolába. A film világával korán megismerkedett, hiszen 14 évesen már nyári munkát vállalt a Budapest Filmstúdiónál. Rendezőnek készült és középiskolás korában már sok mindent olvasott a filmkészítésről. A Petőfi Gimnáziumban érettségizett olasz-francia tagozaton, ahol iskolai filmklubot is szervezett. A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára nem vették fel, ezért nappal a filmgyárban dolgozott és esti tagozaton jogi tanulmányokat folytatott. 1966-ban a Magyar Filmhíradó Szerkesztőségénél kezdte filmes pályáját. Szabó István stábjában, a Budapestről készített kisfilmek forgatásán tapasztalta meg a szakmai együttműködés lehetőségeit. A 70-es évekbeli legendás Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagjaként, gyártásvezetőjeként egy új szellemű filmes generáció kezdeti lépéseit és 1973-tól 1977-ig a BBS kísérleti filmjeinek gyártását irányította.

Pályája során gyártásvezetőként és főgyártásvezetőként több mint 70 film alkotásában vett részt. A MAFILM-ben a magyar filmművészet nagyjaival dolgozott együtt: többek között Bódy Gáborral, Jancsó Miklóssal, Lányi Andrással, Sándor Pállal, Mészáros Mártával, Schiffer Pállal, Fehér Györggyel. A Bódy Gáborral együtt készített két részes Psyché egyik legemlékezetesebb munkája: olyan alkotó légkörben fogant, amely hihetetlen teljesítményeket varázsolt elő a közreműködőkből. A Filmgyárban munkafegyelméről, és minden gyártási akadályt megoldó intelligenciájáról lett híres. Karakteres arcát több ízben szereplőként is rögzítette a filmszalag.
A 80-as évek végén, megelőzve korát, a MAFILM gazdasági igazgatójaként a gyártási részlegek és a filmgyári struktúra modernizálását elsőként dolgozta ki. A magyar filmgyártás új finanszírozási tervének modelljét is felállította.

Párttag soha nem volt, állami kitüntetéseit nem vette át. Az ő nevéhez fűződik közvetlenül a rendszerváltás előtt az első, államtól független, alapítványi filmstúdió létrehozása is, M.I.T. Stúdió néven a volt Kinizsi Moziban, a mai Kultiplex helyén.

A rendszerváltás után –a mozgóképgyártás beszűkülésének időszakában– az InterPopulart Könyvkiadó alapítója és vezérigazgatója, sorozatban megjelenő szépirodalmi füzetei a kilencvenes években több mint 10 millió példányban az egész országnak és a határon túli magyarságnak tették elérhetővé a művelődést.

Az ezredforduló óta filmgyártó és utómunka stúdiót vezetett, és internetes vállalkozásokkal foglalkozott. Utolsó éveiben a saját kalandos, szerelmekkel teli életéről írt filmforgatókönyvén dolgozott.

Ars poeticája szerint: „tartom magam olyan fontos szakembernek, mint akár a díszlettervező vagy a rendező. Végül is mindegy, hogy történetesen mi a foglalkozásom. Lehetnék vegyész vagy matematikus is, ha megvalósíthatom benne magamat, éppolyan boldoggá tenne, mint a mostani szakmám. Az alkotó élet a fontos számomra, semmi más”.

Testvérei közül Éva gyártásvezető, Judit vágó lett, fia Gergely pedig a filmrendezői pályára lépett.

Filmográfia:
http://istvan.fogarasi.googlepages.com/filmográfia

Irodalom:
R.Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető. In: Filmvilág, 1980. március
Fogarasi István honlapja: http://istvan.fogarasi.googlepages.com/

GÁYER GYULA (Kis-Czell, 1883. február 16. – Szombathely, 1932. június 13.)

jogász, botanikus


Polgári családból származikott. Nagykereskedő édesapját kilenc éves korában vesztette el. 1892-től húgával együtt édesanyja (Hübner Lujza) nevelte, aki emellett a család jólétének alapját jelentő üzlet irányítását is átvette. Szülői háza ma már nem áll, helyét emlékoszlop hirdeti. A család – apja halála után nem sokkal – a hatalmas, jól gondozott kerttel ellátott ún. "tornyos házba" költözött, amelynek szomszédságában áll az 1983-ban felállított mellszobor. A nagy kertkedvelés a Gáyer ill. Hübner-családban szinte hagyományjelleggel bírt, s itt szerezte azokat az első benyomásokat, amelyek egy életre eljegyezték a növények tudományával. E háznak a toronyszobájában születtek meg első szellemi termékei. Kilencéves korában kézírással készette el "Képeskönyv - Kisebb gyermekek számára írta és nyomtatta Gáyer Gy." című munkáját, amelynek figuráit, növényeit, állatait is maga rajzolta, szövegét maga írta.

Elemi iskoláit Celldömölkön végezte. Tízéves korában Szombathelyre került, ahol apremontrei főgimnázium tanulója lett. A gimnáziumban még szélesebbre tárult előtte a világ, hiszen megismerkedhetett az iskola jól felszerelt szertárainak anyagával. Itt találkozhatott először Borbás Vince Vas vármegye növényvilágáról írt munkáival, amelyek hatására szakszerűen kezdett el növényeket és állatokat gyűjteni.

Középiskolai tanulmányait befejezve Budapestre került, ahol természetrajzi beállítottsága ellenére a Tudományegyetem magyar-latin szakára iratkozott be. Egy szemesztert hallgatott végig, majd átment a jogi fakultásra. 1904-től a kolozsvári egyetem jogi karán folytatta tanulmányait.

1907. januárjában avatták jogászdoktorrá Kolozsvárott. 1912-ben bírói vizsgát tett, és önálló működési kört kapott. 1914-től a felsőőri járásbíróságon, majd a szombathelyi kir. törvényszéken volt albíró. Az ugyenide szóló, 1915-ben történt törvényszéki bírói kineveztetése már katonai szolgálatban találta. 1918. május 30-án tartalékos főhadnagyként szerelt le, szolgálatát a vitézségi érem szalagjával ellátott arany érdemkereszttel ismerték el.

1918-tól a szombathelyi törvényszéken bíró, majd törvényszéki tanácselnök; emellett a Vasvármegyei Múzeum külső munkatársaként is dolgozott.

A szegedi egyetemen 1925-től a növényföldrajz, 1930-tól a növényrendszertan magántanára volt. Kétszer nősült, első felesége, Kárpáthy Margit 1920. március 15-én meghalt. Második felesége Szűcs Margit tanárnő volt. 1932-ben, hosszú betegség után hunyt el Szombathelyen. Celldömölkön, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra.

Növénytani tevékenysége három fő fejezetre tagolható: florisztikai, növényföldrajzi, valamint szisztematikai-monográfiai munkásságára. Botanikai fejlődése szűkebb hazája flórájának gyűjtésével és további kutatatásával indult meg. Fő gyűjtőterülete elsősorban szülőföldje Vas, továbbá Pozsony, Komárom, Sopron, Zala és Veszprém vármegyék voltak. Tapasztalatok gyűjtése végett hazánkon kívül eső területeket is felkeresett. Legjobban a Keleti- (osztrák) Alpokat kedvelte, amelynek kitűnően (nemcsak botanikai szempontból) ismerte egész vonulatát.

Florisztikai munkái közül a legjelentősebbek: "Komárommegye virágos növényeiről" és a "Supplementum Florae Posoniensis". Botanikai munkásságának koronája a megye modern genetikai növényföldrajza, a legjobb ilyen jellegű részletmunka: "Vasvármegye fejlődéstörténeti növényföldrajza és a praenorikumi flórasáv".

Az inkább hazai érdeklődésre számot tartó florisztikai-növényföldrajzi dolgozatainál a nemzetközi tudományos élet részéről nagyobb figyelemben részesült szisztematikai-monográfiai munkássága. Két növénynemzetség, a sisakvirág (Aconitum) és a szeder (Rubus) rendszertani feldolgozásával, valamint a szedrek magyar határozókulcsának kidolgozásával nemzetközi hírnevet szerzett. Az őt megelőző Aconitum-specialisták meglehetősen kaotikus állapotokat hagytak maguk mögött. Gáyer megfeszített munkával, éles szemmel és szisztematikai érzékkel teremtett rendet az alakok és társnevek tömkelegében, biztos alapokra fektetve a sisakvirágfélék nemének rendszerét. (Aconitum burnati Gáyer) Ennek tulajdonítható, hogy ezidőtájt a legtöbb szerző őt kérte fel az Aconitum-okról szóló fejezetek kidolgozására vagy legalább átnézésére. Tizenhat saját dolgozatában és több más szerző munkájában jelentek meg eredményei. Közűlük a legfontosabbak a "Vorarbeiten zu einer Monographie der euroäischen Aconitum-Arten", Hegi közép-európai ("Illustrierte Flora von Mitteleuropa"), Schinz és Keller svájci (Flora Schweiz), valamint Jávorka flóraműve ("Magyar Flóra. Flora Hungarica") számára adott sisakvirág feldolgozásai.

Gáyer a háború alatt, pozsonyi katonáskodása idején kezdett foglalkozni a szeder (Rubus) nemzetség tagjaival, amely az egyik legnehezebbnek tartott hazai növénynemzetség. Szakmai körökben a Rubus nemzetség előmunkálatai "Prodromus der Brombeerenflora Ungarns" a legnagyobb elismerést váltotta ki. Ez időben számos hazai és külföldi gyűjtemény revideálására kérték fel egyetemek, tudományos intézmények és múzeumok vezetői.

Gáyer Gyula a tudománytörténet terén is otthonosan mozgott. Több életrajz és méltatás jelent meg a tollából Vas megye természetkutatóiról, vagy például a Rubus-tanulmányai kapcsán megismert botanikus kollégáiról.

A bíró és botanikus Gáyer egy harmadik – egész emberi pályának is beillő – hivatást is ellátott mint muzeológus. Széleskörű tudományos tevékenysége révén neve már rég ismert volt a tudományos élet hazai és külföldi köreiben, mikor 1923-ban átvette a Vasvármegyei Múzeum Természetrajzi Osztályának (Tárának) vezetését. Néhány év alatt mintaszerűen berendezett, az ismeretterjesztést és a tudományos kutatást egyaránt szolgáló gyűjteményeket teremtett. Múzeumi tevékenysége során létrehozta a megye vadon élő és kultivált fáinak, cserjéinek törzsszelvényeit, termés- és maggyűjteményét, valamint teratologikus (fejlődési rendelleneséggel létrejövő) alakjait felsorakoztató dendrológiai gyűjteményt, továbbá az itt termesztett mezőgazdasági termények termés- iletve maggyűjteményét. Botanikai képgyűjteményt is létesített. Gáyer érdeklődése nem csak a botanikai értékekre terjedt ki, de eredményesen gyűjtötte Vas megye ásványait, kőzeteit, őslénytani leleteit és állatvilágának nevezetesebb képviselőit is. Természetrajzi laboratórium kialakításáért is küzdött, de olyan körülmények között, amikor az osztály évi dotációja még a felmerülő bélyegköltség fedezésére sem volt elegendő, s amikor Gáyernek saját költségén kellett tartania a gyűjteményeket konzerváló laboránst, ez csak nehezen ment.

Óriási értéket képviselt a több mint harminc éves florisztikai munkásságának gyümölcseként létrehozott magán-növénygűjteménye is, melyet élete végén a szegedi egyetem növénytani intézetére hagyott. Ez utóbbi sajnálatos módon a második világháború alatt szinte teljesen megsemmisült.

Gáyer Gyula életpályául a bírói hivatást választotta. A szombathelyi törvényszéken elsőfokú polgári ügyeket tárgyalt. Ítéletei nevezetesek voltak éleslátásukról és szabatosságukról. Bírói egyéniségét jóbarátja, Fodor Ernő törvényszéki tanácselnök így rajzolta meg: "... a szónak nem csak igazságszolgáltatásügyi, hanem tisztán emberi értelmében is jó bíró volt, mert – jó ember volt. [...] Kiváló képzettsége, nagy tudása mellett nem ferdült el a holt törvényszakaszok, a bírói gyakorlatban megkövesedett elvek ismeretének súlya alatt, hanem mindig igazságot szolgáltatott..."

A bírói és emberi nagyságot megérezték benne a legegyszerűbb emberek is is, akikkel összehozta a sors. Élete utolsó éveiben tagosító bíróként hosszabb időt töltött a trianoni határ mentén fekvő kis vasi községben, Gödörházán, és megoldotta az évtizedek óta húzódó tagosítás ügyét. A kis falu népe nagy hálával és tisztelettel vette körül, s aggódó szeretettel kísérte betegsége alakulását.

Gáyer Gyulát halála előtt nem sokkal kimagasló tudományos tevékenységéért szülőhelye díszpolgárává, a Természettudományi Társulat Növénytani Szakosztálya tiszteletbeli tagjává választotta, s kinevezték az Országos Természetvédelmi Bizottság tagjává is. Megkapta a kormányzói elismerést jelentő Signum Laudist is. Nevét számos növény őrzi.

1983-ban, születésének 100. évfordulóján leplezték le mellszobrát Celldömölkön, a Hunyadi utcában; a korábbi 1. sz. általános iskola pedig a Gáyer Gyula Általános Iskola nevet vette fel.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Gáyer Gyula emlékünnepség. In: Vasi Szemle, 1983.4.sz. pp. 532-556.
Gáyer Gyula. Összeáll. Vértesi Péterné. (Vasi életrajzi bibliográfiák; 8.) Szhely. BDMK. 1983.
Balogh Lajos: Gáyer Gyula (1883-1932). In: Szombathelyi tudós tanárok 2. [szerk. Köbölkúti K.] Szhely. BDMK, 2002. pp. 63-101.

G.T.

GÉFIN GYULA (Celldömölk, 1889. január 26. – Szombathely, 1973. november 10.)

pápai prelátus, egyháztörténész


Szülei: dr. Géfin Lajos kórházigazgató főorvos, Hübner Janka. A család második gyermeke elemi iskoláit a kiscelli római katolikus iskolában végezte. 1906-ban a szombathelyi premontrei gimnáziumban érettségizett. A teológia első évfolyamát Szombathelyen járta, azonban István Vilmos püspök Innsbruckba küldte ki, ahol 1912-ben szentelték pappá. Első szentmiséjét 1912. augusztus 4-én mondta a celldömölki apátsági templomban. Új püspöke, gróf Mikes János – maga is innsbrucki növendék – 1912-ben Királyfalvára helyezte káplánnak, és a doktorátus letételére bíztatta. 1913-14-ben már a dogmatika és a filozófia helyettes tanára a szombathelyi szemináriumban. 1914-ben szerzett teológiai doktori oklevelet, ezt követően három évig Zalaegerszegen volt hittantanár, ekkor került szorosabb kapcsolatba Pehm (Mindszenty) Józseffel, akit később utódául is ajánlott. 1917-től ismét Szombathelyen szolgált: püspöki szertartó, levéltáros, a dogmatika rendes tanára, a kisszeminárium prefektusa. A kommün alatt hitoktató, majd egy évig káplán Táplánfán. 1920-tól 40-ig a szeminárium vicerektora, majd 1952-ig rektora. Tudományos működésének három nagy területe van:

1., Könyvtár- és levéltártudomány: 1927-ben Mikes püspök létrehozta a Herzan-könyvtárat, amelynek gazdag anyagát Géfin Gyula tudományosan feltárta. 1930-tól a 8700 kötetes, értékes állománnyal rendelkező Szent Márton Kölcsönkönyvtár, Szombathely egyik legolvasottabb könyvtárának vezetője lett. 1927-1929 között feldolgozta a püspöki levéltár anyagát is, mint annak igazgatója. Ennek felhasználásával íródott meg „A Szombathelyi Egyházmegye története” három kötetben. 1931-ben Magyarország jelentősebb egyházi levéltáraiban (Budapest, Eger, Esztergom, Győr), 1932-ben pedig fél évig a Vatikáni levéltárban kutatott.

2., Tevékenyen részt vett Szombathely kulturális életében. 1931-től írt az Egyházmegyei Lapok-ba, 1933-ban jó barátjával, Pável Ágostonnal megalapították a Vasi Szemlét, amelynek jogutódjában, a Dunántúli Szemlében 1942-től jelentek meg írásai. Mindig részt vett a felolvasóestéken, irodalmi összejöveteleken és jelentős szerepe volt a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság létrehozásában. Tudományos tevékenységének elismeréseként a Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi kara 1935-ben „Doctor Collegiatus” címet adományozott számára.

3., Érdeklődése később a művészetek, a régészet és a barokk világ felé fordult. Hefele, Anreith, Dorffmeister és Faludi neve jelzik újabb kutatási irányait. 1938-43-ig Járdányi Paulovics Istvánnal feltárták a Romkertet, és publikálták az ott talált római és középkori leleteket. A tudós világ is felfigyelt tevékenységére: 1941. december 9-én a Berlini Akadémia Régészeti Társulata levelező tagjává választotta. 1943-ban a Püspökvár Sala Terrena-jában létrehozta az Egyházművészeti Múzeumot; megindította az Acta Savariensia-t, megírta A Szombathelyi Székesegyház című jelentős munkáját. Nem késett az egyházi elismerés sem: 1944-ben kanonok, 1946-ban pecöli apát, 1947-ben a Szent István Társulat Akadémiájának tagja. 1950-ben pápai prelátus, de egyre inkább a háttérbe szorult: a bebörtönzött Mindszenty hercegprímással való kapcsolata és 1956-os nyilvános szerepvállalása miatt felkerült a nyugdíjazandó, reakciós papok listájára. 1960-ban súlyos állami támadás érte könyve miatt (Géfin Gy. – Horváth T. – Kádár Z.: Savaria-Szombathely műemléki monográfiája) amit zuzdába küldtek. 1964-ben – rehabilitációként – Szombathelyen Rómer Flóris emlékérmet kapott s még ugyanabban az évben az innsbrucki egyetem aranydiplomása lett, 1968-ban pedig nagypréposti címmel ismerték el tudományos tevékenységét.

1973. november 10-én a szombathelyi kórházban hunyt el. A székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.

Művei:

A Romkert feltárása, 1938-1943. Szombathely 1992. 165, [4] p. (Acta Savariensia ; 6.)

Irodalom:

Szilágyi István: Géfin Gyulára emlékezünk 100. születésnapja alkalmából. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1989. 1. sz. pp. 1-4.
Géfin Gyula. (Összeáll. Dobri Mária, Mayer László). Szombathely, 1993. 143 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák ; 32.)

K.J.

GÉFIN LAJOS 
(Kiscell, 1849 – Celldömölk, 1914. március 26.)

Vasvármegye tiszteletbeli főorvosa, kórházigazgató-főorvos.

Nagyapja Géfin György pékmester. Az ő fia, Géfin Iván 1843-ban még nem fizetett adót, de 1861-ben már igen. Géfin Lajos Szombathelyen, a premontrei gimnáziumban érettségizett, egyetemi tanulmányait pedig Bécsben végezte, ahol doktorált. Szerette a császárvárost: a zenét, a színházat, a társasági életet. Erről későbbi feleségének nővére, Hübner Irma számol be emlékirataiban. A diploma után közvetlenül Kis-Czell orvosa lett, amely hivatását nagy tudással, pontossággal és lelkiismeretesen gyakorolta. Ennek jele, hogy 1909. augusztus 22-én, 25 éves orvosi jubileumán nem csupán a város vezetősége, de egész lakossága is ünnepelte őt. Ezt a társadalmi megbecsülést igazolják a címei is: Vasvármegye tiszteletbeli főorvosa, a Kis-Czell Kemenesaljai Kórház igazgató főorvosa, a MÁV orvosi tanácsa és az országos munkás-biztosító pénztár orvosa, az 1890-es években pedig községbíró. Időszakában 3 neves orvos fémjelezte a híres "triász"-t: Géfin Lajos - Havasi Béla - Király János. Az 1896-ban működését megkezdett kórház első igazgatója volt, akinek nagy érdemei voltak annak felépítésében is. A századfordulóig általa irányított 40 ágyas kórháznál nagyobb nem volt a megyében, hiszen a szombathelyi is ugyanennyi beteget tudott fogadni, míg a szomszédos sárvári pl. mindössze tízet. 1903-ban az intézményben 353 beteget ápoltak 8729 ápolási napon. Géfin Lajos a celldömölki katolikus temető családi sírboltjában nyugszik. Életművét a város vezetősége ünnepélyes jegyzőkönyvben örökítette meg.

A Géfin-család síremléke. fotó Orbán Róbert

Felesége Hübner Janka volt, a nagy magyar viselkedéséről nevezetes "szélsőbaloldali" 48-as politikus, a szombathelyi Hübner János leánya. 4 gyermekük született: Géfin Lajos színész, Géfin Gyula pápai prelátus, Géfin Janka szombathelyi tanárnő, Géfin Mária szombathelyi francia-német szakos tanárnő.

Irodalom.:
Nekrológ. In: Kemenesalja, 1914. március 29. (13. sz.), p. 3.
Széll Kálmán: Celldömölk és környéke egészségügyének története. Kézirat. Szombathely. 1987. 226 lev.

Koltai Jenő

GÉFIN LAJOS (Kiscell, 1888. augusztus 7. – Budapest, 1925. november 27.)

színész, hírlapíró, szerkesztő

Névváltozat: Kemenes Lajos
 

Dr. Géfin Lajos, a kiscelli kórház első igazgató-főorvosának és Hübner Jankának a fia. A gimnáziumot Veszprémben, Csurgón, Szombathelyen és Felsőlövőn (itt érettségizett) végezte. 1906 és 1910 között Budapesten kitűnő eredménnyel végezte el a színiakadémiát. 1910-ben özvegy Makó Lajosnénál Szegeden kezdte színészi pályáját. Az 1910/11-es évadban Könyves Jenő vándorló színtársulatával lép fel. 1911-től a budapesti Vígszínház tagja. Az ekkor rendszeresített gyermekelőadások közkedvelt alakja volt. A Központi Sajtóvállalat megalakulásakor (az I. világháború idején) annak titkára lett és főleg a szervezési munkákból vette ki a részét. Bangha Béla jezsuita szerzetesnek, a magyar katolikus sajtó irányítójának bizalmasaként a Központi Sajtóvállalat Gondolat c. hetilapját szerkesztette 1919 és 1921 között. 1921. szeptember 1-től a budapesti Városi Színház művészeti titkára lett. Egyidejűleg az Új Nemzedék c. lap színházi rovatvezetőjeként dolgozott. Ide nem csak színházi kritikákat írt, hanem a művészet más területein szerzett nagy jártasságát is sikeresen tudta kamatoztatni.

A Színházi Életben több gúnyrajza is megjelent. 1924-ben egészsége annyira megrendült, hogy hat hónapos szabadságra kellett mennie. Visszatért munkájához, de rövid idő múlva idegkimerültsége végleg levette lábáról. Budapesten egy elmekórházban hunyt el, hamvait a celldömölki családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

A Géfin-család síemléke. fotó Orbán Róbert

Főbb szerepei:

Peti (Komor Gy.: Jancsi király)
Az író (Harsányi Zsolt: Mi lesz a darabbal?)
Mill, segédlelkész (Shaw: Candida)


Irodalom:

Kemenes Lajos. In: Az Est. 1925. november 28.
Erődi - Schöpflin: Magyar színházművészeti lexikon. 2. köt. Budapest, 1930.
Horváth Ferenc: Egy vasi színművész centenáriumára : Kemenes Lajos (1887-1925). In: Vas Népe, 1987. augusztus 7. (185. sz.) p. 5.
Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái.X. kötet. Bp. 1992. h. 585-586.
Magyar színházművészeti lexikon. Budapest, 1994. p. 370.

Gy.G. - N. T.

GERSEI MARGIT
(1310? - 1372.05.24. után)

a pápoci prépostság alapítója
Névváltozat: Magyar Pálné; Gersei Pethő Margit

A XIV. század elején, az oligarchák szabdalta országban a Gerseiek a király hűségére tértek vissza, ezért a lázadó Németújváriak Vörös Salamon vezetésével bosszúálló csapatot küldtek Gersére a megbüntetésükre. A vérszomjas támadást dajkája segítségével egyedül az akkor 5-6 éves Margit élte túl... Az árva kislány neveléséről és ellátásáról anyai nagybátyja, Köcski Sándor országbíró gondoskodott.

Erzsébet királyné benső udvarhölgyeként ismerkedett meg a nála bő 25 évvel idősebb Magyar Pál gimesi várnaggyal, az első magyar kincstartóval. Az egy házasságon már túl lévő rangos tisztségviselő megkérte a kezét, Károly király pedig 1332. november 8-án fiúsította Margitot, aki így hozzájuthatott atyai örökségéhez. A magyar jogtörténet az első hazai fiúsításnak ezt az oklevelet tekinti. A dokumentum Margit asszonyt "cubiculari"-nak, azaz kamarásnak nevezi. Frigyüket a sors két gyermekkel: egy László nevű fiúval és egy Erzsébet nevű lánnyal áldotta meg. Az uralkodói pár kedvelte őket, így folyamatosan gyarapították birtokaikat. Köcski Sándor mindig hozzájuk fordult, ha kölcsönre volt szüksége és birtokainak egyre nagyobb része került zálogba Margitéknál. Az országbíró halála után a vagyon jó része végleg átszállt Magyar Pálékra és ekkor került tulajdonukba pl. Köcsk és Pápoc is.

Fiának és férjének halála lelkileg megtörte Margitot, akiben megérlelődött régi vágya: Pál remetéi számára kolostort kívánt alapítani. Birtokai zömét elajándékozta és eladta, majd Pápocot szemelte ki terve megvalósítására. Leányát is elveszítvén már csak az éltette, hogy bőkezű adományaival létrehozhassa a templomot és a kolostort A Legszentebb Megváltóról elnevezett prépostság alapító levelét 1365. május 1-jén állították ki, amely tartalmazza, hogy a prépostot mindig a győri püspök nevezi ki a győri káptalan tagjai közül. Margit súlyos betegen 1368-ban úgy rendelkezett, hogy a prépostság Pápoc kétharmadát kapja, a pálosok pedig egyharmadában részesüljenek. 1372. május 24-én még bizonyosan élt, azt követően azonban nincs nyoma az okiratokban... Valószínűleg az óbudai klarisszák templomába, az általa alapított oltár elé temették.

A kolostor és káptalan halála után mintegy két évszázadig, a török hódításig működött. A Legszentebb Megváltóról elnevezett pápoci préposti címet azonban kegyeletből napjainkig megőrizték és használják. A magyar "trecento" sikeres asszonya volt a reneszánsz kifejezés valódi értelmében. Tragédiákkal keretezett sorsa ellenére a közjó szolgálatában kifejtett tevékenysége a középkorban egyedülállónak tekinthető.

Irodalom:
Pór Antal: Nemes Magyar Pálné asszony (1310-1372). In: Katholikus Szemle, 1889. 4. sz. pp. 465-486.
Bedy Vince: A pápoci perjelség és prépostság története. Győr, 1939. 124 p.
Fülöp László: Gersei Margit, a pápoci prépostság alapítója. In: Vasi Szemle, 2010. 4. sz. pp. 463-469.
Csiszár Zoltán: Margaretha cubiculari. Gelsei Margit (?-1372). In: Vasi Szemle, 2019. 2. sz. pp. 178-193.

Németh Tibor

GÖMBÖS ANTAL (jákfalvi) (Kemeneshőgyész, 1768. március 22. – Ostffyasszonyfa, 1819. szeptember 7.)

földbirtokos, megyei táblabíró, költő


Negyven éves koráig közéletet élt, Vasvármegye táblabírája volt. 1808-ban visszavonult ostffyasszonyfai birtokára és a gazdálkodás mellett költészettel foglalkozott. Saját bevallása szerint – eltekintve egy-két iskoláskori próbálkozástól – azidáig nem írt verset. Egyetlen verseskötetében így vall erről :

"Ne tekéntsd hát annyira munkácskám mivoltát, munt buzgóságomat érdemes Olvasó! kivált ha azon fellyűl még arra is figyelmeztetlek: hogy én, majd 40 esztendős koromig, más rendbéli hivatalok által el foglaltatván, soha Poeta nem voltam, s hogy az idő alatt (oskolai pályámot ki vévén) életemben talán két Verset sem szereztem ; és hogy ezen próba tételeim, egyedül egynéhány esztendei Poetai gyakorlásomnak, mezei nyugalmamnak, s magános életemnek gyenge Szüleményei." (Kemenesy Lyra. - Elő Szó.)

1818 és 1819-ben néhány cikket közölt a Tudományos Gyűjteményben. Haláláig Ostffyasszonyfán élt, a községben temették el.

Weöres Sándor az általa szerkesztett Három veréb, hat szemel c. irodalmi antológiában megjelent Gömbös-vershez a következő szöveget fűzte: " Kis biedermeier dal, több stílussal és simasággal, mint érzéssel. Ami jelentőssé teszi: olyan nyelvi lehetőséget vet fel, mely rajta kívül nem létező: az "érzőbbve - vérzőbbve"; a melléknévi középfokhoz illesztett rag:"...Nem tudtam,
hogy ki?
De ím Ninára
Hogy gondolék én,
Érzőbbve fájt:

Hogy őt pediglen
Megláttam, akkor
Mart szívem, oh! leg
Vérzőbbve fájt..."

(Az álomfejtés)



Műve:

Kemenesy Lyra. Szombathelyen : Perger Ferencz betűivel, 1817. - 227, I14I p.


Irodalom:

Vasárnapi Újság, 1865. 11.sz.
Mesterházy Sándor: Két vas megyei falu – Ostffyasszonyfa és Csönge – múltjából. 1987.

Gy. G.

GÖMBÖS FERENC

(Devecser, 1944. május 10. – Sárvár, 2003. júl. 17.)

fogorvos, országgyűlési képviselő, Jánosháza polgármestere (1998-2003)

Celldömölki gyermek- és ifjúsági évei után a budapesti orvostudományi egyetemen szerzett fogorvosi diplomát. 1967-ben került Jánosházára, körzeti fogorvosként.

A rendszerváltozás óta aktívan politizált. 1989 januárjában lett a Magyar Demokrata Fórum (MDF) tagja, majd május 3-án a kor viszonyaihoz mérten meglepően sok, 30 taggal létrehozta a párt jánosházi szervezetét, amely vezetőjévé választotta. 1990-ben Vas megye 4. számú (Sárvár-Celldömölk) választókerületében szerzett egyéni országgyűlési képviselői mandátumot. A második fordulóban a szavazatok 42%-ával, kevesebb mint 200 vokssal előzte meg SZDSZ-es vetélytársát. Vas megyében négy szabad demokrata honatya mellett az egyetlen kormánypárti egyéni mandátumot ő szerezte. Nem sorolta magát a párt egyetlen vonulatához sem, szélsőségektől mentes, következetes jobboldali politikus, a rendszerváltozás utáni első, Antall József vezette kormány megingathatatlan támasza volt. Országgyűlési képviselőként sokat dolgozott a térségért, igazi „kijáró” képviselő volt. 1993 nyarától egy éven át az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja volt.

1994-ben újra indult az MDF színeiben, de a balra átcsapó inga őt sem kímélte. 1994 és 1998 között a Vas Megyei Közgyűlésben politizált, ahol az egészségügyi bizottság alelnökének választották. 1992-től 1997-ig volt az MDF Vas megyei elnöke. A néppárti kiválások után a Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) elnöki tisztségét töltötte be 2002-ig. 1998-ban az MDF-ből kivált tömörülés képviselőjelöltjeként indult az országgyűlési választásokon.

A Horn-kormány időszakában tudatosan távol tartotta magát a helyi politizálástól. 1998 októberében az MDNP-Fidesz-FKGP-MKDSZ közös jelöltjeként választották Jánosháza polgármesterévé a szavazatok 48%-ával. 2002-ben függetlenként újra sikerrel indult a posztért: a szavazatok 53%-át szerezte meg. A háromezer fős község sokat fejlődött, modernizálódott irányítása alatt. Befejeződött a csatornarendszer kiépítése, felújították az utakat, korszerűsítették a közvilágítást. Létrehozták a közétkeztetés alapjául szolgáló báziskonyhát. 2001-ben az újonnan kialakított millenniumi emlékparkban felállították a rendszerváltó miniszterelnök, Antall József bronz mellszobrát.

Tragikus hirtelenséggel, autóbalesetben hunyt el. Gyászszertartásán részt vett az Antall-kormány számos tisztségviselője, többek között Für Lajos, Szabó Tamás, Kónya Imre, Szabó Iván volt miniszterek és Pusztai Erzsébet volt államtitkár is.

Irodalom:

Burkon László: Polgármester, mint családfő : dr. Gömbös Ferenc a nyíltság és a teljes nyilvánosság híve. In: Vas Népe, 1998. november 5. (259. sz. p. 1., 3.
Megfelelőek az alapok a fejlődéshez : Beszélgetés a választási ciklus félidejében dr. Gömbös Ferenccel, Jánosháza polgármesterével. In: Vas Népe, 2000. október 13. (241. sz.) p. 8.
Gróf István: Dr. Gömbös Ferenc (1944-2003). In: Sárvári Hírlap. 2003/15. sz. (aug.18.) p. 5.

G.T.

Módosítás: (2011. Június 17. Péntek, 08:56)

GOSZTONYI JÁNOS (Völcsej, 1925. október 21. – Budapest, 1985. január 16.)

művelődéspolitikus, országgyűlési képviselő


A Győr-Sopron megyei Völcsej községben született, de tulajdonképpen kisgyermek korától Celldömölkön, a Marcal-majorban nevelkedett. Ha érdeklődtek gyermekkoráról, akkor mindig a győri vasút és a Marcal-folyó szögletében lévő kis majorról beszélt. Amit a majori cselédek, napszámosok között átélt, sorsuk ismerete meghatározta egész életpályáját. Celldömölkön és Pápán végezte iskolát: a pápai kollégium kereskedelmi középiskolájában érettségizett. Fájdalmasan rövidre szabott élete nagyobbik felét a politikának szentelte. 19 éves korában már a Győrffy-kollégium lakójaként a NÉKOSZ szervezője. Pályáján egy levél indította el, amelyre így emlékezett: "1943. nyarán történt. Megkaptam a kollégium behívó levelét a dunavecsei felvételi táborba. E levél hangja volt reám nagy hatással. Meglepett és szinte természetellenesnek éreztem, hogy írhat nekem, egy majorban élőnek egy valóságos doktor, egy kollégiumi igazgató - Kardos László - olyan megszólítással levelet, hogy Kedves Barátom!"

Gosztonyi János tehát népi kollégista lett. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán tanult, majd a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemen tanári (1948), majd doktori (1949) oklevelet szerzett.

A földosztásnál miniszteri biztos, majd a megyei földbirtokrendező tanács tagja. A Celldömölkön 1947-ben létrejött Felsőbüki Nagy Pál Népi Kollégium központi összekötője volt. 1948-tól az Egységes Parasztifjúság Országos Szövetségének főtitkáraként éveken át irányította a baloldali ifjúsági mozgalmat. 1947-től a Nemzeti Parasztpárt színeiben lett országgyűlési képviselő s egészen haláláig Kemenesalja küldöttje volt. Ezzel s a 22 éves korában megszerzett „honatyai” titulussal különleges szerepet töltött be a Tisztelt Házban. Számos felelős posztot töltött be: 1953 és 1963 között tagja a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának; előbb 1959-től 1962 ig, majd 1969-től öt éven át a Vas Megyei Pártbizottság első titkára, majd újabb öt évet dolgozott a Népszabadság főszerkesztőjeként. 1970-től 1974-ig művelődési miniszterhelyettes, majd 1980-ig oktatási államtitkár. Vas megyei pártfunkciója alatt épült fel a gimnázium (1958), avatták fel a Kemenesaljai Művelődési Központ épületkomplexumát (1972) és meghatározó szerepe volt abban, hogy Szombathelyen 1971-ben megkezdhette működését a Tanárképző Főiskola. Az 1978-ban elindított oktatási reformok, új tantervek az ő irányításával készültek. A nyolcvanas évek első felében – ekkor már mint a Magyarok Világszövetsége főtitkára – bejárta a világot, eljutott mind az öt kontinensre. Főtitkári minőségében a magyarságtudat erősítéséért, a világban szétszórt magyarok összefogásáért dolgozott.

Bármerre járt, soha nem szakadt el szülőföldjétől, Vas megyétől és bölcsőhelyétől: a Kemenesaljától. "Ez az a hely, ahova jó visszatérni, ahol jó egy-egy kicsit megpihenni" – mondotta. 1985 februárjában örökre megpihent a celldömölki temetőben. Síremlékén – melyet Kiss-Kovácsné Tóth Emőke szobrászművész készített – ez áll : "Innen indulok a világba, de pihenni idetérek."


Irodalom:

Balázs Mihály: Emlékezés Gosztonyi Jánosra 1925 – 1985. In: Köznevelésünk évkönyve 1985. Bp. 1985. pp. 287-292.
Lőrincze Lajos: Hite és hitele volt. In: Nyelvünk és kultúránk. 1985. március (58. sz.) pp. 3-4.
Búcsú Gosztonyi Jánostól, a Kemenesalja nagy fiától. In: Vasi Szemle, 1985. 2. sz. pp. 161-165.
Dala József: A marcalmajori ház. In: Vas Népe, 1985. 302. sz. (dec. 27.) p. 5.
Berecz János: Gosztonyi János síremlékének avatásán. In: Vasi Szemle, 1987. 2. sz. pp. 273-276.
Tungli Gyula: Gosztonyi János. In: Uő: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. pp. 104-107.

M. G. - N. T.

GÖTTMANN BÓDOG (Kissitke, 1843. január 15. – Celldömölk, 1922. június 24.)

csendőr alezredes, városszépítő személyiség


Az uradalmi erdész gyermekeként született, - feljebbvalóinak elismerésével a Ferenc József Rend lovagjaként nyugalomba vonult - Göttmann Bódog az 1900-as évek elején Celldömölköt választotta pihenésre szánt éveinek helyszínéül. Agglegény lévén, életének új lakóhelyén töltött két évtizedében erejének nagy hányadát a köznek áldozhatta.

A természet szeretetét erdész édesapjától örökölte. Házának (a katolikus plébánia mostani, Koptik u. 9. sz. alatti épületének) kertjében főként facsemetéket nevelt. Átvette és felvirágoztatta a község faiskoláját. Árnyat és tiszta levegőt adó fákkal ékítette az utcákat. 1908-ban kezdeményezésére alakult meg a helyi Állatvédő Egyesület, melynek elnöki tisztét is ellátta.

Az 1910-es évek elején látott hozzá nagy álma, a "liget" alapozásához, melynek helyén az 1700-as évek végétől téglaégető volt. A gidres-gödrös terep egyengetése közben figyeltek fel közhasznú munkájára, amit az általa e célra létrehozott alapból finanszírozott. Gyalogmunkások és fogatosok kétkezi munkával, "egyesek és egyletek" pedig pénzbeli adományokkal segítették a sétahely kivitelezését, ligetté válását, majd csónakázótóval, tenisz- és korcsolyapályával történő gazdagítását. Ehhez nem kis támogatást kapott a saját és Mócsy G. Miklós kezdeményezésére 1912-ben megalakult Celldömölki Sport Egyesületek – főleg báli – rendezvényeinek bevételéből.

Göttmann Bódog buzgó tagja volt mind a nagyközségi, mind a római katolikus egyházközségi képviselőtestületnek. 1913-ban fontos szerepe volt – iskolaszéki tagként – Celldömölk első középfokú tanintézetének, az Államilag Segélyezett Községi Polgári Fiúiskolának az elindításában. Iskolaszéki tagként is kamatoztatta kezdeményezőképességét. Az említett intézmény első, 1913/14-es tanévet záró ünnepélyén a legjobb tanulók közül csak egynek nyújthattak át jutalmat. A jutalmazók között egyedül Göttmann Bódog 5 koronáját jegyezték fel. A római katolikus iskolaszék tagjaként a zárdai polgári leányiskola alapozásából is kivette a részét. 1922. június 24-én – Celldömölk díszpolgáraként – hunyt el, s két napra rá, a celldömölki ún. "régi temető" északkeleti sarkában helyezték örök nyugalomra. A szertartást Jándi Bernardin dömölki apát végezte. A város nevében dr. Pletnits Ferenc búcsúzott tőle.

Irodalom:

Czelldömölk új diszpolgára. In: Kemenesalja, 1921. 31. sz. (júl. 31.), p. 2.
A város hálája a Félix-liget megteremtője iránt. In: Uo, 32. sz. (aug.7.) p. 2.
Porkoláb István : Celldömölk Kismáriacell Szabadalmas Mezőváros története. Celldömölk, 1927. pp. 147-149.
Horváth Lajos: Díszpolgárunk sírjánál. Göttmann Bódogra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1992. 6. sz. pp. 1-2.
Kovács Jenő: Göttmann Bódogra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1996. 23. sz. (dec. 5.) p. 8.

H. L.

GUOTH GYÖRGY ENDRE (Kemenesszentmárton, 1885. december 11. – Budapest, 1978. november 17.)

állatorvos, egyetemi tanár, az állatorvos-tudományok kandidátusa


Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a soproni evangélikus líceumban érettségizett. A budapesti Állatorvosi Főiskolán 1909-ben szerzett diplomát, s ezután négy éven át a sebészeti klinika tanársegéde volt, megbízást kapott a patkolástan előadására. 1913-ban doktorált, 1914-ben pedig a patkolástan tüzetesebb tanulmányozására nyílt lehetősége Németországban. Az ottani állatorvosi főiskolán kívül tapasztalatokat szerzett a bécsi, berni, koppenhágai, stockholmi és zürichi főiskolák sebészeti klinikáin, illetve patkolástani intézeteiben. Hazatérése után adjunktussá nevezték ki és megbízták a Patkolástani Intézet vezetésével, amit 1929-ig látott el. 1925-től nyilvános rendkívüli egyetemi tanár, 1930-tól pedig nyilvános rendes tanár, s egyben a sebészeti tanszék és klinika irányítója 1948-ig. 1944 és 1947 között a Műegyetemhez csatolt Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Kar dékánja. 1948-ban rendelkezési állományba helyezték, majd egy év múlva nyugdíjazták, de rövid időn belül koholt vádak alapján megfosztották nyugdíjától. Kénytelen volt munkát vállalni, ezért tíz éven át a székesfehérvári Állatkórházban fejtett ki jelentős diagnosztikai és gyógyító tevékenységet. Emberi tartására jellemző, hogy méltánytalan mellőztetése ellenére is folytatta kutatásait és 1952 júliusában megszerezte az állatorvostudományok kandidátusa minősítést. Érdeklődésének centrumát az állatok mozgásszervi betegségeinek diagnosztikája és terápiája képezte: tudományos közleményei e témakörben jelentek meg a hazai szaklapok mellett rangos külföldi folyóiratokban.

Kutatásainak középpontjában a ló végtagsebészete állt, de publikált a lovak mozgásszervi betegségei, a hajlító- és nyújtóinak funkcionális szerkezetének anatómiája, a patkolástan és a lovak sántaságának műtéteinek megoldásainak körébe tartozó tanulmányokat is. 1944-ben kiadott "Állatorvosi sebészet" című egyetemi tankönyve közel két évtizeden át az állatorvosi általános sebészeti ismeretek bibliája volt. Oktatómunkáján kívül mindennapjaihoz hozzátartozott részben hivatali beosztása, részben pedig külön megbízás alapján a versenylovak betegségeivel való foglalkozás. Gazdag tapasztalatai és magasfokú kutatói felkészültsége alapján már a sánta ló megpillantásakor felismerte a mozgászavar okát.

Az Állatorvostudományi Egyetemen folytatott négy évtizedes egyetemi oktató tevékenysége alatt állatorvosok generációi szereztek irányításával alapos elméleti és gyakorlati ismereteket.

Főbb művei:

A pata és csülkök ápolása és betegségei. Budapest, 1926. [reprint: Székesfehérvár, 1998.] 258 p.
Adatok a lovak lábközépcsontjának csontszerkezetéhez és alakváltozásaihoz. Bp.1929.
A háziállatok tartásával és használatával kapcsolatos sebészeti megbetegedések. Bp. 1941.
Sebészet. Állatorvosok és állatorvostanhallgatók számára. 1. köt. Sebészeti betegvizsgálat és általános sebészet. Bp. 1944. 296 p.

Irodalom:

Kovács Gyula - Fehér György : Biographia. Elhunyt tanáraink és előadóink életrajza 1787-1987. Állatorvostud. Egy. Bp, 1988. pp. 62-64.
Vezér Amália: G. Gy. E. In: Magyar agrártörténeti életrajzok. 1. köt. A - H. Budapest, 1987. pp. 707-708.


N. T.

GUOTH KÁLMÁN (Kemenesmagasi, 1912. május 6. – Érd, 1949. július 23.)

történész, levéltáros


Édesapja MÁV-altiszt volt, aki fiát gimnáziumba adta. Előbb Szombathelyen tanult, majd Budapesten, a híres fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett 1932-ben. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem – latin szakos hallgatója lett. Az egyetemen Mályusz Elemér és Szentpétery Imre tanítványaként vált belőle jól képzett medievista (középkorkutató) és a latin nyelv kitűnő ismerője. Szorgalmasan és kitartóan szívta magába az ismereteket és vizsgáit kiváló eredménnyel tette le. Jellegzetesen markáns volt külső megjelenése: göndör haj, horgas orrú arc, séta közben zenei ütemre mozgó kéz. Fanyar humor és szkepticizmus társult kritikus alaptermészetéhez. Nem volt kifejezetten társasági lény, de kellemesen szórakoztató tudott lenni és vonzódtak hozzá az emberek. 1936. október 2-án szerzett bölcsészdoktori oklevelet, értekezésének címe: "Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon".

Egy esztendeig állástalan diplomásként díjtalan gyakornok Szentpétery Imre professzor mellett. 1937-től az aszódi evangélikus gimnáziumban tanított Gyóni Mátyással, a híres bizantinológussal együtt. 1938 novemberétől francia állami ösztöndíjasként 9 hónapot töltött kutatással a párizsi könyvtárakban és levéltárakban. A második világháború előtti utolsó pillanatokban e mellett igyekezett magába szívni a Nyugat levegőjét, a számára irányt adó szabadságeszméket. Annak a magyar értelmiségi nemzedéknek volt képviselője, amely szakított a feudális maradványokkal terhelt magyar múlttal és demokratikus társadalmi változást akart. Tisztán látta, hogy ha a dolgok nem változnak, az a magyarság pusztulását eredményezheti. Egyik, Párizsból írt levelében így vall erről: "…utolsó és egyetlen mentsvár a végső pusztulás elől: bevenni a magyar milliókat nemcsak az alkotmány, hanem a nemzeti élet sáncai közé is. És soha erre nagyobb szükség nem volt, mint ma, amikor a germán nyomás olyan vészesen nehezedik ránk s olyan öntudatosodott formában, mint még soha".

Észak-Erdély visszacsatolásakor megpályázta és elnyerte Kolozsvár főlevéltárnoki (tulajdonképpen igazgatói) állását. 1942 és 1944 között itt írta meg máig alapvető forráskritikai tanulmányait az Árpád-kori krónika- és legendairodalomról. Elemzéseiben keményen szembeszállt az aktualizáló politikai magyarázatokkal, szigorúan a XI. század valóságának talajára helyezve az értékelést. Zseniális érzékkel és mesteri forráskritikával tisztázta Hunyadi Mátyás születésének pontos dátumát: 1443. február 23-át. Szakirodalmi tevékenységének teljességéhez tartoznak és alapos felkészültségét mutatják azok a publikációk, amelyekben történetfilozófiai és történetelméleti kérdésekkel foglalkozott. 1944. szeptember 15-e után Kolozsvár polgármesterének utasítására a városi levéltár egy részét Szombathelyre szállította. Szolgálati helyére a háborús körülmények miatt azonban már nem tudott visszatérni. Bujkálásra kényszerült és történész kollégáival a Teleki Intézetben húzódott meg, mivel megtagadta a Szálasi-kormánynak az engedelmességet. 1945. január 20-án került a szovjetek fogságába és – többek közt Kosáry Domokossal – a gödöllői gyűjtőtáborba vitték. Innen néhány hónap múlva a romániai Focsaniba, majd a Szovjetúnióba került. A lágerélet gyenge idegrendszerét teljesen tönkretette, különösen akkor, amikor koholt politikai vád alapján egy évre különleges büntetőtáborba zárták. 1948. október 20-án tért haza megrongált egészséggel és megviselt idegállapotban.

1949 elejétől az MTA Történettudományi Intézetben kapott állást és lehetőséget a tudományos munkára. Nagy tervek foglalkoztatták: meg akarta írni a magyar politikai gondolkodás történetét és egy, a magyar történelem egészét átfogó mű ötlete foglalkoztatta. Ebben az egymással szembenálló vagy egymást váltó tendenciákat nagy történelmi személyiségek párhuzamos életrajzain keresztül bontotta volna ki. Látszólag kezdett magához térni, sőt a házasságot is fontolgatta. Találkozott egyetemi évei nagy szerelmével és a kapcsolat újra fellángolt. Súlyos betegségén, schizoid lelki alkatán azonban nem tudott úrrá lenni. Végzetes lépésre szánta el magát és július 23-án – alkoholtól sem mentsen – gyalog elindult a vasúti sínek mentén s Érd mellett egy kanyarban a vonat elé vetette magát. Az ilyen típusú öngyilkosok gyakori szokása szerint ruháját szépen összehajtotta s cédulát tűzött a csomagra "Elegem volt a Paradicsomból" felirattal. Az érdi temetőben hantolták el öt nappal halála után. A sors csapásai megtették a magukét: a talpig becsületes és komoly tudós összeomlott, bár mindig igyekezett erős maradni. Mindössze 37 éves volt. A magyar történetírás nagy ígéretét vesztette el korai és tragikus halálával.

Művei:

Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Bp. 1936. 75 p.
A magyarországi latinság helye az egyetemes latinságban. In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Bp. 1938.
Egy forrás két történetszemlélet tükrében (István király Intelmei) In: Századok, 1942. pp. 43-64.
Kolozsvár város és a magyar szinügy kapcsolatai a XIX. század elején. In: Kolozsvári Szemle, 1942. pp. 14-24.
Mikor született Mátyás király? Kolozsvár, 1943. 19 p. (A Kolozsvári Szemle könyvtára 10.) (tovább)
Megoldandó kérdések az Intelmekben. In: Századok, 1943. pp. 1-40.
Eszmény és valóság árpádkori királylegendáinkban. Kolozsvár, 1944. (Erdélyi tudományos füzetek 187.) 49. p. (tovább)
Emlékezés Bél Mátyásra 1684-1749. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve II. 1981. Bp. 1982.

Irodalom:

Németh Tibor: A történetírás nagy ígérete volt - Egy tragikus sorsú kemenesaljai tudós, Guoth Kálmán emlékének megidézése. In: Vas Népe, 2013. március 8. (57. sz.) p. 11.

N. T.

Módosítás: (2013. Márciusában 22. Péntek, 06:02)

GYÖMÖREY GYÖRGY
(Sümeg, 1873. december 27. - Gógánfa, 1949. augusztus 19.)

főispán, gépészmérnök, ogy. képviselő

Ősi zalai köznemesi családban született. Szülei: Gyömörey Vince zalai főjegyző és Blaskovits Izabella. A nagykanizsai piarista gimnázium után a Műegyetemen és Charlottenburgban végezte felsőfokú tanulmányait. Gépészmérnöki oklevelét 1895-ben kapta, majd egy esztendeig a Műegyetem Gépszerkezettani tanszékén tanársegéd volt. Előbb a Danubius Hajóépítő gyár, majd a MÁV Gépgyárának mérnöke lett. 1903-ban vette feleségül Károlyi Rózát, aki három fiú és egy leány gyermekének édesanyja lett. Kréta blokádjában mint a pólai tengerésziskola önkéntese vett részt. A MÁV-tól rendelték be a Kereskedelemügyi Minisztériumba, a Vasúti és Hajózási főfelügyelőséghez, ahol a vasúti osztály főnöke lett.

Birtokkal rendelkezett Ukk térségében és egy nagyobb birtokot bérelt Intaházán is. Bérleti szerződése az intai uradalom erdőkön kívüli 1675 holdjának használatára szólt. Bérleti díjként holdankénti évi 85 kg bp.-i tőzsdei szabványú 77 kg fajsúlyú búza árát kérték, amit évi két összegben kellett a bérlőnek megfizetni. A kommün bukása után 1920-ban Keresztény Nemzeti Egyesülés párti programmal képviselővé választották Celldömölkön. A Tisztelt Házban a közlekedési bizottság elnökévé választották. Később Klebelsberg Kunó gróffal együtt megalapította a disszidensek pártját. A politikától 1922-ben vonult vissza és Inkepusztán gazdálkodott. 1926-ban Zala vármegyei főispánná nevezték ki és 1935-ig töltötte be a tisztséget. A második Gömbös-kormány bemutatkozása után az összes megye közül egyedül Zalában a megyegyűlés leszavazta ~ bizalmi indítványát. Az ellenindítványt Mindszenty József jegyezte... A főispán távozása után a vármegyei törvényhatósági bizottságnak továbbra is tagja maradt. Megszervezte 1932-ben a Gyümölcstermelők Országos Egyesületét, amelynek elnöke funkcióját is ellátta.

A Celldömölkön 1913 őszén hosszas előkészítés után megnyílt államilag segélyezett polgári fiú iskola 13 évig különböző bérházakban működött. Az elhelyezés tartós megoldatlansága veszélyeztette az iskola létét és fejlődését. Jándi Bernardin apáttal és Pletnits Ferenc kormányfőtanácsossal összefogva megszerezte Schwöder Ervin államtitkár és Dulovits Árpád min. tanácsos támogatását, javaslatukra Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1923-ban állami kezelésbe vette a polgári iskolát. Még az év őszén letették az iskola alapkövét, 1926. október 23-24-én pedig a hivatalos átadás is megtörtént, amelynek keretében az iskolát Gyömörey Györgyről nevezték el. A tanintézmény két évtizeden keresztül, 1946-ig viselte a politikus nevét.

Irodalom:
Nemzetgyűlési almanach 1920-1922. Bp. 1921. p. 56.
Oszvald Sándor: A celldömölki m. kir. állami Gyömörey György polg. fiúiskola új épületének felavatásával kapcsolatos ünnepségek lefolyása. In: Kemenesalja, 1926. 44. sz. (okt. 31.) pp. 1-2.
Káldos Gyula: Díszpolgáraink. In: Új Kemenesalja, 2004. 4. sz. (február 27.) p. 9.

N. T.

GYŐRFFY BÉLA
(Kemenesmagasi, 1928. január 14. – Martonvásár, 2002. május 8.)

agrármérnök, növénynemesítő, az MTA rendes tagja


Alapfokú tanulmányait szülőfalujában és Burgenlandban végezte. Középiskoláit is több helyen kellett folytatnia: Zalaegerszegen iratkozott be, majd Székesfehérvár következett, végül a szarvasi Gazdasági Tanintézetben kitüntetéssel maturált. Felsőfokú tanulmányait a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen kezdte és jogutódjában, a Magyar Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karán szerzett mezőgazdasági mérnöki oklevelet 1949-ben. Tehetségét mutatja, hogy utolsó évesként már a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem agrárpolitikai tanszékének munkatársa, aki Nagy Imre, a későbbi tragikus sorsú miniszterelnök mellett dolgozott. Diplomájának megszerzése után négy évig a moszkvai Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémia ösztöndíjasa. 1953-ban került Martonvásárra, az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetébe, ahol fél évszázadon át, egészen haláláig dolgozott. 1957-ig tudományos igazgatóhelyettes, 1960-tól 1984-ig tudományos főmunkatárs, majd 1990-ig tudományos tanácsadói pozíciót töltött be. Közben 1980-tól egy évtizeden át az Intézet igazgatója, 1990-tól pedig kutatóprofesszora. A kutatás mellett egyenértékű tevékenységnek tekintette az oktatást is: 1977-től a Gödöllői Agrártudományi Egyetem címzetes egyetemi tanáraként működött.

Kutatásainak középpontjában a kukoricatermesztés technológiája állt: foglalkozott a kettőstermesztés lehetőségeivel; három kukoricaherbicidet szabadalmaztatott ; polifaktoriális kísérletekben tárta fel a növénytermesztési tényezők interakcióit; górcső alá vette a tápanyaghatás és az állománysűrűség problémáját a genotípus és a technológia összefüggésrendszerében. Sokrétű vizsgálódásainak eredményeiről több mint 150 magyar és idegen nyelvű tudományos közleményben számolt be. Iskolateremtő munkásságával jelentősen hozzájárult a nagyüzemi kukoricatermesztés, a tápanyaggazdálkodás és a kemizáció magyarországi fejlődéséhez. Az ugyancsak kemenesaljai származású Berzsenyi Dániellel együtt vallotta: "A míveletlen föld csak gazt terem".

Győrffy Béla egyike volt az utolsó "osztrák-magyar" értelmiségieknek. A gazdálkodó ősök és a kétnyelvű gyermekkor, a literátus szemlélet olyan indíttatást adott számára, amely meghatározta européer életszemléletét. Személyes nézeteit mindig magánügynek tekintette és tudományos munkáiban sohasem alkalmazkodott az uralkodó politikai irányzatokhoz: csak és kizárólag szakmai mércével értékelte a teljesítményt. Széleskörű műveltsége révén publikációi nem csak szűk agrárszakmai közönség számára jelentettek érdekes, tanulságos olvasnivalót.

1953-ban, alig 25 évesen lett a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, majd 1986-ban doktora. Egy évvel később nyerte el az akadémiai levelező tagságot, 1993-ban pedig rendes taggá választották. Presztízsére jellemző, hogy 1990 és 1995 között az MTA elnökségi tagja és az MTA Felügyelő Bizottságának elnöke, majd 1996-tól 2001-ig az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa Élettudományi Kuratóriumának elnöke volt. Számos kitüntetése közül a legjelentősebbek: Akadémiai Díj (1962), Cserháti-díj (1982), Baross-emlékérem (1995), Széchenyi-díj (1997). Tevékenységének elismeréseként Martonvásár 1995-ben díszpolgárává választotta.

Győrffy Béláról rajzolt vázlatos életrajzunkhoz feltétlenül hozzátartozik napjainak két fontos időtöltése: a borászat és a juhászat. Saját készítésű konyakjáról legendák keringtek, az általa csak "bari"-ként emlegetett rackajuhokat pedig élete végéig féltő szeretettel szaporította és gondozta.

Irodalom:

Balla László: Győrffy Béla. In: Növénytermelés, 2002. 3. sz. pp. 359-360.
Veisz Ottó: Győrffy Béla 1928-2002. In: Magyar Tudomány, 2002. 8. sz. pp. 1099-1101.
Berzsenyi Zoltán: Győrffy Béla. In: http://www.mgki.hu/inst/users/gyorffy/
Győrffy Béla emléknap az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetében (2010. január 19.)

N.T.

Győrffy László
(Boba, 1943. június 27. – Szombathely, 2009. november 16.)

agrármérnök, országgyűlési képviselő, tsz-elnök

Paraszt családban született és már ifjúkorában kitűnt határozott jellemével. A felnőtt kor küszöbét átlépve a celldömölki Béke Tsz főállattenyésztője lett. Ezután az egyházashetyei Berzsenyi Tsz-ben dolgozott. 1972-ben Keszthelyen szerzett agrármérnöki diplomát. Ennek birtokában a celldömölki Sághegyalja Szövetkezet főagronómusa lett. 1976-ban kérték fel az ostffyasszonyfai Petőfi Tsz elnökének. Irányítása alatt az átgondolt és dinamikus fejlesztések eredményeként másfél évtized alatt a szövetkezet a megye legjobb gazdaságává vált. Az offai szövetkezet 1986-ban elnyerte a Termelési Nagydíjat. A szakmai sikerek mellett tevékenységének társadalmi elismerését jelentette, hogy 1985. június 8-án az első többes jelölésű parlamenti választáson a szintén agrárszakember Karáth Rezsővel szemben elnyerte a mandátumot. Vas megye 10 képviselője közül a második legnagyobb győzelmet aratta 60,2%-os szavazati aránnyal. Büszke volt rá, hogy Kemenesalja képviseletében Gosztonyi János utóda lehetett a T. Házban. 1985-től 1990-ig a rendszerváltó országgyűlés tagjaként egyik kezdeményezője volt a parlament agrártagozata létrehozásának. Erre az időszakra esett a Vas Megyei Mezőgazdasági Kamara elnökévé történt megválasztása. 1994-ben fő szervezője volt a köztestületté alakult Vas Megyei Agrárkamarának, amelynek 2000-ig ügyvezető alelnöki tisztségét is ellátta. 1996-ban hozta létre a VAS-ÉSZ Beszerző és Értékesítő Szövetkezetet, amelynek nyugdíjazása után is elnöke maradt.

Munkája elismeréseként a „Szövetkezetek Kiváló Dolgozója” címet (1980), a Munka Érdemrend ezüst fokozatát (1985), valamint a Vas Megye Gazdaságáért Díjat (1998) kapta meg.

48 éven át szolgálta Vas megye agrárgazdaságát különböző színtereken, de ugyanazzal a szakmai hitelességgel és mindenütt innovatív lelkesedéssel.

Irodalom:

Sorsdöntő öt év előtt ál a mezőgazdaság. Interjú Győrffy Lászlóval, a Vas Megyei Agrárkamara ügyvezetőjével. In: VN, 1998. március 5. p. 8.
In memoriam. In: VN, 2009. november 24. p. 4.

N. T.

GYÖRKE JÓZSEF (Celldömölk, 1906. december 21. – Budapest, 1946. szeptember 11.)

nyelvész, könyvtáros, egyetemi magántanár, az MTA levelező tagja,
az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója (1945-1946)

Névváltozat. Georgovits József


Celldömölkön született, s bár csak élete első évtizedét töltötte Kemenesalja fővárosában, a tájat igazi pátriájának tekintette. (Erre utal az a kiemelt érdeklődés, amellyel később egyetemi oktatóként a "vazsi" hallgatók tanulmányait figyelte.) Édesapja, a budapesti származású Georgovits József MÁV-alkalmazottként szolgálati okból került Celldömölkre távirdavezetőnek. A kis-czelli születésű Simon Máriával kötött házasságából látta meg a napvilágot József Imre nevű fiúk. A gyermek a római katolikus elemi fiúiskola tanulója lett 1913-ban, amit jeles-dicséretes bizonyítvánnyal végzett el 1917-ben. Ezután apját Pécsre vezényelték, ezért tanulmányait már a pécsi ciszterci főgimnáziumban folytatta. Hullámzó teljesítményére azzal tette fel a koronát, amikor a szigorú ciszter atyák a záróvizsgán görögből és latinból "meghúzták". Kalandos úton azonban a székesfehérvári Szent István reálgimnáziumban 1926. szeptember elején sikerült leérettségiznie, s alig két héttel később már beiratkozott a Pécsi m. kir. Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarának magyar – történelem szakára.

Az egyetemen Zolnai Gyula irányította érdeklődését a nyelvtudomány felé. Finn-ugor nyelvésznek készülve már egyetemi hallgatóként ösztöndíjat kapott. 1930-ban doktorált Vogul jelzős szerkezetek című értekezésével. A tehetséges, fiatal kutató az éppen abban az esztendőben életbe lépett magyar-észt csereegyezmény keretében a következő évben Tartu egyetemének lektora, majd rövid időn belül az ottani magyar intézet, a Litterarum Hugaricum Universitatis Tartuensis igazgatója lett. A vezetői megbízás magyar állami ösztöndíjat takart, ezért bőségesen nyílt alkalma ismereteinek gyarapítására, tudományos látókörének szélesítésére és gyűjtőmunkára. Ekkor már a Györke nevet viseli. Nyelvészek véleménye szerint ez lehet a György deminutív (kicsinyítő) formája, de megegyezhet a kisütött kenyérhéj kimagasló domborulatának (gyürke/györke) közismert elnevezésével is. 1935-ban jelent meg addigi legnagyobb igényű alkotása a Die Wortbildungslehre des Uralischen. Primäre Bildungsuffixe, amely az uráli nyelvek összehasonlító elemzését nyújtotta és összefoglaló jellegű szóképzéstanként hézagpótlónak számított a magyar nyelvészeti irodalomban, továbbá először adott teljes körű körképet az uráli nyelvek primer képzőinek állományáról. Tartui működése alatt Györke észt feleséget választott magának, akivel 1936 őszén tért haza.

Az Országos Széchenyi Könyvtárhoz ÁDOB-os gyakornokként került, de szakmai kapcsolatait tovább ápolhatta, miután 1936 végétől egészen haláláig a Finn-Ugor Kulturális Kongresszusok Állandó Magyar Bizottságának titkára lett. 1942-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen az Uráli szóképzéstan és szóragozástan tárgykörből magántanárrá képesítették. Figyelme egy időre a szamojéd nyelvek felé fordult, de mégis az általános nyelvtudomány területén összegezte kutatási eredményeit Tő, képző, rag. Szó- és jelrésztan című, 1943-ban megjelent munkájában. Véleménye szerint a töveket, képzőket és ragokat nem külön résztanulmányokban kell vizsgálni, hanem egy új stúdiumban, amelyet szó- vagy jelrésztannak nevezett. Úttörő megközelítésére jellemző, hogy az általa kezdeményezett nézőpont a mai morfémakutatás egyik fő irányát képezi. Györke bízott a szövetséges hatalmak világháborús győzelmében és terveket szőtt arról, hogy a keleti határok megnyitásával alkalma lesz nyelvészeti terepmunkára Szibériában az obi-ugorok és a szamojédok között.

A Magyar Nemzeti Múzeum óvóhelyén átvészelt háborús időszak után 1945 áprilisától júniusáig a magyar nemzeti múzeumi szervezet (OSZK, Történeti Múzeum, Szépművészeti, Iparművészeti, Néprajzi, Természettudományi Múzeum és az Országos Levéltár) ügyeit intéző elnöki hivatal vezetője. Páratlan munkabírással szervezte az asztalán tornyosuló személyi-szociális kérdések és tudományos problémák megoldását. A rendkívüli erőfeszítés és a rossz táplálkozási viszonyok mellett gyenge szervezetét végzetes, alattomos kór támadta meg. 1945. június 7-én a miniszterelnök a Nemzeti Főtanács hozzájárulásával az OSZK főigazgatójává nevezte ki. Györke József legsürgősebb feladatának a dokumentumok százezreinek biztonságos elhelyezését és a használók rendelkezésére bocsátását tekintette a könyvtári munka megindítása érdekében. Ezzel párhuzamosan azonban nagy figyelmet szentelt a tudományos tevékenység feltételei megteremtésének. A tisztviselők felvételekor a szaktudás, a tudományos végzettség határozta meg döntéseit. Saját tapasztalati és kortársainak figyelemmel kísérése alapján azt tervezte, hogy a vezetése alatt lévő intézményben, a jövőben tervszerűen helyet biztosít az egyes szaktudományok fiatal művelőinek. Az infláció nehézségei közepette is szerzett fedezetet az ebben az időszakban az antikvár piacon nagy számban felbukkanó muzeális értékű könyv- és kéziratanyag megvásárlásához, valamint lehetőséget teremtett a Magyar Nemzeti Bibliográfia újraindítására. Nem akart azonban lemondani a szenvedélyévé vált nyelvészeti kutatásról sem: igazgatói szobájában plantatea mellett hetente tartott – ma úgy mondanánk – "workshop"-okat nyelvész kollégáival. Az MTA 1945 májusi közgyűlése addigi munkássága elismeréseként Kniezsa István, Laziczius Gyula, Németh Gyula, Pais Dezső, Sági István és Zsirai Miklós ajánlására levelező tagjává választotta. Bokros hivatali teendői miatt azonban székfoglaló előadását nem tudta megtartani. Utolsó éveiben több nagyszabású tervet dédelgetett: szamojéd szótár összeállításán fáradozott és meg szerette volna írni az általános nyelvtudomány történetét.

A szüntelen, mértéken felüli munkát legyengült szervezete nem bírta tovább. 1946. szeptember 6-án, pénteken délután még a következő hét terveit egyeztette munkatársaival, de hétfőn váratlanul kórházba került. Alig negyvenéves korában, szeptember 11-én, szerdán ragadta el a halál. A farkasréti temetőben gyászoló nyelvészek, muzeológusok és könyvtárosok sokaságának virágai borították el a sírját.

Györke József csak röpke 15 hónapig irányította a nemzeti könyvtár ügyeit, de a háborút követő szervezett helyreállítás és a működés reorganizációja miatt különösen fontos időszakban kellett helytállnia. A tragikusan hirtelen kettétört pályaív ellenére nyelvészként maradandó életművet, igazgatóként pedig szolgáltatóképes nemzeti bibliotékát hagyott az utókorra.

Irodalom:

Tóth Péter: A celldömölki születésű Györke József (1906-1946) nyelvész Észtországból írt leveleinek, és a hozzá írt leveleknek a közlése. In: Folia Estonica. Tom. 8. (2003). pp. 117-142.
Hajdú Péter: Györke József (1906-1946) In: Emlékbeszédek az MTA elhunyt tagjai felett. 1999/2000. Bp. 2001. pp. 75-87.
Hajdú Péter: Portré Györke Józsefről. In: Néprajz és nyelvtudomány. 1999/2000. Bp. 2000. pp. 77-102.
Lakó György: Györke József. In: Magyar Nyelv, 1947. pp. 77-80.
Tolnai Gábor: Györke József. In: Magyar Könyvszemle, 1946. pp. 1-4.
Tanár és tanítvány : írások Györke József és Hajdú Péter tiszteletére. Bp. - Pécs, 2009. 269 p.

N.T.

Módosítás: (2011. Február 23. Szerda, 13:03)

HADNAGY GÁBOR 
(Szentmiklósfa, 1924. szeptember 26. - Sopron, 1998. február 11.)

festőművész

 Bár a mostani Pápochoz tartozó egykori Szentmiklósfán született, de gyermekkora óta a soproni Kurucdombon élt. A II. világháborúban amerikai hadifogságba került. Hazakerülve felvételt nyert a Derkovits Kollégiumba, de felfogásbeli különbözőségek miatt nem élt a felkínált lehetőséggel. Soproni Horváth József, Mende Gusztáv, Lándori Angéla és Mühl Aladár mellett autodidakta módon gyarapította művészeti ismereteit, akikkel 1947-ben már kiállításon is együtt szerepelt. A GYSEV kötelékében dolgozott 1950-től 1984-ig, amikor műszaki főfelügyelőként ment nyugdíjba. Igazi örömet a festés, szűkebb pátriájának a Kurucdombnak a vásznakon történő megörökítése jelentett számára. Természetelvű alkotásait számos közös kiállítás keretében tárta a közönség elé, de 1994-ben a soproni Várkerület Galériában, 1996-ban pedig a Vas Villa aulájában önálló tárlattal is jelentkezett. Ez utóbbi tulajdonképpen festészeti életművét fogta át, hiszen a válogatásban fél évszázada készült képek is szerepeltek.

Irodalom:

G. M.: A Kurucdomb festője. In: Kisalföld, 1993. március 2.

G. M.: A fény, a víz, a levegő. In: Kisalföld, 1996. november 4.  

Németh Tibor

HAJAS ILONA
(Nagysimonyi, 1951. január 21. - Budapest, 1989. április 25.)

televíziós bemondó


 Pedagógus szülők kései születésű harmadik gyermekeként jött a világra Nagysimonyiban. A nagyobb testvérek és a közelben lakó nagynénje meleg szeretetében nőtt fel. 1956 tavaszától a család Köcskön lakott és iskoláit is itt kezdte, de télen már Pesten folytatta, mivel az 1956-os események miatt Kistarcsára internált édesapját a család innen jobban látogathatta. Tavasszal Inotán fejezte be az első elemit, mivel ott könnyebb munkát kapott az édesanyja.

Másodikban visszaköltöztek Köcskre, ahol szülei tanítottak és időközben édesapja is szabadult. A szülők által vezetett köcski irodalmi színpad és a vegyeskar tevékenységében aktívan részt vett. Szereplésüket több alkalommal nívódíjjal és közönségdíjjal jutalmazták A felső tagozatot és a középiskola első évét a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnáziumban bejáróként végezte, ahol végig kitűnő tanuló volt. A következő esztendőben a jánosházi gimnázium tanulója lett. Itt is kitűnt irodalmi tevékenységével, és kitűnő eredménnyel érettségizett 1969-ben.

Az ELTE magyar-történelem szakára jelentkezett, de édesapja 56-os megbélyegzése miatt nem vették fel. Ekkor a család már Nagysimonyiban lakott és képesítés nélkül ott kezdett tanítani. A következő évben felvételt nyert a pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára. A főiskola irodalmi színpadának vezető tagja lett. Részt vett a Péchy Blanka színésznő által indított „Szép magyar beszéd és kiejtés" országos versenyen, ahol 1973-ban Kazinczy-díjat nyert. Ebben az évben született kislánya, Vivien is. Gyermeke apja az irodalmi színpad másik vezetője volt.

Tanulmányai alatt külsősként dolgozott a Magyar Televízió Pécsi Stúdiójánál (1972-1974). Egyik operatőr társával készített pécsi riportja elkerült a Magyar Televízió hírműsorainak főszerkesztőjéhez, Matúz Józsefnéhez, aki ennek alapján ajánlotta őt bemondónak. Ezzel a riporttal később díjat nyertek egy országos versenyen. 1974-ben jelentkezett a Magyar Televízió bemondói állására. Próbafelvételei kitűnően sikerültek, így elnyerte az állást. A felvételt készítői szerint régen volt ilyen gyönyörű és fotogén arc a képernyőn. Első pillantásra látták benne a tehetséget, hiszen beszédstílusa és orgánuma is egyedülálló volt.

Hajas Ilona

Az első években - mivel tanári képesítése is volt - a műsorok bemondása mellett vezette az „Iskolatelevízió" című műsort is. Közvetlen, barátságos természete miatt mindenki szerette. Jó memóriája lehetővé tette, hogy minden konferálását hibátlanul, fejből mondja.

Felfelé ívelt a karrierje azáltal is, hogy az Országos Rendező Iroda szervezésében irodalmi és zenés műsorokat vittek ki Erdélybe, amelyeket ő konferált fel és megírta az összekötő szövegeket. Ez a 80-as években még nagyon merész és úttörő munkának számított.

Nagyon jó sajtója volt, a tévénézők kedvence lett. Megnyerő személyisége miatt számtalan népszerű folyóiratban (Ádám, Fürge Ujjak, Pesti Divat, Magyar Tükör, Film - Színház - Muzsika, Nők Lapja, Képes Újság) készítettek vele riportot.

1980-ban házasságot kötött Szabó Gyulával. Budán, az Újház utcában vettek lakást, amelynek átalakításához sok pénzre volt szükség, amit a közkedvelt Ica vidéki fellépésekkel „termelt" ki. Az életét ebben az időben szinte gépkocsiban töltötte és éjjel-nappal úton volt, hiszen esténként két-három előadást is vállaltak.

Ez az életmód fizikai és lelki egészségét is aláásta. Anyagcserezavarok és látászavarok jelentkeztek nála. „Egyik napról a másikra megvakult. A bajai orvos hozta vissza a szeme világát. Bekerült a belgyógyászatra, mert egyéb gondok is támadtak. Besárgult a szemfehérje, sárgás lett a márványbőre. S közben? Közben élt. Vidáman, röhögcsélve, tréfálkozva. Imádta a társaságot, és szerette, ha imádták. Annál már csak egyet jobban: ha szerették. Minden meg is tett azért, hogy szeretnivaló legyen. Pazarolta magát. Az új ház, a virágok, a kert , a szépen terített asztal – mind-mind önmagáért és a környezetéért volt. Hogy elégedettek legyenek vele. Fontos volt számára, hogy mindent kibír....Azért fogy olyan gyorsan, azért ég olyan nagy lángon..... Kertész Zsuzsa" (Pesti Divat 1989. 1. sz. „A bemondók korán halnak?")
Hajas Ilona

Óriási lelki törést jelentett számára, hogy Vivient férje ellenállása miatt nem vehette magához, aki nem tűrt meg senkit a környezetében a családból. A házassága folyamatosan romlott, az agyonhajszolt életmód ledöntötte a lábáról és többször kórházba került. Beadta a válópert és a kórházi ápolások között a régi lakásába költözött vissza.

Utolsó szereplése az 1988-as szilveszteri műsorban volt. Egészségi állapota rohamosan súlyosbodott. Budapesten, a Fiumei úti kórházban halt meg. A farkasréti temetőben búcsúztatta az őt saját halottjának tekintő Magyar Televízió és kollégáinak, valamint rajongóinak tömege. Végső nyughelye Nagysimonyiban van szülei mellett. Sírhelyét a mai napig ismeretlenek csokrai díszítik.

Irodalom:

Magyar Televízió Arcképcsarnok
Hajas Ilonánál, Nagysimonyiban. In: Vas Népe, 1990. 249. sz. (okt. 24.) p. 4.

Sztrányai Györgyné

Módosítás: (2011. Február 09. Szerda, 09:28)

HALLER FRIGYES GUSZTÁV
(Vönöck, 1898. július 2. – Budapest, 1954. november 07.)

fotóművész, szakíró


Hivatali munkája mellett (a Magyar Radiátorgyár igazgatója volt) kezdett fényképezni, és a fotózás szinte minden területével kapcsolatba került. 1933-tól a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének titkára. 1936-tól a Fotóművészeti Hírek szerkesztője, majd a Fotóművészet főszerkesztője. 1939-ben a magyar fotótechnikai és esztétikai oktatás fő szervezője. 1945 után ő szervezte újjá a legnagyobb magyar fotóklubot a Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesületét (MADOME, jelenleg Budapesti Fotóklub) – melynek alelnöki tisztségét is betöltötte – és a fotóamatőr-életet. Haláláig tagja volt a Fotó szerkesztőbizottságának és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége fotószakosztályának. 1929 és 1940 között több kiállításon bemutatott képeivel számos díjat nyert.

Magyaros stílusú fotóit a brilliáns kidolgozás, a klasszikus fény-árnyék kompozíciók és az egyszerű, népéleti témák jellemzik. Olaszországi, németországi és erdélyi utazásain számos jelentőszsánerképet készített. Rendszeresen publikált a Fényképészeti Hetilapban, a Fotóművészetben, a Fotószemlében, a Fotóban és más fényképészeti szaklapokban. Szakírói tevékenységével, kritikáival sokat tett a magyar fotókultúra kialakításáért és a fényképészetnek mint művészeti ágnak az elismertetésért. Pedagógus, esztéta, kritikus, szervező és alkotó művész volt egy személyben. Az újjászervezett MADOME-ban az egy évtizedig, egészen haláláig tartott tanfolyam keretében alakult ki először Magyarországon a fotó területén a technika és esztétika rendszeres, egymásra épült oktatása. A Haller-iskola tanrendjében szerepelt először az elemző képbírálat. Egy-egy előadása külön élményt jelentett, s hallgatósága soraiban neves kiállító amatőrök mellett nem egy hivatásos fotográfus is fellelhető volt.

Főbb írásai:

Miért nincs fotóesztétikánk? In: Fotóművészeti Hírek, 1936. 9. sz. pp. 185-186.
Fény és Kép. Rákospalota. 1938. (EFA fotókönyvek 1.)
Anyagszerűség, vagy tárgyias ábrázolás. In: Fotóművészet, 1944. 7. sz. pp. 3-5.

Irodalom:

Haller F. G. In: Fotó 1955. 1.sz. p. 1.
Ábel P.: H.F.G. In: Fotó. 1971/11.sz.
Albertini Béla: Magyar fotókritika 1939-1945. Bp. 1987.


G. T. – Gy. G.

HETYEY SÁMUEL

(Hetye, 1843. szeptember 13. - Karlsbad, 1903. szeptember 1.)

Pécs 77. katolikus püspöke (1897-1903)

Elszegényedett köznemesi családba született Hetyey József és Benkő Terézia fiaként. A családi gyökerek fontosságát bizonyítja, hogy – immár főpapként – ő kutatta fel a família aragóniai eredetű címerét. A fiatalember a gimnáziumot Szombathelyen kezdte, majd az érettségit Esztergomban szerezte meg. Teológiai tanulmányait az esztergomi szeminárium növendékeként a Hittudományi Főiskolán végezte. 1870. augusztus 2-i pappá szentelése után a nagyszombati érseki főgimnázium tanára lett, majd 1874-től az esztergomi papnevelő intézet tanulmányi felügyelőjeként működött. 1885-ben a bécsi Pázmáneum spirituálisává (lelki igazgatójává) nevezték ki, 1893-tól pedig Vaszary Kolos bíboros irodaigazgatójaként tevékenykedett. Az egyházi karrier esztergomi kanonokká (1894) és címzetes apáttá emelésében (1896) folytatódott.

A Dulánszky Nándor halálát követő másfél éves interregnum után 1897. október 28-án nevezték ki pécsi megyés püspökké. Püspökké Vaszary Kolos bíboros szentelte Budán, 1898. január 2-án, beiktatására pedig január 27-én került sor. 1898-ban a pálos szerzetesek részére épült püspökszentlászlói kastélyt felújíttatta és nyaralónak építette át. A hozzá tartozó hatholdnyi területen arborétumot hozott létre, amelyben csordogáló patakot a tiszteletére Hetyey-forrásnak nevezték el.

Fontosnak tartotta az oktatás és a nevelés kérdését: tanügyi tevékenysége a teljes iskolarendszer spektrumát átfogta. Ennek jegyében rendezte - az egyik legfontosabb területként - a Pécsi Püspöki Líceum és a Tanítóképző Intézet helyzetét. Az anyagi és szervezeti megerősítés után 1899-ben egy pécsi székhelyű egyetem létrehozását magánvagyonából készpénzben 100 ezer forintos alapítvánnyal támogatta. Ebből fele-fele arányban jutott a líceumra illetve a tanítóképezdére. Szigorú rendre törekvése ellenére barátságos ember volt, aki élen járt a különféle vallási és kulturális egyesületek támogatásában, valamint személyes példamutatásával a jótékonykodás területén. A szegény sorsú ifjúság és elsősorban a tanítók gyermekei számára bentlakásos intézetet alapított.

Hosszabb ideje szenvedett bélproblémáival, amelyek felerősödésével orvosai tanácsára kúrára Karlsbadba utazott. Itt diagnosztizálták végső állapotban lévő bélrákját, amelyen már műtéttel sem tudtak segíteni. Haláláig hűséges maradt egy szavas püspöki jelmondatához: "Laborare" - "Dolgozni". A pécsi püspöki sírboltban helyezték örök nyugalomra. Pécsett utcanév őrzi emlékét.



Irodalom:

Komócsy István: Hetyei Hetyey Sámuel pécsi megyés püspök 1845-1903. Pécs, 1903. 59 p.

Majthényi László: Egyházashetye. Bp. 2002. pp. 118-119.

Kovács Zoltán: Hetyey Sámuel pécsi püspök (1897-1903). In: Egyházi arcélek a pécsi egyházmegyéből. Pécs, 2009. pp. 109-154.



Módosítás: (2012. Február 26. Vasárnap, 09:37)

HOLÉCZY ZOLTÁN (Szeged, 1896. október 5. – Celldömölk, 1969. december 23.)

orvos, amatőr régész

1896. október 5-én született Szegeden. Középiskoláit Szombathelyen a premontrei főgimnáziumban végezte, 1914-ben tette le az érettségit. 1917-ben – három egyetemi év után – be kellett vonulnia katonának. Az első világháborúban mint a 35-ös közös tábori ágyús ezred, majd később a veszprémi 7. honnvédtüzér tábori ágyús ezred önkéntese harcolt az orosz és olasz harctereken. 36 hónapi katonai szolgálatot teljesített. Kitüntetései: ezüst és bronz érem, a Vöröskereszt tiszti keresztje, Károly-csapat - kereszt. 1918-ban, az őszirózsás forradalom idején tartalékos hadnagy.

Félbemaradt tanulmányait az orvosi egyetemen csak a háború után folytathatta. 1921-ben avatták orvosdoktorrá a budapesti Tudományegyetemen. Még ebben az évben megnősült, feleségül vette a celldömölki Horváth Izabellát. A kötelező gyakorló orvosi évet a szombathelyi közkórházban töltötte le, majd ezt követően Celldömölkön nyitott önálló rendelőt, ahol nyugdíjazásáig, 1968-ig szolgálta az egészségügyet.

A második világháború alatt négyszer vonultatták be. 18 hónapon át tevékenykedett katonaorvosként a pápai, szombathelyi és a celldömölki hadikórházakban. 1945-től Celldömölk községi orvosa. 1950-től a celldömölki tbc-gondozó vezetője volt. 1953-ban tett tüdőszakorvosi vizsgát. Több évtizedes, a hajdani celldömölki járás területén végzett munkája elismeréseként 1965-ben "Érdemes orvos"-i kitüntetést adományoztak számára.

Orvosi gyakorlata mellett kedvelte és aktívan művelte is a régészetet. E tudományban hosszabb időt igénybe vevő tanulmányokat is folytatott. Régészeti gyűjteményéből ízelítő látható a Sághegyi Múzeumban.

Múlhatatlan érdemeket szerzett egy leendő Kemenesaljai Tájmúzeum megteremtésében, a régészeti kultúra helybeli kialakításában. Mint gyakorló szőlősgazda a kemenessömjéni hegyen emberközeli életet élt, kicsit példázva a nagy előd – Berzsenyi Dániel – emlékét.

Irodalom:

Ilon Gábor: Emlékezés a 100 éve született H. Z.-a (1896-1969). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 1996. 4.sz. pp. 19-21.

M.G.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:03)

HOLLÁN SÁNDOR
(Kiscell, 1846. március 15. - Budapest, 1919. április 23.)

államtitkár, a vörösterror áldozata

Édesapja Hollán Adolf orvos, édesanyja Pingitzer Jozefa, testvére Hollán Viktor országgyűlési képviselő. 1868-ban lépett a közmunka és közlekedésügyi minisztérium szolgálatába. Szalay Rózával 1872. augusztus 12-én kötött házasságot Budapesten. A következő esztendőben született fiuk, ifjabb Hollán Sándor. 1887. március 26-án a Postatakarékpénztár igazgatójává nevezték ki, 1890-ben lett miniszteri tanácsos. 1907-ben vonult nyugdíjba államtitkárként. A Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság 1911. június 28-án tartott rendes évi közgyűlésén igazgatósági tagjává választotta.

A Tanácsköztársaság idején a vörösterror egyik első áldozata lett. Cserny József sötétedés után indította Budapesten a letartóztatásokat végző teherautós terrorosztagokat. Egy-egy különítmény összetétele: egy Cserny-féle leninfiú, egy politikai nyomozó, négy vörösőr, valamint a teherautó vezetője. Eligazításkor 6-8 nevet és címet tartalmazó papírt adott át minden csoportbizalminak Cserny. Ilyen bizalmasa volt Lázár Andor Endre is, aki a legelszántabb különítményesek közé tartozott. Mellé Sáska Jakabot rendelték politikai nyomozónak. Budára mentek a hideg széltől, esőtől zord estében. Lázár Andor Endre eleve harciasán viselkedett, s attól, hogy a névsorban szereplő első három személyt nem találták, egyre fenyegetőbbé vált. A Pauler utca következett, ahol a két Hollán Sándor, apa és fia lakott. Előbbi a belügyi nyugalmazott államtitkára volt, - utóbbi szintén belügyi államtitkár volt a Károlyi-forradalomig. Rá különösen haragudott Lázár:

„Ennek most befűtök. Amikor behívtak katonának, elutasította a felmentési kérelmemet“ - mondta a többieknek. Mindkettőt letartóztatták és feldobálták őket a teherautóra. Hason kellett feküdniük a vizes platón, hogy a vörösök kényelmesebben vigyázhassanak rájuk. Budáról visszatérőben a Lánchíd budai hídfője előtt Lázár Andor Endre ráparancsolt Berdon Rudolf gépkocsivezetőre, hogy álljon meg. Leszállította a teherautóról a két Hollánt. Maga mellé rendelte Sáska Jakab detektívet, miközben Mészáros Sándor szólítás nélkül is mellette termett. Lázár Andor Endre utasította a sofőrt, hogy menjen tovább és a pesti hídfőnél várakozzon. Majd megparancsolta szótlan foglyainak, hogy haladjanak előtte le a Duna-partra s odalent álljanak a mederszéli partfal peremére. De nem juthattak le, mert eltorlaszolta a rakpartra vezető lépcsőt a rengeteg deszka, léc és gerenda, amit már a május elsejei dekorációhoz halmoztak fel. Emiatt Lázár visszafordította apát és fiút, kényszerítve őket, hogy haladjanak az első pillérig s ott álljanak meg, szorosan a vaskorlát mellett, arccal a Duna felé. Közölte velük, hogy elérkezett kivégzésük pillanata. Mindez az Erzsébet híd felőli oldalon történt. Idős Hollán Sándor jobbról állt, mögötte pisztollyal Mészáros Sándor. Ifjú Hollán Sándor tarkójánál Lázár Andor Endre tartotta csőre töltött Steyer forgópisztolyát. A tarkólövéstől azonnal meghalt mindkét áldozat. Lerogyó testük hátra hanyatlott és a gyalogjáró aszfaltjára vágódott. Lázár Andor Endre és Mészáros Sándor korlátra emelte és a Dunába lökte a tetemeket.

1920-ban emléktáblával tisztelegtek előttük, amit azonban 1946-ban felszámoltak. A Hollán család kezdeményezésére 2009. március 21-én felavatott táblát pár hónappal később ismeretlenek vörös festékkel összemázolták, majd kalapáccsal összetörték. 2011. április 22-én, kivégzésük évfordulóján harmadszor is felállították a Lánchídon budai, déli pillérénél az eredetivel megegyező emléktáblájukat. Werner Gábor alkotását Hollán Sándor dédunokája, Pauline Hollan is megkoszorúzta.

Irodalom:

Váry Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon. Reprint kiad. Szeged – Bp., 1993. pp. 16-17.

A lánchídi Hollán-emléktábla újraavatása, 2011. április 22.YouTube: https://www.youtube.com/watch?v=iReoev5C3mI  

 Idős és ifjú Hollán Sándor meggyilkolása. Internet: http://www.valtozast.hu/web/index.php?option=com_content&task=view&id=250&Itemid=36 [Letöltés ideje: 2014. november 26.]

N. T.

HOLLÓSY JUSZTINIÁN
(Nagyszombat, 1818. december 26. – Kiscell, 1900. január 24.)

 dömölki bencés apát, hittudós, csillagász

Hollósy Ernő Nagyszombaton született, ahol édesapja uradalmi erdőtisztként szolgált. A gimnázium első osztályát szülőhelyén, a többi osztályt Pozsonyban végzi. Gimnáziumi évei után, 1835-ben lépett be a bencés rendbe, ahol a Jusztinián nevet vette fel. Győrben bölcseleti tanfolyamot végzett, Bakonybélben tanári oklevelet nyert. Teológiai tanulmányait Pannonhalmán végezte. A szépművészetek és bölcselet tudományából Budapesten doktorált. 1843-ban szentelték pappá. Győrben öt évet töltött kezdő tanárként; szabad idejét a költészetnek szánta: latinul s magyarul verselt, bár jobbára csak az asztalfiók számára. Emellett vers – és költészettant írt, – de ezek is kéziratban maradtak.

Soproni tanár korában, mikor az ún. Thun-rendszerrel a közoktatásügy átalakult, ő a természettudományok, különösen a természettan művelésére szánta el magát.

Lelkiismeretesen igyekezett tanítani, s hogy a német nyelven tanulásra szorított tanítványain segítsen, magyarra fordította, s 1855-ben kiadta Schabus Jakab iskolakönyvét "Könnyenérthető alapelemei a természettannak alsó reál- és gimnáziumi iskolák számára" címen.

A természettudományba való elmélyedés, a folyamatos ismeretgyűjtés eredményeként megírta Népszerű csillagászt c. művét, amelyet az Akadémia díjjal jutalmazott, s íróját 1863-ban levelező tagjai sorába is választotta.

1865-ben a pannonhalmi főapát-választáson második jelöltnek választották meg, és csak az ő határozott ellenállása akadályozta meg az első helyre választott beteges Kruesz Krizosztomot azon szándékában, hogy az ő kedvéért visszavonuljon.

Három évtizedes tanári és tudományos munkája után – 1874-ben – lett a dömölki apátság első embere. Tudományos munkáját élete végéig folytatta, bár idejének nagyobb hányadában új és egyben utolsó lakóhelyének fejlesztésével foglalkozott. Nevéhez fűződik a zárda és az abban működő iskola létrehozása 1891-ben. Megtakarított pénzét és irodalmi munkásságának hozadékát az iskolára áldozta. Az ún. "régi" temetőben, a bencések kriptája fölé kápolnát építtetett. Sokoldalú munkája elismeréseként 1893-ban, aranymiséjének évében Kiscell díszpolgárává választották, majd az év végén megkapja a király által adományozott III. osztályú vaskorona-rend kitüntetést. 1899-ben, apáti működésének 25. évfordulóján – valláskülönbség nélkül – ezrek köszöntötték. Pár hónappal ezután, 1900. január 24-én hunyt el. "Tisztelőinek hatalmas raja kísérte utolsó útján" – adta hírül a helyi sajtó. A pannonhalmi főapát mondott felette emlékbeszédet az Akadémián. Kiscell vezetői hálájuk jeléül róla nevezték el az apátsági székház előtt s a templom körül lévő teret.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Műveiből:

Könnyen érthető alapelemei a természettannak... Sopron, 1855.
Népszerű csillagászat. Pest, 1864.
A távcső történetének vázlata. In: Magyar Akadémiai Értesítő. 1864/65.
A földfejlődés jégkorszakának főokairól. Esztergom, 1872/73.
A naprendszer égitesteinek legősibb fejlődéséről. Új Magyar Sion, 1874.
Adatok Győr megye földrajzi viszonyaihoz. Bp., 1874.

Irodalom:

Magyar Katolikus Lexikon IV. Gas-Hom. Bp. 1998. (http://lexikon.katolikus.hu/)

H.L.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:02)

HORVÁTH ELEK (Csönge, 1822. január 12. – Sopron, 1876. február 19.)

ügyvéd, történész, országgyűlési képviselő

Gazdag evangélikus földbirtokos családban született: apja Horváth Mihály, anyja Pálffy Zsuzsanna. Keresztelését Horváth Zsigmond, a tudós csöngei lelkész végezte. A kor sok más nemesi származású ifjához hasonlóan – iskoláit Sopronban, Pápán és Pozsonyban elvégezvén – jogi pályára lépett. Históriai vonzódása már fiatal korában megnyilvánult. 1841-ben, mindössze 19 évesen. Ő "mutatta meg nékem az első oklevelet 1264. évből Eszterházán, atyám családi iratai között" – jegyezte fel róla a majdani Dunántúli Történetkedvelők Társulatának egyik fő szervezőegyénisége, Nagy Imre. Országgyűlési ifjúként az 1843-44. évi diétán egy esti fáklyás felvonulás alkalmával nagy visszhangot kiváltó szónoklattal üdvözölte Perczel Mór és Szemere Bertalan képviselőket. A beszéd nemzeti egységet szorgalmazó kitételeiért eltávolították Pozsonyból. Ügyvédi diplomáját megszerezvén, 1846-tól a kemenesaljai járás esküdtjévé választották. 1848 májusától a forradalmi megyei Képviseleti Bizottság tagja, majd júniustól önkéntesként a Vidos József vezette Vas megyei mozgó nemzetőrezredben küzdött a Dráva védelmében. November elsejétől a 44. honvédzászlóalj századosa, utóbb hosszabb időszakon keresztül ideiglenes parancsnoka lett. A kápolnai ütközettől kezdve Nagy Sándor hadtestében részt vett annak minden csatájában a szabadságharc végéig. Családi zászlaja alatt küzdött az ütközetekben, amelyet a legyőzetés után derekára csavarva sikerült hazamentenie. (A szabadságharcos ereklyét németországi leszármazottak őrzik.) A világosi fegyverletételt követően kényszersorozták és Ausztriában az Erhg. Ludwig. 8. számú morva ezredben szolgált 1855-ös hazaengedéséig.

Ebben az esztendőben kötött házasságot Koczor Etelkával, és néhány évig elsősorban a gazdálkodással törődött. Csak később, a politikai enyhülés kezdetével tért vissza a megyei közéletbe. 1860 végén a megyei bizottság tagjává, majd ezt követően a kiscelli választókerület országgyűlési képviselőjévé választották. Horváth Elek hű maradt 1848 eszméihez: erre utal, hogy amikor 1861. június 5-én a képviselőház az uralkodóhoz intézendő felirat vagy határozat kérdésében döntött, ő nem-mel, azaz a határozat mellett voksolt. Közben történeti érdeklődése mindvégig fennmaradt, és 1863. december 27-én alapító tagja lett a Dunántúli Történetkedvelők Társulatának. Kezdeményező-készségét bizonyította, hogy második találkozójuk helyszínéül csöngei birtokát javasolta. A történészek első vándorgyűlésére február 7-től 10-ig került sor a következő esztendőben. A rendezvény gazdag tematikájú előadásai sorában a házigazda régi magyar orvos-szerekről értekezett. Horváth Elek találta meg 1866-ban Felsőbüki Nagy Sándor sitkei levéltárában Martonfalvay Imre naplótöredékét és emlékiratát. Az 1867-ben létrejött Magyar Történelmi Társulatnak nem csupán alapító tagja volt, hanem az elnökség 40 tagú választmányában is helyet kapott, többek közt Eötvös József, Szilágyi Sándor és Toldy Ferenc mellett. Nem lankadó közéleti aktivitását bizonyítja, hogy három alkalommal (1865-ben, 1869-ben és 1872-ben) megújították képviselői mandátumát és jelentős szerepet vitt a Vas megyei Honvédegylet munkájában is. Kiscell fejlődését politikusi minőségében lobbizásával döntően előmozdította. A "Kemenesalja" című hetilap róla emlékezve írta: "Elvitathatatlan érdemei vannak a vasutak s különösen a celldömölki állomás idevaló építésében". Az ő képviselői időszakához fűződött az egységes kiscelli járás létrejötte a korábbi alsó- és felsőkemenesi, valamint kiscelli szolgabírói járásokból. Az egyesítés jelentőségére utal a korabeli kortesnóta-töredék: "Összeolvadt Alsó, Felső-Kemenes, / Büszke lehet mind a polgár, mind a nemes..." Celldömölkön utcanév őrzi az első alkotmányosan megválasztott parlamenti képviselő, Horváth Elek emlékét. A polgármesteri hivatal épületének falán elhelyezett emléktábláját 2004. március 15-én avatták fel.

Irodalom:

Tilcsik György: Egy Vas megyei ifjú nevezetes szereplése. Feljegyzések az 1843/44. évi országgyűlés idejéből. In: Vas Népe, 1984. 236. sz. pp. 4-5.
Németh Tibor: Történészek vándorgyűlése Csöngén. In: Vas Népe, 1989. 30. sz. p. 5.
Somogyi Lilla: Horváth Elek. Kézirat. [Celldömölk,], 1998. 8 lev.

N.T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:04)

HORVÁTH ISTVÁN
(Budapest, 1909. augusztus 19. - Kenyeri, 1990. március 18.)

kanonok, esperes-plébános, helytörténész


A szombathelyi a premontrei gimnáziumban érettségizett. A tehetséges ifjút a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára küldte a püspöke, ahol 1933-ban teológiai doktorátust szerzett. Előtte 1932. június 12-én szentelték pappá Mosonmagyaróvárott. 1932 és 1936 között négy helyen volt káplán: Letenyén, Alsóságon, Salköveskúton és Szombathelyen.

1936-tól 1940-ig Szombathelyen volt hitoktató. 1940-ben Kenyeribe került plébánosnak, ahol 1959-ig szolgált. Közben 1945-től kerületi esperes is volt a kemenesaljai-felső esperesi kerületben. Mindig érdekelte a múlt, annak a helynek története, ahol élt és működött, illetve a tágabb környezete. Nagyon sokat kutatott az egyházi és világi levéltárakban, neves könyvtárakban. Így igen tekintélyes anyaga gyűlt össze, amit otthon kéziratként őrzött. A 70-es években a honismereti mozgalom keretében helytörténeti pályázatokat hirdettek meg. Horváth István is beadta első írását: Fertőd néprajza címmel. Papként nem merte a saját nevét használni, félt a mellőzéstől, ezért a Takács Kálmán írói álnevet használta. A siker azonban feloldotta benne a lelki görcsöt: ezután már a saját nevén adta be pályázatait, megírva Kenyeri, Kecskéd, Pápoc történetét.

1959-ben Püspökmolnáriban lett plébánoshelyettes 10 esztendeig. Szombathelyhez közelebb kerülve még többet kutathatott a levél- és könyvtárakban.

1968-ban beteget szállított gépkocsijával a kórházba, amikor elé hajtott egy ittas kerékpáros: a felelőtlen biciklista kikerülése érdekében félrerántotta a kormányt és a szembejövő autóbusszal ütközött. Utasainak és a kerékpárosnak haja szála sem görbült, de Horváth István medencecsont-törést szenvedett és hetvenöt százalékos rokkant lett. A római szentszék engedélyezte, hogy előbb gipszágyban fekve, majd ülve is misézhetett. E helyzetből erényt kovácsolva még nagyobb szabású adatgyűjtésbe fogott. Kenyeribe, volt kedves falujába vonult vissza és szinte teljesen csak a tudományos munkának élt. Közel 5000 oldalt kitevő kéziratos munkáival számos pályadíjat nyert el. E tevékenysége mellett szívesen kertészkedett és szőlőfajták nemesítésével is foglalkozott. 1981-től betegágyba kényszerítve élt gondozójának, Kronberger Ilonának faluszéli házában. Hosszú, türelemmel viselt szenvedés után 1990. március 18-án halt meg. A rábakecskédi falurész temetőjében helyezték örök nyugalomra.


Művei:

Pápoc története 1945-ig. Kézirat. Kenyeri, 1972. 222 lev.
Kenyeri – Kecskéd története [1200-1945]. Kézirat. Kenyeri, 1975. 701 p.
Pápoc története a középkori oklevelek tükrében [1291-1610]. Kézirat. Kenyeri, 1976. 268 p.
A nevek világa a Vas megyei Kenyeriben és Pápócon. Kézirat. Kenyeri, 1977. 187 p.
Pápoc története. Kézirat. Kenyeri, 1977. 471 p.
Mesél a Cser : Történetek a fonóból. Kézirat. Kenyeri, 1978. 713 p.
Ünnepi szokások a vasmegyei Kenyeriben a századforduló táján. Kézirat. Kenyeri, 1979. 158 p.
Általános tájszótár és szólások, szóláshasonlatok, közmondások a Vas megyei Kenyeri község múltjából. Kézirat. Kenyeri, 1981. 237 p.
Névmonográfia a Vas megyei Pápoc község múltjából és jelenéből. Kézirat. Kenyeri, 1981. 355 p.
Adatok Pápoc történetéhez. (Társszerző). Szombathely, 1998. 196 p.

Irodalom:

Lakatos Ferenc: A Cser krónikása. In: Vas népe, 1976. 243. sz. p. 5.
Szüts Dénes: A kenyeri krónikás. In: Hétfői hírek, 1979. 42. sz. p. 3.
Mészáros Sándor: Pályadíjas esperes : megőrizte a szó ízét. In: Szabad föld, 1980. 1. sz. pp. 12-13.
Szelestey László: A múltat kutatva – a jelent gazdagítva. Látogatóban dr. Horváth Istvánnál. In: Vas népe, 1981. 220. sz. p. 5.
Kovács Jenő: A Cser krónikása : Dr. Horváth Istvánról és munkásságáról. In: Vasi honismereti közlemények, 1989. 1. sz. pp. 29-31.
Kovács Jenő: Búcsúzunk a „Cser krónikásá”-tól! : Dr. Horváth István 1909-1990. In: Vasi honismereti közlemények, 1990. 1-2. sz. pp. 147-148.

K. J.

HORVÁTH LAJOS
(Karakó, 1912. november 1. – Celldömölk, 1997. április 3.)
pedagógus, helytörténész


1912. november 1-én született Karakón. Csecsemőként lett jánosházi lakos, ahol édesapja szabómesterként dolgozott. Közbeszólt azonban az I. világháború: apja 1918-ban hősi halottként lett a háború áldozata. Édesanyja két év múlva ment ismét férjhez és Horváth Lajost nevelőapja segítségével nevelte fel. Közösen hozták meg a nehéz döntést taníttatásáról: 1929-1934 között az Esztergomi Érseki Római Katolikus Tanítóképző diákja lett. Az intézet sokoldalú és színvonalas képzése révén jól felvértezve lépett a néptanítói pályára. Ekkoriban a sok állástalan pedagógus miatt csak három év várakozási idő után lehetett tanítóvá válni, így ez idő alatt a szülői ház szabóságában kitanulta a mesterséget, sőt később segédlevelet is szerzett. Először a magyar–történelem–ének szaktanítói vizsgát tette le Egerben, majd tanári képesítést szerzett Pécsett, magyar–történelem szakon. 1937. március elsején a katolikus fiúiskolában ideiglenes helyettesítéssel bízta meg az iskolaszék. Ez a másodkántori és tanítói megbízás hat hónapra szólt. 1937 szeptemberében Uhlár Gyula akkori igazgató asszisztálása révén választották ki kéttucatnyi jelentkező közül. Ekkor lett véglegesen celldömölki polgár. A tanítói munka velejárója volt – hetenkénti váltással – a kántori teendők ellátása is, amit 1950. augusztus 31-ig végzett. 1948-ban az államosítás után szervezett fiúiskola (a Gáyer, illetve mostanra Városi Általános Iskola) tantestületének lett a tagja 1959-ig. Közben két alkalommal: 1950/51-ben, valamint 1958/59-ben magyar-történelem szakos megyei szakfelügyelőként is tevékenykedett. Az 1959/60-as tanévtől kilenc éven át a korábbi leányiskola (Eötvös, mostanra Városi Általános Iskola) igazgatója volt. 1957-től , egyben az ipariskola megbízott igazgatójaként is tevékenykedett. Az ipari iskola 1968-ban bekövetkezett önállósulásával pedig lemondott a leányiskola igazgatói posztjáról, hogy minden erejével a középfokú szakképzés megfelelő elhelyezéséért dolgozhasson. Nyugdíjba meneteléig, 1975-ig folytatta ezt a tevékenységet. Pályája során rövidebb ideig a Zeneiskolában és Gimnáziumban is volt óraadó tanár.

A civil életben is tevékenyen részt vállalt. Celldömölkre kerülését követően a Katolikus Legényegylet világi elnökének választották meg. Hetente legényesteket szerveztek, amelyek az emberformálás műhelyei voltak. A műkedvelő színjátszástól a sportig gazdag programot kínáltak az önképzőköri jellegű egyletben. Ők szervezték minden év március idusán a Virághalmi Ferenc-ünnepélyeket és e szerveződés révén jött létre a Kapisztrán János Cserkészcsapat is, amelynek vezetőségi tagja volt. A helyi népművelés irányítását 1938-ban vette át Sz. Csorba Tibortól: az összes vallásos, társadalmi, kulturális és vasutas egyesület keretében évente ismétlődően rendezett előadások szervezése volt a feladata. A Katolikus Körben – amely 1933-tól 1949-ig működött – vasárnap délutánonként színvonalas ismeretterjesztés folyt. A Katolikus Kör kebelében alakult meg a Római Katolikus Szalonzenekar 1936-ban. Ennek feloszlatása után belőle jött létre a Neszményi Gyula és Török Gyula neve által fémjelzett Orvosok Szakszervezetének Zenekara, ahol először merült fel a „Munkacsoport Zeneiskola” gondolata. A háború után 1949-ig még működhetett a Katolikus Legényegyleti csoport és Horváth Lajos a helyi, valamint a járási szabadművelés ügyvezetőjeként tevékenykedett 1950. augusztusi lemondásáig. 1955-ben kelt minősítése jelzi az addig megtett életutat: „Politikai magatartása, képzettsége jó, fel is tudja használni a nevelés területén, de nem olyan kemény, harcias kiállású, mint azt képzettsége megkívánná. Nem tud teljesen szakítani a régi nevelés maradványaival. Különösen vonatkozik ez vallásos érzületére…”

1940-ben kötött házasságot Perendy Margittal. A sok közösségi munka miatt feleségére hárult a gyermekek nevelésének fő terhe. Két lánya tanár lett.

Horváth Lajos az Új Kemenesalja című helyi lap örökös főszerkesztője. Az újság kapcsán 1942-ben vetődött fel, hogy a Katolikus Kör vegye meg a Kemenesalja kiadói jogát Dinkgreve Nándortól 10 ezer pengőért, amit végül 1943 júniusáig fizettek ki. Az év első felében már érezhető volt a tulajdonosváltás okozta tartalmi megújulás. 1943. november 23-án lett felelős szerkesztő és az év novemberében szerkesztette első ízben a Kemenesalját. A lapban (-th-s) jelzéssel írta alá cikkeit. 1944 decemberében be kellett vonulnia, és hadifogsága után, 1946 tavaszán kezdett újra dolgozni, de az újság számai 1945 márciusáig a neve alatt jelentek meg.

Alapos volt honismereti tevékenysége is: tematikusan kijegyzetelte a 100 éves celli sajtó írásait, iskolatörténeti kutatásai során feltárta a tanintézmények irattárait az államosításig. Alapos tanulmányokban és előadásokban foglalkozott Göttmann Bódog, Hollósy Jusztinián, Koptik Odó, Lancsics Bonifác és Magasi Artúr alakjával. Rengeteg középiskolásnak és legalább negyedszáz főiskolásnak, egyetemistának adott gazdag forrásanyagot a szakdolgozatukhoz. Élete történetét emlékiratszerűen több vaskos kézirat őrzi: „Egy népfia néptanító a Marcal-tájról” címmel.

Az 1994-ben keltezett interjú utolsó bekezdésében üzen az utódoknak, azaz nekünk: „Az életet már megjártam, többnyire csak gyalog jártam… - idézi először a költőt – majd folytatja: Tapasztalatom szerint a szeretet vágya életünk állandó kísérője, ugyanakkor gyengeségeink gyakran tartanak távol bennünket másoktól. Mindez akadályozza azt, hogy mindennapjainkban érezhessük a haza, az otthon melegét. A másokra szabott szigorú mértéket önmagunkkal szemben is alkalmazni kell, de önérzetünk, önbecsülésünk ennek fordítottját is megkívánja. Azokkal szemben is legyen szigorú a mércénk, akik többnyire nem „gyalog” járnak. Ne alázzuk meg magunkat a magas pozíciókban „trónolók” előtt, de adjunk meg minden tiszteletet a közösségért jó szándékkal, önzetlenül dolgozóknak. Ha vezetők, akkor nekik különösen, mert irányítani sohasem könnyű feladat. Az ok érthető: emberek vagyunk."

Horváth Lajosnak 1994 augusztusában Celldömölk önkormányzata díszpolgári címet adományozott. 1997. április 3-án hunyt el.


Főbb művei:

Horváth Lajos-Majnovics Mária-Tamás Judit: Iparosképzés Celldömölkön : 1887-1987. Celldömölk : Városi Tanács, 1987. – 113 p.
H.L.: Kiscell alapozója : 250 évvel ezelőtt jött Koptik Odó Dömölkre. In: Új Kemenesalja. 1989/1-2. sz. - p. 4.
H.L.: Egy költőre emlékezünk: Dr. Magasi Artúr, Celldömölk szülötte. In:Új Kemenesalja. 1989/3. sz. - p. 4.
H.L.: A zárdaalapító dömölki apát. In: Új Kemenesalja. 1990/1. sz. - p. 5.
H.L.: Koptik Odóra emlékezünk : Születésének háromszázadik évfordulóján. In: Új Kemenesalja. 1992/11. sz. - p. 6.

Irodalom:

Németh Tibor: Születésnapi beszélgetés Horváth Lajos díszpolgárral. In: Új Kemenesalja, 1994/20. sz. (okt. 27.) p. 4-5.
Gyászoljuk Horváth Lajost, Celldömölk díszpolgárát, az Új Kemenesalja szerkesztőbizottságának örökös tagját. In: Új Kemenesalja, 1997. 8. sz. (ápr. 24.) p. 1., 8-9.

N.T.

HORVÁTH MARIETTA
(Sopron, 1930. február 3. - Sopron, 2009. november 15.)

hegedűtanár, író, szobrász

Névváltozat: Dessewffy-Horváth Marietta

Szülei Sopron zenei életének meghatározó személyiségei voltak: édesapja Horváth József (1900-1979) a helyi zeneiskola legendás művész-igazgatója volt; édesanyja Dessewffy Izabella (1896-1975) a Magyar Királyi Operaház magánénekesnője, „Sopron csalogánya”.

  Marietta iskoláit az Isteni Megváltó Leányairól elnevezett elemi iskolában, majd az Állami Leánygimnáziumban végezte, miközben – szülei őszinte örömére – szorgalmasan képezte magát zenei téren is. Mindössze 19 évesen az országos Bach-hegedűversenyen második lett, kamarazenélésben pedig első díjat nyert. Ennek ellenére érdeklődése egyre inkább a képzőművészet világa felé fordult. A festészetnél is jobban megragadta a szobrászat: Pátzay Pál invitálta a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára. Szülei kívánságára azonban 1950-ben a Zeneakadémiára került, ahol Rados Dezső és Szabolcsi Bence voltak a legkedvesebb tanárai. Rajongása azonban nem csökkent a szobrászat iránt sem és ezzel párhuzamosan titokban rendszeresen eljárt Kisfaludi Strobl Zsigmond műtermének magánszemesztereire. Négy zeneakadémiai félév után szervezete nem bírta a kettős terhelést és betegsége miatt haza kellett térnie Sopronba. Felépülését követően a győri Zeneművészeti Főiskolán szerzett hegedűtanár oklevelet 1956-ban. A diplomaszerzést követően 1973-ig a soproni, majd 1993-as nyugdíjba vonulásáig a celldömölki zeneiskolában tanított.

 Mindkét városban népszerűségnek örvendett mind kollégái, mind pedig tanítványai körében. Pedagógusi hivatása mellett hű maradt a képzőművészethez is. A soproni évek során Szakál Ernő mentorkodásával mutatta meg szobrászati oroszlánkörmeit. Celldömölki időszakában létrehozta a Kemenesaljai Alkotók Körét, amelyben tíz író illetve festő műhelymunkája felett bábáskodott. Keze munkáját dícséri - többek között - a celldömölki Ádám Jenő Zeneiskola előcsarnokát díszítő Kodály Zoltán- és Ádám Jenő-szobor, a Széchenyi István-dombormű a „legnagyobb magyar”-ról elnevezett utca elején, valamint a városi könyvtár névadásakor, 1993-ban felavatott Kresznerics-szobra.

Horváth Marietta alkotókedvét a testvérmúzsák szelleme is ösztönözte. A zene és a képzőművészet mellett a szüleivel jó barátságban lévő és írásait a társaságukban gyakran felolvasó Becht Rezső révén az irodalom világa is megérintette. Első történelmi regénye „Szivárvány havasán” címmel 1971-ben jelent meg az Ecclesia Könyvkiadó gondozásában Árpád-házi Szent Margit és a középkori kőfaragómester, Rovó Márton alakjáról. Alapos levéltári kutatásokat követően második regényében, 1980-ban Sopron nagy humanista polgármesterének, Lackner Kristófnak az életútját örökítette meg „Kezedben a mécs” címmel. Ez már a Móra Kiadó égisze alatt látott napvilágot és a kiadó ösztönzésére 1988-ban újabb művet jelentett meg „A vándorlantos” címmel Tinódi Lantos Sebestyénről. Utolsó munkája 2002-ben jelent a „Régi jó soproniak”-ról, amelyben - családja és édesanyja iránti tiszteletből - neve először szerepel a címlapon Dessewffy-Horváthként. A memoárban a XX. századi Sopron közel fél évszázadának jelentős alakjait idézi meg személyes élményei alapján.

Celldömölkről Sopronba történt hazaköltözését követően hamarosan szívpanaszai jelentkeztek és 1998-ban infarktust kapott. Időleges felgyógyulását követően az Alzheimer-kór is egyre inkább elhatalmasodott rajta, ezért 2008 nyarán a Soproni Nyugdíjas Pedagógus Otthonba került és a halál is ott érte. Sokszínű és tiszteletreméltó életművet hagyott az utókorra többféle alkotóterületen.

Művei:

„Szivárvány havasán...” Bp. 1971. 137 p.

Kezedben a mécs. Bp. 1980. 219 p. [http://mek.oszk.hu/02600/02608]

A vándorlantos. Bp. 1988. 214 p.

Régi jó soproniak. Sopron, 2002. 301 p.

Irodalom:      

Káldos Gyula: Horváth Marietta a negyedik regényén dolgozik. In: Új Kemenesalja, 1990. 5. sz. pp. 6-7.

Sarkady Sándor: Dessewffy-Horváth Marietta emlékezete. In: Soproni szemle, 2010. 2. sz. pp. 194-197.

Németh Tibor

HORVÁTH ZSIGMOND (Kisköcsk, 1782. január 20. – Kővágóörs, 1845. október 17.)

evangélikus lelkész, író, műfordító, az MTA lev. tagja

Nemesi szülők gyermekeként született az akkoriban alig pár száz lelket számláló Kisköcskön. Középiskoláit Sopronban végezte, ahol tehetségét Kis János fedezte fel az önképzőkörben. Az ő irányítása révén ébredt fel érdeklődése és nyílt meg szíve a magyar irodalom iránt. Tanára támogatása tette lehetővé, hogy külföldi utazásokat tegyen és – egyházi szolgálatra készülvén – 1802 októberében beiratkozhasson a jénai egyetemre. Két esztendeig hallgatta a hittudományt, olyan tudós oktatók keze alatt, mint a filozófus Schelling. Művelődése forrásául az iskolai tanulmányokon és könyvtári búvárkodásain túl főleg németországi szünidei utazásai tekinthetők. Felkereste – többek között – Erfurtot és Wartburgot, a reformáció fellegvárát is. Jénától alig néhány órai járásra feküdt Weimar, ahol meglátogatta a nagy triászt: Herdert, Schillert és Goethét. Schnepfenthalban Salzmannak, a neveléstudomány egyik megalapozójának előadásait élvezhette. Elképzelhető, hogy hazatérését követően az ő hatására nevelősködött két évig Nizsnyánszky György gyermekei mellett.


1806. január 6-án szentelték pappá és a csengei (ma: Csönge) evangélikusok választották lelkészül. Tizennyolc esztendeig vitte a gyülekezet irányítását s ezalatt egyre inkább rá kellett ébrednie, hogy ifjúi álmai szertefoszlanak, mert Magyarhonban s különösen vidéken egy önfejlődésű tudományos kor feltételei még nem léteznek. Kis Jánossal fennmaradt barátságának és a híres irodalomszervező kitartó ösztönzésének köszönhető, hogy a körülmények dacára tollat ragadott a kezébe. Érdeklődése az eltelt idő alatt a teológiától a földrajz felé fordult és a Kis János által kiadott és szerkesztett "Nevezetes Utazások Tárháza" című sorozatban megjelentette Cook föld körüli útját (1810), Macartney kínai követi útleírását (1818) és Maermann Észak-Európai utazásait (1819). E művek sorában a legnevezetesebb az "Ámerikának haszonnal mulattató esmértetése" című 306 oldalnyi munkája, mely 1813-ban látott napvilágot Győrött. Érdemes idézni a kötet előszavából, amely október 25-én íródott Csöngén:
"Minthogy a magyar literatúra még csak derültében vagyon s annak gyarapodása folyvást sok nehézségekkel s akadályokkal küszködik: ugyanezért méltán óhajthatni, hogy íróink bár arra szemügyet vennének, miképpen édesíthessék az olvasásba belé hazafiaikat s mint kedveltethessék meg velek mind jobban s jobban a tudományokat. Ezt a jeles szándékot, úgy vélem, egyszer legszerencsésebben az olyan könyvek által érheti el, melyek a hasznost a kellemetessel, az édes csemegéket a tápláló eledelekkel szépen összepárosítják /…/ Ilyen s mi lebegett énelőttem is, amidőn e jelenvaló munkának készítéséhez hozzáfogtam. Ami hasznos és interesszáns történeteket, históriai és statisztikai tudósításokat izolált helyheztetésemben Ámerikáról felhajthattam, mindazokat itt anyai nyelvünkön, természeti rendben előadva, együtt lelhetni."
Horváth Zsigmond széles érdeklődési körére utal, hogy természettudományi és filozófiai értekezéseket is papírra vetett, történeti olvasókönyvet állított össze az ifjúság számára, továbbá összefoglalta a reformáció históriáját és kézikönyvben az egyházszerkezet jellemzőit. Ezen munkái azonban a kiadás nehézségei miatt kéziratban maradtak. Élete folyamán számos írást publikált a Tudományos Gyűjtemény lapjain, többek között a stilisztikáról, az égitestekről és a nevelés problémáiról.
1824-ben a Zala megyei Kővágóörsre került, ahol Kis János nyomdokaiba is lépett, aki 1799-1802 között szintén az egyházközségben működött. Az egyházi ranglétrán egyre feljebb lépdelt. Négy év múlva a zalavidéki esperesség jegyzői, majd 1831-ben Zala vármegyei táblabírói tisztségre emelték. Olyan vidéken élt, amely gazdag nyelvkinccsel bírt, ezért bekapcsolódott a Magyar Tájszótár munkálataiba s hamarosan egyik legaktívabb résztvevője lett a vállalkozásnak. Tevékenységének elismeréseként Kis János támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia 1833-ban osztálymegjelölés nélkül levelező tagjai sorába választotta. Horváth Zsigmond 1837-ben zalavidéki esperes lett s hivatalát egészen 1845. október 17-én bekövetkezett haláláig viselte. Az Akadémián Toldy Ferenc a felette tartott gyászbeszédét így fejezte be: "Az irodalomtörténet a helyen, amelyet egy áldatlan korban elfoglalt, őt is javallással fogja említeni."


Irodalom:

Németh Tibor: Kisköcsktől Csöngén át az Akadémiáig : Horváth Zsigmond emlékezete. In: Vas Népe. 38. évf. 304. sz. (1993. dec. 30.) p. 8.
Gömböcz Elvira: „Tanulni, úgy vélem, ’s a’ hibát elhagyni soha sem késő” Horváth Zsigmond (1782-1845). - In: Lelkipásztor. 75. évf. 2000. 2. sz. p. 63-67.

N.T.

ILLÉS ÁRPÁD

(Kisköcsk, 1908. május 20. – Budapest, 1980. március 24.)

 Névváltozat: Mayer Árpád (1941-ig)

festőművész, grafikus

Kisköcskön gazdálkodó atyjának Edvi Illés Herminnel kötött házasságából született. Apja a világháborúból 100%-os rokkantként tért haza. A család még gyermekkorában Győrbe költözött. Első komoly festői élményét Gulácsy Lajos alkotásaiból merítette: Borsos Miklóstól kapta ajándékba az Amicus könyvkiadónál megjelent, Lehel Ferenc által írt Gulácsy-monográfiát. Egy ideig Pandur József, majd Békéssy festőiskolájába járt és már tizenhat éves korában szerepelt a győri Képző- és Iparművészeti Társaság kiállításain. A Képzőművészeti Főiskolán 1928-1933 között Rudnay Gyula tanítványa volt. 1930-ban egy hónapig Münchenben időzött. Tanulótársa volt többek között Ámos Imre és László Gyula is. Az utolsó évben (1934-ben) Kandó László óráit látogatta. Első kiállítását balatoni tájképekből 1933-ban Keszthelyen rendezték. A főiskola elvégzése után alkalmazott grafikusként illusztrációk, plakátok és könyvborítók tervezéséből élt. Gyakran hazalátogatott Győrbe és itt kötött életre szóló barátságot – többek között – Borsos Miklóssal és Weöres Sándorral. A Zeneakadémia Kamaratermében működő Vígopera szcenikusa volt 1947/48-ban. Ezt követően a Nemzeti Múzeum, majd a Néprajzi Múzeum munkatársa volt, amelyekben 1949-től 1975-ig több mint félszáz kiállítást tervezett régészeti, néprajzi, irodalom-, zene- és technikatörténeti témakörökben. 1958-tól 1969-ig, nyugdíjazásáig egy budapesti általános iskolában volt rajztanár. 1933-tól nyaranta gyakran festett Győrben és Keszthelyen.

Tanulmányútjai (pl. Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia) és múzeumi munkái során megismerkedett az őskori és ókori kultúrákkal, az afrikai és óceániai természeti népek alkotásaival. Eleinte figuratív, naturális olaj- és akvarellképeket festett. Témái a táj mellett az akt és a csendélet. Az 50-es években kezdett el egyedi jelképrendszeren alapuló absztrakt képeket festeni. Ilyen jellegű műveit először 1959-ben Szervánszky Jenő műtermében állították ki. Az 1960-as években alakult ki egyéni, lírai szürrealizmusa: természetes, tiszta színeivel, organikus-geometrikus formákban (tojás, csigavonal, teknősbéka stb.) fogalmazta meg gondolatait. Az álomvilág alakuló képeinek erejét vetíti bele az ébren lévő ember aggodalmaiba, örömeibe, szépségkereső szenvedélyébe. Belső világképe rokonságot mutat Weöres Sándor költői világával, akihez fiatalsága óta baráti szálak fűzték. Igazi kísérletező képzőművész volt: elsősorban tojástemperával festett papírra, de kísérletezett fajansszal és linóleummetszettel, faintarziával, ezen kívül ismertek üvegablaktervei, sőt versírással is foglalkozott. Művei a győri Xantus János Múzeumben, a Magyar Nemzeti Galériában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a londoni Tate Gallery-ben és számos magyar és külföldi magángyűjteményben találhatók. Külföldi elismertségéhez egyetlen adalék: a bielefeldi Kunsthalle-ban megrendezett 1968-as „Künstler der 20. Jahrhunderts" című tárlaton a meghívott legjelentősebb 20. századi művészek között szerepelt. A magyar művészetben egyedülálló jelenség és az egyetemes modern művészetben sem lenne könnyű előképeit felkutatni leegyszerűsítés nélkül. Ezáltal Illés szinte egymaga külön iskolát képviselt.

Számos kortárs muzsikus hanglemezét, CD-borítóját díszíti műveinek illusztrációja: pl. Takács Jenő Weöres Sándor „Holdbeli csónakos" című bábművéhez írt alkotásán. Díszlet- és jelmezterveket készített Weöres daljátékához, a „Tyunkankuru"-hoz is.

Három gyermeke közül a középső, a tragikusan fiatalon elhunyt Benedek (1951-1978) a Közlekedési Múzeum tárgyrestaurátora volt.

Önálló kiállításai:

1933 Keszthely
1962 Tanítóképző Főiskola, Szombathely - Balatoni akvarellek
1963 Fényes Adolf Terem, Budapest ; 1967 Kulturális Kapcsolatok Intézete, Budapest
1967 Galerie Ursula Wendtorf Oldenburg (Németország)
1967 Galerie Pro Arte, Delmenhorst (Németország)
1968 Országos Elmegyógyintézet Kultúrterme, Budapest
1968 VI. ker. Hazafias Népfront, Budapest
1970. Fészek Klub, Budapest
1971 Műcsarnok, Győr
1974 Ernst Múzeum, Budapest
1975 Xantus János Múzeum, Győr
1978 Művelődési Központ és Könyvtár, Szentendre
1980 Műcsarnok, Győr
1980 Műcsarnok, Budapest Emlékkiállítás
1981 Xantus János Múzeum, Győr. Emlékezés Illés Árpádra
1983 Almássy Téri Szabadidőközpont, Budapest - A néphagyomány vonzásában
1983 Móra Ferenc Múzeum, Szeged
1991 Szombathelyi Képtár - Emlékkiállítás
1998 Szinyei Szalon, Budapest
2001 Akadémiai Galéria, Budapest
2004 „Színrelépés" – retrospektív tárlat Mű-Terem Galéria, Budapest

Díjak, kitüntetések:

1972 Fővárosi Pedagógus Képzőművészek kiállítása nívódíj
1977 XVII. Szegedi Nyári Tárlat nívódíja
1978 Munka Érdemrend Ezüst fokozata
1979 Magyar Festészet Napja kiállítás nívódíja

Irodalom:

Szíj Rezső: Illés Árpád művészetéről. In: Életünk, 1968. 2. sz. pp. 140-145.
S.Nagy Katalin: Illés Árpád. In: Vasi Szemle, 1969. 2. sz. pp. 226-235.
Kerékgyártó István: Illés Árpád művészetéről. In: Látóhatár, 1971. 7-8. sz. pp. 737-739.
Káldi Judit: Igaz küzdelmek igazolása. Illés Árpád képei. In: Vasi Szemle, 1974. 2. sz. pp. 215-217.
Weöres Sándor: Illés Sándorról. In: Kortárs, 1974. 2.sz. p. 322.
Frank János: Az ismeretlenből érkezett vendég. Illés Árpád portréja. In: Budapest, 1980. 5. sz. pp. 24-27.
Bosnyák Sándor: A művész nem hazudhat. Beszélgetés Illés Árpád festőművésszel. In: Confessio, 1981. 1. sz. pp. 67-74.
Albert Zsuzsa: Életem, emlékeim. Beszélgetés Illés Árpád festőművésszel. In: Művészet, 1981. 12. sz. pp. 34-39.
Csapó György: Közelképek. Beszélgetések. Bp. 1983. pp. 85-90.
Nagy Gáspár: Az Andromédán túl és a Ság hegyen innen. Emlékezés Illés Árpádra. In: Új Magyarország, 1991. 8. sz.
Mezei Ottó: Illés Árpád festészete és a magyar szürrealizmus. In: Életünk, 1991. 10. sz. pp. 948-955.
Mezei Ottó: Illés Árpád művészete. In: Műhely, 1998. 5-6. pp. 121-125.
Albert Zsuzsa: Legenda Illés Árpádról. In: Műhely, 2001. 6. sz. pp. 43-55.
Illés Árpád emlékkönyve. (Összeáll és szerk. Illés Eszter) Bp. 2005. 239 p.
Kortárs Magyar Művészeti Lexikon (szócikk)

Gy. G. – N. T.

Módosítás: (2011. Február 24. Csütörtök, 15:05)

JÁNDI BERNARDIN GYÖRGY

(Darázsi [Nyitra vármegye], 1863. november 29. – Pannonhalma, 1952. augusztus 28.)

bencés szerzetes, dömölki apát (1920-1950)

Névváltozat: Janda Bernardin György (1898-ig)

Sokgyermekes tanítócsaládban született. Középiskoláit a nyitrai piaristáknál végezte. Érettségijét követően 1881. július 31-én lépett a bencés rendbe, beöltözéskor Sienai Szent Bernardin nevét kapta. Pappá szentelésére 1888. július 8-án került sor. Ezután Pannonhalmán latin-német szakos főiskolai tanár, illetve 1891-től egyidejűleg főapáti szertartó lett. 1906 és 1910 között Pápán a házfőnöki és a gimnázium igazgatójának tisztségét is betöltötte. Az 1900-as évek elejétől kezdve rendszeresen jelentek meg műfordításai. A szlovák nyelven kívül fordított spanyolból és lengyelből, olaszul pedig már gimnazista korában megtanult.

1910-től főmonostori perjel lett újfent Pannonhalmán, majd kormányzó perjel 1918. október 21-e után, 1920. május 18-án történt lemondásáig. A nehéz időszakot követően a főapáti szék várományosa volt, de meglepetésre nem kapta meg a szükséges számú támogató voksot. Rendtársai 80%-ának egyetértésével a frissen megválasztott Bárdos Remig főapát reá bízta a dömölki apátság irányítását.

Három évtizedig töltötte be a celldömölki búcsújáróhely vallási vezetőjének tisztségét. A nagyközség képviselő-testületének hosszú ideig tagja volt és elnöke lett a községi fiúpolgári iskolaszéknek. Széleskörű kapcsolatrendszerét és tekintélyét mutatja, hogy 1923-ban magyar királyi kormányfőtanácsosi címet kapott és kijárta, hogy az oktatási intézmény ugyanebben az évben állami kezelésbe kerüljön, majd két év múlva saját épülethez jusson. Figyelme kiterjedt arra is, hogy biztosítsa a zárdaépület bővítéséhez szükséges pénzügyi feltételeket a benne működő katolikus polgári leányiskola számára. A kegytemplom az ő idején kapott új harangokat, kelyheket és az orgona felújítását is megszervezte. Az apátság alapításának 800 éves jubileumi ünnepségén, 1933-ban Serédi Jusztinián bíboros hercegprímást, Mikes János szombathelyi püspököt és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapátot üdvözölhette: velük együtt körmenetben vonult a sokaság a település centrumából az ősi apátsági romtemplomhoz. 1948-ban Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket köszönthette a kegytemplom 200 éves fennállásának ünneplésére - az egyházellenes hatalom minden kísérlete ellenére - a búcsújáróhelyre zarándokolt tömegek előtt. A jubileum tiszteletére a bombasérüléséből felújított templom homlokzatán a régi toronyóra helyére Palka József aranykoszorús üvegfestő-művész óriási mozaikját építették be, középen az Apokalipszis Napbaöltözött asszonyával. A Szűzanyát körülevő egyik alakban Jándi Bernardint mintázta meg az alkotó.

Aranymiséjét 1938-ban, gyémántmiséjét 1948. július 8-án mutatta be a dömölki kegytemplomban. Az egyházak államosítását követően 1950-benaz Elnöki Tanács törvényerejű rendelete után a feloszlatás következtében kényszerből kellett elhagynia a rendházat és visszaköltöznie Szent Márton hegyére.

Alig két esztendővel később hunyt el, hamvait az ottani Boldogasszony Kápolnában helyezték el. A celldömölki egyházközség kezdeményezésére 1994. október 15-én Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát az ünnepi szentmisét követően szentelte be Jándi Bernardin György és Nemes Vazul földi maradványait, amelyeket a Szent Benedek-oltárnál kialakított kriptában helyeztek örök nyugalomra.

Művei:

Don Luis Coloma elbeszélései (ford. spanyolból). 1-2. köt. Bp. 1902. 310 p.
Moravski Marian: Esték a genfi tó partján (ford. lengyelből). Bp. 1904. 231 p.
Luis Coloma: Spanyol képek (ford. spanyolból). Bp. 1906. 222 p.
Luis Coloma: Juan Miseria. Regény. (ford. spanyolból.) Bp. 1928. 157 p.

Irodalom:

Horváth Lajos: Október 15-én két neves bencés „hazatérő" hamvait helyezik el a celldömölki kegytemplomban. In: Új Kemenesalja, 1994. szeptember 29. p. 5.
Jándi Bernardin dömölki apát. In: Sólymos Szilveszter: Ezer év száz bencése. Pannonhalma, 1997. pp. 361-364.

N. T.

Módosítás: (2011. Szeptember 06. Kedd, 13:08) 

JÁNOSSY GÁBOR
(Nemesmagasi, 1870. szeptember 18. - Szombathely, 1945. november 13.)

árvaszéki elnök, ogy. képviselő

Jánosi Lajos földműves és Lipáth Mária ev. vallású fia kisgazda szellemiségű családból származott. A soproni ev. líceum elvégzése után a bp.-i egyetemen szerzett jogi és államtudományi diplomát. Nagyobb külföldi útjai során járt Ausztriában, valamint Német- és Olaszországban. Néhány év ügyvédbojtárkodás után 1897-ben Vas vármegye szolgálatába lépett és a társadalmi, kulturális, valamint jótékony egyesületek munkájában is jelentős szerepet vállalt.
Árvaszéki jegyzőként kapta az 1899-ben megalakult Vasvármegye Kultúregyesületétől a szombathelyi könyvtárigazgatói megbízatást. A korszerű könyvtári munka érdekében számos intézményt (Kolozsvár, Arad, Szeged, Szabadka, Debrecen, Bp.) látogatott meg. A szerzett tapasztalatok alapján javasolta az állomány csoportosítását, név-, szak- és helyrajzi címtár összeállítását. 1906-ban mondott le.

A különböző vidéki lapok hasábjain élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki: gyakran értekezett szociális kérdésekről, de több szépirodalmi munkája is megjelent. Magyarországon az elsők egyikeként foglalkozott önálló kötetben a feminizmus kérdéskörével. Korszerű (sőt korát megelőző) felfogását bizonyítja a kötet ars poeticájának tekinthető idézet: „az eszme hódító erejét, terjedését nem akadályozhatják meg azokkal az ismeretes, megunt frázisokkal, hogy tudniillik a nő nem való a közpályára, maradjon meg a természet rendelése szerint való hivatása körében, a családban, legyen anya, feleség, dajka, cseléd, rabszolga, maradjon meg régi, alárendelt szerepében – vagy feministaellenes, szép költői frázissal élve: fönséges rendeltetése mellett, mert ha beleszól a közdolgokba, ha szerepel a fórumon, a hivatalokban, az állami és társadalmi életben vezető pozícióra jut, hát akkor vége a családi életnek, a nőiességnek – a világnak. Ezeken a »magyar« frázisokon már, hála Isten, túlvagyunk.”

A húszas évek közepén Vas vármegye árvaszéki elnökeként dolgozott. 1926-ban nem hivatalos jelöltként az Egységes Párt színeiben nyerte el a mandátumot Szombathy Kálmán ellenében. A képviselőházban a könyvtári és múzeumi, továbbá a közjogi és társadalompolitikai bizottság tagja lett. Beszédei során többször fellépett a hadigondozás törvényi rendezése érdekében, sürgette II. Rákóczi Ferenc rodostói lakóházának helyreállítását, a hadikölcsönök valorizálását és ünnepi szónoklatokban emlékezett meg - többek között - Ady Endréről, Gyóni Gézáról, Jókai Mórról és Kisfaludy Károlyról. 1931 nyarán a kemenesaljai választópolgárok újra bizalmukról biztosították: egységespárti jelöltként 9650 szavazatot gyűjtött be a független, de keresztény gazdasági párthoz közel álló, 7631 voksig jutó Ormándy Jánossal szemben. A megerősítést követően Bethlen István lemondása után visszavonult a politikai élettől.

Főbb művei:
Ifjúságom. Bp. 1902. 232 p.
A kivándorlók és egyéb elbeszélések. Szhely, 1907. 136 p.
A feminizmus Magyarországon. Szhely, 1911. 163 p.

Irodalom:
Magyar politikai lexikon : magyar politikusok : 1914-1929. Bp. 1929. 511 p.
Tímár István: Az 1931. évi országgyűlési választások a helyi sajtó tükrében. In: Vsz, 1990. 1. sz. pp. 95-107.
Baráthné Molnár Mónika: Évfordulók 2000-ben a Berzsenyi Könyvtár életében, rövid kitekintés Jánossy Gábor életútjára. In: A Vas Megyei Könyvtárak Értesítője, 2000. 2. sz. pp. 31-34.

N. T.

JENEI JANKÓ SÁNDOR
(Vasvár, 1866. február 28. – Vönöck, 1923. május 14.)

erdőmérnök, főiskolai tanár


Nyugat-Dunántúl egyik legősibb nemzetségéből és az egyik ág révén a XVI. századtól kezdve Vönöckhöz is kötődő földbirtokos családból származott. Édesapja, Jankó József (1831-1896) kálócfai mintagazdaságában híres lótenyészetet működtetett és a reformkorban 2400 forintot adományozott – többek között a Magyar Tudós Társaság és a Magyar Nemzeti Múzeum – támogatására. Édesanyja, Kiss Lídia (1844-1875?) Ostffyasszonyfán született és átlagon felüli műveltségét magániskolai tanulmányainak köszönhette. Három gyermekük közül mindegyik ikerszülöttként látta meg a napvilágot, de gyengébb párjuk valamennyi esetben meghalt. Az elsőszülött Sándor az elemi iskola öt osztályát Vasvárott végezte, majd 1877-től két évig árvaházi növendékként a kőszegi bencés gimnáziumban tanult, s ebben az időszakban viszonylag közepes eredményeket ért el. A középiskola további hat osztályát a soproni főreáliskolában tette le, és egyre javuló tanulmányi előmenetele révén érettségije is fényesre sikerült. 1886-ban iratkozott be a selmeci akadémia erdészeti szakára, ahol négy éven keresztül kitűnő eredményt ért el.

Erdészeti tevékenységét alugosi kerületi erdőigazgatóságnál kezdte, majd a zalaegerszegi erdőhivatalhoz került, de rövid idő múlva már a Földművelésügyi Minisztérium Erdőrendezési Ügyosztályának építészeti referense lett. 1895-ben jelent meg az „Erdészeti Lapok”-ban első publikációja: „Körszelvényes útkanyar kitűzése szögtükörrel”. 1896-ban vette feleségül az anyai ágon kemenesmagasi eredetű Velancsics Gizellát s az ősök után így került közvetlen kapcsolatba Vönöckkel, ugyanis sógora Spissich János pozsonyi postafőigazgató lett, akinek ősi nemesi családi birtokai Vönöck környékén terültek el. 1901-ben főerdésszé nevezték ki, 1906-ban pedig egyidejűleg erdőtanácsosként a selmecbányai akadémia erdészeti földmérés professzora lett. A geodéziai tanszék létrehozása és korszerű kiépítése szinte kizárólag az ő erőfeszítéseinek köszönhető. A századforduló időszaka a földi és légi fotogrammetria kifejlődésének hőskora volt. Jenei Jankó Sándor számos tanulmányt publikált az "Erdészeti Lapok", a "Kataszteri Közlöny", valamint a "Köztelek" hasábjain és tehetséges tanítványai (Lángos Lajos, Szabó Endre) segítségével elmélyült az új tudományos területen. Az első világháború idején a hadvezetés is felfigyelt a gyors tájékoztatást nyújtó lehetőségre, ezért felszólították e tárgykör kézikönyvének elkészítésére. Műve az első magyar nyelvű fotogrammetriai tankönyv lett. Kutatásainak legismertebb területét a háromszögelési hálózat hibaelméletének témaköre alkotta, de az erdészeti szállítóberendezések komplex szemléletű (műszaki-gazdasági-erdészeti) vizsgálata terén is alapművet publikált.

A világégés utáni határváltozások következtében a tanintézet (a mai Nyugat-Magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának elődje) Sopronba költözött, ahol az akadémiai tanács Jenei Jankó Sándort választotta rektornak. Két évig töltötte be a felelősségteljes tisztséget, de a túlfeszített, rendszeresen éjszakába nyúló munka következtében 1922 augusztusában agyvérzést kapott, s így hosszabb pihenőre szorult. Állapota javulni látszott, azonban sógorának, Spissich Jánosnak vönöcki kúriáján a második agyvérzést már nem élte túl. Abban a szobában hunyt el, amely egy évszázaddal korábban Kisfaludy Károly állandó hálóhelye volt.

Ősi selmeci szokás szerint fáklyát tartó erdész- és bányászhallgatók sorfala között tanítványai vitték vállukon, majd helyezték a sírba a korszerű magyar földméréstudomány egyik úttörőjének koporsóját. A sors különös fintora, hogy özvegye ugyancsak Vönöckön halt meg, az 1942-es híres vönöcki vasúti szerencsétlenség alkalmával.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Főbb művei:

A csúsztató utak. Bp. 1912. 42 p.
Erdészeti szállítási eszközök és berendezések. Selmecbánya, 1913. 264 p.
Vadpatak szabályozás. Selmecbánya, 1916. 235 p.
Fotogrammetria. Pozsony, 1917. 78 p.
Erdészeti szállítóberendezések. I. rész. Mesterséges pályák. Sopron, 1920. 235 p.
Erdészeti földméréstan. II. rész. Gyakorlati mérés. Sopron, 1921. 330 p.
Erdészeti földméréstan. I. rész. Műszertan. Sopron, 1922. 240 p.

Irodalom:

Bendefy László: Jenei Jankó Sándor emlékezete. In : Vasi Szemle, 1973. 1. sz. pp. 147-160.
Mastalirné Zádor Márta: Jankó Sándor. In: Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián. Sopron, 1983.
Kotlár Károly: Jankó Sándor. In: Magyar agrártörténeti életrajzok II. Bp. 1988. pp. 33-35.
Bácsatyai László: Jankó Sándor (1866-1923) élete és munkássága. Sopron, 2003. 43 p.
Barbalics Imre János: Vasváron született 125 éve Jenei Jankó Sándor. In: Vas Népe, 1991. 50. sz. (febr. 28.) p. 5.

N. T.

JÓNÁS MÁRTON
(Kislibercse, 1895. december 11. – Celldömölk, 1987. január 22.)

tanár, tankönyvíró


A Nógrád megyei Kislibercsén született. Uradalmi gazdatiszt édesapja öt gyermeke közül ő volt a harmadik. A szarvasi gimnáziumban érettségizett, majd tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakán folytatta. Közben megjárta az I. világháborút, ahol fejlövést szenvedett, ennek nyomát és a kapott golyót élete végéig hordta.

Már tanulmányai alatt helyettes óraadóként Aszódon tanított, később a kiskunhalasi Református Gimnáziumba került, ahol oklevele megszerzése után 1920. szeptemberétől véglegesítették.

A harmincas években az új tanterv bevezetése körüli szakmai vitában több alkalommal kifejtette véleményét a Protestáns Tanügyi Szemle hasábjain az általa ideálisnak vélt tankönyvről és tanítási módszerről. Véleménye szerint a jó tankönyv egy jól összeállított példatár, a tanítás alapja pedig a példadolgoztatás. Minden más felesleges. Egyszerű nyelven, röviden kell tiszta gondolatokat közölni. A szabályok és a definíciók másodrangúak, a cél a logikus gondolkodásra szoktatás.

Szakmai ismertsége és elismertsége alapján őt bízták meg a református gimnáziumok számára készülő matematika tankönyvek megírásával. Az alsó négy osztály számára az 1938/39-es tanévben jelentek meg az új tantervhez igazodó tankönyvek, majd 1942-ig a többi négy. A tankönyvek megírására rendkívül rövid határidőt szabtak, így – bár a fizikatankönyvekről is kész elképzelései voltak – erre nem ő, hanem a hozzá hasonló elveket valló szeghalmi tanár és igazgató, Nagy Miklós a szegedi Dombi Bélával közösen kapott megbízást.

Pontos és precíz fogalmazás, egyszerű és áttekinthető mondatok és a magyar nyelv igényes használta jellemezte az általa írt tankönyveket. Az egyes témaköröket rövid bevezetővel és rövid elméleti résszel kezdte, majd ezt bőséges feladatanyag követte.

Abszolút tekintély volt tanítványai és kollégái szemében. Egykori tanítványai szigorú de rendkívül igazságos tanárként jellemezték, akinek az udvariaskodás nem tartozott a tulajdonságai közé. Óráin rendkívül nagy gondot fordított a magyar nyelv szabatos használatára. Kristálytiszta logikával, röviden és tagoltan magyarázott. Példáit fizikaórán a mindennapi életből vette, kísérleteihez pedig használati tárgyakat alkalmazott (például fésű, tükör, gyertya).

Diákjai tisztelve szerették és megbíztak ítéletében. 1946 és 1948 között, a diákönkormányzat létezése idején őt választották tanár-elnöknek. A fizikai munkát sem restellte, hiszen az egyháztól fizetés helyett kapott kiskunhalasi illetményföldjét maga művelte. Szívesen kertészkedett, értett a gyümölcsfákhoz, a szőlőműveléshez és ismerte a gombákat.

1949-ben helyezték Celldömölkre az 1947-ben alapított Állami Gimnáziumba (1957-tól Berzsenyi Dániel Gimnázium). Áthelyezésének oka valószínűleg az lehetett, hogy nem törődve sem felettesei, sem a mindenkori politikai elvárásokkal, kizárólag a saját maga által felállított erkölcsi mércének megfelelően viselkedett. Az 1949/50-es tanévet tanárként kezdte, majd 1954-től váratlan nyugdíjazásáig, 1957. március 9-ig igazgatója volt a gimnáziumnak. Ezt követően még tíz évig tanított szerződéses tanárként, majd még egy évet óraadóként. Gyémántdiplomáját 1983-ban vehette át.

Eredményes munkáját bizonyítja, hogy 1952-ben és 1953-ban a Rákosi Mátyás Tanulmányi Versenyre - az OKTV elődjére - Vas megyéből csupán az ő diákjai kerültek be. Kiskunhalasi és celldömölki diákjai közül egyaránt szép számmal követték a pályán. A kiskunhalasi gimnázium tanára lett később tanítványai közül Babay Béla, Jeremiás Béla és a kémiatankönyv-író Bacsó Benő. Celldömölki diákjai közül pedig Horváth Jenő, Kósa András és Wiegandt Richárd matematikusokként több elismerést szereztek.

A Kemenesaljai Baráti Kör születésének 100. évfordulója alkalmából, 1995. november 4-én emléktáblát helyezett el hajdani lakásának falán, a Sági út 10. számú házon. A baráti kör két tagja, Szita Jenő és Varga Imre pedig félmillió forintos ösztöndíjat alapított (Jónás Márton Tanulmányi Pályázat) amelyből minden évben három, arra érdemes celldömölki diák egyetemi, főiskolai tanulmányait támogatják.

Művei:

Az ideális mennyiségtan tankönyv. In: Protestáns Tanügyi Szemle. 7. évf. 1933. 7. sz. 31-32. p.
A tanulói gyakorlatok szerepe a fizika tanításában. In: Protestáns Tanügyi Szemle. 8. évf. 1934. 8. sz. 193-197. p.

Irodalom:

Jónás Márton celldömölki "utódai" lehetnek : Alapítvány a tehetséges diákok támogatására. In: Vas Népe. 1995. nov. 17. p. 5.
Zsuffa Lajos: Jónás Márton (1895-1987) In: A Matematika Tanítása. 3. évf. 1995. 1. sz. 20-24. p.
Vinter Krisztina: Egy tanárlegenda : Jónás Márton. In: A celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnázium jubileumi évkönyve az iskola alapításának 50. évfordulója alkalmából 1947-1997 (szerk. Vinter József) Sárvár : Rába Druck, 1997. 75-86. p.
Így kezdődött… : egykori tanárok és öregdiákok visszaemlékezései a gimnázium kezdeti éveire. (szerk. Ragányi József) Celldömölk : Kemenesaljai Baráti Kör, 1997.

B.R.

KARCZAG ZOLTÁN 

(Kiscell, 1881. augusztus 17. – Budapest, 1944. december 10.)

festőművész

Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán Székely Bertalan, Ferenczy Károly és Zemplényi Tivadar tanítványa volt. Később a müncheni akadémián és Párizsban tanult. Kiállításon 1909-ben szerepelt a Műcsarnokban Enteriör című pasztelljével. 1918-ban Budapesten telepedett le. A Nemzeti Szalonban 1928-ban gyűjteményes kiállítást rendezett. Eleinte főleg figurális- és tájképeket festett. Az I. világháború után elsősorban arcképeket alkotott. Zöld kapu c. pasztelljét a Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében őrzik.

Gy. G.

 Karczag Zoltán: Tóparton című festménye

Módosítás: (2013. Február 19. Kedd, 11:37)

KELEMEN ETELKA
(Csönge, 1925. május 2. – Ostffyasszonyfa, 1992. március 1.)

pedagógus, festő


Csöngén született tehetős, jómódú parasztszülők gyermekeként. A polgári iskolát Szombathelyen végezte el bejáróként. Magánúton érettségizett, de továbbtanulni és elhelyezkedni származása miatt nem tudott. Eleinte szülei gazdaságában, majd Budapesten szövőnőként dolgozott. A gyár képzőművész szakkörében kezdett festeni, tehetségét itt fedezte fel Bencze László, akinek ajánlására felvették a képzőművészeti főiskolára, ahonnan azonban hamarosan – mint osztályidegent – el is távolították. Ezt követően mezőgazdasági munkásként, majd szülei birtokának államosítása után segédmunkásként volt kénytelen dolgozni különböző helyeken. Egy ideig távírászként is dolgozott. Később felvételt nyert a Pécsi Tanárképző Főiskolára, ahol történelem-magyar szakos tanári oklevelet szerzett. Tanulmányait megszakítás nélkül folytatta a szombathelyi főiskolán, ahol Horváth János irányításával rajz szakon diplomázott.

Az ostffyasszonyfai Petőfi Sándor Általános Iskolában több évtizeden át tanította és nevelte a helyi és csöngei diákokat.

Két évtizeden át művésztelepek, nyári alkotótáborok rendszeres résztvevőjeként fejlesztette, tökéletesítette tudását, a hazai táj szinte minden zuga (Duna-kanyar, a Balaton, az Őrség, Kőszeg) felkeltette festői képzeletét. Jó felkészültségű, természetelvű festő volt, aki akvarelljein, olajfestményein elégikus és romantikus hangulattal ábrázolta legkedveltebb témáit, a Kemenesalja és Kemeneshát festői lankáit, kisvárosait, falvainak utcarészleteit. Számos illusztrációja jelent meg folyóiratokban, újságokban. Tagja volt a Kemenesaljai Alkotók Körének is, melynek sok kiállításán részt vett.

Egyéni kiállításai:

Kemenesaljai Művelődési Központ, Celldömölk, 1982
Nádasdy-vár, Sárvár, 1984
Videoton Kultúrotthon (Dénes L. Szilveszterrel és Katonáné Erdély Györgyivel), Székesfehérvár, 1985
Vas Megyei Pedagógiai Intézet, Szombathely (Dénes L. Szilveszterrel, Katonáné Erdély Györgyivel és Nagy Istvánnal), 1989
Ádám Jenő Zeneiskola, Celldömölk, 1989
Jurisics-vár, Kőszeg, 1992
Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ. Szombathely, 1992

Irodalom:

Hargitai József: In memoriam Kelemen Etelka. In: Emberközelben. Szombathely, 1997. pp. 517-518.

M. G.

KIRCHNER ELEK
(Mucsfa, 1852. május 20. - Celld., 1932. október 5.)


ev. lelkész, karnagy, zeneszerző


Alap- és középfokú tanulmányait Sárszentlőrincen, majd Pozsonyban végezte. A Duna menti nagyvárosban tanult az Evangélikus Teológiai Akadémián, közben a hallei egyetem előadásait is hallgatta. Karsay Sándor püspök 1875. október 7-én avatta lelkésszé. Hazatért szülőfalujába, ahol 13 évig szolgálta híveit. A mucsfai templomban apját és nagyapját követte a szószéken.

1888-ban lemondott állásáról és a a győri evangélikus gyülekezet kántora, orgonista-karigazgatója lett. Bár éles váltás volt életében, de nem előzmények nélküli. Első zenei benyomásait a szülői háznál szerezte, hiszen apja szenvedélyes zenész volt és fiát is rendszeres zenei oktatásban részesítette. Ritka éles zenei hallásánal fogva már 7 éves korában tisztában volt az összhangzattan elemeivel. 1897-ben megszerezte a középiskolai énektanári képesítést az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémián. Jelentős szerepet kapott a Kapi Gyula által szerkesztett Korálkönyv összeállításában, sőt jónéhány korál is fűződik a nevéhez. 1915 és 1918 között a Győri Ének- és Zeneegylet férfikarát is vezényelte. Három és fél évtizedig volt a győri gyülekezet karnagya. 1922. május 20-án 70. születésnapja alkalmából a Győri Dalárda szerenádot adott a mester lakásán és a választmány részére a címzetes zeneigazgató címet adományozta.

1923-ban nyugdíjazták s ekkor telepedett le fiánál Cellben. Életútjának elismeréseként Celldömölk díszpolgárává választották. Temetésén Kapi Béla püspök búcsúztatta; a sírnál Turóczy Zoltán emlékezett rá a győri gyülekezet nevében és Bácsi Sándor celldömölki lelkész áldotta meg. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Petz Lajos: Győr város zenei élete 1497-1926. Győr, 1930. 442 p.
Kirchner Elek. In: Harangszó, 1932. 42. sz. (október 16.) p. 337.
Győri életrajzi lexikon. 2. átdolg. kiad. Győr, 2003. p. 170.

N. T.

KIS JÁNOS
(Rábaszentandrás, 1770. szeptember 22. – Sopron, 1846. február 19.)

költő, műfordító, ev. püspök

1770. szeptember 22-én a Sopron megyei Szentandráson, a Festetics gróf birtokán élő jobbágycsalád hét gyermeke közül a harmadiknak született. A nádtetős családi háznál példás családi életet tapasztalt. Az a néhány könyv, ami a szerény szobát díszítette, hamar fölkeltette érdeklődését. Még az iskola előtt édesanyja segítségével megtanult írni, olvasni. Tízéves korában került iskolába, tanítója a szülők tudtára adta, hogy fiuk tanulásra született.

Sopronban a gimnáziumi tanulmányai során kedvelte meg az ókori irodalmat és a modern nyelveket. Kitűnt vasszorgalma, kitartása, ami azután egész életében jellemezte – szerénységével együtt. A soproni líceum szelleme, a következetes magyar nevelés adta az ösztönzést Kis János számára a szervezett nyelvművelésre. Másfelől a műveltség fejlesztésére a más nyelveken írt munkák fordítását is szorgalmazta. II. József németesítési törekvéseinek idején, 1790-ben néhány társával megalakította a Soproni Magyar Társaságot, ez volt az első önképzőkör. Tagjaik a magyar nyelvű irodalom alkotásait szándékozták széles körben ismertté tenni. A társaság irodalomközvetítő szerepét jelzi, hogy kölcsönöztek könyvet a társaságon kívülieknek és vidékieknek is. Kemenesaljáról kölcsönzők adatai ismertek.

Kis János 1791-től Németország legjobb egyetemein, Göttingában és Jénában tanult. Az evangélikus egyház protestáns főiskolák hiányában külföldre küldte tanulni lelkészeit, ahol felkészült, felvilágosult tanárok előadásai révén a vallási kérdéseken túl világi tudományokkal ismerkedhettek.

1796-ban Nemesdömölkön szentelte pappá Hrabowszky Sámuel püspök, ezután különböző helyeken szolgált. Kővágóőrsön keresték fel a nemesdömölki gyülekezet képviselői, hívták lelkésznek. Nemesdömölk az egyik legnépesebb és legjövedelmezőbb gyülekezet volt. Kis János a felkérést megtiszteltetésnek tartotta, és 1802. június 12-én el is fogadta.

Nemesdömölkre érkezése után a környék köznemeseit látogatva elsőnek találkozott Berzsenyivel, aki nem sokáig tudta titkolni asztalfiókjába rejtett irományit, bevallotta, verseket ír. Átadta néhány versét Kis Jánosnak, ő pedig Kazinczyhoz továbbította őket, akivel 1793 óta levelezett.

Nemesdömölkön irodalmi tevékenysége kiszélesedett. Íróként a felvilágosodást kívánta elősegíteni: az igazságot megmutatni, a tudatlanságot oszlatni igyekezett. Munkái a nyelvtudomány, az esztétika, a történetírás, a nevelés, az életbölcselet körébe tartoznak. Itt nyert el egy, a magyar nyelv művelésére kiírt pályázatot.

Gyakori vendégei voltak kemenesaljai paptársai is. Zsigán János, a már említett soproni társaság első jegyzője, Szüts István, Beliczay János, egykori soproni diákok, a magyar irodalom terjesztői, Horváth Zsigmond, Döbrentei Lajos és fia, Gábor, az Akadémia első titkára. Beszélgetéseik tárgya a prédikátori és egyéb tudományos munkáik mellett a már kinyomtatott és még kéziratban lévő dolgozatok. A művelődés fontos helyévé avatták Nemesdömölköt.

1808 tavaszán soproni lelkészi meghívást fogadott el. Nehéz szívvel búcsúzott az őt oly szívesen látó Kemenesaljától. Feljegyezték, hogy hívei egész Kemenesaljáról jöttek vasárnapi hitszónoklatait hallgatni. 1812-től haláláig a dunántúli evangélikus egyházkerület szuperintendense (püspöke). 1822-ben nemességet, 1840-ben királyi tanácsosi címet kapott. 1830-tól lett az Akadémia tagja. Kazinczy halála után a történeti osztályt vezette.

Munkatársa volt számos korabeli lapnak és folyóiratnak, mintegy hetven önálló irodalmi műve jelent meg, sokat fordított görög, latin, német, francia klasszikusok műveiből.

Kis János, bár jelentős irodalmi tevékenységet folytatott, méltatói legnagyobb érdemének mégis kapcsolatteremtő, szervező, felfedező képességét tartják. Magát nem tartotta eredeti tehetségnek, versei közt sok a fordítás és átdolgozás. Feladatát a műveltség közvetítésében, az olvasók táborának növelésében látta.

Irodalom:

Németh Zoltán: Kis János szerepe kora irodalmi életében. Győr, 1941
Horváth János: Kis János. In: Berzsenyi és íróbarátai. 1960
Fried István: Kis János klasszicizmusához. In: Soproni Szemle, 1974
Uő: Stílustörekvések a XVIII. század végén. In: ITK, 1979
Kis János superintendens emlékezései életéből maga által feljegyezve. In: Berzsenyi Dániel művei. Bp., 1983
Soós István: Kis János levelei Döbrentei Gáborhoz. In: Soproni Szemle, 1987. 2. sz. pp. 128-141.
Fried István: "... törpe növény a' cédrusos erdőn" In: Klasszika és romantika között. Bp. 1990. pp. 159-171.
Uő: Kis János kritikusi munkásságához. In: Soproni Szemle, 1992
Káldos Gyula: Százkilencven éve érkezett Nemesdömölkre a Berzsenyit "felfedező" Kis János. In: Új Kemenesalja. 4. év. 7. sz. (1992. július). p. 6.
Németh Tibor: A költőfejedelem és a szürke eminenciás : Berzsenyi Dániel és Kis János párhuzamos életrajza. In: 2004/1. p. 15-36. (tovább)
D. Szebik Imre: Kis János püspök-lelkész élete és szolgálata (1770–1846)
Kis János poétai munkái. Pest, 1846. XLVI, 462 p. [pdf-vált.: 565 p.] (tovább)

K.Gy.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 16:50)

KISFALUDY KÁROLY (Tét, 1788. február 5. – Pest, 1830. november 21.)

író

Legifjabb testvére volt az ugyancsak író Kisfaludy Sándornak. Katolikus nemesi családban született a Győr megyei Téten 1788-ban. Születése édesanyja, Sándorfi Ilona életébe került, ezért apja „anyaölés” miatt kitaszította a családból. 1799-től a győri bencéseknél tanult. Apja időnként meglátogatta, hogy keményen megverje, mivel rosszul tanult. Végül kivette az iskolából, ezért katonának szegődött. Adósságokba keveredett, apjával végleg megromlott a viszonya, csak Teréz nővére pártfogolta. 1812-ben megkapta anyai örökségét, amit rögtön el is mulatott. Festészetből tartotta fenn magát Bécsben. 1815-ben Olaszországban is megfordult, majd 1817-ben Pesten telepedett le. 1822-től szerkesztette az „Aurora” című folyóiratot. 1829-ben nagy beteg lett és egy év múlva tüdőbajban halt meg.

Vas megyébe Teréz nővére révén került, aki Farkas Gábor nyug. vönöcki kapitány felesége volt. A bohém természetű Károly meglehetősen gyakran látogatta szeretett Trézsi nővérét, aki úgyszólván egyetlen pártfogójaként nyújtott neki menedéket csendes vönöcki otthonában. 1810-ben Kisfaludy e sorokat írta nővérének: „A zajos pesti élet nem boldogít többé, nem találok élvezetet a pesti termek és bálok fényűző csillogásában. Vönöckön jobb nekem, ha valami módon pár napra elszabadulhatok, sietek Hozzád, hogy Nálad kipihenhessem magam.”

Egy alkalommal, amikor hosszabb időt töltött nála, "önkéntes száműzetése" hónapjai alatt írta meg Vallomások című művét, melyben szerelme szomorú történetét foglalta írásba. De itt, Vönöckön dolgozta át 1809-ben megkezdett, „A tatárok Magyarországon” című első szomorújátékát is. Számos töredéke mellett ”Ilka” című darabjának megszületése ugyancsak Vönöckhöz kötődik. Rajongásig szeretett nővére és sógora meleg otthonában igyekezett kigyógyulni szerelmi csalódásából is. Innen járt át a cseri dombok tetején fekvő, szomszédos Csöngére is, ahol rokonai éltek. Ilyen "búfelejtő", vidám rokoni látogatásra indult 1811-ben is, amikor már hónapokon keresztül ette nővére, sógora kenyerét, s élvezte vendégszeretetüket, hogy Csöngére átruccanva, tiszteletét tegye a rokon Andrássy-családnál. A rokoni szálakon kívül még régi barátság is fűzte őket egymáshoz, hisz Andrássy Terézia apja is huszártisztként szolgált, s egyszerre hagyták ott a katonaságot, hogy a tiszti mundért felcseréljék a falusi élettel, az otthon nyugalmával. Ezen kívül Károly elhatározását egy szerelem is motiválta. Feleségül akarta venni a teljesen vagyontalan, vönöcki Heppler Katalint. Szerelmében azonban csalódott, a számító leány kikosarazta. Apja pedig kitagadta, mivel a lány kedvéért lemondott huszártiszti rangjáról, s "bolondos házasságra készülődött." Kisfaludy testben-lélekben megtörve, mindenkitől félrevonulva, Vönöckön a nővérééknél húzta meg magát. Egyébként a Csöngén élő rokonához, Andrássy Teréziához is eszményi barátság fűzte, ugyanannyira, hogy őt 1811-ben egy szép festményen is megörökítette. A képre nem írta rá, hogy mikor készült, de nevét odaírta: "Kisfaludy pixit." Azaz: Kisfaludy festette. A festmény később a csöngei evangélikus parókiára került, ugyanis az egyik későbbi csöngei lelkész, Hutter Zsigmond Andrássy Terézia leszármazottját vette feleségül. Kisfaludy Károly a Vönöckön és Csöngén töltött szép és szomorú heteket, hónapokat sohasem feledte el. Akkor szakadt csak el – de csak testben – Kemenesaljától, amikor Teréz nénje meghalt. Nem sokkal utóbb őt is eltemették Pesten, a Kerepesi temetőben.

Sírját Heppler Katalin virágai borították el - Kisfaludy Károly szerelmének végzetesen elkésett viszonzásaképpen... Andrássy Terézia pedig csáfordi és jóbházi Tóth Ferenc cs. és kir. őrnagyhoz, csöngei földbirtokoshoz ment férjhez, s az ő leányuk volt az a Tóth Róza, akibe a tizenhat éves Petőfi Sándor 1839 nyarán reménytelenül szerelmes lett. Így kötődött egy csöngei kúriához, egyetlen családhoz – földrajzilag egy helyen, csupán időben majdnem harminc esztendő távolában – két költő életének emléke.

Kisfaludy Károly tiszteletére 1997 júniusában emlékparkot avattak Vönöckön, ahol emléktábláját is elhelyezték.


Irodalom:

Porkoláb István: Kisfaludy festette, Petőfi énekelte… In: Új Idők, 1924. 1. sz. p. 19. ; 2. sz. pp. 34-35.
Porkoláb István: A két Kisfaludy és Petőfi Vasmegyében. In: Zalai évkönyv az 1928. évre. Zalaegerszeg, 1928. pp. 216-220.
Laky Rezső: Kisfaludy Károly Vas megyében. In: Vas Népe, 1978. 31. sz. p. 5.
Dala József: Mindenkinek lehet egy Trézsi nénije. In: Vas Népe, 1992. 295. sz. p. 6.
Burkon László: Kisfaludy emlékpark Vönöckön. In: Vas Népe, 1997. 135. sz. p. 16.

N. T. – Sz. P.

KISKOS ISTVÁN
(Szergény, 1874. november 20. - Szombathely, 1945. július 3.)

ügyvéd, Szombathely polgármestere (1914-1930)

A szombathelyi premontrei gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti jogi egyetemen diplomázott. A szombathelyi királyi törvényszéken lett joggyakornok. 1896-ban lépett Szombathely város szolgálatába, mint aljegyző. 1901-ben főjegyző, 1902-ben másodtanácsnok, 1908-ban tanácsnok lett. A gyors és fényes közigazgatási karriert követően 1914. május 20-án választották meg Szombathely polgármesterévé. Hivatalba lépését követően az első világháború kitörésekor legfontosabb feladata a közellátás és a hadisegélyezés megszervezése volt. Országosan is kuriózumnak számított, hogy sertéseket hízlaltatott a városnak és Dániából hozatott fagyasztott húst a világégés ínséges esztendeiben. 1930-ig, országgyűlési képviselővé választásáig töltötte be ezt a tisztséget. Polgármesteri működése alatt alakították át a városháza épületét, bővítették a csatornahálózatot és a vízműveket, ő létesítette a jéggyárat és vette városi kezelésbe az Uránia Mozgófénykép Színházat. Vas vármegye és Szombathely ezer ágyas kórházának avatásával megszületett az ország egyik legjelentősebb vidéki egészségügyi intézménye. A Kiskos-éra nem látványos, de annál hasznosabb eredménye volt a megyeszékhely rendezési tervének elkészíttetése, amely már egy nagyváros képét hordozta a tervrajzokon. 1923-ban kormányfőtanácsossá nevezték ki. Hivatali tevékenységén túl mutató érdekesség, hogy a korabeli tudósítások szerint "a dalnak nem csak lelkes barátja, hanem kiváló művelője is" volt. Érdemei elismeréséül 1930. október 16-án a "tapintatos politika" híveként számon tartott Kiskost a város díszpolgárává választották. Ezt követően ügyvédi gyakorlatot folytatott. Tekintélyét bizonyítja, hogy 1945 áprilisától haláláig a II. világháborút követő újjáépítést szervező Nemzeti Bizottság elnöke volt.

Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely, 1930. p. 25.

N. T.

Módosítás: (2011. Február 18. Péntek, 17:26)

KISS JENŐ
(Kemenesmihályfa, 1933. február 26. – Budapest, 2003. július 21.)
könyvtáros,
a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főigazgatója (1980-1998)


Kemenesaljáról indulva 1955-ben szerzett könyvtárosi diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. (Eredetileg magyar-történelem szakra jelentkezett, de a túljelentkezés miatt „csak” könyvtár szakra vették fel…) Már harmadéves korában a Népkönyvtári Központba került szakmai gyakorlatra, majd az egyetem mellett heti 18 órás szerződéses munkatársnak. A diplomszerzést követően egy évig a Békéscsabai Megyei Könyvtárban dolgozott az országosan ismert Lipták Pál mellett. Ezután négy esztendőn át az Országos Széchényi Könyvtár módszertani osztályának (később Könyvtártudományi és Módszertani Központ, újabban Könyvtári Intézet) tudományos munkatársa volt. 1960 és 1968 között a SZOT kulturális osztályának könyvtárügyi előadójaként tevékenykedett. Pályája során a Művelődésügyi (később Kulturális) Minisztériumban előbb az Országos Népművelési Tanács titkára lett, majd a Közművelődési Főosztály vezetését bízták rá. Számos alapvető jelentőségű dokumentum (pl. az 1976-os közművelődési törvény illetve könyvtári törvényerejű rendelet) megalkotásában vállalt aktív szerepet. 1963-tól másfél évtizeden át az ELTE Bölcsészettudományi Karán külső eladóként oktatott könyvtártani, könyvtár- és közművelődés-politikai ismereteket.

1979-ben került a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba, ahol egy évi főigazgató-helyettesség után a magyar közművelődési könyvtárügy zászlóshajójának számító hálózat irányítója lett. 18 esztendeig vezette az intézményt: a főváros bibliotékáinak rendszerét modernizálta, mind szolgáltatás-szervezés, mind pedig technológiai fejlesztés szempontjából.

Publikációi sorából kiemelkedik a „Könyvtárosok zsebkönyve”(1964); a „Libraries in Hungary” című összeállítás (1972), amely németül, oroszul és japánul is megjelent; valamint „A magyar könyvtárak” (1988), ami angolul is napvilágot látott. Ezen kívül mintegy száz könyvtári és művelődéspolitikai vonatkozású tanulmány jelent meg a tollából.

Ismerte a német és angol nyelvet, de lengyelül és oroszul is tanult. A magyar UNESCO Bizottság tagja volt, az IFLA közművelődési könyvtári szekciójában két cikluson keresztül képviselte Magyarországot, igazgatói időszaka alatt pedig az INTAMEL-ben (Nagyvárosi Könyvtárak Nemzetközi Szövetsége) a FSZEK-et.

Természetszeretete, a földhöz való vonzódása vidéki származásából táplálkozott, éppúgy, mint közvetlen egyszerűsége és ízes „vazsi” beszéde. Puritánságát vezető beosztásokban is megőrizte: kiszolgált Skodája az évek során anekdoták tárgyává vált.

Tevékenységét Kiváló Népművelő (1970), Szabó Ervin Emlékérem (1989), Pro urbe Budapest (1998) kitüntetésekkel ismerték el.

Művei:

Könyvtárosok zsebkönyve. (Bereczky Lászlóval és Papp Istvánnal). Bp. 1964. 167 p.
Libraries in Hungary. Bp. 1972. 58 p.
A magyar könyvtárak. Bp. 1988. 86 p.

Irodalom:

Havas Katalin: Rövid interjú régi főigazgatónk új kinevezése alkalmából. In: Könyvtári Híradó, 37.évf. 1993. 1. sz. pp. 1-3.
Pobori Ágnes: "A feladatok önmagukban meghatározzák a jövőt". Beszélgetés Kiss Jenő főigazgatóval, a nyugdíjba vonulása előtti utolsó pillanatban. In: Könyvtári híradó, 42.évf. 1998. 9. sz. pp.1-4.
Kiss Jenő: Napjaim Békéscsabán. Hogyan és miért kerültem Békéscsabára? In: A Békés Megyei Könyvtár Emlékkönyve, 1952-2002. Békéscsaba, 2002. pp. 58-77.
Bartos Éva: Meghalt Kiss Jenő (1933-2003). Szabálytalan búcsú. In: Könyv, könyvtár, könyvtáros. 12. évf. 2003. 9. sz. pp. 48-49.
Fodor Péter: Kiss Jenő (1933-2003). In: Könyvtári levelezőlap, 15. évf. 2003. 9. sz. pp. 17-18.
Tóth Gyula megjelenés előtt álló kézirata a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár történetének vonatkozó időszakáról.

N. T.

KISS PÉTER
(Celldömölk, 1959. június 11. - Bp., 2014. július 29.)

gépészmérnök, országgyűlési képviselő, politikus

Édesapja, Kiss Alajos a celldömölki Gábor Áron Gimnázium tanára volt 1958-ig, közben igazgatóként is tevékenykedett 1951 és 1953 között. Fia a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium reáltagozatos osztályában maturált. A pedagógusok kedvence volt: számos tanulmányi versenyen vett részt, a fizika és a matematika mellett a humán tárgyakból is jól teljesített. A budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott 1983-ban a Gépészmérnöki Kar termelési rendszer szakán. A 80-as években az egyetem tudományos munkatársa, tanársegéde, szakkollégiumi nevelőtanára, KISZ-titkára is volt.

1980-ban lépett be a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1986 és 1989 között a budapesti KISZ első titkára volt. 1989-ben az MSZP alapító tagja és a Baloldali Ifjúsági Társulás (BIT) alapító budapesti elnöke, 1998-2000 között a párt ügyvezető alelnöke. 2001 januárjától az MSZP Baloldali Tömörülés Platform elnöke, 2005-től 2009-ig az MSZP Vas megyei elnöke volt.

1995-től a ciklus végéig a Horn-kormány munkaügyi minisztere volt. 1998-tól 2000-ig az MSZP frakcióvezető-helyetteseként működött a Parlamentben. A Medgyessy-kormányban 2002/2003-ban foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter volt, majd 2003-tól a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszterré nevezték ki. 2004-ben, Medgyessy Péter miniszterelnök lemondása után a párt országos elnöksége őt ajánlotta miniszterelnöknek, de a kongresszus Gyurcsány Ferencet jelölte kormányfőnek. A kormányváltást követően 2006-tól előbb szociális és munkaügyi miniszter lett, majd 2007-ben visszatért a Miniszterelnöki Hivatal élére. 2009-ben társadalompolitikai koordinációért felelős tárca nélküli miniszter és egyben a miniszterelnök politikai helyettese a Bajnai Gordon által vezetett kormányban.

1992-től volt országgyűlési képviselő: ekkor és 2010-ben pártja országos listájáról került a T. Házba. 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, 2006-ban a 6-os számú, 2014-ben pedig a 11-es számú választókerületben egyéni jelöltként szerzett mandátumot Budapesten.

2004-ben Celldömölk díszpolgárává választotta. Szülővárosában támogatta a kegytemplom felújítását, a művelődési központ átalakítását. Felkarolta a bölcsőde és az iskolák korszerűsítését, a tanműhely létesítését. A Vulkán fürdő kialakítását épp úgy patronálta, mint a Kemenes Vulkánpark megépítését. Segédkezet nyújtott, hogy az egyház visszakaphassa tulajdonába a kolostor épületét.

Felesége, Petykó Csilla főiskolai adjunktus, akivel 1994-ben kötött házasságot. Lányuk, Diána Dóra 1995-ben született. Kiss Péter szenvedélyes horgász volt, a magyar konyha szerelmese, aki a halászlét, a pacalt és a csülköt jelölte meg kedvenceként, melyeket szívesen meg is főzött. Szabad idejében Steinbecket és Merle-t olvasott, a magyar költők közül Ladányi Mihályt, József Attilát és Nagy Lászlót részesítette előnyben.

Kitartó, következetes munka és rendíthetetlen hivatástudat jellemezte egész politikai pályafutását. A közjó megteremtése érdekében a szociáldemokrata eszmék megvalósítását hirdette és a munkavállalókkal, szakszervezetekkel való párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Élete utolsó évében, gyógyíthatatlan betegségében is emberi tartásáról tett tanúbizonyságot.

Irodalom:

Díszpolgárokat avattak a jubileumon. In: Új Kemenesalja, 2004. 2. sz. (január 30.) p. 1.
Az ünnepeltek gondolatai. In: Uo. p. 5.
Zachár László: "Nem szabad engedni, hogy az egész életen át tartó tanulás múló divat legyen" : Interjú Kiss Péterrel. In: felnőttképzés, 2006. 2-3. sz. pp. 2-6.
Cseke Hajnalka: A csendes szoci – Kiss Péter portréja. In: Figyelő, 2007. 25. sz. pp. 12-14.
Galló Béla: Most nehezebb – Egyenlítő-beszélgetés Kiss Péter kancelláriaminiszterrel. In: Egyenlítő, 2007. 9. sz. pp. 21-24.
Körmendi Zsuzsanna: Kiss Péter képtelen volt elviselni a tétlenséget. (2014. július 29.) Internet: http://gepnarancs.hu/2014/07/kiss-peter-keptelen-volt-elviselni-a-tetlenseget/ (Letöltés ideje: 2014. november 15.)
M. László Ferenc: Kiss Péter (1959-2014) politikusi portréja. Internet: http://magyarnarancs.hu/belpol/kiss_peter_politikusi_portreja_ami_kesik_az_megjon-67306# (Letöltés ideje: 2014. november 15.)
In memoriam Kiss Péter. In: Új Kemenesalja, 2014. 14. sz. (augusztus 8.) p. 5.

N. T.

KÓBOR JENŐ
(Csönge, 1923. március 26. - Takácsi, 1983. június 23.)19

pedagógus, a Magyar Kultúra Lovagja (posztumusz, 2005)

Weöres Sándor falujában látta meg a napvilágot Kóbor János földműves fiaként. Alap- és középfokú iskolái után a pápai Állami Tanítóképző Intézetben szerzett tanítói diplomát. Végzése után 1943. szeptember 13-án a környékbeli Takácsiban, az Evangélikus Elemi Népiskolában lett kántortanító. 1944. október 20-án katonai szolgálatra hívták be Sopronba a 4. száma gyalogezredhez. Hadifogságba került, ahonnan 1946. május 15-én tért vissza Takácsiba. majd az államosítás után az Állami Általános Iskolában oktatta a diákokat. Az 1950/51-es tanévben a nyolc osztályos oktatás bevezetésével sikerült kialakítania egy négy tantermes iskolát, amelyben az oktatás váltott rendszerben, délelőtti és délutáni időpontokban zajlott. Közben folyamatosan képezte magát és 1953-ban a budapesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola földrajz-rajz szakán szerzett tanári oklevelet. Ettől az évtől kezdve három évtizeden át a takácsi iskola igazgatója volt. 1969-ben tervei alapján épült fel az új iskola épülete.

A falu "mindeneseként" iskolát és művelődési házat épített, előadásokat és tanfolyamokat szervezett a településen. Országjáró kirándulásokat szervezett és földrajz-rajz szakos tanár lévén az ország épített és természeti szépségét mutatta meg a falu lakosságának. Tehetségesen bánt az ecsettel és festőként számos alkalommal részt vett a művésztelepek munkájában.

Nehezen élte meg, hogy a körzetesítések következményeként a vaszari iskolával történt összevonás után már csak az alsó tagozat maradt a faluban. A sors tragédiája, hogy éppen nyugdíjazása napján, szeretett iskolájába indulván ragadta el a halál.

1975-ben megkapta a Veszprém Megyéért kitüntetés arany fokozatát. Takácsi önkormányzata kezdeményezésére 2005-ben a "Magyar Kultúra Lovagja" posztumusz elismerésben részesült: a budapesti Stefánia-palotában a hagyományoknak megfelelően a kultúraszervező pedagógus lányait, az egyaránt pedagógus Horváth Gézánét és Molnár Gábornét jelképesen lovaggá ütötték az Európai Unióban első ízben megrendezett "Magyar Kultúra Napja Gála" keretében.

Műve:
A takácsi iskola története. [Veszprém], 1976. 25 fol.

Irodalom:
Antal Zsuzsa: A kultúra szolgálatában - Kóbor Jenőnek posztumusz kitüntetést ítéltek oda. In: Napló, 2005. február 9. p. 7.
Pápai arcképcsarnok
Salamon Nándor: Kisalföldi művészeti lexikon. Vasszilvágy, 2012. 406 p.

Németh Tibor

KOCSIS JÓZSEF

(Nagysimonyi, 1914. május 13. – Budapest, 1988. november 11.)

koronaőr törzsőrmester

A magyar királyi 26. honvéd gyalogezred II. zászlóaljának géppuskás századánál indult katonai karrierje. 1939 és 1941. között a jutasi Kinizsi Pál Altiszt képző Iskolára vezényelték, majd 1942. február 1-jétől a koronaőrség állományában szolgált. A budai vár német megszállása során egy fegyveres incidenst követően az SS elfogta és lefegyverezte a koronaőrséget. Ezután a Tabán-beli kivégzőosztag fegyverei előtt várta a felmentésüket. Pajtás Ernő ezredes, a koronaőrség parancsnoka utasította, hogy Kappéter József törzsőrmesterrel őrizzék, ameddig lehet a koronaőr laktanyát.

A magyar szentkoronát a budai várból először Pannonhalmára, majd Veszprémbe és innét egy kőszegi óvóhelyre menekítették. Kocsis József elmondása alapján: „Veszprémből - egy négy tonnás teherautóval - Kőszegre mentünk a koronával. Útközben hazaugrottam szülőfalumba, Ostfyasszonyfára…” E tényközlést a faluban úgy tekintik, hogy a korona ekkor járt a településen, és ezt a feltételezett látogatást őrzi Ostffyasszonyfa címerében a korona motívuma: a domb, amelyen a két templom látható, a korona körvonalait követi.

A koronázási ékszereknek a Salzburg közeli Mattsee-be való menekítésénél is ott volt. Részt vett a kincsek föld alá rejtésében is. A magyar korona 1945. március 27-ről 28-ra virradó éjszaka hagyta el Magyarországot. A tehergépkocsira történt felrakodásnál, - néhány koronaőr elbeszélése szerint, - „a Szent Jobb a bunkerben maradt, ekkor Kocsis József koronaőr törzsőrmester, -nem törődve a nyilasok rámeredő géppisztolyaival- beugrott a bunkerbe, kihozta a kis ládát a Szent Jobbal és sietett vissza a tehergépkocsira.”

A koronaőrség a második világháború végét követően, 1945-ben szűnt meg. Tagjai visszatértek a civil életbe. Kocsis József a háborút követően az óbudai hajógyárban dolgozott, majd egy budapesti szakközépiskolában alkalmazták karbantartóként.

Az 1944-45-ös események során tanúsított hősies magatartásuk és tevékenységük miatt a koronaőrség tagjait rehabilitálták. Kocsis Józsefet a honvédelmi miniszter 73/1993. sz. parancsában poszthumusz főhadnaggyá léptette elő.

Szülőfalujában, Ostffyasszonyfán 1992. augusztus 16-án emléktáblát avattak tiszteletére. A táblát Worth B. Andrews, az amerikai hadsereg egykori őrnagya leplezte le, aki 1945. július 27-én részt vett a korona kiásásában. Az ünnepségen Mesterházy Sándor nyugalmazott evangélikus lelkész a saját kérésére elmondott ima közben rosszul lett és elhunyt.

Irodalom:

Ima közben érte a halál. In: VN. 1992. aug. 16. p. 1.
Glant Tibor: A szent korona amerikai kalandja. Debrecen, 1997. 188 p.
Haranghy Miklós: Országos koronaőrök és a koronaőrség. Bp. 2012. 101 p.
Vitéz József: Kötődésünk a Szent Jobbhoz a második világháborúban (http://www.koronaorseg.hu/rolunk.html) [Letöltés ideje: 2014. február 15.]
Megemlékezés Kocsis József koronaőrre június 2-án Ostffyasszonyfán, 2007.06.02.
(http://www.vitezirend.co.hu/Archive/ostffy%202007%20jun%202.htm) [Letöltés ideje: 2014. február 15.]

G.T.

KÖCSKI SÁNDOR

(? - 1328. február 19. előtt)

országbíró

Előnevét köcski birtokáról vette. Ősei kezdetben várkatonák, családja 1273-ben kapta meg a nemességet. Származásáról tanúskodik országbírói pecsétje is, amelynek címere megegyezik a Héder nemzetség mindkét ágának: a Németújvárinak és a Hédervárinak a címerével:

A rokonsági kapcsolat magyarázza, hogy Köcski Sándor hosszú ideig nem vett részt Károly Róbert oligarchák elleni harcaiban. Némi várakozás után azonban még az uralkodó végső győzelme előtt a király mellé állt. E lépését torolták meg rokonai, a Nyugat-Magyarországot kezükben tartó Kőszegiek rokonságán és birtokain. Nagymartoni Pálnak, a később őt követő országbírónak a nővérét, Bajóti Klárát vette feleségül.

Köcski Sándor 1318-ban szentmártoni (pannonhalmi) várnagy. 1319-ben a Kőszegi András ellen küldött királyi sereg vezére, aki Kőszegnél és Zalafőnél is győzelmet aratott, valamint elfoglalta Kőszeg, Pölöske és a délvidék Macsó várait. Külföldi hadvezéri megbízatást is kapott: ő vezette Károly Róbertnek szövetségese, Szép Frigyes támogatására küldött mintegy tízezer fős seregét Bajor Lajos ellen. A mühldorfi csatában vereséget szenvedett (saját költségen kiállított zászlóaljából 80 fő maradt a csatatéren), de Károly Róbert a helytálló nemeseket birtokadománnyal kárpótolta. Köcski Sándor kétszeri sebesülése, többszöri hadvezéri megbízatása után is viszonylag későn emelkedett az ország főméltóságai közé. 1324. október 3-án már országbíró, mely méltóságba szeptember 26-a után kerülhetett. Elődjével ellentétben nem a „mester” címet használta, hanem „Sándor ispán, a király úr udvarának a bírája” illetve ünnepélyes esetekben a „Sándor ispán, a legfényességesebb és híres fejedelem, Károly úr, Magyarország királya udvarának a bírája” megnevezést alkalmazta. Okleveles adatokból kikövetkeztethető, hogy a királyi kancellária és az országbíró összehangolt tevékenységet folytatott tisztsége alatt, amely különösen értékelendő a XIV. század első negyedének anarchisztikus viszonyai után.

Emellett 1325-ben Beszterce és más Vág menti várak várnagya, 1327-től (Kőszeg, Németújvár és Sárvár bevétele után) vasvári ispán és sárvári várnagy. 1327-ben egy királyi vizsgálat eredményeit összegező oklevél szerint Köcskön kívül Vas vármegyében Pápoc, Elk, Tatbér földje és Miklósfalva nevű birtokok voltak a kezén. A főtisztviselők körében alkalmazott ispánsági rendszer esetében kitapintható a személyes elem: Köcski esetében a szűkebb pátria, Vas megye képviselete is. 1327. december közepén már súlyos beteg volt és – többek között – László kalocsai érsek előtt végrendelkezett. 1328. január 25-én még ő az országbíró, de február 19-én már biztosan nem töltötte be a tisztséget.

Irodalom:

Pór Antal: Köcski Sándor. In: Századok, 1888. pp. 785-797.
Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században. Bp. 1976. pp. 67-72.
Piti Ferenc: Okleveles adatok az 1324. évi országbíróváltáshoz In: Fons, 1997. 2. sz. pp. 243-250.

N. T.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 16:58)

KODÁLY ZOLTÁN Csöngén


Weöres Sándor még csak tizenöt éves volt, amikor megírta Öregek című versét, amely a Pesti Hírlap egyik vasárnapi mellékletében jelent meg. Kodálynak is kezébe került az újság, megtetszett neki, ezért levelet írt az ifjú szerzőnek, s engedélyt kért tőle verse megzenésítéséhez. "Mondanom sem kell hogy a legnagyobb megtiszteltetés volt ez számomra, örömmel válaszoltam, és megköszöntem." . – írja visszaemlékezésében Weöres.

A megzenésített vers ősbemutatóját Kecskeméten tartották, másodszorra pedig Szombathelyen adták elő, Vásárhelyi Zoltán vezényletével. A bemutatóra Szombathelyre érkezett Kodály Zoltán feleségével. Így kezdődött Weöres Sándor ismeretsége, kapcsolata Kodállyal, majd folytatódott azzal, hogy a zenemű szombathelyi előadását követően mintegy másfél évvel később meghívta a zeneszerzőt Csöngére. Meghívó levelében arra is felhívta Kodály figyelmét, hogy falujában bőséges szöveg- és dallamanyag él a nép ajkán. Kodály elfogadta a meghívást, s örömmel vállalta az utat. Erre a meghívó emlékezete szerint 1933 őszén vagy 1934 tavaszán került sor.

Kodály Budapestről vonattal érkezett Celldömölkre, ahová a költő édesapja, idősebb Weöres Sándor csöngei földbirtokos hintót küldött a vendég elé. Kodálynak a Csöngén töltött napjaira így emlékezik vissza Weöres Sándor: "Kodály meghallgatta az akkor még élő öregembereket, öregasszonyokat, az ő fejükben és szájukon élő dallam- és szövegkincset.. Magnó vagy fonográf nem volt vele. Jegyezgetett, kottázott, de így is bőséges anyagot tudott Csöngén összegyűjteni... Egyik nap jött, nálunk töltötte az éjszakát, és a másik nap már ment is vissza Pestre. Hogyha hosszabb ideig maradt volna, bizonyosan még sokkal több anyag gyűlt volna össze. A falubeliek szívesen produkálják magukat, nem őrzik féltékenyen a fejükben rejlő folklórkincset. Voltak ott a kocsmában harmincan-negyvenen. Nagyrészt öregemberek, öregasszonyok, de voltak köztük fiatalabbak is. És persze nem tudták ők azt pontosan, hogy Kodály mire kíváncsi. Volt ott például olyan anya is, aki a kislányával azt produkáltatta, hogy "Éjjel az omnibusz tetején..." amihez Kodály természetesen nagyon fanyar képet vágott, de azért udvariasan végighallgatta." Kodály látogatása "utóhatásának" tekinthető, hogy ezután intenzív, gyümölcsöző munkakapcsolat alakult ki Weöres Sándor és Kodály között. "Alig volt olyan esztendő, hogy Kodálytól ne kaptam volna egypár tucat – olykor többszáz – kisdallamot, amihez szöveget kért." – írta Weöres.

Kodály csöngei tartózkodásának emlékére 1982. május 20-án - születésének 100. évfordulóján - avattak emléktáblát Weöres Sándor egykori csöngei lakóházának udvarán.

Irodalom:

Kodály-emléktáblát avattak Csöngén. In: Vas Népe, 1982. 117.sz. (máj. 21.) p. 8.
M. Csapó Piroska - Volly István: Kodály Zoltán és a regös táj. In: Életünk, 1982. 12.sz. pp. 1087-1092. [Többek között a csöngei regölésről.]
Egyedül mindenkivel. W. S. beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Bp. 1993.

Sz. P.

KOLOSZÁR ZOLTÁN
(Celldömölk, 1940. március 28. - Győr, 1956. október 26.)

ipari tanuló, a forradalom és szabadságharc mártírja (1956)

Édesapját Koloszár Ferencnek, édesanyját Marton Jolán hívták. A család Celldömölkön, a Baross út 17. szám alatt lakott. A tehetséges, szorgalmas, mérnöki ambíciókat tápláló fiú a győri 401-es számú szakmunkásképzőben kőműves tanonc volt és 1956 októberében 23 társával együtt szakmai termelési gyakorlaton vett részt Mosonmagyaróvárott. Az iskola 26-án szabadságolta a diákokat, ezért aznap délelőtt a több ezres létszámú békés tüntetőkkel a határőrlaktanyához vonult, hogy rávegyék a határőröket a hozzájuk történő csatlakozásra. Dudás István laktanyaparancsnok százados felszólítás nélkül a tömegbe lövetett. 55 halott és 86 sebesült lett a géppuskasortűz eredménye. Zoltán egy közelben álló fa mögé próbált ugrani, de egy sorozat lábon találta. Combverőér lövéses sérülése olyan súlyos volt, hogy úton a győri Zrínyi utcai kórház felé folyamatosan rosszabbodott az állapota a trénkocsin és délután fél három körül Győrben elvérzett. Holttestét október 27-én szállították haza és 28-án temették el tömeges lakossági részvét mellett. A celldömölki temetőben lévő sírja az 1956-os forradalom és szabadságharc ünnepének zarándokhelye.

Irodalom:
Török Tibor: Tizenhét évesen lőtték agyon. A mosonmagyaróvári sortűz vasi áldozata. In: Vas Népe, 1990. 223. sz. (szeptember 22.) p. 5.
Nádasdy Lajos: A mosonmagyaróvári vérfürdő áldozata. Koloszár Zoltán 1940-1956. In: Celldömölk forradalmi napjai 1956. Celldömölk, 2006. pp. 50-54.
Kövér István: Az 1956-os forradalom és szabadságharc vasi vagy vasi kötődésű mártírjai és vértanúi. In: Vasi Szemle, 2007. 5. sz. p. 556.

N. T.

KOPTIK ODÓ

(Klattau, 1692. október 18. – Göttweig, 1755. október 24.)

bencés szerzetes, dömölki apát

A csehországi Klattauban 1692-ben született Koptik Iván a gimnáziumi évek után Sanktlambrechtben lépett be a bencés rendbe, ahol az Odó nevet kapta. Pappá szentelése után Máriacellben volt gyóntató. Amikor ezeket az éveket követően a salzburgi egyetem tanára lett, már neves tudós, jó tollú író, valamint kiváló szervező hírében állt. Rendi elöljárói szervezői munkáját kamatoztatták, amikor egy bencés missziósház céljára külföldi gyűjtéssel bízták meg.

Körútja közben, 1736-ban összeköttetésbe került a kuruc tisztből szerzetessé szelídült Sajghó Benedek pannonhalmi főapáttal, aki mind magasabbra értékelte munkásságát. Maga Koptik is nagy érdeklődést tanúsított a magyar bencések ügyei iránt. A kölcsönös érdeklődés és megbecsülés következményeként a salzburgi egyetem tanárát 1739-ben dömölki apáttá nevezték ki.

Koptik 1739. július 9-én érkezett Dömölkre, ahol három szerzetest és nyomorúságos körülményeket talált. A templom boltozata és tetőzete közé szorított cellában húzódott meg. A Máriacellből magával hozott Mária-szobornak a Ság hegyen próbált hajlékot biztosítani, de ez a terve nem sikerült. Végül az ősi kolostortemplomtól keletre, a régi pápai országút mellett épített fel egy fakápolnát, s abban helyezte el a kegyszobrot. A kápolna és a földbe vájt remetekunyhó mellett egy ásott kút is készült. Munka közben a kút szájából egy nagy kő esett a mélyben dolgozó kőműves fejére, megsértette a "nyakán a gerincvelőnek kemény és puha hártyáját, és a kőműves mégis meggyógyult." A következő években – tagadhatatlanul a kútásó csodás gyógyulásának hírére – zarándokok ezrei érkeztek a kegyszobornak otthont adó fakápolnához.

Koptiknak már Dömölkre jövetele előtt az volt a terve, hogy új templomot és kolostort épít. Ezenkívül az ifjúság nevelését szolgáló magyar akadémia szervezése is szerepelt elképzeléseiben. Céljai megvalósításához elsősorban a pannonhalmi főapát jóindulatát akarta megszerezni, de rajta kívül a magyar főurak, sőt Róma támogatását is biztosítani akarta. Ezekben az ügyekben kilincselt négy évig.

A dömölki apátsághoz kapcsolódó magyar akadémiát ugyan nem sikerült kijárnia, de a templomépítésről nem mondott le. 1747 tavaszán kezdett hozzá, és a következő év őszén már állt az új templom, s benne a kápolna. 1748. szeptember 15-én ezrek kíséretével vitték át a kegyszobrot végleges helyére. Ezután Koptik már nem sokáig maradhatott Kiscellben. Sajghó Benedek főapáttal támadt vitája miatt Mária Terézia a göttweigi bencés kolostorba "száműzte", ahol 1755-ben halt meg.

Az általa 1739-ben összedöngölt fakápolna, az ún. Anna-kápolna volt Kiscell magva. Ezt 1895-ben – mint a forgalom akadályát – bontották le. Mögötte építtette fel Koptik az impozáns kivitelű barokk templomot, amely mindmáig Celldömölk első számú műemléki éke, és amely felépülte óta zarándokok sokaságát vonzotta.

Irodalom:

Tüskés Gábor - Knapp Éva: A barokk és a felvilágosodás között : Koptik Odó (1692-1755). In: Történelmi Szemle, 1995. 1. sz. pp. 69-81. (tovább)

Magyar Katolikus Lexikon VII. Klacs-lond. Bp. 2002. (http://lexikon.katolikus.hu/)

H.L.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 17:03)

KÖRMENDY NÁNDOR
(Celldömölk, 1894. február 28. – Budapest, 1969. február 24.)

építészmérnök


A győri bencés gimnáziumban érettségizett, majd a Műegyetemen szerzett építészi diplomát. Első jelentős műve a hárshegyi Idegszanatórium (1928). A templomépítészetben a két háború közötti időszak egyik legnépszerűbb tervezője (Csorna, Győr, Komárom, Sopron). E téren a szolidan újítók közé tartozott: az olaszos, középkori formarendet és ünnepélyességet sikeresen ötvözte a modern kor stílusával. Tiszta, áttekinthető szerkezetre épülő nemes egyszerűség sugárzik alkotásaiból. Térhatás és harmónia szempontjából a győri Szent Imre-templom tekinthető legsikerültebb alkotásának. Termékeny és intuitív művész volt: sokoldalúságát bizonyítja, hogy 135 országos tervrajzpályázatot nyert meg, amelyek eredményeként iskolák, kultúrotthonok, fürdők, kórházak és egyéb középületek születtek. Tevékenységét a problémák azonnali áttekintése, a jó megoldás ösztönös megérzése, az alaprajzok szervezettségi-funkcionális kialakítása jellemezte. Mindezt szoros összefüggésben kezelte az épülettömeg arányosságával és a homlokzatképzés vizuális hatásaival. A szakma bonyolultságát tökéletesen ismerő, a tervezésen túl a kivitelezés gyakorlatát minden elemében átlátó építészként vitte át a tervezői alapgondolatot a rajzasztalra. Egyik maradandó értékű munkáját, a budapesti Németvölgyi úti fiú- és leányiskola monumentális tömbjét, mint a főváros reprezentatív tanintézetét mutatták be külföldi oktatási szakembereknek. Kiemelkedő munkája a Gerlóczy Gedeonnal közösen tervezett Országos Társadalombiztosítási Intézet traumatológiai kórháza. Szakmailag nagy kihívást jelentett számára a pécsi, egykori Gházi Kaszim pasa dzsámi bővítése 1938-ban: a négyzetes alaprajzú, kupolás műemlékhez félkör alakú templomhajót épített. 1942-ben megkapta a Greguss Ákos-díjat, amit az MTA Kisfaludy Társasága alapított és 6 éves ciklusokra vonatkozóan adományoztak az építészet legkiválóbbjainak. A tervei alapján 1943-ban elkészült tiszaújfalui zárdatemplomban helyezték el Berecz Skolasztikának, a Szent Benedek Leányai Társasága alapítójának hamvait. 1943-tól 1954-ig az Általános Élelmezésipari Tervező Intézetnél dolgozott, majd a jogutód Élelmezésipari Tervező Intézetnél lett az építészosztály vezetője 1965-ben történt nyugdíjba vonulásáig. Tudását, gazdag tapasztalatait szívesen osztotta meg a fiatal építésznemzedékkel. Működésének utolsó szakaszában főleg üzemépületek terveit készítette el (pl. Dunakeszi Konzervgyár raktára, Debreceni Dohánygyár korszerűsítése). Az általa helyreállított és kiegészített pécsi dzsámi altemplomában helyezték örök nyugalomra.

Irodalom:


Gebhardt Béla: Körmendy Nándor 1894-1969. In: Magyar Építőművészet, 1969. 4. sz.
Salamon Nándor: Száz éve született Körmendy Nándor. In: Vas Népe, 1994. 51. sz. p. 5.

N. T.

KOTZ TIVADAR
(Celldömölk, 1925. december 15. – Celldömölk, 2017. február 3.)

agrármérnök és agrokémikus

Édesapja Kotz Imre úri szabó volt, édesanyja Collognáth Erzsébet. 1944-ben Pápán a Kereskedelmi Középiskolában maturált. A háborús időszakot követően Keszthelyen a Magyar Agrártudományi Egyetemen tanult. Az egyetem 1949-es felszámolása után öt évnyi kényszerszünet következett. A gyakorlatban eltöltött eredményes munkája után, miniszteri elvárás alapján folytathatta tanulmányait az állattenyésztési karon, ahol 1957-ben szerzett diplomát.

A polgári iskolától a középiskolán át az egyetemi tanulmányokig olyan tanáregyéniségek oktatták, akik a gondolkodási képességét is fejlesztették. Ez tette lehetővé, hogy a biokémián túl a talajtani és agrokémiai ismereteit széleskörűen felhasználva a környezeti hatásokat a talajnál, a növényekre gyakorolt hatásában az emberi beavatkozásokat is figyelembe vehesse. Hosszabb ideig Pápán dolgozott a kutatóintézetben, majd a kenyeri TSZ főállattenyésztőjeként a környező falvak gazdaságainak is szaktanácsadója volt. Kutatási eredményeit mind a növénytermesztésben, mind pedig az állattenyésztésben óriási eredménnyel kamatoztatta. Hiába hívták 1968-ban Ausztriába, majd később a fővárosi Állatorvosi Egyetemre előadónak, hű maradt szülőföldjéhez. Doktori értekezését 1972-ben tapasztalatai és kísérletei alapján az általa két évtizede kutatott témakörrel, a mikroelemekkel kapcsolatban írta. Disszertációjának értékét és jelentőségét fokozta, hogy laboratóriumi szaktanácsadóként járta az országot a honosítás és a takarmányozási különbségek okozta élettani károsodásokkal kapcsolatban. Egész életét végigkísérte a réz kiemelkedő szerepének kutatása a biokémiai folyamatokban és a táplálkozási ökoszisztémában.

Nyugdíjasként tovább folytatta kutatásait és bekapcsolódott a Kemenesaljai Baráti Kör és a Honismereti Munkaközösség tevékenységébe, ahol több ízben megosztotta eredményeit a csoport tagjaival. Vitalitására jellemző, hogy több súlyos betegség után, nyolcvan éven túl ismerkedett meg a számítógép használatával is. Megszívlelendő gondolatai hozzáférhetőek a „Kemenesaljai Digitális Könyvtár” internetes archívumában is.

Művei:

Környezeti tényezők változása, az emberi beavatkozások hatása a növényekre és a fogyasztókra. Kézirat. [Celldömölk], 2013. 32 p.
(http://cellbibl-digit.cellkabel.hu/kotz_tivadar_kornyezeti_tenyezok_valtozasa.pdf)

Táplálkozási hiányok csökkentésének lehetséges módozatai. In: Kapu, 2014. 5. sz. pp. 88-90. (http://kapu.biz/media/online/2014_majus/)

Irodalom:

Völgyi László: Egy beszélgetés margójára. In: Új Kemenesalja, 2005. 2. sz. p. 9.
(http://letoltes.celldomolk.hu/ujkmalja/Kemenesalja2005%2002sz.pdf)

Gyuricza Imre: Dr. Kotz Tivadar 90 évesen is kutat. In: Új Kemenesalja, 2016. 3. sz. p. 4.
(http://letoltes.celldomolk.hu/ujkmalja/uk_16_3_kicsi.pdf)

Németh Tibor

KOVÁCS IMRE
(Csorna, 1954. december 1. - Vönöck, 2010. július 12.)

ev. lelkész

Kovács Imre és Rosta Etelka első gyermekeként született. Családja Szombathelyre költözése után az általános és középiskolai tanulmányait is a vasi megyeszékhelyen végezte. A barátai által Jim-ként emlegetett fiatalember a Nagy Lajos Gimnáziumban tanult, ahonnan egy zászlóégetési ügy miatt távoznia kellett, ezért a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba ment át és ott érettségizett. Zsellér nagyszülei iránti tiszteletből tudatosan fizikai munkát akart végezni. Osztályfőnöke és édesanyja unszolására fél évig járt a szombathelyi tanárképző főiskolára, de nem vonzotta a kor felsőoktatási közege. A MASPED-nél rakodómunkásként helyezkedett el, amely a bányamunka után a legkeményebb munkahely volt. Olyan emberi kapcsolatokkal gazdagodott, amelyek további életét meghatározták. Bokatörése miatt egy évig nem tudott dolgozni, aztán Pápán töltötte ki a kétéves katonaidőt egy építő alakulatnál. Katonaság után felvették a soproni Faipari Egyetemre, azonban nem ment el.

Hosszú, több mint egy évtizedes útkeresés után 1984 őszén egy sokféle tapasztalattal és tudással felvértezett érett férfi nyert felvételt az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Itt ismerkedett meg a celldömölki származású Tóth Mártával, akivel 1986. június 29-én Szombathelyen kötöttek házasságot. Házasságukat Isten három gyermekkel (Máté, Márta és Magdaléna) áldotta meg. 1989-ben szentelték lelkésszé és 1991. április 6-án iktatták be a kemenesmagasi és kemenesmihályfai gyülekezetek lelkészi állásába. Felesége három évvel korábban Vönöckön lett lelkész és közös családjuk is itt telepedett le. A három gyülekezetben élő 1600 hívüket nyitott szívvel, az emberek iránti alázattal és szeretettel szolgálták. Jelzés értékű, hogy példájuk nyomán több fiatal is Isten szolgálatát választotta.

Tudós pap volt, aki szívesen osztotta meg gondolatait környezetével. Istenismerete, emberszeretete és magyarságtudata vonzó volt minden kultúrára szomjas hallgatója számára. Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezésében emlékezetes, pezsgő szellemű beszélgetést folytatott Popper Péterrel. A szószéken nem szónokolt, hanem kis színes történeteket mesélt, amiket mindenki értett, amikben bárki magára ismerhetett. Néha még igehirdetés közben dalra is fakadt, és tiszta hangon énekelt fájdalmas magyar népdalt vagy zsidó dallamot. Halkan búgó szavára oda kellett figyelni. Nemcsak beszélt egy újfajta, a korábbinál hitelesebb egyházképről, hanem a maga területén meg is valósította azt. A férfiakat a demizson-kör keretében tudta bibliaórára hívni, és ott megszólaltatni. A 80-as évektől kezdve az elsők között vezetett mozgássérülteknek tábort. Éppen ő, az örök lázadó és merész kísérletező ragaszkodott a hagyományos formákhoz, mert tudta, milyen ereje van a hagyományoknak. A közvetítés képessége azonban nem csak szóban nyilvánult meg, hanem írásaiban is. Hitoktatásai céllal készített tanmenetei, segédanyagai, rejtvényei és szeretett népdalzsoltárai felbecsülhetetlen értéket képviselnek a lelkészek számára. Büszke volt arra, hogy Vas megyei hitoktatási megbízottként egy-egy tanévben közel 2000 gyermek vett részt heti 1-2 alkalommal hittanórákon.

A kemenesmagasi templomban ravatalozták fel, Vönöckön temették és Kemenesmihályfán emlékezett meg róla a család és mindhárom gyülekezet. Születésének 60. évfordulójához kapcsolódva 2014. december 6-án tiszteletére emléktáblát avattak a kemenesmihályfai evangélikus templom falán.

Irodalom:

Komondi Gábor: Megvan a homokóra alja. Beszélgetés Kovács Imre evangélikus tiszteletessel. In: Vasi Magazin. 1997. 1. sz. (augusztus 17.) pp. 16-17.
Kedves kollégámmal, egykori évfolyamtársammal. In: Lutherrózsa, 2003. 12. sz. (december) pp. 10-11.
Kovács Imre (1954-2010). In: Dunántúli Harangszó, 2010. 9. sz. (szeptember) p. 7.
Emléktáblát avattak Kemenesmihályfán. In: ÚK, 2014. 23. sz. (december 19.) p. 4.

N. T.

KOVÁCS JENŐ
(Abaszéplak, 1911. május 25. - Szombathely, 2002. október 4.)

csendőrtiszt, helytörténész, jogász

Szülei, Kovács József és Tamási Amália Vas megyei parasztcsaládból származtak. Édesapja 1908-ban uradalmi ispánként került egy Kassa melletti birtokra. Az. I. világháború kitörését és az apa bevonulását követően a család a merseváti apai nagyszülőkhöz települt vissza. Kovács József 1917 augusztusában hősi halált halt a román fronton, az Ojtozi-szorosban. (1937-ben posztumusz vitézzé avatták.) Édesanyja négy gyermekkel maradt családfő nélkül.

Az elemi iskola hat osztályát Merseváton végezte, majd ezután hadiárvaként a szombathelyi árvaházba került. Két évvel idősebb volt osztálytársainál, akikkel a Faludi Ferenc Gimnáziumban tanult. Osztálytársa volt Weöres Sándor. A gimnáziumot végig jeles eredménnyel teljesítette és 1931-ben érettségizett. Lelkesen vett részt a cserkészek tevékenységében is. 1931-ben bevonult és felvették a pécsi egyetem jogi karára, amit egy évig a katonasággal párhuzamosan végzett. 1935-ben avatták doktorrá. A népi írók falukutató mozgalmának hatására diplomamunkaként „Mersevát község szociográfiájá”-t írta meg. Ezután Celldömölkön sikerült elhelyezkednie jegyzőgyakornokként.

1936-ban jelentkezett a csendőrségi diplomásokat kereső álláshirdetésre. A Ludovika Akadémia elvégzése után 1937-ben hadnaggyá, majd egy esztendő múltán, a tiszti tanfolyam elvégzését követően főhadnaggyá avatták. Először Csornára került szárnyparancsnoknak, majd számos helyen szolgált s közben 1940/41-ben a szombathelyi csendőrtiszti iskolában is tanított. Mivel Délvidéken is szolgált a vérengzések idején, ezért tevékenységét az ügyészség megvizsgálta és megállapította, hogy feladatait minden esetben szabályszerűen látta el. A Bácskában ismerte meg Márkus Juditot, későbbi feleségét. 1943 tavaszán gödöllői szárnyparancsnok lett. 1943 júniusában házasodott meg és 1944-ben született Judit nevű kislánya. A harcok közeledtével családját Szombathelyre küldte, maga pedig egységével Budapestre került. Budapest ostromát a budai Várban lévő Belügyminisztériumban vészelte át. 1945 februárjában a szovjetek elhurcolták: gyűjtőtáborokon keresztül orosz tiszti hadifogolytáborokba került, ahonnan 1950 decemberében térhetett haza Magyarországra. Itthon internálták és 1953-ig a kazincbarcikai fogolytáborban dolgozott a vegyiművek építésén. Sztálin halála után egy koncepciós perben délvidéki szerepvállalása miatt 10 év börtönt róttak ki rá. Ezt követően a csolnoki munkatáborban, egy szénbányában dolgozott. Felesége 8 év után itt látogathatta meg először férjét.

1956 októberében a váci börtönben érte a forradalom. A kapuk megnyitása után azonnal Szombathelyre ment. Mivel nem töltötte le börtönbüntetését, ezért 1957 márciusában visszavitték Vácra, ahonnan 1957 októberében került végleg Szombathelyre. Közben, 1957 áprilisában született meg Jenő nevű fia. Egy tejipari építőbrigádnál, majd asztalos üzemben sikerült elhelyezkednie segédmunkásként. A korra jellemző, hogy újra le kellett érettségiznie... 1965-től a szombathelyi gázgyár csoportvezetőjeként dolgozott és itt lett nyugdíjas 1974-ben, de 4 évig még foglalkoztatták.

A hatvanas években kapcsolódott be a honismereti mozgalomba: részt vett a honismereti akadémiákon, valamint nyelvtudományi, egyházi, ipar- és iskolatörténeti dolgozatokat készített. Később gyakran publikált a helyi lapokban (Vas Népe, Savaria Fórum), folyóiratokban (Honismeret, Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, Vasi Szemle). Magas színvonalú publikációit bizonyítja, hogy Mersevát személyneveiről szóló munkáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem jelentette meg a „Magyar személynévi adattárak” című sorozatban.

1990-től kitartóan törekedett rehabilitációjára. Kérelmeit végül siker koronázta és 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta és anyagilag is kárpótolták. A következő esztendőben Mersevát első díszpolgárává avatta.

Művei:

Kemenesaljai elpusztult településekről. Kézirat. Szombathely, 1974. 48 lev.
Mersevát mint a Marcal-völgy egyik átkelőhelye. Kézirat. Szombathely, 1977. 130 lev.
Adatok a Kemenesallyai- (Kis-Czelli-Celldömölki) járás településtörténetéhez. Kézirat. Szombathely, 1978. 66 lev.
Tanulmányok a Marcal folyó középső szakaszáról. Kézirat. Szombathely, 1981. 67 lev.
Mersevát személynevei. Bp. 1985. 96 p.
Weöres Sándor középiskolai diákéveiből, szombathelyi kapcsolatairól (1923-1934). In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 24-33.
A Cser krónikása. Dr. Horváth Istvánról és munkásságáról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1989. 1. sz. pp. 29-31.
Kovács-dosszié. [Közzéteszi Békés Márton]. In: Vasi Szemle, 2007. 2. sz. pp. 169-194.

Irodalom:

Feiszt György: Nem felejtette el származását. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 17-19.
Káldos Gyula: Mersevát első díszpolgára sr. Kovács Jenő. In: Új Kemenesalja, 1995. 6. sz. (március 30.) p. 5.
Feiszt György: Erre születni kell! Interjú a 90 éves Kovács Jenővel. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2001. 4. sz. pp. 22-25.
Kuntár Lajos: A kilencvenesztendős dr. Kovács Jenő köszöntése. In: Honismeret, 2001. 6. sz. pp. 86-87.
Békés Márton: A Kovács-dosszié elé. Gondolatok egy csendőrsors töredékei felett. In: Vasi Szemle, 2007. 2. sz. pp. 155-168.

N. T.

KRESZNERICS FERENC
(Ivánc, 1766. február 24. – Alsóság, 1832. január 18.)

esperes-plébános, tanár, nyelvtudós

Édesapja, Kresznerics Ádám Mihály tanító és jegyző, édesanyja a nemesi származású Lóránth Krisztina. Elemi iskoláit édesapja – a helyi iskolamester - vezetésével végezte, majd 1777-től a szombathelyi gimnáziumban a grammatikai osztályokban tanult. 1780-tól Sopronban folytatta a humanitas osztályokkal. 1785-ben kisszeminaristaként került át Pozsonyba, ahol leérettségizett, és négy év alatt elvégezte a generális szemináriumot. Ebben az időben már élénken érdeklődött az idegen nyelvek iránt. Tudott latinul, olaszul, franciául, görögül és héberül. Legutoljára a német nyelvet sajátította el. Már diákként a könyvek szerelmesévé vált, és valószínűleg tanárai biztatására kezdte el írni olvasónaplóját, az Analecta Philologicát, amelyet több-kevesebb rendszerességgel haláláig vezetett. Az olvasmányairól, olvasási szokásairól és literátori kapcsolatairól számot adó, olykor életrajzi adatokat is tartalmazó több ezer oldalas kézirat később szótárához is adattárként szolgált.

Naplójából kiderül, hogy már szeminaristaként is tekintélyes számú nyelvészeti munkát birtokolt és később is szenvedélyesen gyűjtötte az e tárgyú könyveket. Pozsonyi évei alatt készítette el kéziratban maradt és elsősorban tudománytörténeti érdekességként számon tartható Magyar-Nyelv-Könyvét, amely híven tükrözi kivételes nyelvi tájékozottságát. Kresznerics a műben a korábbi és kortárs nyelvészeti munkák többségéről bírálóan nyilatkozik. Leginkább azt kifogásolja, hogy többségük a magyar nyelvhez természetének leírása helyett idegen nyelvekre jellemző szabályok alapján közelít.

1790. augusztus 24-én szentelte pappá Szily János, Szombathely első püspöke. Ezt követően három évig volt káplán Nádasdon, Salomvárott, Gyöngyösapátiban, szülőhelyén, Iváncon és Zalaegerszegen. Szily püspök 1793 októberében alapította a Királyi Bölcseleti Lyceumot és ennek matematika-professzorává nevezte ki a fiatal káplánt, aki a matematika mellett építészetet és dinamikát is oktatott. A következő évben püspöke bíztatására megszerezte a filozófiai doktorátust („Szép mívek 's Bölcselkedésből doctori koszorút.") Az iskolai tankönyveket hiányosnak találta, így azokat kiegészítésekkel, magyarázatokkal látta el. Az Exampla Mathematica praeprimis Algebraica in usum Suorum Discipulorum címet viselő csaknem 400 oldalas latin nyelvű kéziratban néhány Alsóságon bejegyzett példa is található. Oktatói pályafutása alatt született kéziratait elsősorban az MTA kézirattára és a Budapesti Egyetemi Könyvtár Kézirattára őrzi.

Egykori tanítványa és első életrajzírója, Szilasy János szerint Kresznerics önzetlen és nagylelkű pedagógus volt, aki gyengébb képességű tanítványait ellenszolgáltatás nélkül korrepetálta, a kiemelkedőket pedig nyelvek és egyéb, például numizmatikai ismeretek elsajátítására serkentette. Tanítványait szólások és közmondások gyűjtésére is ösztönözte, melyekből maga is tekintélyes mennyiséget jegyzett le az Emlékezet' Segítsége című kötetébe, amit pappá szentelése után kezdett vezetni.

Pedagógiai elvei miatt több alkalommal összeütközésbe került egyházi feletteseivel. Kiállt Zarka Károly iskolaigazgató mellett, akit – részben a diákokkal szemben tanúsított engedékeny magatartása miatt – vontak felelősségre. 1804-ben több hónapot töltött Bécsben, ahol elvállalta Medgyesi Somogyi János királyi tanácsos fiának nevelését. Az ideiglenes távozást újabb összetűzés siettethette: Rausch Ferenc a királyi líceum győri főigazgatója kifogásolta, hogy Kresznerics eltért a hivatalban lévő tankönyvektől, többek között az ő művétől is.

Bécsben tekintélyes tudódokkal és befolyásos személyiségekkel ismerkedett meg, könyvtárát számos értékes könyvritkasággal, ősnyomtatvánnyal gyarapította. Ez idő tájt – magántanítványai és bécsi kapcsolatai miatt is – már komoly tekintélye volt, bár korábban is elismert tudósnak számított: Festetich György 1799 augusztusában őt kérte meg, hogy ajánljon megfelelő felkészültségű nevelőt fia mellé. Több jel mutat arra, hogy kapcsolatban volt a kor híres nyelvészével, Verseghy Ferenccel, akinek szinte valamennyi kötete megtalálható könyvkatalógusában. Tekintélyét jelzik azok a levelek is, amelyekben rendre előfordul a neve. Csehy József jóvoltából Kazinczyhoz, Ferenczy János révén Horvát Istvánhoz is eljutott a híre. Bécsből történő hazaköltözése idején került kapcsolatba Széchenyi Ferenccel; a Nemzeti Bibliotéka alapítója ugyanis Kresznericset is felkérte fiai, István és Pál vizsgáztatására, akik magántanulóként végeztek a bölcseleti líceumban. Az 1808. november 8-án kiállított „cum calculo Eminentiae" minősítésű bizonyítványon többeké mellett Franciscus Kresznerics aláírása is olvasható. Széchenyi Ferenc 1807-ben elküldte számára Szombathelyre a nemzet számára felajánlott könyvtárának katalógusát, és az Analectából kiderül, hogy ugyanebben az évben Kresznerics Pesten személyesen is felkereste a Széchenyi-könyvtárat.

1806-ban A' Császárok címmel fordításkötete jelent meg, a fordítás javát még 1788-ban pozsonyi kispapként végezte el, nyelvgyakorlás céljából. II. Juliánus római császár görög nyelvű eredeti szövegét jócskán felduzzasztva történelmi, filológiai jegyzetekkel és értelmezésekkel látta el.

Kresznerics a numizmatikával is szenvedélyesen foglalkozott. Szilasy János szerint a régi pénzek gyűjtését még „oskolás" korában kezdte el. A paptanár pénztörténeti ismereteit többek között könyvtárának e tárgyban is gazdag anyaga hitelesíti. Egy későbbi, már Ságon írt több mint ezeroldalas kézirata (Numi veteres) is kivételes szakértelmét és rendkívüli alaposságát bizonyítja. Hagyatéki leltára alapján több mint 7000 darabos pénzgyűjteményéről pontos kimutatás áll rendelkezésre.

Két évtizedes gyűjtés után 1808-ban kezdte el rendezni gyökérrendű szótárának anyagát. A szótár anyagának rendezésével párhuzamosan közmondásgyűjteményét is rendszerezte. A munkát hátráltatták gyakori betegségei, és tanári munkájából adódó összeütközések is megviselték. Elfogadhatatlannak találta azokat a feltételeket, amelyeket az újabb győri főigazgató, Paintner Mihály támasztott vele szemben. (A főigazgató kötelezővé tette a tanárok számára vizsgakérdéseiknek győri engedélyeztetését.) Az évekig húzódó vita Kresznerics elbocsátásával ért véget, aki – bár korábban többször utalt arra, hogy nem érzi magát alkalmasnak falusi plébánosnak – 1812 márciusában kénytelen volt elfogadni a kis vasi falu eklézsiáját. Tíz évig plébános volt, majd 1822-ben kerületi esperessé nevezték ki.

Az egykori paptanár Alsóságon sem vált remetévé. Falura kerülve megismerkedett a kertészettel és méhészettel. Barátai közül sokan felkeresték, s a környék literátoraival, papjaival is rendszeresen találkozott. Korábbi tanítványa, Horváth Elek Dukai Takách Judit verseit is eljuttatta hozzá. Korabeli források szerint a költőnő (akivel a dukai származású Zádor (Stettner) György révén került kapcsolatba) nemegyszer elsőként Kresznericsnek mutatta meg költeményeit, - s nem vette rossz néven, ha a tudós nyelvész átstilizálta azokat. Plébánosként két év alatt annyi pénzt gyűjtött össze, hogy az érkezésekor romos állapotban lévő templomot teljesen renováltatni tudta. A templom számára új 120 kg-os lélekharangot készíttetett. Kresznerics a Medgyesy Somogyi családtól ajándékba kapta Anton Erntl soproni festő Madonna a gyermekkel című festményét. Emberi nagyságára utal, hogy a kép számára neobarokk stílusú oltárt építtetett, amellyel együtt ma is az alsósági templom díszéül szolgál.
Alsóságon tovább folytatta fő műve, a Magyar Szótár rendszerezését. Művének 50 oldalas bevezetőjében részletesen kifejti véleményét a magyar nyelv alaktani rendszeréről. Kritikusan szól a korábban kiadott „Bötü-rendbe vett" szótárakról, melyeket célszerűtlennek tartott. Saját szótárában a „gyökerek" azaz szótövek alapján csoportosítja a kifejezéseket. A kiemelt szótő után bokorba gyűjti a képzéssel és összetétellel létrehozott szavakat. Közli a tájnyelvi vagy nyelvtörténeti alakváltozatokat, továbbá a kifejezéshez tartozó szólásokat, közmondásokat is. A szótár körülbelül 80 ezer adatot tartalmaz, ami a korhoz képest kiemelkedő teljesítmény.

A Magyar Szótár megjelentetésénél komoly gondot jelentett a nyomtatáshoz szükséges pénz előteremtése. Zádor Györgynek elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a mű megjelenhetett, és méltó fogadtatásban részesült. Zádor az előkészítésben és terjesztésben is részt vett, 1830 augusztusában pedig barátaival együtt előfizetési felhívást és méltatást jelentetett meg a Tudományos Gyűjteményben. A felhívás tizenhárom aláírója között Vörösmarty Mihály és Kisfaludy Károly is ott található.

Az idős, sokat betegeskedő Kresznerics még megérhette, hogy szótárának első kötete napvilágot lásson. Ez idő tájt, 1831 februárjában – az alsópapság köréből elsőként – elnyerte a Magyar Tudós Társaság tiszteletbeli tagja címet is, bár az induló Akadémia munkájában már nem vehetett részt. 1832. január 18-án, hosszú betegség után hunyt el Alsóságon. Síremlékét hálás egykori tanítványa, Szilasy János nagyváradi kanonok készíttette el 1839-ben. Az 1960-as évek közepén Zongor Ferenc alsósági pedagógus-helytörténész fedezte fel nyughelyét, és nevéhez fűződik emlékének köztudatba emelése is. A celldömölki városi könyvtár 1993-ban, működésének 40. évfordulója alkalmából vette fel a tudós pap nevét. Emlékezetét a 2008-ban alapított városi kulturális elismerés, a Kresznerics Ferenc-díj is őrzi.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.
Művei:

Tentamen publicum ex architectura civili et hydrotechnica. Szombathely, 1802.
A császárok. Pozsony-Pest, 1806.
Tentamen publicum e geometria pura et practica. Buda, 1807.
Tentamen publicum ex algebra... Buda, 1808.
Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal. I-II. Buda, 1831-32.

Kéziratai:

Magyar Nyelvkönyv (Pozsony, 1790)

Elemente Architecturae civilis...
Emlékezet segítsége. Válogatott közmondások... 1791-től.
Magyar közmondások. 1808.
Gyökérrendű magyar Szó-tár. 1808-24.
Exampla Mathematica praeprimis Algebraica in usum Suorum Discipulorum...1811.
Dalgyűjteménye magyar-német-latin egyházi és világi dalokkal. 1816.
Numi veteres, quos Museum Fr. Kresznerics complectitur. 1-2. köt. 1819.
Analecta Philologica. 1-9. köt.
Magyar helységek nevei
Irodalom:

Kresznerics Ferenc: Magyar szótár. In: Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. Bp. 1957. pp. 379-411.
Horváth Ferenc: Kresznerics Ferenc (1766-1832). In: Vasi Szemle, 1966. 1. sz. pp. 42-55.
Zongor Ferenc: Kresznericsnek "Sághon hallott" szavairól. In: Magyar Nyelvőr, 1967. 1. sz. pp. 53-59.
Kresznerics Ferenc. (Összeáll. Köbölkuti Katalin.) Szombathely, 1982. 34 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák ; 6.)
Köbölkuti Katalin: Kresznerics Ferenc. In: Vasi Szemle, 1982. 4. sz. pp. 598-609.
Horváth Ferenc: Kresznerics Ferenc naplójából : Francia világ Szombathelyen. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 1. sz. pp. 46-52.
Koltai Jenő: Kresznerics Ferenc élete és munkássága. Kézirat. Celldömölk, 1993. 32 p. (tovább)
Ölbei Lívia: "Nehéz természetü és szorgalmas". Kresznerics Könyvtár Celldömölkön. In: Vas Népe, 1993. 33. sz. pp. 1-2.

Dobri Mária: Kresznerics Ferenc 1766-1832. In: Vasi Szemle, 1993. 4. sz. pp. 511-539. (tovább)
Heigl István: Kresznerics, a matematikatanár. In: Vasi Szemle, 1993. 4. sz. pp. 549-553. (tovább)
Tóth Péter: A szótáríró Kresznerics. In: Vasi Szemle, 1993. 4. sz. pp. 540-548.

Dobri Mária: Kresznerics Ferenc útinaplója. In: Vasi Szemle, 1995. 1. sz. pp. 89-106.
Tóth Péter: Helytörténeti, helyismereti adatok Kresznerics Ferenc szótárában és kéziratos hagyatékában. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1995. 2. sz. pp. 68-74.
Tóth Péter: A közmondásgyűjtő Kresznerics. In: Magyar Nyelv, 1996. 2. sz. pp. 189-193.
Tóth Péter: Tudománytörténeti mozaikok 2. Kresznerics gyökérrendszerű szótárának kiadásáról. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1996. 4. sz. pp. 67-72.
Káldos Gyula: Új megvilágításban egy régi vita. Hol temették el Kresznerics Ferencet? In: Új Kemenesalja, 1997. 2. sz. p. 1; 6. (tovább)
Tóth Péter: Kresznerics Ferenc (1766-1832). In: Szombathelyi tudós tanárok. Szombathely, 1998. pp. 39-75. (tovább)
Bellérné Horváth Cecília: Kresznerics Ferenc és a celldömölki könyvtár nagyrendezvénye, az anyanyelvi verseny. In: A Vas Megyei Könyvtárak Értesítője, 1999. 2. sz. pp. 14-17.
Tóth Péter: Tudománytörténeti mozaikok 6. Kresznerics Ferenc hagyatéka. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1999. 2. sz. pp. 51-59.
Magyar Katolikus Lexikon VII. Klacs-lond. Bp. 2002. (http://lexikon.katolikus.hu/)
Horváth Sarolta: "Hazánk' Tudósai! útat törtem, kövessetek". Kresznerics Ferenc élete és munkássága. [Szakdolgozat.] Veszprém : Pannon Egyetem, 2007. 47 p. (tovább)

K.J.

Módosítás: (2020. május 4. Hétfő, 13:17)

KÜHÁR FLÓRIS FERENC
(Pártosfalva, 1893. július 5. – Budapest, 1943. november 26.)

bencés szerzetes, vallástörténész, főiskolai tanár


Vas megye muraszombati járásában született földműves szülőktől. Apja a tótfalui Kühár Ferenc, anyja a prosznyákfai (Pásztorfalva vend neve) Szabotin Katalin. Anyanyelve magyar volt, de vendül is értett, bár nem beszélte a nyelvet. Szülei 1885. február 3-án kötöttek házasságot Szentbenedeken. Az a Jambrikovits Sándor eskette őket, aki Czuczor Gergely bencés tudós unokaöccse volt. Apai nagyapja evangélikus volt s annak ősei is mind evangélikusok. (Az 1930-as években Ravasz László refomátus püspök "szivárvány-hid"-at akart építeni Pannonhalma és Debrecen között, – ezt először Kühár Flóris elutasította, de később már nem zárkózott el a gondolattól.) Középiskoláit Kőszegen és Győrben végezte, majd Pannonhalmára került. 1909. augusztus 6-án itt öltözött be bencésnek, és szerezte meg az érettségit. 1912 és 1917 között Innsbruckban tanult a rend növendékeként. 1916. június 29-én ott szentelték pappá, valamint 1917. június 11-én elnyerte a filozófiai és teológiai doktorátust.

1917 és 1922 között Celldömölk plébánosa volt, egyúttal a polgári leányiskolát is igazgatta. Ez az öt év nagyon fontos volt az ő életében, de hatása rendkívül jelentős volt Celldömölkön is. Ő indította el Berecz Skolasztika bencés nővért Hanauer Árpád István váci püspökhöz, majd onnét tovább Tiszazugra, a tanyavilágba. Miután Hollósy Jusztinián bencés apát 1891-ben megalapította Celldömölkön a bencés nővérek zárdáját, Kühár Flóris 1917-1918-ban a polgári leányiskolát. 1918-ban megírta A Czelldömölki búcsújáróhely rövid ismertetését. 1919-ben a kommün alatt háromszor is elvitték, de vasutas hívei kiszabadították a fogságból. 1921. november 6-án nagyhatású beszédben kérte Celldömölk kulturális vezetőségét, hogy alakuljon meg a Vasvármegyei Kulturegyesület Celldömölki Köre. Ez a vágya – sajnos – nem teljesült. Minden jelentős rendezvényen részt vett, felszólalt. 1922-től 1929-ig Pannonhalmán volt főiskolai tanár. Ekkor főleg a lélektan, bölcselet, vallástörténet foglalkoztatta, ilyen témájú könyveket írt. A Pannonhalmi Szemlének 1926-tól 1929-ig alapító tagja és szerkesztője volt. (A folyóirat 1993-ban indult újra!) 1929-től 1931-ig Rómában a Szent Anzelm főiskolán dogmatikát és szentségtant adott elő és vallásbölcselettel foglalkozott. 1931-től 1935-ig ismét Pannonhalmán tanított, valamint vallástörténeti munkáin dolgozott, továbbá az Actio Catholica központi igazgatójaként dolgozott. 1935-től haláláig Budapesten volt házfőnök és címzetes egyetemi tanár a Hittudományi Akadémián. Élete vége felé a magyar liturgiatörténet irányába fordult érdeklődése. 1940 és 1943 között a Katolikus Szemle szerkesztője volt. Kühár Flóris szívvel-lélekkel küzdött azért, hogy létrejöjjön a Szent Benedek Leányainak Társasága; majd óriási hittel, anyagi javainak feláldozásával Körmendy Nándor tervei alapján sikerült az Alföld egyik modern templomát és kolostorát felépítenie.

1943. november 26-án a budapesti székházban agyvérzés következtében váratlanul meghalt és a tiszaújfalui bencés apácák templomában Berecz Skolasztika perjelnő mellett temették el. Síremlékének felirata: „Maradj velünk, Atyánk!” – Szent Márton utolsó szavait idézi.

Helyi vonatkozású műve:

A celldömölki búcsújáróhely rövid ismertetése. Celldömölk, 1918. 54 p.
Irodalom:
Söveges Dávid: Egy magyar teológus a két világháború között : száz éve született, ötven éve halt meg Kühár Flóris, a Pannonhalmi Szemle első felelős szerkesztője. In: Pannonhalmi Szemle, 1993. 4. sz. p. 48-55.
Csóka J. Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete különös tekintettel Magyarországra. 1-2. köt. Bp., 1970. 973 p.
Koltai Jenő: Kettős emlékezés dr. Kühár Flórisra. In: Új Kemenesalja, 1993. 12. sz. p. 4.
Kühár Flóris. In: Sólymos Szilveszter: Ezer év száz bencése. Pannonhalma, 1997. pp. 314-317.
Magyar Katolikus Lexikon VII. Klacs-lond. Bp. 2002. (http://lexikon.katolikus.hu/)

K. J.

KUNOSS ENDRE (Egyházashetye, 1811. április 9. - Kálóz, 1844. június 22.)

költő, szerkesztő, ügyvéd


Nemesi származású szülei közel 50 hold birtokkal rendelkeztek. Kunoss János és Illés Erzsébet fia filozófiai és jogi tanulmányainak elvégzése után Vas vármegye tiszti alügyésze lett. Ügyvédi vizsgájának letételét követően Németországban tett hosszabb utazást: ekkor ismerkedett meg Vajda Péterrel, akinek természetimádata nagy hatással volt rá.

1836-ban királyi táblai hiteles jegyző lett és még ugyanebben az évben megkezdte hírlapírói pályafutását a "Jelenkornál", ahol 1837. októberéig volt segédszerkesztő, majd a "Világ" tárcaírójaként működött. 1838-ban Vajda Péterrel közösen elindította, Táncsics Mihály segítségével szerkesztette és kiadta a "Természet" című első népszerű természettudományos folyóiratot és irodalmi melléklapját, a Lombok"-at. Az ehhez szükséges pénzt hetyei örökségét lekötve a Vas vármegyei nemesi pénztárából felvett 1000 forintnyi kölcsönből fedezte. A periodika április 4-től szeptember 28-ig jelent meg hetente kétszer (összesen 52 szám), de előfizetők hiányában hamarosan megszűnt.

Bár az Atheneum szerkesztőit: Bajzát, Toldyt és Vörösmartyt keményen támadta a lap, Bajza mégis így búcsúztatta: "A közönség kegyetlen volt ezt az eredeti és érdekes lapot elejteni." Ezt követően a beteges természetű és rossz anyagi körülmények között élő Kunoss Zichy Ödön gróf fiai mellett vállalt nevelői állást a Veszprém megyei Szentmihályon.

Időközben sok verset publikált, amelyek forrása Horváth Nina iránt érzett viszonzatlan szerelme volt, akivel itt ismerkedett meg. Az érzelmes, lágy hangú lírikus műveiben írói nevéhez ("Bústavi") méltóan a gyengéd érzelmek és édes bánkódások költőjeként szólalt meg. Kezdetben a szentimentális almanach-líra képviselője, majd főleg a népdalok irányába fordult. Az utóbbinak köszönhető, hogy "Kitárom reszkető karom" című verse dalként a nép ajkán egyik legnépszerűbb alkotása lett. Az általa alkotott Bányász himnusz (mp3 hanganyag) napjainkban is az ő szövegével ismert. Hitvallása szerint: "... a költészet nem cél, hanem csak eszköz, amely által a nemzetben szép és jó, nemes és nagyszerű iránt fogékonyság ébresztetik..." Versekkel, elbeszélésekkel és gazdag tematikájű, polgári szabadságjogokat lelkesen hirdető publicisztikai írásaival 1831-től kezdve rendszeresen jelentkezett a különféle lapokban. Kéziratban maradt négyfelvonásos drámáját ("Istenítélet" 1839. április 8-án mutatta be a Nemzeti Színház. Bekapcsolódott a nyelvújítás körüli mozgalmakba és két szótárjellegű munkát is szentelt a kérdéskörnek ("Szófűzér" és "Gyalulat"). Kunoss Endre alkotása a „Műegyetem” kifejezés, amelyet először 1835-ben ajánlott a Polytechnicum helyett, javaslata 1871-ben valósult meg Eötvös József jóvoltából, aki megalapította a Műegyetemet. Liszt Ferenc első magyarországi, Pozsonyban 1839. decemberében elhangzott zongora-hangversenye alkalmából Kunoss Endre „Liszthez” című költeményét osztogatták a jelenlévők között, amely nagy sikert aratott. A bécsi kémek azonban a Habsburg-hatalom elleni burkolt tiltakozásként értelmezték a verset és szerzőjére felhívták a bécsi rendőrminiszter figyelmét.

Zichyék után a Batthyány családnál tanítóskodott és 1843 májusától a távollévő Batthyány Zsigmond és Zichy György grófok képviselőjeként részt vett a pozsonyi diétán. Itteni tartózkodása alatt mint a "Hirnök" című lap segédszerkesztője és országgyűlési tudósítója szerepelt. A végsőkig megfeszített munkát nem bírta tovább gyenge szervezete, ezért 1844. májusában Zichy Ödön gróf kálózi birtokára utazott pihenni, ahol tüdőbaját a természet erejével, juhsavóval kísérelte meg gyógyítani. Egy hónapnyi szenvedés után hunyt el, és mivel Kálozon csak római katolikus és református temető volt, az evangélikus vallású Kunosst az utóbbiba temették el. Kunoss jelmondata az „Action is life” angol szólás volt, amelynek szellemében a neki adatott harminchárom év alatt is sikerült több területen is maradandót alkotnia.

Irodalom:

Kóbor István: Kunoss Endre életéhez. In: Berzsenyi album. Szombathely, 1893. pp. 64-65.
A magyar sajtó története. 1. köt. Bp., 1979
Tilcsik György: Egy pozsonyi Liszt-hangverseny és vasi vonatkozásai. In: Vas Népe, 1986. június 14. p. 12.
Zsámboki László: Szerencse föl! Szerencse le! Kunoss Endre, 1811-1844 bányászdalai és a Bányász himnusz eredete. Miskolc, 1995. 98 p.
Kuntár Lajos: Egy rosszul ismert vasi költő. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1995. 4. sz. pp. 52-57.

N. T.

KUSTOS LAJOS
(Kemenesmagasi, 1929. március 14. - Zalaegerszeg, 2009. november 24.)

Zalaegerszeg tanácselnöke (1965-1990)

Édesapja Kustos György ipari dolgozó, édesanyja Szényi Jolán kiskereskedő volt. Alapiskoláit szülőfalujában illetve 1940 és 1944 között a celldömölki Polgári Fiúiskolában végezte. 1948-ban a Pápai Református Kollégiumban érettségizett. 1949-től a Zala Megyei Állami Építőipari Vállalat főelőadója volt, majd 1952-től a Zalaegerszegi Ruhagyárban dolgozott, 1956-tól közel egy évtizeden át számviteli osztályvezetőjeként. Fiatalon, 36 évesen lett a zalai megyeszékhely tanácselnöke és negyedszázadon keresztül töltötte be ezt a tisztséget. 1979-ben az Államigazgatási Főiskola állam-vezetéstan szakán szerzett felsőfokú diplomát és 1982-ben ugyanitt doktorált. Első felesége Kiss Piroska volt, akivel 1949-ben kötött házasságot és három gyermeket: Lajost (1950), Katalint (1951) és Lászlót (1953) neveltek fel. Nejének halála után 1986-ban házasodott újra Simonffy Zsuzsanna pedagógussal.

Kiemelkedő szerepet játszott Zalaegerszeg egészségügyi, kulturális, oktatási és szociális intézményrendszerének létrehozásában, az ipartelepítéshez szükséges ösztönző környezet megteremtésében. Az 1960-as és 70-es években lebonyolított városközpont rehabilitáció meghatározta a város arculatának kialakítását. Abban, hogy tízezres nagyságrendből hatvanezres várossá nőtte ki magát, de megmaradt élhető településnek Kustos Lajosnak elévülhetetlen érdemei voltak. A város falain kívüli tekintélyét bizonyítja, hogy 1980 és 1990 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsa Településpolitikai Bizottságának illetve 1988-ban a Minisztertanács Tanácsi Kollégiumának tagjaként tevékenykedett. Nyugdíjba vonulása után is évekig aktívan részt vett a város közéletében, egyesületek és alapítványok munkáját segítve. Városépítő tevékenységének elismeréseként számos kitüntetésben részesült: Hild József Emlékérem (1975), Pro Urbe Zalaegerszeg Díj (1985), Zala Megyei Díszpolgára (2000).

Művei:

Zalaegerszeg fejlődése 1945-1960 között. In: Fejezetek Zalaegerszeg történetéből. Zalaegerszeg, 1970. pp. 111-118.
Zalaegerszeg közlekedési helyzete és közlekedés-fejlesztési terv. In: Városi Közlekedés. 1975. 6. sz. pp. 464-470.

Irodalom:

Halassy Gábor: A megye díszpolgára : Kustos Lajos. In: Zala Megyei Vasárnap, 2001. 4. sz. (január 28.) p. 1.

N. T.

LAKY REZSŐ
(Nagybiccse, 1914. november 22. - Szombathely, 1985. december 10.)

pedagógus, népművelő, megyei honismereti szakfelügyelő

Apja Laky István, anyja Lőrincz Szidónia. Apja az első világháborúban meghalt, ezért a család 1918-ban visszaköltözött a nagyszülők falujába. Így a Zala megyei Batyk községben nevelkedett: itt végezte el az elemi iskola öt osztályát, a négy polgárit pedig már Zalaegerszegen. Szülei Csurgóra iratták be a tanítóképzőbe, de az intézet 1933-as megszűnése miatt Jászberényben (ma: Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészettudományi Kar) fejezte be tanulmányait. 1935. június 28-án szerzett tanítói és kántori oklevelet kitűnő minősítéssel.

Megpályázta és el is nyerte Bazsi kántori állását, de nem foglalhatta el, mert az akkori rendeletek értelmében három évig nem volt jogosult pályázni. 1935. október 25-én behívták katonának és a nagykanizsai Károly Laktanyában szolgált 1937. szeptember 20-ig. Karpaszományos hadapród őrmesterként szerelt le, később a századparancsnoki vizsga letétele után 1942-ben tartalékos hadnagyi rangot kapott. 1943. január 17-től 1945. június 22-ig frontszolgálatot teljesített az orosz harctéren és rövid ideig Csehország területén amerikai fogságban is volt.

1937-től 1941-ig a Zala megyei Kemendollár Ollár részében kezdte tanítói pályáját. 1941 őszén házasságot kötött De Rivó Máriával és elnyerte a Hosszúperesztegen meghirdetett kántortanítói állást. Elemi erővel robbant be a falu oktatási és kulturális életébe: énekkart, paraszt önképzőkört, ifjúsági és felnőtt egyesületeket szervezett és vezetett. Egyházi tisztségéből adódó feladatai teljesítése során is pezsgő szellemi életet teremtett a faluban. Mindezt a szegényes oktatási körülményeket messze meghaladó színvonalú, saját maga által készített eszközökkel (rádió, vetítő) kiegészített tanítói munkája mellett végezte.

Három gyermekük született Hosszúperesztegen: Rezső (1942) az orvostudományok kandidátusa, a Zala Megyei Kórház traumatológiai osztályának vezetője és a helyi Egészségügyi Főiskola tanszékvezető tanára; Marietta (1944) rajztanár Svédországban; Ferenc (1946) a Vas Megyei Bíróság elnöke.

Az amerikai hadifogságból hazatérve Laky Rezső folytatta népnevelői tevékenységét Hosszúperesztegen. Politikai habitusát a mértékletesség, a szélsőségektől való tartózkodás jellemezte, de hivatása igazáért szenvedélyesen tudott harcolni. 1948. március 15-én a négy koalíciós párt összefogásával centenáriumi ünnepséget rendezett: ifjúsági parkot építettek és Petőfi-emléktáblát avattak a község közepén, amelynek anyagi fedezetét a műkedvelő színjátszás bevételeiből teremtették elő. Az iskolák államosításának időszakában azonban a kántorkodást nem lehetett összeegyeztetni az állami iskolában történő tanítással. Helyzetét súlyosbította, hogy felesége szülei jómódú embereknek számítottak és felkerültek a „kuláklistára".

1949 márciusában - családjától elszakítva – tanév közben Ostffyasszonyfára helyezték. A Petőfi Sándor emlékét őrző település tág teret biztosított számára a költő kultuszának felkeltésére, a hagyományok ápolására és az ismeretterjesztő munkára. 1952-ben nyílt lehetőség számára, hogy áthelyezéssel a jó közlekedési adottságokkal rendelkező Nagysimonyiba mehessen. Népművelési ügyvezetőként színdarabokat rendezett, ismeretterjesztő és honismereti előadásokat tartott és szervezett. Jutott ideje a tanítás mellett arra is, hogy az iskolában mintakertészetet hozzon létre, amelynek terméséből az iskolai étkeztetést olcsóbbá és egészségesebbé tették. Az 1956-os forradalomban tudta és beleegyezése nélkül megválasztották a Nemzeti Bizottság elnökhelyettesének. Nem fogadta el a tisztséget, de a hatalom későbbi retorziójaként megfosztották tartalékos tiszti rendfokozatától.

1957 novemberétől előbb félig függetlenített, majd 1960-tól teljes állásban a celldömölki járás népművelési felügyelője lett és 1975-ös nyugdíjazásáig lelkesen dolgozott a népművelés, az ismeretterjesztés és a honismeret élén. Működése alatt a járás 29 községe közül 18 helyen új kulturális intézmény épült. Ugrásszerűen megnőtt az öntevékeny művészeti csoportok száma: egymást érték a kulturális rendezvények a járás területén. A járási tanács akkori vezetőivel összefogva szabadtéri hangversenyteremmé alakították át a Ság hegy kráterét, ahol azóta is tartanak hangversenyeket rangos hazai és külföldi zenekarok közreműködésével.

Nyugdíjazását követően Szombathelyre költözött, ahol Vas Megye Tanácsa kinevezte tiszteletdíjas megyei honismereti szakfelügyelőnek. Lelkes szervezője volt a velemi honismereti táboroknak.

Számos megyei és országos kitüntetésben részesült: Szocialista Kultúráért Emlékérem, TIT Aranykoszorús jelvény, Országos Béketanács Aranyjelvénye, Ortutay Gyula Emlékérem, Tanácsi Munkáért Emlékérem.

Munkái:

A celldömölki járás körzeti művelődési otthonának működése. In: Vasi Népművelés, 1966. pp. 15-22.
Az ostffyasszonyfai fogolytábor és temető története. Kézirat. Celldömölk, 1971. 31 lev. (tovább)
A falusi színjátszás története a celldömölki járásban. Kézirat. Celldömölk, 1972.
Mi indított a gyűjtőmunkára? In: Vasi Honismereti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 21-26.
A községekben folyó közművelődési tevékenység irányítása (a celldömölki járásban). In: Módszertani Füzetek, 1974. 2. sz. pp. 7-12.
Irányított krónikaírás a celldömölki járásban. In: Honismeret, 1976. 2-3. sz. pp. 95-96.
Kisfaludy Károly Vas megyében. In: Vas Népe, 1978. (23 évf.) febr. 5. (31. sz.) p. 5.
„Százszorszép Kemenesalja". Kézirat. Szombathely, 1981. 55, 31 p.
Vas megye földrajzi nevei. Szombathely, 1982. 839 p. (Csönge, Kenyeri, Köcsk, Szergény anyaggyűjtése; a celldömölki járás anyagának közzététele)
Honismereti munkánkról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1984. 1. sz. pp. 13-18.

Irodalom:

Dömötör Ákos: Kemenesaljai falucsúfolók. In: Vasi Szemle, 1973. 2. sz. pp. 287-292.
Oszkó Zoltán – Káldos Gyula: Laky Rezső. 1914-1985. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1985. 1-2. sz. pp. 60-61.
Laky Rezső emlékezete. In: Vas Népe, 1985. (30. évf.) 296. sz. (december 18.) p. 5.
Szabó József: Laky Rezső. In: Honismeret, 1986. 3. sz. pp. 67-68.

O. Z.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 16:56)

LANCSICS BONIFÁC (Szombathely, 1674. – Dömölk, 1737. április 25.)

bencés szerzetes, teológus, filozófus


A régi magyar család sarja Grazban logikát tanult, majd Nagyszombatban bölcseleti tanulmányokat folytatott. Ezután 1693-ban lépett Szent Benedek Rendjébe. Filozófiát már Pannonhalmán, teológiát pedig Nagyszombat egyetemén hallgatott. Hét évig tartott minőségi és magas színvonalú felkészülése. 1710. október 3-án szentelték pappá. Pályáját Pannonhalmán kezdte. Hitszónokként és ún. novíciusmesterként is kiválóan helytállt, de a gazdasági természetű ügyek magisztereként is jeleskedett. 1710 és 1714 között a somogyi tizedek beszedője; 1715-től pedig egy évtizeden át főmonostori perjel. Vaskos kéziratait négy kötetben őrzi a főmonostori levéltár. Szorgos és dolgos évek után került Dömölkre. A Géza fejedelem által Szent Márton hegyén ezer évvel ezelőtt letelepített bencések az Árpádok korában alapozták meg a dömölki apátságot, amely nem csak hiteles-, de búcsújáróhely is lett. Templomának gótikus ívei alá sereglettek a vidék Mária-tisztelői. A török dúlást követő balsorsos esztendők után, 1725-ben Sajghó Benedek főapát látogatott Dömölkre, ahol összeomlott kolostort, repedező falak által tartott, "alapos javítás után óhajtozó" templomot és gazdasági leromlottságot talált. Szemléje után Lancsics Bonifácot jószágkormányzónak küldte Dömölkre, aki az itt töltött évei alatt fellendítette az apátság gazdaságát, de a környék lelkipásztori gondozását is szívügyének tekintette. Azon dolgozott, hogy e hely egykori Mária-kegyhely jellegét valamilyen formában felújítsa. Megérkezése után nem sokkal, már 1725-ben Nagyboldogasszony napjára zarándoklatra hívta Kemenes-vidék papjait és híveit. Dömölki kormányzósága idején a régi apátság romjai között, a templompadláson lévő cellában lakott Csatay Jeromos apáttal és egy-két társával.

Lancsics pannonhalmi évei alatt is bizonyította Regnum Marianum-i honosságát. 1715 előtt írta a Magyarok Nagyasszonyának szinte minden magyar által mindmáig ismert legkedvesebb himnuszát, a 10 versszakból álló "Boldogasszony Anyánk…" kezdetű Mária-éneket, amely először rendtársának, Szoszna Demeternek kéziratos énekeskönyvében olvasható. A sokáig rejtve maradt szerző beazonosítását segítette, hogy a szöveg eredeti versszakainak kezdőbetűi összeolvasva a BONIFÁCIUS nevet mutatták. E lancsicsi vers –népénekké válva, szájról szájra szállva – szövegében is többször változott. 1793-ban Vácott már "nationalis cantio"-ként, azaz nemzeti énekként emlegették és hazánkban hosszú ideig himnuszként énekelték. Sorai a mindenkori magyarokat hazafias érzelmük bátor megvallására késztették. Lancsics a Dömölkön töltött tucatnyi év alatt megfáradt. 1737 tavaszán hirtelen támadt rá a betegség és húsvét hetében, április 25-én visszaszállt lelke teremtőjéhez. Pacher Donát, a dömölki apátság történetének krónikása így fogalmazott: "Amilyen nagy tisztességben élt, olyan nagy becsületben halt meg; igaz bencést kísértek utolsó földi útjában a résztvevő vendégek…Vele szállt sírba az apátság felébresztőinek legkiválóbbika." Azóta a dömölki romtemplom alatti sírboltban porladnak hamvai.

Lancsics Bonifác Dömölkön nem találkozhatott a búcsújáró helyet kiépítő és felvirágoztató Koptik Odóval, de a Mária-himnusz létrehozásával mintegy előkészítője volt munkásságának. Mindkettejük emléke felidéződik a Celldömölkre látogató zarándoktömegek által énekelt nemzeti imában.

Főbb művei:

Négykötetes kéziratgyűjteménye (Pannonhalmi Főapátság LVT.) ; Boldogasszony Anyánk c. ének (Szoszna Demeter kéziratos énekeskönyve, 1715. Pannonhalmi Főapátság LVT. 83. köteg) ; Zarándoklatra hívó levele 1725-ből Pannonhalmi Főapátság LVT. 83. köteg) ; Jószágkormányzóságával kapcsolatos iratok (Pannonhalmi Főapátság LVT.)

Irodalom:

- Pacher Donát: A dömölki bencés apátság története. In.: A pannonhalmi Szent-Benedek-Rend története. szerk. Sörös Pongrácz. Bp. 1912. 12/A. köt. pp. 78-103.
- Gacs B. Emilián Szoszna Demeter György kéziratos énekeskönyve (1714-1715). Pannonhalma, 1938. 109 p. Szigeti Kilián: A Magyarok Nagyasszonyának tisztelete történelmünk folyamán. In: Vigilia, 1973. augusztus, pp. 557-559.
- 200 éves a Szombathelyi Egyházmegye. Szombathely, 1977., p. 362-363.
- Sólymos Szilveszter: Ezer év száz bencése. Pannonhalma, 1997. pp. 50-56.                                                     - Asbóthné Varga Márta: A Boldogasszony anyánk titkai. 1-2. rész: Lancsics Bonifác költő helye a magyar irodalomban. Kézirat. [Győr, 2016]. 93 p. (tovább)

Horváth Lajos - Németh Tibor

LASZ SAMU (Szergény, 1859. december 18. – Budapest, 1930. június 6.)

geográfus


Nagyanyja, a dukai születésű Hochmann Judit, az egyik első magyar költőnőnek, Dukai Takách Juditnak a barátnője; édesapja pedig Erdődy Ferenc gróf bérlője volt. Lasz Samu a középiskola első három osztályát a pápai református főiskolán járta és a soproni állami főreáliskolában fejezte be. Moller Ede bíztatására kezdett írogatni a "Sopron" című lapba és Deák Ferenc halála kapcsán tartott emlékbeszédét az önképzőkör – melynek titkára volt – jutalomdíjban részesítette. A budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen 1882-ben szerzett természetrajzi és földrajzi középiskolai tanári végzettséget. Ezután négy éven át a budai főreáliskola gyakorló tanáraként s egyúttal Schenzl Guido irányításával a Meteorológiai Intézet (ma: Országos Meteorológiai Szolgálat) klimatológiai asszisztenseként és egyúttal titkáraként dolgozott. 1886-tól a győri főreáliskola helyettes, majd két évvel később rendes tanára lett. Pályájának első, felfelé ívelő időszakában három jelentős, pályadíjas értekezést jelentett meg: „A vulkanizmusról” (1883) [Magyar Földrajzi Társaság díja]; „Szövőfonó mesterek” (1886) [Magyar Szalon első díjasa] és „Egy átkos kis légyről” (A kolumbácsi légy, 1894) [a Köztelek díjának nyertese]. A millenniumi ünnepségekhez kapcsolódóan írt iskolatörténeti műve: A győri m. kir. főreáliskola monográfiája (Győr 1895).

1898-tól a budapesti I. kerületi állami főgimnázium földrajz – természetrajz szakos vezető pedagógusaként tanított, közben 1906-ban a doktori címet is megszerezte. 1912 tavaszán államsegéllyel vizsgálta Németország iskolarendszerét. Magas színvonalú oktatói tevékenységéért 1916-ban címzetes igazgatói titulussal tüntették ki. 1920-ban vonult nyugalomba és a Pesti Izraelita Hitközség józsefvárosi fiúiskolájának igazgatója lett. Gazdag és sokoldalú ismeretterjesztő tevékenységet fejtett ki: a napilapokban és szakfolyóiratokban gyakran jelentek meg elsősorban földrajzi, természettudományi és tudománytörténeti vonatkozású cikkei. Földrajzi tankönyveit országszerte széles körben használták. A kiváló tollú tudós publicista a felfedező utazások témakörében a magyar lexikográfia (Pallas Nagy Lexikona hagyományaira építő) egyik csúcsteljesítményének, a Révai Nagy Lexikonának a munkatársa volt.

Főbb művei:

A rovarok az iparban és a kereskedelemben. Győr, 1887. 33 p.
Szeretet és szerelem az állatvilágban. Győr, 1888. 44 p.
A győri magyar királyi állami főreáliskola története (1852/3–1888/9). Győr, 1889. 102 p.
Hebel: Kincses szekrény. (Az ifjúság számára átdolgozta Lasz Samu). Győr, 1892. 103 p.
A magmamozgások. Bp., 1906. 46 p.
Az Éjszaki-sark problémája. Bp. 1909. 23 p.
A modern földrajz iránya, célja és a magyar középiskolák földrajzoktatásának reformja. Bp. 1911. 29 p.

N. T.

LÁSZLÓ ERNŐ
(Mesteri, 1939. március 25. - Budapest, 2006. augusztus 9.)

költő, pedagógus

Celldömölkön, az akkori Gábor Áron (ma Berzsenyi) Gimnáziumban érettségizett 1957-ben, majd az ELTE Bölcsészkarán szerzett magyar-német szakos tanári diplomát. Ezután három évig volt IBUSZ- illetve EXPRESSZ-idegenvezető. 1965-től nyugdíjazásáig középiskolás kollégiumi nevelőtanárként dolgozott Budapesten.

Versei az érettségivel egy időben kezdtek megjelenni. Még a hatvanas években addigi verseit kötetbe szerkesztette, és Szemben a csillagokkal címmel leadta a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Ezzel kiszolgáltatta magát a kor ismert kultúrpolitikájának, az Aczél György nevéhez fűződő három „T” betűs kategorizálásnak. Minden kiadandó könyvhöz két lektort rendelt a jogszabály, akiknek a véleményeiben nem az emberi, költői, esztétikai értékek kapták a prioritást, hanem az esetleges politikai előnyök vagy hátrányok. László Ernő kötetének kijelölt lektorai Juhász Ferenc és Jobbágy Károly voltak. Innen is, onnan is kapta a szóbeli biztatást; nagyon szép kötet, szólhat majd belőle a költő. Aztán lassan elhaltak a hangok, s a nagy reményű kézirat eltűnt a kiadó süllyesztőjében...

A 70-es évek közepéig rendszeresen szerepelt az akkori irodalmi folyóiratokban (Kortárs, Élet és Irodalom, Új Írás) és a napilapok hétvégi irodalmi mellékleteiben. Ettől kezdve bár folyamatosan írt, de a 90-es évek elejéig nem publikált. A hallgatás oka: a hetvenes évek elején megpróbálta beszervezni a BM III/III-as ügyosztálya, hogy járjon el írók társaságába, és küldjön jelentéseket az társairól. A hatósági kísérletet kategorikusan elutasította, majd önkéntes hallgatást fogadott; nem publikál addig, amíg ők vannak hatalmon...

2003-ban 40 év versterméséből "Ropog az égbolt" címmel jelent meg egyetlen verseskötete. "Ezt a kései első kötetet főleg régi verseimből válogatva állítottam össze azzal a reménnyel, hogy aki ismert, rám ismer még, s aki most ismer meg, be- és elfogad" - nyilatkozta kötetéről. A versgyűjtemény négy évtized költői termésének legjavát kínálja, amelynek ma is érvényes értékei elsősorban formai igényességében, a megszólalás őszinteségében és látásmódjának elemző érzékenységében rejlenek. Bár vannak még kiadatlan versei, ez akár életműkötetnek is felfogható. További kötetet már nem volt módja sajtó alá rendezni. Végakarata szerint csak szűk családi körben temették el a Farkasréti temetőben.

Műve:
Ropog az égbolt. Versek. Bp. Széphalom Könyvműhely, 2003. 158 p.

Irodalom:
Varga Tibor: "Két világ határán néma báb" - László Ernő költői életműve = Agria. 2011 tél. pp. 137-141.

Varga Tibor

LÁZÁR JENŐ

(Pozsony, 1903 - Budapest, 1964. december 21.)

mérnök, ókorkutató, régész

A kemenesaljai tájból kiemelkedő Ság hegyen évszázadok óta folyt a kőfejtés: ezt bizonyítják a környék régi épületei. Üzemszerű munka azonban csak 1911-től kezdődött Mittelmann Mór és Lázár Jenő apja, Lázár Ferenc vezetése alatt. A bányaművelés során sorra kerültek elő a régi kultúrák jelenlétére utaló tárgyi emlékek, de feltárás nem zajlott.

A szakszerű leletmentés akkor kezdődött, amikor Lázár Jenő a bécsi műegyetem elvégzése után munkába állt, s előbb mérnöke, majd főmérnöke, később pedig vezetője lett a részvénytársaságnak. Tudatos kutatómunkával, a bányamunkások bőkezű támogatásával többezer leletanyagot mentett meg az egyetemes kultúra számára. Az előkerült és feldolgozott tárgyak 2500 éven át létező fejlett kultúráról adtak hiteles képet a Lázár Jenő által létrehozott nyilvános múzeumban. Pontos dokumentációt adott sághegyi öntőműhely működéséről, ugyanis a bronzművesség eszközeit, öntőformáit is nagy számban tárta fel. Elemezte az anyagok összetételét, formáit, az alapanyagok ideszállításának lehetséges körülményeit. A neolitikum, a réz és bronzkor, továbbá a hallstatt-kori elnevezésű vaskor kutatása során nemcsak az ipar, hanem az állattenyésztés, a mezőgazdaság köréből származó leletanyagot is rendszerezte és számos történelmi-társadalmi vonatkozásra világított rá. Felhívta a figyelmet a sági és velemi őstelep több közös vonására, amit később a velemi ásatások is igazoltak. Kutatta a Ság hegy környékét, de figyelme kiterjedt a Kemenesalja távolabbi vidékeire is. A feltárt halomsírok, tumulusok szintén gazdag leletanyagot szolgáltattak, amelyek révén bizonyította, hogy a hallstatt-kori kultúra elterjedési határa jóval keletebbre van, mint azt korábban hitték. A halomsírok rekonstrukciójából levont következtetése, az Iliászban leírt temetési szertartással való kapcsolat a vallástörténészeknek nyújt értékes információkat. Vallástörténeti érdeklődését mutatja Az Ókori kelet vallásai című kéziratban maradt ismeretterjesztő munkája. Egy másik, jelentős publikációjában bebizonyította, hogy az itáliai kettősarcú istenek hasonmása már a hettitáknál is megtalálható.

Magánéletében tragikus fordulatot jelentett, hogy első felesége és kisleánya a holocaust áldozata lett. Magán alapítású, de nyilvános múzeuma 1948-ban a Nemzeti Múzeumba került. (Gyűjteményének jóval kisebb, nem hazai eredetű anyagot tartalmazó része halála után a Szépművészeti Múzeum antik részlegét gazdagította). A bánya államosítása után Budapestre költözött és előbb a Kőbányaipari Nemzeti Vállalat, később az UVATERV létesítményi mérnökök vezetője lett. Magas szintű mérnöki tudását bizonyítja, hogy megszerezte a műszaki tudományok kandidátusa címet, valamint tanított a Mérnöktovábbképző Intézetben is. Pályája végén a Szilikátipari Vállalat vezető főmérnökeként tevékenykedett szívinfarktusban bekövetkezett elhunytáig. A régészet és az ókortudományok iránti érdeklődését haláláig megőrizte.

Művei:

A sághegyi I. és II. számú bronzleletek ismertetése. In: Dunántúli Szemle, 1941. pp. 371-379.
A sághegyi őskori telep bronzművessége. In: Dunántúli Szemle, 1943. pp. 280-287.
A Sághegy-környéki hallstattkori tumulus sírokról. In: Archeológiai Értesítő, 1951. pp. 36-42.
Hallstatkori tumulusok a Sághegy távolabbi környékéről. In: Archeológiai Értesítő, 1955. pp. 202-211.
A magyarországi korai vaskor történetének kérdései. In: Antik Tanulmányok, 1956. pp. 1-22.
Die Gesetzmässigkeiten der Korngrössenverteilung maschinell zerkleinerter Materialhaufen. In: Acta Technika Academia Scientarum Hungaricae, Tom. XVII. Fasciuli 3-4. 1957. pp. 176-215.
Magyar népi „buchero" kerámia. In: Építőanyag, 1958. pp. 158-164.

Irodalom:

Szilágyi János György: Lázár Jenő (1903-1964). In: Antik tanulmányok, 1965. 1. sz. pp. 117-118.
Szilágyi János György: Lázár Jenő gyűjteménye. In: A Szépművészeti Múzeum Közleményei 29. Bp. 1966. pp.93-98.
Káldos Gyula: A Sághegy leletmentője volt. Emlékezés a 30 éve meghalt Lázár Jenőre. In: Új Kemenesalja, 1995. 1. sz. p. 6.

Levéltári forrás:

Vas Megyei Levéltár. Fondjegyzék. XI. Gazdasági szervek 1. Sághegyi Bazaltbánya Rt. (1908-1948)

K. Gy.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:04)

LENCZ GÉZA (Celldömölk, 1889. január 8. – Szombathely, 1976. február 5.)

nyomdász, újságíró


Apja szabónak szánta, neki azonban nem tetszett ez a szakma. "Ahányszor csak elvitt az utam a Dinkgreve Nándor nyomdája előtt [...] mindig megálltam az ablaknál, néztem, hogyan dolgoznak benn az üzemben. Igen tetszett a nyomdászok munkája. Órákig is elnézegettem volna, hogy hajtották kézzel a gépet. A tulajdonos egyszer behívott és megkérdezte: nem lenne-e kedvem beállni hozzá inasnak..."

Lencz 1903-1904 között volt nyomdásztanuló a celldömölki Dinkgreve nyomdában. A tizennyolc éves segéd azonban kevesellte a főnöke által felajánlott fizetést, és egy szaklapban olvasott hirdetés alapján Szabadkán vállalt munkát. Anyja hívogatására egy rövid időre ugyan hazatért Cellbe, de hamarosan már Pápán dolgozott. Amint meglett a Nyomdászok Segélyező Egyesületében a tizenhárom havi tagsága, a kor divatja szerint elindult "valcolni". Egy Pécsről Pápára került hasonló korú társával kezdte meg a vándorutat. Az egyesület igazolványával ellátva Győr, Budapest, Balassagyarmat, Nyitra, Pozsony, Bécs, Baden, Bécsújhely, Sopron, Szombathely, Pápa útvonalon meneteltek. A meghatározott pihenőhelyeken szállást, kosztot és napidíjat kaptak. A körút négy hónapig tartott. Ezután Baján, Egerben, és Kolozsvárott is dolgozott, majd 1911-ben, a vándorévek után Szegedre került a Szegedi Friss Újsághoz, ahol gépszedőként állt alkalmazásba.

Szegeden 1918 decemberében, az őszirózsás forradalom után indította el az Igazság című baloldali hangvételű lapot, amelynek első száma karácsonyra jelent meg. Beköszöntőjében így írt: "Mint a haladásnak és a fejlődésnek zászlóvivője, ellensége és ostorozója leszünk mindennek, ami nem az igazságon, a becsületen és a tisztességen alapul." Szegedi tevékenysége 1919 áprilisáig tartott: a várost megszálló franciákkal nem vállalta az együttműködést, ezért menekülni kényszerült.

Az újságírás ízét megtapasztalt nyomdász 1919 tavaszán Celldömölkre visszatérve társszerkesztőként vette át a Kemenesalja (ma: Új Kemenesalja) című lap szerkesztését és az államosított Dinkgreve nyomda vezetését. A Tanácsköztársaság bukását követően, augusztus 10-én letartóztatták és a szombathelyi törvényszék "folytatólagosan elkövetett izgatás vétségében" mondta ki bűnösségét, ezért négy havi fogházra ítélték.

Szabadulása után egy ideig Nagysimonyiban bujkált, majd ismét Pápára ment, ahol 1921-ig dolgozott. 1921-től Szombathelyen a Hír című lap szedője lett, ezt követően 1934-1945 között Budapesten az Egyetemi Nyomda alkalmazásában állt. A második világháború végével visszatért Szombathelyre, és az Új Vasvármegye című lapot szerkesztette. Kritikus hangvételű cikkei miatt azonban 1948-ban leváltották posztjáról. Az Új Vasvármegye április 9-én a pártból kizártak sorát így kezdte: "Lencz Géza felelős szerkesztő, aki a jobboldalt szolgálta és a központi sajtóosztály intencióit nem vette figyelembe." Gépszedő nyomdászként ment nyugdíjba 1951-ben.

Irodalom:

Péter László: Az Igazság története (1918-19). Szeged, 1962.
Kuntár Lajos: Szombathelyi nyomdák és nyomdászok. (Szombathely, 1969.)
Ki a jövőnek vet magot... (Szombathely), 1978. pp. 193-195.
Kuntár Lajos: A nyomdászat és a sajtó Celldömölkön. In: Vasi Szemle, 1980. 3. sz., pp. 397-412.
Kuntár Lajos: Száz éve született Lencz Géza, a nyomdászból lett szerkesztő. In: Vas Népe. 1989. 6. sz. (jan. 7.) p. 5.

G. T. - N. L.

LENGYEL PÁL
(Nagysitke, 1922. február 6. – Győr, 1986. december 29.)
pedagógus, helytörténész


Alapiskoláit az osztatlan tagozatú evangélikus elemiben végezte Sitkén, ahol a híres tanító, Ludván János volt a mestere. Alakját “A sághegyi őstelep” című könyvében évtizedekkel később így idézte fel: “Reád emlékszem sitkei őszhajú tanítóm, Ludván János, aki a szülőföldet, A Hazát, az Embert küzdve-szeretni tanítottál, történelmének kutatására elindítottál. Te vittél el engem - mint kis tanítványodat - először a Sághegyre. Te dicsérted nekem először a dolgos, a munkás, az alkotó Embert.” 1934-ben a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban kezdte középiskolai tanulmányait, amit 1935-től 1942-ig a soproni evangélikus líceumban folytatott. A Magyar Királyi Horthy Miklós Tudományegyetemre beiratkozott fiatalember a közben József Attila nevét felvett szegedi tudományegyetem történelem-földrajz szakán államvizsgázott, majd 1949-ben bölcsészdoktori diplomát szerzett. Három évig a szentgotthárdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban (1949-52) tanított, majd 1958-ig a celldömölki Gábor Áron Gimnáziumban (ma: Berzsenyi Dániel Gimnázium) oktatta a diákokat. Ekkor a soproni fiúkollégium igazgató-nevelő tanára lett 1963-ig, majd 1982. novemberi nyugdíjazásáig a Bercsényi Miklós Közlekedési Szakközépiskola tanára volt. Pedagógusi munkája mellett a Győr-Sopron Megyei Tanács VB Művelődési Osztályán is dolgozott. Alig néhány nyugdíjas esztendő adatott számára: Győrben hunyt el, de végakaratának megfelelően szülőfalujában helyezték örök nyugalomra.

Diákjaival és szülőföldjével mindig együttélő nagy tudású, fanyar humorú történelemtanár volt. Kiemelkedő pedagógiai, középiskolai tanári tevékenysége mellett éles szemű helytörténész és szenvedélyes honismereti kutató volt. A Győrben töltött évtizedek alatt is rendszeres kapcsolatot tartott a celldömölki honismereti kutatókkal, helytörténészekkel. Eredményeit örömmel bocsátotta a celldömölki intézmények és a kemenesaljai falvak rendelkezésére. Celldömölk Nagyközség Tanácsa megrendelésére megírta “A sághegyi őstelep” című könyvét, amely egy, a település történetét bemutató sorozat első kötetének indult. A monografikus igényű összefoglaló alapmű a hegy történetével ismerkedők számára: a tudományos alaposság mellett közérthetően tárgyalja a hegy geológiai kortörténetét és a táj régészeti leleteit. (Sajnos, a remélt folytatás személyi változások és egyéb politikai okok miatt elmaradt.) Lengyel Pál rendszeresen kutatott Szombathely, Sopron és Pannonhalma levéltáraiban. 1979 januárjában a Celldömölk várossá avatása alkalmából rendezett kiállításhoz rendelkezésre bocsátotta saját dokumentumait, s egyúttal a településtörténeti kiállítás szaktanácsadója is volt. Szívesen és készségesen jött a celldömölki rendezvényekre, valamint tartott előadásokat tanfolyamokon.

Egész életét a történelemtanításnak, diákjainak és a helytörténeti kutatásnak szentelte. Nem alapított családot és bár egyedül, de sohasem magányosan élt Celldömölkön, majd később Győrben, a Tanácsköztársaság úti lakásában. Tanítványainak szeretete és állandó érdeklődése vette körül. Tudásánál, helytörténeti kutatószenvedélyénél talán csak szerénysége volt nagyobb.

Művei:

A sághegyi régészeti leletek védelmében. In: Vas Népe, 1958. május 8. p. 4.
A sághegyi őstelep. Celldömölk, 1965. 104 p.
Kis-Czell szabadalmas mezőváros küzdelme a földeurakkal. Kézirat. Celldömölk, 1967. 11 p.
Adatok Celldömölk történetéhez. In: Vasi Szemle, 1980. 3. sz. pp. 340-367.

Irodalom:

Dala József: Dr. Lengyel Pál emlékére. In: Vas Népe, 1987. január 13. p. 5.
Tungli Gyula: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. pp. 100-101.
Dr. Németh Ede kéziratos tanulmánya a Kemenesaljai Baráti Kör gondozásában megjelenés előtt álló “Tanári arcképcsarnok a kezdetektől 1953-ig” munkacímű, a celldömölki gimnázium első tanárait bemutató kiadványból

Molnár Gábor – Németh Tibor

LÉRÁNT FERENC

(Szombathely, 1941. október 1. - Besançon, 1991. július 24.)

pedagógus

Családjának ősei apai ágon a franciaországi Lyon mellett élő selyemszövők voltak, akik a hugenotta-üldözések elől Magyarországra menekültek és áttértek a katolikus hitre. Erős vallásos érzületüket bizonyítja, hogy több papot és apácát is számon tartottak közülük. Anyai ágon kemenesaljai gyökerekkel rendelkezett: a köcski Brodarics (később) Boda család révén.

Édesapja iskolázott ember volt, aki ősei francia nyelvén is tudott beszélni. Karmelita pap szeretett volna lenni, de gyenge fizikuma miatt nem vették fel. A pápai gimnázium elvégzése után a földmérő hivatalban dolgozott. Kisfia még másfél éves sem volt, amikor apja 1943 februárjában a doni áttörés során eltűnt az orosz fronton.

Léránt Ferenc a szombathelyi püspöki alapfokú iskola után a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen – Eötvös-kollégistaként – szerzett francia-magyar szakos középiskolai tanári diplomát. 1963. augusztus 1-től lett a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnázium oktatói karának tagja. Széleskörű érdeklődésére alapozva otthonos mozgott nem csupán a humán tudományok területén, hanem a természettudományok és a művészetek különféle ágaiban is. Tájékozottsága és derűs egyénisége révén nagy hatással volt tanítványaira, akik rajongásig szerették és tisztelték őt. Szakmai tudásának és pedagógiai tevékenységének elismeréseként Vas megyei középiskolai magyar szakfelügyelői feladatkört is ellátott hosszú éveken keresztül. Az oktatás mellett önmagát is folyamatosan képezte: 1968-ban hároméves ösztöndíjjal a párizsi Sorbonne-on bővítette tudását, s e világhírű egyetemre magyar lektorként több ízben visszatért. Magas szintű nyelvtudását hivatalos tolmácsként is kamatoztathatta irodalomtörténeti konferenciákon.

Életének válságos időszakai után a rendszerváltás időszakában újult erővel vetette magát a munkába. Pedagógusi hivatása mellett Berzsenyi Dániel szellemi hagyatékának méltó ápolója lett a Kemenesaljai Berzsenyi Asztaltársaságban és kiváló íráskészségét az Új Kemenesalja hasábjain is gyakran élvezhették az olvasók. 1991 nyarának elején Szegeden gyűjtött tapasztalatokat a celldömölki 6 osztályos gimnáziumi képzés indításához. A dijoni egyetemre nyert el féléves ösztöndíjat, amely előtt egy hónapra Besançonba kapott meghívást. Utólag derült ki, hogy mélyvénás lábgyulladással utazott Franciaországba, amiből rövid idő alatt tragikus trombózis fejlődött ki. Ősei földjén, Franciaországban hunyt el, majd a celldömölki temetőben helyezték örök nyugalomra.

Irodalom:

Léránt Ferenc emlékének tisztelgünk – Lenner József igazgatóhelyettes búcsúztatója. In: Új Kemenesalja, 1991. 9. p. 7.

Hargitai József: Léránt Ferenc emlékezete. In: Uő.: Emberközelben. Szombathely, 1997. pp. 519-520.

N.T.

Módosítás: (2011. Április 29. Péntek, 11:49)

LIMPÁR JÓZSEF
(Jánosháza, 1940. január 28. - Celld., 2014. december 8.)

közgazdász, Celldömölk tanácselnöke (1973/1979)

A vasutas családból származó fiatalember általános iskoláit szülőhelyén, a középiskolát Pécsett, a Közgazdasági Technikumban végezte 1954 és 1958 között. Érettségi után az Autóközlekedési Vállalatnál dolgozott Pápán forgalmi szolgálattevőként, később menetirányítóként, majd 1966-tól áthelyezéssel kinevezték a celldömölki kirendeltség vezetőjének. 1968/69 folyamán közlekedési tiszti iskolát végzett. A közélet iránti érdeklődése következtében 1967-től tanácstagként vett részt a helyhatóság munkájában. Innovatív szemléletmódját jól jellemzi, hogy 1968-ban elindította a celldömölki helyi autóbuszjáratot, amely akkoriban csak a városi rangú települések kiváltsága volt. 1973-ban megválasztották Celldömölk tanácselnökévé és meghatározó szerepe volt a település városi rangjának megszerzésében. A nagyközség a hetvenes években a dinamikus fejlődés időszakát élte, amit a település vezetése hatékony programokkal támogatott. 1975-ben az országban ötödikként kapta meg a Ság hegy a tájvédelmi körzet minősítést. Az OTP által finanszírozott egyre minőségibb lakásépítési program összhangban zajlott azzal a munkahely-teremtési folyamattal, amelynek eredményeként Celldömölkön a városiasodás küszöbére érve már több mint 7000 munkahely teremtődött. A miniszteri rendeletben meghatározott 34 városi kritérium közül 33-nak megfelelt Celldömölk, mindössze az uszoda hiányzott. 1978. június 30-án tanácselnökként írta alá az 19/1978. számú tanácshatározaton alapuló, Elnöki Tanácshoz címzett, várossá nyilvánítási kérelmet.

1979-től 1990-ig Kemenesalja fővárosának tanácselnök-helyettese volt, s e pozíciójában a városüzemeltetés és a városfejlesztés felelőse. Közben 1985-ben elvégezte az Államigazgatási Főiskolát. A városi rang erőteljes fejlesztéseket indított el: tovább folytatódott a lakásépítési program, a közművesítés magasabb szintje valósult meg (gáz- és szennyvízhálózat). A várost adósság nélkül, 16 millió Ft tartalékkal adta át az önkormányzati választások után megalakult képviselő-testületnek.

1990-ben három párt (KDNP, MDF, MSZP) kérte fel közös polgármesterjelöltnek, de nem vállalta, mert képviselő szeretett volna lenni. Körzetében azonban csekély szavazatkülönbséggel alulmaradt. A rendszerváltást követően szakirányban képezte magát tovább: 1995-ben diplomázott a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem egészségügyi menedzserképző szakán. 1991-től az intaházi Pszichiátriai Rehabilitációs Intézet, majd 1996-tól a Kemenesaljai Egyesített Kórház gazdasági igazgatójaként működött. Komoly érdemeket szerzett a kórház-rekonstrukció megvalósításában, az egészségügyi intézmény modernizálásában. 1994-től Celldömölkön önkormányzati képviselő lett, valamint Vas Megyei Közgyűlés tagja, ahol az egészségügyi bizottság elnöki tisztségét is ellátta, a következő két ciklusban (1998-2006) pedig bizottsági alelnök volt. 1998-tól a celld-i önkormányzatban előbb egészségügyi bizottsági, majd 2002-től pénzügyi bizottsági elnök.

Kitüntetései: Pro Humanitate (1978), Közbiztonsági Érem Arany Fokozata (1980), Munka Érdemrend Bronz Fokozata (1986), Pro Natura (1990), Köz Szolgálatáért Érdemjel Arany Fokozata (2004), Pro Sanitate (2004), Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (2008).

Irodalom:

Losoncz Andrea: „A sors által vezérelt élet jutott nekem...” 1-2. rész. In: ÚK, 2014. 4. sz. (március 7.) p. 6.; 2014. 7. sz. (április 18.) p. 7.
In memoriam Limpár József. In: ÚK, 2014. 23. sz. (december 19.) p. 7.

N. T.

LINKA ÖDÖN
(Kemenespálfa, 1925. december 12. - São Paulo, 2017. október 4.)
bencés szerzetes, a São Pauloi Szent Gellért Monostor apátja (1989-2005)

A Kemenesalja keleti csücskében, a Kemenespálfához tartozó Martonfa pusztán született első gyermekként a családba. Földműves édesapja fiának 12 éves korában elhunyt, ezért édesanyjának papi hivatású testvérbátyja vette pártfogás alá a családot. Előbb Kőszegen a bencéseknél tanult, majd a pannonhalmi főmonostorba került. A fiatalember 1944. május 25-én öltözött be Pannonhalmán. Első fogadalmat 1946. május 25-én, örök-ünnepélyes fogadalmat 1949. április 19-én tett, áldozópappá 1949. július 10-én szentelték. 1949–50-ben fejezte be tanulmányait Pannonhalmán. 1950–53 között káplán és kántor volt Ménfőcsanakon, majd 1953-tól 1959-ig kántor Veszprémvarsányban, utána1967-ig Budapesten.

Jordán Emil perjel hívására 1967. augusztus 9-én érkezett a brazília São Pauloba a Szent Gellért Perjelségbe. Kezdetben hazai tapasztalataira támaszkodva a magyar kolóniával foglalkozott, közben a Vila Anastácio-i Szent István templomban is végzett lelkipásztori munkát. Később a Morumbi-i Szent Benedek templom második plébánosa lett. 1981-ben őt választották meg az akkorra már magyar-brazil szerzetesi közösség perjelének. Az 1981 és 1989 közötti időszak rendkívül küzdelmes volt számára. A közösségi kihívások, mint a magyar szerzetesek elöregedése, a brazil fiatalok elhivatottságának bizonytalansága arra ösztönözték, hogy szembenézzen a korábban vállalt munkaterületek átadásával vagy megszüntetésével. A szegények iránti szeretete a szociális munkáik fejlesztésére ösztönözte, különösen Paraisópolisban. Közben eljött az idő, hogy szorosabbra fűzze kapcsolatát Magyarországgal és Pannonhalmi Főapátsággal. Cselekvőn vett részt az oblátus közösség megalapításában.

1989-ben a közösség a monostor első apátjának választotta. Apátként a hangsúlyt a szerzetesi élet erősítésére, a liturgia megújítására, a fiatalok képzésére helyezte. A brazil és latin-amerikai szerzetesi környezet felé való nyitása a CIMBRA (Brazil Szerzetesrendek Konferenciája) és az UMLA (Latin-Amerikai Szerzetesek Konferenciája) egyik tartóoszlopává tette őt. Munkájával megteremtette a feltételeket apátságuk megerősödéséhez, előkészítette az utat a Szent József kolostor megalapításához Itapecerica da Serraban. 16 évig végezte apáti szolgálatát. Az irányítása alatt lévő plébánia a környező öt kilométeres körzetben 200.000 lakos szolgálatát végezte. 2001-ben a Szent Imre Kollégium és 2003-ban a Szent Gellért Apátság fennállásának ötvenéves megemlékezéseit még ő vezette, de érezve életkora súlyát, 2005 májusában úgy döntött, hogy lemond apáti megbízatásáról. A közösség munkájában továbbra is részt vállalt, ereje fogytával azonban teljesen visszavonult. Sokak lelki támasza volt még fogyatkozó erővel is. 2017 májusában a vizitáció során még tudomásul vette második apát-utódja megválasztását és szeretettel köszöntötte magyarországi rendtársait és barátait. A brazíliai magyar közösség szeretett Dom Ernestója október 4-én, életének 92., szerzetességének 74. évében csendesen hazatért a Mennyei Atyjához. Temetése 2017. október 5-én volt São Pauloban a Szent Gellért Apátság templomában bemutatott gyászmisét követően az apátsági templom kriptájában.

Műve:
Linka Ödön - Magyar Szervác: Brazil utakon. Bakonybél, 1999. 192 p., [8 t.]

Irodalom:
Dom Ernesto, a magyar misszionárius Sao Paulóban. In: Magyarok a nagyvilágban. Bp. 2009. p.
184.

Video: Bencés portrék 1. Dom Ernesto. 2015. 41 min. (Letöltés: 2019. január 3.)

N. T.

LŐRINCZ JÓZSEF (Csönge, 1930. december 25. – Bp., 1990. július 24.)

építészmérnök


Elemi iskoláit szülőfalujában végezte a tizenegy éves korában árván maradt kisfiú, akit édesanyja nevelt. A 6. osztály után egy sikeres tehetségvizsga eredményeként a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban tanult tovább. Öt esztendőt követően a celldömölki gimnáziumba tették át, ahol egy esztendőben két év anyagából is levizsgázott. Zsellér édesapjának ezermestersége élt tovább a fiúban, aki a budapesti műszaki egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1955-ben. Első munkahelye a budapesti LAKÓTERV volt, ahol pár év múlva műteremvezetői beosztásban dolgozott. 1960-ban elvégezte a Magyar Építőművészek Szövetségének kétéves mesteriskoláját, amelynek később mestere is lett. 1963-tól tizenhét éven át a Győri Tervező Vállalat tervező építésze, a kiemelt munkák irányítója. 1980-ban áttette székhelyét Budapestre, ahol az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársa, majd műteremvezetője lett. 1982-től négy éven át az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium főosztályvezető-helyettese, majd haláláig a LAKÓTERV igazgatója, 1989-től már a Budapesti Műszaki Egyetem címzetes egyetemi docenseként.

Elsősorban ipari csarnokok és középületek tervezésére specializálódott. Budapesten tető alá hozott kereskedelmi épületeiért először 1967-ben kapta meg az Ybl-díjat. Újszerű, acélszerkezetű tágas ipari épületeivel iskolateremtő személyiségnek bizonyult a magyar építészetben. Tervei közül kiemelkednek a Győri Vagon- és Gépgyárban (ma Rába Holding Rt.) megvalósított munkái: hátsóhídgyár (1970), szerszámgyár (1972), acél- és szürke-vasöntöde (1974). Az utolsó épületegyüttes tervezéséért részesült másodízben Ybl-díj elismerésben. Vendéglátóipari alkotásai közül említést érdemel a budapesti Üllői úti egység (1963), a győri Vaskakas-taverna (1973), valamint a fővárosi, hárshegyi Hotel Európa (1974). Élete egyik fő műve a Magyar Vagon- és Gépgyár káptalandombi Vendégháza (1981). Mindig ragaszkodott szülőföldjéhez, de a sors fintora, hogy épületekkel nem gazdagíthatta e tájat. Nevéhez fűződik azonban Celldömölk város ma is használatos címerének megtervezése.

Irodalom:

Winkler Gábor: Elment egy építész. In: Kisalföld, 1990. augusztus 7. p. 5.
Rozmán László: Rendhagyó nekrológ. In: Új Kemenesalja, 1990. 9. sz. p. 10.

N. T.

MAGASI ARTUR ERNŐ
(Kiscell, 1903. szeptember 28. - Budapest, 1959. június 10.)

bencés szerzetes, irodalomtörténész, költő, pedagógus
Álnév: Somogyi Ernő

Féléves korában - apja elhelyezésének következtében - elkerült szülőhelyéről. Bencés gimnáziumi tanulóként lépett a rendbe, s már 1919 októberében egyszerű fogadalmat tett. Ünnepélyes fogadalomtétele 1922-ben, áldozópappá szentelése pedig 1927. június 29-én történt. Ezután Győr, Pápa, Esztergom és Sopron bencés gimnáziumaiban tanított. Gimnazista diákok százait nevelte a dolgos életre, a szép meglátására, s legfőképp a szépirodalom élvezetére. Az ifjúság pallérozása volt igazi hivatása.

Verseinek első kötete "A Vígság szekerén" címmel győri tanársága idején 1928-ban, míg a második "A kristály és kaméleon" címen Pápán jelent meg 1932-ben. Költeményei a lélek mélyéről feltörő gondolatok és érzelmek igaz tolmácsolói. Ezerszínű álmok szólalnak meg lírai hangvételű dalaiban. Nem kevés versében elégikus hangulatot sugallva közelített az életük értelmét kereső, megnyugvásra vágyó széplelkekhez. Adta a receptet, a kezelés medicináját is: "Építsük meg az aranyhidat... egy-egy csavarral segítsük felnőni a szeretet hídját..." Sajnos az általa tervezett "aranyhíd" máig sem épült fel. Sok csavar kellene még hozzá!

Magasi mindennapjaira visszatérve azt látjuk, hogy tanári pályáján egy "ütközőbakos" kitérő is volt... 1939/40-ben egy esztendőt hitoktató segédlelkészként szülőhelyén, Celldömölkön töltött, ahol a köteles munkán kívül nagy erőbedobással kapcsolódott be a kulturális munkába. A Katolikus Legényegyletben hetenként tartott ún. legényesteken a magyar nyelv ékességeinek számító szólások kimeríthetetlen kincsesbányájából válogatta előadásainak anyagát, s az anyanyelv mellett a haza szeretetére is nevelt. Ittléte alatt volt a helyi búcsújárás 200 éves jubileuma. Ekkor írta a "Kiscellben Máriánál" című versét, amelyben a kérges kezű embereknek esdette az ég áldását, s a kegyelem tallérjait. Ráérzett arra is, hogy a celliekben munkált nem csak a kenyér, de a Szó és a Szép éhe is, ezért műkedvelő színjátszók közreműködésével színpadra állította Hevesi Sándor „Császár és komédiás” című drámáját. Remekeltek a szereplők, de a rendezőnek sem kellett szégyenkeznie.

A celldömölki év után 1940/41-től ismét tanárként dolgozott Pápán és Győrben. Az államosítás után két évig Pannonhalmán volt könyvtáros. 1950. október 31-én szentszéki engedéllyel laicizált, és utána Székesfehérváron tanított. 1959. június 10-én Csepreghy Ignác zuglói plébánosnál, volt tanítványánál vendégeskedett, amikor váratlanul elhunyt. Volt rendje temette el a budapesti Új Köztemetőben.

Főbb művei:
[Somogyi Ernő]: A vígság szekerén. Győr, 1928. 93 p.
Harsányi Lajos. Esztergom, 1933. 24 p.
A kristály és a kaméleon. Bp. 1932. 139 p.

Irodalom:
Hein Tádé: Magasi Artur. In: Vasi Szemle, 1936. 5-6. sz. pp. 346-364.
Horváth Lajos: Egy költőre emlékezünk: Dr. Magasi Artúr, Celldömölk szülötte. In: Új Kemenesalja, 1989. 4. sz. (szeptember) p. 4.

Horváth Lajos

MARÁCZI JENŐ
(Miske, 1901. szeptember 29. - Celldömölk, 1948. november 8.)

belgyógyász

Régi kemenesaljai kisbirtokos családban született. Az elemi népiskola 1-5. osztályát szülőfalujában, a gimnázium 8 osztályát pedig a felsőlövői Evangélikus Főgimnáziumban végezte. Az utolsó magyar évfolyam tagjaként 1921-ben érettségizett. Orvosegyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, Debrecenben folytatta, végül Budapesten fejezte be. Közben 1924 szeptember 1-től 1927. október 4-ig tanulmányai folytatása mellett a II. sz. Kórbonctani és Kórszövettani Intézetben gyakornokoskodott. Az egyetemen olyan kitűnő és híres tanárai voltak, mint pl. dr. Lenhossék Mihály és dr. Krompecher Ödön. 1928. január 13-án avatták orvosdoktorrá. Közép és felsőfokú tanulmányai alatt szülei szegény helyzete miatt lakásért és ellátásért gyermekeket tanított.

1928. február 1-jén állt a celldömölki kórház szolgálatába, mint helyettesítő segédorvos. A →Szumrák (Szomraky) Zoltán vezette kórház az igazgató-főorvoson kívül mindössze egy, „nem véglegesített”, 2-2 esztendőnként újra kinevezett segédorvost tudott alkalmazni. A szabályzat szerint köteles volt a kórházban lakni. Feladatai közé tartozott egyebek mellett, hogy a kórházban fekvő betegeket vasár- és ünnepnapokon is a reggeli és a délutáni órákban meglátogassa, a műtéteknél asszisztáljon, a szüléseknél és abortuszoknál jelen legyen. Vezette a kórlapokat, végezte az összes laboratóriumi és röntgenvizsgálatokat, a boncolásokat és mindezek adminisztrációját. Egy idő után bensőséges kapcsolat alakult ki a segédorvos és a főorvos között.

1933. február 15-től kétévi fizetés nélküli tanulmányi szabadságot kapott a vármegye alispánjától, hogy szakmailag továbbképezhesse magát. Másfél esztendőt töltött el díjtalan gyakornokként a budapesti II. sz. belklinikán, közben egy hónapig a budakeszi tüdőszanatóriumban tüdőgyógyászati továbbképzésben is részesült, majd báró dr. Kétly László egyetemi tanár ajánlásával fél esztendőn át Berlinben Gustav von Bergmann professzor belklinikáján gyakornokoskodott.

Új ismeretekkel felvértezve, kitűnő ajánlólevelekkel és számos szakkönyvvel tért vissza 1935 februárjában Celldömölkre továbbra is nem véglegesített segédorvosnak. Élete nagy álmához, a belgyógyászati osztály felállításához egyre közelebb érezte magát. Főnöke, akit egyre elhatalmasodó betegsége miatt többször is helyettesítenie kellett, mindenben mellette állt és támogatta. Barátai kapcsolata és összeköttetései révén sikerült kiutaltatnia a belügyminisztériumtól a kórház számára egy nagyobb pénzösszeget. Tevékenységének elismeréseként 1935 szeptemberében tiszteletbeli főorvosi címmel ruházták fel. Bár a belgyógyászati osztály a gyakorlatban már 1935 őszétől működött, a hivatalos engedélyeztetés csak hosszas huzavona után történt meg és Maráczi Jenőt 1937. március 27-én nevezték ki az osztály élére végleges osztályvezető alorvossá. Közben 1935 decemberétől rábízták a celldömölki tüdőgondozó intézet vezetését is: a gondozási munkát gyökeresen átszervezte és a tuberkulózist látványosan visszaszorította.

1938 januárjában elhunyt dr. Szomraky Zoltán. Utóda, dr. Jósa László a kiírt pályázat alapján Maráczi Jenőt nevezte ki belgyógyász főorvossá 1939. június 3-án.

Színvonalas tevékenysége Kemenesalja elismert és megbecsült orvosává vált. Elegáns és igényesen berendezett lakást bérelt és magánrendelőt is nyitott. A Sághegyen létrehozott gazdasága a hegy szőlő- és borkultúrájának élvonalához tartozott. Tudományos dolgozatai jelentek meg szakfolyóiratokban és ő lett a csendőrség és az Állami Méntelep orvosa, majd a GySEV pályaorvosa és a MÁV-betegek belgyógyász szakorvosa is. 1943. január 3-án vette feleségül Tasch Edit soproni tanítónőt, akivel egy tragikus vasúti baleset kapcsán ismerkedett meg. Házasságukból három leány született.

1944 decemberében kinevezték a celldömölki kórház élére, amit – munkájának elismeréseként – 1945 nyarán az új hatalom is megerősített. Személyes áldozatvállalásával és éjt nappallá tevő munkával emberek és betegek százait mentette az ellátási hiányoktól, ukrán inváziótól és tífuszjárványtól szenvedő kórházban, amely egy ideig a celldömölki hadifogoly kórház munkáját is segítette. A nehéz időszak közepette is kereste a fejlesztés lehetőségeit. Terveket készített a kórház harmadik osztályaként a szülészet-nőgyógyászat illetve negyedikként az ideg- és elmeosztály létrehozására. Ez utóbbi céljára az intapusztai kastély épületét tartotta alkalmasnak, amely ápolási bevételeivel és gazdasági tevékenységével a kórház gazdasági alapját is megteremthetné. Ezzel egy olyan korszerű modell működési elveit dolgozta ki, amely napjainkban is meghatározó a Kemenesaljai Egyesített Kórház tevékenységében.

Fiatalon, 47 éves korában távozott az élők sorából: az 1959-ben elhunyt hitvese földi maradványait is őrző családi sírbolt márványtábláján az alábbi felirat szerepel: „Laborantes sunt extincti” - „A munka volt az életük”.

Művei:

A világrahozott szívbajok kórjelzési lehetőségei. Bp. 1935. 5 p.
Van-e szükség gyógysavóra a járványos agy- és gerincvelőburok-gyulladás kezelésében?. Bp. 1941. 8 p.

Irodalom:

Fehér Tamás: A celldömölki hadifogolykórház története. 1-4. rész. In: VN, 1989. 306-308. (december 28-30.) pp. 2-3.; 1990. 1. sz. (január 2.) pp. 2-3.
Fehér Tamás: A munka volt az élete. Ötven éve halt meg dr. Maráczi Jenő. 1-2. rész. In: ÚK, 1998. 21. sz. (november 5.) p. 11.; 22. sz. (november 19.) p. 11.

F. T.

MARTONFALVAY IMRE 
(Martonfalva, 1510 – Pápa, 1591 után)

az egyik legkorábbi magyar emlékirat szerzője
Névváltozatok: Lacza Imre ; Lukács Imre

A Martonfalvai család a Vas megyei Martonfalváról (ma Kemenespálfa része) származott és első írásbeli említésük az 1440-es évekre esik. Martonfalvay Imre a régi vasvármegyei nemesi család sarjaként az 1520-as évek elején diákként Török Bálint szolgálatába szegődött. Alig lehetett húsz esztendős, amikor elnyerte a számtartói tisztséget Somogyvárott. Kulcsárként, majd sáfárként említik, sőt egy 1591-ben kelt levél is Török Bálint unokájának, Török Istvánnak primarius familiarisaként, "főember szolgájának" nevezi. Egy ideig Vas vármegye alispánja, majd 1543-től Pápa várnagya is volt és nevéhez fűződik Szigliget várának (kép) erődítménnyé történő kiépítése. Gazdag tapasztalatait öntötte formába emlékiratában, amely – bár dátumot nem tartalmaz – az 1528-1585 közötti időszak eseményeinek leírása.

Az emlékirat első öt lapja idegen kéz írása, a többit azonban maga a szerző rótta a papírra. A magyar nyelvű kézirat utolsó feljegyzése Pápán, 1585. november 29-én íródott. Az emlékirat majdnem 300 évig lappangott. Érdekes kemenesaljai vonatkozása van megtalálásának: Horváth Elek csöngei földbirtokos bukkant rá Felsőbüki Nagy Sándor sitkei családi levéltárában a Dunántúli Történetkedvelők 1866-os vándorgyűlésén. Ugyanekkor került elő Martonfalvay Imre 15 lapnyi naplótöredéke, amely valószínűleg az 1555-ös esztendő krónikája. Ez az év személyes életében is jelentős, mert Török János és Ferenc ekkor fosztották meg – nem tudni mi okból – a korábban neki adományozott acsádi és köveskúti birtokaitól.

A már beteges Imre deák tulajdonképpen egy kérvény "mellékleteként" sorolja fel indoklás gyanánt a Török családnak, az ország egyik legbefolyásosabb főúri dinasztiájának tett szolgálatait. Célja az, hogy a neki már régebben beígért birtokokat meg- vagy visszaszerezze családja számára.Éppen ez a személyesség, az öreg és beteg ember segélykiáltása emeli ki a korabeli, humanista sablonokkal feldíszített, latin nyelvű visszaemlékezések köréből.

A szemtanú hitelességével ábrázolja az ország három részre szakadását hozó század általa megélt történéseit. 65 nyomtatott lapon foglal össze 65 esztendőt, s ez eleve korlátozza leírásának részletességét. A gyors iramú, nagy időbeli ugrásokat tartalmazó elbeszélés csak ritkán tesz lehetővé dinamikus ábrázolásmódot. Ennek ellenére meggyőzően számol be Buda elfoglalásáról és Török Bálint elfogásáról, valamint idézi fel a török elleni harcok hétköznapjait. Pápa török ostromának leírása "vérbeli" írói teljesítmény a deák tollából. Az "Emlékirat" rendkívül értékes és érdekes kortörténeti, szociológiai, műfaj- és irodalomtörténeti, s nem utolsó sorban nyelvtörténeti dokumentum. A művet Szopori Nagy Imre adta ki először a „Monumenta Hungariae Historica, Scriptores" sorozatban „Martonfalvay beteges Imre deák szolgálatjárul rövidedőn való emlékezet" címmel.

Műve:

Török Bálint deákjának Martonfalvay Imrének naplótöredéke és emlékirata, 1555, 1585 : A kézirat hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Bp. 1986 [!1987]. VII, [74], 74 p. (A magyar nyelvtörténet forrásai ; 1.)

Elektronikus verzió: In: Magyar emlékírók. 16-18. század. Bp., 1982. pp. 77-114. (Forrás:  http://mek.oszk.hu/06100/06187/html/mei16_180010040001/mei16_180010040001.html)

Irodalom:

Nagy Imre: Egy magyar emlékirat a XVI. századból. In: Századok, 1867. 1. sz. 47-53 p.

Bitskey István: História, emlékirat, önvallomás. In: Irodalom és ideológia a 16-17. században. Bp. 1987. 61-89 p.

Szávai János: Magyar emlékírók. Bp. 1988. 71-74 p.

N.T.

Módosítás: (2018. szeptember 26. Szerda, 16:40)

MEDGYESI SOMOGYI JÁNOS
(Izsákfa, 1756. április 21. – Pest, 1809. december 23.)

királyi alkancellár


Az Izsákfalván birtokos kisnemesek közül vezető szerepe volt a Medgyesi Somogyi családnak, akik a XIX. század elejére már jómódú, 7-8 ezer hold földet birtokló középnemesekké emelkedtek.

Medgyesi Somogyi János édesapja Somogyi Ferenc tábornok, édesanyja Festetics Viktória, aki Festetics György keszthelyi művészet- és tudománypártoló főúr közeli rokona volt és maga is jeles mecénása egyházi és világi intézményeknek. Fiuk a soproni jezsuita gimnáziumban tanult, ahol kiváló eredménnyel végzett. Tanulmányai befejezésekor latinul és németül is írt és olvasott. Előbb Vas, majd Veszprém vármegye közigazgatási adminisztrációjában dolgozott, 1787-től 1791-ig az utóbbi alispánjaként. Bakonyjákó, Döbrönte, Izsákfa, Lovászpatona és Pápakovácsi földesuraként került a királyi kancelláriára. Nádori főjegyző 1791-től, kancelláriai tanácsos 1795 után, 1801-ben állam- és konferenciatanácsossá nevezték ki és 1808-ban lett alkancellár. I. Ferenc bizalmasaként a király után a második embernek számított, akinek érdemeit az uralkodó 1802-ben a Magyar Királyi Szent István Rend Középkeresztje kitüntetéssel, 1806-ban pedig grófi címmel is honorálta. Emlékét őrzik a magyarországi szerzetesrendek, akik sokat köszönhetnek annak, hogy közbenjárására a király 1802-ben visszaállította a II. József által megszüntetett rendeket (bencések, piaristák, premontreiek). Előremutató volt, hogy ugyanakkor tanításra is kötelezte őket, amelyhez anyagi javakat is biztosított.

Medgyesi Somogyi János életének nagy részét Bécsben, Pozsonyban, Pesten és Veszprémben töltötte. Izsákfai és patonai birtokára évente négylovas hintón látogatott haza. Kastélyában látta vendégül –többek között– Révai Miklós nyelvtudóst és Ányos Pál költőt. A poéta Somogyi Ferenc 1778-as halálakor a fiának címzett versében így fogalmazott:

„Ámbár kimúlt atyád az élők számából
S örök lakhellyre röpült Izsákfából,
Mégis hideg hamvát az kecsegtetheti,
Hogy benned erkölcsit élni szemlélheti.”

Révai Miklós 1804-ben több mint egy hónapig élvezte az izsákfai házigazda vendégszeretét. Medgyesi Somogyi János építtette 1798-ban az izsákfai római katolikus barokk templomot, amely a település legjelentősebb műemléke.

Szerénység jellemezte egész életében: nem tette elbizakodottá sem vagyona, sem pedig előkelő állása. Közel engedte magához az embereket és különösen honfitársait támogatta kéréseik teljesítésével. Fiának nevelését 1804-ben Bécsben több hónapig Kresznerics Ferencre bízta.

53 éves korában pesti tárgyalása közben hunyt el és az ideiglenes pesti temetést követően 1810. január 30-án a dömölki apátsági templomban helyezték örök nyugalomra. Sírja a Szent László oltár előtt található szüleivel és testvérével együtt.

Tungli Gyula

Irodalom:

Patonay József: Medgyesi Somogyi János államtanácsos és a magyar kegyestanítórend. 1-2. rész. In: Tatai Kegyestanítórendi Gróf Esterházy Miklós Reálgimnázium értesítője az 1933-34. tanévről. Tata, 1934. pp. 33-81. + Tatai Kegyestanítórendi Gróf Esterházy Miklós Reálgimnázium értesítője az 1934-35. tanévről. Tata, 1935. pp. 5-46.

Sz.Csorba Tibor: Előkerültek Somogyi János alkancellár földi maradványai a celldömölki plébánia templomban. In: Kemenesalja, 1935. 4. sz. (jan. 20.) p. 1. 
Tungli Gyula: Izsákfa évszázadai. Izsákfa, 1995. 181 p.
Uő.: A király után a második. Gróf Medgyesi János emlékezete. In: Napló, 1996. dec. 28.

MENDE BÓDOG (Jánosháza, 1848. február 8. – Budapest, 1927. június 8.)

újságíró

Álnév: Ego, Erdei Bódog, Tamás, Mebo, Üllő, Villi


Középiskoláit Pápán végezte. Ezt követően Budapesten és Bécsben bölcsészeti és orvostudományi tanulmányokat folytatott. 1868-tól foglalkozott újságírással. Az 1869-ben indult Ellenőrbe írt tárcákat és színikritikákat, egyúttal a nagyváradi Bihar című lapnak és a Debrecennek is egyaránt fővárosi tudósítója volt. 1870-ben a negyvennyolcas szellemű Magyar Újság szerkesztőségének tagja lett, amelybe főként vezércikket és tárcákat írt. Egy bankkérdéssel kapcsolatos cikke miatt párbajt vívott báró Kaas Ivorral. 1872 és 1874 között Erdei Bódog álnéven szerkesztette a Simonyi Ernő által kiadott Szombati Lapokat. 1875 és 1880 között a Független Hírlap című lap (alapító) szerkesztőjeként dolgozott. Egyidejűleg, 1875 és 1876-ban az Egyetértés számára írt vasárnapi tárcákat, más lapokban (Hunnia, Családi Kör stb.) főként társadalmi tematikájú cikkekkel jelentkezett. 1878-ban a szentlőrinczi kerület (Baranya megye) függetlenségi programmal országgyűlési képviselőnek is megválasztotta; a képviselőházban általában pénzügyi kérdésekben szólalt fel. 1881-ben megszüntette napilapját és visszavonult a politikai életből. Ezután főleg közgazdasági kérdésekkel foglalkozott és Magyar Nemzetgazda címmel hetilapot indított. A kereskedelemügyi miniszter megbízásából ő vezette az 1896. évi millenniumi kiállítás kereskedelem-, pénz- és hitelügyi csoportjának szervezési munkálatait. Érdemei elismeréséül 1897. augusztus 17-én felsőgallói előnévvel nemességet kapott.

Főbb műve:

A kincses föld: Nemzetgazdaságtan mindenki számára.(Budapest: Grimm és Horovitz, 1878.)

Gy. G.

MERCZ GÁBOR
(Bp., 1974. február 17. - Ajka és Bakonygyepes között, 2006. május 24.)

asztaliteniszező

Tehetségét már fiatalon bizonyította azzal, hogy serdülő magyar bajnoki címet szerzett. Pályafutását Sidó Ferenc tanítványaként a Budapesti Spartacusban kezdte, majd a Postás SE, a Győri Elektromos, a Kiskunfélegyháza, a Wiener Neudorf, majd újfent a Ceglédi VSE csapatait erősítette. Sportszerűséggel párosuló eredményessége és nagyszerű emberi tulajdonságai miatt nemcsak a honi élcsapatok versengtek érte, hanem külföldre is csábították. 2004 tavaszán mégis a CVSE-Mávépcell csapatához igazolt, és rögtön az első szezonban 84%-os teljesítményével oroszlánrészt vállalt abban, hogy gárda bronzérmet szerzett. A 2005/2006-os szezon még ennél is fényesebbre sikeredett. Nagyrészt az ő 93%-os eredményességének köszönhetően a csapat bejutott a bajnoki döntőbe. Egyéniben a magyar bajnokságon 1994, 1995, 1996 és 1998-ban az 5-8. helyen végzett, 1998-ban pedig párosban harmadik lett. Felnőtt TOP 12 bajnokságon ötödik helyezett volt 1996-ban. Igazi közösségi ember volt: a csapatversenyben egyesületeivel hatszor végzett dobogós helyen a magyar bajnokságban. A Cegléd játékosaként 1995-ben és 2000-ben szerzett csapatbajnoki ezüst volt legnagyobb sikere. Válogatott kerettag volt mind ifjúsági korosztályban, mind felnőttként.

2006. május 25-én legnagyobb sportsikerére készült Celldömölk, mert délután rendezték volna az asztalitenisz extraliga döntőjét, melyen lépéselőnyben volt a Celldömölk csapata a Kecskeméti Spartacussal szemben, mivel a döntő első mérkőzésén 10-7-re győztek. Ünnepelni akart az egész város, de a reménykedést felváltotta a gyász. Előző nap vidáman, izgatottan indult el otthonából a 3 celldömölki játékos: ifj. Kovács János, Szabó Krisztián, és Mercz Gábor, hogy a másnapi döntőn pihenten állhassanak asztalhoz. Az esti órákban a 8-as számú főúton Veszprém felől haladva Ajka határában a hármas leágazónál a vizes, csúszós úton autójuk egy lejtős, balra ívelő szakaszon nekiütközött a szalagkorlátnak, majd a bal oldali forgalmi sávba átsodródott és egy szemből jövő kisteherautó oldalát találta el. Az autóba egy másik személygépkocsi is belehajtott. A jobb hátsó ülésen utazó Mercz Gábor a helyszínen szörnyethalt, a másik két játékost súlyos sérülésekkel szállították kórházba.

A Magyar Asztalitenisz Szövetség felajánlotta a csapatnak, hogy a döntőt egy későbbi időpontban - ha már a játékosok felépülnek - lejátszhatják, de ők nem kívántak élni ezzel a lehetőséggel. Bár az évkönyvek a kecskemétieket tüntetik fel bajnokként, a szövetség elnökségének döntése értelmében az aranyérmet a celldömölki csapat is megkapta, így Mercz Gábor posztumusz bajnok lett...

A ceglédi sportolót a legbecsületesebb asztaliteniszezőként tartották számon azok, akik megfordultak az asztalok környékén. Imádta feleségét, Csillát, négyéves kislányát, Dorinát és választott sportját, az asztaliteniszt. Tiszteletére minden évben Celldömölkön rendezik meg a Mercz-emlékversenyt.

Irodalom: 

Mercz Gábor emlékére. Internet: http://cvse.gportal.hu/gindex.php?pg=14771797 [Letöltés: 2014. december 27.]
Tulok Gabriella: Gyász, posztumusz bajnoki cím + In memoriam. In: ÚK, 2006. 11. sz. (június 9.) p. 11.

N. T.

MESTERHÁZY GÁBOR 
(Székesfehérvár, 1937. április 24. – Ostffyasszonyfa, 2010. június 12.)

orvos

Szüleivel szülőhelyéről rövidesen Budapestre költözött és gyermekkorát a fővárosban illetve Szabadszálláson élő nagyszüleinél töltötte. Büszkeséggel szokta emlegetni, hogy negyedrészben kun származású. A II. világháború alatt mozgalmasan teltek ifjú évei: Budapest után Ausztriába került, ahol a szovjetek elől menekülő katonatiszt édesapja Klagenfurtban egy 5000 fős magyar tábornak lett a parancsnoka. Hazatérve a Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett. Két ízben is felvételizett az orvosi egyetemre (Budapestre és Pécsre), de – bár alig maradt el a maximális felvételi pontszámtól – hely hiányában elutasították. 1957-ben a disszidált hallgatók helyére azonban már be tudott iratkozni Pécsre és 1962-ben szerezte meg a diplomát. 

Pár évig a vasi megyeszékhelyen praktizált: dolgozott belgyógyászként, Oladon körzeti orvosként és a megyei kórház hematológusaként is. Az átpolitizált környezetből vidékre vágyott. 1968-ben került Kemenesaljára: Nagysimonyi körzeti orvosa lett, majd 6 évvel később került utolsó állomáshelyére, Ostffyasszonyfára. 35 esztendeig szolgált nem csak székhelyén és a csöngei társközségben, hanem ügyeletes orvosként vagy helyettesítőként Kemenesalja szinte minden településén. A test és a lélek gyógyítását a szeretet jegyében egységként kezelte. Négy és fél évtizedes áldozatos gyógyító tevékenységéért 2008-ban „Vas Megye Szolgálatáért Egészségügyi Tagozata” kitüntetésben részesült. A díj átvételekor Shakespeare 66. szonettjének néhány sora lapult a zsebében: „Fáradt vagyok, ringass el, ó , halál:/ Az érdem itt koldusnak született/ És hitvány Semmiségre pompa vár...” Szinte szimbolikus jelentőségű, hogy a napnyugtával órára, percre azonos időben ment el...

A szenvedélyesen végzett gyógyító munkája mellett szeretett főzni és barkácsolni. A történelem iránti érdeklődése és lelkesedése kiapadhatatlan volt. Ennek egyik közösségi eredménye, hogy ő tervezte Ostffyasszonyfa 1995 júniusában felavatott címerét. A következő évben Csönge címerét is elkészítette. Életének utolsó évtizedeit meghatározták régészeti és művészettörténeti kutatásai, amelyek a falu határában talált különleges kövekhez kapcsolódtak. Az évezredes kavicsok hite szerint olyan többrétegű, mikroszintű ábrázolásokat és anyagokat (pl. a mai űrtechnikában használatos miobium) tartalmaznak, amelyek egyedinek számítanak a ránk maradt régészeti leletek sorában. Kutatási eredményeit számos kiállításon (Kőszeg, Zalaegerszeg, Répcelak) mutatta be az érdeklődőknek.

Műve:

Homo hungarosapiens... csengeensis...: a csöngei paleolit leletek. Ostffyasszonyfa, 2001. CD-ROM

Irodalom:

Németh Tibor: A világ legérdekesebb köve? In: Új Kemenesalja, 1991. 2. sz. p. 6.

Rozmán László: Dr. Mesterházy Gábor – a polihisztor orvos. In: Új Kemenesalja, 2008. 7. sz. (április 4.) p. 7.

Gecse József: In memoriam – Dr. Mesterházy Gábor (1937-2010). In: Offai Hírmondó, 2010. 1. sz. (június 26.) p. 3.

Rozmán László: „Az orvosi munka … levegője a szeretet.” In memoriam Mesterházy Gábor. In: Új Kemenesalja, 2010. 13. sz. (július 2.) p. 7.

Magyar Melinda – Magyar Balázs Márk: hazatérek Csöngére. Csönge, 2011. pp. 103-104.   

N. T.

MESTERHÁZY SÁNDOR
(Ostffyasszonyfa, 1907. július 31. – Ostffyasszonyfa, 1992. augusztus 16.)

evangélikus lelkész, helytörténész


Kilenc gyermeket felnevelő szorgos földművelő szülőktől származott. Az elemi ismeretek öt osztályát szülőfalujában végezte, majd a hazai művelődés és oktatás egyik legősibb tanintézetébe, a soproni evangélikus líceumba került. Érettségijének 1926-ban történt letétele után Budapesten az egyetem jogi karára iratkozott be, de két féléven át a bölcsészkaron is vendéghallgató volt. Itt érte el Isten hívása és lelkészi oklevelét 1931-ben nyerte el Sopronban a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karán. A Kemenesaljai Evangélikus Egyházmegye missziói segédlelkészévé nevezték ki, és Bobán, Ostffyasszonyfán és Uraiújfalun kezdte egyházi pályafutását.

A kemenesmihályfai gyülekezet 1932-ben hívta el lelkipásztorának, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1980-ig szolgált. Már az első évek komoly próbatételt jelentettek számára, hiszen a gyülekezet öt év próbaidőt kapott a Nemesdömölktől történő teljes jogú önállósulásra. Az ifjú lelkész végleges beiktatása 1936. május 3-án zajlott az immár teljes jogú anyaegyházzá szervezett egyházközségben. A településen a belső egyházi élet munkálásán kívül, a népművelés területén, különböző tanfolyamok szervezésével, ezüstkalászos gazdatanfolyam indításával, gazdakör alakításával szolgálta faluja népének javát, gazdasági és szellemi előrehaladásának, felemelkedésének ügyét. A szervezésen túl a kétkezi munkából is kivette a részét, legyen szó akár a vasúti megállóhely létrehozásáról vagy a falu új iskolájának építéséről.

Helytörténeti munkássága nyugdíjba menetele után teljesedett ki. Ennek eredményeképpen 800 példányban látott napvilágot nyomtatásban "Két Vas megyei falu – Ostffyasszonyfa és Csönge múltjából" című munkája (1987). A gazdag képanyaggal illusztrált mű a települések történetének szinte minden időszakáról alaposan dokumentált, forrásértékű információkat tartalmaz. Ezt követően 1991-ben jelent meg másik kemenesaljai monográfiája: "Kemenesmihályfa, Kemenessömjén, Sömjénmihályfa múltjából" címmel. E két kiváló helytörténeti munkája mellett különböző lapokban, folyóiratokban jelentek meg honismereti, egyháztörténeti és családtörténeti vonatkozású írásai – többek között – Dukai Takács Juditról, Berzsenyi Dánielről, Petőfi Sándor ostffyasszonyfai tartózkodásáról. A celldömölki honismereti munkaközösség egyik oszlopos tagját egyházi szolgálatának teljesítése közben érte a halál.


Irodalom:

Nádasdy Lajos: Bölcsészből teológus. - Portré ecset nélkül Mesterházy Sándorról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 20-24.
Nádasdy Lajos: A közösség javát munkáló szeretet embere. Mesterházy Sándor. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1993. 1. sz. pp. 75-78.

N. L.

MIHOLA GYULA

(Celldömölk, 1907. december 17. - Komárom, 1976. december 23.)
nótaszerző

Középiskoláit Komáromban végezte el, majd Bécsben kereskedelmi főiskolai diplomát szerzett. A prágai egyetemen a jogi doktorátust is letette és apja komáromi ügyvédi irodájában dolgozott. Zenei érzéke már diákkorában megnyilvánult: osztálytársaiból verbuvált zenekarával az egész Csallóközt bebarangolta. Első nótáit 1928-ban szerezte, és közkedveltségük hatására pár év alatt ötfüzetnyi nótacsokra jelent meg, amelyek közül négyet hanglemezre is felvettek. Gyakran szerepelt műveivel a kassai, a pozsonyi és a prágai rádióban. 1933 március elején már önálló szerzői műsora volt a csehszlovák fővárosban, Prágában, ahol 21 Mihola szerzeménye hangzott el. Nótaestjeivel elsősorban Szlovákiában terjesztette a magyar dalkultúrát. Megszervezte Csehszlovákiában a magyar színpadi szerzők jogvédelmét és ezzel hozzájuttatta őket megérdemelt jogdíjaikhoz. Virtuóz hegedűjátékos lévén, cigányzenekarának élén gyakran játszotta saját nótáit is. Már befutott szerzőnek számított, amikor "A te mosolyodban" című szerzeménye harmadik díjat nyert a Rádió Újság 1933. évi pályázatán 2500 versenyző közül. Borka Géza népszínműveinek zeneszerzőjeként is népszerűségre tett szert.

Főbb nótái:

Édesanyám a kertünkben bazsarózsát szedtem
Száz virágú a határ
Új a csizmám, a sarka kopogós
Van nekem szeretőm egynehány

N.T.

MIKOLÁS MIKLÓS
(Celldömölk, 1923. április 5. – Budapest, 2001. február 2.)

matematikus, tudománytörténész, egyetemi tanár, a matematikai tudományok doktora

Ősei - Léránt Ferenchez hasonlóan – francia hugenották voltak. Édesapja Mikolás Imre pedagógus, aki a soproni képző befejezése után első tanári állását a celldömölki polgári fiúiskolában kapta, ahol egészen 1930-ig tanított. Itt ismerkedett meg Gindly Olgával, a kemenesszentmártoni tanító legidősebb lányával, akivel 1921-ben keltek egybe. Édesanyja a csáfordi Tóth család leszármazottja volt és leánykori nevén 1917 és 1921 között számos verse jelent meg a Kemenesalja című lap hasábjain.

Édesapját Veszprémbe helyezték, így - testvérével, a későbbi Széchenyi-díjas Mikolás Tibor építészmérnökkel - a 8 osztályos gimnáziumot a veszprémi Piarista Gimnáziumban kezdte el. Amikor apját Nagymarosra helyezték, a váci piaristáknál folytatta tanulmányait és maturált. 1942-től kezdve az Eötvös Collegium tagjaként járt a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika tanári szakára. Alapvizsgáit 1944 tavaszán, szakvizsgáit 1946 nyarán tette le kiváló eredménnyel.

Ezt követően az ELTE TTK Matematikai Intézetének oktatója volt. 1951-től adjunktusként dolgozott és szerezte meg 1955-ben a kandidátusi minősítést. Kutatói pályáját az analízis területén kezdte meg Fejér Lipót mellett, s később is ilyen tárgyú publikációival hívta fel magára a hazai és külföldi szakemberek figyelmét. 1957-től docensként oktatott, majd 1964-től a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőmérnöki Kar matematika tanszékén lett egyetemi tanár, 1992-től kutató professzor volt. 1964-től vendégprofesszor volt az amerikai, angol, francia, német, skandináv egyetemeken, 1989-ben Japánban és Ausztráliában. Nagydoktori disszertációját 1992-ben védte meg; a modern valós függvénytant tárgyaló könyve 1994-ben jelent meg angol nyelven az Akadémiai Kiadónál.

Kutatási területe a klasszikus és modern matematikai elemzés, számelmélet, alkalmazott matematikai statisztika, műszaki, demográfiai, biológiai, orvostudományi folyamatok matematikai modellezése, tudománytörténet. Több mint 100 cikk szerzője.
Nyitott volt a társadalmat széles körben foglalkoztató kérdésekre is: mind a Petőfi-sír kutatásával, mind a hazai demográfiai helyzettel kapcsolatban jelentek meg gyakran hivatkozott publikációi.

Főbb művei:

A komplex-rendű általánosított Weyl-integrálok és deriváltak egységes elméletéhez 1-3. rész. In: A Magyar Tudományos Akadémia Matematikai és Fizikai Osztályának közleményei. X. köt. Bp. 1960. pp. 59-92., 171-202., 319-340.
Valós függvénytan és ortogonális sorok. Bp. 1978. 393 p.
A gesztációs folyamatokra vonatkozó matematikai statisztikai vizsgálatok. I. (Magyarország, 1931-1978.) In: Demográfia, 1980. 2-3. sz. pp. 163-207.
A gesztációs folyamatokra vonatkozó matematikai statisztikai vizsgálatok. II. (Magyarország, 1931-1978.) In: Demográfia, 1981. 4. sz. pp. 434-523.
Újabb szempontok, eredmények és kérdések Petőfi-ügyben. (1991. január)

Németh Tibor

MIKOLÁS TIBOR
(Celldömölk, 1924. szeptember 28. - 2014. március 8.)


Széchenyi-díjas és kétszeres Ybl-díjas építészmérnök, főiskolai tanár

Ősei - Léránt Ferenchez hasonlóan – francia hugenották voltak. Édesapja a győri származású Mikolás Imre pedagógus, aki 1919-ben fejezte be a soproni képzőt és első tanári állását a celldömölki polgári fiúiskolában kapta, ahol egészen 1930-ig tanított. Itt ismerkedett meg Gindly Olgával, a kemenesszentmártoni tanító legidősebb lányával, akivel 1921-ben keltek egybe. Édesanyja a csáfordi Tóthok tősgyökeres kemenesaljai nemzedékének leszármazottja volt és leánykori nevén 1917 és 1921 között számos verse jelent meg a Kemenesalja című lap hasábjain.

Édesapját Veszprémbe helyezték, így alapfokú iskoláit Mikolás Tibor 1930-tól 1934-ig az evangélikus egyház ottani elemijében végezte. A 8 osztályos gimnáziumot a veszprémi Piarista Gimnáziumban kezdte el, majd az első 5 osztály után 1939 és 1942 között a váci Piarista Gimnáziumban fejezte be. A jeles érettségit követően a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán képezte magát. (Közben 1944/45-ben a háborús körülmények között Németországba vitték.) Már az egyetem alatt is dolgozott tervező irodáknak. Diplomájának 1948-as megszerzése után az Építéstudományi Tervező Irodában helyezkedett el, majd 1951-től az Építési Minisztérium tervezési főosztályának főmérnökeként az egész ország tervezőirodáit irányította. 1954 és 1956 között az Iparterv Tervező Vállalat vezető tervezője volt: legnagyobb munkája a tiszaújvárosi Tiszai Vegyi Kombinát lakótelepe és a kapcsolódó intézmények tervei. 1956-ban került Debrecenbe, amely élete végéig otthona maradt. 1957 és 1988 között a Debreceni (Kelet-Magyarországi) Tervező Vállalat főmérnöke és műszaki igazgatója volt. Széleskörű helyi építészi munkájából az Orvostudományi Egyetem elméleti tömbje és az Agrártudományi Egyetem aulája, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Kémiai Intézete, a Kölcsey Művelődési Központ komplexuma, valamint a Zeneművészeti Főiskola épülete külön is kiemelendő. Munkásságának fontos területét képviselte kórházak tervezése az egész országban (pl. Balassagyarmat, Kisvárda, Orosháza, Siófok). 1988-ban saját tervezőirodát alapított, amely elsősorban társasházak tervezésével foglalkozott.

A gyakorlat mellett az elmélet terén is maradandót alkotott: építőipari folyóiratokban több száz publikáció fűződött a nevéhez. 1951 és 1956 között a Budapesti Műszaki Egyetem tanársegéde volt, majd 1961-től a Debreceni Agrártudományi Egyetemen, 1971-től pedig az Ybl Miklós Építőipari Főiskola tanáraként adta át tudását a fiataloknak. Érdekfeszítő előadásait gyakran színesítette páratlan diagyűjteményének képeivel. Életművéért 1998-ban kiérdemelte a DLA tudományos minősítést, illetve rangos elismerések sorát: Ybl Miklós-díj (1961, 1970), Alpár-díj (1971), Széchenyi-díj (1992), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2005).

Művei:

Tervezési ismeretek : mezőgazdasági építészet. Bp. 1976. 185 p.
Hol élünk ma? Hol élünk holnap? In: Napjaink, 1980. 10. sz. pp. 3-8.
Kórházépítészetünk múltja és jövője. In: Egészségügyi Gazdasági Szemle, 1985. 1. sz. pp. 72-77.
Gazdálkodás szellemi erőinkkel. In: Magyar Építőipar, 1986. 7. sz. pp. 385-390.

Irodalom:

Németh Tibor: Celldömölktől a Széchenyi-díjig : beszélgetés Mikolás Tibor építészmérnökkel. In: Vasi Szemle, 1997. 1. sz. pp. 99-104.
Berta Erzsébet: Építészeti ideológia: beszélgetés Mikolás Tiborral, a Kölcsey művelődési központ építésztervezőjével. In: Debreceni Disputa, 2003. 1. sz. pp. 31-35.

N. T.

MIKUS GYULA
(Celldömölk, 1905. október 16. – Keszthely, 1996. december 6.)

festőművész

Székely származású édesanyjával és borbélyként működő édesapjával gyerekkorának öt esztendejét töltötte Kemenesaljai központi településén, amely mai nevét éppen akkoriban vette fel. Elemi és polgári iskolai tanulmányait Tapolcán végezte, ahol Frimmel Gyula rajztanár már korán felfedezte tehetségét. A család szűkös anyagi lehetőségei miatt álom maradt számára a Képzőművészeti Főiskola, de segítők révén a szegedi Püspöki Tanítóképző Intézetben – ahol Bocskai István volt a mestere – tanítói végzettséget szerzett. 1927-től Zalaszántón lett pedagógus és itt születtek első alkotásai is. A festői táj és a szociális problémák egyaránt ihletői képeinek, amelyek közül első sikerét a „Halottasmenet” című alkotásával aratta, miután a Műcsarnok 1939-es Téli Tárlatán elnyerte a Halmos Izor Életkép-díjat.

1941-ben a keszthelyi polgári fiú- és leányiskola tanára lett s így művészetének háttere, egzisztenciális életkörülményei is sokat javultak. Hét esztendőn keresztül képezte diákjait és egyre inkább kibontakozott saját stílusa is. Jelentős állomás pályáján az 1943-ban vászonra álmodott „Nyár” című kompozíciója, amely franciás könnyedségű impresszionista látásmódot tükröz. A negyvenes évek végétől témaválasztásának fókuszába egyre inkább a Balaton került. A Becehegyen talált rá arra a szinte kimeríthetetlen szépségű, a Szigligeti öblöt magában foglaló távlatra, amely után hosszasan keresgélt. Vallomása szerint: „A Balatont festettem télen, nyáron, kora tavasszal, késő ősszel. Amikor úgy tűnik mindent tudok róla, naponta újabb arcát fordítja felém. Kapcsolatom a tóval és környékével megbonthatatlan, már csak magammal elmúló…”

1973-ban a Bakonyi Múzeum Őszi Tárlatán szerepelt „Hózápor” című festményével, amelyért Veszprém megye legmagasabb képzőművészeti kitüntetésével, az Egry József-díjjal jutalmazták. A téli Balaton képi megragadása sok alkotásán visszatérő motívum és innen eredeztethető az alsóörsi halászok XIX. századi tragédiájának több alkalommal és formában történő megörökítése. Festői érettsége és kifejezőereje folytán külön is említést érdemel „Requiem a halászokért” című alkotása. Egyre gyakrabban festi alkotásait elnyújtott vízszintes formában, mintegy a látványnak leginkább megfelelő „szélesvásznú” panorámaként. Fő tematikája mellett alkalmanként szívesen foglalkozott virágcsendélettel is. Bodnár Éva művészettörténész tömör értékelése: „Mikus Gyula stílusában nem kötődik senkihez, nem voltak mesterei, maga kísérletezte, alakította, érlelte ki formanyelvét, a kolorisztikus, impresszionisztikus festői megjelenítést… Érzékletes látás, valósághű térértelmezés, a jelenségek plen airben való tolmácsolása, gazdag színvilág, kékek, zöldek halványlilák finom harmóniái jellemzik festményeit…”

Szülőföldjétől való több mint hét évtizednyi távollét után 1981-ben meghatottan vett részt a Kemenesaljai Művelődési Központban megrendezett reprezentatív tárlaton. Az egyre gazdagodó életmű gyűjteményes kiállítására 1991 nyarán került sor a keszthelyi Kastélymúzeumban. 1989-ban alkotótevékenységének elismeréseként Keszthely város díszpolgára címben részesült, 1995. augusztus 20-án pedig átvehette Göncz Árpád köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje kitüntetést. Halála után egy esztendővel nyílt emlékkiállítása a keszthelyi „sétálóutcán” abban az épületben, ahol életének döntő hányadát töltötte. Születésének centenáriumán a keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ Pantheonjában emléktáblát avattak tiszteletére.

Irodalom:

Bozoky Mária: Számadás egy életműről. In: Új Horizont, 1991. 5-6. sz.
Mikus Gyula gyűjteményes kiállítása : Keszthely, Kastélymúzeum. Keszthely, 1991. [24] p.
Mikus Gyula Emlékkiállítás. Keszthely, 1998. 16 p. (Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára, 585. sz.)

N.T.

MÓD ALADÁR
       (Karakó, 1908. augusztus 20. – Bp., 1973. november 21.)
            országgyűlési. képviselő, történész, egy. tanár, a történelemtudományok doktora

Névváltozat: Oszkó Aladár (1945-ig)

                                                              ÁL: Major János

            Szülei pár holdas kemenesaljai szegényparasztok voltak. A család Amerikába vándorolt ki, de sem meggazdagodniuk, sem gyökeret verniük nem sikerült, így hamarosan hazaköltöztek. Apja a MÁV-nál kapott munkát, Újpestre költöztek és a középiskolát itt végezte el. A Munkácsy Gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti egy. latin – m. szakára iratkozott be. Tanulmányai alatt Oszkó Aladár, majd Major János néven szerkesztette a "Virradat" című baloldali egyetemi lapot. (Ez utóbbiban jelent meg először József Attila "Fagy" című verse.) 1932-től volt a M. Kommunista Párt (MKP) tagja, cikkei jelentek meg a Gondolatban, a Népszavában és a Szabad Szóban. 1932-ben röpiratok terjesztéséért több diáktársával együtt letartóztatták, 4 hónapig volt vizsgálati fogságban. Ugyanebben az évben szerzett tanári oklevelet, de pedagógusként nem helyezkedhetett el.
            Vizsgálati fogsága alatt kezdett foglalkozni a filozófiával. Első könyve 1934-ben jelent meg Materialista lételmélet címmel. 1941-ben a függetlenségi mozgalomban való részvételéért egy időre börtönbe került. Az 1942. március 15-i tüntetés után menekülnie kellett. Négy hónapig Kemenesalján és Dunántúlon bujkált. A II. világháború alatt írta meg az antifasiszta népfrontpolitika támogatására – Révai József munkái nyomán – a Habsburg-ellenes nemzeti függetlenségi hagyományt előtérbe állító „400 év küzdelem az önálló Magyarországért”című, 1943-ban megjelent osztályharcos szemléletű történeti összefoglaló művét. Az eredetileg 240 oldalas mű nagy karriert futott be a Rákosi-korszakban, mert 1954-ig 7 kiadása jelent meg – volt amelyik 50.000 példányban – és terjedelme 744 oldalra nőtt.

            A kötet megjelenése után újra letartóztatták és bíróság elé állították. Kiszabadulása után el kellett hagynia a fővárost. 1944-ben bekapcsolódott az újpesti ellenállási mozgalomba. 1945 áprilisában beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe és mandátumát a soron következő három választáson megőrizte. 1945–1948 között az újpesti képviselő-testület tagja, 1945-től a Szabad Nép munkatársa, 1946–1953 között a kommunista párt elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle felelős szerkesztője volt. 1947 őszétől az MKP KV oktatási osztálya, 1950-től az MDP KV agitációs és propagandaosztálya helyettes vezetője lett. 1955-ben a történettudományok doktora tud. fokozatot szerzett.

            1954 és 1961 között a Tud. Ismeretterjesztő Társulat (TIT) főtitkári tisztét töltötte be. 1954-től haláláig az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára volt. Történészként a magyarországi függetlenségi mozgalmak, valamint a m. munkásmozgalom történetével, az 1945 utáni fejlődés problémáival foglalkozott.
            Egyetemi tanár korában is többször felkereste Celldömölköt, végigjárta egykori illegális bujdosásának helyeit, meglátogatta rokonait, tartotta a kapcsolatot egykori tanítványaival. 1972. május 24-én az Eötvös Loránd Általános Iskola névadó ünnepségén avatóbeszédet mondott. Karakói szülőháza falán 1983. augusztus 20-án avattak emléktáblát tiszteletére.

Főbb művei:
Materialista lételmélet. Bp., 1934. 149 p.
400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Bp., 1943. 240 p.
Pártharcok és a kormány politikája 1848-49-ben. Bp., 1949. 194 p.
A tudományos szocializmus és munkásmozgalom története, I-II. Bp., 1963-1964. 343; 272 p.
Nemzet és szocialista nemzet. Bp., 1974. 366 p.

Irodalom:
Barla-Szabó Ödön: Mód Aladár (1908-1973). In: Párttörténeti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 201-204.

Hársfalvi Péter: Mód Aladár (1908-1973). In: Századok, 1974. 2. sz. pp. 551-553.
Gergely Jenő [szerk.]: Mód Aladár emlékének. 1908-1978. Bp., 1978. 252, [3] p.
Budai Rózsa: Emléktábla-avatás Karakón. 75 éve született Mód Aladár. In: Vas Népe, 1983. aug. 20. p. 5.

Nyolcvan éve született Mód (Oszkó) Aladár. In: Vas Népe, 1988. 198. sz. (augusztus 19.) p. 2.

Kósa László: Mód Aladár: 400 év – Küzdelem az önálló Magyarországért. In: Tizenkét téves mítosz. In: Kommentár, 2012. 4. sz.

                                                                                                                                                                 O. Z.

MOLNÁR DEZSŐ (Alsóság, 1911. május 26. – Celldömölk, 1987. május 30.)

helytörténész, karnagy, zenepedagógus


1911. május 26-án született Alsóságon kisparaszti családból Molnár Bálint és Búzás Lídia gyermekeként. Szüleitől örökölte az ének és a zene szeretetét, kitűnő hallását és hangját. Az elemi iskola hat osztályát Alsóságon, a négy polgárit Celldömölkön végezte. Hegedűlni Somogyi Mihály tanítótól tanult, klarinétozni pedig Pápán, a tanítóképzőben. Tehetségét bizonyítja, hogy a tanítóképző zenekarának első hegedűse volt. 1932. július elsején kapta meg jeles népiskolai tanítói oklevelét és egyházzenei karnagyi diplomáját a Pápai Állami Tanítóképzőben.

Pedagógusi munkáját 1932. szeptember elsején kezdte Kisköcskön a hat osztályos evangélikus "törpeiskolában". 1936. szeptember 20-án Csöngén megválasztották evangélikus kántortanítónak. A helyi lelkész leányát, Kovács Eszter Évát 1942. október 25-én vette feleségül. Két gyermekük született: Zsuzsanna és Csongor. A kis kemenesaljai községben hatvan tagú kórust szervezett, amellyel a helyi és környéki népdalkincs mellett Kodály, Bartók, Palestrina, Händel műveket szólaltatott meg. A magasszintű énekkari kultúra mellett sok-sok színdarab, a szó igazi értelmében vett népművelés, ifjúsági munka jellemezte csöngei néptanítói tevékenységét. A II. világháború őt is az orosz frontra sodorta, ahonnan súlyos gerinclövéssel került haza. Felgyógyulása után még rövid ideig Kőszegen katonáskodott, ahol egy hónapig Jurisics késői utódaként a vár parancsnoka is volt. A háború befejeztével viszakerült Csöngére, ahol tanítói és kórusvezetői munkája mellett a népi kultúra igazi értékeinek felkutatása már az elkövetkezendő évtizedek helytörténészi tevékenységét készítette elő. Meleg, baráti viszony fűzte csöngei évei alatt Weöres Sándorhoz, akitől megtanulta a szellemi alkotás örömét.

1951. február 2-án áthelyezték a celldömölki leányiskolába, ahol folytatta pedagógiai és kulturális tevékenységét. Celldömölkön pezsgő zenei életet indított el, sok közszereplést és társadalmi tevékenységet vállalt. Vas megyében másodikként hozott létre úttörőzenekart, megalakította a pedagógus kórust, a városi vegyeskar elődjét. Újjászervezte és átvette a fúvószenekar vezetését is, s egyik elindítója volt az első kráterhangversenyeknek is. Közben a Pécsi Pedagógiai Főiskolán tanári oklevelet szerzett történelem-magyar-ének szakon, s elvégezte a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola rézfúvós karmesterképzőjét. Tanulmányait mindig jeles bizonyítvánnyal koronázta meg, ezért szűk baráti körében csak „csöngei bölcs”-nek nevezték. Zenei munkássága 1952-től a celldömölki munkacsoport megszervezésében, majd 1964-től 1975-ig az állami zeneiskola (ma: Ádám Jenő Zeneiskola és Művészeti Alapiskola) igazgatójaként teljesedett ki.

Munkássága kiemelkedő a helytörténeti kutatás, a néprajz területén is. Rendszeresen részt vett helytörténeti, honismereti pályázatokon, valamint a Veszprémi Akadémiai Bizottság nyelvészeti és irodalmi pályázatain. Megírta "Szótár Kemenesalja nyelvéhez" című munkáját, amelyben mintegy ezer oldalon magyarázza szűkebb hazánk nyelvi sajátosságait. Ezzel a munkájával országos első díjat nyert. Emellett több megyei és országos pályázaton elnyert második, harmadik díj fémjelzi munkáját. Többek között 17 vaskos, zöld bőrkötéses kötet őrzi tudományos kutatásainak eredményeit. A néprajz, a helytörténeti kutatás és a zene mellett a közéletből is kivette a részét: négy cikluson át volt tanácstag, egyúttal a művelődési állandó bizottság elnöke és az ifjúságvédelmi bizottság vezetője.

Súlyos betegsége 13 évre tolókocsiba kényszerítette (mindkét lábát amputálni kellett), de szellemi frisseségét 1987-ben bekövetkezett haláláig nem veszítette el.

Művei:

A celldömölki járás hadtörténete. Celldömölk, 1958. 29 p.
A celldömölki járás felszabadulása. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1975. 1. sz. pp. 110-114.
Babonák, kuruzslások, hiedelmek Kemenesalján. Celldömölk, 1978. 79 p.
A címer : Kemenesalja adományos és armális nemessége. Celldömölk, 1978. 85 p.
Kemenesalja történelmi földrajza. Celldömölk, 1978. 182 p.
Csöngei regülés. In: Honismeret, 1978. 1. sz. pp. 42-46.
Adalékok Kemenesalja nyelvjárásához. Celldömölk, 1979. 75 p.
Kemenesalja elpusztult és mai is virágzó településeinek etimológiai magyarázata. Celldömölk, 1979. 32 p.
Kemenesalja összes dűlőneve etimológiai magyarázatokkal. Celldömölk, 1979. 80 p.
Csöngei tájszótár. Celldömölk, 1980. 106 p.
Ruházkodásunk, viseletünk (Celldömölk) szókincse. Celldömölk, 1980. 99 p.
Adalékok Kemenesalja nyelvéhez. Celldömölk, 1981. 90 p.
Lakodalmak Ságon a századfordulón. Celldömölk, 1981. 82 p.
Szótár Kemenesalja nyelvéhez. Celldömölk, 1981. 1031 p.
Babonák, hiedelmek, kuruzslások Kemenesalján. Celldömölk, 1982. 124 p.
A karakói várispánság története. Celldömölk, 1982. 49 p.
Adalékok az Őrség és az őrök történetéhez. Celldömölk, 1983. 48 p.
Hahótok – Buzádok – Ákosházi – Sárkányok : Birtokaik. Celldömölk, 1983. 33 p.
Szójegyzék. Celldömölk, 1984. 792 p. [Sághegy környéki települések szójegyzéke]
Csönge nyelve. Celldömölk, 1986. 90 p.

Irodalom:

Budai Rózsa: Molnár Dezső Kemenesalja népéről, nyelvéről. „A Sághegyet körüldolgoztam”. In: Vas Népe, 1981. 245. sz. p. 5.
Oszkó Zoltán: Molnár Dezső (1911-1987). In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 1. sz. pp. 67-70.
Dala József: Molnár Dezső emlékére. In: Vas Népe, 1987. 136. sz. p. 8.

M. G. – N. T.

MÓR JÓZSEF
(Celldömölk, 1908. február 10. - USA, 1988. 06.20.)

festőművész, grafikus

Gyermekkorát a dorogi bányatelepen töltötte. Középiskolai tanulmányait az esztergomi főreáliskolában végezte. 1934-ben a budapesti Iparművészeti Főiskolán szerzett festő képesítést. Az 1930-as években Dorogon Haranghy Jenő mellett dolgozott, a munkásotthon színháztermének falképfestészeti munkálataiban segédkezett, valamint templomfestést vállalt. Számos grafikát, rézkarcot és tusrajzot készített Dorog bányászatáról, a bányászok életéről. 1940-től a MÁV Igazgatóság műszaki rajzolója lett. A Felvidék visszacsatolásakor rajzriportokkal illusztrálta a történéseket. A II. világháborúban katonaként harcolt és hadifogságba esett. Hazatérése után felesége zalai birtokán élt.

1948-tól mintegy 25 hazai templom (köztük Bag, Bicske, Döbrököz, Iregszemcse, Kistarcsa, Lesencetomaj, Mátramindszent, Somogyvár, Tapolca) 60 nagyméretű fal- és mennyezetképét festette, de kiállítani nem engedték. 1965-ben Nyugatra (Ausztria, Németország) távozott. 1967-ben az USA Pennsylvania államában, Bryn Mawr-ben telepedett le, Philadelphiában templomokat festett és képeket restaurált, majd a Kiss Art Company magániskolában festést tanított. 5 Árpád-házi szent képét festette meg és 1968-ban támogatójával, Tallós Móriccal közös kiállítást rendezett. Az Amerikai Egyesült Államokban 1969-ben egyedi, 12 részes linóleum metszetsorozatot alkotott az ember fejlődéséről a holdra szállásig, melyet - Szántó Jánossal, a Szent Korona Őrség parancsnokával - ajándékként elküldtek az amerikai elnöknek. Nixon elismerését kiérdemelve az albumot a NASA Múzeumban helyezték el.

Irodalom:
Amerikai magyarok arcképcsarnoka. Salgótarján, 2003. p. 237.
Magyar katolikus lexikon. 9. kötet. Bp. 2004. p. 333.
Salamon Nándor: Kisalföldi művészeti lexikon. Vasszilvágy, 2012. p. 241.
Képzőművészek Dorogon a 20. században. In: Art Limes, 2013. 5. sz. p. 141.

Németh Tibor

MÓRITZ SÁNDOR
(Celldömölk, 1924. március 20. – Stockholm, 1966. március 9.)

festőművész


Szegény sorsú, tizenegy gyermekes vasutas családban látta meg a napvilágot. 1935-ben bejáróként lett a Pápai Református Gimnázium tanulója. A. Tóth Sándor rajztanára hatására bontakozott ki tehetsége. Zömében őt bízták meg az Ifjú Évek című ifjúsági lap címképeinek elkészítésével. Középiskolai évei alatt sokat köszönhetett Háczky Egon magyargencsi földbirtokos és amatőr piktor támogatásának. 1943-ban, érettségije évében két rajzversenyen is díjat nyert: Pápa város tájkép-pályázatán 26 pályázó közül ő nyerte el a 30 pengőt érő első helyet, az 1943-as országos középiskolás tanulmányi verseny rajz kategóriájában pedig harminchat induló közül harmadik lett. A községháza folyosóján néhány képéből kiállítást rendezett és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a képviselőtestület egy esztendőre havi 100 pengő ösztöndíjat szavazott meg részére. Felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István tanítványa, majd később Elekfy Jenő tanársegédje lett.

Elsőéves korában, 1944. április 9-től tíz napon át – hatvanhat képpel – köszönetnyilvánító s bemutatkozó kiállítása volt a nagyközség tanácstermében. A szülőföld élményanyaga s a valóság érzékelhető sokfélesége foglalkoztatta fantáziáját. Művészi kibontakozása során a nagybányai hagyományok továbbvivőjévé vált. A színek árnyalt alkalmazásával a lélek harmónia utáni vágyait szólaltatta meg. A vasi Zsennyén, Sárospatakon vagy bárhol hazánkban a tájat és a benne lévő embereket álmodta képpé. Főiskolai tanulmányait 1948-ban fejezte be. Ekkor vette feleségül Ujj Iringót, Ferenczy Béni szobrászművész növendékét. 1949. október 2-től 8-ig Celldömölkön az MDP Kossuth utcai székházában, az ún. Porkoláb-házban volt egy hatvan képes saját rendezésű bemutatója. A fővárosban, a Fényes Adolf-teremben 1953-ban nyílt meg első önálló kiállítása. A Munkácsy-díjat 1955-ben kapta meg „Kovácsműhely” című alkotásáért. A korai műveit jellemző derűs nyugalmat és harmóniát, a piros és rózsaszín melegét egyre inkább felváltotta a hideg, borongós kék és fehér kontrasztja, valamint a vibráló, egyre nyugtalanabb ecsetkezelés. 1958. október 15-én agyműtétje volt Stockholmban. A híres Herbert Olivecrona professzor műtötte meg, akinek Karinthy Frigyes állított emléket „Utazás a koponyám körül” című művében. Időleges felgyógyulása után, 1965-ben másodszor mutatták be műveit a Fényes Adolf-teremben. 1966. március 1-jén újabb agyműtéten esett át, de néhány nap múlva, március 9-én meghalt. Stockholmból hazahozott hamvainak urnáját özvegye őrizte műtermében. Ő 1986-ban hunyt el és november 5-én volt közös búcsúztatásuk a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Az ottani "szóróparcellában" leltek végső nyughelyet.

A szülőváros halála után sem feledkezett meg neves fiáról. Utcát neveztek el róla, műveiből pedig kiállításokat rendeztek 1968-ban, 1977-ben, 1978-ban és 1987-ben. 1978-ban a Ság-hegyi Múzeumban - egy állandónak tervezett – ún. Móritz Sándor – emlékszobában helyezték el alkotásait. Ebből a hegyi hajlékból a város által megvásárolt 34 képet (köztük 12 olajfestményt) 1994 őszén a Kemenesaljai Művelődési Központban helyeztek el.

Irodalom:

Heitler László: Móritz Sándor (1924-1966) emlékkiállítása Celldömölkön. In: Életünk, 1968. 3.sz. pp. 139-141.
Móritz Sándor és Szalóky Sándor emlékkiállítása. Szombathely. 1983. [31] p.
Horváth Lajos: Móritz Sándor : 1924-1966 : Celldömölk, 1988. 73 lev.
Dala József: Móritz Sándorra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1994. 7. sz. (ápr. 14.) p. 7.

H. L. – N. T.

NÁDASDY LAJOS
(Felsőkelecsény, 1913. január 28. - Szombathely, 2014. április 19.)

helytörténész, református lelkész

Az apai ág révén Enyingen, az anyai ág kapcsán Pápán végezte elemi iskoláit, majd az ősi pápai református kollégiumban érettségizett 1932-ben. Ugyanitt végezte el a teológiát, az utolsó félévet a bécsi egyetem teológiai fakultásán téve le. 1937-ben teljesítette a lelkészképesítő vizsga követelményeit. 1938 és 1941, majd 1945 és 1948 között segédlelkész Celldömölkön. 1941-ben kötött házasságot Csepregi Rozáliával, aki 6 évtizeden keresztül, 2002-es haláláig viselte gondját és támogatta áldozatos munkájában. A Nemzeti Paraszt Párt helyi titkári funkciójától eljutott a párt országos választmányi tagságáig, és elnöke lett a Nemzeti Bizottságnak. A helyi gimnázium létesítése érdekében meghívta Celldömölkre az akkori kultuszminiszter Keresztury Dezsőt, ahol a miniszter egy népgyűlésen találta magát. A miniszter a transzparenseket és a tömeget látva, ígéretet adott a gimnázium megépítésére. 1948 után Veszprém megyében: Nagyvázsonyban, Zánkán, majd Nemesvámoson szolgált. Zánkán a község lakossága 1954-ben megválasztotta tanácstagnak, amit a járási pártbizottság és a megyei egyházi vezetés sem nézett jó szemmel. Nem volt hajlandó lemondani, hanem segítséget kérő levelet írt Nagy Imre miniszterelnöknek, aki válaszában támogatásáról biztosította. 1969 és 1991 között megbízott lelkész lett Sárvárott. 54 évet töltött szószéki szolgálatban. Közben Pápán 1970-től 1973-ig, majd 1981-től 1995-ig a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek könyv- és levéltárosa lett. A 70-es évek elején több évi áldozatos munkával elvégezte a könyvtár első teljes körű, minden további szolgáltatás alapjának számító állomány-ellenőrzését.

1973-as nyugdíjazása után kezdett el foglalkozni a helytörténeti-honismereti kutatással. Dolgozataival 21 pályadíjat nyert el, köztük többet az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottságának kiírásain. Jó néhány kötete és több száz cikke és tanulmánya jelent meg nyomtatásban. Munkássága Vas és Veszprém megye tág értelemben vett művelődéstörténetéhez kapcsolódott. Számos alkotása foglalkozott Celldömölk és Kemenesalja történelmével: így az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, az 1956-os eseményeket dokumentáló munkája, a helyi lapok szerkesztése, Thália szekerező papjairól írott könyve, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy múltunk fontos állomásai meg legyenek örökítve az utókor számára.

Egyházi szolgálatáért és helytörténeti kutatásaiért számos rangos kitüntetésben részesült: Ortutay Gyula-emlékérem (1980), Pável Ágoston Emlékplakett (1986), Bél Mátyás Emlékérem (1995), Pápa Város Díszoklevele (1996), Celldömölk Városért Emlékérem (1997), Pro Comitatu Veszprém (2008), Vas Megye Közgyűlése Elnökének Emlékérme (2008), Kresznerics Ferenc-díj (2009).

A rubindiplomáját 2006-ban átvett Nádasdy Lajos így vallott életútjáról: „Hálás vagyok Istennek, hogy vállalt szolgálatomat, úgy az egyház, mint a nemzet, az egyetemes magyar kultúra javára végezhettem, az Ő Kegyelme hordozott és újított meg mindenkor a szükséges mértékben, és még most is – átlépve a bibliai korhatárt – éltet, hordoz, újít, s végezhetem napról-napra a Tőle nyert erővel a vállalt szolgálatokat.”

A Megváltó 101 esztendős korában, nagyszombaton hajnalban szólította magához hű szolgáját.

Kemenesaljai vonatkozású műveiből:

A Celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnázium alapítása története. Kézirat. Celldömölk, 1975. 54 lev.
Zádor György emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 4. sz. pp. 593-601.
Adatkiegészítések Kis-Mária Czell történetéhez nagyközséggé fejlődéséig 1739-1872. Kézirat. Celldömölk, 1977. 41 lev.
Pórdömölktől Celldömölkig. Kis-Czell szabadalmas mezőváros településtörténete. Kézirat. Celldömölk, 1978. 102 lev.
A kézműipar és céhszervezetek kialakulása Kemenesalján 1526-1872. I-III. rész. In: Vasi Szemle, 1980. 2. sz. pp. 250-269.; 1980. 3. sz. pp. 368-389.; 1980. 4. sz. pp. 568-594.
Vízimalmok Kemenesalján. Kézirat. [Celldömölk], 1981. 58 lev.
Kemenesalja céhes malomipara és annak alakulása a céhek megszűnése után. I-II. rész. In: Vasi Szemle, 1983. 2. sz. pp. 261-280.; 1983. 3. sz. pp. 375-402.
A nemesdömölki iskola a 18. században. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1986. 1-2. sz. pp. 53-60.
Hév napok hőse – Kis Czell díszpolgára. In: Vas Népe, 1989. 63. sz. (március 15.) pp. 4-5. [Széll József 48-as honvéd őrnagyról]
Az ősi dömölki kegyszobor nyomában. In: Vasi Szemle, 1992. 3. sz. pp. 425-430.
A közösség javát munkáló szeretet embere. Mesterházy Sándor (1907-1992). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1993. 1. sz. pp. 75-78.
Celldömölk fejlődéstörténete a kiegyezéstől a városi rangig, [1867-1979]. Kézirat. Celldömölk, 1994. 40, [5] lev.
Legenda vagy valóság Dugovics Titusz simonyi származása?. In: Új Kemenesalja, 1994. 10. sz. (május 26.) p. 5.
Kis-Czell fejlődése és színikultúrája a 19. században. Celldömölk, 2003. 132 p.
Celldömölk forradalmi napjai 1956. Celldömölk, 2006. 72 p.
Dömölk és apátsága az Árpád-házi uralkodók korában. Celldömölk, 2009. 72 p.

Irodalom:

Szabó József: Az egyetemes magyar kultúra szolgálatában : Nádasdy Lajos munkássága. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1986. 1-2. sz. pp. 25-28.
Istennek, Hazának, Tudománynak : tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére. Pápa, 2008. 296 p. (A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai ; 19.) [Életút-interjú a kötet 9-32. oldaláról]

Káldos Gyula: Út és szolgálat. Nádasdy Lajos helytörténész köszöntése. In: Honismeret, 2010. 3. sz. pp. 91-93.

Köntös László: In honorem Nádasdy Lajos. In: Acta Papensia, 2013. 1. sz. pp. 1-3.

Gyuricza Imre: Századik születésnapját ünnepelte Nádasdy Lajos. In: Új Kemenesalja, 2013. 2. sz. (február 22.) p. 6.

Németh Tamás: Nádasdy Lajos (1913-2014). In: Új Kemenesalja, 2014. 9. sz. p. 10.

N. T.

NAGY ISTVÁN
(Celldömölk, 1927. szeptember 15. - Celldömölk, 2001. február 10.)

festőművész, grafikus, rajzpedagógus

 Szülőhelyén végezte elemi és polgári iskolai tanulmányait. A Pápai Református Kereskedelmi Középiskolában érettségizett 1946-ban, majd ipari szakmunkás lett Keszthelyen és Budapesten, később Celldömölkön pénzügyi előadóként dolgozott. Tizenöt esztendeig atletizált és szép eredményeket ért el diszkoszvetésben. 1969-ben a Pécsi Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakának levelező tagozatán szerzett tanári diplomát. A főiskolán elsősorban a pécsi Kelle Sándor és a szombathelyi Horváth János festőművészek hatottak rá és irányították felkészülését a hivatásra. 1968-ban, őszülő fejjel, 41 évesen lett pedagógus. Egy évig Jánosházán, majd 1987-ben történt nyugdíjazásáig a celldömölki Gáyer Gyula Általános Iskolában oktatta a diákokat. Tanítványai közül Göcsei József és Döbröntei Zoltán hivatásos képzőművészek lettek, leánya pedig az ő rajztanári örökségét folytatta az iskolában.

A hatvanas évek elején Dénes Lajos Szilveszterrel megalapították a kemenesaljai képzőművész szakkört, amely az évtizedek során sok tehetséget segített kibontakozni. Munkáival először 1965-ben vett részt megyei kiállításon. Élete folyamán 12 egyéni és 32 csoportos kiállításon láthatták alkotásait az érdeklődők Magyarországon és határainkon kívül az ausztriai Güssingben is. Szakmailag és emberileg sokat adtak számára az 1970 és 1984 között megszervezett pedagógusok nyári alkotótáborai, amelyeknek Bázakerettye, Nagykapornok, Kőszeg és Zalaegerszeg adott otthont. Több alkalommal szerepelt a pedagógus képzőművészek országos tárlatán is. Műveit több ízben díjazásban részesítették. A képzőművészeti nevelés terén végzett munkásságáért 1982-ben a „Szocialista Kultúráért” elismerést vehette át.

Munkáiban a valóságot igyekezett mindenki számára közérthetően megfogalmazni, de nem idegenkedett a modern művészeti irányzatok valósághoz kötődő törekvéseivel is. Témaválasztásában elsősorban a természet dominált: a Ság hegy, a Kemenesalja, a hegyvidékek és a Balaton. A tájképek mellett irodalmi illusztrációkat és bibliai témájú képeket, Berzsenyi Dániel verseihez és Jókai Mór regényeihez pedig sorozatokat készített. Portréin keresztül emberi sorsokat jelenített meg és gondolatokat társított. Festményeit elsősorban akvarellel és olajtechnikával, grafikáit tussal és tollal készítette.

2002 szeptemberében, születésének 75. évfordulója alkalmából a Kemenesaljai Művelődési Központ emlékkiállítással tisztelgett emléke előtt. Celldömölk önkormányzata 2004. január 17-én a várossá avatás 25. évfordulója alkalmából rajzpedagógusi és képzőművészeti alkotó tevékenységéért posztumusz „Celldömölk Városért Érdemérem” kitüntetésben részesítette.

Művei:

Pedagógus pályám emlékeiből, tapasztalataiból. In: Pedagógiai írások 18. Szombathely, 1988. pp. 257-261.

Életemről, pályámról – röviden. In: Pedagógiai írások 23. Szombathely, 1996. pp. 359-360.

Irodalom:

Káldos Gyula: Látogatóban Nagy Istvánnál. In: Új Kemenesalja, 1990. augusztus (8. sz.) pp. 6-7.

Hargitai József: Tudása egykori tanítványaiban kamatozik : emlékezés Nagy Istvánra. In: Új Kemenesalja, 2002. 5. sz. (február 7.) p. 6.

Németh Tibor

NAGY IVÁN (Kiscell, 1898. május 31. – Budapest, 1977. február 19.)

művelődéspolitikus, újságíró


1916-ban önkéntesként vonult be a 18. honvéd gyalogezredhez, előbb a román, majd a Nyugati fronton harcolt, végül főhadnagyként szerelt le 1918 novemberében. Sokoldalú érdeklődését bizonyítja, hogy négy évet elvégzett a budapesti műegyetem vegyészmérnöki karán, majd univerzitást váltott és államtudományi doktorként szerzett diplomát 1922-ben. A reál és humán egyetemi ifjúság körében egyaránt széleskörű elismertsége hozzájárult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége elnöki tisztségének elnyeréséhez (1921-1924). 1921-től a "Nép"hasábjain publikálta cikkeit, 1924-től 1926-ig ösztöndíjas éveket töltött Párizsban és Genfben, majd a "Budapesti Hírlap" munkatársa lett, ahol később politikai rovatvezetőnek nevezték ki (1927-1929). Ezután hivatalnoki pályára lépett: előbb a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyetemi ügyosztályán előadó volt, 1933-tól pedig segédtitkári beosztásban dolgozott. A magyar kisebbségek helyzetének és a nemzetiségi kérdés első kézből való tanulmányozása érdekében 1933-ban beutazta Európát és az Amerikai Egyesült Államokban is tájékozódó körutat tett. 1926-tól 1944-ig a Magyar Nemzetpolitikai Társaság elnöke, továbbá huzamosabb ideig a Collegium Hungaricum Szövetségnek (ma: Magyar kulturális intézetek) szintén első embere, a Magyar- Finn, a Magyar-Észt és a Magyar-Japán Társaságok alelnöke, valamint a Tudományos Egyesületek, Társulatok és Intézmények Országos Szövetségének titkára. Hungarológiai munkássága elismeréseként 1941-ben a pécsi egyetemen magántanárrá képesítették. 1944-ben minisztériumi tanácsos, a nyilas puccsot követően novembertől 1945 márciusáig a külügyminisztérium sajtófőnöke és a kulturális osztály irányítója. Szálasi bukása után Nyugatra szökött, de november 2-án hazahozták és kilenc havi börtönbüntetésre ítélték, aminek letöltése után nyelvtanításból élt.

Főbb művei:

A nemzetiségi statisztika jelentősége a kisebbségi jogvédelem számára. Bp., 1928.
A magyar diák külföldön egykor és most. Debrecen, 1935.
Öt világrész magyarsága. Bp., 1935.
Az amerikai magyarság. Pécs, 1939.

N. T.

NAGY JÓZSEFNÉ
(Nagysimonyi, 1921. augusztus 14. – Bp., 1999. november 2.)

közgazdász, országgyűlési képviselő, könnyűipari miniszter

Névváltozat: Szarka Jolán (1939-ig)


Háztartási alkalmazottként dolgozott 1935 és 1938 között, majd éttermi kiszolgáló lett Sopron vármegyében. 1945. március 27-én édesapját, Szarka Gyulát - aki nagysimonyi hegypásztorként dolgozott - a falu felszabadításának egyetlen áldozataként veszítette el. A negyvenes években az újpesti Magyar Pamutipar gyárában helyezkedett el: 1945-től 3 éven át az MKP alapszervezeti párttitkára, 1948-ban a gyár személyzeti osztályának vezetője (káderese) lett. A pártkarrier felrepítette a Hazai Pamutszövő Vállalat és az Óbudai Pamutipar vezérigazgatói székébe (1949-1950). A Magyar Dolgozók Pártja Pártfőiskolájának elvégzése után pályája már országos szinten ívelt felfelé: a Könnyűipari Minisztérium főosztályvezetője (1950-1951), majd 1951. január 27-től 1952. augusztus 30-ig könnyűipari miniszterhelyettes lett. Ezután 1955. szeptember 8-ig az Országos Tervhivatal elnökhelyetteseként funkcionált. Közben 1952-től 1954-ig folytatott tanulmányai eredményeként a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma: Budapesti Corvinus Egyetem) diplomát is szerzett. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1951 és 1954 között póttagja, majd 1956-ig tagja volt.

1955. szeptember 8-tól 1956. november 3-ig könnyűipari miniszter. A forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár János nevével fémjelzett Munkás-Paraszt Kormányban a Könnyűipari Minisztérium ügykezelésének vezetője (1956-1957), majd május 9-től több mint 14 éven át újfent könnyűipari miniszter 1971. május 12-ig. Pártvonalon tovább tartott aktív közéleti részvétele, hiszen 1959-től 1966-ig az MSZMP Központi Bizottságának pót-, később 1970-ig rendes tagjává választották. 1970 és 1980 között a párt Központi Ellenőrző Bizottságának tagja. Több ciklusban vett részt az Országgyűlés munkájában: előbb Budapest (1958-1962), majd Győr-Sopron megye (1963-1967), végül Mosonmagyaróvár (1971-1975) képviseletében.

Lokálpatriotizmusának is köszönhető, hogy a hatvanas évek elején a kormány vidéki ipartelepítési koncepciójában helyet kapott egy celldömölki textilüzem létesítése. A gyáregységet az 1963. november 7-i állami ünnepen Nagy Józsefné személyesen avatta fel. A kesztyűgyár korszerű konfekcióüzemmé fejlődve a helyi ipar egyik zászlóshajója volt hosszú évtizedeken keresztül.

A magyar történelemben ő volt az első magyar női miniszter, akinek a nevéhez egyúttal napjainkig a leghosszabb női hivatali időszak fűződik.



Magyar Filmhíradó. 1964/2. sz. Részlet. A celldömölki Kesztyűgyárról. 1:05 min.

N. T.

NAGY MÉDA (Kiscell, 1899. július 15. – Budapest, 1984. január 21.)

író, költő

Névváltozat: Kovács Antalné, Nagy Margit


Tanári diplomát Budapesten szerzett, majd a főváros környéki iskolákban tanított 1960-ban történt nyugdíjba vonulásáig. Első versei a "Nyugat" hasábjain jelentek meg, és költeményei kötetté formálva a harmincas évek közepén láttak napvilágot. Alkotásaiban a fegyelmezetten nőies úriasszonyok lelkületét jelenítette meg. Verseit áthatja az asszonyi lélek elmélkedő merengése és ha nem sajátosan női téma bukkan elébe, azt is igyekszik asszonyi szemszögből megformálni. Lírája egyfelől a feminista ideológia, másfelől az egyszerű és egyetemes asszonyi fájdalmak felé sugárzik. Puha formavilágával a harmonikus nő egyik legszabatosabb megjelenítője a két világháború közötti magyar költészetben, de ismertté a női lélek rezdüléseit ábrázoló regényei és ifjúsági könyvei révén vált. 1945 után írásai főként katolikus lapokban (Élet, Katolikus Szó, Új Ember, Vigilia) jelentek meg. Számos regényt, regényes kiséletrajzot, elbeszélést, ifjúsági regényt és színdarabot publikált. Szauder Mária (1926-1981) irodalomtörténész édesanyja.

Művei:

Asszonyoknak üzenem. 1934.
Mélyből hoztam. 1936
Megjelölt évek. 1938.
Zsóka levelei. 1939.
A kis lakatosinas. Fadrusz János életregénye. 1940.
Elhajolt utak. 1945.
Asszonypanasz (vers)
Ez a késői ősz oly furcsa... (vers)
A zsákmány (novella)

Irodalom:

Kardos László: Nagy Méda: Asszonyoknak üzenem. In: Nyugat. 1935. 4. sz.
Vas István: Mélyből hoztam. Nagy Méda versei. In: Nyugat. 1937. 9.sz.

N. T.

NEMES (PÁL) VAZUL
(Pápa, 1906. október 30. – Győr, 1979. március 22.)

teológus, bölcsészdoktor, latin-görög szakos tanár, plébános

Szülővárosa bencés gimnáziumában érettségizett. 1924. augusztus 6-án lépett Szent Benedek Rendjébe. Teológiai tanulmányait Pannonhalmán végezte, latin-görög szakos tanári oklevelét pedig a budapesti egyetemen szerezte, majd ugyanott doktorált. 1932. június 19-én szentelték pappá, az ezt követő években Pannonhalmán tanított.

1941. júniusában bízták meg a celldömölki plébánia vezetésével. Szerény, közvetlen és emberséges lénye, valamint új közösségéért végzett odaadó és önzetlen munkája révén kiérdemelte a vezetésére bízottak bizalmát. Idekerülése után hamarosan megszervezte a templom belső renoválásának munkáját. A mennyezeti freskók, az oldalhajók stációsképei, valamint a lábazat süttői márványlapjai ma is díszei a templombelsőnek. Érdekesség, hogy a mennyezeti freskó "Szűz Mária mennybemenetelé"-t ábrázoló festményén Nemes Vazul alakja is megörökítésre került. Az 1945. február 13-án Celldömölköt megcélzó bombatámadás az apátsági templomot sem kímélte: két nagyméretű bomba vágódott a tornyok tövébe, erősen megrongálva a műemléket. A béke beálltával, a hívek áldozatkészsége révén a plébánosnak sikerült eltüntetnie a szomorú nyomokat. A kegytemplom 200 éves jubileumán, – 1948. szeptember 12-én – külsőleg is megújulva fogadta a zarándokok ezreit.

Nemes Vazul a plébánia vezetőjeként az anyagi gondokkal párosuló nehézségek mellett sem feledkezett meg lelkipásztori teendőiről. Hitoktatást végzett, egyesületeket és vallásos közösségeket vezetett. (Mária Kongregáció, Dolgozói Leányok Egyesülete, Katolikus Kör). E közösségekben gyakoriak voltak a – nem csak vallásos tárgyú – műsoros rendezvények és a közművelődési előadások. Az iskolán kívüli népművelés Celldömölkön történő szervezése a Szabadművelődési Tanács feladata volt, amelynek elnöki posztját éveken át Nemes Vazul töltötte be. Ünnepélyek és előadások, továbbá a történelmi évfordulókról való megemlékezések szervezésének sora fűzödött személyéhez. A Katolikus Kör részére megszerezte a Kemenesalja (ma: Új Kemenesalja) c. lap kiadói jogát. 1948-ban a búcsújáróhely történetét ismertető monográfiát állított össze.

Az 1950-ben végrehajtott rendfeloszlatás után – a szombathelyi egyházmegye papjaként – 1953-ig szolgált Celldömölkön.

1953-ban Nemeskoltára, majd 1958-ban Iváncra helyezték plébánosnak. 1972-től Pannonhalmán élt a szociális otthon lakójaként. 1979. március 22-én hunyt el a győri kórházban. Pannonhalmán a Boldogasszony Kápolnában temették el.

A celldömölki egyházközség kezdeményezésére hamvai 1994. október 15-én – Jándi Bernardin utolsó dömölki apát földi maradványaival együtt – "tértek haza". A celli kegytemplom Szent Benedek oltárának fülkéjében – még az általuk kialakított kriptában – leltek végső nyughelyet. A gyászszertartást Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát végezte.

Főbb művei:

Celldömölki Plébániai Körlevél. 1945 és 1947 között szerk. és kiadta dr. Nemes Vazul
A magyar Mária-Cell kegyhelyének ismertetése. Celldömölk, 1948.

Irodalom:

Celldömölk új plébánosa : Nemes Vazul főiskolai tanár. In: Kemenesalja, 1941. 18. sz. p. 3.
A Pannonhalmi Szent Benedek Rend Névtára. 1802-1986.
A celldömölki R. K. Egyházközség Képviselőtestületének és Tanácsának jegyzőkönyvei 1941 és 1953 között

H. L.

Módosítás: (2011. Szeptember 06. Kedd, 13:07)

NÉMETH ANDOR
(Celldömölk, 1891. december 28. – Budapest, 1953. november 13.)

író, költő, kritikus


Ősei között akadtak jómódú elődök (Grünfeldek, Pickek), de szülei már szegénynek számítottak. Családja Szombathelyre költözését követően a gimnázium első hat osztályát a premontreieknél végezte el. Az utolsó két osztályt Kolozsvárott tette le, ahol az önképzőkörben korán megnyilvánult költői tehetsége. Érettségi után, 1909-ben a "Kolozsvári Újság"-nál fizetés nélküli újságíró lett. Ekkor kötött személyes ismeretséget Osvát Ernővel és Adyval is. 1910 nyarán pár óra alatt írta meg "Veronika tükre" című egyfelvonásos legendáját. Rövid szolnoki tanárságot követően a művet 1913-ban a Galilei Kör mutatta be, amelynek Németh Andor alelnöke volt. A következő esztendőben Párizsba utazott, hogy megismerkedjen az új francia líra vonulatával és közvetlen érintkezésbe lépett Apollinaire-rel. Az első világháború kitörése után egy francia szigetre internálták, ahol négy keserves esztendőt húzott le. 1919-ben a Tanácsköztársaság követségi titkára Bécsben, később pedig a "Bécsi Magyar Újság" és a "Diogenes" munkatársa. Avantgarde hangvételű lírája révén közel került Kassák köréhez, a "Ma című folyóirathoz. Emigrációja idején ismerkedett meg József Attilával és Déry Tiborral, akikhez élete folyamán szoros barátság fűzte. Megérintette József Attila személyiségének varázslatos ereje, és az idősebb barát gyöngéd szeretetével vette pártfogása alá – az életmű két versében a Németh Andornak is emléket állító – költőt. József Attila költői érzékenysége azonnal rátapintott a Németh Andorban bujkáló melankóliára, s biztatását verssé formálta "Németh Andor" című költeményében:

"Egy nagyon tiszta vízcseppet
dörgöljetek a szemire -
harminchat éve várja már
térden a kékpúpú teve. Lidi, főzz neki húslevest,
rabbi, mondj neki kabbalát,
vegyetek békákat neki,
hogy legyen népe legalább. Vad ágyúszóval vágtatott
gyöngyház-korán a tenger át
két fürtjén őrzi a leölt
halacskák szürke sóhaját."

1926-ban tért vissza Magyarországra, de a tizenkét évi távollét olyan messze sodorta őt a "Nyugat" nagy íróitól, hogy – bár Babits és Kosztolányi is sokra becsülte – a "Nyugat"-tal polemizáló folyóiratokban (A Dokumentum, A Toll, Literatúra, Szép Szó) vélte megtalálni szellemi otthonát.

A magyar irodalom nagy magányosai közé tartozott, aki egész élete folyamán nem lelte meg gondolatainak irodalmi kifejezési formáját. A vers, a dráma és a regény területén egyaránt csak ígéretes töredékek jelzik a pályaívet. Irodalmi szegénylegényként tengődött a kávéházakban, akit belülről feszített az önkifejezés, az alkotás igénye – s egyúttal félelme. Arthur Koestler találóan jellemzi alakját: "Budapesti tartózkodásom alatt, később pedig Svájcban és Párizsban mindvégig elválaszthatatlanok maradtunk, s közös barátaink csak úgy neveztek bennünket: a cég. (…) Németh volt a leginkább barokk személyiség, akivel valaha találkoztam. Fiatalkorában nemzedéke legkifinomultabb prózaírójaként tartották számon Magyarországon. Az volt a tragédiája, hogy orvosolhatatlan lustasága, a maga elé állított túlságosan magas mérce és az ismertség iránti teljes közönye következtében soha egyetlenegy regényét sem fejezte be." (Arthur Koestler: A láthatatlan írás. Bp. 1997. 187 p.)

Németh Andor egyike volt a legmodernebb nyugati áramlatok csatornáinak és esszéiben, filozófiai alapozású kritikáiban Kafka, Joyce, Tzara és Cocteau értékeit közvetítette. Irodalomtörténetileg különösen értékesek József Attilához fűződő közeli barátságából fogant tanulmányai, a költő tragikus halála után ő rendezte sajtó alá összes verseinek első gyűjteményes kiadását.

 1939 nyarán Franciaországba utazott. A háború kitörésének híre Párizsban érte – ugyanúgy, mint negyedszázaddal korábban. 1947-ben tért haza és elvállalta a népfrontpolitika égisze alatt induló, de egyre inkább a Kommunista Párt által irányított "Csillag" főszerkesztői állását. Tétova kísérletet tett a sematizálódó irodalompolitikához történő alkalmazkodásra, de képtelen volt átvenni az új rend "egyhangú" ritmusát. Nyugdíjazása után súlyosan megbetegedett, és 397 forintnyi rokkantsági segélyből élt társbérletben. Halála után jelent meg Tótfalusi Kis Miklósról írt biográfiája ("A betű mestere"), amelyben mintegy saját hányattatásait és önnön pályájának mérlegét vonta meg. 1953 novemberében, halála előtt három nappal keserű és kegyetlen számvetésként tör fel belőle "Távolság" című vallomása:

"Nem érdekelnek a velem egyívásuak
és nem érdekelnek az utánam következők.
Én egy magányos fa vagyok,
egy hirtelen és rosszul összetákolt keresztfa a Golgotán."

Németh Andor kéziratos hagyatéka a Petőfi Irodalmi Múzeumban található. Halálának 50. évfordulója alkalmából az MTA Irodalomtudományi Intézete konferenciát rendezett életművének értékelése céljából. 2005 októberében, a József Attila-emlékévben Celldömölkön a Kresznerics Ferenc Könyvtárban tartottak konferenciát emlékére és szülőhelyén, a vasútállomás épületében emléktáblájának felállítására is sor került.

Főbb művei:

A betű mestere : Tótfalusi Kis Miklós életregénye. Bp. 1954. 329 p.
A császár diktátor. Bp. 1939. 187 p.
Egy foglalt páholy története. Bp. 1942. 168 p.
Előhang negyvennyolchoz. Bp. 1948. 219 p.
József Attila. Bp. 1942. 222 p.
József Attiláról. Bp. 1989. 478 p.
József Attila. 2. jav. kiad. Bp. 1991. 273 p. (Egyéniség és alkotás)
A kegyenc : Gróf Teleki László élete. (Horváth Zoltánnal). Bp. 1936. 227 p. (Sorsok és emberek)
Mária Terézia. Bp. 1938. 236 p. [2. kiad. Bp. 1996. 301 p.]
Metternich vagy A diplomácia magasiskolája. Bp. 1939. 262 p. [2. jav. kiad. Bp. 1999. 307 p.]
Nagyvárosi történetek. (Arthur Koestlerrel). Bp. 1997. 255 p.
A párisi kommün (1871). Bp. 1932. 258 p. (Sorsok és emberek)
A szélén behajtva. Válogatott írások. Bp. 1973. 779 p.
Veronika tükre. Bp. 1913. 231 p. (Modern könyvtár)

Irodalom:

Németh Andor. In: Komlós Aladár: Táguló irodalom. Bp., 1967., pp. 254-257.
Lírai emlékezés Németh Andorról. In: Horváth Zoltán: Irodalom és történelem Bp. 1968. pp. 41-52.
Németh Andor. In: Réz Pál: Kulcsok és kérdőjelek. Bp. 1973. pp. 205-251.
Németh Andorról. In: Déry Tibor: Botladozás. 1. köt. Bp. 1978. pp. 668-675.
Az átutazó. In : Pomogáts Béla: Sorsát kereső irodalom. Bp., 1979., pp. 70-87.
József Attila és Németh Andor. In: Tverdota György: Ihlet és eszmélet. Bp., 1987., pp. 182-203.
Deréky Pál: Németh Andor és Kassák Lajos irodalomeszménye a húszas években. In: Acta historiae litterarum Hungaricarum. 1990. pp. 133-148.
József Attila: Németh Andor: "Elvarázsolt" portré és profán ima. (Versértelmezési kísérlet három szinten): In: "A hetedik te magad légy!" : Újabb József Attila-versértelmezések. Szerk. Szabolcsi Miklós. Bp. 1991. pp. 49-71.
Németh Andor - 1927. In: Deréky Pál: A vasbetontorony költői : A magyar avantgárd költészet a huszadik század második és harmadik évtizedében. Bp. 1992. pp. 129-136.
Nagy Sz. Péter: "Óvakodj az irodalmároktól!" Németh Andor szürrealista pillanata. In: Holmi, 1996. 1. sz. pp. 110-117.
Beney Zsuzsa: Németh Andor és József Attila. In: A határ és határolt : töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról. Bp. 1997. pp. 337-348.
Szigeti Lajos Sándor: "-térden a kékpúpú teve". Kuncz Aladár, Németh Andor és József Attila szövegköztessége. In: A próza intertextualitásának retorikája és pragmatikája. Miskolc, 2001. pp. 67-76.
Lengyel András: A pszichoanalitikus gyakorlat - a páciens szemszögéből. Németh Andor és Rapaport Samu. In.: Kortárs, 2001. 2-3. sz. pp. 65-71.
Tverdota György: Németh Andor és a francia egzisztencializmus. In: Literatura, 2001. 2-3. sz. pp. 309-319.
A kékpúpú teve hátán : Németh Andor idézése. Bp. 2004. 191 p. (Európai kulturális füzetek ; 16.)
Tverdota György: Kerülő utak. In: Kortárs, 2005. 4. sz. pp. 57-68. (József Attila: Németh Andor című versének címszereplő általi értékeléséről.)
Tverdota György: Németh Andor : egy közép-európai értelmiségi a XX. század első felében 1. köt. Bp. 2009. 247 p.

N. T.

NÉMETH FERENC
(Celldömölk, 1952. július 8. - Bp., 2013. szeptember 4.)

sportfotóriporter

 „Csupán” születése révén kapcsolódott Kemenesalja fővárosához, gyermekkorát Uraiújfaluban töltötte. A hazai sportfotózás meghatározó alakja 1971-ben került az MTI-be, ahol eleinte belpolitikai fotós volt, fényképezett politikusokat és ott volt Bajkonurban is, amikor az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan útjára indult.

A nagy szerelem azonban a sport volt a számára, amelyet gyakorolt is, raliversenyzőként is nevet szerzett magának. Sportfotósként a labdarúgás volt a fő profilja, számos díjat nyert képeivel Magyarországon és külföldön egyaránt. 1989-ben elnyerte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által kiírt, „A sport legszebb pillanatai” című fotópályázat fődíját (Arany Lencse-díj) a fekete-fehér kategóriában. Tudósított az 1980-as moszkvai, az 1988-as szöuli és az 1992-es barcelonai nyári olimpiai játékokról illetve az 1984-es szarajevói téli olimpiáról. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság, az ADIDAS és a KODAK World sportfotó-pályázatán 1990-ben aranyérmes, 1988-ban és 1991-ben 3. helyezést ért el.

A sajtófotósok számára fontos erények közül a legfontosabb volt rá igazán jellemző: alanyaival olyan bensőséges, szinte családias atmoszférát tudott teremteni, hogy felszabadultak és megnyíltak a jelenlétében a sportolók. Már-már bizalmaskodó, kedvesen erőszakos stílusa miatt családtag volt minden csapatnál, válogatottnál, klubnál, öltözőben, ő volt a „Némethferi”. Különösen a gólörömökre fordított különös figyelmet, véleménye szerint ezek a pillanatok mutatják meg a sportág és a sportoló igazi arcát.

1995-ben az akkor induló Sportissimo című lap rovatvezetője lett, majd a magazin megszűnése után a sportnapilap szerződtette. Néhány év múlva a fotórovat vezetője lett, s egy évtizeden keresztül felelt a Nemzeti Sport fotósainak a munkájáért. Ezután főmunkatársként tevékenykedett, majd 2012-től az MLSZ főállású fotósa lett, ám súlyos betegsége miatt ott nem sokáig dolgozhatott. A Magyar Sportújságírók Szövetsége 2013 nyarán Életműdíjjal ismerte el munkáját.

2013. szeptember 20-án a Puskás Ferenc Stadion déli maratoni kapujánál felállított ravatalánál búcsúzott tőle tisztelőinek sokasága. Különösen mély barátság fűzte a Celldömölkön is hosszú és sikeres edzői esztendőket töltött Pintér Attilához. 2014 májusában emlékkiállítás nyílt munkáiból a Magyar Labdarúgó Szövetség Telkiben lévő edzőközpontjában. Emlékére a Testnevelési Egyetem 2018-tól Németh Ferenc fotópályázatot, amelynek nyertesei a róla elnevezett díjat vehetik át.

Fia, Németh Péter folytatja édesapja örökségét: ugyancsak sportfotós a Nemzeti Sport szerkesztőségében.

Irodalom:
Ki kicsoda a magyar sportéletben? II. köt. Bp. 1995. p. 377.
A futball művésze : Németh Ferenc 1952-2013. In: Nemzeti Sport, 2013. 258. sz. (szeptember 21.) p. 9.

Fotógaléria: Németh Ferenc emlékoldal

Németh Tibor

NÉMETH JENŐ
(Egyházashetye, 1939. 07. 04. - Barcs, 2010. 11. 21.)

közigazgatási szakjogász, Barcs tanácselnöke (1967/89),

a Somogy Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője (1995-2000)

Elemi iskoláit Adorjánházán végezte, majd a mezőgazdasági technikumot Pápán illetve Kaposváron. A   jogtudományi egyetemet  Pécsett a Janus Pannonius Tudományegyetemen végezte, jogi szakvizsgát pedig Budapesten tett.

1967 -től – 1989-ig Barcs tanácselnöke volt és nevéhez fűződik a település várossá nyilvánítása 1979-ben [Celldömölkkel egy időben :-)] 1989-től a Belügyminisztérium osztályvezetője, majd főtanácsosa; 1995-2000 között a Somogy Megyei Közigazgatási Hivatal vezetőjeként működött; 2000-től 2006-ig a Somogy Megyei Önkormányzati Hivatal főtanácsadójaként foglalkoztatták. 2003-tól haláláig a Kaposvári Egyetem óraadó tanára volt.

Közigazgatási szakjogászként és széleskörű tapasztalatokkal rendelkező települési vezetőként számos terület- és településfejlesztési program szakértőjeként működött közre. 1977-től a Pécsi Akadémiai Bizottság Települési Munkabizottságának tagja; több irányú modellkísérlet vezetője, pl. a városkörnyéki igazgatás, integrált városigazgatás, valamint ügyfélszolgálati rendszerek kialakítása területén. A Magyar Közigazgatási Intézet szakértője, 2002-től az IDEA kistérségi munkacsoport vezetője, valamint a közigazgatási szakképzésben a Közigazgatási Szakvizsga Bizottsági elnökeként is tevékenykedett. Nyugdíjas éveiben a kaposvári egyetemen „Állam- és közigazgatás és a közmédia” tantárgyat oktatott.

Külföldi tanulmányútjai során Angliában a település-tervezés és lakossági tájékoztatás rendszerét; az Amerikai Egyesült Államokban az infokommunikációs és település-üzemeltetési formákat; Franciaországban a területi közigazgatást; Németországban pedig a kistérségi társulási rendszer kialakítását tanulmányozta.

Szakmai publikációinak száma az országos szakmai folyóiratokban: 66. Tanulmányai a közigazgatás modernizációjához és racionalizációjához, a területi- és a kistérségi igazgatás új irányaihoz, a közigazgatási infokommunikációs rendszerek tervezéséhez, a kistérségi rendszer elméleti megalapozásához és módszertanához kapcsolódtak.

Négy egyetemi jegyzetet készített az állam- és közigazgatás tárgyköréből, valamint hat közigazgatási módszertani könyvet szerkesztett és részben írt az IDEA Programbizottság Kistérségi Munkacsoportjának vezetőjeként. Szakértőként a kistérségi, települési stratégiai tervezések közigazgatási módszertanával foglalkozott.

Közéleti és szakmai, tudományos tevékenységéért számos elismerésben részesült - többek között - Barcs város díszpolgára, Somogy Polgáraiért-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, Deák Ferenc-emlékérem és Magyary Zoltán-díj.

Művei:

Böröcz Árpád – Kisgyura Attila – Németh Jenő: Állam- és közigazgatás-jogi ismeretek. Kaposvár, 2002. 375 p.

Kistérségi közigazgatás. (Szerk. Ágh Attila, Németh Jenő). Bp. 2003. 343 p.

Kistérségi tervezési módszertan. (Szerk. Németh Jenő). Bp. 2006. 338 p.

Irodalom:

Fogarasi József: Arcképcsarnok. Dr. Németh Jenő. In: Comitatus, 1999. 10. sz. pp. 54-57.

Németh Tibor

NÉMETH LAJOS
(Marcalgergelyi, 1916. február 28. - Celldömölk, 2015. június 28.)

pedagógus, a celldömölki gimnázium igazgató-helyettese (1953-1977)

Szülőfalujában végezte el az elemi iskolát, ahol édesapja is tanította. A Soproni Evangélikus Reál Gimnáziumban (Líceum) 1935-ben érettségizett, majd felvették a Szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára. A négy év elvégzése után 1939-ben magyar-történelem-német szakos tanári diplomát kapott. Október 5-én behívták katonának, rá egy hétre pedig Celldömölkön kinevezték tanárnak. Két év katonáskodás után 1941. szeptember végén szerelt le, de öt hónap múlva ismét bevonult, a 2. doni hadsereg 7. hadosztályának hírközpontját vezette. A fronton egy évet és 15 napot töltött. Egy tanévet sem taníthatott végig, amikor újra a hadsereg következett. Észak--németországi kiképzése után angol fogságba került, ahonnan 1945. szeptember 22-én megszökött. Néhány héttel később már ismét tanított.

Celldömölkön a dolgozók polgári iskoláját vezette, ahonnan Alsóságra irányították. Ott két évig tanított. Ezután kinevezték Vas megye magyar szakfelügyelőjének, ezzel egy időben igazgatóhelyettes és osztályfőnök is volt, valamint megválasztották járási szakszervezeti titkárnak. 1953-ban a celldömölki gimnáziumba hívták óraadónak, ahol fél év múlva már kinevezett tanár lett. Később Debrecenben elvégezte az egyetemet, és egészen 1977. február 28-i nyugdíjba vonulásáig a gimnáziumban tanított magyart, németet és történelmet, illetve 1953-tól igazgatóhelyettesként is működött. Hitvallásának József Attila versének szavait tartja: „Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen”.

1947-ben nősült meg; feleségével 62 évig éltek boldog házasságban. Lányuk, Németh S. Katalin irodalomtörténész, az irodalomtudományok kandidátusa, aki több mint két évtizeden át vezette az MTA Irodalomtudományi Intézetének Könyvtárát.

2004. augusztus 20-án Celldömölk Városért Érdemérmet vehetett át. Megkapta az arany, gyémánt, vas, rubin és 75 év tanügyi szolgálat után a gránitdiplomát. 2015. január 12-én, a doni áttörés emléknapján a Honvédelemért Kitüntető Cím I. fokozatával tüntették ki.

Kiváló pedagógus, szaktanár és közoktatási vezető volt, aki Celldömölkön nemzedékek sorát nevelte és oktatta.

Művei:

Berzsenyi Dániel Gimnázium Celldömölk. [Tima Lászlóval]. In: A celldömölki járás művelődési intézményeinek 25 éves krónikája. Celldömölk, 1970. pp. 337-342.
A "Tokorcsi uj kalendárium". In: Vasi Szemle, 1978. 1. sz. pp. 128-132. [A Griszl Gábor bencés szerzetes kéziratát feltáró tanulmány folytatása a "Lázadás Szent Márton hegyén a 18. század közepén" címmel a Lymbus 2010-es évkönyvében jelent meg]
Sem hősök, sem hősi halottak... élők és áldozatok. Kézirat. Celldömölk, 2011. 38 p. [Visszaemlékezés a II. világháborúra és a doni katasztrófára]

Dr. Németh S. Katalin

OSTFFY LAJOS

(Budapest, 1876. október 19. - Szombathely, 1944. december 26.)
földbirtokos; Vas vármegye főispánja; országgyűlési képviselő

Ágostai hitvallású evangélikus családban született: apja Ostffy István országgyűlési képviselő, anyja: Perlaky Jolán. Az Osl nemzetségből származó Ostffy család utolsó fiúági leszármazottja. Középiskoláit Sopronban végezte, majd a Magyaróvári Gazdasági Akadémiának volt a hallgatója, és ott szerzett oklevelet 1899. július 12-én. Ezt követően a tudományegyetem jogi és államtudományi karát végezte Budapesten és Kolozsváron. A magyar mellett németül, franciául és angolul beszélt, valamint gyorsírni is tudott. Gazdasági tanulmányait Hohenheimben, Bonnban és Berlinben a mezőgazdasági főiskolán folytatta. Egy évig gazdasági tanulmányúton járt Európa több országában.

A Magyar Királyi Koronaszabadalmi Hivatalnál 1895. augusztus 31-től magángyakornok volt 1896. augusztus 14-ig. 1900. július 1-től földbirtokosként élt, kezelte családi birtokát Ostffyasszonyfán. Tagja volt Sopron vármegye törvényhatósági bizottságának. 1903. március 11-én tiszteletbeli szolgabírónak választották meg Vas vármegyében, 1903-ban aljegyző, 1906-ban tiszteletbeli főjegyző lett. Az 1910. évi általános választásokon a celldömölki választókerület, függetlenségi és 48-as Kossuth-párti programmal országgyűlési képviselőjének választotta. Az I. világháborúban mint cs. és kir. 9. gróf Nádasdy-huszárezred hadiönkéntese szolgált az oroszországi és erdélyi fronton. Később tartalékos hadnaggyá nevezték ki.

Képviselői mandátumáról 1917-ben mondott le, amikor Vas vármegye főispánjának nevezték ki. Az 1919-es forradalom kitörése után visszavonult ostffyasszonyfai családi birtokára. 1932-ben ismét Vas vármegye ispánjának nevezték ki, és ezt a hivatalt töltötte be 1937 decemberéig. Éveken át részt vett a Rábaszabályozó Társulat önkormányzatában, mint annak elnökhelyettese. Irodalmi munkásságot is fejtett ki, három évtizeden át jelentek meg közgazdasági és politikai cikkei. Egyháza életében is tevékenyen részt vett, és 1934-37-ig választott tagja volt az evangélikus zsinatnak. 1938-tól a vármegye választott felsőházi tagja volt. Tulajdonosa a Magyar Érdemrend középkeresztjének a csillaggal, a Bajor Korona Érdemrend középkeresztjének, a Károly csapatkeresztnek.

Hosszas szenvedés után életének 68. évében 1944. december 26.-án érte a halál Szombathelyen. Temetésére 1944. december 28-án került sor Ostffyasszonyfán. Az ostffyasszonyfai evangélikus templom oltára alatti kriptában helyezték örök nyugalomra, ahol első feleségének koltai Vidos Ilonának, valamint születendő fiúgyermekének földi maradványai is nyugszanak. Mivel második feleségétől, koltai Vidos Katától fiúgyermeke nem született, (első fiúgyermeke pedig születésekor meghalt), Dr. Ostffy Lajossal kihalt az Ostffy család fiúi ága.

Az Ostffyasszonyfán jelenleg is álló Ostffy-kastélyt valószínűleg idősebb Ostffy Lajos építtette 1840 körül klasszicista stílusban, de egy korábbi, földszintes, barokk ház bővítéseként. Erre utal, hogy a szerkezete jellegzetesen klasszicista, de a földszinten lévő helyiségek barokk boltozatúak. Az egyemeletes épület homlokzata középen előreugró, timpanonnal lezárt, középrizalitos. A nyílászárók a középső részen félkörívesek, a többi részen egyenes záródásúak. Belül szép öntöttvas korlátú lépcsőház látható. Jelenleg polgármesteri hivatal, TSZ-iroda és a Petőfi-emlékszoba található a kastélyban.

Az Ostffy-kastély 1898-ban és 2010-ben

Ugyancsak az Ostffy család birtokában volt az ostffyasszonyfai Weöres – Ostffy-kastély. A mai kastély két fázisban épült: földszinti részét a Weöres család a 19. század első felében építtette klasszicista stílusban. A família ezt a hagyomány szerint az 1850-es évek közepén bővítette egy emelettel, ekkor csatolták hozzá a T-alakban hátranyúló lépcsőházat, és ekkor kapta romantikus és historizáló (eklektikus) stílusú díszítőelemeit a rezidencia.

A kastélyt 1916-ban Weöres Istvántól Ostffy Lajos Sopron- és Vas vármegyei főispán vásárolta meg, aki 1919. február 9-én átengedte a község számára, evangélikus lelkészlakás, orvoslakás és körzeti orvosi rendelő céljára. 1945 után ÁFÉSZ vegyes- és italbolt működött falai között. A rendszerváltást követően magántulajdonba került a kastély, jelenleg üresen áll, állapota egyre romlik.

Felhasznált irodalom:

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár Ostffy család 495 db oklevél 1214-től
Országgyűlési Almanach az 1939-1944. évi országgyűlésről. Bp. 1940. 640 p. (Ostffy Lajos szócikke)
Egyházi és világi anyakönyvek, mikrofilmek
Szalay-Berzeviczy Lajos: Osl nemzetsége és az Ostffyak emlékezete. Kézirat. S. l., 2012. 20 p. (tovább)

Bóka István

PACHER DONÁT
(Zirc, 1853. január 03. - Balatonfüred, 1915. január 24.)
bencés szerzetes, pedagógus, történész

Elemi iskoláit Székesfehérvárott végezte. A szülői házból nagy érdeklődést és tehetséget hozott magával az irodalom és a rajz iránt, amelyekben már kiskorában kitűnt. Tudását tovább kamatoztatta a győri bencés gimnáziumban, ahol érettségizett. 1871-ben kérte felvételét a bencés rendbe, amelynek tagjaként 1878-ban Pannonhalmán pappá szentelték. Egy évig ott maradt hitszónoknak.

Győri tanár korában kezdett igazán kibontakozni a tudása és a tehetsége. Két szaktárgya a filozófia és a német nyelv és irodalom volt: ezeket mesteri fokon művelte. Rajztehetségét az ábrázoló geometriában is kamatoztatta, amelyet szintén évekig tanított. Zenei tehetsége is számos esetben megnyilvánult. Tudományosan is művelte a pedagógiát: első értekezése Herbert pedagógiai elveiről szólt. Nagyon szigorú, következetes tanár volt, aki hivatásának élt. Nagyrészt az ő érdeme, hogy a bencés rend gimnáziumaiban eltörölték a magánoktatást. 1892-ben házfőnök és gimnáziumi igazgató lett Kőszegen: itt is alapos felkészültséggel tanított.

Kőszegen kezdett megmutatkozni másik igen értékes vonása, a történelem szeretete: megírta a rendi gimnázium történetét. Igazgatósága nem sokáig tartott, 1896-ban már Sopronba került "egyszerű" tanárként. 19 évig maradt a "hűség városában" és ezek nagyon termékeny évei voltak a történelmi kutatások terén. Mindenekelőtt egy Vas megyei kis egykori apátság, Dömölk izgatta. Évekig kutatott a hazai és külföldi levéltárakban. E nagy munkának lett az eredménye A dömölki apátság története, amely A Pannonhalmi Szent Benedek-Rend története XII/A. kötetében jelent meg. Írása igen nagy elismerést váltott ki. Maga Karácsonyi János, a neves kutató történész méltatta. Karácsonyi hivatkozik Pacher Donát nagy vonzalmára Koptik Odó kiscelli bencés apát, korának nagy pedagógusa iránt is, aki egy magyar nemes akadémia felállítását tervezte. Pacher ezt a küzdelmét külön 200 oldalas munkájában foglalta össze. Így kapcsolódott egybe nála a celli apátság históriája és a rend elkötelezettsége a nevelés ügye iránt. Pacher Donát a teljesség igényével a stájerországi sanktlambrechti bencés apátságban is kutatott, ahonnét Koptik Odó Kiscellbe érkezett.

Pacher 1911-ben a soproni gimnázium (ma: Nyugat-Magyarországi Egyetem Roth Gyula Gyakorló Szakközépiskola és Kollégium) igazgatója lett. Eredményes tanárként működött tovább és történészként is jeles tanulmányokat publikált. Gimnáziuma a jezsuitáké volt: szinte természetes módon ennek a történetét is feldolgozta. Miután szervezetét alattomos kór támadta meg, 1914 nyarán megoperálták és lassú lábadozása során novemberben utókezelésre Balatonfüredre kellett mennie. Állapota nem javult és 1915. január 24-én meg is halt. Rendtársai körében köztiszteletnek örvendett. Ennek jele volt, hogy perjel-jelöltként és a dömölki apáti szék várományosaként tartották számon. Halála ezeket a vele kapcsolatos szép reményeket húzta keresztül. Tudományos munkásságát sok korabeli közlöny, szaklap és a Történelmi Tár ismertette.
Művei:

- Herbert neveléstudománya . In: Győri Szent Benedek-rendi főgymnásiumi értesítő. 1889-90. p. 1-110. (Különlenyomatban: Surányi J. Győr, 1890. 110 p.)
- A kőszegi gymnasium története 1677-1895. In: Kőszegi Szent Benedek-rendi gymnasiumi értesítő 1894-5. p. 3-158. (Különlenyomatban: Kőszeg. Feigl. Gy. 1895. 158 p.).
- Koptik Odó életrajza és művei. In: A Pannonhalmi Főapátság története V. köt. Bp. 1907. pp. 541-559.
- A staierországi sanktlambrechti bencés apátság levéltárának magyar vonatkozású részei (1387-1743) In: Történelmi Tár, 1907. pp. 259-264.
- A dömölki apátság története. In: A pannonhalmi Sz. Benedek-Rend története. XII. A) köt. Bp., 1912. 646 p.
- Koptik Oddo dömölki apát a magyar ifjúságért. Kivonat "A dömölki apátság története" című munkából. Sopron, 1913. 59 p.

Irodalom:

- A Pannonhalmi Főapátság története. 6/B. köt. Szerk. Sörös Pongrác. Bp., 1916., pp. 757-759.
A dömölki apátság történetéről írott művéről könyvismertetések:
- Lukcsics József recenziója. In: Katholikus szemle, 1914. 4. sz. pp. 421-424.
- Karácsonyi János értékelése. In: Századok, 1914. 5. sz. pp. 416-422.

K. J.

Módosítás: (2012. Június 29. Péntek, 09:30)

PAPP FERENC

(Nemesmagasi, 1871. december 12. – Budapest, 1943. október 12.)
irodalomtörténész, pedagógus, az MTA rendes tagja


Édesapja 1867-ben került Nemesmagasiba, ahová az evangélikus anyagyülekezet hívta a felsőbb osztályok tanítójául. Szakmai tudását és igényességét bizonyítja, hogy a dunántúli evangélikus egyházkerület által elfogadott, felsőbb osztályok számára írt népiskolai tankönyve hat kiadásban is megjelent.

Fiát 9 éves korában a soproni evangélikus líceum ba irányította. Berzsenyi Dániel és Kis János egykori iskolájában a diák Papp Ferenc két évig a Magyar Társaság főjegyzőjeként is működött. Még nem töltötte be 20. évét, amikor Kis János költészetéről írott cikke napvilágot látott a „Törekvés” című lapban. 1895-ben a budapesti egyetemen szerzett magyar-latin szakos tanári és bölcsészdoktori oklevelet. 1895 és 1897 között Gyulai Pál ajánlására az erdélyi Gernyeszegen Bánffy Györgyné családjában Teleki Domokos és Géza nevelője volt, akikkel beutazta egész Bajorországot.

1897 szeptemberétől Beöthy Zsolt invitálására Budapesten az Országos Nőképző Egyesület leánygimnáziumának, 1900-tól a szintén Gyulai-tanítvány Császár Elemér barátja mellett az I. kerületi állami főgimnáziumnak, 1917 és 1932 között pedig a budapesti középiskolai tanárképző intézet gyakorlógimnáziumának volt tanára. 1920-ban címzetes igazgatói rangot kapott és ettől az évtől kezdve vett részt rendes tagként a Kisfaludy Társaság munkájában. 1931-től szerkesztette az Országos Református Tanáregyesület Évkönyvé-t. Tudományos tevékenysége alapján nyugdíjba vonulásának évében, 1932-ben elnyerte az MTA Marczibányi-jutalmát.

Gyulai Pál egyik legkedveltebb tanítványa volt, aki mesterének hagyományait követte irodalomtörténészi munkássága során előadásmódjának finom egyszerűségével és választékos ízlésével. Adatgazdag, pozitivista monográfiákban dolgozta fel a kutatásainak középpontjában álló két személyiség, Gyulai Pál és Kemény Zsigmond életpályáját és irodalmi munkásságát. Mindkét kétkötetes opusára két évtizedet szánt, ami jelzi kimerítő alaposságát. Vaskövetkezetességgel és mindenre kiterjedő figyelemmel, élethű pontossággal rekonstruálta a választott életműveket. A tudomány logikája mellett ugyanakkor finom, lírai tapintattal rajzolta meg főhőseinek emberi arcélét és lelki életét. Kutatásai szinte egy folyamot alkottak, hiszen Kemény Zsigmond volt Gyulai Pál legkedvesebb írója. A Magyar Tudományos Akadémia érdemei elismeréseként a Kemény-monográfia megjelenése előtt 1921. május 8-án választotta levelező, a Gyulai-életrajz első felének publikálása után pedig 1939. május 12-én rendes tagjának.

1943 nyarán elbúcsúzott fővárosi, szűkebb baráti körétől és szülőfalujába utazott, ahol a nyarat mindig tölteni szokta. Szinte érzékeltette, hogy többé nem kíván visszatérni a fővárosba, ahol fél évszázadig élt. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Művei:

A valószerűség és határai a művészetben. Bp. 1894. 69 p.
Báró Kemény Zsigmond. I-II. köt. Bp. 1922-1923. 1039 p.
Rákosi Jenő, a hírlapíró. Bp. 1924. 127 p.
Gyulai Pál. I-II. köt. Bp. 1935-1941. 1330 p.

Irodalom:

Papp Ferenc 1871-1943. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1943. pp. 289-292.

N. T.

PETŐFI SÁNDOR Ostffyasszonyfán
(Kiskőrös, 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.)

költő


A tizenhat éves ifjú, aki otthagyta a selmeci líceumot, s akit éppen édesapja is kitagadott, 1839. májusának első napjaiban érkezett Székesfehérvárról, Mihály nevű nagybátyjától Osttfyasszonyfára, rokonlátogatóba Salkovics Péter földmérnök családjához. Salkovics Mihály egyike volt azoknak, akik nagy összegű kölcsön vissza nem fizetésével csődbe juttatták Petőfi édesapját; talán lelkiismeretfurdalása késztette arra, hogy unokaöccsének egy kellemes nyarat szerezzen Péter nevű vagyonos bátyjánál. A fiatal Petőfi a mérnök írnoka mellett a rajzoló munkában segédkezett, ugyanakkor tanítgatta a mérnök elemi iskolába készülő ötéves fiát, Józsefet is.

Petőfi négy teljes hónapot és rövid élete talán legszebb nyarát töltötte el Ostffyasszonyfán. Június végén, a tanév befejeztével két újabb fiú érkezett a soproni evangélikus líceumból a Salkovics-családhoz: egyikük a mezőberényi születésű (Orlay) Petrics Soma, a későbbi neves festőművész, Salkovics unokaöccse, másikuk Salkovics Károly, a mérnök öccse."Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült, az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barna hajú ifjú: villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át: dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett: hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyult fel, s nadrágjával egyszínű szürke cérnakabát fedte tagjait." – írja első találkozásukról Orlay.


Orlay első pillanatban ugyanúgy nem tartotta Petőfit megnyerőnek, mint ahogy legtöbb kortársa. Lassan melegedtek csak össze, hogy aztán halálig tartó barátság szövődjék közöttük: Petőfi 1849-ben Orlay otthonából indult utolsó útjára, Bem táborába.

A házigazda jól bánt velük – irodai segítségüket megbecsülve – munka után biztosította a szabad szórakozást. Orlay és Petőfi délutánonként vadászni jártak. Orlay leírása szerint a Rába környékén barangoltak; több alkalommal is lőttek egy-egy nyulat a konyhára. Salkovics Károly, akivel Petőfi kevésbé melegedett össze – Salkovics nehezményezte Petőfi folytonos ugratásait – a Csöngén élő Csáfordi Tóth Ferenc nyugalmazott huszárőrnagy József nevű fiával barátkozott.

Petőfi május elején ismerhette meg a 18 éves, eladósorban lévő Csáfordi Tóth Rózát, József nővérét, és szerelemre lobbant a feltűnő szépség hírében álló leány iránt: május végi keltezéssel már verset írt hozzá: "Szende szerény ibolykák völgyén fűzögetve bokrétát,
Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.
Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirula,
S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott."
/Róza/




Az ifjú poéta nem titkolhatta sokáig szerelmét. Károly és Tóth József felfedezték az "árkusszámra" írt verseket, amelyekből kiolvashatták, hogy írójuk reménytelenül szerelmes. Orlay leírta, hogy egy alkalommal, amikor Tóth Róza Salkovicséknál járt, ő néhány dalt adott elő gitáron: Petőfi később megígérte barátjának, hogy széttöri a gitárját, ha még egyszer Róza előtt énekelni merészel.

Petőfi a vakáció végének közeledtével nyújtotta át verseit szíve hölgyének, feltehetően egyik vasárnap, templom után: Ostffyasszonyfán ugyanis nem volt lutheránus templom, az asszonyfaiak átjártak Csöngére, az 1784-ben ott közös erővel épített templomba. A három fiúnak külön élményt jelentett a csöngei istentiszteleten való részvétel. Talán nem is az ige vonzotta őket, mint inkább a szépséges Róza látása: Róza apja, mint a csöngei gyülekezet inspektora, vasárnaponként lányával együtt az oltár előtti első padban hallgatta az istentiszteletet. A fiúk a karzaton, az orgona felől a baloldali első padban ültek. Ostffyasszonyfán a néphit Petőfi Sándor keze nyomának tartja a padba vésett, ma is olvasható latin nyelvű mondatot: "Spes confisa deo nungam confusa recedit. (Az Istenbe vetett reménység nem szégyenít meg.)

Csáfordi Tóth Ferenc a lánya iránti inzultusnak érezhette Petőfi cselekedetét. Nincs nyoma, hogy ez ügyben megjelent volna a Salkovics-házban, feltehetően levelet írt az akkor éppen a Rába-közben tagosító mérnöknek, mint ahogy Salkovics Péter is levélben intézkedett. Salkovicsné férje kinyitott levelét a zongorára helyezte, amely elé Petőfi napjában többször is letelepedett. Orlay elbeszélése szerint a költő a levelet elolvasván a szokottnál is halványabb volt: "Samut és Károlyt küldjétek Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot, s menjen ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál."

Petőfi a két diákkal együtt szeptember 5-én kocsival érkezett Sopronba, és 6-án már beállt a 48. számú, báró Gollner nevét viselő cs. kir. sorgyalogezredbe.

Tóth Róza két év múlva, 1841. novemberében ment férjhez az ezerholdas földesúrhoz, Móritz Ferenchez. A Róza-versekből csak néhány maradt fent. (Az 1973-as Petőfi-összes kritikai kiadásában hét olyan vers szerepel, amely egyértelműen ostffyassszonyfai keltezésű). Ostffyasszonyfán úgy tartják, hogy Róza az ifjú költőtől kapott verslapokkal a hajsütővasát takarta be.

Ostffyasszonyfán Petőfi Sándor emlékét őrzi két emléktábla: egyik a volt Salkovics-ház, a másik a költő nevét felvett általános iskola falán. A községen kívül, az Uraiújfalu felé vezető úton átívelő Rába-hídon is található egy emléktábla "Petőfi és Orlay Soma kedvelt találkozóhelye"-felirattal.

A Petőfi-emlékszobának helyet adó művelődési ház előtt Simon Ferenc szolnoki szobrászművész bronzból készült alkotása áll. Az önkormányzati hivatal épületének lépcsőfordulójában látható alkotást Antal Károly Munkácsy-díjas szobrászművész készítette, a helyiek kérésének megfelelően ostffyasszonyfai diófából. A szobor, amelyet a Kemenesaljai Napok rendezvénysorozatának keretében, a költő születésnek 150. évfordulójára neves közreműködők részvételével (Simon István költő, Fekete Sándor és Martinkó András Petőfi-kutatók) rendezett megemlékezésen avattak fel, a Salkovics-ház udvarán lévő malomkőnél ülve ábrázolja az ifjú költőt, versírás közben.

Irodalom:

Dienes András: A fiatal Petőfi. Bp. Tankvk., 1968.
Czöndör István: Petőfi Sándor Ostffyasszonyfán (kézirat)
Petőfi évforduló – Ostffyasszonyfa, 1973. május 6. Klny. a Vasi Szemle 1973/4. számából
Balogh Ernő: Petőfi barátai Ostffyasszonyfán és Csöngén. In: Új Kemenesalja, 1999. 5. sz. (márc. 1.) p. 6.
Molnár Judit: Petőfi-kultusz Ostffyasszonyfán. In: A megértés felé. (szerk. Fűzfa Balázs). Bp. 2003. pp. 327-46.
A fénykép-felvételeket Czöndör István készítette

G.T.

PINTÉR JÓZSEF
(Zalakoppány, 1891. február 28. - Celldömölk, 1964. október 13.)

jogász, Celldömölk főjegyzője (1927-1935)

1909-ben tette le az érettségit a keszthelyi Premontrei Gimnáziumban. A Jogtudományi Egyetemet Budapesten, a jegyzői tanfolyamot Pécsen végezte 1912-ben, amely után segédjegyző lett. 1914-ben a 48. gyalogezredhez vonult be katonai szolgálatra önkéntesként. Harcolt a montenegrói és olasz harctereken, ahol súlyos maláriás beteg lett. Érdemei elismeréseként a kis Ezüst Vitézségi Érmet, a Signum Laudis bronz és a Károly csapatkereszt kitüntetésben részesült. 1919-ben hadnagyként szerelt le és Gógánfán előbb helyettes körjegyző, majd 1920-ban körjegyző lett.

1927 márciusában megválasztották Celldömölk község főjegyzőjévé. Ezen pozícióról, mivel a választást megfellebbezték, önként lemondott. A képviselőtestület ezt azzal a feltétellel fogadta el: szavát adja, hogy az újabb választáson ismét indulni fog. Júliusban ismét megválasztják erre a pozícióra, melyet 1935-ig látott el. Ezen időszak alatt épült fel a Tűzoltólaktanya szertárral és artézi kutat fúrtak a községben. Felavatták a Hősi emlékművet, valamint 1927 szeptemberében megrendezték a Faluszövetség kiállítását. Renoválták a városházát és megvásárolták a község részére a Bencés apátság 90 millió értékű birtokát. Felépítették az Egészség házat, valamint a fürdőházat. Tevékenyen hozzájárult a Trianoni kereszt 1934-es felállításához. Előadásokat tartott pl. mint a Községi Testnevelési Bizottság elnöke - a község kialakulásáról és történelméről. Lehetőségeihez mérten anyagilag is támogatott különböző rendezvényeket. A Járási Jegyzők Egyesületének elnöki, valamint a Megyei Jegyzők Egyesületének jegyzői tisztségét is betöltötte.

1935-ben megházasodott és két leánygyermeke született: Terézia és Éva. 1935-1939 között Budapesten élt, s magántisztviselőként dolgozott. 1939-ben visszaköltözött Celldömölkre és 1940-1945 között a Ság-hegyi Bazaltbánya Rt. cégvezetője és igazgatóhelyetteseként tevékenykedett. 1945 novemberében koholt vádak alapján letartóztatták, de bűncselekmény hiányában később felmentették. Mivel állást Vas megyében nem kapott, ezért Budapesten a Vasbeton Gyárépítési Nemzeti Vállalatnál segédmunkásként dolgozott. 1952-től a Celldömölki Kórház könyvelője volt 1959-ben történő nyugdíjba vonulásáig. Családjával továbbra is a városban élt haláláig.

Irodalom:
Vasmegyei fejek. Szerk. Halász Imre. Szombathely, 1930. p. 217.

Dr. Sóti Lászlóné Pintér Terézia

POLITZER CSAPÓ ZSIGMOND
(Kiscell, 1852. március 27. – Párizs, 1924. október 26.)

újságíró


Zalai származású apjának, Politzer Józsefnek dohányboltja volt Kiscellben, ahol Politzer elemi iskolába járt. Apját tíz éves korában elvesztette, és – önéletrajza szerint – egy hercegnő, gazdag gyám keze alá került, aki a tanulni vágyó fiú minden szellemi törekvését el akarta nyomni. Gyámjával szakítva a gimnáziumot Nagykanizsán végezte, ahol anyjának rokonai laktak, majd beiratkozott a műegyetemre. Tanulmányainak költségeit nyelvtanítással teremtette meg: négy nyelven beszélt a magyaron és a gimnáziumban megismert görögön és latinon kívül. A szocialista eszmék vonzásába kerülve tizenhét éves korában a Munkásegylet jegyzőjeként és az "Arany Trombita" című lap munkatársaként találkozunk nevével. Táncsics Mihállyal együtt részt vett az óbudai fiókegylet létrehozásában, népgyűléseken szónokolt, számtanra és mértanra oktatta a munkásokat és gyűjtéseket indított el sztrájkolók megsegítésére. Publicisztikai tevékenységét az "Arany Trombita" megszűnése után az "Általános Munkás Újság" hasábjain folytatta, majd az 1871. február 5-én indult "Testvériség" című lap felelős szerkesztője lett. Külföldi Viktor összeköttetése révén kapcsolatba került az Internacionáléval, és tájékozottságára utal, hogy rendszeresen forgatta a korabeli francia és német munkáslapokat. Politzer részt vett az 1871. június 11-én tartott pesti népgyűlésen és a párizsi kommün áldozatainak emléke előtt tisztelgő felvonuláson, ezért június 13-án – a Munkásegylet több vezetőjéhez hasonlóan – letartóztatták. A közel egy évig tartó vizsgálati fogságot követően megrendezett perben egyedül őt ítélték el felségsértés címén, egy korábbi gyűlésen elhangzott, Ferenc Józsefet közönséges állampolgárnak minősítő kijelentése miatt.

1873. szeptember 15-én nyíltak meg előtte a pesti törvényszék fogházának kapui. Október 5-én vette át a "Munkás-Heti Krónika" szerkesztői teendőit. Személyi ellentétek és elvi különbségek okozhatták, hogy november végén megvált a laptól, amelynek irányítását a liberális erők irányában nyitottabb Ihrlinger Antal vette át. Politzer ezután Münchenbe távozott, ahol mérnöki diplomát szerzett. A bajor munkásmozgalomba bekapcsolódván a "Zeitgest" című szociáldemokrata lap szerkesztője lett. 1878 júniusában letartóztatták Bismarck kancellár elleni sajtótámadás vétségének, valamint a bajor egyleti törvény megsértésének vádjával. Öt havi fogságra szóló büntetését a vizsgálati időszakkal letöltöttnek tekintették. Cikkei miatt kiutasították Bajorországból, mint a "nemzetközi munkásegylet egyik legveszélyesebb tagját". Rövid bécsi tartózkodás után Politzer 1879 márciusában visszatért Magyarországra és Szombathelyen telepedett le. 1880 májusában az országos munkásgyűlésen az egyesítő kongresszus az elnökök egyikévé választotta. Rendőri felügyelet alatt is tovább politizált és a Függetlenségi Párt 1882-ben alapított lapjának, a "Dunántúl"-nak lett a munkatársa. A hatalom korruptságát bíráló írásaival egyre több ellenséget szerzett és szinte kapóra jött számára, hogy a "Gazette de Hongrie" című, Budapesten megjelenő francia laphoz hívták. Nyelvtudása, közgazdasági ismeretei, politikai tájékozottsága és irodalmi műveltsége révén a lap egyik legsokoldalúbb szerzője volt. 1883-ban névmagyarosítási kérelemmel fordult a belügyminiszterhez, aki szocialista múltjára hivatkozva elutasította a kérést, de 1884-ben végül a miniszterelnök engedélyezte a Csapó Zsigmondra történő névváltoztatást. Tervezett letartóztatását alig megelőzően hagyta el az országot és Párizsban telepedett le. Rendszeresen publikált a Jaures lapjában, az "Humanité"-ban. Kapcsolatot tartott fenn a Nagy György által irányított Köztársaság Párttal, sőt 1912-ben a "Magyar Köztársasági Kör" alapító elnökévé választották.

A magyarországi munkássajtó úttörőjeként az első értelmiségi volt Magyarországon, aki következetesen a munkásosztály ügye mellé állt: ő volt az egyik első letartóztatottja és elítéltje a magyar munkásmozgalomnak; továbbá az első magyar munkásmozgalomtörténeti tanulmány szerzője.


Irodalom:

H. Kohut Magda: Politzer (Csapó) Zsigmond. In: Párttörténeti Közlemények, 1963. 1.sz., pp. 165-177.
S. Vincze Edit: A hűtlenségi per 1871-1872. Budapest, 1971. 206 p. (Népszerű történelem)
Gosztonyi Miklós: Politzer Csapó Zsigmond. In: Vasi Szemle, 1974. 4. sz. pp. 607-609.
Tóth Róbert: Adalékok az Általános Munkásegylet és a hűtlenségi per történetéhez. In: Levéltári Szemle, 1979. 3. sz. pp. 653-669 .
Politzer (Csapó) Zsigmond. Összeáll. Ütő Margit. Szombathely, 1982. 42 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák 7.)
Nagy Csaba: Politzer Zsigmond a hűtlenségi perről. In: Vasi Szemle, 1983. 1. sz., pp. 102-110.
Politzer Zsigmond és a müncheni mozgalom. In: Párttörténeti Közlemények, 1986. 4. sz., pp. 121-138.
Gersei János: Politzer (Csapó) Zsigmond és a korai magyar munkásmozgalom. In: Vasi Propagandista, 1987. 1. sz. pp. 99-103.
Kemény Andrea: Válogatás Politzer Csapó Zsigmond Julius Mottelerhez írott leveleiből (1892-1901). In: Múltunk, 1992. 1. sz. pp. 111-130.

N. T.

PORKOLÁB MIHÁLY (Boba, 1857 – Celldömölk, 1929)

ügyvéd, országgyűlési képviselő


A Monarchia-beli Magyarország utolsó kemenesaljai országgyűlési képviselője ősi nemesi dinasztia sarja volt. Édesapja Porkoláb Mihály bobai közbirtokos volt. Középiskoláit a soproni evangélikus líceumban végezte, az érettségit pedig Pápán tette le. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, ahol 1883-ban szerzett jogi doktorátust. Egy év múlva – az ügyvédi vizsgát követően – Kemenesalja fővárosában telepedett le és hivatásához hű maradt egészen haláláig.

Rögtön bekapcsolódott a helyi közéletbe, és a függetlenségi párt települési elnökeként Kiscell képviselő-testületének 40 éven keresztül oszlopos tagja volt. Hasonlóan hosszú ideig viselte az "evangélikus egyház felügyelője és ügyésze" címet. Számos közintézmény létesítését kezdeményezte, és alapítói között tartja számon a Kaszinó, valamint a Kemenesaljai Takarékpénztár, amelynek később vezetője lett. Több mint egy évtizeden át elnökölt a kórházi választmány ülésein, és a városi villanyüzem első igazgatójának is mondhatta magát. A kiváló jogász – akinek cikkei fővárosi és megyei lapokban jelentek meg – bekerült a megyei törvényhatóságba is, ahol előbb virilis, majd választott tag lett. Több nagy bűnperben tűnt ki enciklopédikus tudásával, és emberi tartáson alapuló rátermettségével. Tekintélyére jellemző, hogy 1906. április 19-én a muraszombati függetlenségi és 48-as Kossuth-párt vezetőinek gyűlésén a vend nyelvű közösség küldöttei és a megjelentek őt kiáltották ki képviselőjükké. Porkoláb Mihály ekkor még nem kívánt élni a bizalommal, de egy évtized leforgása után a szülőföld hívásának már nem tudott ellenállni: 1917 szeptemberében egyetlen jelöltként egyhangúlag őt választották függetlenségi párti programmal országgyűlési képviselővé képviselővé. Másfél éves mandátuma a Monarchia széthullásának idejére esett, ami erősen behatárolta a lehetőségeket, de az országgyűlési jegyzőkönyvek felkészültségéről és retorikai tehetségéről tanúskodnak. A kommün idején üldöztetésnek volt kitéve, és neve a túszok listáján szerepelt. Fia, Porkoláb István írta az 1927-ben megjelent, mai napig haszonnal forgatható és jelentős forrásértékkel rendelkező "Celldömölk Kismáriacell szabadalmas mezőváros története" című helytörténeti kiadványt.

Porkoláb Mihály puritán jelleméhez hivatásának lelkiismeretessége, a szeretetből végzett közmunka és teljes politikai függetlenség párosult. Celldömölk polgári életének egyik fő szervezőjeként minden társadalmi megmozdulásban irányító szerepet vállalt.


Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely, 1930. p. 215.

N.T.

RÁCS REICH IMRE (Celldömölk, 1901. december 20. – Balatonfüred, 1962. március 12.)

festő

Festményeit először 1927-ben a Faluszövetség kiállításán mutatta be, melyen ezüstérmet nyert. Szülőhelyén ekkor még főleg mint szoba- és címfestőt ismerték, festői hajlamáról és tevékenységéről kevesen tudtak. A vármegye kultúregyesületének művészeti szakosztálya tagjai sorába választotta. 1931. szeptember 20-23. között a celldömölki községháza tanácstermében volt kiállítása, amelyen mintegy ötven festményt állított ki. A nagysikerű tárlaton számos képe talált gazdára. Ugyanebben az évben felvételizett a Képzőművészeti Akadémiára, amelynek elvégzéséhez a község havi száz pengő támogatást szavazott meg számára. 1935-ben elvégezte a Magyar Királyi Iparművészeti Iskola díszítőfestészeti szakát is. Később mestere édesapja, Reich Imre volt, akinek a nevéhez többek között a celldömölki zárda kápolnájának a díszítése is fűződik, s akivel minden jelentősebb munkát együtt végeztek. Díszletfestőként és restaurátorként is dolgozott. Kedvelt technikája az olaj és az akvarell volt. Előszeretettel nyúlt egyházi témához. 1948-ban az alsósági római katolikus templom neobarokk stílusban készült belső festését ő végezte el. 1949-ben a tervei alapján készült a pápai evangélikus templom renovációja. Mindezek mellett festett tájképet, csendéletet, portrét és aktot is. Műveit realista stílusban készítette. Tagja volt a városi képzőművészeti körnek. Több kollektív kiállításon is részt vett.

Irodalom:

Csengeri Háczky Egon: Egy ismeretlen festőművész Celldömölkön. In: Kemenesalja, 1931. szept. 20. p. 2.
V. S.: Reich Imre képkiállítása Celldömölkön. In: Vasvármegye, 1931. szept. 27. p. 2.
Wéber Gyula: Ifj. Reich Imre tárlatán. In: Kemenesalja, 1931. szeptember 27. p. 1.
Rács Reich Imre. In: Képző- és iparművészek Vas megyében. Szombathely, 1994. p. 77.

Gy. G.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:05)

RÁTZ SÁNDOR
(Nemesdömölk, 1813 - ?, 1855 után)
 
honvéd őrnagy (1848/49)

A vagyontalan, kisnemesi származású ifjú a gimnázium elvégzése után 20 éves kora óta szolgált a császári hadseregben. 1834-ben lett a 9. huszárezred önkéntese, ahol 12 évet húzott le. 1835-ben tizedessé, majd 6 év múlva őrmesterré léptették elő. 1846-ban saját kérésére 7. Kress altábornagy nevét viselő könnyűlovasezredhez helyezték át.

1848. július 7-én hadnaggyá nevezték ki az 1. honvédzászlóaljhoz, de nem vonult be, mert tévedésből Rátz Miklós néven jelent a közzététel a közlönyben. Jellasics horvát bán támadásakor a hadügyminisztérium 1848. szeptember elsején hadnaggyá nevezte ki az újonnan létrehozott Hunyadi önkéntes csapat lovasságában. Ettől kezdve gyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán: október 19-től már főhadnagy. Az önkéntesekből novemberben megalakult a 13. Hunyadi-huszárezred, amelynek elsőként felállított két százada vele együtt a feldunai hadsereghez került. A hadtest egységeivel végig küzdte a téli hadjáratot, közben 1848. január 16-tól alszázados lett, majd március 12-én főszázadosként (századkapitányként) találkozunk a nevével. A dicsőséges tavaszi hadjárat egyik nagy csatájában, az április 6-i isaszegi ütközetben a császáriak fogságába esett, de három hét múltán sikerült megszöknie és április végén újra csatlakozott a honvédsereghez. Ekkor ezrede 5. századának vezetését vette át. Hősies tettéért május 16-án 3. osztályú katonai érdemjellel tüntették ki.

1849. július 11-én Komáromnál megsebesült és a várban lévő kórházban ápolták. Felépülése után a szabadságharc utolsó védőbástyájában Klapka szeptember elején őrnagyi rangra emelte, és kinevezte a megalakuló 6. Württemberg huszárezred 4. osztályának parancsnokává. Komárom kapitulációjakor hazatért Dömölkre, az állandó zaklatások miatt azonban újra magára öltötte a mundért. 1850 elején önkéntes lett újfent a 9. huszárezrednél, a Miklós-huszároknál, akik a szabadságharc egyik legkiválóbb alakulatát alkották. Itt szolgált egészen 1855-ig, amikor őrmesteri ragban végleg leszerelt. Életének további alakulásáról nem állnak rendelkezésre források.

Irodalom:
Bona Gábor: A '48-as honvédsereg Vas megyei származású huszártisztjei. In: Életünk, 1994. 10-11. sz. pp. 961-962.

N. T.

REICHER ISTVÁN
(Uszor, 1881. július 15. - Sárvár, 1962. október 28.)

pedagógus, a Polgári Fiúiskola igazgatója (1926-1945)

Pozsony megyei vasutas családban született. 1901-ben érettségizett a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnáziumban. Budapesten a Királyi Magyar Tudományegyetemen szerzett bölcsészkari végbizonyítványt 1906-ban. Valószínűleg anyagi okok miatt nem tette le a tanári vizsgát. 1905 óta tagja volt a Királyi Magyar Természettudományi Társaságnak.1915-ben Bp.-en polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Ezt követően előbb a gróf Csáky (1905-1906), majd a gróf Vay családnál (1906-1915) helyezkedett el nevelőtanárként, illetve Bars megyei Újbányán (1915-1917) tanított a polgári fiú és leányiskolában. Ebben az időszakban ismerte meg leendő feleségét, az ír származású Scharpe Augustát: házasságukból két leány és egy korán elhunyt fiú született. Az I. világháborúban népfelkelő önkéntesként 10 hónapot szolgált a 72. gyalogezredben, de iskolai nélkülözhetetlensége miatt hivatalból felmentették.

1917-ben került Celldömölkre: a Gyömörey György Állami Polgári Fiúiskolának 1926-1927-ig megbízott, 1927-1945-ig kinevezett igazgatója volt. Érdekesség, hogy hosszú pedagógusi időszaka alatt háromszor tett hivatali esküt: 1918-ban Celldömölkön, 1923-ban Szombathelyen és 1945-ben újra Celldömölkön. Képesítése mennyiség és természettudományi szakcsoportra szólt. Ezen kívül tanított – végzettsége alapján – latint, németet, történelmet és rajzot. Németül, angolul tökéletesen, de franciául is jól beszélt. Emellett a Celldömölki Községi ipartanonc iskola igazgatója és óraadó, az Ifjúsági Segítő Egyesület ügyvezető elnöke, a helyi testnevelési bizottság kinevezett tagja, a Magyar Vöröskereszt egylet helyi megbízottja volt. Igazgatói beosztásából vélhetően 1945. december 31-én, tanítói állásából 1946. október 1-től mentették fel. A szerveződő celldömölki gimnázium indulása előtt polgári iskolát végzett hallgatóknak különbözeti vizsgát kellett tenniük.  Nádasdy Lajos ref. lelkész felkérte, hogy matematikából készítse fel a jelentkezőket. A gimnázium induló V. (az átszervezések utáni I.) osztályában ő tanította a matematikát. A következő időszakban a reáltagozatú osztályok tanulóit heti 2 órában ábrázoló geometriára oktatta.

Az 1950-es évek végén romló egészségi állapota miatt Sárvárra költözött kisebbik lányához. Szellemi frissességét bizonyítja, hogy utolsó éveiben unokájának matematikai egyetemi tanulmányait segítette. Bár Sárváron hunyt el, a celldömölki római katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.

Irodalom:

Dr. Horváth Jenő: Reicher István (1881-1962). In: Velük kezdődött. A celldömölki gimnázium tanárai 1946-1953. Celldömölk, 2011. pp. 51-54.    

N. T.

REMPORT ELEK (Alsóság, 1895 – Budapest, 1984. augusztus ?)

pedagógus

Álnév: Vathy Elek


Alsóságon született 1895-ben egy hat gyermeket felnevelő, szorgalmas földműves családban. Szüleire, Remport Sámuelre és Esztergályos Rozáliára hat gyermekük nevelésének és taníttatásának gondja hárult. Szülőfaluja elemi iskolájának elvégzése után, tizenkét éves korában a soproni evangélikus líceumba került. Az ország egyik legősibb egyházi intézete abban az esztendőben, 1907-ben ünnepelte fennállása 350 éves jubileumát. A "Soproni Líceumi Diákszövetség Emlékkönyve" (Sopron, 1938.) egyik írásából – "Líceumtól a honvédlaktanyáig" – tudhatjuk meg, milyen mozgalmas életük volt az első világháborús katona-diákoknak a rövidített tanulmányi idő és az előrehozott hadiérettségi miatt. Remport Elek is ebbe a korosztályba tartozott. Az 1895/96-belieket 1915 februárjában sorozták be, s április 15-ére jelezték bevonulásukat. Március 27-én kezdődött a két hetes húsvéti vakációjuk. Ezen a napon kapták meg a besorozott diákok az érdemjegyeiket, s azt ígérték, a bizonyítványukat postán küldik. Közben azonban a hadügyminisztérium egy hónappal elhalasztotta az újoncok bevonulását. Ezért a húsvéti vakáció után vissza kellett ülniük az iskolapadba, jóllehet március 27-én már hivatalosan is elbúcsúztatták őket. Április végén kapták meg az érettségi bizonyítványukat, s rá két hétre bevonultak a soproni 48. számú gyalogezred laktanyájába. A kiképzés rövidített ideje után máris vitték őket a frontra. Hetvenöt lícista diáktársa soha nem tért haza onnan. Remport Eleket Isten megtartotta, hazatérhetett. A világégés után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán, Eötvös-kollégistaként folytatta tanulmányait. Klasszika-filológiát tanult kiváló eredménnyel, és magyar-latin-görög szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, majd megszerezte a doktori fokozatot is. Az általa tanított nyelveken kívül franciául és olaszul is kiválóan értett.

A bölcsészettudományok doktora ezután kezdte meg oktató-nevelői tevékenységét. Az 1921-22-es tanévben a nagyhírű Fasori Evangélikus Gimnáziumban óraadó helyettes tanárként kezdte meg működését. Az 1923-24-es tanévben, a gimnázium fennállásának 100. évében már rendes, kinevezett tanár. Fiatal tanárként egymás után jelentek meg írásai és költeményei, előbb a Fasori Értesítőben, majd később sok más, főképp egyházi lapban, folyóiratban is. Felvette a Vathy Elek írói álnevet, e néven publikált. A "Vathy" írói álnév szülőfaluja Külsővati utcájához kötődik. Több mint négy évtizedes tanári munkássága után nyugdíjasként is sokat dolgozott. Családi életét Isten több gyermekkel áldotta meg. Éva leánya Svájcban él, a Közgazdasági Egyetemen szerzett diplomát. István fia vegyészmérnök lett a Chinoin gyárban. Remport Elek 89 éves korában, 1984. augusztusában halt meg, hamvait a rákoskeresztúri temetőben augusztus 29-én helyezték örök nyugalomra.


Főbb művei:

A magyar szépirodalom története. Kolozsvár, 1928. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Nevezetes anekdoták. Kolozsvár, 1939. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Kéztől- kézig. Budapest, 1934.
Játszunk tovább. Budapest, 1941.



Irodalom:

Mesterházy Sándor: Emlékezés Remport Elekre. In: Evangélikus Élet, 1988. 52. sz. (dec. 18.) p. 4.

Sz. P.

RÉVÉSZ MIHÁLY
(Kemenesmihályfa, 1884. december 16. – Budapest, 1977. május 18.)

újságíró, történész, politikus

Apja Reisner Gyula szabósegéd, anyja Fellner Hanna háztartásbeli volt, akik vele együtt nyolc gyermeküket nevelték fel. Révész Mihály 1908-ban kötött házasságot Nóbis Margit nyomdai munkással. Két gyermekük született: Györgyi és András.

A budapesti Tavaszmező utcai gimnáziumban letett érettségit követően a kolozsvári egyetemen jogi diplomát szerzett ifjú 1906-ban Budapesten doktorált.

Publicisztikai pályafutását Makón, a "Maros" című szociáldemokrata szemléletű lap munkatársaként kezdte 1905-ben. Az MSZDP-nek 1903-tól lett tagja, a szocialista diákmozgalom egyik első szervezője volt, továbbá 1904-1929 között az MSZDP kongresszusi jegyzőkönyveinek szerkesztője. 1906 májusában a "Népszava" szerkesztőségének rovatvezetőjévé nevezték ki, és egészen 1948-ig a lap belső munkatársa maradt. Gazdag irodalmi tevékenységet fejtett ki: elsősorban a munkásmozgalom történetével kapcsolatosan írt novellákat, életrajzokat és cikkeket. 1912-től hét éven át az "Ifjúmunkás" című lapot szerkesztette. A Tanácsköztársaság időszakában 1919 május elejéig huszonnégy kormányzótanácsi ülés teljes jegyzőkönyvét készítette el. Korának egyik legképzettebb gyorsírója volt, de egy mára elfeledett rendszert alkalmazott és egyéni rövidítéseit szinte lehetetlen feloldani. Révész 1919-ben tagja volt az írói választmánynak, és elévülhetetlen érdemei voltak a munkásmozgalmi dokumentumok összegyűjtésére alakult Proletármúzeum szervezésében. Tevékenységéért külföldre kényszerült emigrálni, s előbb a "Pozsonyi Munkásújság" szerkesztője lett, majd 1920-tól 1924-ig Bécsben vett részt a szociáldemokrata emigráció munkájában és szerkesztette a "Jövő" című lapot. Ebben az időszakban is a "Népszava" munkatársa maradt: "... minden nap 1-2 hasábnyit várhattak tőlem... Azon akarok lenni, hogy a lap külföldi hírszolgálatának ez a része a legjobb legyen a budapesti zsurnalisztikában".

1924 januárjában Magyarországra visszatérve a "Népszava" éjszakai szerkesztője lett. 1925 és 1944 között a Budapesti Törvényhatósági Bizottságban működött. 1927-től 1933-ig szerkesztette a szociáldemokraták elméleti folyóiratát, a "Szocializmus"-t. Túlzásoktól mentes, higgadt egyéniségét mutatja, hogy amikor a "Népszava" szerkesztőségében nagy viták dúltak az újság hírlap illetve pártlap szerepének erősítéséről 1933 szeptemberében, ő a hírszolgáltatás "pártjára állt". Talán ennek is köszönhető, hogy rövidesen felmentették a "Szocializmus" irányításának feladatától. Munkásságának kiemelkedő eredménye a szociáldemokrata mozgalom történetéről – erősen cenzúrázott formában – 1941-ben megjelent "Fél évszázad" című kötete. (1946-ban a teljes kézirat látott napvilágot – vastagabb betűvel szedve a korábban kihagyásra ítélt részeket, s így egyúttal kor- és cenzúratörténeti dokumentummá vált.) A "Népszava" híres, 1941. december 25-i számában "Magyarság, szocializmus" címmel írt cikket a nemzeti és szociális küzdelem szerves egységéről. 1945-től három éven át a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt, egyben 1948-ig nemzetgyűlési képviselő. Egy jellemző történet róla: 1945 végén tudósítást kapott arról, hogy Rákosi valahol beszédet mondott. A hírközlő így diktálta a neve után a rangját: "az MKP vezére". Révész áthúzta a vezér szót és föléírta.: vezetője... Az egyesülés előtt visszahívta a pártja mindkét pozícióból, melybe a párt révén került, az MTI-ből is és a Nemzetgyűlésből is. Mihály tele volt tervekkel és azt remélte, hogy ha a politikai pozíciókból ki is szorítják, megírhatja azokat a nagy monográfiákat, melyekhez évtizedek óta gyűjtötte az anyagot.

A magyar szociáldemokrácia nagy öregjéhez nem mertek nyúlni, de fia 1950. szeptemberi koncepciós perbe fogásával egyidejűleg nyugdíjazták, sőt ki is fosztották és elvitték az egész hatalmas, jegyzeteit is tartalmazó magánarchívumát, melyet különgyűjteményként remélt a munkásmozgalmi archívumon belül megőriz(tet)ni. Több mint hét évtized alatt rengeteget publikált a napilapokban, de cikkeinek zöme aláírás nélkül, egy-egy betűjellel vagy az általa kedvelt "borgisz" szignó alatt jelent meg.

A munkásmozgalom történetírásának úttörői közé tartozott: először ő foglalta össze a magyar munkásmozgalom históriáját, aminek összefüggéseit nála jobban senki sem ismerte. Az általa alapított Révész-dinasztia (fia: Révész András [1909-1996] az újjáalakult Független Szociáldemokrata Párt elnöke lett 1989-ben) a magyar szociáldemokrácia meghatározó, progresszív vonulatát képviselte a XX. században.

Főbb művei:

A hűtlenségi pör. Bp. 1911. 16 p.
A magyarországi munkásmozgalom története (1867-1913). Bp. 1913. 95 p.
Somogyi Béla élete és munkássága. Bp. 1925. 72 p.
A Népszava története. Bp. 1930. 24 p.
Weltner Jakab. Bp. 1936. 37 p.
A magyar politika és a magyar szociális kérdések száz év előtt. Bp. 1941. 32 p.
Táncsics Mihály és kora. Bp. 1942. 152 p.

Irodalom:

Gárdos Miklós: A krónikás. In: Évfordulók '84. Budapest, 1983. pp. 275-279.
Az 1945. évi november 29-re összehívott nemzetgyűlés almanachja. Bp. 1999. pp. 498-499.

N. T.

Módosítás: (2013. Január 02. Szerda, 13:56)

SALGÓ ERNŐ (Jánosháza, 1873. december 31. – Budapest, 1946. április 24.):

újságíró, műfordító, orvos


Az egyetemet Budapesten végezte, ahol doktori oklevelet szerzett. Orvosi tanulmányokat folytatott Párizsban és Berlinben is. Megalakulásától az Újságírók Kórház- és Szanatórium Egyesületének orvosa volt. Első kritikai cikkeivel már egyetemi hallgató korában magára vonta az irodalmi körök figyelmét. Eleinte az Egyetértés c. lapnak volt irodalmi- és színikritikusa, de dolgozott a Budapesti Szemlének is. Később a Független Magyarország, majd a Pesti Napló belső munkatársa volt. Ezt követően a Magyarország színikritikusa lett. Mindezek mellett publikált A Hét, a Nyugat, az Új Magyar Szemle és a Jelenkor hasábjain is. Színikritikái gazdag ismeretekről, európai szempontokról és kitűnő logikai érzékről tanúskodtak. 1899-ben a Magyar Színház, 1903-ban a Királyi Színház titkára lett, utóbb itt színházi orvosként is működött. Az eredetihez alkalmazkodó dús stíluskézséggel fordította Stendhal, Goncourt, Goethe, Flaubert, Anatole France, Victor Hugo, Emile Zola és mások műveit. Egyetlen kötetében – amelyben húsz év munkásságának legjavát gyűjtötte össze – olyan nagyságokról közölt esszét és kritikákat, mint Stendhal, Sophokles, Anatole France, Guy de Maupassant, de értően szólt kortársai alkotásairól is.

Művei:

Írók és színdarabok. Budapest, 1916.

Jelentősebb fordításai:

J. W. Goethe: Egmont (1930.)
H. B. Stendhal: A szerelemről (1913. és 1922.)
G. Flaubert: Szalambó (1907., 1928., 1930.)
A. France: Bonnard Sylvester vétke (1930.)
A. France: Coignard abbé véleményei (1924.)
A. France: Vörös liliom (1902., 1917., 1922., 1925.)
V. Hugo: A nyomorultak (1926.)
E. Zola: Emlékeim. Jean Gourdon négy napja (1930.)


Irodalom:

Lengyel Menyhért: Salgó Ernő: Írók és színdarabok. In: Nyugat, 1916. II. köt., p. 140.
Gálos Rezső: Salgó Ernő. In: Egyetemes Philológiai Közlöny, 1928.

Gy. G.

SÁNDOR JÓZSEF
(Kapolcs, 1895. október 30. - Szombathely, 1976. szeptember 13.)

tanító, népköltésgyűjtő


Ősei apai ágon több nemzedékre visszamenően kovácsok voltak. Az elemi iskolát a festői szépségű völgyben elhelyezkedő Kapolcson, a négy polgárit Tapolcán végezte el. A szorgalmas, jó tanuló fiút a család taníttatta. A soproni Evangélikus Tanítóképző Intézetben 1916-ban szerzett oklevelet. Tizenkét éves volt, amikor az első, rokonoktól és bizalmas ismerősöktől hallott dalokat leírta. Az ismerteket ösztönösen elhagyta, a régi szövegeket gyűjteménybe írta. Tanítónövendék korában könyvtárakat, könyvkereskedéseket látogatott, mindinkább elkötelezve magát gyűjtő tevékenységének.

1917-ben Kapolcson segédtanítói állást kapott, majd egy év múlva Zalagalsára került tanítónak, ahol egyben a községi ifjúsági egyesület elnöke lett és 1919-ben családot is alapított. A zárt falusi környezet jó talaja volt a gyűjtőmunkának, ami kiterjedt dalokra, versekre és balladákra, valamint az ünnepkörökhöz tartozó szokások, gúnyversek, kortesnóták, a népélet különféle területeire vonatkozó gyűjtésre. 1920-ben a Néptanítók Lapjában felhívás jelent meg népköltési anyag beküldésére. Sándor József addig gyűjtött anyagát elküldte a pályázatra, és a népes mezőnyben harmadik helyezést ért el, 500 korona jutalomban részesülve. Sebestyén Gyula neves néprajztudós dicsérő, elismerő levele, - addig ismeretlen regös ének és balladák beküldéséért - további ösztönzést adott számára. Kapcsolatba kerül Darnay Kálmánnal, a híres sümegi múzeum alapítójával, aki nagyra becsülte áldozatos munkáját.

1927-ben pályázat útján Kemenesmagasi választotta meg tanítójának, ahol közel 30 évig folytatta a gyűjtést. Az 1930-as évek elején a megyei népművelési bizottság Kőszegen tartott egyhetes tanfolyamán ismertette gyűjtési módszereit. Itt figyelt fel rá Dezső Lipót tanfelügyelő, aki közlésre kérte hozzászólását, amit elküldött, de nem jelent meg. Ősszel a tanfelügyelő látogatást tette az iskolában, és Sándor Józseftől anyaga átadását szerette volna elérni. Szerencsére ellen tudott állni főnöke fellépésének. 1956-ban nyugdíjazását kérte. 1957-ben fiához költözött Vönöckre és ott vásároltak lakást. Bár a gyűjtést abbahagyta, szerette volna, ha addigi munkája nem vész kárba, ezért 1960-ban a Savaria Múzeumnak ajánlotta fel anyagát. Szentléleky Tihamér igazgató személyesen kereste fel. Sándor József népköltési gyűjtését, sok régi könyvét, pénzeket adott át neki, amit négy nagy csomagban szállítottak el Szombathelyre. A múzeumba került a nagyapjától örökölt, árverésen vett becses emlék, az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó 1780. évi első teljes évfolyama. Sándor József közel ötven évig élt és dolgozott Kemenesalján. Az 1912-1959 között gyűjtött népköltési anyagának mintegy harmada, 243 szöveg származik Magasiból. Különösen sokat köszönhetett az ott élő, iskolázatlanul is művelt és köztiszteletben álló Szuh Károly kiváló memóriájának. Sajnos, Sándor József pályázatra beküldött anyaga közlésre már nem került, mert a Magyar Népköltési Gyűjtemény, ami a legújabb kutatásokat megjelentette, 1924-ben megszűnt. Kéziratban maradt Kemenesmagasi rövid története című dolgozata is. A lelkes néptanító, mint népköltésgyűjtő feledésbe merült.

Irodalom:

Káldos Gyula: Sándor József népköltésgyűjtő. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1996. 1. sz. pp. 58-68.

K. Gy.

SÁRKÖZY PÁL ENDRE
(Jánosháza, 1884. december 3. - Pannonhalma, 1957. május 10.)

matematikus, egy. tanár, pannonhalmi főapát (1952/57)

E nagy tudományos és egyházi sikereket elért tudós tanár és főpap Jánosházán született, 1884. december 3-án. A tehetséges ifjú a pannonhalmi főgimnáziumba került, ahol a sikeres érettségi után bencésnek készült. 1902. augusztus 6-án öltözött be szerzetesnek. Első fogadalomtétele 1906. június 4-én volt (egyszerű fogadalom), ünnepélyes fogadalomtételére 1909. június 6-án került sor, és ugyanebben az évben június 29-én Pannonhalmán pappá szentelték. Egy évig a győri bencés gimnázium matematika tanára volt. Tehetségére főapátja hamar felfigyelt, így visszahelyezte őt Pannonhalmára, ahol aztán majdnem az egész életét - kis megszakítással - leélte.

1910-től 1938-ig Pannonhalmán maradt. 1910-ben kinevezték főiskolai tanárnak, amely tisztét 1947-ig betöltötte, bakonybéli apát korában is. Matematikát adott elő, és már akkor foglalkozott a magasabb matematikával, valamint annak történetével, amikről később jelentős tankönyveket írt. Közben készült a bölcseleti doktorátusára is, amelyet a budapesti egyetemen 1914-ben szerzett meg. Tudományos és egyházi elismerése egyaránt megtörtént. Mint matematikus, a budapesti tudományegyetemen magán-, majd rendkívüli tanár lett, a Szent István Akadémia tagja és alelnöke. Ugyanakkor otthon, Pannonhalmán 1929-1938-ig főmonostori perjel, közben 1930-1933-ig rendi főigazgató, 1931-1938-ig pedig iskolai igazgató is. Pannonhalmi évei alatt jelentek meg fontos gimnáziumi tankönyvei, amelyek közül a legjelentősebbek: A differenciálegyenletek elméletének elemei (Pannonhalma, 1932) ; Bevezetés a differenciálgeometriába (Pannonhalma, 1936). Írt tanulmányokat a matematika történetéről is. 1938-tól 1952-ig Bakonybélben volt apát.

1947 fordulópontot jelentett az életében. Kelemen Krizosztom főapát kénytelen volt elhagyni az országot, így a főapáti szék de facto üres lett, de jogilag nem maradhatott az. Ezért nem választhattak új főapátot, - de a dolgok ügyvitelére Sárközy Pál visszaköltözött Pannonhalmára, és kormányzó apát lett, megtartva bakonybéli apáti címét. Közben jött az 1950-es esztendő, amikor Rákosi Mátyással folytatott tárgyalásokon ő képviselte a bencés rendet. Érdeme, hogy a rend, bár nagyon sok gimnáziumát elvesztette, de megtarthatta Győrt és főleg Pannonhalmát. 1952-ben Svájcban meghalt Kelemen Krizosztom főapát, így a jogilag is megüresedett székbe Sárközy Pál került. Megbízatását 1957. május 10-én bekövetkezett haláláig töltötte be, rendtársai és a magyar katolikus egyház megelégedésére. Holttestét a pannonhalmi Nagyboldogasszony kápolna kriptájában temették el.

Halálának 50. évfordulója alkalmából tiszteletére születési helyén, Jánosházán emléktáblát avattak a katolikus templomban.

Irodalom:
Sárközy Pál főapát. In: Sólymos Szilveszter: Ezer év száz bencése. Pannonhalma, 1997. pp. 369-373.
Krilov István: Emléktábla-avatás a főapát tiszteletére. In: Vas Népe, 2007. április 30. (100. sz.) p. 4.
Várszegi Asztrik - Hirka Antal: Ötven éve hunyt el Sárközy Pál főapát úr. In: Bencés Hírlevél, IX. évf. 2. sz. (2007 nyár), pp. 3-4.
Rétfalvi Balázs: Sárközy Pál főapáti kinevezése. In: Örökség és küldetés : Bencések Magyarországon. 1. köt. Bp. 2012. pp. 561-572.

K. J.

SAVANYÚ JÓSKA
(Izsákfa, 1841. szeptember 12. – Tótvázsony, 1907. április 9.)

betyár

Apja, idősebb Savanyú József juhászszámadó volt a Veszprém megyei Orosziban, anyját Kovárczi Erzsébetnek hívták. Birkalopás miatt kellett elbujdosnia. Veszprém, Vas Zala és Győr megyékben folytatta kóborló életét. 1860-ban 8 hónapot töltött a veszprémi fegyházban fegyveres csavargásért. 1872-ben egy sitkei rablás miatt ismét letartóztatták, de bűnrészességét nem tudták bizonyítani. 1875-ben Sümegen egy hónapot töltött börtönben súlyos testi sértés miatt.

1881-ben Bogyai Kálmán csabrendeki földbirtokos kúriáját próbálta társaival sikertelenül kirabolni, eközben lelőtték Bogyai Antalt, a ház urának testvérét. A nagyvázsonyi uradalmi pénztárt vakmerő módon fényes nappal harmadmagával rabolta ki.

1883-ban már országos körözést adtak ki ellene, 1000 forintos díjat tűztek ki a fejére és 1884-ben statáriumot hirdettek elfogatására. 1884 áprilisában Magyarósi István billegi bojtár a zalaegerszegi szolgabírónál bejelentést tett, hogy hajlandó Savanyú Jóskát és társait a hatóság kezére adni. Tettét bosszúvágy vezérelte, mivel nagybátyját 1883-ban Savanyúék a henyei erdőben agyonlőtték. Magyarósi a Tapolca környékén tartózkodó betyárokat áldomásra hívta a halápi erdőbe: csaliként egy romos akolban elrejtett fél akó bor szolgált, de az első kulacs borba még nagy adag erős altatót is kevert. A csendőrök a zalahalápi erdőben május 4-én fogták el a kábult Savanyút és társait.

A szombathelyi törvényszék előtt felelt tetteiért. Az 1884. évi börtöntörzskönyv 85. sz. és az 1887. év 166. sz. bejegyzésében szereplő személyleírás szerint 159 cm magas, zömök testalkatú, arca gömbölyű, piros szeplős, haja gesztenyeszínű, homloka magas, szemöldöke szőke, szeme kék, orra és álla rendes, szája széles, bajusza gesztenyeszín, fogai épek, különös ismertetője a homlokán jobboldalt felül látható forradásos sebhely. Az ügyész 27 pontban adta elő a vádat, amelyek között bobai és szergényi emberölés is szerepelt. Savanyú mindent tagadott. „Igénytelen alak. Szemei, ajkai egyre vonaglanak, görcsösen szorongatja a kalapját. A közönségre azonban kihívó tekinteteket vet. Szemöldökeit összevonja és sötéten néz a kiváncsiakra. Szemei villognak. A vádbeszéd hallatán többször mosolygott, sőt egyszer hangos nevetésre fakadt, amiért az elnök megrótta" – írta a perről tudósító újságíró. Savanyú védője Stirling József volt, aki Horváth Boldizsár politikai köréhez tartozott, de számos botrány fűződött a nevéhez. A tárgyalás során kiderült, hogy a bűnéűl felrótt rablások és fosztogatások jelentős részét nem ő, hanem a nevében követték el.

Az ügyész halálbüntetést javasolt, de csak életfogytiglan tartó fegyházra ítélték. Fellebezése után másodfokon 1886. november 22-én tárgyalta az ügyet a Királyi Ítélőtábla. Ekkor halálra ítélték. Az ismételt fellebezés alapján a Kúria III. számú büntetőtanácsa újfent életfogytiglani fegyházra módosította az ítéletet. A büntetés letöltésére két társával az illavai országos börtönbe szállították. Huszonkét év raboskodás után Csáky Károly váci püspök közbenjárására kapott kegyelmet. Rövid ideig – mint látványosságot – egy pesti kávéháztulajdonos mutogatta. Hamarosan testvéréhez, a tótvázsonyi juhászhoz költözött. Szabóműhelyt nyitott, de súlyos reuma kínozta, és – búcsúlevele szerint – a fájdalmak miatt főbe lőtte magát. Sírja idegenforgalmi látványosság, emlékét számos betyártörténet, népdal őrzi.

Irodalom:

Feiszt György: Savanyú Józsi vázlatos élete. In: Vas Népe, 1983. december 17. p. 6.
Feiszt György: Savanyú Jóska Vas megye törvényszéke előtt. In: Vas megyei levéltári füzetek 3. Szombathely,1990. pp. 219-229.
Veszprém megyei életrajzi lexikon. Veszprém, 1998.
Sipőcz József: Savanyó Józsi, a jó betyár. Veszprém : Viza, 2006. — 121 p. (tovább)

Gy. G. – N. T.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 17:00)

SEREGÉLY PÁL
(Celldömölk, 1920. június 30. - Veszprém, 1989. január 30.)

laboratóriumi szakorvos, a Veszprém Megyei Kórház igazgatója

Édesapja Seregély Pál körorvos, édesanyja Klasna Leopoldina volt. Alapfokú tanulmányait Celldömölkön végezte, érettségi bizonyítványt pedig Pápán szerzett 1940-ben. Beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára, de szigorló orvosként 1945 januárjában félbe kellett szakítania a képzést, mert az egyetemi zászlóaljjal Halléba vitték. Hosszas kálváriát követően, a fogságból hazatérve folytathatta tanulmányait és 1950. március 24-én avatták orvossá.

1950. május 26-tól az Országos Közegészségügyi Intézet szombathelyi állomásán kapott állást és a több mint 3 éves itteni időszaka alatt laboratóriumi szakképesítést szerzett. 1953. október 1-től a Veszprém Megyei Kórház Központi laboratóriumának osztályvezető főorvosa lett. Megbízatását több mint 3 évtizeden keresztül, 1984-es nyugdíjba vonulásáig töltötte be. A kórházban ő volt az első, aki főállásban vezethette a laboratóriumot. Fontos szerepe volt a megyei jellegű új diagnosztikai eljárások és módszerek alkalmazásának bevezetésében. Széles körű tapasztalataira alapozva részt vett az egészségügyi szakdolgozók és a laborasszisztensek képzésében.

Nem véletlen, hogy az osztályvezetés mellett két időszakra is (1970. február 1-től december 31-ig illetve 1974. március 16-tól 1975. október 31-ig) megbízták a kórházigazgatói teendők ellátásával, hiszen 1969 és 1980 között a mindenkori kórházigazgató állandó helyettese volt. Aktív tevékenységet fejtett ki az Egészségügyi Szakszervezetben, valamint az Orvosetikai Bizottságban is.

Számos kitüntetéssel ismerték el magas színvonalú munkáját: Érdemes Orvos (1957), Egészségügy Kiváló Dolgozója (1965), Veszprém megyéért arany fokozat (1972), Munka Érdemrend arany fokozata (1988).

Bár Veszprémben hunyt el, hamvait szülőföldjén, a celldömölki temetőben helyezték örök nyugalomra.

Irodalom:

Hogya György: Veszprémi főorvosok. Veszprém, 1999. pp. 108-109.  

N. T.

SÍK CSABA
(Celldömölk, 1934. július 9. - Bp., 1997. november 25.)

könyvkiadó, kritikus, művészettörténész, szerkesztő

Gimnáziumi tanulmányait Kőszegen és Celldömölkön végezte és a celli Gábor Áron Gimnáziumban érettségizett 1952-ben. 1956-ban a budapesti tudományegyetemen magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett. 1956-ban munkanélküli volt, majd néhány hónapig nevelőtanárként dolgozott egy rákoskerti általános iskolában. 1957-től négy évtizeden át a magyar könyvkiadás ügyét szolgálta. Előbb a Magvető Könyvkiadó lektora és szerkesztője volt, majd 1966-től főszerkesztője, 1972 és 1977 között pedig irodalmi vezetője. 1977-től egy másik patinás műhely, a Móra Ifjúsági Könyvkiadó Kozmosz Fantasztikus Könyvek szerkesztőségének irányítójaként tevékenykedett. 1988-ban önálló kiadót alapított Holnap Könyvkiadó néven, amelynek 1988/89-ben igazgatója volt.

Publikációiban főleg a XX. század irodalmával és képzőművészetével foglalkozott. Szakírói munkássága a klasszikus avantgárd és az 1960-as évek neoavantgárd képzőművészetét ölelte fel. Jelentős tanulmányokat tett közzé – többek között – Nicolas Schöffer, Étienne Hajdu, Henry Moore, Kassák Lajos és Vilt Tibor munkásságáról. Meghatározó írásokat jelentetett meg a kubizmusról, az absztrakt expresszionizmusról, a pop-artról, valamint érzékeny elemzője és népszerűsítője volt az ún. Iparterv-generáció tevékenységének. Széles körű szerkesztői tevékenységet folytatott: számos antológiát állított össze és 1973-tól 1978-ig ő válogatta a Körkép című reprezentatív éves, elbeszéléseket tartalmazó gyűjtemény népszerű köteteit.  

Munkásságát 1988-ban József Attila-díjjal ismerték el.

Műveiből:

Rend és kaland. Bp. 1971. 271 p.
Egy önérzet története. Kísérlet egy regény régészeti feltárására. In: Irodalomtörténet, 1978. 4. sz. pp. 956-980.
„Nem harcoltam csak nézelődtem”. (A regényíró Móra Ferencről). In: Irodalomtörténet, 1979. 2. sz. pp. 213-230.
A Parthenon lovain innen és túl. Bp. 1979. 342 p.
Ars poeticák a XX. századból. (Vál. és szerk. Sík Csaba). Bp. 1982. 418 p.
Sem kő, sem bronz, sem vászon. Bp. 1985. 246 p.
Picasso. Bp. 1985. 58 p.
Az értelem bilincsei. Esszék a XX. századi művészetről. Bp. 1987. 346 p.
Az öreg festő és a világ. Picasso 347 erotikus rajza. In: Nagyvilág, 1988. 9. sz. pp. 1373-1385.
Örök törvény, új világ. Békéscsaba, 1993. 161 p.

Irodalom:

Tandori Dezső: A csöndesen izzó értés. Sík Csaba művészettörténési munkáiról. In: Műhely, 1986. 5. sz. pp. 68-71.
Vekerdi László: Sík Csaba: Sem kő, sem bronz, sem vászon. In: Forrás, 1986. 6. sz. pp. 75-78.

N. T.

SIMON ANDRÁS
(Kiscell, 1794. február 16. - Eger, 1849. március 30.)

honvéd alezredes (1848/49)

Simon László iparos és Sarotár Anna fia vagyontalan, kisnemesi családba született. A jogakadémia elvégzése után 1817-ban a 19. császári gyalogezred katonája lett. Folyamatosan lépdelt előre a ranglétrán, és hadi képzettségét bizonyítja, hogy több mint három évtizedes katonai pályafutása alatt hosszabb ideig a grazi katonaiskolában is oktatta a jövendő katonáit, köztük a szabadságharc számos későbbi tisztjét. 1845-ben alszázadosi kinevezést kapott. A forradalom kitörése után, 1848. július 18-tól főszázados az Ernő főherceg nevét viselő 48. gyalogezred 3. zászlóaljánál. Szeptemberben alakulatával a Dráva vonalán állva az elsők között ütközött meg a horvát bán inváziós seregével. A magyar hadügyminisztérium a pákozdi győzelem után, október 27-től őrnaggyá és a honvédsereg oldalára álló gyalogezredének parancsnokává nevezte ki. Csapatai élén részt vesz a schwechati, majd különösen jeleskedett a december 16-i nagyszombati ütközetben. A feldunai hadtest Vácott történt átszervezésekor 1849. január 5-től dandárnok, a "főhadiszállás hadoszlopának" parancsnoka lett. Április 3-án a hadügyminisztérium hivatalosan is megerősítette az e beosztással járó alezredessé történő kinevezését, amelyet azonban már nem vehetett át, hiszen néhány nappal korábban szélütés következtében elhunyt.

Irodalom:
Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. 1-2. köt. Miskolc, 2015. 644 p.

N. T.

SIMONFFY ANDRÁS
(Szeged, 1941. augusztus 6. – Ajka, 1995. december 16.)

író

NV: Simonffy-Tóth András

Budapesten érettségizett, majd a tervezőiskola elvégzése után kirakatrendezőként dolgozott. 1964-től 1968-ig az Egyetemi Lapok munkatársa volt, közben – Váci Mihály segítségével, egyéni levelezőként – a budapesti tudományegyetem olasz–magyar szakát végezte. 1968–1969-ben az Esti Hírlap munkatársaként működött, 1969 és 1973 között szabadfoglalkozású író. 1973-tól 1976-ig az Új Írás rovatvezetője lett, közben egyidejűleg 1973–1974-ben a Mozgó Világ főszerkesztője. 1976-tól 1989-ig ismét szabadfoglalkozású író. 1989-től az Életünk főmunkatársa, 1992-től pedig a Hitel főszerkesztője. Első kötetében a hatvanas évek végén kibontakozó új nemzedék lázadó előfutára, a későbbiekben a kiábrándulás jellemezte. Számos műfordítás fűződik a nevéhez az olasz irodalomból. Műveiből televízió- és rádióműsorok készültek.

A történelmi kollázsregényként definiált „Kompország katonái” először folytatásokban az „Életünk”-ben jelent meg. E forrásértékű könyvében az 1944-45-ös időszak eseményeit édesapjának, a Horthy-hadsereg vezérkari tisztjének sorsán keresztül idézte fel számos első ízben itt közölt dokumentum, vallomások és tárgyilagos hangvételű kommentárok segítségével. A kötet népszerűségét bizonyítja, hogy alig 3 éven belül újabb kiadása látott napvilágot. „Rozsda ősz” című művében önéletrajzi töredékek alapján számol be a forradalom eseményeiről.

Életének utolsó évtizedében Dukára költözött és Devecserben élő családját innen látogatta meg hetente kétszer. Döntésében két tényező játszott szerepet. Egyrészt Németh Gyula segítségével itt tudott kialakítani egy olyan polcrendszert, amely könnyen kezelhetővé tette számára az évtizedek folyamán felgyülemlett jegyzeteit, másrészt Dukai Takács Judit emlékének ápolására és a kúria felújítására. Feleségével, Árvai Anikóval a vasi kastélyprogramhoz kapcsolódva 1984 szeptemberében írták alá Vas Megye Tanácsa illetékeseivel azt a haszonbérléti szerződést, amely 50 évre az új lakóknak adta át a késő barokk stílusú dukai Takách Kúriát. Az általa kialakított emlékszoba – amelyet több kis részre szétfalazva örökölt – Dukai Takách Judit második házasságából származó eredeti bútorait, valamint szülő- és halálos ágyát, továbbá a költő fiának néhány bútordarabját ölelte fel. Utolsó két kötete már ebben az irodalmi műhelyben született. Szellemi találkahellyé szerette volna emelni lakhelyét: elképesztő energiákat ölt a kulturális és a kézműves örökség megőrzésébe – egy alapvetően más értékek felé forduló világban. Grúz, lengyel, amerikai és kínai írókat látott vendégül. 1992 decemberében új szerződés született: az önkormányzat vállalta a kúria teljes felújítását, megtartva annak eredeti jellegét. Élete végéig itt lakhatott, de örökösödési joga megszűnt.

Elhunytát követően 1995. december 28-án református szertartás szerint búcsúztatták Kisorosziban. Halála után a múzeumok visszavették az emléktárgyakat, az épület pedig külföldi magántulajdonba került...

Kitüntetései: József Attila-díj (1974, 1982) ; Gáll István-díj (1986), Artisjus Irodalmi Díj (1988), Művészeti Alap Irodalmi Díja (1994).

Művei:

Lázadás reggelig. Bp. 1965. 107 p.
Egy remek nap. Bp. 1973. 207 p.
Idegen városban. Bp., 1976. 195 p.
A világnagy zsíros kenyér. Bp. 1977.
Kompország katonái. Bp. 1981. 529 p.
Rozsda ősz, emlékezés. Bp. 1990. 202 p.
Várunk rám. Bp., 1990. 365 p.
Dániel és Judit. In: Kortárs, 1992. 7. sz. pp. 79-83.
Dukai Takács Judit 1795 – 1995. In: Életünk, 1995. 12. sz. pp. 1127-1132.
A zenélő gondola. Válogatott novellák 1965-1977. Bp. 2001. 256 p.

Irodalom:

Dala József: Milyen utak visznek Dukára – Interjú Simonffy Andrással. In: VN, 1987. 8. sz. (január 10.) p. 9.
Dala József: „Meneküljetek a fénybe”. Interjú Simonffy Andrással. In: ÚK, 1990. 7. sz, (július) pp. 6-7.
Pósfai János: Térdig gazban a medveölő fia. Látogatóban Simonffy Andrásnál. In: 1991. 162. sz. (július 12.) p. 1., 7.
Pardi Anna: A megharcolt harmóniáért – Látogatóban Simonffy András írónál. In: Új Mo., 1991. 167. sz. (november 9.) p. 10.
Csirkovics Katalin: Meneküljetek a fénybe! Simonffy András bemutatása és a Rozsda ősz című műve. Kézirat. Duka, 1993. 13 lev.
Ambrus Lajos: Szókalauz. „Felépül végül a házunk”. In: VN, 1993. 65. [!66. sz.]. (március 20.) p. 6.
Ölbei Lívia: „Ő volt a kapunyitó”. Pete György, az Életünk főszerkesztője – Simonffy Andrásról. In: VN, 1995. 300. sz. (december 22.) p. 7.

N. T.

SOLTIS LAJOS
(Kavilló, 1950. május 20. – Veszprém, 2000. november 22.) 

rendező, színész

A bácskai tanyavilág egyik ritkább fajtájából való, amely egy sor házból állt, egy másfél kilométeres, csaknem szabályos utcából. Soltis gyermekkorában mintegy 200 lakosból állt: uradalmi cselédekből, birtokon dolgozókból, kisgazdákból. Erről a szórványtelepről, a Csík-ér mentéről indult el a felemelkedés útján. Soha nem szakadt azonban el a földtől, a falutól, a tanyavilágtól és beszédében is megőrizte szűkebb környezetének hangzóit. A topolyai gimnáziumban érettségizett, majd ösztöndíjasként 1972-ben diplomázott Vámos László osztályában a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán a legjobb eredménnyel, megszelídülve közben, levetkőzve a dévajkodó tanyai legény allűrjeit. Az ígéretes tehetség a szabadkai Népszínházban kezdte meg pályáját, egyik első szerepében Sancho Panzát személyesítette meg a La Mancha lovagja című musicalban. A már koros Garay Béla, a színész és rendező, aki egyúttal színházi történetíró is volt, már 1973-ban írt róla Színészportré a mából címmel, mintegy előlegezve a bizalmat. Robosztus, impulzív alkata nem tette lehetővé az egy helyben maradást. 1975-ben már az Újvidéki Színházban találjuk, majd egy évet töltött az Újvidéki Rádióban. Évekig rendezett az Újvidéki Televízióban is. Ötletadója és frontembere volt az 1978-ban létrejött Tanyaszínháznak: iskola- és kocsmaudvarokban, rögtönzött játszóhelyeken rendezett és alakított - hogy a színészi játékot visszavigye abba az eredeti közegébe, amelyből származott. Propagandista, jegykezelő és kellékes volt egy személyben, művelődési programokat állított össze, még a bográcsos birkapaprikást, marhapörköltet is ő főzte a vendégeknek. 1987-től, Pataki László asszisztenseként, színészmesterséget tanított az Újvidéki Művészeti Akadémián. Alakításait csupa erő és lobbanékonyság hatotta át, zengő orgánuma klasszikus és mai hősszerepekben is érvényesült. Nyugtalan természete ellenére egy rendkívül termékeny évtizedet töltött az Újvidéki Színházban (1979–1989). Ez volt pályafutásának csúcsa, s egyúttal az Újvidéki Színház fénykora is. A Három nővérrel (Andrej) és Beckett Godot-ra várva (Estagon) című darabjával kezdődött, s folytatódott a Csehov-trilógia másik két, ugyancsak a kolozsvári Harag György által rendezett darabjaival, a Cseresznyéskerttel (Lopatin) és a Ványa bácsival (Asztrov). Emlékezetes szerepei voltak még: Baal (Brecht: Baal), dr. Moviszter Miklós (Kosztolányi: Édes Anna), Én (Mrożek: Ház a határon), Polgármester (Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása), A Mester (Örkény: Forgatókönyv), Tót (Örkény: Tóték). 1989-ben kilépett a színházból és egy ideig autószerelő volt.

Soltis 1994-ben, nejével, Rövid Eleonórával, elhagyta az országot. A veszprémi Petőfi Színházba szerződött, ahol megszervezte a kocsiszínház tevékenységét. Kísérlete azonban nem hullt olyan termékeny talajra, mint a Tanyaszínház a Vajdaságban. Nagy Gábor, a Sitkei Színkör vezetője 1991-ben ismerte meg Zsámbékon, és ekkor került kapcsolatba a vajdasági Tanyaszínházzal is. A sitkeiek el is mentek egy három napos Falusi Műhelyfesztivál keretében a Vajdaságba. Mentoruknak épp őt jelölték ki, és a harmadik nap végére szívükbe zárták. Meghívták Sitkére a Szent Iván napi rendezvényre 1997 nyarán eljött, és látva a fiatalok alázatát a színház iránt: felajánlotta segítségét. Vezette a Sitkén megrendezett nyári színész-rendezőképző nemzetközi tábort. Mindeközben aktívan részt vett a magyarországi hivatásos és nem hivatásos színházi életben. Nagy Gábornak azonnal feltűnt remek pedagógiai érzéke, elsősorban a növendékeihez való civil viselkedése, illetve a tanítványok Soltis Lajossal szemben tanúsított magatartása alapján. Morcos, morgós medvének tűnő, nagyszívű ember volt, aki a sitkeiekkel egy csapásra szót értett, s Soltis Lajos művészeti vezetésével az egyik legeredményesebb, legeredetibb alternatív színházat teremtették meg. Munkáikban egészségesen ötvöződtek a falusi színjátszás hagyománytisztelete és az avantgárd színházi formák.

A veszprémi székhelyén kívül vendégművész volt még a pesti Merlin Színházban és a szolnoki Szigligeti Színházban is, de játszott Egerben és Pécsett is. A békéscsabai regionális színészképző alapítványi iskolában és számos amatőr rendező tanfolyamon tanított, valamint létrehozta a Halasi Színi Stúdiót Kiskunhalason. Autóbaleset áldozata lett: a sitkei színkör tagjai hazafelé tartottak Pécsről, a budapesti Merlin Színház „Márton partjelző fázik” című előadásáról, ahol Soltis Lajos is fellépett, színésztársai pedig mesterük játékára voltak kíváncsiak. Vétlenek voltak, azonban egy autó beléjük rohant, és a négy utasból hárman – Soltis Lajos, Figer Szabina és Kurucz László – életüket vesztették. Nagy Gábor, a társulat vezetője súlyos sérülésekkel élte túl a tragédiát A Celldömölkre költözött sitkei társulat 2001-ben vette fel a Soltis Lajos Színház nevet. A szabadkai Népszínház Magyar Társulata stúdiójának is ő lett a névadója, az Újvidéki Színház pedig bérletet nevezett el róla.

Irodalom:

Ölbei Lívia: „Én egy alternatív ember vagyok”. Beszélgetés Soltis Lajossal, aki Rákosi Mátyást játssza a Kegyelem című darabban. In: VN, 1998. 32. sz. (február 7.) p. 6.

Ölbei Lívia: Búcsú. In: VN, 2000. 278. sz. (november 28.) p. 7.
Nánay István: Töredékek egy színészemberről. In: Színház, 2001. 2. sz. (február) pp. 35-37.
Varga Rita: A színház névadója: Soltis Lajos. In: ÚK, 2002. 14. sz. (április 11.) p. 4.
Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz. Ezer magyar biográfia a délszláv országokból. III. köt. P-Zs. Újvidék, 2003. pp. 123-124.
Czérna Ágnes: Tanyaszínház (1978-2008). Újvidék, 2009. 217 p.

N. T.

STEUER JÓNÁS GYULA
(Kemenessömjén, 1841 – Budapest, 1913. március?)

kávés, vendéglátós

Szülőföldjén, majd a bécsi Daum Kávéházban tanult, ahol pár év múlva már üzletvezető. Rövid idő elteltével Pestre tette át a székhelyét, ahol az egyik legtekintélyesebb fogadó főpincére és 1869-től kezdve egyik utolsó bérlője volt. A 32 szobás "Két Oroszlán"-hoz 13 külön istálló csatlakozott, és itt szállásolták el a verhetetlen "Kincsem" kancát is. Steuer 1875-ben nyitotta meg a Duna-parti Lloyd Kávéházat és 1883-ban alapította meg a Múzeum körúti Fiume Kávéházat. A nagy, tizenöt ablakos, kettős oszlopsorral felosztott helyiségben volt szellőző-berendezés, hálós izzótesteket alkalmaztak, valamint három vadonatúj biliárdasztalt állítottak fel és jelképként Fiume címerét függesztették ki, amelyről a kávéház a nevét kapta. A kitűnő konyha ellenére az igazi fellendülést az éjjel-nappal folyamatosan nyitva tartásra való áttérés hozta meg. A vendégek otthonosságát fokozta, hogy a pesti újságokon kívül vidéki hírlapokra is előfizetett a tulajdonos. Az első pesti vendéglátóhely volt, ahol csak magyarul lehetett rendelni. Az első kávés volt, aki – svábhegyi tehenészetére alapozva – "valódi" tejet garantált a kávéhoz. Külön asztaltársaságot alkottak a színészek, az újságírók, a függetlenségi képviselők, valamint az írók, akik közül Ambrus Zoltán és Reviczky Gyula törzsvendégnek számított. Steuer hírnevére jellemző, hogy szakmai körök szerint már születésekor szinte magával hozta kávésipari engedélyét. Vendégkörét megbecsülte, de vigyázott arra, hogy ne legyen bizalmaskodó.

Az előzmények után nem hatott meglepetésként újabb alapítása: 1888-ban az Abbázia Kávéház kezdte meg működését irányítása alatt. A főváros egyik legfényesebb kávéházához hatalmas terasz tartozott, belül alpakka csillárok, a Monarchia talán két legnagyobb, Brüsszelből hozatott falitükre és ónixmárvány asztallapok fogadták a betérőket. A kávéház Eötvös Károly "második otthona" lett, akinek asztalánál gyakran megfordult – többek között – Bródy Sándor, Heltai Jenő és Molnár Ferenc. A századforduló környékén a képzőművészek leglátogatottabb találkozóhelyének tekintették, akiknek külföldi és hazai napilapok, folyóiratok tömege állt rendelkezésére. Az általuk kedvelt asztal az Új Magyar Pantheon nevet viselte: nem alaptalanul, hiszen Csók István, Fényes Adolf, Ferenczy Károly, Kernstok Károly, Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál alkották az asztaltársaságot.

Steuer Gyula alapításától, 1885-től tagja volt a "Deák Ferencz a Testvériséghez" elnevezésű szabadkőműves páholynak. Tekintélyét jelzi, hogy hosszú időn keresztül szerepelt a budapesti virilisek, vagyis az 1200 legtöbb adót fizető polgár listáján. 1908. december 18-án közkereseti társaságként vették nyilvántartásba a "Steuer Gyula céget".

Temetésén részt vett a francia és a spanyol konzul is, akik Hevesi Simon rabbi búcsúbeszédét hallgathatták a sírnál. Halálával a kávéházi "hőskorszak" egyik nagy öregjét veszítette el a szakma, de tapasztalatait fiára, Marcellre (1875-1944) hagyományozta, aki –miután 1907-ben eladták a "Fiumé"-t, az Abbázia kávésaként őrizte a kávés dinasztia jó hírét.

Steuer Gyulának két házasságból (Hoffmann Karolina és Hoffmann Henriette) 6-6 fiú- és leánygyermeke született, így özvegyének 1920-ban történt halálakor tizenkét utód között kellett megosztani az örökséget. Az alapító érdemeinek elismeréseként 1924-től 1936-ig "Steuer Gyula Abbázia Kávéház" néven működött tovább a cég.

Az 1949-ben államosított Abbázia helyén jelenleg a Kereskedelmi Bank Rt. épülete található, falán a hírneves kávéházra utaló emléktáblával.

Irodalom:

Erki Edit: Kávéház-sirató. Bp. 1995.
Gundel Imre-Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Budapest, 1979.
Schweitzer Gábor: Lapok az Abbazia kávéház történetéhez (az 1888-as alapítástól az 1944-es ideiglenes bezárásig). In: Budapesti Negyed 12-13. (1996/2-3). pp. 121-138.

N. T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:06)

SÜKÖSD JÓZSEF
(Budapest, 1928. szeptember 27. - Szombathely, 2013. április 26.)

helytörténész, játékvezető, vizsgáló főkalauz

Szülei szegények voltak és pár évi együttlét után elváltak. Fiúk nevelését 7 esztendős korától Dömölkön élő anyai nagyanyja végezte. Elemi és polgári iskolai tanulmányait Cellben végezte és tanítói közül különösen Horváth Lajos volt rá nagy hatással. 1945. szeptember 3-án állt a MÁV alkalmazásába. 1955-ben kötött házasságot, amelyből két leánya született, akik édesanyjuk óvónői hivatását választva találták meg helyüket az életben. 1961-ben érettségizett a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. Imádta a sportot és hosszú évtizedekig labdarúgó játékvezetőként is hódolt a szenvedélyének. Egész életét a vasútnak szentelte és kiapadhatatlan tudásvágya, szorgalma és emberismerete révén folyamatosan lépdelt előre az erősen szabályozott „vasúti pályán”. Közel 38 év szolgálati viszony után vizsgáló főkalauzként 1983. május 1-től lett nyugdíjas.

Egy súlyos betegség legyőzését követően szőlőt vett a Sághegyen, ami napi elfoglaltságot jelentett számára. Gyermekei, a három unoka és a két dédunoka mindig számíthatott támogatására és segítségére. A Bencés Diákszövetség tiszteletbeli pártoló tagjaként gyakran felkereste Pannonhalmát és tartotta a kapcsolatot a bencés szerzetesekkel. Hosszú időn keresztül aktív tagja volt a könyvtárban működő Honismereti Munkaközösségnek és forrásértékű kéziratos tanulmányok sorával gazdagította ismereteinket Celldömölk és Kemenesalja múltjáról. A celli vasutas társadalom közismert személyisége egy másik pályán is maradandót alkotva élete utolsó időszakáig tiszteletre méltó alapossággal kutatta a múlt emlékeit. Törékeny alkatú egyénisége páratlan kitartással ötvözve maradandó helytörténeti értéket hagyott az utókor számára.

Műveiből:
Celldömölk … Nemesdömölk lakóinak élete, munkakörülményei 1936-tól napjainkig. Kézirat. Celldömölk, 1983. 32 lev.
A Celldömölki Római Katolikus Elemi Népiskola és nevelői 1927-1948. Kézirat. Celldömölk, 2000. 182 lev.
Visszaemlékezések. Hitelt érdemlő emberek, birtokosok munkássága, ténykedése, elkerülő birtokaik bemutatása. Vallási viszonyok 1810-től. Megszűnt államigazgatási szervek, iskolák leírása Kisczell, Nemesdömölk valamint a mai Celldömölk térségében. Kézirat. Celldömölk, 2003. 105 lev.
Kemenesalja egy kis községének ismertetése. Inta, majd Intapuszta és végül Intaháza eredete, múltja és jelene, 1196-2005. Kézirat. Celldömölk, 2005. 5, [9] lev.

Irodalom:
Völgyi László: Tanítóinak állít emléket. In: Új Kemenesalja, 2001. 41. sz. (november 8.) p. 5.
Káldos Gyula: Sükösd József (1928-2013). In: Új Kemenesalja, 2013. 11. sz. (július 5.) p. 9.

N. T.

SZABÓ JÓZSEF
(Alsómesteri, 1902. április 2. – Győr, 1986. október 17.)

evangélikus püspök, Madách-kutató


Tősgyökeres kemenesaljai, szorgalmas parasztcsaládból született. „Parasztivadék vagyok” – hangoztatta öntudattal, mint egykoron Luther, akinek hitéből merített, s aki ugyanezt vallotta magáról. Édesapja és bátyja is falusi bíró volt. Az alsóbb iskolákat szülőfalujának osztatlan elemi iskolájában végezte. Sokat köszönhetett osztatlan elemi iskolai tanítójának, Gaál Sándornak, aki felismerte a benne szunnyadó tehetséget és szüleinek még az 1914-es hadifogságából is azt üzente: „a Jóska gyereket ne felejtsék elvinni a soproni líceumba”. A kiváló képességű, tehetséges fiú a patinás soproni tanintézet növendéke lett, s érettségi után ugyancsak a soproni evangélikus hittudományi karon folytatta tanulmányait. Teológiai tanulmányait befejezve Szombathelyen szentelték lelkésszé, s egyházi főhatósága Győrbe helyezte gyülekezeti segédlelkésznek. Rövidesen vallásoktató lelkészi szolgálatba nevezték ki. Eme szolgálatai közben egy szemesztert ösztöndíjasként Angliában töltött. Remekül elsajátította az angol nyelvet, de németül is kiválóan értett.

Három év múlva püspöki másodlelkész, majd a győri gyülekezet megválasztotta rendes lelkipásztorává, s újabb előrelépésként igazgató lelkész lett. Győri lelkészi szolgálata éveiben vette át az evangélikus egyházi sajtó irányítását. Főszerkesztője volt a Harangszó című országos evangélikus hetilapnak, tíz éven át szerkesztette a 40000 példányban megjelent Evangélikus Naptárt, ezen kívül kiadóhivatalt, könyvkereskedést és nyomdát szervezett. Cikkek és tanulmányok sokaságát írta és gyakran fordított is. Luther írásaiból állította össze, s adta ki a "Jer örvendjünk keresztények" című, mindennapra szóló áhitatoskönyvet. A Dunáninneni Egyházkerület püspökévé 1948. március 18-án iktatták be. „Palócország”-ba, Balassagyarmatra került, ahol megismerkedett a madáchi életművel. Alig négy évi püspöki szolgálat után, a kommunista államhatalom nyomására püspöki tisztéről le kellett mondania, de megmaradhatott balassagyarmati gyülekezeti lelkésznek. Kiváló hitszónok volt: szemléletesen, színesen, ízes beszéddel, a szókincs változatos alkalmazásával hirdette az igét. Képes volt magával ragadni közönségét, szavainak nem csak zengése, de súlya és hitele is volt. 1973-ban vonult nyugdíjba és ekkor tért vissza Győrbe.

Szabó Józsefet már ifjúkorától kezdve foglalkoztatta Madách nagy műve és ezt húzta érettségi tételéül is. Roppant nagy szorgalommal és kitartó szenvedéllyel foglalkozott Madách Imre: Az ember tragédiája című művével. Összegyűjtötte a mű elérhető összes hazai és külföldi kiadását, Arany János után pedig elsőként gondozta a dráma szövegét. Mikrofilológiai alaposságára jellemző: a Tragédia 4140 sorát egybevetette Madách kéziratával, annak változtatásaival és Arany Jánosnak a költő által felhatalmazott javításaival. Korrigálta az apró tollhibákat, mérlegelte a Madách életében megjelent két kidás nyomdahibáit és áttekintette a több mint száz újabb kiadás szövegingadozásait is. Kutatásainak legjelentősebb eredménye: kilenc helyen az Arany-módosítás helyett – részletes indoklással – visszaállította az eredeti madáchi szöveget. Sok évtizedes kutatásainak eredményeként 1972-ben látott napvilágot a mű díszkiadása Madách Imre születésének 150. évfordulójára Bálint Endre illusztrációival. Komoly irodalomtörténészi és filológiai búvárkodás, valamint a nyugalom éveit megédesítő munkálkodás eredménye a győri Xantus János Múzeumban lévő, több mint 8000 dokumentumból álló hagyatéka, a világhírű Madách Gyűjtemény.

Tudományos munkásságát előbb 1983-ban Madách-díjjal ismerték el, majd az Evangélikus Teológiai Akadémia 1984. február 5-én tiszteletbeli doktori (doctor honoris causa) címmel tisztelte meg.

Születésének centenáriuma alkalmából Mesteriben, 2002. április 1-jén Ittzés János evengélikus püspök idézte fel alakját és avatta fel szülőházán a Réti Zoltán balassagyarmati festőművész által alkotott és adományozott domborművet.

2003. január 29-én, a Civitas Fortissima Nap alkalmából Balassagyarmat város Önkormányzata Szabó Józsefnek posztumusz díszpolgári címet adományozott.

Irodalom:

Veöreös Imre: „Fényben, borúban te maradj velem!” : Szabó József emlékezete. In: Diakónia, 1987. 1. sz. pp. 15-24.
Tóth László: „Fedetlen fővel és levetett saruval”. /Emlékezés dr. Szabó József munkásságára/. In: Palócföld, 1992. 2. sz. pp. 134-137.
Sümeghy József: D. Szabó József. In: Lelkipásztor, 1996. 3. sz. pp. 84-86.
Tóth László: Szabó József (1902-1986). In: Arrabona, 1999. 1-2. sz. pp. 365-374.
Kovalcsik András: Dr. Szabó József, a Madách-kutató püspök. In: Honismeret, 2003. 2. sz. pp. 25-28.

N. L. - N. T.

SZABÓ KÁROLY
(Kemenesmihályfa, 1925. augusztus 19. - Budapest, 2012. május 3.)

villamosmérnök

Az elemi iskolát követően 1936-tól 1944-ig a Pápai Református Kollégium 8 osztályos gimnáziumában végezte középiskolai tanulmányait. A zaklatott háborús körülmények következtében a szokásos tanévi időrendnél korábban, 1944. április 26-án szerezte meg az érettségi bizonyítványt. Villámgyorsan bevonultatták és hamarosan a fronton találta magát, ahol 1944 nyarán Olaszországban hadifogságba esett.

Hazatérve 1946-tól a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult és szerzett 1951-ben villamosmérnöki oklevelet. Az egyetemen 1950 és 1957 között működő Hadmérnöki Karon bekapcsolódott az oktatómunkába. 1957-től nyolc éven át a nagy hírű Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) mikrohullámú fejlesztési részlegén részt vett a rádiórelé hírközlő berendezések rendszervezérlő, valamint automatizált felügyeletet biztosító áramköreinek a kidolgozásában. Első találmányáért 1963-ban Munka Érdemérmet kapott: digitális rádióösszeköttetés alkalmazása egyszerű áramkörök felhasználásával (fázismodulátor, frekvenciademodulátor, Schmitt-trigger áramkörökl), tehát a legegyszerűbb eszközökkel, melyet a katonai hírközlésben használták elsőként. A szabadalom a vezeték nélküli, mikrohullámos összeköttetésű rádióadók működési elvét tartalmazza, azaz a mai mobiltelefonok működési elvét!

A következő évtizedekben a technikai fejlődés révén és a kereskedelmi lehetőségek bővülésével a hírásdástechnika mellett a számítástechnikai eszközök (adatátviteli modemek, monitorok, display készülékek stb.) kidolgozását, majd később gyártását is elkezdték. 1985 végén történt nyugdíjazásáig a számítástechnikai terület fejlesztését irányította főmérnökként. 1983-ban Jánossy-díjat kapott másik jelentős szabadalmáért, az M&X mágnesszalagos tárolóegység kifejlesztéséért.

További kitüntetései: Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója (1956), Kiváló Feltaláló arany fokozat (1970), Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozat (1981), Kiváló Munkáért (1985).

A Műszaki Egyetem Tanácsa 2001-ben Aranydiplomával, 2011-ben pedig Gyémántoklevéllel ismerte el értékes mérnöki tevékenységét.

Életét a műszaki innovációnak szentelte és ez jelentette a hobbiját is, hiszen balatonföldvári nyaralójukban mindig „bütykölt” valamit...

Irodalom:

Arany-, Gyémánt-, Vas-, Rubin- és Platinadiplomások 2011. Villamosmérnöki és Informatikai Kar. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem. Bp. 2011. p. 39. (Internetes elérhetőség: https://www.vik.bme.hu/files/00008880.pdf [Letöltés: 2016.12.21.])

Finta Krisztián

SZABÓ LAJOS
(Ukk, 1929. augusztus 27. - Celldömölk, 1999. május 2.)

belgyógyász

Szülőfalujában végzett elemi iskolai tanulmányai után a sümegi 8 osztályos gimnáziumban tanult tovább, ahol 1949-ben érettségizett. A budapesti orvostudományi egyetem elvégzése után 1955. szeptember 16-án kezdte szakmai pályafutását a celldömölki kórházban. 1959. október 25-én szerzett belgyógyász szakorvosi képesítést. 1960. február 21-én kötött házasságot Kristóf Margit gyógyszerésszel, aki hű társa és biztos támasza volt élete során. 1964 októberében nyert belgyógyász főorvosi kinevezést a nagyközség rendelőintézetében. Szakmáját magas szinten művelő és szerető, példamutatóan kollegiális orvos volt. Munkatársai és betegei a gyógyító szakember tudása mellett mindig érezhették a karizmatikus, hívő ember erejét is. Közel négy és fél évtizedes szolgálat után 1989. december 1-jén vonult nyugdíjba. Utolsó kórházi ügyelete során imádsággal adott hálát a Mindenhatónak, hogy felelősséggel járó ügyeleteiben megsegítette.

Ezt követően sem szakadt el a gyógyító intézményektől és gyakran meglátogatta egykori kollégáit. A rendszerváltást követően 1990-től 1994-ig a Kereszténydemokrata Néppárt színeiben vett részt a celldömölki önkormányzat munkájában. Az egészségügyi és szociális bizottság elnökeként is igyekezett szakmai tapasztalatait és emberi értékeit ezen az új terepen is a közösség javára kamatoztatni. A ciklus során valamennyi tiszteletdíját a celldömölki kórház támogatására létrehozott alapítvány számára ajánlotta fel.

1998 júliusában olyan betegség érte el, amely után a külvilág elveszett számára. Hosszú hónapokig a lét és nemlét határán időzve a lélek csatornáin keresztül bizonyára érezte házastársának és rokonainak reménykedését, valamint az érte aggódók fohászait...

Irodalom:
In memoriam dr. Szabó Lajos. [Dr. Marek József gyászbeszéde]. In: ÚK, 1999. 10. sz. (május 20.) p. 3.

N. T.

SZAKÁLY DEZSŐ

(Iharosberény, 1903. december 17. – Celldömölk, 1979. július 30.)

 tanító, szőlész-borász

 Szülei néhány holdas kisbirtokon gazdálkodtak, édesapja egyetlen fiában látta az ősi juss örökösét, de a fiú nem akart földműves lenni. Édesanyja egyetértett a tanító javaslatával, aki többször szorgalmazta a szülőknél a taníttatását. Végül a tanító készítette elő édesanyja útját, aki titokban elment Sopronba és beíratta fiát az evangélikus tanítóképzőbe, ahol az első évet végezte. A következő két tanévet édesanyja kérésére Csurgón töltötte, de a záróévre ismét visszatért Sopronba, ahol 1923-ban kapott tanítói oklevelet. 1923 decemberében Csurgón kántori bizonyítványt szerzett.

Első munkahelye Balatonakali volt. 1924 őszén meghívták egy ún. államsegély nélküli törpe iskolához, ahol a tanítás mellett a kántori teendőket is el kellett látnia, továbbá vasárnaponként prédikálnia kellett a templomban. A kis létszámú közösség csak nagy nehézségek árán tudta a tanítói javadalmakat biztosítani, ezért fájó szívvel, de jelentkezett az alsósági gyülekezet pályázati felhívására. Az 1925. november 25-én megtartott választási közgyűlés résztvevői nagy többséggel Szakály Dezsőre voksoltak.

Az alsósági gyülekezet létszámának folyamatos növekedése (ebben az időben körülbelül 1200 evangélikus élt ott) indokolta, hogy a nemesdömölki gyülekezettől leválva önálló gyülekezetet alkossanak. Tervek voltak az iskola felújítására, bővítésére és egy harmadik tanítói állás létrehozására is. Előbbi 1926-ban, utóbbi 1929-ben, a gyülekezet önállósulása pedig 1931-ben valósult meg. A fiatal tanítónak bőven jutott feladat.

A tanköteles gyermekek oktatása, vallásos szellemű nevelése mellett a tanítóra hárultak az egyesületek irányításai is. Alsóságon az addig meglévő nőegylet és ifjúsági egyesület mellett 1930-ban leány egyesület is alakult. Volt időszak, amikor mindhárom egyesületet Szakály Dezső irányította. Az egyházi jellegű egyesületeken túl a lövész egyesület parancsnoka is volt. Alsóságon 1926-ban alakultak meg a leventék, ahol előbb ellenőr, titkár, majd főoktató és végül parancsnok lett. A sági leventék kimagasló eredményeket értek el a különböző szintű lövészversenyeken. Nekik volt a legkorszerűbb lőterük a járásban. 1941-ben pedig az országos népies tornaviadalon 45 csapat közül a 17. helyen végeztek Csepelen Szakály Dezső irányításával.

Munkaigényes feladat volt a falusi színjátszás is, az évi 2-3 előadás betanítása. Nevéhez sok színdarab rendezése fűződik. Az egykori szereplők visszaemlékezései szerint kedvelt rendező volt, ha valakit meghívott egy-egy szerep eljátszására, az megtiszteltetésnek érezte. A műsorokon a korabeli népszínművek szerepeltek, de maga is írt színdarabokat, a Harmadás Jóska című darabját többször előadták.

Szakály Dezsőt ott találjuk az ezüst és aranykalászos gazdatanfolyamok szervezői és oktatói között is.

1931-ben az elhunyt másodtanító helyére az alsósági gyülekezet a budapesti születésű, elárvult Haitl Ilonát választotta meg, aki 1931-ben Szarvason szerzett oklevelet. A „szelíd lelkű, kötelességtudó" tanító lett később Szakály Dezső felesége.

Szakály Dezsőt tanítóként és ifjúsági vezetőként jól ismerték Kemenesalján, azonban szélesebb körben ismert költészeti munkáival, főként hazafias tárgyú verseivel lett. 1933-ban jelent meg a Magyar Akarat! című kötete a Királyi Egyetemi nyomda előállításában, amely 48, főként a kor szellemének megfelelő, szavalókórusra feldolgozott hazafias tárgyú költeményt tartalmazott. A szerző közéletiségére vall, hogy az iskolák és a különféle egyesületek a nyilvános előadás jogát a szerzői kiadásban megjelent könyv megvételével megszerezhették. A korabeli pedagógiai tárgyú lapokban kivétel nélküli méltatások jelentek meg a kötetről.

Szakály Dezső az ifjúság oktatása során nagy hangsúlyt helyezett a hazafias nevelésre. E célból felhívta a figyelmet a szavalókórusok szerepére. Saját tapasztalataira alapozva pedig módszertani kiadványt jelentetett meg a szavalókórus működéséről, szervezéséről. Saját kórusával rendszeresen felléptek különböző ünnepeken. A kórusnak sikere volt, folyamatosan növekedett a létszám is. 1933 őszén, amikor a katolikus egyház és Celldömölk nagyközség megünnepelte a az apátság alapításának 800 éves évfordulóját, 180-an öltöztek díszmagyarba, s már felvonulásukkal is hatalmas sikert arattak. Legnagyobb sikerüket, immár 200 taggal – alsóságiak, celliek, fiúk és lányok, fiatalok és idősebbek – 1934. szeptember 23-án, a Ság hegyi Trianoni emlékmű avatásán érték el. Elképzelhető, hogy a történelmi háttér, a trianoni trauma hatására az emlékmű ünnepélyes avatásának pillanataiban a résztvevők többezres tömegéből milyen hatást váltottak ki a az emelvényen díszmagyarba öltözött 200 fős kórus tagjainak ajkáról Szakály Dezső beintésére három szólamban felcsendülő verssorok.

Az államosítás után, 1948-ban lett az alsósági iskola igazgatója. 1955-ben azonban ellentmondásos körülmények között leváltották. Tanítóként még maradhatott volna, de a döntés hatására távozott a pedagógusi pályáról. Ekkoriban alakult meg a legeltetési bizottság, annak pénztárosa lett. A bizottság keretében jött létre a járásra kiterjedő Mesterséges Termékenyítő Állomás, ott főelőadó lett. 1967 januárjában ment nyugdíjba.

Nyugdíjazását követően még inkább sághegyi szőlejének szentelte minden idejét. A szőlő szeretetét még gyermekkorából hozta magával, szülei birtokának része volt egy 970 négyszögöles szőlő is. Nagy terve volt a hegy fajtaszerkezetének átalakítása, a főként olaszrizlingből álló szőlők helyett a Ság hegy talajához, az uralkodó széljáráshoz jól alkalmazkodó, korán, szeptemberben érő fajták meghonosítása. E célból kísérleti telepekkel is tartott kapcsolatot. Saját birtokán kivágott 10 sor szőlőt, azt különféle fajtákkal betelepítette. A tőkékről térkép készült, s minden tőkéről külön feljegyzést vezettek. Ebben külön szerep jutott konkrét feladatokra lebontva gyermekeinek, Gábornak, Áronnak és Ildikónak. A terméseredményeket és a bor jellegét is figyelembe véve kiválasztották azokat a fajtákat, amelyeket a Ság hegyi gazdáknak javasolt új telepítéshez és pótláshoz. A szőlőkultúra váltásához a legmegfelelőbbnek az ezerfürtű (a tramini és a hárslevelű keresztezéséből nemesített) szőlőfajtát tartotta. Saját konyhakertjében oltványtelepet is létesített, hogy az érdeklődő szőlősgazdákat segítse, s nem utolsósorban alacsony nyugdíját kiegészítse.

A szőlősgazda Szakály Dezső híres volt vendégszeretetéről, ennek ellenére nem volt könnyű bejutni a pincéjébe annak, aki először járt nála. A belépéshez jogot kellett szerezni. A hagyományt Szabó Péter szolgabírótól örökölte, aki előtte évtizedekig volt gazdája a szőlőnek. A szolgabíró, mikor idegen érkezett a pincéjéhez, megállította az ajtóban, teleöntött egy korsót, ún. ürgét – amely 4 dl jó sági bort tartalmazott – és felajánlotta barátságát. S ha a vendég kiitta a tartalmát, beengedte, ha nem, azt mondta: „Édes öcsém, kívül tágasabb!" Ezt a hagyományt 1937-ben Szakály Dezső a szőlővel együtt átvette. Alóla egyetlen alkalommal tett kivételt, Latabár Kálmán esetében, mikor az egy művészcsoporttal Celldömölkön járt, és a társaság részt vett a szokásos Ság hegyi ürgés vendégavatáson. A koros művész betegségei miatt nem ihatott alkoholt, így az ürgeivásra helyette Koós János vállalkozott, miután a magáét már „kicsókolta". A Szakály-pincében történt élményeikről többen is beszámoltak írásban, mint pl. Kuntár Lajos, dr. Tenk Antal egyetemi tanár vagy Káldi János vasi költő, aki tollat ragadott a látogatás emlékére.

Szakály Dezső több ízben feltűnt a Magyar Rádió és a Győri Rádió különböző szőlészet-borászattal foglalkozó műsoraiban, és gyakran szerepelt a Falurádióban is. Tagja volt a celldömölki honismereti közösségnek is, amelynek 30 éves jubileumán, 2003 októberében rá is emlékeztek.

Irodalom:

Káldos Gyula: Egy néptanító életének fő állomásai. Szakály Dezső (1903-1979). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 2004/3. sz. pp. 55-84. (tovább)

K. Gy.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 16:43)

SZÉLL JÓZSEF
(Nemesdömölk, 1813. január 6. – Pozsony, 1886. augusztus 12.)

honvéd őrnagy


Iskoláit elvégezve nagyon fiatalon, 1833-ban lépett katonai pályára: a 34. számú császári és királyi gyalogezredben szolgált. Két év múlva a daliás termetű tisztet Bécsbe rendelték a királyi nemesi testőrséghez, ahol öt évet töltött. Bécsből főhadnagyi rangban került vissza a "Porosz Prinz" nevet viselő korábbi gyalogezredéhez, mely Galíciában állomásozott. Egy Lemberg közelében élő földbirtokos lányát vette feleségül.

Széll József ezredét 1848 tavaszán rendelték vissza Pestre, az új magyar kormány székhelyére. Szeptember 18-i előléptetése után immár őrnagyként vett részt a Jellasics elleni harcokban. Októbertől alakulatával a feldunai hadtest kötelékében szolgált. A schwechati csatavesztést követő utóvédharcokban, a december 28-i bábolnai ütközetben – miután zászlóalját a császári lovasság bekerítette – szívós védekezés után kitűzette a fehér zászlót. A veszteségeiken feldühödött császári vértesek azonban nem vették figyelembe a megadás jelét és a zászlóalj nagy részét lekaszabolták. Széll József tizenhét sebből vérezve maradt a harcmezőn. A Széll sebeiből folyó vér a dermesztő hideg ben jéggé fagyott, így megmenekült a haláltól. Két sebesült katonája egy közeli majorba vonszolta, ahol menedéket és ellátást kapott. Az osztrákok hat héttel később, egy majorbéli cseléd árulása következtében fogták el, majd Budára szállították. Ott, látva még mindig súlyos állapotát, éppen csak behegedt sebeit, kórházi ápolásra küldték és értesítették feleségét. Budára érkező felesége férjét már börtönben találta. A haditörvényszék kötél általi halálra ítélte.

A Windischgrätz herceghez benyújtott kegyelmi kérvény hideg elutasításban részesült. A kérvény végül a császár elé került; Széll József a császári hadbíróságtól 1849 márciusában a következő indoklással kapott kegyelmet: "Noha ezen elítélt egyén személyessége és tettei a büntetés enyhítésére nézve semmi indokul nem szolgálhattak, ő magassága mégis azon körülményt tekintve, hogy Széll József 17 sebje következtében hosszabb ideig élet és halál között forgott, s tökéletes gyógyulása után is csonkult és törődött állapotban maradand, az ellene, ki testi sanyarúsága által egy részben már úgyis bűnhődött, kimondott halálos ítéletet az emberiség szempontjából végrehajtani nem akarta, hanem azt 10 évi vasban eltöltendő várfogságra enyhíteni, a többiben a hadi törvényszék által kimondott ítéletet helyben hagyni méltóztatott"

Széll József 1854 májusáig volt a kufsteini várbörtön foglya. Azzal a feltétellel részesült amnesztiában, hogy felesége birtokára költözik, s azt el nem hagyhatja. 1861-ben, három évvel felesége halálát követően költözött vissza szülőföldjére. Egy ideig Kis-Czellben élt, ahol a hős szabadságharcos tisztet a mezőváros első díszpolgárává választotta. 1868-tól Ajkán élt, tagja lett a Veszprém megyei Honvédegyletnek. Élete végső szakaszáról keveset tudni. A Vasárnapi Újság 1886. évi augusztusi számában rövid nekrológ tudatja: "Széll Józsefet Pozsonyban temették el nagy részvét közt."

Celldömölkön a márciusi forradalom 150. évfordulója alkalmából kopjafát avattak a tiszteletére a római katolikus temetőben. Széll József kopjafája Virághalmi Ferenc honvéd százados sírja mellett áll.

Sírhelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Nádasdy Lajos: Hév napok hőse - Kis Czell díszpolgára. In: Vas Népe, 1989. 63.sz. (márc. 15.), pp. 4-5.
Nádasdy Lajos: Széll József - 1848. In: Új Kemenesalja, 1991. 3.sz. p. 1., 7.
Burkon László: Széll József kopjafája. In: Vas Népe, 1998. márc. 18. p. 9.
Nádasdy Lajos: Edvy Illés Pál: Széll József őrnagy, nemesdömölki forradalmár (1-3) : Részletek egy eddig kiadatlan, kéziratos emlékiratból. In: Új Kemenesalja, 1998. 16. sz. p. 5. ; 17. sz. p. 6. ; 18. sz. p. 6.
Gasztonyi Erzsébet: Széll József - császári-királyi gárdistából a szabadság harc őrnagya... In: Ajkai Századok, 2019 október. 13. sz. pp. 106-111. (tovább)
N. L.

SZENES BÉLÁNÉ
(Jánosháza, 1896. június 22. - Izrael, 1992. június ?)

Szenes Hanna, Izrael és Nagy-Britannia nemzeti hőse édesanyja

NV: Salzberger Katalin

Édesanyját, a Sopron megyei Bősárkányban született Apfel Jozefint, Salzberger Pál jánosházi kereskedő vette feleségül. Négy leánygyermekük közül harmadikként jött világra Katalin. A környék legkedveltebb gabonakereskedője hetente utazott a bécsi tőzsdére, háza pedig a község zsidó intelligenciájának központja lett. A művészetek iránt is fogékony apa gyerekeit a klasszikus polgári nevelésben részesítette: a helyi zsidó elemi iskola után magánúton elvégezték a polgári iskolát, és angolul, németül és franciául, valamint zongorázni tanultak. 1905-ben váratlanul elhunyt a családfő. Az özvegy 1913-ban feladta üzletét, és az egymillió koronás vagyonból biztosította a család jövőjét. A sok megpróbáltatás megviselte a szívét, ezért 1914 nyarát Balatonfüreden töltötte. Itt ismerkedett meg Kató egy Szenes Béla nevű újságíróval. A következő évek sűrű levélváltásban teltek közöttük, majd 1919-ben összeházasodtak.

Szenes Anikó (Hanna) asszimilált zsidó családba született. Mindössze 6 éves volt, amikor édesapja elhunyt, így György nevű testvérével együtt édesanyja nevelte fel. Hanna egy református lányok számára létesített magániskolába, a Baar-Madasba járt, mely (magasabb tandíjért cserébe) katolikus és zsidó tanulókat is felvett. Itt kitűnő eredménnyel tett érettségit, de továbbtanulását megakadályozták a zsidótörvények és 1939 szeptemberében kivándorolt Palesztinába. Csatlakozott a Haganához, a zsidó fegyveres védelmi szervezethez. Egyike volt annak a 17 magyar zsidónak, akit a brit mandátum területén az angol hadsereg kiképzett, hogy Jugoszláviába ejtőernyővel ledobva őket megkíséreljék megakadályozni a magyar zsidók deportálását. 1944 márciusában értek földet, de csak májusban lépték át a magyar határt. Szenes Hannát egy csendőrjárőr elfogta, a Margit körúti fogházba került, kínozták, majd a nyilas hatalomátvétel után a fogház udvarán agyonlőtték. Amikor édesanyja megtudta, hogy lányát kivégezték – így fogalmazott: "Tudom, hogy lányom Isten és Ember előtt ártatlan, ami ma bűnnek számít, az a jövőben majd érdem lesz."

Hanna 1944-es mártírhalála után Szenes Béláné élete második felét leánya emléke ápolásának szentelte. Hanna hamvait 1950-ben Izraelbe szállították és nemzeti hősként temették el a jeruzsálemi Herzl-hegyen. Szenes mama vagy ahogy Izraelben nevezték: „Imá Szenes” 1992 nyarán hunyt el. 2007 novemberében állították fel Szenes Hanna síremlékét, amelyre még édesanyja adott megbízást évtizedekkel korábban. A sírkövet - amely egy Szenes-költeményben szereplő nőalakot ábrázol - a védelmi minisztérium támogatásával, katonai tiszteletadással avatták fel a Szenes Hanna-emlékház mellett. A Szdot Jam kibucban kialakított emlékhelyet évente 15 ezer zarándok keresi fel.

Filmográfia:

Szenes Hanna – Anikó. 1999. 70 perc. Rendező: Dénes Gábor.
Boldog a gyufaszál – Szenes Hanna élete. 54 perc. 2008. Rendező: Roberta Grossmann.

Irodalom:

Magyar asszonyok lexikona. Bp. 1931. h. 909.
Szenes Hanna: Napló - Levelek - Versek - Szépirodalmi kísérletek - rövid írások. Bp. 1991. 590 p.
Szenes Hanna : egy igazi Mensch. Bp. 2014. 35 p.
Németh Nóra: Szenes Hanna emlékest. In: ÚK, 2014. 21. sz. (november 21.) p. 5.

N. T.

SZERDAHELYI PÁL
(Szombathely, 1922. július 22. – Szombathely, 1999. december 10. előtt)

ev. lelkész, helytörténész

Egy evangélikus (Gyurátz Ferenc) és egy katolikus püspök (István Vilmos) családjából származik. Gyermekkorában szülei Rohoncon taníttatták, hogy kiválóan tudjon németül. Középiskolai tanulmányait a Faludi Reálgimnáziumban végezte, így amikor 1940-ben beiratkozott a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karára Sopronba, pótolnia kellett az ógörög alapvizsgákat és kollokviumot kellett tennie az újgörög illetve héber nyelvekből. 1944. május 14-én szentelték fel és segédlelkészként Vadosfára került. Amikor 1944 decemberében Szombathelyen lett tábori lelkésznek és hadtestét nyugatra vitték, akkor megtagadta a távozást. A kitelepítés megakadályozásának indokaként ekkor felhozhatta friss házasságát is, amelyre 1945. január 6-án került sor. A frontvonal mozgásának következtében állandóan változott kijelölt szolgálati helye is. Végül Olcsvára került missziós lelkésznek, amelyhez nagy térség tartozott olyan jelentős településekkel, mint Mátészalka, Tarpa, Vásárosnamény. 1949-ben került vissza a Dunántúlra, ahol a német nemzetiségiek lakta Somogydöröcske lett a következő állomáshelye. Nem sejtette, hogy a nagy vándorlás után két évtizedig e táj lesz az otthona. A hazai, háborús kollaboránsnak minősített németség rendkívül hátrányos helyzetben volt és a filiákkal együtt 2400 fős közösségből 600 főt tudtak megőrizni az egyház kebelében.

Fél évszázad alatt mintegy 200 publikációja jelent meg hazai és külföldi lapokban. Önálló novellái mellett olyan mesterek műveit fordította, mint Bertolt Brecht, Friedrich Dürrenmatt és Stefan Zweig. 1960 és 1970 között rendszeres szereplője és munkatársa volt a Magyar Rádió német nyelvű nemzetiségi adásainak. A somogyi régi német népdalok felkutatása és betanítása révén elévülhetetlen érdemeket szerzett e népdalkincs átörökítésében. Ez már át is vezetett a helytörténeti tevékenységhez. Komoly kutatómunka révén megírta Somogydöröcske monográfiáját és község legújabb kori, 1945 és 1970 közötti történetét is. Somogydöröcske földrajzi neveiről írott munkájával első díjat nyert a megyei honismereti pályázaton. (A második díjat a feleségével közösen írt döröcskei személynév monográfia kapta...)

1970-ben került haza a vasi tájra, elfogadva a csöngei gyülekezet hívását. Itt bontakozott ki igazán honismereti aktivitása. Egy évtized alatt felfedezte Petőfi Sándor csöngei emléknyomait, beszámolt Weöres Sándor gyermekéveiről és neki köszönhető Tessedik Sámuel csöngei akácfájának identifikálása is. A csöngei lelkészlakból Berlin, Eisenach, München és Stuttgart jegyezték az írásait. 1980-ban Körmendre, felesége szülőhelyére került. A nemzetiségek kutatójának vallotta magát: Somogyban a németség, Csöngén a magyarság, Körmenden pedig a szlovénok történetének, kapcsolatainak és hagyományainak feltárójává vált. 1987-ben vonult nyugdíjba és költözött Szombathelyre.

Kitüntetései:
Honismereti Munkáért Emléklap (1993)
Pável Ágoston Emlékplakett [posztumusz] (2007)

Műveiből:
Csöngei mozaikok Weöres Sándor gyermek- és ifjúkori éveiből. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 145-158.
„... ámul széles ország, büszke lehet Csönge”. In: Életünk, 1978. 3. sz. pp. 201-212.
Csöngei pap a vasi népfelkelők seregében. In: Vas Népe, 1990. 60. sz. (március 11.) p. 5.
Kisfaludy Károly Kemenesalján. In: Vas Népe, 1990. 205. sz. (szeptember 1.) p. 10.
Küzdelem egy irodalmi emlékházért. In: Életünk, 1994. 12. sz. pp. 1093-1098.
Irodalmi emlékek a Vas megyei Csöngén. In: Honismeret, 1997. 5. sz. pp. 9-15.
A magyar irodalom zarándokhelye Vas megyében. Irodalmi emlékek Csöngén. In: Életünk, 1998. 11-12. sz. pp. 1053-1061.
Evangélikusok Vas megyében. In: Vasi Szemle, 1999. 2. sz. pp. 183-198.

Irodalom:
Bariska István: Szolgálat megalkuvás nélkül. Szerdahelyi Pál portréjához. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1989. 1. sz. pp. 24-28.
Elhunyt Szerdahelyi Pál. In: Vas Népe, 1999. 288. sz. (december 10.) p. 13.

N. T.

SZILÁGYI MÁRIA
(Krasznokvajda, 1916. március 1. - Bp., 1979. április 19.)


keramikus

Édesapja Szilágyi Géza gyógyszerész, édesanyja Toperczer Ilona. Trianon után szülei átköltöztek Jászszentandrásra és Szilágyi Mária itt kezdett iskolába járni. Az 1926/27-es tanévet a belgiumi Ostende városában egy rendi iskolában töltötte. 1929-ben a család a fővárosba költözött és a két leánytestvér: Erzsébet és Mária az Állami Erzsébet Leánygimnázium tanulója lett. Az ötödik gimnáziumi osztály elvégzése után egy sikeres felvételi tehetségvizsgát követően tanulmányait a Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában végezte, ahol mesterei Domanovszky Endre és Orbán Antal voltak.

1938-ban szerzett oklevelet és édesapjától egy teljesen felszerelt műtermet kapott ajándékba. A következő évben egy pályázaton elnyert ösztöndíjjal Rómában Vittorio del Colbertaldo tanítványa volt. 1939. február 19-én férjhez ment Mokcsay Sándor gépészmérnökhöz, aki azonban nem engedte számára az alkotómunkát. 1940 januárjában született meg Zsuzsa lányuk. Négy év után elvált és kislányával a háborús körülmények között anyai barátnője Feszty Masa segítségével a „Vissza az életbe” mozgalom keretében talált megélhetést. 1945 után egy évnyi vidéki nélkülözés után a Magyar Rádió alkalmazta konyhalányként, majd később büfévezető lett. Egy ideig a Rádiónyomda rajzolójaként dolgozott, 1949 szeptemberében átszervezések miatt felmondták az állását. 1949 decemberében újra férjhez ment Koncz Imre ortopéd orvoshoz, akitől 1952 decemberében Imre nevű fia született. Rövid ideig a Honvédség szentendrei parancsnokságán a makett-műhelyt vezette illetve a pesti Dobozgyárban dolgozott. Második házassága sem volt sikeres, 1956 nyarán férje végleg elhagyta őt és kisfiát. 1952 januárjában megalakult a Kerámiaipari Szövetkezet, ahol egy évtizeden át modellező művészként vázákat, étkészleteket, edényeket és tálakat, valamint népballadai és irodalmi ihletésű figurális kompozíciókat, faliképeket és maszkokat készített.

1958 szeptemberében ismerte meg Kemenes Béla építészmérnököt. A szimpátia kölcsönös volt, de két rossz házasság után Mária bizalmatlan volt a szintén elvált emberrel. Kemenes édesanyja iparművész volt, aki felismerte Szilágyi Mária tehetségét. 1961 karácsonyára sikerült közös erővel kialakítani egy keramikus-műtermet. 1962. április 1-től a Magyar Népköztársaság önálló művésze lett. Alkotásai pillanatok alatt elfogytak a kereskedelemben, szinte alig győzte a sok munkát. Családi és szakmai élete is sínre került.

Első önálló kiállítása a szakmai zsűrizést követően 1968. január 12-én nyílt meg a Fényes Adolf Teremben. A tárlat Devecseri Gábornak annyira megtetszett, hogy szűkebb pátriájában, Szombathelyen ösztönzésére még abban az évben, augusztus 11-én a Savaria Múzeum adott helyet Szilágyi Mária újabb kiállításának. 1969 szeptemberében egy ferencvárosi pincetárlatának megnyitóján írta alábbi, Vallomás című versét:

„Gondolataim agyagba véstem,
A szivárványtól színeket loptam,
Tüzet szítottam a kemencébe...
Azt hiszem, hogy nem hazudtam.”

Kerámiáit, térkompozícióit dekoratív szemlélet, népművészeti ihletettség jellemzi. Erős gyökerekkel kapaszkodott a régmúlt mítoszaiba: alaposságát jelzi, hogy néprajzi tárgyi tanulmányokat is írt. 1973-ban több rosszullét után infarktust kap és nem tudott részt venni a novemberi, Derkovits Teremben tartott kiállításának megnyitóján. Utolsó éveit a betegséggel való küzdelem hatotta át.

A művész pályázati úton kiválasztott 6 négyzetméteres dekoratív kerámiafala díszíti az 1972-ben átadott Kemenesaljai Művelődési Központot, mely szimbolikus emberábrázolásával szépen illusztrálja a mottóul felhasznált Berzsenyi idézetet:

„Nem sokaság, hanem lélek,
S szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Dózsa Györgyöt ábrázoló mellszobra és „Páva” című fali kompozíciója ugyancsak Celldömölk számára készült. 1975-ös celldömölki kiállítása az ún. fehér-korszakának reprezentatív összefoglalása volt: vázákat, gyertyatartókat és a népművészetből gazdagon merítő, de újszerűen átfogalmazott jelképes figuráit és parasztikonjait mutatta be. Celldömölk várossá avatása napján, 1979. január 6-án közel 100 munkáját bemutató életműtárlata nyílt. Az „agyag lírikusának” nevezett művész Celldömölk várossá válásának hírére úgy döntött, hogy a műveit kísérő szeretet és figyelem, továbbá az alkotói kibontakozást segítő gondoskodás iránti hálaként alkotásainak zömét a városnak adományozta. A gyűjteményből több keresztmetszetben időszaki kiállítást rendeztek illetve 2007-től állandó tárlat várja a művészete iránt érdeklődőket. Kerámiáit nézők milliói a „Szomszédok” című, 1987-től 1999-ig tartó 331 részes televíziós sorozatból ismerhették meg, a Csűrös Karola által megszemélyesített keramikus alkotásaiként.

 a celldömölki állandó kiállításból

Irodalom:

Bauer Jenő: Szilágyi Mária keramikusművésznél. In: Művészet, 1971. 6. sz.
Pósfai János: Kőcsipkék, kerámiák fehérben. In: VN, 1979. január 13. p. 6.
Kemenes Béla: Szilágyi Mária ajándéka Celldömölknek. Kézirat. Bp. 1979. 115 lev. (tovább)
Kemenes Béla: Szilágyi Mária keramikusművész kiállításai. Kézirat. Bp. 1979. 108 lev. (tovább)

N. T.

Szomraky Zoltán
(Szombathely, 1889 - Celldömölk, 1938. január 18.)

sebész

Névváltozat: Szumrák Zoltán

1913-ban a szombathelyi Fehér Kereszt Egyesület gyermekkórházában dolgozott. Az I. világháború alatt sorhajóorvos volt. Sebészi szakképesítését a debreceni egyetemen szerezte. A világégést követően Vasmegye és Szombathely Város Közkórházában 4 esztendeig alorvosként praktizált. 1923-ban került Celldömölkre, ahol haláláig igazgató-főorvosként dolgozott.

Valóságos virtuóza volt az ún. kis sebészetnek és a baleseti sebészetnek, de műtéti repertoárja elsősorban a féregnyúlvány eltávolításra és a sérvműtétekre korlátozódott.

Egészségügyi menedzserként is jól működött, hiszen a harmincas évek gazdasági válsága ellenére anyagilag és szakmailag is stabilizálta az intézményt, majd fejlődési pályára állította. Az intézet 1930-ban 12000 pengő értékű röntgen készüléket kapott és a harmincas évek közepén évi átlagban 400-500 műtétet is végeztek. A kórház kertjében 1935 folyamán új pavilont húztak fel, amelyben hullakamra, fertőtlenítő helyiség, elmebeteg-megfigyelő és kötszerraktár is kialakításra került. Az ennek révén felszabadult részbe → Maráczi Jenő alorvos belosztálya került elhelyezésre, ahol már rövidhullám, kvarc és EKG is szolgálta a gyógyítást. A laboratóriumban évente 1200 röntgen, 1500 laboratóriumi vizsgálat, 500 quarz és 270 rövidhullám kezelés történt. A sebészet átalakítása során új mozaikpadlót fektettek le, a villanyvezetékeket a falba süllyesztették és a régi röntgen helyén szülőszobát alakítottak ki. Agilis kórházépítő tevékenységének és sikeres sebészi munkásságának is köszönhető, hogy 1935-ben választott tagja lett a celldömölkii képviselő-testületnek.

Végakaratának megfelelően Maráczi Jenő a szívét kioperálta és a kórház számára szent ereklyeként megőrizte. Az ezt őrző urna feliratát is ő fogalmazta meg búcsúbeszédében: ez a szív „mindig ezért a házért dobogott” - „Pro hac domo palpi tabat”. Celldömölkön egy kórház közelében fekvő utca elnevezése is őrzi emlékét.

Irodalom:

Széll Kálmán: Celldömölk és környéke egészségügyének története. Kézirat. Szombathely. 1987. 226 lev.
Az egészségügy története. Celldömölk, 1996. 170 p.

N. T.

TAKÁCH-TOLVAY JÓZSEF
(Kiscell, 1876. október 26. – Budapest, 1945. január 2.)

katonatiszt, altábornagy, politikus, diplomata


Pozsony mellől származó nemesi családban született. Édesapja Takách Jenő, aki Kiscell első MÁV-osztálymérnöke volt. Takách József a gimnázium alsó négy osztályát még a komáromi bencéseknél végezte el, majd a Ludovika Akadémián tanult. 1894-ben hadapród-tiszthelyettes a pápai 7. honvéd huszárezrednél, majd bécsi hadiiskolai évek következtek. Pályafutására döntő hatással volt, hogy 1904-től József Ferenc királyi herceg nevelője lett öt esztendőn keresztül. Ferenc József király 1905 februárjában grófi rangra emelte és engedélyezte, hogy a gróf Takách névvel együtt a kihalt Tolvay grófi család nevét együttesen használhassa. 1909-ben vezérkari századosi kinevezést kapott.

A németül, angolul és franciául tökéletesen beszélő, művelt katonatiszt az első világháború kitörése idején már őrnagy és az 1912-ben újonnan felállított 1. lovas hadosztály vezérkari főnöke volt. Előbb a szerb, majd az orosz fronton harcolt hadosztályával. Tífuszos megbetegedése következtében 1915 júliusától három hónapig Komáromban vezérkari főnökként vesztegelt, de amint lehetett, rögtön visszatért a harctérre. A világégés hadszínterein (például a híres lucki áttörés harcaiban) szerzett érdemeiért gyorsan emelkedett a ranglétrán és 1917 májusában ezredessé nevezték ki. Decembertől a honvédelmi miniszter képviselőjeként a bécsi hadügyminisztériumba rendelték. Az összeomlás után fontos szerepe volt a magyar csapatok hazaszállításánál, később mint a Nemzetközi Felszámoló Bizottság tagjának a volt közös hadügyi javak tárgyalásánál.

A Tanácsköztársaság idején, 1919. május 3-ra virradó éjjel 40 tisztjével ő hajtotta végre a bankgassei puccsot: elfogta és internálta a Tanácsköztársaság követeit, a követségen talált javakat, titkos okmányokat pedig lefoglalta és a bécsi rendőrséghez illetve a szegedi ellenkormányhoz juttatta. Kun Béla követelésére letartóztatták, de hatvannapi vizsgálati fogság után a Bethlen István gróf által letétbe helyezett kaució ellenében szabadlábra helyezték. 1919 augusztusától a magyar kormány bécsi katonai meghatalmazottja lett, majd 1920 júniusától katonai szakelőadó volt Varsóban. 1921 januárjában foglalta el a bukaresti követség tanácsosi-katonai szakelőadói állását, ahol egészen 1925 augusztusáig teljesített diplomáciai szolgálatot. Mindössze 47 éves korában, 1924. szeptember 1-től altábornagyi kinevezést vehetett át: ennél "fiatalabb" korukban csak hárman érték el ezt a rendfokozatot 1919 és 1944 között.

Katonadiplomata pályafutásának befejezése és 1929-es nyugdíjba vonulása után megszervezte az Országos Frontharcos Szövetséget, amelynek néhány év múlva vezetője lett. Közéleti érdeklődését és aktivitását jelzi, hogy 1931-ben a Frontharcosok Egyesült Nemzeti Pártjának listáján székesfővárosi törvényhatósági bizottsági taggá választották, majd 1935-ben Szentgotthárd környékén a Nemzeti Egység Pártjának programjával lett országgyűlési képviselő. 1934-ben szülővárosa, Celldömölk díszpolgárává választotta és ezen év október 23-án díszvendégként – mint az Országos Frontharcos Szövetség elnöke – beszédet mondott a Ság hegyi trianoni kereszt avatási ünnepségén. Tekintélyét bizonyítja, hogy 1935 és 1939 között rangos pozíciót töltött be: a Tisztelt Ház külügyi bizottságának elnökeként tevékenykedett. 1939-ben a Magyar Élet Pártja támogatásával szerzett képviselői mandátumot a jászberényi választókerületben.

A Horthy-Magyarország felső katonai és diplomáciai köreinek ismert és népszerű alakja szinte egyidőben szállt sírba a számára életteret és felemelkedési lehetőséget biztosító korral…

Irodalom:

Keresztény magyar közéleti almanach. II. köt. Bp. 1940. pp. 1055-1056.
Ki kicsoda? Kortársak lexikona. Bp. 1937. pp. 827-828.
A magyar legújabb kor lexikona. Bp. 1930. p. 1022.
Szakály Sándor: Az ellenforradalmi Magyarország (1919-1944) hadseregének felső vezetése. Adattár 2. L-Z. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1984. 3. sz., p. 591.

N. T.

TAMÁS ENDRE 
(Sárvár, 1922. január 14. - Celldömölk, 2006. december 27.)

igazságügyi orvosszakértő, sebész

Édesapja álmát valósította meg az orvosi hivatás választásával, aki az I. világháborúban megsebesülve a hazatérés után örült, hogy egyáltalán állást kapott. Fia a répcelaki gyermekkor után a szombathelyi Faludi Ferenc Gimnáziumban maturált. Ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán folytatta tanulmányait. 1944 végén hallgató társaival együtt megkapta katonai behívóját. Másnap Budapestről a németországi Halléba indultak, ahová a háborús körülmények miatt az orvosi egyetemeket áttelepítették. Itthoni professzorok tanították őket, de a végzettséget igazoló oklevelet a hallei egyetem adta 1945 tavaszán. Emlékezetes pillanatok voltak Tamás Endre számára: két bombázást túlélve, egy óvóhelyen, gyertyafénynél vehette át a diplomát...

1945 decemberében jött vissza Szombathelyre a megyei kórház sebészetére, ahol Pető Ernő igazgató mellett segédorvosként dolgozott. Főnöke szaktudása és betegek iránta empátiája egy életre meghatározta szakmai ars poeticáját. Különleges helyzetet tükröz, hogy közben a hatodéves szigorlatokat letéve 1947. március 22-én immár Budapesten is megkapta orvosi diplomáját. Ebben az esztendőben kötött házasságot Illye Gizellával († 1981), aki két leányának: a gyermekgyógyász Juditnak és a dietetikus Katalinnak lett az édesanyja. 1951-ben hívták be hivatásos honvéd orvosnak és átkerült a mostani kámoni kórházba. 1953-ban kinevezték az új győri honvéd kórház osztályvezető főorvosává, ahonnan 1956-ban szerelt le véglegesen. Előtte azonban a hippokratészi eskünek megfelelően mindent megtett a forradalmi események sebesült áldozatainak gyógyításáért...

A vasi megyeszékhelyre visszatérve Szabolcs Zoltán sebész főorvos adjunktusa lett, aki kevesek által ismert, nagy jelentőségű kísérleteket folytatott a gyomorrákkal kapcsolatban. Ő avatta be a fiatal adjunktust a szinte „vértelen” operáció technikájába.

1961-ben nevezték ki a celldömölki kórház sebészeti osztály főorvosának. Több mint negyedszázadon keresztül, 1987-ben történt nyugdíjazásáig töltötte be ezt a pozíciót. Több mint három évtizeden keresztül igazságügyi orvosszakértőként is tevékenykedett. Karizmatikus egyéniség volt: sok ezer műtéttel a kezében mindig igyekezett megvalósítani a test és a lélek összhangban történő gyógyításának művészetét. Ismereteit igyekezett átadni az operáló team illetve a kórházi személyzet tagjainak, mert a csapatmunka fontosságát vallotta. Magáénak érezte a kórház első sebészének, Szomraky Zoltánnak szívét tartalmazó, műtő előtti csarnokban álló urna feliratát: „Pro hac domo palpitabat...” azaz „Ezért a házért dobogott...”

1982-ben újra nősült: második felesége, Berdál Mária sebész főorvos hivatásában is társa lett. Nyugdíjazása után még hosszú évekig vett részt a szakrendelés munkájában és nővérképzésben. 1998-ban vette át aranydiplomáját, 2004-ben pedig Celldömölk Városért Érdemérem kitüntetésben részesült. Utolsó éveiben fontosnak tartotta azoknak az emlékeinek a publikálását, amelyek kevéssé ismert fontos eseményekről számoltak be a szemtanú hitelességével.

Művei:

A hallei orvosi diploma története - 1945. In: VSz, 2002. 5. sz. pp. 600-617.
Az annunciáta szerzetes nővérek elhurcolása a szombathelyi közkórházból (1949. október 20.). A koronatanú szemével. In: 2004. 5. sz. pp. 527-534.

Irodalom:

Budai Rózsa: A sebészet végvárában. In: VN, 1998. 302. sz. (december 28.) p. 3.
Tömböly Ágnes: Kétdiplomás sebész főorvos. In: ÚK, 2002. 5. sz. (február 7.) p. 3.
Uő.: Példaértékű életút. In: ÚK, 2002. 19. sz. (május 16.) p. 2.
Rozmán László: Búcsú Dr. Tamás Endre sebész főorvostól. [Dr. Mazur Sándor gyászbeszédének közlésével]. In: ÚK, 2007. 1. sz. (január 12.) p. 6.

N. T.

TARRÓSY IMRE
(Celldömölk, 1934. november 25. – Szombathely, 2013. március 24.)

játékvezető, labdarúgó, sportvezető

Már iskolás korában a labdarúgás világában érezte otthon magát. Középiskolai tanulmányainak befejezése után rövid ideig a Celldömölki MÁV Vontatási Főnökségen dolgozott, de már ekkor a helyi vasutas labdarúgóklub játékosa volt. Tehetséges játékos volt, kiváló kapus lett belőle. Az 1950-es - 60-as években mindvégig a hazai csapatot erősítette. A CVSE e korszakban rövidebb-hosszabb ideig játszott az NB III-ban illetve a megyei első osztályban. „Mimis” társaival együtt sok örömet szerzett a hűséges szurkolótábornak. Sportolói pályafutását követően sem szakadt el a sporttól - folytatta a munkáját sportfelügyelőként. Hosszú ideig volt labdarúgó játékvezető. Munka mellett végezte el a Testnevelési Főiskola sportszervezői szakát. A közigazgatási átszervezésekhez kapcsolódóan volt járási, majd városi sportfelügyelő, utolsó munkában töltött időszakában pedig egyszerre volt sportreferens és a CVSE ügyvezető elnöke. Nyugdíjazását követően is kitartott a sport mellett és szorgos gyűjtőmunkájának eredményeként született meg könyve, amely városunk sportéletének egy egész évszázadát fogja át. E munka helytörténeti értéke páratlan adatgazdagsága révén egyedülálló.

Nevéhez fűződik az 1979-ben városi rangot kapott négy dunántúli város (Barcs, Celldömölk, Körmend és Lenti) évenkénti, nyári felkészülési labdarúgótornájának elindítása. Az Új Kemenesalja szerkesztőbizottságának a lap indulásától kezdve másfél évtizeden át tagja, a sportesemények hűséges krónikása volt.

Nem feledkezhetünk el élete meccséről, amelyet a Pápai Textiles csapatával vívtak, idegenben. A végeredmény 1:1 lett. Az újság azonban egyedi módon tudósított a mérkőzés végeredményéről: Pápai Textiles – Tarrósy 1:1. Kapusként felvonultatott erényei egész életét szimbolizálják: megbízhatóság és kiváló szervező- és irányítókészség jellemezte, amely igazi bravúrokkal párosult - elég az említett meccsre, valamint a celli sportélet enciklopédiájaként forgatható összefoglalójára gondolnunk.

Művei:

Celldömölk szervezett sportélete 1945-1956. Kézirat. Celld., 1975. 46 lev.
Celldömölk szervezett sportéletének kialakulási előzményei – a versenysport nélküli egyesületi tevékenység 1889-1919. Kézirat. Celld., 1975. 66 lev.
Boldog leventekor. Leventeintézmény sportja. Kézirat. Celld., 1994. 100 lev.
Celldömölk járási és városkörnyéki falusi spartakiád történései és legjobbjai 1952-1995. Kézirat. Celld., 1996. 103 lev.
CVSE centenáriuma. Egyletek, klubok, egyesületek. Celld., 2000. 536 p.
A mi leventéink. Celldömölk és Alsóság 1921-1945. Kézirat. Celld., 2010. [2], 96 lev.

Irodalom:

Molnár Gábor: Tarrósy Imre (1934-2013). In: ÚK, 2013. 5. sz. (április 5.) p. 5.

N. T.

TASNÁDI GÉZA

(Alsóság, 1912. július 30. - Budapest, 2003. augusztus 13.)

éremgyűjtő, numizmatikus, szűcsmester

Elemi iskoláit a Sághegy tövében fekvő településen végezte, majd a népi iparosmesterségek egyik hazai központjában, Mezőtúron sajátította el a szűcs szakma fortélyait. Budapesten képezte tovább magát e területen és 1939-től az engedélyeket kiváltva kisiparosként tevékenykedett.

Véletlenül, egy hévízi üdülése alkalmával összeismerkedett egy gyűjtővel, aki felkeltette érdeklődését a régi pénzekkel történő foglalkozás iránt. Eleinte újkori magyar pénzeket gyűjtött, majd figyelme egyre inkább a papírpénzek irányába fordult. Elsődleges gyűjtési területét az 1848-as szabadságharc papírpénzei képezték, amelyek sorában kuriózumként az úgynevezett Almásy-bankók teljes sorozatával is rendelkezett. Tagja volt a Magyar Numizmatikai Társaságnak illetve a Magyar Éremgyűjtők Egyesületének is.

Magas színvonalú szakmai tevékenységének elismeréseként Rádóczy Gyulával társszerzőségben jelentette meg a magyar papírpénzek 1848 és 1992 közötti időszakának monográfiáját. Hallatlanul értékes kiadvány a tollából 1997-ben megjelent magyar papírpénzek érték és ritkaságjelzéseit 1848-től összefoglaló publikációja.

92. évében hunyt el és a főváros cinkotai temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Művei:

Magyar papírpénzek 1848-1992. (Társszerző: Rádóczy Gyula). Bp. 1992. 384 p.

Magyar papírpénzek érték és ritkaságjelzése 1848-1997. Bp. 1997. 32 p.

N. T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:09)

TIMA FERENC
(Borgáta, 1919. december 14. - Budapest, 1976. december 7.)

fõiskolai világbajnok, nyolcszoros magyar bajnok atléta, rövidtávfutó


Szülei kisbirtokosok voltak a kemenesaljai Borgátán. Fiuk 1934-ben kezdett el sportolni és hamar kitûnt tehetségével, amelynek köszönhetõen már a II. világháború kitörése elõtt a leggyorsabb magyar sprinterek között tartották számon. Elsõ, 100 m-es bajnoki címét a KEAC színeiben nyerte, majd a szegedi atlétikai klubba igazolt át. A világégés után, 1946-ban 100 és 200 méteren egyaránt bajnoki elsõséget szerzett. Az igazi kiugrás lehetõségét 1947 szeptembere hozta meg számára, amikor a patinás fõvárosi egyesület, a Vasas igazolta le. Ezzel egyrészt lehetõsége nyílt, hogy részt vegyen a válogatott edzésein, másrészt kialakult a Tima Ferenc - Bartha László - Csányi György - Goldoványi Béla 4 x 100-as kvartett, amely a következõ években kibérelte a váltószám bajnoki dobogójának tetejét és nemzetközileg is egyre inkább jegyzett eredményekkel rukkolt ki.

1947/48-ban hét nemzetközi versenyen is gyõztek, amelyek közül a legértékesebb sikert a párizsi fõiskolai világbajnokságon 42,1 másodperccel elért diadalukkal aratták. Az 1947 októberében Milánóban lebonyolított olasz-magyar viadalon elért 41,1 másodperces sikerükkel országos csúcsot állítottak fel. Ezek alapján nem tûnt nehéznek a Magyar Olimpiai Bizottság londoni olimpiai részvételi szintet számukra 41,6 másodpercben meghatározó döntése. A váltó azonban 1948 tavaszán nem versenyzett csúcsformában és két héttel a megnyitó elõtt még mindig nem teljesítette a szintet. Az utolsó pillanatban, július 16-án azonban egy budapesti versenyen 41,5 másodperccel beverekedték magukat a londoni csapatba.

Az olimpián Tima egyéniben nem indult, társai közül Csányi és Bartha az elõfutamban, Goldoványi a középfutamban esett ki. 4x100 méteren 15 ország indította csapatát: a magyarok elõfutamukban a házigazda britek mögött második helyen jutottak tovább 41,4 másodperces idõvel, amely megegyezett a gyõztesével. A döntõben a kvartett a legrosszabb állapotú egyes pályán rajtolt, ráadásul a Timától a váltóbotot átvevõ Bartha lerándult és csak nagy nehézségek árán tudta folytatni a versenyt így csapatunk 41,6 másodperces eredménnyel a negyedik helyen futott a célba. Nagy meglepetésre azonban a gyõztes amerikaiakat diszkvalifikálták túlváltás miatt, ezért Timáék a harmadik helyre kerültek. Lezajlott az eredményhirdetés és a magyarok is megkapták a bronzérmet teljesítményükért. Az Egyesült Államok azonban óvott, amelynek helyt adtak és újfent megváltoztatták a sorrendet, az eredeti befutást fogadva el véglegesnek. Mindezt a váltó tagjai úgy tudták meg, hogy Tima Ferenc egy angol úr újságjába pillantva látta meg a kellemetlen fejleményrõl tudósító cikket. 48 órával a verseny után a magyarok visszaszolgáltatták az érmeket. Az újkori olimpiák hosszú ideje íródó históriájában a magyar 4x100 m-es atlétaváltó az egyetlen negyedik helyezett, akik dobogón álltak és tiszteletükre felhúzták az árbocra a nemzeti lobogót.

Tima a csapatbajnokságokon a Vasassal még öt bajnoki címet szerzett: 4x100 méteren hármat (1947-1949) és 4x200 méteren kettõt (1947-1948). 1949-ben kiszorult a válogatott keretbõl és 1952-ben visszavonult a versenyzéstõl. A sporttal megszakadt a kapcsolata és 57 éves korában hunyt el.

Irodalom:

Hencsei Pál: Tima Ferenc. In: Vasi olimpikonok. Szombathely, 2001. pp. 35-36.

N. T.
 

TIMA LÁSZLÓ (Csorna, 1928. november 25. – Celldömölk, 2008. december 9.)

pedagógus, a Berzsenyi Dániel Gimnázium igazgatója (1957-1973),
Celldömölk alpolgármestere (1994-2002)

Vasutas családban született. Az elemi iskola 1. osztályát Csornán, a 2-4. osztályt Celldömölkön végezte. A nyolcosztályos gimnázium első évfolyamát Szegeden a piarista gimnáziumban járta ki, ahol vasutas kollégiumban lakott. A 2-8. osztályt Pápán, a bencés gimnáziumban végezte. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte meg 1947-ben, és az egyetem névváltoztatása után immár az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett magyar-történelem szakos tanári oklevelet 1951-ben.

1951 őszén helyezték Celldömölkre a Gábor Áron Gimnáziumba. Rövid tanítás után megbízták a népi kollégium után újjászerveződő diákotthon igazgatói teendőinek ellátásával. A 70 tanulóval induló diákotthonban új nevelési tervet kellett kialakítania. Ennek során felhasználta a vasúti kollégiumban diákként szerzett tapasztalatait. Célja az udvarias, szigorú, emberbarát, egymást segítő magatartás kialakítása volt. Fontosnak tartotta a sportolási lehetőségek (iskolaudvar, sportpálya) biztosítását is a diákotthon lakóinak, és a gimnáziummal való együttműködésre törekedett. Három évig volt az intézmény igazgatója, majd visszakerült a gimnáziumba, tanári beosztásban. Mindkét szaktárgyát tanította. A tanítás mellett nyaranta több kollégájával együtt elkísérte a diákokat különböző építőtáborokba. Dolgoztak különféle állami gazdaságokban, a Hanságban, és tanártársaival a diákokkal együtt kivették a részüket a munkából.

1957 augusztusában nevezték ki a Gábor Áron Gimnázium igazgatójává, melynek új épülete a következő év szeptemberében készült el. Ezzel sokat javultak az oktatás körülményei: a 12 osztályterem mellett tornatermet ill. biológiai, fizikai és kémiai előadótermeket alakítottak ki, így évfolyamonként több osztály is elindulhatott. Az új lehetőségekkel élve fellendült a sport- és kulturális élet, a gimnázium növendékei jól szerepeltek a különféle tanulmányi versenyeken.

Vezetőként nem sokkal az átköltözés után vetette fel, hogy a gimnáziumot Kemenesalja szülöttéről, Berzsenyi Dánielről kellene elnevezni, és a gimnázium sok utánjárással nevet változtathatott.

Tima Lászlónak mindene volt a gimnázium. Szinte mindig megtalálható volt az iskolában, ahol szolgálati lakást kapott. Ha szükséges volt, fizikai munkát is végzett. Amennyiben az iskola érdeke úgy kívánta, akkor volt celldömölkiek, a gimnázium egykori diákjainak (Szekér Gyula, Gosztonyi János és mások) segítségét kérte. Pedagógustársai szerint bár szigorú, de roppant igazságos vezetőként terelgette a tantestület és a diákok életét. A munka szeretete, a következetesség, az elvei melletti kiállás jellemezte. Tanári tevékenységében a maximalizmus, emberi kapcsolataiban a közösségi szellem, a kapcsolattartás, az elszemélytelenedő világgal való ellenállásra törekvés kísérte végig életútját.

1973 augusztusáig volt az intézmény igazgatója, majd 1989-ig, nyugdíjazásáig „egyszerű” tanár. 1989-ben bekapcsolódott az akkor alakult önkormányzat munkájába, az MSZP celldömölki szervezetének elnöke lett. Az 1990-es választások után egyedüli szocialista képviselőként vett részt a képviselő-testület munkájában. Négy évig vezette a közművelődési és sportbizottságot, majd nyolc éven át Celldömölk alpolgármestere volt. Ez idő alatt szerepet játszott az egyházi iskolák visszaadása és az alsósági sportcsarnok felépítése ügyében is. 2002-től vonult vissza a közélettől.

Két fő kedvtelése a vadászat és a szőlészet volt. A vadásztársaságnál a gazdasági vezetői pozíciót töltötte be. A Ság hegyre közlekedő helyi járat egyik elmaradhatatlan utasa volt, élete szinte utolsó pillanatáig hűségesen feljárt szeretett hegyére. Aktív tagja volt a Kemenesaljai Baráti Körnek is. Munkája elismeréseként két ízben, 1997-ben és 2003-ban tüntették ki Celldömölk Városért Érdeméremmel. Halála után posztumusz Vas Megye Oktatásáért kitüntetésben részesítette Vas Megye Közgyűlése.

Irodalom:

Dr. Horváth Jenő: Életutak: Tima László. In: A Kemenesaljai Baráti Kör Híradója. 2007/2. sz. p. 7.
Fehér László: Gyászoló család, barátok, tisztelők! In: Új Kemenesalja. 2009/1. sz. p. 5.
Dr. Horváth Jenő: Emlékezünk és búcsúzunk. Tima László 1928-2008. In: A Kemenesaljai Baráti Kör Híradója. 2009/2. sz. p. 8.
Velük kezdődött. A celldömölki gimnázium tanárai 1946-1953. [Celldömölk] : Kemenesaljai Baráti Kör, 2011. 95 p.

G.T.

Módosítás: (2012. Április 04. Szerda, 13:45)

TŐKE JÁNOS
(Kemenesszentmárton, 1919. április 04. – Szombathely, 1987. február 25.)

Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnök


Szegényparaszti család ötödik gyermekeként született, szülei bérelt földeken gazdálkodtak. Származása hamar tudatosult benne. Az elemi iskolában kitűnő tanulót szülei, de főleg csendőr testvérbátyja taníttatni szerette volna: úgy tervezték, hogy a soproni evangélikus líceumba fog járni. A beajánlás azonban nem sikerült. Különböző alkalmi munkákat vállalt, majd behívták katonának. Hajmáskérre, az altisztképzőbe került. Továbbszolgálatra jelentkezett, amelynek során az őrmesteri rangig vitte. Ezután a frontszolgálat és a hadifogság időszakát élte meg. A fogságban táborparancsnoknak nevezték ki.

1947 nyarán került haza. Családjával - 1943-ban nősült - a földosztáskor kapott földön gazdálkodott. Bírónak választották, pártiskolába küldték és közölték vele, hogy a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (DÉFOSZ) járási titkára lesz.

Kemenesszentmártonban 1949-ben alakult meg a termelőszövetkezet, amelynek tizedmagával alapító tagja lett. Az akkori celldömölki járásban elsőként ők hoztak létre tsz-t 110 hold földön. 1950. október 1-től az Úttörő Tsz elnökének választották, mely beosztását egészen nyugdíjazásáig megtartotta. 1951 őszén egy ember kivételével az egész falu belépett a szövetkezetbe. 1954 óta rendszeresen minden hónapban munkaegység előleget fizettek dolgozóiknak és ennek is köszönhető, hogy a faluban felnövő fiatalok jórésze szívesen maradt a tsz-ben. 1960-ban a szentmártoni szövetkezet 10 éves évfordulóján a Munka Vöröszászló Érdemrendet kapta a szövetkezet addig elért termelési eredményeiért. Tőke János 1961-ben a Kossuth-díj harmadik fokozatát vehette át. 1959 márciusára Kemenesszentmárton, Vönöck, Mersevát egyesülésével kialakult a nagy szövetkezet. 1967-ben hozzájuk csatlakozott még a Celldömölki Vörös Csillag Tsz. és 1974-ben Kemenessömjén, Kemenesmihályfa tsz-ei. Ezzel Vas megye egyik legnagyobb termelőszövetkezete jött létre Kemenesszentmártonban. Jó érzékkel nyúltak a fejlesztésekhez: irodaházat, üzemi konyhát, egy hatszáz férőhelyes tehénistállót építettek a meglévők mellé. 100 hold gyümölcsöst telepítettek, hozzá pedig egy 120 vagonos hűtőházat. Kialakult feldolgozó üzemeik rendszere. Tejpalackozó üzemük a járás lakossági ellátásában vállalt fontos szerepet. Boltokat, vendéglátó helyeket hoztak létre Ajkán és Celldömölkön is. Szolgáltatói szintre fejlesztették gépjavító műhelyüket. Évi átlagban 8-10 millió Ft értékű saját beruházást végeztek és végrehajtották termőterületük teljeskörű meliorációját. Az Úttörő Tsz terméseredményeiben mind a növényágazat, mind pedig az állattenyésztés terén megyei első lett. 1982-ben 6300 hektáron gazdálkodtak és a bruttó 195 millió forintos termelési érték mellett 19 milló forintos nyereséget értek el. Tőke János 1982-ben Nyisztor György-díjban, 1984-es nyugdíjazásakor pedig a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetésben részesült. 1958 után választott járási és megyei, állami és párttestületekben végzett munkát több cikluson keresztül. Emberöltőnyi szakmai és közéleti munkáját a fentieken kívül – többek között – a Munka Érdemrend arany fokozatával, a Fürst Sándor-díjjal és a Szántó Kovács János Emlékéremmel ismerték el.

“Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van mögöttünk, ez pedig mezőgazdaság lehet” - mondotta. Tőke János a mezőgazdaság iránt elkötelezett, a fajtájához húzó, a szó nemes értelmében vett ízig-vérig parasztember volt.

Irodalom:

Hétvégi beszélgetés Tőke János Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnökkel, az MSZMP Vas megyei végrehajtó bizottságának tagjával. In: Vas Népe, 1964. május 10. p. 3.
Kiss Elemér: A Kemenesaljai Úttörő Termelőszövetkezet története. A mezőgazdasági termelés kialakulása és fejlődése Kemenesszentmártonban, Merseváton és Vönöckön. Szombathely, 1972. 157 p.
Barna Zsuzsa: Az ezrekből milliók lettek. Beszélgetés Tőke János Nyisztor-díjas tsz-elnökkel. In: Magyar Mezőgazdaság, 1982. 44. sz. p. 6.
Udvardy Gyula: Tőke János, a Kossuth-díjas parasztkapitány. In: Vasi Propagandista, 1986. 2. sz. pp. 129-132.
Káldos Gyula : Tőke János nyugalmazott termelőszövetkezeti elnök visszaemlékezése (kézirat). (Celldömölk, 1987. 53 p.)
Káldos Gyula: “Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van a lábunk alatt.” Tőke János (1919-1987) In: Vasi Szemle, 1989. 3. sz. pp. 350-352.

K. Gy.

TÖMBÖLY TAMÁS
(Szombathely, 1954. június 21. – Szombathely, 2009. augusztus 8.)

jogász, a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője (1995-2007)


A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban 1972-ben tette le az érettségit. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam és Jogtudományi karán, 1978-ban avatták az állam- és jogtudományok doktorává, majd 1981-ben jogi szakvizsgát tett.

Életét a közszolgálat határozta meg, pályája kezdetétől a haláláig a közigazgatásban tevékenykedve legjobb szakmai tudásával és emberséggel intézte ügyfélként hozzá forduló embertársai ügyes-bajos dolgait.

1978. március 1-jétől Körmend Nagyközség Tanácsa VB. Szakigazgatási Szervénél előadó, majd Körmend várossá válását követően 1979. január 1-jétől 1983. augusztus 31-ig Körmend Város Tanácsa VB. Szervezési és Jogi Osztályának osztályvezetője, ezt követően 1983. szeptember 1-jétől Celldömölk Város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága vb-titkára lett.

A rendszerváltás után 1990. október 1-jétől Celldömölk Város Önkormányzata megbízott, majd kinevezett jegyzője. 1991. január 21-től a Köztársasági Megbízott Vas Megyei Területi Hivatala hivatalvezetője lett, majd a közigazgatási szervezetrendszer átszervezése, átalakulása következtében 1995. január 1-jétől a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal hivatalvezetője, 2007. január 1-jétől pedig a Nyugat-dunántúli Regionális Közigazgatási Hivatal Vas Megyei Kirendeltségének vezetője 2007. december 7-ig. 2009. március 1-jétől a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal Jogi és Humánpolitikai Osztályának vezetőjeként dolgozott haláláig.

Tömböly Tamás közigazgatási életpályája során megismerte a helyi (községi, városi) és a területi (regionális szervek) közigazgatás valamennyi szegmensét, s így szerzett gyakorlati tapasztalatait hasznosítva közreműködött olyan új közigazgatási elképzelések valóra váltásában, mint a tanácsi időszakban a korszerű ügyfélszolgálati irodák ügyfélközpontú kialakításában; az ún. kisvárosi modell gyakorlati megvalósításában. Később oroszlánrészt vállalt a köztársasági megbízotti intézmény területi hivatalának megszervezésében; az önálló megyei közigazgatási hivatal létrehozásában; majd a regionális közigazgatási hivatalon belül a régiós és megyei feladatok elhatárolásában. Közreműködött jogszabálytervezetek véleményezésében, formálásában, illetve részt vett az államigazgatási szervezetrendszer korszerűsítési elképzeléseinek előkészítésében. Ismereteinek, látókörének bővítése érdekében 1995-ben és 1997-ben Franciaországban, 2001-ben pedig Svédországban vett részt közigazgatási tanulmányúton. A szakmai közéletben az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottság Állam- és Jogtudományi Szakbizottságának tagjaként illetve a Közigazgatási Jogi Szakbizottság alelnökeként is aktívan részt vett. A minőségbiztosítási követelmények teljesítésének híveként személyes és közösségi sikerként is tekinthette, hogy a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal 2006-ban „Magyar Közigazgatás Minőségi Díj” elismerésben részesült.

A köztisztviselők jogállásáról szóló törvény elfogadását követően 1993-tól aktív közreműködője volt oktatóként, vizsgáztatóként és tananyagfejlesztőként a közigazgatási alapvizsga és közigazgatási szakvizsga tanfolyamoknak. A köztisztviselői kar továbbképzése szempontjából nagy jelentőséggel bíró ROP 3.1.1 programsorozat végrehajtásában számos tárgy (oktatásában vett részt. Az Országos Közigazgatási Vizsgabizottság elnöke 2009. július 1-jétől a közigazgatási versenyvizsga vizsgáztatójának kérte fel. Felkérésre szakmai rendezvényeken, konferenciákon előadásokat tartott, illetve szakmai cikkeket publikált folyóiratokba.

Több mint harminc évig dolgozott a köz szolgálatában, nagy szakmai tudással és elhivatottsággal, empátiával és mások problémái felé segítőkészséggel fordulva, csendes szorgalomban, - de az esetenkénti, tevékenységéhez és emberségéhez méltatlanul őt érő támadások alkalmával is - belső vívódásokkal végezte munkáját közvetlen munkatársai, a vele kapcsolatban álló ügyfelek és társszervek megbecsülésétől övezve. 2006. március 15-én a belügyminiszter eredményes tevékenysége elismeréséül festmény emléktárgyat adományozott a részére.

Tömböly Tamás utolsó percéig küzdve súlyos betegségével 2009. augusztus 8-án hunyt el Szombathelyen.

Művei:

Kiss László – Tömböly Tamás: Szociális ellátások és támogatások. Pécs, 1996. 205 p. (Közigazgatás a gyakorlatban; 5.) (Jegyzők dokumentumtára; 4.)
Önálló hatáskörű szakigazgatási szervek a közigazgatási hivatalokban. In: Magyar Közigazgatás, 2006. 2. sz. pp. 94-98.

Irodalom:

Gyergyák Ferenc: Dr. Tömböly Tamás. In: Új Magyar Közigazgatás, 2009. 8. sz. pp. 64-65.
In memoriam dr. Tömböly Tamás (1954-2009). In: Új Kemenesalja, 2009. 16. sz. p. 6.

N. T.


 

Tóth II. József
(Mersevát, 1929. május 16. - Budapest, 2017. október 9.)

világbajnoki ezüstérmes és magyar bajnok, 12-szeres válogatott labdarúgó,
az Aranycsapat tagja

Külsővati származású édesapja, Tóth József vasutasként dolgozott Celldömölkön, édesanyja Szabó Karolina mersei illetőségű volt. Érdemes megemlíteni, hogy anyai ágon rokona Szabó Ferenc, aki a Ferencváros, a Haladás és a Rába ETO egykori kiváló centereként focizott az élvonalban. Szülei a jobb megélhetés érdekében a csepeli Weiss Manfréd Gyárban dolgoztak és csak a szülés idejére mentek vissza Mersére, hogy fiúk nyugodt körülmények között születhessen meg. Édesanyja hamarosan visszatért Csepelre dolgozni, a kisfiú pedig nagyszülei gondoskodása mellett élete első évtizedét töltötte a faluban. Az iskola első két osztályát Takáts Károlyné tanító keze alatt végezte, akinek fia, Takáts Árpád később Győrben híres sportriporter lett. Tóth József tíz esztendősen költözött Csepelre és ezután már csak a nyarakon volt nagyszülei vendége. A labdarúgás szenvedélyét a falu környéki mezők "grundjain"szívta magába.

1953. október 4-én volt először A-válogatott a Szófiában 1:1-re végződött Bulgária elleni mérkőzésen. Balszerencséjére több rokona is Nyugatra disszidált, ezért nem vehetett részt a helsinki olimpián illetve az Anglia elleni 6:3-as Wembley-beli "évszázad mérkőzésén". A történelmi győzelem visszavágóján 1954. május 23-án a Népstadionban a 7:1-es kiütéses diadal 5. magyar gólját ő szerezte. Kislánya megszületése után lett biztos a helye az 1954-es világbajnokságra készülő válogatottban. A vébén a későbbi győztes németek elleni 8:3-as csoportmérkőzésen a hetedik találat fűződik a nevéhez. A brazilok ellen negyeddöntőn súlyosan megsérülve is végig a pályán maradt, de több szerep nem juthatott számára a későbbi döntős csapatban. 1955-ben az utolsó válogatott mérkőzés az Olaszország elleni derbi volt, akiket több mint 3 évtizede nem győztünk le hazai pályán. A 80. percben Tóth II. mértani pontosságú beadásából Puskás szerezte meg a vezetést, majd 3 perccel később már ő maga adta meg a kegyelemdöfést az olasz gárdának.

A klubhűség mintapéldájaként végig a Csepel színeiben futballozott és nagyon büszke volt arra, hogy a sztár klubok előtt az ő irányításával 1959-ben sikerült elhódítaniuk az egyesület történetében negyedszer a magyar bajnoki címet. 1961-ben akasztotta szögre a futballcsukát. Jellemző szerénységére, hogy válogatottként is esztergályos volt a csepeli üzemben. Címeres mezben 12 alkalommal lépett pályára és 5 gólt szerzett, az élvonalban pedig 296 klubmérkőzésen 78 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját. Visszavonulása után Kaposvárott, majd Pápán edzősködött.

1989-ben ment nyugdíjba és visszavonultan élt, mert az Aranycsapat ikonjai mellett alig jutott rá figyelem. Idős korára utolsó mohikánként egyedül ő maradt a legendás, világverő gárdából. Ekkor már sorra érték az elismerések, amelyek egyikeként a 2015-ös merseváti falunapon a település sportpályáját róla nevezték el. A Magyar Labdarúgás Napján, 2017. november 25-én avatták fel a Tóth II. József és Czibor Zoltán pályafutásának emléket állító egész alakos bronz szoborpárt a Csepel Stadion bejáratánál. "Bozsi" - ahogy barátai becézték - nem volt sztár, de a merseváti származású csepeli melós mégis a magyar labdarúgás arany lapjainak felejthetetlen alakjai közé emelkedett...

Kitüntetései:
Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1955)
Vas Megye Önkormányzata Szolgálatáért Sport Tagozata (2006)
Csepel díszpolgára (2011)
Budapest díszpolgára (2014)
Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2015)

Irodalom:
Németh Tibor: Puskás - testközelből. Tóth II. József emlékei a focilegendáról. In: Új Kemenesalja, 2007. 1. sz. pp. 12-13. 
Temesi László: Csepeli esztergályos az Aranycsapatban. In: Magyar Nemzet, 2011. július 5. p. 23.
Gál László: Az Aranycsapat elfeledett legendái. Tóth II. József és Várhidi Pál élete. Bp. Aposztróf Kiadó, 2015. 191 p. (Halmay könyvek; 7.)
Horváth Erika: Tóth II. József sportpálya. Névadó ünnepséget rendeztek a merseváti falunapon. In: Vas Népe, 2015. augusztus 18. p. 9. 
Sinkovics Gábor: "Elfáradtam, fiam..." In: Nemzeti Sport, 2017. június 4. p. 20.
Tóth II. József - Mersevátról a Csepel bajnokcsapatába [2018] (Letöltés: 2020. június 16.)

Németh Tibor

TUNGLI GYULA
(Izsákfa, 1932. május 9. - Budapest, 2014. január 13.)

helytörténész, nyelvész, pedagógus, főiskolai docens

Tungli Károly földműves és Gyűrű Ida fia tanulmányait 1938 és 1942 között a római katolikus elemi népiskolában kezdte Izsákfán, majd 1946-ig a Gyömörei György Polgári Fiúiskolában tanult Celldömölkön. Középiskolai éveit 1946-tól 1950-ig a celldömölki Gábor Áron Gimnáziumban töltötte. Diplomát előbb 1953-ban Budapesten az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán szerzett, majd 1955-ben elvégezte az ELTE BTK magyar szakát, később 1958-ban a történelem szakát is. 1976-ban magyar nyelvészetből doktorált, disszertációját „Pápa földrajzi nevei” című értekezésével védte meg.

Vas megyében 18 éves koráig élt. Kemenesalján már diák korától kezdve foglalkozott szülőföldje történetével és népnyelvével. 1952/53-ban Mezőlak Általános Iskolájában tanárjelölt, 1955-től 1958-ig az Ajkai Gimnázium magyar szakos tanára volt. 1958 és 1983 között a pápai Türr István Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, közben1973/74-ben a Nyitrai Főiskola magyar lektora volt. 1983-tól 1992-ig a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusa, majd docense volt. 1992/93-ban a Veszprémi Egyetem teológia fakultásának pedagógia tanára. 2003-2004-ben – nyugdíjba vonulása után – történelmet tanított a pápai Batthyány Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskolában.

1958 óta vett részt az ismeretterjesztésben. Kutatási területei: névtan, művelődéstörténet, helytörténet. 1962 és 1992 között honismereti szakkört, speciálkollégiumot vezetett. Számos tudományos társaságnak (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Pápai Művelődéstörténeti Társaság) volt a tagja.

Az 1970-ben Pápán megtartott II. Diák honismereti Konferencia főrendezője volt. 1973-ban lektorként – Tőzsér Árpád költővel együtt – Petőfi-kiállítást rendezett, melyet 6000 szlovák és magyar diák tekintett meg. 1982-ben életre hívta a Kemenesaljai Baráti Kört, amelynek elnökségi tagja volt és 1988-ban a Pápai Művelődéstörténeti Társaságot. Győrben is végzett magyarságkutató tevékenységet. Részt vett a Veszprémi Akadémiai Bizottság néprajzi és neveléstörténeti tagozatának munkájában. 1992 és 2012 között Pápán folytatta honismereti munkáját. Tevékenyen dolgozott a Várostörténeti és az Ipartörténeti Körben. Tevékenyen részt vett a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület munkájában és az Országos Honismereti Akadémiák Veszprém megyei delegációjának oszlopos tagja volt.

1969-ben a Művelődési Minisztérium felkérésére egyik szerzője volt a „Honismeret az iskolában” című kiadványnak. 1970-ben jelentette meg a „Hűség” című szakkör folyóiratát. 1987-ben látott napvilágot a „Pápai járás földrajzi nevei” című dolgozata, majd 1995-ben „Izsákfa évszázadai” munkája. Főszerkesztője volt az 1997-ben megjelent Pápai Pedagógus Lexikonnak. 1999-ben jelent meg „Szülőföldünk Kemenesalja” című könyve. 2002 után került kiadásra a Pápai Pedagógus Lexikon II. kötete: „A Pápai Járás Pedagógusainak Adattára” valamint a „Pápai Krónika” című munkája. Nagy gonddal szerkesztette a Pápai Művelődéstörténeti Társaság füzeteit. 2009 októberében jelent meg „A pápai névtani konferencia előadásai”című kiadványa. Több mint 400 cikket publikált különböző újságokban és folyóiratokban. Maradandó értéket tárt fel a tudományos élet és az irodalom területén. Évtizedek óta három megyében (Győr-Moson-Sopron, Vas, Veszprém) tevékenykedett a helytörténeti munkában.

Kiemelkedő közművelődési és kulturális munkásságáért, helyi és országos tudományos életben betöltött szerepéért, valamint egy életen át tartó pedagógiai munkájáért: 1971-ben, 1978-ban és 1987-ben „Veszprém Megyéért”, 1988-ben Csűry Bálint-emlékérem és díj, 1992-ben Pedagógus Szolgálati Emlékérem, 1998-ban Pro Cultura, 2000-ben Celldömölk város jubileumi ezüst emlékérem kitüntetésekben, 2008-ban az „Oktatási Miniszter Elismerő Oklevele” díjban részesült. 2012-ben az Országos Honismereti Akadémián átvehette a mozgalom legmagasabb kitüntetését, a Bél Mátyás-díjat.

Végső nyughelye Celldömölk alsósági városrészének temetőjében található.

Egyénisége mély emberszeretetet, barátságot és közvetlenséget sugárzott környezetére. Így fordult tanítványaihoz, barátaihoz is. Ha az ember örömét leli abban, amit csinál, akkor a munka hivatássá válik számára. Számára a pedagógiai és tudományos kutatómunka, az alkotás mély elhivatottságot jelentett.

Kemenesaaljai vonatkozású művei:

Kresznerics Ferenc emlékzete. In: Magyartanítás, 1982. 4. sz. pp. 191-192.
A Kemenesaljai Baráti Kör. In: Honismeret, 1987. 4. sz. pp. 60-61.
Izsákfa évszázadai. Izsákfa, 1995. 181 p.
Szülőföldünk Kemenesalja. Celld., 1999. 181, [2] p.

Irodalom:

Burkon László: Megjelent Izsákfa monográfiája : Falutörténet egy városrészről. In: Vas Népe, 1995. 157. sz, (július 7.) p. 5.
Németh Tibor: Tungli Gyula: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. [Könyvismertetés]. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1999. 3. sz. pp. 89-92.
Tungli Gyula. (Összeáll. és szerk. Tölgyesi József). Veszprém, 1999. 53. p. (Veszprém megyei pedagógiai bibliográfiák, 8.)
Tölgyesi József: Tungli Gyuláról. Pedagógus a kultúra horizontján. In: Szín, 2009. 1. sz. p. 90.
Kiss Zoltánné: Tartalmas nyolcvan év. In: Napló, 2012. 119. sz, (május 22.) p. 15.
Molnár Gábor: Dr. Tungli Gyula (1932-2014). In: Új Kemenesalja, 2014. 4. sz. (március 7.) p. 14.

N. T.

UGHY JENŐ (Celldömölk, 1922. május 15. – Budapest, 1967. szeptember 14.)

könyvtáros, olvasásszociológus, újságíró


A középparaszti környezetből származó fiú a szülők erőfeszítései és gondoskodása révén szerezhette meg az érettségit 1940-ben a sümegi Kisfaludy Gimnáziumban. (Két lánytestvére pedagógus végzettséget szerzett.) Ughy Jenő sorsának alakulásába rögtön beleszólt a történelem: szinte az iskolapadból csöppent a második világháború lövészárkaiba. A világégés következtében kénytelen volt abbahagyni alig megkezdett orvosegyetemi tanulmányait és a fronton harcolt fogságba eséséig. Tífusz tört rá, de sikerült hazatérnie, és a demokratikus átalakulás lázában égő új rendszer mellé állt. Amíg tehette... Hazatérve Szombathelyen MÁV-tisztviselő, majd 1946-47-ben a Kisgazdapárt érdekkörébe tartozó "Nyugati Kis Újság" belső munkatársa lett.

Provokáció révén lebuktatták és a "Magyar Közösség" ügyéhez csatolva a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt 8 évi börtönre ítélték. A szabadságvesztés büntetést 1947. november 13-tól 1954. február 2-ig töltötte le, amelyből az utolsó éveket a recski munkatábor emberpróbáló bányáiban vészelte át. Vallásos meggyőződése, az életbe vetett hite adott lelkierőt neki ezekben a nehéz esztendőkben. Szabadulása után még 2 évig a tatai szénbányáknál volt kőrakó vasúti munkás. E közben vette feleségül Zalaszegváron Szabó Saroltát. Az 1956-os forradalom alatt október 26-án ő lett a Független Kisgazdapárt Országos Közpomtjában a sajtóosztály vezetője. A szabadságharc után  Pápán, a Jókai Mór Könyvtárban helyezkedett el könyvtárosként, s pár év múlva az olvasószolgálati csoport vezetője, majd 1962 végén egy hónapig megbízott könyvtárigazgató lett.

1963. február 1-től az Országos Széchényi Könyvtárban a Könyvtártudományi Módszertani Központ munkatársa lett, ahol az Új Könyvek társadalomtudományi és történettudományi vonatkozású szerkesztése mellett fő területként az olvasáskutatással foglalkozott.

Az "Ezer falusi lakos és a könyv" című, 1965-ben mindössze háromszáz példányban napvilágot látott olvasásszociológiai alapműve módszertani kézikönyvként forgatható. Ughy Jenő műhelygyakorlatnak tekintette a kötet alapjául szolgáló, 1964 március 1. és 31. között lebonyolított felmérést: igyekezett kialakítani a reprezentatív kiválasztás technikáját és az interjúkészítés módszertanát. Addigi életútjának, elméleti tájékozottságának és gyakorló könyvtárosi időszakának minden tapasztalatát belesűrítette a vizsgálatsorozatba, amely szigorúan tudományos alapon a valóság tükörképét kívánta bemutatni. A vizsgálat módszertani alapját a bielefeldi EMNID Társadalom- és Közvéleménykutató Intézet Rolf Frőhner által irányított "Könyv a jelenkorban" című felmérése jelentette. A falusi lakosság olvasási struktúrájának felvázolása érdekében az ország különböző tájain fekvő, eltérő adottságokkal/viszonyokkal bíró öt más-más népességkategóriába tartozó település 200-200 lakosáról (tehát a nemolvasók köréről is) szakemberek által kitöltött 58 pontos kérdőív segítségével készített olvasásszociológiai pillanatfelvételt. A Nyírmeggyesen, Bácsán, Bátorban, Bácsalmáson és Dákán lebonyolított kutatás korszerű művelődési szemlélet jegyében, az olvasást a többi kulturális tevékenységgel egységben vizsgálta. A szabadidő szerkezete, a könyvvásárlás és a könyvtári tagság mellett az olvasás motívumainak és hatásának is gazdag tárházát biztosította a mintegy 80 ezer adat feldolgozása. Az információs bázist az akkoriban korszerű lyukkártyás módszerrel rögzítette. Kutatásainak minden eleme továbbgondolásra érdemes volt, és szinte csábított a folytatásra, még átfogóbb felmérések készítésére: az olvasás összefüggésrendszerének minél pontosabb bemutatására. Tervezte a folytatást, alapozó vizsgálatainak kiterjesztését és továbbfejlesztését. Pályájának felfelé ívelő szakaszában tragikus hirtelenséggel, máig nem tisztázott gyanús körülmények között, közlekedési baleset következtében hunyt el. Magyarországon elsőként vizsgálta tudományos eszközökkel a községi lakosok olvasási szokásait és a magyar olvasásszociológia egyik úttörőjének tekintjük.

Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja (ma: Könyvtári Intézet) 1987 novemberében a hazai olvasáskutatás apostola halálának 20. évfordulójáról konferencia keretében emlékezett meg.


Főbb művei:

Egy úttörő falusi könyvtáros : Székely Imre. In: A Könyvtáros, 1961. 10. sz. pp. 593-594. (A nemeskeresztúri könyvtárosról.)
Az olvasás helyzete Dákán (Tóth Dezsővel). In: A veszprémi megyei könyvtár évkönyve. Veszprém, 1961.
Ezer falusi lakos és a könyv. Bp. 1965. 119 p. (A Könyvtártudományi és Módszertani Központ kiadványai 11.)

Irodalom:

V[argha] B[alázs]: Ughy Jenő 1922-1967. In: Könyvtáros, 1967. 10. sz. p. 583.

Két évtized az olvasáskutatás könyvtári műhelyében : In memoriam Ughy Jenő. In: Könyvtáros, 1988. 4. sz. pp. 189-202.

Pártay Tivadar: Testvériség a pokolban. (Recski rabtársaim: Mezőfi Károly, dr. Endrődy Zoltán, Ughy Jenő és Földváry-Boér Elemér emlékére). In: Kis Újság, 1989. 5. sz. (június 29.) p. 6. 

N. T.

UHLÁR GYULA
(Esztergom, 1891. november 24. – Celldömölk, 1955. - április 20.)

kántortanító, karnagy


Az Esztergomi Érseki Római Katolikus Tanítóképző Intézetben 1909-ben szerzett tanítói- és kántori oklevelet. Pályáját Budapesten kezdte. Tanítói munkája közben négy félévet hallgatott az egyetem jogi karán. Az I. világháborút követő nehéz időkben abbahagyta jogi tanulmányait. Ebben közrejátszott az is, hogy 1921-ben – zenei irányultságának hatására – a Fejér megyei Bodajkon (hazánk egyik búcsújáróhelyén) vállalt kántortanítói állást. Ezt követően kötött házasságot a jánosházi születésű Fazekas Irénnel. Házassága révén ismerkedett meg Kemenesaljával és hamarosan beadta pályázatát egy Celldömölkön meghirdetett kántortanítói állásra.

1924. augusztus 7-től lett – a voksolók többségének bizalmából – Celldömölk kántortanítója. 1928-ban az egyházi főhatóságtól igazgatói címet kapott. A harmincas évek elejétől a Kemenesaljai Esperesi Kerületben – az esperesi ellenőrzések során – iskolalátogatóként működött közre. Tanfelügyelői javaslatra a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1937-ben iskolafelügyelővé nevezte ki. Iskolai tevékenységén kívül értékes karnagyi munkát is végzett. Ide kerülésekor átvette a Katolikus Legényegylet férfikarának vezetését. Az együttessel 1926. augusztus 20-án - a Budapesti Központi Katolikus Legényegylet alapításának 70. évfordulóján - nagy sikerrel vett részt a Zeneakadémia nagytermében rendezett hangversenyen. Rendszeresen vezényelte ezt a dalárdát az egyházi szertartásokon kívül más műsoros rendezvényeken is. 1928-ban megszervezte az egyházi vegyeskart, melynek élete végéig serlegeket nyerő karnagya volt. A Vasutas Kör Koptik utcai székházában 1927-ben férfi dalosokat tömörítő, ún. Vasutas Dalárda szerveződött: első karnagya Uhlár Gyula volt. Vezetésével nagy sikerrel szerepeltek a 1929 júliusában Debrecenben rendezett Országos Dalosversenyen. A felnőtt énekkarokon kívül saját iskolájának gyermekkórusát is ő vezette. A "Kis-Mária-Celli Imák és Énekek" c. imakönyv összeállítása, s a dr. Székely László által írt "Ének a kiscelli Szűzanyához" c. vers dallamának megalkotása is nevéhez fűződik. Az iskolák államosítása után még két évig tanítóskodott a helyi állami fiúiskolában. 1950-ben nyugdíjba ment, de a kántorizálást haláláig, 1955. április 20-ig folytatta.

Műve:

Kis-Mária-Celli Imák és Énekek. Imakönyv. Celldömölk, 1949.

Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely. 1930. p. 233.
Celldömölk egyházi zenéje. In: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977). Szombathely. 1977. pp. 362-376.
Horváth Lajos : Gondolatok, tények, emlékek a celldömölki iskolánkívüli népművelési munkáról. (Kézirat, 1988.)

H. L.

ÚJVÁRY ISTVÁN
(Alsóság, 1796 - Szombathely, 1873. szeptember 7.)

honvéd alezredes (1848/49), a szabadságharc tábori kórházainak főfelügyelője

A vagyontalan nemesi származású fiatalember 1813-ban lépett be a császári seregbe és három évtizedet húzott le az erdélyi 31. gyalogezrednél. 1843-ban főszázadosi ranggal helyezték nyug¬állományba. Ezután Szombathelyen élt a szabadságharc kitöréséig.

1848. június 19-én lett a megyei nemzetőrség őrnagya és az egyik legaktívabb szervezője. Szeptembertől a vasi önkéntes nemzetőr-zászlóalj parancsnokaként a drávai őrvonal védelmében részt vett a Jellasics elleni harcokban, Októberben a Szombathelyen alakuló 45. honvédzászlóalj parancsnoka, amelynek élén november 11-én őrnaggyá nevezték ki. Decemberben Perczel drávai hadtestébe, majd 1849 januárjában Görgei feldunai seregéhez csatlakozott egységeivel. A három évtizedes katonai tapasztalattal rendelkező Újváryt Görgei márciusban dandárnokká léptette elő, és a sereg II. hadtestében az I. hadosztály negyedik dandárának parancsnokává nevezte ki. A Kmety-hadosztályhoz tartozó csapatai élén végigharcolta a téli és a tavaszi hadjáratot. Vitézségéért május 3-án 3. osztályú katonai érdemjellel tüntették ki. Buda visszafoglalását követően a város térparancsnoka lett, majd ezután nyár elejétől a Feldunai hadsereg tábori kórházainak főfelügyelője. Augusztus elejétől már alezredesi rangban a Paulis - Világos - Radna térségben koncentrálódott tábori kórházak főparancsnoka. A világosi fegyverletétel után Aradon 12 évi várfogságra ítélték, de Olmützből 1854-ben amnesztiával került haza. Kiszabadulása után napidíjas írnokként tudott munkát találni. A kiegyezést követően telekkönyvi hivatalnok lett Szombathelyen. Birtokszomszédjával, egykori fogolytársával, Berzsenyi Lénárddal alapító tagja lett a Vas megyei önsegélyző honvédegyletnek.

Irodalom:
Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. 2. köt. Miskolc, 2015. p. 573..
Hermann Róbert: Újváry István őrnagy 1849. évi naplója a 45. honvédzászlóalj történetéről. In: Előadások Vas megye történetéről VII. Szombathely, 2020. pp. 363-384.

N. T.

URANOVICZ IMRE
(Celldömölk, 1931. május 18. - Budapest, 1992. december 23.)

diplomata

Szülei: Uranovicz Mihály és Heiner Rozália. Édesapja ritzer kőfaragó volt a Sághegyen, bár alapszakmája a kocsigyártó bognár volt. Néhány év múlva Budapestre költöztek, ahol a családfő a csepeli Weisz Manfréd Művek esztergályos-marósa lett. 1944 tavaszán az első bombázások után visszaköltöztek Cellbe a nagyszülőkhöz. Így Uranovicz Imre a 3-4. polgárit már itt végezte. Ezt követően a pápai gimnáziumban tanult, majd az akkor induló celli Gábor Áron Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A második osztály végén hetedmagával kirúgták az iskolából és Pannonhalmára küldték őket. Két hónapig volt a bencés székhelyen, majd újra Pestre került és a fővárosban érettségizett.

1950-től 1954-ig a budapesti egyetem jogtudományi karán, majd 1954/55-ben a Külügyi Főiskolán képezte magát. Közben házasságot kötött Molnár Gizellával és két gyermekük született: László (1954) és Ágnes (1956). 1954-től közel négy évtizeden át a Külügyminisztérium munkatársa volt. 1956-tól 1959-ig a washingtoni magyar nagykövetségen és a New York-i magyar ENSZ-képviseleten attasé és harmadtitkár. Mandátumának lejártakor hazatérve az állomáson tudta meg, hogy édesanyja meghalt és azonnal indulnia kell a celldömölki temetésre, amellyel megvárták őt...

1959 és 1963 között a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályán előadóként dolgozott. 1964-től 1969-ig az ENSZ-titkárság politikai és a Biztonsági Tanács főosztályának tisztségviselője, egyúttal a ciprusi ENSZ-erők parancsnokának és az ENSZ-főtitkár ciprusi különmegbízottjának politikai tanácsadója. 1969-től a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályán főelőadó, 1971/72-ben főosztályvezető-helyettes, 1973-tól Saigonban a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság magyar tagozatának általános vezető-helyettese. 1974 és 1976 között magyar nagykövet Ausztráliában, canberrai székhelye mellett egyúttal Indonéziába, Malajziába és Új-Zélandra is akkreditálva. 1976-tól 1980-ig indonéziai magyar nagykövet, Malajziába is akkreditálva. 1980-tól 1984-ig az európai biztonság és együttműködés tárcaközi bizottságának titkári funkcióját látta el. 1984-től a Kulturális Fórum előkészítő értekezlete végrehajtó titkárhelyettese; 1985 és 1989 között tervező és elemző főosztályvezető-helyetteseként működött. 1986-ban újra nősült, második felesége Tóth Györgyi. 1989-től haláláig ciprusi magyar nagykövet volt Nicosiában.

Műveiből:

A Vietnami Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság, 1973. Doktori disszertáció. Bp. 1974. 83, 15 p.
Az emberi jogok napja. In: Magyar Jog, 1988. 3. sz. pp. 193-196.

Irodalom:

Magyar és nemzetközi ki kicsoda 1992. Bp. 1991. p. 901.
Új magyar életrajzi lexikon. VI. köt. Bp., 2007. p. 969.

N. T.

VAJDA SÁMUEL (Jánosháza, 1718. február 18. – Szombathely, 1795. szeptember 29.)

tihanyi apát, egyházi író


Vajda Sámuel jánosházi gazdag, birtokos nemesi családból származott. Vajda Zsigmond és Baczere Julianna László nevű fiát 1718. március 9-én keresztelték meg a római katolikus plébánián.

Középiskolai tanulmányai után a bencés rendbe lépett 1735. november 28-án és 1736. november 21-én tette le a fogadalmat. A bölcseletet Pannonhalmán tanulta, a teológiát pedig Nagyszombatban, ahol báró Majthényi Ádám esztergomi érseki helynök, püspök 1742. május 24-én szentelte pappá. Visszakerülve Pannonhalmára, egy évig bölcseletet tanított, majd 1743-1757 között – kisebb megszakításokkal – a teológia tanára és pannonhalmi magyar hitszónok. 1746-ban a bencések fellázadtak Sajghó Benedek főapát irányvonala ellen (közöttük Koptik Odó celldömölki apát is) ezért – miután megfosztották katedrájától – 1746. október 6-tól Tihanyban élt. 1747-ben rendtársai bizalmából Jankovics Mártonnal együtt Bécsbe ment panaszra a főapát ellen a Kancelláriához, de itt Mária Terézia parancsára elfogták, és a bécsi érseki palota börtönébe zárták. A zavargások elültével ismét elfoglalhatta katedráját Pannonhalmán. Életének ebben a szakaszában főleg a teológia elméleti részével foglalkozik, munkái kéziratban maradtak meg Pannonhalmán. Kéziratainak főbb témái: a hit és az isteni erények, az angyalok, az ember céljai, az emberi cselekedetek.

1757 májusától 1760 áprilisáig a dömölki apátság kormányzói tisztségét töltötte be, s annak főleg anyagi ügyeit intézte. Kormányzósága idején tovább szépítette a Koptik által építtetett új templomot és nevéhez kötődik az új kolostor épületének megterveztetése, az építés előkészületeinek megszervezése és az alapkő letétele 1760. március 14-én. Közben megenyhült a feszültség közte és a főapát között, és 1760. április 16-án a tihanyi bencés apátság vezetőjévé nevezték ki.

Az apátság vagyonával gondosan gazdálkodott, minden esztendőben precíz számadásokat készített. Legendásan aszketikus életmódot folytatott (állítólag negyven évig nem evett húst / nem ivott bort és csupasz deszkákon aludt), szigorúan vette a klauzurát, de ugyanakkor karitatív hajlama is közismert volt az apátsági birtokokon élők körében. A tihanyi templomot és a rendházat adományokkal látta el, adakozott a bakonybéli bencés templomnak is. Az apátsági templom mai berendezése sok tekintetben az ő időszakára vezethető vissza: 1765-ben új orgonát szereltek be; Magyarországon Vajda építtette az első oltárt Jézus Szívének tiszteletére; a toronyban három harangot és egy órát helyeztetett el. Az új templomot 1778. szeptember 13-án Bajzáth József veszprémi püspök szentelte fel.

Vajda Sámuelnek sokat köszönhet Balatonfüred. Gondoskodása nyomán lett országosan ismert gyógyforrás: apátsága idején ötszobás, emeletes fogadó (1764), kilencszobás épület és nagyvendéglő (1781) épült. A vendéglátó helyeket (fürdő, szálloda, étterem) a bencés rend bérbe adta és Vajda mindig méltányos szerződéseket kötött a vállalkozókkal és ugyanezt a mértéktartást várta el tőlük áraik tekintetében.

Apátsága idején főleg gyakorlati teológiai munkákat írt. Ekkor keletkezett a fő műve, a három kötetes: A Mi Urunk Jézus Krisztusnak élete... (Pozsonyban, 1772-74.). 1782-ben névtelenül kiadta – a Pray-kódex nyomán – Szűz Szent Margit életének legendáját, amely Budán jelent meg. Ugyancsak tihanyi apát korában fordította le VI. Pius pápa imádságos könyvét (Budán, 1784.). A bencés rend 1787-es feloszlatása után barátjához, Szily János szombathelyi püspökhöz vonult vissza, ahol a Nagykar utcában lakott. Egy 1795. május 19-én Kis Pál veszprémi nagyprépostnak küldött levelében azt írta, hogy majdnem teljesen megvakult. 1795-ben, szeptember 29-én halt meg, és kívánsága szerint a közkedvelt ferences templom kriptájában temették el.

Művei:

A' meg-ditsőült szenteknek jelesül pedig a' boldog Szűz Máriának tiszteletéről néhány rövid, és könnyen érthető bizonyítások. - Veszprém, 1792. 39. p. Forrás: http://mek.oszk.hu/07800/07870/# (tovább)

Irodalom:

Lukácsi Márk: Vajda Sámuel élete és irodalmi munkássága. Pannonhalma, 1997. 198 p. (Pannonhalmi füzetek 40.)

K. J. – N. T.

VARGA LÁSZLÓ CSABA
(Celldömölk, 1957. július 3. - Celldömölk, 2007. június 7.)

gépészmérnök, Celldömölk alpolgármestere (1990/94)

A Savaria Szakközépiskolában érettségizett Szombathelyen, majd Miskolcon a Nehézipari Egyetemen tanult tovább. Gépészmérnöki diplomájának kézhezvételét követően a Tatabányai Szénbányáknál helyezkedett el. 1983 októberében a celldömölki gázprogram indulásakor tért vissza Kemenesaljára és az ÉGÁZ munkatársa lett. A kirendeltség vezetőjeként koordinálta és szívügyének tekintette Celldömölk és Jánosháza gázművesítésének fejlesztését. 1987-ben kötött házasságot Kovács Marietta gimnáziumi testnevelő tanárral és három gyermekük (Csaba, Réka és Marietta) született. A rendszerváltást követő első önkormányzati választáson független jelöltként a legmagasabb, 62.67%-os támogatottsággal lett a celldömölki helyhatóság tagja. A testület megválasztotta alpolgármesternek és egyúttal Alsóság részönkormányzat-vezetői feladatait is ellátta.

Személyesen is sokat tett a Sághegy lábánál fekvő városrész érdekében és büszke volt az elért eredményekre. A ciklus során épült meg a tornacsarnok, átadták az iskola konyháját és a ravatalozó épületét és elkészült a II. világháború áldozatainak emlékműve. Szívügyének tekintette a hegyen a Bányász Emlékmű felállítását és fontos érdemeket szerzett a geológiai tanösvény megvalósításában. Ebben az időszakban indult el az Alsósági Tavaszi Napok máig tartó rendezvény-sorozata. Közreműködött az olaszországi Pagnaccoval való testvérvárosi kapcsolat kialakításában.

1993-tól négy évig egyéni vállalkozóként működött: 1995-ben újraindította a felesége révén családi vállalkozásnak számító egykori Csoma Sütödét, majd megvásárolta a Jánosházi Sütőipari Kft.-t. A pékség fénykorában celldömölki, jánosházi és sárvári üzemekben is készült a Nyugat-Dunántúlon márkanévvé emelkedett „jánosházi kenyér”. Filozófiája szerint a hagyományos technológiájú, adalékmentes és minőségi alapanyagokat felhasználó gyártási folyamat jelentette a siker kulcsát. Tevékenységének elismeréseként a Vállalkozók Országos Szövetsége a „2006. év vállalkozója” elismerésben részesítette.

Az 1990-es években a Kemenesaljai Ipartestület elnöki feladatait is lelkiismeretesen végezte. 1997-től haláláig a Celldömölk határában épült stratégiai olajtárolót működtető IPR Rt. munkatársa volt. Fiatalon, korunk gyógyíthatatlan betegségében hunyt el.

Irodalom:

Burkon László: Bemutatjuk Celldömölk új vezetőit – Varga László Csaba alpolgármester. In: ÚK, 1990. 12. (november) p. 3.
Rozmán László: A 2006. év vállalkozója – Varga László Csaba. In. ÚK, 2007. 1. sz. (január 12.) p. 10.
Uő.: Varga László Csabára emlékezünk. In: ÚK, 2007. 13. (június 29.) p. 5.

N. T.

VAS KÁROLY
(Nyárád, 1906. december 13. – Pécs, 1985. június 4.)

pedagógus, főiskolai tanár


Középparaszti családból származott, Nagy László és Ágh István költők nagybátyja volt. Pályaválasztásában a szülők akarata érvényesült, akik papnevelő szemináriumba küldték; előbb a pápai bencés, majd a veszprémi piarista gimnáziumban tanult. Tanulmányai során azonban erősödő történelem és társadalomszemlélete – amiben fontos szerepet játszottak a népi írók és műveik – a világi élet felé irányították. A budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karán 1935-ben történelem-latin szakon szerzett középiskolai tanári oklevelet, ezt követően az ajkai Nirnsee Pál nagybirtokos, országgyűlési képviselő gyermekeinek lett a nevelője.

1939-től 1945-ig az érsekújvári Pázmány Péter Gimnáziumban tanított, ahol az Országos Falusi Tehetségmentési akció tankerületi feladataival és népfőiskola szervezésével is megbízták. Ezekről az évekről A magyar lélek szolgálatában (Budapest, 1943.) című munkájában számolt be. A háború végén Győrben kapott állást, a Révay Miklós Gimnázium igazgatóhelyettese lett. A tankerületi főigazgató 1946-ban bízta meg a történelem, valamint a latin nyelv és irodalom tantárgyak szakfelügyeletével. Tagja és titkára lett a Nemzeti Paraszt Pártnak és a Nemzeti Bizottságnak. Népi kollégium megszervezésére is felkérték (Kovács Pál Népi Kollégium) melynek egyben igazgatói tisztségét is betöltötte. Azonban alighogy elkezdte a munkát, Keresztury Dezső kultuszminiszter 1947. január 21-től Celldömölkre helyezte – az 1946. november 26-án alapított – gimnázium és kollégium megszervezésére.

Vas Károly magáévá tette azt a saját korát jóval megelőző gondolatot, miszerint az új gimnáziumnak úgy kell megépülnie, hogy hozzá kapcsolódjanak, vagy pavilon-szerűen épüljenek ki a közművelődési intézmények: tájmúzeum, kultúrház, nyilvános könyvtár, diákotthon, sportpálya stb. Celldömölk, bár az 1946-os év a gimnázium-alapítás tervével telt, nem volt felkészülve az iskola beindítására. Sem helyiség, sem költségvetési források nem álltak a rendelkezésre. Bebizonyosodott, hogy az eredményesség nem elsősorban a tárgyi feltételek sokaságán múlik, hanem mindenekelőtt a nevelő személyiségeken.

Vas Károly húsz évet szánt tervei megvalósítására, azonban csak huszonhárom hónapot tölthetett Celldömölkön, akarata ellenére a szombathelyi tankerületi főigazgatóságra helyezték általános tanulmányi felügyelőnek, majd Budapestre került az oktatási minisztériumba, a történelem tantárgy országos felügyelőjének.

1950-től 1972-es nyugdíjazásáig a Pécsi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanáraként dolgozott, egyidejűleg minisztériumi főelőadóként az új történelemtantervek és módszertani útmutatók elkészítését irányította. A történelemtanítás-módszertan nemzetközileg elismert szakértőjének számított. Tankönyveiből és jegyzeteiből tanárok generációi tanultak.

Művei:

Érzelmi nevelés az általános iskolai történelemtanításban. Bp. 1964.
A történelemtanítás módszertana. Bp. 1973.

Irodalom.:

Vas Károly : A celldömölki gimnázium története 1947. II-1949. XII-ig. Pécs, 1977.)
Vas Károly: Nevelés a Felsőbüki Nagy Pál Kollégiumban. In: Vasi Szemle, 1972. 4. sz.
Tungli Gyula: Aki tanárnemzedékeket nevelt. Bemutatjuk Vas Károly nyugalmazott főiskolai tanárt. In: Köznevelés, 1981. 20. sz. p. 5.
Uő: Nagy László és Vas Károly. In: Honismeret, 1986. 1. sz. pp. 10-11.
Uő: Vas Károly (1906-1985). In: Vas Népe, 1985. 150. sz. (jún. 28.) p. 5.
Tungli Gyula: Ki volt Vas Károly? In: [Veszprémi] Napló. 2008. júl. 11. p. 15.

K. Gy.

VIDOS JÓZSEF

(Kemenesmihályfa, 1805. április 18. – Kemenesmihályfa,1849. augusztus 3.)

politikus, alispán, kormánybiztos (1848/49)


A Vidos család nemessége a 13. századig vezethető vissza, kiterjedt rokonságuk szinte az egész Kemenesalját átfogta. Közéleti szerepvállalásukat bizonyítja, hogy a 17. századtól kezdve tagjai sorra bukkantak fel a megyei adminisztráció különféle pozícióiban. A soproni evangélikus líceum után jogi végzettséget szerzett fiatalember a reformkorban Széchenyi eszméinek követője volt. 1836-tól Vas megye főjegyzője, a liberálisok megyei vezére, akit kétszer választották alispánná az 1838-1848 közötti években s számos más tisztséget is viselt. Edvi Illés Pál jellemzése szerint: „Külsejére nézve barna, daliástermetű, nyílt arcú, magas homlokú férfiú. Társalgásban beszédes, lovagi, önkedveltető, mívelt. A jogban jártas, rögtönzött politikai ékeszólás neki nagyon díszlett. Mint ama híres francia költészről, Racine-ről életírója megjegyzé, miszerint oly szép szavú, hogy lehetetlen, neki a mennyek kapui meg ne nyílnának: úgy Vidos Józsefről is elmondható, hogy neki minden szívek kapui megnyíltak.”

Vas megye követeként vett részt az utolsó rendi országgyűlésen, 1848 tavaszától testestől lelkestől Kossuth híve. Aktívan részt vett a diéta munkájában s nevéhez fűződik a népképviseleti törvény azon liberális módosítása, mely szerint az értelmiségű foglalkozásúak az általuk fizetett lakbér összegétől, tehát a cenzustól függetlenül kapják meg az aktív választójogot. Tagja volt a forradalom kitörése előtti napokban Bécsbe küldött országgyűlési deputációnak is. Felemelő érzés lehetett számára, amikor az utolsó rendi országgyűlés április 8-i ülésén kerületi jegyzőként ő olvashatta fel azt a 31 cikkelyből álló törvényjavaslatot, amelynek V. Ferdinánd általi szentesítésével a polgári Magyarország alapköve ünnepélyesen letétetett.

Az 1848 júliusára összeállított 3000 fős nemzetőrsereg parancsnoka a "katonai pályát nem próbált, de sokoldalú, fényes talentumánál fogva a közbizalmat Vasban osztatlanul bíró" Vidos József lett 1848. június 19-én Vas megye nemzetőrségének főparancsnoka. A miniszterelnök Batthyány Lajos szeptember 19-én a vasi népfelkelés parancsnokává is kinevezi, és Kanizsa felszabadítására utasítja, amit a nemzetőrség Jellačić hátrahagyott helyőrségének elűzésével végre is hajtott. A diadalról küldött beszámoló jelentése után október 4-én hivatalosan kérte betegségére való hivatkozással, hogy katonai megbizatása alól mentsék fel. Eme kérésének helyt adtak, azzal a feltétellel, hogy kormánybiztosi tisztjét továbbra is megtartja. Időközben a vasi nemzetőrökkel és a Miklós huszárokkal visszaindult a megyébe, serege e hazavonulás során szétszéledt, és csupán az önkéntesek maradtak meg, akik a toborzáskor a továbbszolgálatot vállalták. De még így is katonai szempontból a legütőképesebb egységet Vidos vezette, s nemzetőreivel, népfölkelőivel és a Miklós huszárokkal Kiscellen át Csepregre vonult a fosztogató horvát horda ellen. Hadseregparancsnoki szolgálata befejeztével 1849 januárjáig, a császáriak bevonulásáig kormánybiztosként működött, majd részese maradt a megyei közéletnek.

A megtorlás elől menekülnie kellett és hosszabb ideig bújdosott Zichy Lajos somlói pincéjében. Augusztusban megtámadta a kolera és Éva testvére szállította haza a kemenesi birtokra. Bátyja ápolása során ő is megbetegedett és egy napon hunytak el. Vidos Józsefet Mersevát határában egy Cinca-parti nagy akácfa tövében temették el. A családi kripta 1852-es megépítése óta már ott pihen Vas megye 1848-as szabadságküzdelmének jeles alakja.


Irodalom:

Ordas Iván: Vidos József (1805-1849). In: Vasi Szemle, 1968. 3. sz. pp. 429-437.
Szász Erzsébet: Vidos József országgyűlési beszámolója. 1848. május 1-én. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1978. 1. sz. pp. 35-40.
Tilcsik György: Széchenyi barátjából Kossuth harcostársává. 180 éve született Vidos József. In: Vas Népe, 1985. 90. sz. (április 18.) pp. 2-3.
Ordas Iván: 1848 Vas megyei eseményeiből. Koltai Vidos József nemzetőrparancsnok. In: Honismeret, 1986. 2. sz. pp. 13-15.
Molnár András: A vasi nemzetőrség kanizsai „kalandja” 1848 októberében : Chernel Kálmán visszaemlékezése. Vasi Szemle, 1991. 2. sz. pp. 227-232.
Tilcsik György: Vidos József politikai pályája. In: Vas megyei levéltári füzetek 6. köt. Előadások Vas megye történetéről II. Szombathely, 1993. pp. 27-39.
Baloghné Lasics Judit: Edvi Illés Pál végbúcsúja Vidos Józseftől 1849-ben. Gondolatok egy 145 évvel ezelőtti esemény évfordulóján. In: Vas Népe, 1994. 234. sz. (október 6.) p. 6.
Hermann Róbert: Vidos József kormánybiztos jelentései (1848. október 16. – december 27.). In: Savaria : A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 22/1., Pars Historica : 1992-1995. Szombathely, 1995. (!1997). pp. 49-95.
Hermann Róbert: „… Tán a tavasz a durva tél után kellemetes leend”. Vidos József levelei és jelentései 1848 február – szeptember. In: Vasi Szemle, 1998. 2. sz. pp. 141-160.
Kozma Gábor: Testvérek, keresztutak és koszorúk. A Vidos család merseváti sírboltja nemzeti emlékezésünk fontos és értékes darabja. In: Vas Népe, 1998. 62. sz. (március 14.) p. 11.
Kozma Gábor: Gróf Széchenyi István barátja volt : Szinte génjeiben hordozta a hadművészet csínját-bínját : Vidos József és a forradalom. In: Vas Népe, 2000. 62. sz. (március 14.) p. 10.

N. L. – N. T.

VIRÁGHALMI FERENC

(Révkomárom, 1826.szeptember 5. – Kiscell, 1875. szeptember 24.)

író, műfordító, honvéd százados (1848/49)

Névváltozat: Blumentritt Ferenc (1851-ig)


Szülei: Blumentritt Ferenc komáromi városi hivatalnok és Graff Erzsébet. Édesapját négy éves korában elveszítette. Középiskolai tanulmányait a komáromi bencéseknél kezdte, majd a Pannonhalmi Szent Benedek-rend győri főgimnáziumában fejezte be és a piarista rend fogadalmasaként Besztercén, Kecskeméten és Kolozsvárott volt tanár. A szabadságharc kitörésekor, 1848 szeptemberében honvédnek állt a győri 23. honvédzászlóaljnál. A schwechati ütközetben tanúsított hősies helytállásáért december 5-től az ugyancsak győri 39. zászlóalj hadnagya, majd 1849 áprilisától már főhadnagya lett. 1849 májusában nyitrai térparancsnok és júniustól ugyanitt százados. Haditettei közül kiemelkedik az 1849 júliusi ácsi erdőben lezajlott véres ütközet, ahol három sikeres rohamot is vezetett. Világosnál tette le a fegyvert, s két hónap bujdosás után besorozták az osztrák ármádiába közkatonának. Olaszországba vitték, ahol előbb Piacenzában, majd Bresciában szolgált.

Szabadulása után piarista rendfőnöke elutasította visszatérését a szerzetesek közé. Nagybátyja, Szilágyi Sándor nyújtott számára menedéket nagydémi otthonában. Ezt követően bontakozott ki irodalmi munkássága, s Jókai mutatta be az irodalmi közéletnek az 1851 óta Virághalmira magyarosított nevű írót. Több regénye jelent meg, köztük "Egy cserepár naplója” című művében teljes hiteleséggel örökítette meg az osztrák katonai szolgálatban a többi magyarral együtt átélt sorsát. Az 1866-ban megjelent első kiadást elkobozták és megsemmisítették. A kényszerkatonaságtól megszabadulva Nagydémen, a Szabadhegyi családnál nevelő, s itt kezdődik irodalmi munkássága. A Győri Közlöny 1858-as évfolyamában értekezést írt egy új ércről, melyet timanynak nevezett el, s országosan ez az első híradás az alumíniumról. 1859-ben két regénye is megjelent Győrben: a „Fegyverkovács” és a „Török világ Győrben”. 1862-ben publikált, „A király védencei” című kétkötetes művében a majdani kiegyezés jogalapját fogalmazta meg regényes formában.

Tökéletes német nyelvtudása alapján a hatvanas években a fővárosban a Pester Lloyd és az Ungarischer Lloyd munkatársa és más külföldi lapok tudósítója lett. Háza a fiatal ellenzéki írók egyik találkozóhelyévé vált. Balladái, elbeszélései, versei, verses elbeszélései, humoros karcolatai, komoly tanulmányai jelentek meg a korabeli magyar lapokban, folyóiratokban. Vas megyei vonatkozásúk miatt külön hangsúlyozandók a "Felső vasmegyei képek" című közleményei. Pesti időszakához fűzödik házassága: 1864. április 10-én vette feleségül a veresegyházi származású Ubrankovics Konstantinát (akitől egy fia született), de alig két esztendő múltán társa meghalt. Amikor 1868-ban újjászervezték a magyar hadügyminisztériumot, elismerve a szabadságharcban szerzett rangját, oda osztották be. 1867-től két évig Győr megye második aljegyzője volt. 1868-ban jelent meg „A bekvártélyozott huszár” című költeménye, amelynek külön érdekessége, hogy Munkácsy Mihály illusztrációi díszítették. 1869-ben Pesten újra nősült és Reischer Irmát vezette oltár elé, s hamarosan egy leányuk született. Virághalmyt 1872-ben századosként reaktiválták a honvédségnél, de 1874-ben nyugdíjaztatta magát.

Jó barátjánál, Hollósy Jusztinián dömölki apátnál tett látogatásakor vízkórban halt meg s a vendéglátónak kellett szomorú szívvel elbúcsúztatnia a temetési szertartáson. A sors furcsa fintora, hogy leghíresebb művének („Egy cserepár naplója”) immár legális kiadása csak pár hónappal halála után látott napvilágot. Barátai a Somló hegyen 1880-ban emléktáblát helyeztek el az irodalompártoló Schönauer-család házán, síremléke pedig a celldömölki temetőben az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékünnepségeinek állandó zarándokhelye.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Lám Frigyes: Virághalmi Ferenc. 1824-1875. In: A győri Magyar Kir. Állami Leánygimnázium évkönyve az 1926/27. iskolai évről. Győr, 1927. pp. 3-14.
Nádasdy Lajos: Tollal és karddal a hazáért. In: Vigilia, 1977. 3. sz. pp. 167-171.
Nádasdy Lajos: Híven szolgálta a hazát. In: Helytörténet I. (Szerk. Káldos Gyula). Celldömölk, 1975. pp. 30-36.
Virághalmy Lea: Virághalmi Ferenc. In: Arrabona 35/1-2. Győr, 1996. pp. 261-276. (tovább)

N. L. - N. T.

WEÖRES SÁNDOR
(Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.)

költő, műfordító, drámaíró


Szombathelyen látta meg a napvilágot 1913. június 22-én, mégis a cseri dombok tetején gubbasztó kis falut, Csöngét tekintette szűkebb hazájának, mivel itt, szülei otthonában töltötte gyermekéveit és ifjúkorát. Szűkebb pátriájához, Vas megyéhez, Kemenesaljához egész életén át szoros szálakkal kötődött. Bármerre sodorta az élet, sohasem szakadt el lélekben e tájtól.

Már négy-öt éves korában megismerkedett a betűk és a számok világával, édesanyja és nevelőnője pedig németül és franciául tanította. Nyolc-kilenc évesen már Shakespeare műveit vette a kezébe, s mohón végigolvasta az evangélikus parókián található lexikonokat.

Az elemi iskola elvégzése után a szombathelyi reáliskolában végezte középiskolai tanulmányait, s az irodalmár Pável Ágostonéknál lakott. Ekkoriban kezdett el verselni, s mindössze tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyre Kodály Zoltán is felfigyelt és megzenésítette. Rossz tanulmányi eredményei miatt a győri reálba íratták át, de végül Sopronban tett érettségi vizsgát. A pécsi egyetem bölcsészkarán folytatta felsőfokú tanulmányait, ahol esztétikából doktorált. 1932-ben jelent meg első verse a Nyugatban, majd 1934-ben Pécsett első verseskötete, a Hideg van. 1935-ben Baumgarten-díjban részesült, melynek összegéből távol-keleti utat tett. Ekkoriban már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. Egyetemi tanulmányai végeztével Pécsen lett könyvtáros, majd Budapestre került. 1947-ben nősült meg, Károlyi Amy költőnőt vette feleségül.

Bölcsőhelyétől soha nem szakadt el teljesen, visszajárt Csöngére, ahol barátai, költőtársai rendszeresen meglátogatták. Szombathelyről Pável Ágoston, Bárdosi Németh János, Pécsről Várkonyi Nándor járt ki hozzá, de sűrűn megfordult Csöngén a bakonytamási papfiú, az íróvá lett Tatay Sándor, Pestről pedig Berda József. 1934-ben Kodály Zoltánt is a vendégül látta.

Egyik legtermékenyebb költőnk volt. 1989. január 22-én, hetvenhat éves korában hunyt el. Bár úgy végrendelkezett, hogy "kis Csöngéje földjében" szeretne nyugodni, az ősi családi sírboltban pihenni meg, özvegye kívánságára mégis Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Szűkebb hazája, Csönge, Kemenesalja és Vas megye hűséggel ápolja nagy fia emlékét. Csöngén lakóház, a Lánka-patak partján emlékpad őrzi emlékezetét, az általános iskolások körében pedig évente szavalóversenyt rendeznek gyermekverseiből Ostffyasszonyfán.

Irodalom:

Tamás Attila: Weöres Sándor. Bp. 1978. 263 p.
Bata Imre: Weöres Sándor közelében. Bp. 1979. 367 p.
Kenyeres Zoltán: Tündérsíp : Weöres Sándorról. Bp. 1983. 354 p.
Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben. Bp. 1984. 284 p.
Magyar Orpheus : Weöres Sándor emlékezete. (Összeáll., szerk., sajtó alá rend. Domokos Mátyás). Bp., 1990. 642 p.
Egyedül mindenkivel : Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. (Összeáll., szerk., sajtó alá rend. Domokos Mátyás). Bp. 1993. 485 p.
Weörestől Weöresről. (Összeáll. Tüskés Tibor). Bp. 1993. 365 p.
Schein Gábor: Weöres Sándor. Bp. 2001. 114 p.
Domokos Mátyás: A porlepte énekes : Weöres Sándorról. Bp. 2002. 199 p.
Öröklét : in memoriam Weöres Sándor. (Vál., szerk. és összeáll. Domokos Mátyás). Bp. 2003. 402 p.
Tüskés Tibor: A határtalan énekese : írások Weöres Sándorról. Bp. 2003. 222 p.

Sz.P.

WERNER ALAJOS

(Tiszakécske, 1905. július 14. – Budapest,1978. november 8.)

zeneművész, zenepedagógus



Tiszakécskén született a Bajorországból Pozsonyba áttelepült, zongoragyártásról híres Werner-család sarjaként. Pozsonyi gyermekévei és az érettségi után Győrött jelentkezett kispapnak, de vézna, légies alkata miatt alkalmatlannak tartották a szolgálatra, és elutasították. A szombathelyi Mikes János püspök azonban a papi elhivatottságán túl muzsikusi képességeire is rögtön felfigyelt, és hittudományi valamint zeneakadémiai tanulmányaiban is támogatta. 1928. június 17-én történt pappá szentelése után Géfin Gyula vicerektor javaslatára Mikes püspök Rómába küldte zenei tanulmányokra, a Gregoriana Egyetem egyházzenei tanszékére. Több megszakítással 1928-1933 között öt évet töltött Rómában, és a magyarok közül elsőként "musica sacra" dokturátussal tért haza. Közben Budapesten 1931-ben teológiai doktorátust is szerzett.

1934-ben kezdte szervezni a később nagy hírnévre szert tett kórusát, a Schola Cantorum Sabariensist. Szombathelyi és környékbeli iskolákat bejárva keresett és válogatott ki 8-14 éves jó hangú fiúkat. Istenadta pedagógiai érzékével, fáradhatatlan és szakszerű zene- és éneknevelésével egy olyan száztagú kórust hozott létre, amely hamarosan országos hírnévnek örvendett. Személyiségével, áttszellemült vezénylésével szinte megbűvölte tanítványait. Amerre jártak, a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a sokszor hat-nyolc szólamú gregoriánokat. Egyéniségére jellemző, hogy a tapsot soha nem ő, hanem a kórus két legfiatalabb tagja köszönte meg. Az 1938-ban Budapesten rendezett Eucharisztikus Kongresszuson való szereplésük hozta meg kórusa számára a nemzetközi elismerést, amely a közelgő II. világháború miatt már nem teljesedhetett ki. A pápai követ, Eugenio Pacelli bíboros, aki a következő évben XII. Pius néven pápa lett, a szereplést aranyórával jutalmazta. (Werner Alajos Szombathelyre hazaérve, azt azonnal zálogházba adta, árát pedig a szegények között osztotta szét.)

Időközben, 1936-tól óraadó tanári állást vállalt a zeneakadémia egyházzenei tanszékén. A tanításon túl Harmath Artúrral, Bárdos Lajossal, Forrai Miklóssal, Kodály Zoltánnal (kinek gyóntatóatyja is volt) együtt tárták fel a magyar egyház- és népzene kincseit. Hatalmas munkabírás jellemezte: Szombathely és Budapest között ingázva sokszor a vonaton dolgozott. Éjjel utazott, mert azzal is időt takarított meg. Országszerte tartott előadásokat az egyházi zenéről, mellette publikált is.

1944-ben, professzori kinevezése után Pestre költözött, ahol rögtön megkezdte a Schola Regia-kórus építését. A munkával még a város bombázásakor sem hagyott fel: volt, hogy csak öt-hat kórustag jelent meg egy szétlőtt ház harmadik emeleti lakásában, akikkel rendületlenül gyakorolták a hangképzést, szolmizálást.

1948-ban lett a Regnum Marianum Hitoktató Központ házfőnöke. Egy évvel később megszüntették az egyházzenei tanszéket, s ezzel Werner atyát is megfosztották tanári állásától. Kántor-káplánként Máriaremetére került, ahol az általa vezetett gyermekkórus meghallgatására egész Budapestről zarándokoltak ki az emberek. A Regnum-béli fiatalok nevelésével való foglalatosságal sem hagyott fel, noha paptársaival együtt tudta, hogy tevékenységükért börtön várhat rájuk.

1961. február 6-án hatvannyolc paptársával együtt tartóztatták le. Öt év börtönre ítélték. Vagyontárgyait – zongoráját, könyvtárát, írógépét – elkobozták. Kodály Zoltán kísérletet tett a kiszabadítására, de ő állítólag a következőképpen utasította el: "Vagy mindenkit, vagy engem sem." ("Ha nem igaz is, de jellemző" - mondták az őt ismerők.) Márianosztrára, majd a Gyűjtőfogház cipészműhelyébe került.

A börtönben kórust alapított – rabokkal, börtönőrökkel. Ő öntött lelket az elítéltekbe, tartott napi rendet a társai között, és gyóntatta őket fürdés közben. 1963-ban, a Hruscsov és Kennedy bécsi találkozója kapcsán hirdetett amnesztia alkalmával engedték ki.

Miután Budapest területéről kitiltották és Celldömölkre helyezték, ott alapított kórust. Mellette hittant oktatott, felújíttatta az orgonát. 1964 decemberében tartóztatták le újra a "népi demokratikus rend elleni vétségért". 1967-ben szabadult, engedménnyel. Bár azt állította, hogy az ötévi szenvedést nem cserélné fel ötévi római tartózkodásért, egészségileg megviselték a börtönévek. Máriaremetére ment vissza, mivel az újabb ítélet szerint, rendőri felügyelet alatt állva, nem hagyhatta el Budapest területét. A Kodály által visszaszerzett zongoráján, a máriaremetei kórus vásárolta írógépen, maradék megmentett könyvei között dolgozott tovább. Még fogoly volt, amikor a II. vatikáni zsinat nyomán elkezdődött a liturgikus szövegek magyarra fordítása, amelynek munkálataiban, szabadulása után, ő is részt vett. Bárdos Lajossal népénekes-könyvet állított össze. Volt több saját műve, de elfoglaltságai miatt nem vált termékeny zeneszerzővé. Anyagi szegénység, lelki-szellemi gazdagság jellemezte. Derűs, nyugodt természetű ember volt. Mindig reverendában járt, más öltözéke nem is igen volt. Magára sajnált költeni. Honoráriumaiból gyerekeket kirándultatott, családokat élelmezett és öltöztetett.

Nem sokkal aranymiséje után, 1978-ban hunyt el szívinfarktus következtében. Lékai László bíboros, esztergomi érsek, többszáz rendtársa és többezres tömeg búcsúztatta Budapesten a Farkasréti temetőben. A közelmúltban Mariaremetén temették újra. A kegytemplom melletti kertben nyugszik. Nevét a szombathelyi székesegyház kórusa viseli.

Írásai:

A szombathelyi püspöki könyvtár zenei ritkaságai. In: Vasi Szemle, 1937. 4. sz. pp. 308-314.
Az éneklő egyház. Szombathely, 1937.
Musica sacra és a magyar kultúra. In: Magyar Zenei Almanach. Bp., 1944
Éneklő élet. Bp., 1947
Cantus cantorum. Bp., 1948.
Hozsanna! (átdolg. kiad., Bárdos Lajossal) Bp., 1973.

Irodalom:

Az Eucharisztikus Világkongresszus Emlékkönyve. 1938.
W. A. halálára. In: Új Ember, 1978. nov. 16.
Eltemették W. A.-t. In: Új Ember, 1978. dec. 1.
Gál József: Schola Cantorum Sabariensis. Szombathely, 1996. 130 p.
Veress Kata: Werner atya. In: Budai Polgár. 1996. 10. sz. (máj. 23.) pp. 16-17.
Varga László: Werner atya [újratemetéséről]

G. T. – K. J.

ZÁDOR GYÖRGY

(Duka, 1799. július 3. – Buda, 1866. augusztus 17.)

író, irodalomtörténész, ügyvéd, az MTA rendes tagja

Névváltozat: Stettner György (1848-ig)
Álnév: Fenyéri Gyula


Édesanyja, Soós Zsófia révén a Berzsenyi nemzetség leszármazottja. Édesapja korán, 1805-ben meghalt s így öt testvérével együtt árván nevelkedett fel. Tanulmányait 1807-től a német nyelv tökéletes elsajátítása céljából Kőszegen, 1809-től pedig a pápai református kollégiumban végezte és a győri jogtudományi akadémián fejezte be. Ennek eredményeként 1821. június 26-án Pesten ügyvédi oklevelet szerzett.

Néhány évet dukai birtokán töltött, ahol – anyja 1818-as halálát követően – intézte a családi örökség ügyeit. Szülőfalujában kezdett hozzá egy nagyszabású terve anyaggyűjtéséhez, amely alapját képezte Toldy Ferenc 1828-ban „Handbuch der ungarischen Poesie” címen kiadott, társzerzőként Fenyéri Gyulát (Zádor álneve) megjelölő kétkötetes művének. Tököy Györgynél, s a Nohus családnál uradalmi ügyészként tevékenykedett Blumenthalon és Világoson 1825-ben. Állásáról lemondva 1826-ban Pestre költözött, s ügyvédi gyakorlata mellett bekapcsolódott a korabeli irodalmi életbe. Széles baráti köréhez tartozott Deák Ferenc, Fáy András, Kazinczy Ferenc, a Kisfaludyak, Kölcsey Ferenc és az athenaeumi triász: Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály is. Kisebb írásai Fenyéri Gyula néven jelentek meg 1824 és 1834 között, az Aspasiában, az Aurorában, a Hébében, a Tudományos Gyűjteményben, a Muzarionban.

Elévülhetetlen érdeme, hogy lektorálta és segítette Kresznerics Ferenc „Magyar Szótár”-ának kiadását. A szótár címében mindez így jelent meg: „Kiadják a magyar nyelv és a szerző néhány barátjai Fenyéri Gyula felügyelete alatt.” A javítások és a nyomdai ellenőrzés mellett az előfizetők szervezését is magára vállalta és jelentős részben neki köszönhető, hogy a „gyökerésző szótár” a Tudós Társaság posztumusz jutalmában részesült. Irodalmi tekintélyére jellemző, hogy Vörösmarty betegeskedése idején egy ideig ő szerkesztette a Tudományos Gyűjteményt; ugyanakkor az is tény, hogy Vörösmarty örömmel hárította át Stettnerre a szerkesztőségi robot terhét. Kazinczy egyik levelének részlete szintén elismertségét húzza alá: „… én a Fenyéry és a Bajza ítéleteit érdeme szerint tudom is akarom is becsülni.” Sokrétű és magas színvonalú irodalmi munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia 1831-ben előbb levelező, majd egy év múlva rendes tagjává választotta. A pápai ref. főiskola jogakadémiai tanárává 1832-ben választották meg. 1848-ban a vallás- és közoktatásügyi államtitkári tisztségre kapott felkérést, amit azonban nem fogadott el. Nevét ekkor magyarosította Zádorra – vélhetően Vörösmarty műveiből merítve ihletet. Ezt követően Deák Ferenc igazságügyminiszter a pesti váltótörvényszék bírájává nevezte ki. A szabadságharc bukása után állásvesztésre ítélték, de 1851-ben amnesztia után Sopronban lett törvényszéki bíró, 1861-ben pedig a legmagasabb bírói fórum, a királyi Curia bírája.

Berzsenyi Dániel és Dukai Takách Judit mellett Zádor György Kemenesaljának egyik máig ható legnagyobb személyisége volt a 19. században.

Irodalom:

Zádor Gyula: Zárdor György emlékezete. I. Levelezések Kazinczy Ferenccel. 1823-1831. Bp. 1885. 167 p.
Tóth Lőrinc: Zádor György emlékezete. Pest, 1896. 116 p.
Nádasdy Lajos : A három nevű ember. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 159-163.
Nádasdy Lajos: Megyénk szülötte, a Berzsenyi Nemzetség ivadéka volt. In: Vas Népe, 1974. 151. sz. p. 7.
Taxner-Tóth Ernő: A Vörösmarty-Bajza-Toldy "triász" negyedik tagja. In: Irodalomtörténet, 1975. 3. sz. pp. 692-709.
Nádasdy Lajos : Zádor György emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 4.sz., pp. 593-601.
Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből. Bp. 1987. 183 p.
Tóth Péter: „A nagyok támasza tudott lenni”. A kétszáz éve született Stettner (Zádor) György pályaképe. In: Vasi Szemle, 1999. 6. sz. pp. 711-732.
Nádasdy Lajos: Kétszáz éve született Dukán Zádor György jogtudós, író. In: Új Kemenesalja, 1999. 15. sz. p. 9.
Deák barátja, Stettner (Zádor) György. [1799-1866]. In: Vas Népe, 2000. 78. sz. (ápr. 3.) p. 5.
Nádasdy Lajos: A háromnevű ember. In: Új Horizont, 2001. 5. sz.

N. L. – N. T.

 ZONGOR FERENC
(Nagysimonyi, 1915. december 31. – Veszprém, 1999. augusztus 24.)

helytörténész, pedagógus

Kisnemesi középbirtokos család legkisebb, hetedik gyermekeként született Nagysimonyiban, ahol az elemi iskolát végezte. A celldömölki polgári iskolai tanulmányokat követően átmenetileg elhagyta Kemenesalját. 1932-től Sopronban folytatta tanulmányait, ahol megismerkedett a népi írókkal és műveikkel, valamint részt vett a falukutató mozgalomban. 1937-ben szerzett tanítói oklevelet a Soproni Evangélikus Tanítóképzőben.

A katedra helyett azonban a katonaság, majd a háborúban való részvétel következett. Karpaszományos őrmesterként részt vett a Csallóköz és Erdély visszacsatolásában, végül a II. Magyar Hadsereg katonájaként harcolt a doni katasztrófánál.

1943-44-ben a Vend-vidéken, a mai Szlovéniában tanított. 1945-ben hazatért Kemenesaljára és Mesteriben kezdett tanítani. 1946-tól Hegyeshalomban dolgozott. 1947-ben házasságot kötött pedagógus társával, Moravecz Erikával. Házasságukból két fiúk – László (1949 - 2002) és Gábor (1953) – született. Magyar-történelem szakos tanári oklevelét a Budapesti Pedagógiai Főiskolán szerezte (1950).

1953. szeptember 1-től nyugdíjba vonulásáig, 1976-ig az alsósági általános iskolában tanított és 1962-től iskolaigazgatóként tevékenykedett. Az iskolában „nyelvész”- néprajzi szakkört vezetett és létrehozta a jelentős tárgyi anyaggal rendelkező iskolagyűjteményt. 1969-ben életveszélyes balesetet szenvedett a Sághegyen végzett régészeti kutatómunka során. A balesetből szívós munkával épült fel.

Nevéhez fűződik Kresznerics Ferenc esperes-plébános, nyelvész, akadémikus alsósági sírjának felderítése, valamint a celldömölki posta padlásán Berzsenyi Lénárd olmützi fogsága idején készített rajzainak megtalálása, publikálása és megőrzése. Ugyancsak felkutatta a II. világháború alatt a Sághegyen működött 410-es különleges büntetőszázad történetét. Élete Kemenesalja szeretete jegyében telt, kutatta a vidék nyelvezetét, néphagyományait, kultúráját, életmódját. Számára a szülőföld, Kemenesalja jelentette a kultúrtájat. Több tanulmánya jelent meg neves szakmai folyóiratokban, valamint lelkesen és sikerrel vett részt megyei és országos szakmai pályázatokon. 1989-től haláláig Veszprémben élt, ahol folytatta és rendszerezte kutatásait.

Kitüntetései: A Szocialista Kultúráért (1970), Celldömölk Város Önkormányzata a „Városért” elismerő díszoklevele (1999).

Részt vett a celldömölki Honismereti Munkaközösség és a Magyar Nyelvtudományi Társaság tevékenységében, valamint tanácstagként a Celldömölki Nagyközségi Tanács munkájában.

Művei:

Kemenesalja és kémények alja – népi névmagyarázat In: Vasi Szemle, 1966. 3. sz. pp. 458-459.
Kresznericsnek "Sághon hallott" szavairól. In: Magyar Nyelvőr, 1967. 1. sz. pp. 53-59.
Egy honismereti – „nyelvész” – szakkör munkájáról I. rész In: Magyartanítás 1967. 4. sz. pp. 233-236.
Egy honismereti – „nyelvész” – szakkör munkájáról II. rész In: Magyartanítás 1968. 2. sz. pp. 91-94.
Honismereti szakkör Alsóságon In: Honismeret 1976. 5. sz. pp. 40-43.
Alsóság-település történetéről. Elmondások, mondák, történetek és megállapítások alapján. Kézirat. Celld., 1977. 64 lev.
A zárt e és az olvasástanítás. In: Magyar Nyelvőr 1977. 1. sz. pp. 74-76.
Munkásmozgalmi emlékek Alsóságról. Levélidézetek a 410-es „különleges büntetőszázad” Sághegyen töltött idejéből 1944-45. Kézirat. Celld., 1978. 39 lev.
Anyanyelvünk Kemenesalján a „paraszti életmód-szokások és azok változásai” tükrében. Kézirat. Celld., 1979. 47 lev.
Húsvéti népszokások Alsóságról. In: Honismeret 1979. 2. sz. pp. 27-28.
Emlékező sorok és idézetek – „a földi jogán”. →Batthyány Lajos életének utolsó évéről. Kézirat. Celld. 1981. 61 lev.
Berzsenyi Lénárd, az olmützi várbörtön „rajzolója”. In: Honismeret 1982. 2. sz. pp. 34-39.
Fennmaradt szokások, szólások a tarkósebzésről. In: Magyar Nyelv 1982. 3. sz. pp. 338-339.
Kemenesalja földrajzinév-tára. Kézirat. Celld., 1983. 105 lev.
Népi megfigyelések az időjárással kapcsolatban Alsóságról. In: VHHK, 1983. 2. sz. pp. 31-38.
Bábos és gyertyaöntő mesterség (Emlékezés Gecse Ferencre). In: VHHK, 1984. 2. sz. pp. 32-41.

Irodalom:

Ágh István: Dani uraságnak Magvető Kiadó 1984, pp. 235-238.
Ágh István: Baltaverte koponya. In: Magyar Nemzet, 1987. 44. sz. (február 21.) p. 11.
Burkon László: Érték, amihez nyúl. In: Vas Népe, 1986. 116. sz. (május 19.) p. 4.
Dala József: Levelek szárnyán. In: VN, 1991. 61. sz. (március 13.) p. 5.
Káldos Gyula: A mindennapok kutatója: Zongor Ferenc In: ÚK, 1989. 3. sz. (július) p. 4.

Z. G.

ZRÍNYI MIKLÓS
(Csáktornya, 1620. május 3. - Zrínyifalva, 1664. november 18.)

horvát bán, költő, nagybirtokos, politikus, tábornok

Nem csak halálát övezi rejtély, hanem születésének időpontja is sokáig bizonytalan volt. Az eddig ismerthez képest két nappal később, május 3-án született Csáktornyán horvát főnemesi családban. Anyja, Széchy Magdolna 1621-ben testvére, Zrínyi Péter születése után gyermekágyi lázban elhunyt. Apja, Zrínyi György horvát bán 1626-ban halt meg. A korán árvaságra jutott gyermekek előbb apjuk unokatestvére, Batthyány Ferenc németújvári udvarában nevelkedtek, majd a király megszüntette az ötös gyámságot és Pázmány Péter bízta meg a neveléssel. Zrínyi Miklós a grazi jezsuita kollégium után Bécsben, majd Nagyszombatban képezte magát. Meghatározó volt fejlődésére 1635-37-ben tett itáliai tanulmányútja. Hazatérését követően 1637. december 30-án III. Ferdinánd császár kamarása lett a 17. század magyar főméltóságai közül legfiatalabbként. A hagyományoknak megfelelően a családi örökség védelmében állandó harcot folytatott a törökökkel. Saját költségén felállított sereggel 1642-től részt vett a harmincéves háború küzdelmeiben. Hazatérve 1645 júniusában feleségül vette régi szerelmét, Draskovich Mária Euzébiát. A sors rövid időt szabott számukra, neje 1651-ben elhunyt és frigyüket gyermekáldás sem kísérte.

Szolgálatai jutalmául 1646-ban vezérőrnagyi címet elnyerve az első magyar arisztokrata császári tábornok lett. 1647-ben az uralkodó az alig 27 éves ifjút Horvátország bánjává és főkapitányává nevezte ki. 1652 áprilisában Bécsben újra nősült és feleségül vette Löbl Mária Zsófiát, akivel négy gyermekük született (kettő közülük alig ért pár évet). Házassága a monarchia elitjéhez kötötte, hiszen apósa a császárváros helyőrségének parancsnoka volt. Zrínyi katonai sikerei elméleti tájékozottságán alapultak és egyedülálló művei alapján a magyar hadtudományi irodalom megteremtőjének tekinthetjük. E téren legismertebb művének („Az török áfium ellen való orvosság”) jelmondattá vált mottóját [Ne bántsd a magyart!] 1848-49-es szabadságharc ágyúira öntette a forradalmi kormány. Kevéssé ismert tény, hogy 1659 végétől Zrínyi titkos tanácsosként tagja lett a Habsburg Monarchia legfelső tanácsadó testületének.

Ezen a ponton kell figyelmünket dömölki mezőkre összpontosítanunk, amelyeken 1663. szeptember 17-18-án Zrínyi életének nagy napja zajlott. Pálffy Géza kutatásaiból tudjuk, hogy a hadtörténeti szakirodalomban „vati hadimustra”-ként aposztrofált szemlére Mersevát és Dömölk között került sor, amely századokon keresztül fontos katonai táborhely volt. Több mint 5000 lovas és 3000 gyalogos vonult fel az ország legfőbb közjogi méltóságai: Wesselényi Ferenc nádor, Nádasdy Ferenc országbíró és Zrínyi Miklós horvát-szlavón bán előtt. A korabeli magyar hatalmi elit ilyen megjelenésére csak kivételes alkalmakkor kerülhetett sor vidéken. Illusztrációként mellékeljük azt az oltalomlevelet, amelyet a szemle napján Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány állított ki a táborban Nagydömölk lakói számára. A nádor katonai hatáskörével eljáró országos főkapitány, Zrínyi Miklós e hétfői napon ereje teljében, az impozáns seregletet nézve bizakodva tekinthetett a jövőbe és nem sejthette, hogy alig 14 hónapja van hátra…

A felkészülést követően került sor legnagyobb haditettére, az 1664 január-februárjában lebonyolított téli hadjáratra. A lehetetlen küldetésnek tekintett előretörése során 20000 fős seregével 240 km-re behatolt a török területre és felégette a török utánpótlás szempontjából kulcsfontosságú eszéki Dráva-hidat. Sikereire Európa is felkapta a fejét és a spanyol király például aranygyapjas renddel tüntette ki. Zrínyi hadi eredményeit a törökök kiűzése felé vezető út elejének tekintette. Mérhetetlen csalódást okozott számára, hogy 1664 augusztusi szentgotthárdi győzelme után Lipót császár a vasvári békében az inkább törökök számára előnyös status quo fenntartását deklarálta.

A közvélemény ebben a helyzetben nehezen fogadta el, hogy 1664. november 18-án a Csáktornya melletti kursaneci erdőben vadászat során egy vadkan halálosan megsebesítette a hős hadvezért. Perdöntő bizonyíték nincs sem a vadászbalesetre, sem pedig merényletre…

Pályaképe torzó maradna irodalmi tevékenysége nélkül, amit azonban mindig mellékesnek tekintett. Ennek ellenére a 17. századi magyar barokk irodalom legkiemelkedőbb képviselőjeként tartjuk számon. Lírai művei közül az első felesége emlékére írt „Adriai tengernek Syrenája” elsősorban szerelmi lírájának gyöngyszemeit tartalmazza. Fő művében a „Szigeti veszedelem” című eposzban (1651) dédapjának, a szigetvári vértanúnak állít örök emléket.

A politikus, katona és költő-író Zrínyi Miklósban tragikusan korán kettétört élete ellenére különféle lojalitásainak, tisztségeinek, házasságainak és birtokainak köszönhetően Közép-Európa közös hősét tisztelhetjük. „Sors bona nihil aliud” - „Jószerencse, semmi más” - szólt a híressé vált jelmondata. Terveinek megvalósításához talán csak a jószerencse hiányzott, semmi más…

Irodalom:

Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. 2. átd. kiad. Bp. 1964. 852 p.
Bene Sándor – Borián Gellért: Zrínyi és a vadkan. Bp. 1988. 138 p., [16] t.]
Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora. 2. bőv. kiad. Bp. 2002. 436 p.
Zrínyi-szótár. Szerk. Beke József. Bp. 2004. 948 p.
Kovács Sándor Iván: Az író Zrínyi Miklós. Bp. 2006. 304, [18] p.
Pálffy Géza: Zrínyi Miklós nagy napja - Az 1663-1664. évi török háború egyik meghatározó eseménye: a vatihadimustra 1663. szeptember 17-én. - 2. jav. kiad. - Budapest - Pápa: MTA BTK Történettudományi Intézet - Jókai Mór Városi Könyvtár, 2016. 58 p.
Laczházi Gyula: Zrínyi Miklós költészete. Bp. 2018. 116 p.

Németh Tibor

ZSOLNAY DÁVID (Jánosháza, 1742 – Veszprém, 1810. augusztus 26.)

katolikus püspök

Zsolnay Dávid Jánosházán született többgyermekes családból. Péter nevű testvéréhez hasonlóan, aki Pesten lett pálos szerzetes, ő is a papi hivatást választotta. Elemi és középiskoláit Kőszegen és Sopronban végezte el, majd Nagyszombatra került, ahol mint a Szent István Szeminárium növendéke készült a papságra. Teológiai tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte.

A Davidicum épülete (http://www.vendegvaro.hu/davidikum-veszprem)

1767. december 19-én szentelték pappá, ezt követően került vissza Nagyszombatra, szentszéki jegyzőnek. Itt ismerte fel kiváló képességeit Bajzáth József esztergomi kanonok. Amikor Bajzáth 1777-ben veszprémi püspök lett, maga mellé vette Zsolnay Dávidot, aki gyorsan haladt felfelé az egyházi hierarchiában. 1777-ben somogyi főesperes, hatai prépost. 1778-ban általános püspöki helynök. 1779-től címzetes apát és Zala vármegye táblabírája. Az 1790-91., 1792., 1796. és 1802. évi országgyűléseken a veszprémi káptalan követe volt, s kiváló szónoklataival II. József figyelmét is magára vonta. 1801-től veszprémi nagyprépost, 1802-től címzetes püspök. Püspökké 1806. augusztus 21-én szentelték.

Neve az 1800-ban általa alapított, és a keresztnevéről Davidicum-nak elnevezett árvaház révén vált országosan ismertté: jelentős összeget, 302.106 Ft-ot hagyott az intézményre, hogy az árva gyerekeket és a vegyes házasságból születetteket oktassák és katolikus szellemiségű nevelésben részesüljenek. A 40 növendéket befogadó, Hild József tervezte klasszicista stílusú épület átadására 1828. augusztus 28-án került sor. Az 1873 ősze óta fiúinternátusként működő intézményben jelenleg a katolikus iskolák középiskolai kollégiuma található.

Egész életében bőkezű adakozó volt. Javadalmainak nagy részét az árvaházra költötte, de támogatta többek között Révai Miklós: Elaboratio grammatica hungarica c. művének megjelenését is. A maga korában kiváló szónok hírében álló Hajas István veszprémi esperes beszédeit négy kötetben kinyomatta és elküldte az egyházmegye papjainak. 1788-ban a veszprémi Benedek-hegyen Szent Flórián-szobrot állíttatott. Végrendeletében több templomot is segélyezett, nem feledkezve meg szülőfalujáról sem: a jánosházi templomra 200 ezüstforintot és egy arany miseruhát hagyományozott.

1810. augusztus 26-án hunyt el. A veszprémi székesegyház sírboltjában helyezték végső nyugalomra. Nevét az általa alapított árvaház ma is őrzi.

Irodalom:

Davidicum: Historia Domus
Veszprémi Káptalan Hiteles Levéltára, D. Zsolnai fasc. 5.

Perényi Antal: A veszprémi Dávid-árvaház története. Veszprém, 1892.

Szinnyei József: Magyar írók élete ... XIV. köt. Budapest, 1914.
Strausz Antal: A veszprémi nagyprépostok. Veszprém, 1930.
Pfeiffer János: A Veszprémi Egyházmegye történeti Névtára : 1630-1950. München, 1987.

A Davidikum története. Emlékfüzet. Szerk. Varga Miklós. Veszprém, 2000.

Magyar Katolikus Lexikon. XV. köt. Bp. 2010. Veszprémi Dávid Árvaház és Zsolnai Dávid szócikke

K. J.

Módosítás: (2012. Szeptember 27. Csütörtök, 08:29)