TUNGLI GYULA
(Izsákfa, 1932. május 9. - Budapest, 2014. január 13.)

helytörténész, nyelvész, pedagógus, főiskolai docens

Tungli Károly földműves és Gyűrű Ida fia tanulmányait 1938 és 1942 között a római katolikus elemi népiskolában kezdte Izsákfán, majd 1946-ig a Gyömörei György Polgári Fiúiskolában tanult Celldömölkön. Középiskolai éveit 1946-tól 1950-ig a celldömölki Gábor Áron Gimnáziumban töltötte. Diplomát előbb 1953-ban Budapesten az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán szerzett, majd 1955-ben elvégezte az ELTE BTK magyar szakát, később 1958-ban a történelem szakát is. 1976-ban magyar nyelvészetből doktorált, disszertációját „Pápa földrajzi nevei” című értekezésével védte meg.

Vas megyében 18 éves koráig élt. Kemenesalján már diák korától kezdve foglalkozott szülőföldje történetével és népnyelvével. 1952/53-ban Mezőlak Általános Iskolájában tanárjelölt, 1955-től 1958-ig az Ajkai Gimnázium magyar szakos tanára volt. 1958 és 1983 között a pápai Türr István Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, közben1973/74-ben a Nyitrai Főiskola magyar lektora volt. 1983-tól 1992-ig a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusa, majd docense volt. 1992/93-ban a Veszprémi Egyetem teológia fakultásának pedagógia tanára. 2003-2004-ben – nyugdíjba vonulása után – történelmet tanított a pápai Batthyány Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskolában.

1958 óta vett részt az ismeretterjesztésben. Kutatási területei: névtan, művelődéstörténet, helytörténet. 1962 és 1992 között honismereti szakkört, speciálkollégiumot vezetett. Számos tudományos társaságnak (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Pápai Művelődéstörténeti Társaság) volt a tagja.

Az 1970-ben Pápán megtartott II. Diák honismereti Konferencia főrendezője volt. 1973-ban lektorként – Tőzsér Árpád költővel együtt – Petőfi-kiállítást rendezett, melyet 6000 szlovák és magyar diák tekintett meg. 1982-ben életre hívta a Kemenesaljai Baráti Kört, amelynek elnökségi tagja volt és 1988-ban a Pápai Művelődéstörténeti Társaságot. Győrben is végzett magyarságkutató tevékenységet. Részt vett a Veszprémi Akadémiai Bizottság néprajzi és neveléstörténeti tagozatának munkájában. 1992 és 2012 között Pápán folytatta honismereti munkáját. Tevékenyen dolgozott a Várostörténeti és az Ipartörténeti Körben. Tevékenyen részt vett a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület munkájában és az Országos Honismereti Akadémiák Veszprém megyei delegációjának oszlopos tagja volt.

1969-ben a Művelődési Minisztérium felkérésére egyik szerzője volt a „Honismeret az iskolában” című kiadványnak. 1970-ben jelentette meg a „Hűség” című szakkör folyóiratát. 1987-ben látott napvilágot a „Pápai járás földrajzi nevei” című dolgozata, majd 1995-ben „Izsákfa évszázadai” munkája. Főszerkesztője volt az 1997-ben megjelent Pápai Pedagógus Lexikonnak. 1999-ben jelent meg „Szülőföldünk Kemenesalja” című könyve. 2002 után került kiadásra a Pápai Pedagógus Lexikon II. kötete: „A Pápai Járás Pedagógusainak Adattára” valamint a „Pápai Krónika” című munkája. Nagy gonddal szerkesztette a Pápai Művelődéstörténeti Társaság füzeteit. 2009 októberében jelent meg „A pápai névtani konferencia előadásai”című kiadványa. Több mint 400 cikket publikált különböző újságokban és folyóiratokban. Maradandó értéket tárt fel a tudományos élet és az irodalom területén. Évtizedek óta három megyében (Győr-Moson-Sopron, Vas, Veszprém) tevékenykedett a helytörténeti munkában.

Kiemelkedő közművelődési és kulturális munkásságáért, helyi és országos tudományos életben betöltött szerepéért, valamint egy életen át tartó pedagógiai munkájáért: 1971-ben, 1978-ban és 1987-ben „Veszprém Megyéért”, 1988-ben Csűry Bálint-emlékérem és díj, 1992-ben Pedagógus Szolgálati Emlékérem, 1998-ban Pro Cultura, 2000-ben Celldömölk város jubileumi ezüst emlékérem kitüntetésekben, 2008-ban az „Oktatási Miniszter Elismerő Oklevele” díjban részesült. 2012-ben az Országos Honismereti Akadémián átvehette a mozgalom legmagasabb kitüntetését, a Bél Mátyás-díjat.

Végső nyughelye Celldömölk alsósági városrészének temetőjében található.

Egyénisége mély emberszeretetet, barátságot és közvetlenséget sugárzott környezetére. Így fordult tanítványaihoz, barátaihoz is. Ha az ember örömét leli abban, amit csinál, akkor a munka hivatássá válik számára. Számára a pedagógiai és tudományos kutatómunka, az alkotás mély elhivatottságot jelentett.

Kemenesaaljai vonatkozású művei:

Kresznerics Ferenc emlékzete. In: Magyartanítás, 1982. 4. sz. pp. 191-192.
A Kemenesaljai Baráti Kör. In: Honismeret, 1987. 4. sz. pp. 60-61.
Izsákfa évszázadai. Izsákfa, 1995. 181 p.
Szülőföldünk Kemenesalja. Celld., 1999. 181, [2] p.

Irodalom:

Burkon László: Megjelent Izsákfa monográfiája : Falutörténet egy városrészről. In: Vas Népe, 1995. 157. sz, (július 7.) p. 5.
Németh Tibor: Tungli Gyula: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. [Könyvismertetés]. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1999. 3. sz. pp. 89-92.
Tungli Gyula. (Összeáll. és szerk. Tölgyesi József). Veszprém, 1999. 53. p. (Veszprém megyei pedagógiai bibliográfiák, 8.)
Tölgyesi József: Tungli Gyuláról. Pedagógus a kultúra horizontján. In: Szín, 2009. 1. sz. p. 90.
Kiss Zoltánné: Tartalmas nyolcvan év. In: Napló, 2012. 119. sz, (május 22.) p. 15.
Molnár Gábor: Dr. Tungli Gyula (1932-2014). In: Új Kemenesalja, 2014. 4. sz. (március 7.) p. 14.

N. T.

URANOVICZ IMRE
(Celldömölk, 1931. május 18. - Budapest, 1992. december 23.)

diplomata

Szülei: Uranovicz Mihály és Heiner Rozália. Édesapja ritzer kőfaragó volt a Sághegyen, bár alapszakmája a kocsigyártó bognár volt. Néhány év múlva Budapestre költöztek, ahol a családfő a csepeli Weisz Manfréd Művek esztergályos-marósa lett. 1944 tavaszán az első bombázások után visszaköltöztek Cellbe a nagyszülőkhöz. Így Uranovicz Imre a 3-4. polgárit már itt végezte. Ezt követően a pápai gimnáziumban tanult, majd az akkor induló celli Gábor Áron Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A második osztály végén hetedmagával kirúgták az iskolából és Pannonhalmára küldték őket. Két hónapig volt a bencés székhelyen, majd újra Pestre került és a fővárosban érettségizett.

1950-től 1954-ig a budapesti egyetem jogtudományi karán, majd 1954/55-ben a Külügyi Főiskolán képezte magát. Közben házasságot kötött Molnár Gizellával és két gyermekük született: László (1954) és Ágnes (1956). 1954-től közel négy évtizeden át a Külügyminisztérium munkatársa volt. 1956-tól 1959-ig a washingtoni magyar nagykövetségen és a New York-i magyar ENSZ-képviseleten attasé és harmadtitkár. Mandátumának lejártakor hazatérve az állomáson tudta meg, hogy édesanyja meghalt és azonnal indulnia kell a celldömölki temetésre, amellyel megvárták őt...

1959 és 1963 között a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályán előadóként dolgozott. 1964-től 1969-ig az ENSZ-titkárság politikai és a Biztonsági Tanács főosztályának tisztségviselője, egyúttal a ciprusi ENSZ-erők parancsnokának és az ENSZ-főtitkár ciprusi különmegbízottjának politikai tanácsadója. 1969-től a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályán főelőadó, 1971/72-ben főosztályvezető-helyettes, 1973-tól Saigonban a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság magyar tagozatának általános vezető-helyettese. 1974 és 1976 között magyar nagykövet Ausztráliában, canberrai székhelye mellett egyúttal Indonéziába, Malajziába és Új-Zélandra is akkreditálva. 1976-tól 1980-ig indonéziai magyar nagykövet, Malajziába is akkreditálva. 1980-tól 1984-ig az európai biztonság és együttműködés tárcaközi bizottságának titkári funkcióját látta el. 1984-től a Kulturális Fórum előkészítő értekezlete végrehajtó titkárhelyettese; 1985 és 1989 között tervező és elemző főosztályvezető-helyetteseként működött. 1986-ban újra nősült, második felesége Tóth Györgyi. 1989-től haláláig ciprusi magyar nagykövet volt Nicosiában.

Műveiből:

A Vietnami Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság, 1973. Doktori disszertáció. Bp. 1974. 83, 15 p.
Az emberi jogok napja. In: Magyar Jog, 1988. 3. sz. pp. 193-196.

Irodalom:

Magyar és nemzetközi ki kicsoda 1992. Bp. 1991. p. 901.
Új magyar életrajzi lexikon. VI. köt. Bp., 2007. p. 969.

N. T.

 ZONGOR FERENC
(Nagysimonyi, 1915. december 31. – Veszprém, 1999. augusztus 24.)

helytörténész, pedagógus

Kisnemesi középbirtokos család legkisebb, hetedik gyermekeként született Nagysimonyiban, ahol az elemi iskolát végezte. A celldömölki polgári iskolai tanulmányokat követően átmenetileg elhagyta Kemenesalját. 1932-től Sopronban folytatta tanulmányait, ahol megismerkedett a népi írókkal és műveikkel, valamint részt vett a falukutató mozgalomban. 1937-ben szerzett tanítói oklevelet a Soproni Evangélikus Tanítóképzőben.

A katedra helyett azonban a katonaság, majd a háborúban való részvétel következett. Karpaszományos őrmesterként részt vett a Csallóköz és Erdély visszacsatolásában, végül a II. Magyar Hadsereg katonájaként harcolt a doni katasztrófánál.

1943-44-ben a Vend-vidéken, a mai Szlovéniában tanított. 1945-ben hazatért Kemenesaljára és Mesteriben kezdett tanítani. 1946-tól Hegyeshalomban dolgozott. 1947-ben házasságot kötött pedagógus társával, Moravecz Erikával. Házasságukból két fiúk – László (1949 - 2002) és Gábor (1953) – született. Magyar-történelem szakos tanári oklevelét a Budapesti Pedagógiai Főiskolán szerezte (1950).

1953. szeptember 1-től nyugdíjba vonulásáig, 1976-ig az alsósági általános iskolában tanított és 1962-től iskolaigazgatóként tevékenykedett. Az iskolában „nyelvész”- néprajzi szakkört vezetett és létrehozta a jelentős tárgyi anyaggal rendelkező iskolagyűjteményt. 1969-ben életveszélyes balesetet szenvedett a Sághegyen végzett régészeti kutatómunka során. A balesetből szívós munkával épült fel.

Nevéhez fűződik Kresznerics Ferenc esperes-plébános, nyelvész, akadémikus alsósági sírjának felderítése, valamint a celldömölki posta padlásán Berzsenyi Lénárd olmützi fogsága idején készített rajzainak megtalálása, publikálása és megőrzése. Ugyancsak felkutatta a II. világháború alatt a Sághegyen működött 410-es különleges büntetőszázad történetét. Élete Kemenesalja szeretete jegyében telt, kutatta a vidék nyelvezetét, néphagyományait, kultúráját, életmódját. Számára a szülőföld, Kemenesalja jelentette a kultúrtájat. Több tanulmánya jelent meg neves szakmai folyóiratokban, valamint lelkesen és sikerrel vett részt megyei és országos szakmai pályázatokon. 1989-től haláláig Veszprémben élt, ahol folytatta és rendszerezte kutatásait.

Kitüntetései: A Szocialista Kultúráért (1970), Celldömölk Város Önkormányzata a „Városért” elismerő díszoklevele (1999).

Részt vett a celldömölki Honismereti Munkaközösség és a Magyar Nyelvtudományi Társaság tevékenységében, valamint tanácstagként a Celldömölki Nagyközségi Tanács munkájában.

Művei:

Kemenesalja és kémények alja – népi névmagyarázat In: Vasi Szemle, 1966. 3. sz. pp. 458-459.
Kresznericsnek "Sághon hallott" szavairól. In: Magyar Nyelvőr, 1967. 1. sz. pp. 53-59.
Egy honismereti – „nyelvész” – szakkör munkájáról I. rész In: Magyartanítás 1967. 4. sz. pp. 233-236.
Egy honismereti – „nyelvész” – szakkör munkájáról II. rész In: Magyartanítás 1968. 2. sz. pp. 91-94.
Honismereti szakkör Alsóságon In: Honismeret 1976. 5. sz. pp. 40-43.
Alsóság-település történetéről. Elmondások, mondák, történetek és megállapítások alapján. Kézirat. Celld., 1977. 64 lev.
A zárt e és az olvasástanítás. In: Magyar Nyelvőr 1977. 1. sz. pp. 74-76.
Munkásmozgalmi emlékek Alsóságról. Levélidézetek a 410-es „különleges büntetőszázad” Sághegyen töltött idejéből 1944-45. Kézirat. Celld., 1978. 39 lev.
Anyanyelvünk Kemenesalján a „paraszti életmód-szokások és azok változásai” tükrében. Kézirat. Celld., 1979. 47 lev.
Húsvéti népszokások Alsóságról. In: Honismeret 1979. 2. sz. pp. 27-28.
Emlékező sorok és idézetek – „a földi jogán”. →Batthyány Lajos életének utolsó évéről. Kézirat. Celld. 1981. 61 lev.
Berzsenyi Lénárd, az olmützi várbörtön „rajzolója”. In: Honismeret 1982. 2. sz. pp. 34-39.
Fennmaradt szokások, szólások a tarkósebzésről. In: Magyar Nyelv 1982. 3. sz. pp. 338-339.
Kemenesalja földrajzinév-tára. Kézirat. Celld., 1983. 105 lev.
Népi megfigyelések az időjárással kapcsolatban Alsóságról. In: VHHK, 1983. 2. sz. pp. 31-38.
Bábos és gyertyaöntő mesterség (Emlékezés Gecse Ferencre). In: VHHK, 1984. 2. sz. pp. 32-41.

Irodalom:

Ágh István: Dani uraságnak Magvető Kiadó 1984, pp. 235-238.
Ágh István: Baltaverte koponya. In: Magyar Nemzet, 1987. 44. sz. (február 21.) p. 11.
Burkon László: Érték, amihez nyúl. In: Vas Népe, 1986. 116. sz. (május 19.) p. 4.
Dala József: Levelek szárnyán. In: VN, 1991. 61. sz. (március 13.) p. 5.
Káldos Gyula: A mindennapok kutatója: Zongor Ferenc In: ÚK, 1989. 3. sz. (július) p. 4.

Z. G.