KOVÁCS IMRE
(Csorna, 1954. december 1. - Vönöck, 2010. július 12.)

ev. lelkész

Kovács Imre és Rosta Etelka első gyermekeként született. Családja Szombathelyre költözése után az általános és középiskolai tanulmányait is a vasi megyeszékhelyen végezte. A barátai által Jim-ként emlegetett fiatalember a Nagy Lajos Gimnáziumban tanult, ahonnan egy zászlóégetési ügy miatt távoznia kellett, ezért a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba ment át és ott érettségizett. Zsellér nagyszülei iránti tiszteletből tudatosan fizikai munkát akart végezni. Osztályfőnöke és édesanyja unszolására fél évig járt a szombathelyi tanárképző főiskolára, de nem vonzotta a kor felsőoktatási közege. A MASPED-nél rakodómunkásként helyezkedett el, amely a bányamunka után a legkeményebb munkahely volt. Olyan emberi kapcsolatokkal gazdagodott, amelyek további életét meghatározták. Bokatörése miatt egy évig nem tudott dolgozni, aztán Pápán töltötte ki a kétéves katonaidőt egy építő alakulatnál. Katonaság után felvették a soproni Faipari Egyetemre, azonban nem ment el.

Hosszú, több mint egy évtizedes útkeresés után 1984 őszén egy sokféle tapasztalattal és tudással felvértezett érett férfi nyert felvételt az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Itt ismerkedett meg a celldömölki származású Tóth Mártával, akivel 1986. június 29-én Szombathelyen kötöttek házasságot. Házasságukat Isten három gyermekkel (Máté, Márta és Magdaléna) áldotta meg. 1989-ben szentelték lelkésszé és 1991. április 6-án iktatták be a kemenesmagasi és kemenesmihályfai gyülekezetek lelkészi állásába. Felesége három évvel korábban Vönöckön lett lelkész és közös családjuk is itt telepedett le. A három gyülekezetben élő 1600 hívüket nyitott szívvel, az emberek iránti alázattal és szeretettel szolgálták. Jelzés értékű, hogy példájuk nyomán több fiatal is Isten szolgálatát választotta.

Tudós pap volt, aki szívesen osztotta meg gondolatait környezetével. Istenismerete, emberszeretete és magyarságtudata vonzó volt minden kultúrára szomjas hallgatója számára. Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezésében emlékezetes, pezsgő szellemű beszélgetést folytatott Popper Péterrel. A szószéken nem szónokolt, hanem kis színes történeteket mesélt, amiket mindenki értett, amikben bárki magára ismerhetett. Néha még igehirdetés közben dalra is fakadt, és tiszta hangon énekelt fájdalmas magyar népdalt vagy zsidó dallamot. Halkan búgó szavára oda kellett figyelni. Nemcsak beszélt egy újfajta, a korábbinál hitelesebb egyházképről, hanem a maga területén meg is valósította azt. A férfiakat a demizson-kör keretében tudta bibliaórára hívni, és ott megszólaltatni. A 80-as évektől kezdve az elsők között vezetett mozgássérülteknek tábort. Éppen ő, az örök lázadó és merész kísérletező ragaszkodott a hagyományos formákhoz, mert tudta, milyen ereje van a hagyományoknak. A közvetítés képessége azonban nem csak szóban nyilvánult meg, hanem írásaiban is. Hitoktatásai céllal készített tanmenetei, segédanyagai, rejtvényei és szeretett népdalzsoltárai felbecsülhetetlen értéket képviselnek a lelkészek számára. Büszke volt arra, hogy Vas megyei hitoktatási megbízottként egy-egy tanévben közel 2000 gyermek vett részt heti 1-2 alkalommal hittanórákon.

A kemenesmagasi templomban ravatalozták fel, Vönöckön temették és Kemenesmihályfán emlékezett meg róla a család és mindhárom gyülekezet. Születésének 60. évfordulójához kapcsolódva 2014. december 6-án tiszteletére emléktáblát avattak a kemenesmihályfai evangélikus templom falán.

Irodalom:

Komondi Gábor: Megvan a homokóra alja. Beszélgetés Kovács Imre evangélikus tiszteletessel. In: Vasi Magazin. 1997. 1. sz. (augusztus 17.) pp. 16-17.
Kedves kollégámmal, egykori évfolyamtársammal. In: Lutherrózsa, 2003. 12. sz. (december) pp. 10-11.
Kovács Imre (1954-2010). In: Dunántúli Harangszó, 2010. 9. sz. (szeptember) p. 7.
Emléktáblát avattak Kemenesmihályfán. In: ÚK, 2014. 23. sz. (december 19.) p. 4.

N. T.

KOVÁCS JENŐ
(Abaszéplak, 1911. május 25. - Szombathely, 2002. október 4.)

csendőrtiszt, helytörténész, jogász

Szülei, Kovács József és Tamási Amália Vas megyei parasztcsaládból származtak. Édesapja 1908-ban uradalmi ispánként került egy Kassa melletti birtokra. Az. I. világháború kitörését és az apa bevonulását követően a család a merseváti apai nagyszülőkhöz települt vissza. Kovács József 1917 augusztusában hősi halált halt a román fronton, az Ojtozi-szorosban. (1937-ben posztumusz vitézzé avatták.) Édesanyja négy gyermekkel maradt családfő nélkül.

Az elemi iskola hat osztályát Merseváton végezte, majd ezután hadiárvaként a szombathelyi árvaházba került. Két évvel idősebb volt osztálytársainál, akikkel a Faludi Ferenc Gimnáziumban tanult. Osztálytársa volt Weöres Sándor. A gimnáziumot végig jeles eredménnyel teljesítette és 1931-ben érettségizett. Lelkesen vett részt a cserkészek tevékenységében is. 1931-ben bevonult és felvették a pécsi egyetem jogi karára, amit egy évig a katonasággal párhuzamosan végzett. 1935-ben avatták doktorrá. A népi írók falukutató mozgalmának hatására diplomamunkaként „Mersevát község szociográfiájá”-t írta meg. Ezután Celldömölkön sikerült elhelyezkednie jegyzőgyakornokként.

1936-ban jelentkezett a csendőrségi diplomásokat kereső álláshirdetésre. A Ludovika Akadémia elvégzése után 1937-ben hadnaggyá, majd egy esztendő múltán, a tiszti tanfolyam elvégzését követően főhadnaggyá avatták. Először Csornára került szárnyparancsnoknak, majd számos helyen szolgált s közben 1940/41-ben a szombathelyi csendőrtiszti iskolában is tanított. Mivel Délvidéken is szolgált a vérengzések idején, ezért tevékenységét az ügyészség megvizsgálta és megállapította, hogy feladatait minden esetben szabályszerűen látta el. A Bácskában ismerte meg Márkus Juditot, későbbi feleségét. 1943 tavaszán gödöllői szárnyparancsnok lett. 1943 júniusában házasodott meg és 1944-ben született Judit nevű kislánya. A harcok közeledtével családját Szombathelyre küldte, maga pedig egységével Budapestre került. Budapest ostromát a budai Várban lévő Belügyminisztériumban vészelte át. 1945 februárjában a szovjetek elhurcolták: gyűjtőtáborokon keresztül orosz tiszti hadifogolytáborokba került, ahonnan 1950 decemberében térhetett haza Magyarországra. Itthon internálták és 1953-ig a kazincbarcikai fogolytáborban dolgozott a vegyiművek építésén. Sztálin halála után egy koncepciós perben délvidéki szerepvállalása miatt 10 év börtönt róttak ki rá. Ezt követően a csolnoki munkatáborban, egy szénbányában dolgozott. Felesége 8 év után itt látogathatta meg először férjét.

1956 októberében a váci börtönben érte a forradalom. A kapuk megnyitása után azonnal Szombathelyre ment. Mivel nem töltötte le börtönbüntetését, ezért 1957 márciusában visszavitték Vácra, ahonnan 1957 októberében került végleg Szombathelyre. Közben, 1957 áprilisában született meg Jenő nevű fia. Egy tejipari építőbrigádnál, majd asztalos üzemben sikerült elhelyezkednie segédmunkásként. A korra jellemző, hogy újra le kellett érettségiznie... 1965-től a szombathelyi gázgyár csoportvezetőjeként dolgozott és itt lett nyugdíjas 1974-ben, de 4 évig még foglalkoztatták.

A hatvanas években kapcsolódott be a honismereti mozgalomba: részt vett a honismereti akadémiákon, valamint nyelvtudományi, egyházi, ipar- és iskolatörténeti dolgozatokat készített. Később gyakran publikált a helyi lapokban (Vas Népe, Savaria Fórum), folyóiratokban (Honismeret, Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, Vasi Szemle). Magas színvonalú publikációit bizonyítja, hogy Mersevát személyneveiről szóló munkáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem jelentette meg a „Magyar személynévi adattárak” című sorozatban.

1990-től kitartóan törekedett rehabilitációjára. Kérelmeit végül siker koronázta és 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta és anyagilag is kárpótolták. A következő esztendőben Mersevát első díszpolgárává avatta.

Művei:

Kemenesaljai elpusztult településekről. Kézirat. Szombathely, 1974. 48 lev.
Mersevát mint a Marcal-völgy egyik átkelőhelye. Kézirat. Szombathely, 1977. 130 lev.
Adatok a Kemenesallyai- (Kis-Czelli-Celldömölki) járás településtörténetéhez. Kézirat. Szombathely, 1978. 66 lev.
Tanulmányok a Marcal folyó középső szakaszáról. Kézirat. Szombathely, 1981. 67 lev.
Mersevát személynevei. Bp. 1985. 96 p.
Weöres Sándor középiskolai diákéveiből, szombathelyi kapcsolatairól (1923-1934). In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 24-33.
A Cser krónikása. Dr. Horváth Istvánról és munkásságáról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1989. 1. sz. pp. 29-31.
Kovács-dosszié. [Közzéteszi Békés Márton]. In: Vasi Szemle, 2007. 2. sz. pp. 169-194.

Irodalom:

Feiszt György: Nem felejtette el származását. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 17-19.
Káldos Gyula: Mersevát első díszpolgára sr. Kovács Jenő. In: Új Kemenesalja, 1995. 6. sz. (március 30.) p. 5.
Feiszt György: Erre születni kell! Interjú a 90 éves Kovács Jenővel. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2001. 4. sz. pp. 22-25.
Kuntár Lajos: A kilencvenesztendős dr. Kovács Jenő köszöntése. In: Honismeret, 2001. 6. sz. pp. 86-87.
Békés Márton: A Kovács-dosszié elé. Gondolatok egy csendőrsors töredékei felett. In: Vasi Szemle, 2007. 2. sz. pp. 155-168.

N. T.

TAMÁS ENDRE 
(Sárvár, 1922. január 14. - Celldömölk, 2006. december 27.)

igazságügyi orvosszakértő, sebész

Édesapja álmát valósította meg az orvosi hivatás választásával, aki az I. világháborúban megsebesülve a hazatérés után örült, hogy egyáltalán állást kapott. Fia a répcelaki gyermekkor után a szombathelyi Faludi Ferenc Gimnáziumban maturált. Ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán folytatta tanulmányait. 1944 végén hallgató társaival együtt megkapta katonai behívóját. Másnap Budapestről a németországi Halléba indultak, ahová a háborús körülmények miatt az orvosi egyetemeket áttelepítették. Itthoni professzorok tanították őket, de a végzettséget igazoló oklevelet a hallei egyetem adta 1945 tavaszán. Emlékezetes pillanatok voltak Tamás Endre számára: két bombázást túlélve, egy óvóhelyen, gyertyafénynél vehette át a diplomát...

1945 decemberében jött vissza Szombathelyre a megyei kórház sebészetére, ahol Pető Ernő igazgató mellett segédorvosként dolgozott. Főnöke szaktudása és betegek iránta empátiája egy életre meghatározta szakmai ars poeticáját. Különleges helyzetet tükröz, hogy közben a hatodéves szigorlatokat letéve 1947. március 22-én immár Budapesten is megkapta orvosi diplomáját. Ebben az esztendőben kötött házasságot Illye Gizellával († 1981), aki két leányának: a gyermekgyógyász Juditnak és a dietetikus Katalinnak lett az édesanyja. 1951-ben hívták be hivatásos honvéd orvosnak és átkerült a mostani kámoni kórházba. 1953-ban kinevezték az új győri honvéd kórház osztályvezető főorvosává, ahonnan 1956-ban szerelt le véglegesen. Előtte azonban a hippokratészi eskünek megfelelően mindent megtett a forradalmi események sebesült áldozatainak gyógyításáért...

A vasi megyeszékhelyre visszatérve Szabolcs Zoltán sebész főorvos adjunktusa lett, aki kevesek által ismert, nagy jelentőségű kísérleteket folytatott a gyomorrákkal kapcsolatban. Ő avatta be a fiatal adjunktust a szinte „vértelen” operáció technikájába.

1961-ben nevezték ki a celldömölki kórház sebészeti osztály főorvosának. Több mint negyedszázadon keresztül, 1987-ben történt nyugdíjazásáig töltötte be ezt a pozíciót. Több mint három évtizeden keresztül igazságügyi orvosszakértőként is tevékenykedett. Karizmatikus egyéniség volt: sok ezer műtéttel a kezében mindig igyekezett megvalósítani a test és a lélek összhangban történő gyógyításának művészetét. Ismereteit igyekezett átadni az operáló team illetve a kórházi személyzet tagjainak, mert a csapatmunka fontosságát vallotta. Magáénak érezte a kórház első sebészének, Szomraky Zoltánnak szívét tartalmazó, műtő előtti csarnokban álló urna feliratát: „Pro hac domo palpitabat...” azaz „Ezért a házért dobogott...”

1982-ben újra nősült: második felesége, Berdál Mária sebész főorvos hivatásában is társa lett. Nyugdíjazása után még hosszú évekig vett részt a szakrendelés munkájában és nővérképzésben. 1998-ban vette át aranydiplomáját, 2004-ben pedig Celldömölk Városért Érdemérem kitüntetésben részesült. Utolsó éveiben fontosnak tartotta azoknak az emlékeinek a publikálását, amelyek kevéssé ismert fontos eseményekről számoltak be a szemtanú hitelességével.

Művei:

A hallei orvosi diploma története - 1945. In: VSz, 2002. 5. sz. pp. 600-617.
Az annunciáta szerzetes nővérek elhurcolása a szombathelyi közkórházból (1949. október 20.). A koronatanú szemével. In: 2004. 5. sz. pp. 527-534.

Irodalom:

Budai Rózsa: A sebészet végvárában. In: VN, 1998. 302. sz. (december 28.) p. 3.
Tömböly Ágnes: Kétdiplomás sebész főorvos. In: ÚK, 2002. 5. sz. (február 7.) p. 3.
Uő.: Példaértékű életút. In: ÚK, 2002. 19. sz. (május 16.) p. 2.
Rozmán László: Búcsú Dr. Tamás Endre sebész főorvostól. [Dr. Mazur Sándor gyászbeszédének közlésével]. In: ÚK, 2007. 1. sz. (január 12.) p. 6.

N. T.