MESTERHÁZY SÁNDOR
(Ostffyasszonyfa, 1907. július 31. – Ostffyasszonyfa, 1992. augusztus 16.)

evangélikus lelkész, helytörténész


Kilenc gyermeket felnevelő szorgos földművelő szülőktől származott. Az elemi ismeretek öt osztályát szülőfalujában végezte, majd a hazai művelődés és oktatás egyik legősibb tanintézetébe, a soproni evangélikus líceumba került. Érettségijének 1926-ban történt letétele után Budapesten az egyetem jogi karára iratkozott be, de két féléven át a bölcsészkaron is vendéghallgató volt. Itt érte el Isten hívása és lelkészi oklevelét 1931-ben nyerte el Sopronban a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karán. A Kemenesaljai Evangélikus Egyházmegye missziói segédlelkészévé nevezték ki, és Bobán, Ostffyasszonyfán és Uraiújfalun kezdte egyházi pályafutását.

A kemenesmihályfai gyülekezet 1932-ben hívta el lelkipásztorának, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1980-ig szolgált. Már az első évek komoly próbatételt jelentettek számára, hiszen a gyülekezet öt év próbaidőt kapott a Nemesdömölktől történő teljes jogú önállósulásra. Az ifjú lelkész végleges beiktatása 1936. május 3-án zajlott az immár teljes jogú anyaegyházzá szervezett egyházközségben. A településen a belső egyházi élet munkálásán kívül, a népművelés területén, különböző tanfolyamok szervezésével, ezüstkalászos gazdatanfolyam indításával, gazdakör alakításával szolgálta faluja népének javát, gazdasági és szellemi előrehaladásának, felemelkedésének ügyét. A szervezésen túl a kétkezi munkából is kivette a részét, legyen szó akár a vasúti megállóhely létrehozásáról vagy a falu új iskolájának építéséről.

Helytörténeti munkássága nyugdíjba menetele után teljesedett ki. Ennek eredményeképpen 800 példányban látott napvilágot nyomtatásban "Két Vas megyei falu – Ostffyasszonyfa és Csönge múltjából" című munkája (1987). A gazdag képanyaggal illusztrált mű a települések történetének szinte minden időszakáról alaposan dokumentált, forrásértékű információkat tartalmaz. Ezt követően 1991-ben jelent meg másik kemenesaljai monográfiája: "Kemenesmihályfa, Kemenessömjén, Sömjénmihályfa múltjából" címmel. E két kiváló helytörténeti munkája mellett különböző lapokban, folyóiratokban jelentek meg honismereti, egyháztörténeti és családtörténeti vonatkozású írásai – többek között – Dukai Takács Juditról, Berzsenyi Dánielről, Petőfi Sándor ostffyasszonyfai tartózkodásáról. A celldömölki honismereti munkaközösség egyik oszlopos tagját egyházi szolgálatának teljesítése közben érte a halál.


Irodalom:

Nádasdy Lajos: Bölcsészből teológus. - Portré ecset nélkül Mesterházy Sándorról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 20-24.
Nádasdy Lajos: A közösség javát munkáló szeretet embere. Mesterházy Sándor. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1993. 1. sz. pp. 75-78.

N. L.

MIKUS GYULA
(Celldömölk, 1905. október 16. – Keszthely, 1996. december 6.)

festőművész

Székely származású édesanyjával és borbélyként működő édesapjával gyerekkorának öt esztendejét töltötte Kemenesaljai központi településén, amely mai nevét éppen akkoriban vette fel. Elemi és polgári iskolai tanulmányait Tapolcán végezte, ahol Frimmel Gyula rajztanár már korán felfedezte tehetségét. A család szűkös anyagi lehetőségei miatt álom maradt számára a Képzőművészeti Főiskola, de segítők révén a szegedi Püspöki Tanítóképző Intézetben – ahol Bocskai István volt a mestere – tanítói végzettséget szerzett. 1927-től Zalaszántón lett pedagógus és itt születtek első alkotásai is. A festői táj és a szociális problémák egyaránt ihletői képeinek, amelyek közül első sikerét a „Halottasmenet” című alkotásával aratta, miután a Műcsarnok 1939-es Téli Tárlatán elnyerte a Halmos Izor Életkép-díjat.

1941-ben a keszthelyi polgári fiú- és leányiskola tanára lett s így művészetének háttere, egzisztenciális életkörülményei is sokat javultak. Hét esztendőn keresztül képezte diákjait és egyre inkább kibontakozott saját stílusa is. Jelentős állomás pályáján az 1943-ban vászonra álmodott „Nyár” című kompozíciója, amely franciás könnyedségű impresszionista látásmódot tükröz. A negyvenes évek végétől témaválasztásának fókuszába egyre inkább a Balaton került. A Becehegyen talált rá arra a szinte kimeríthetetlen szépségű, a Szigligeti öblöt magában foglaló távlatra, amely után hosszasan keresgélt. Vallomása szerint: „A Balatont festettem télen, nyáron, kora tavasszal, késő ősszel. Amikor úgy tűnik mindent tudok róla, naponta újabb arcát fordítja felém. Kapcsolatom a tóval és környékével megbonthatatlan, már csak magammal elmúló…”

1973-ban a Bakonyi Múzeum Őszi Tárlatán szerepelt „Hózápor” című festményével, amelyért Veszprém megye legmagasabb képzőművészeti kitüntetésével, az Egry József-díjjal jutalmazták. A téli Balaton képi megragadása sok alkotásán visszatérő motívum és innen eredeztethető az alsóörsi halászok XIX. századi tragédiájának több alkalommal és formában történő megörökítése. Festői érettsége és kifejezőereje folytán külön is említést érdemel „Requiem a halászokért” című alkotása. Egyre gyakrabban festi alkotásait elnyújtott vízszintes formában, mintegy a látványnak leginkább megfelelő „szélesvásznú” panorámaként. Fő tematikája mellett alkalmanként szívesen foglalkozott virágcsendélettel is. Bodnár Éva művészettörténész tömör értékelése: „Mikus Gyula stílusában nem kötődik senkihez, nem voltak mesterei, maga kísérletezte, alakította, érlelte ki formanyelvét, a kolorisztikus, impresszionisztikus festői megjelenítést… Érzékletes látás, valósághű térértelmezés, a jelenségek plen airben való tolmácsolása, gazdag színvilág, kékek, zöldek halványlilák finom harmóniái jellemzik festményeit…”

Szülőföldjétől való több mint hét évtizednyi távollét után 1981-ben meghatottan vett részt a Kemenesaljai Művelődési Központban megrendezett reprezentatív tárlaton. Az egyre gazdagodó életmű gyűjteményes kiállítására 1991 nyarán került sor a keszthelyi Kastélymúzeumban. 1989-ban alkotótevékenységének elismeréseként Keszthely város díszpolgára címben részesült, 1995. augusztus 20-án pedig átvehette Göncz Árpád köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje kitüntetést. Halála után egy esztendővel nyílt emlékkiállítása a keszthelyi „sétálóutcán” abban az épületben, ahol életének döntő hányadát töltötte. Születésének centenáriumán a keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ Pantheonjában emléktáblát avattak tiszteletére.

Irodalom:

Bozoky Mária: Számadás egy életműről. In: Új Horizont, 1991. 5-6. sz.
Mikus Gyula gyűjteményes kiállítása : Keszthely, Kastélymúzeum. Keszthely, 1991. [24] p.
Mikus Gyula Emlékkiállítás. Keszthely, 1998. 16 p. (Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára, 585. sz.)

N.T.

MÓD ALADÁR
       (Karakó, 1908. augusztus 20. – Bp., 1973. november 21.)
            országgyűlési. képviselő, történész, egy. tanár, a történelemtudományok doktora

Névváltozat: Oszkó Aladár (1945-ig)

                                                              ÁL: Major János

            Szülei pár holdas kemenesaljai szegényparasztok voltak. A család Amerikába vándorolt ki, de sem meggazdagodniuk, sem gyökeret verniük nem sikerült, így hamarosan hazaköltöztek. Apja a MÁV-nál kapott munkát, Újpestre költöztek és a középiskolát itt végezte el. A Munkácsy Gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti egy. latin – m. szakára iratkozott be. Tanulmányai alatt Oszkó Aladár, majd Major János néven szerkesztette a "Virradat" című baloldali egyetemi lapot. (Ez utóbbiban jelent meg először József Attila "Fagy" című verse.) 1932-től volt a M. Kommunista Párt (MKP) tagja, cikkei jelentek meg a Gondolatban, a Népszavában és a Szabad Szóban. 1932-ben röpiratok terjesztéséért több diáktársával együtt letartóztatták, 4 hónapig volt vizsgálati fogságban. Ugyanebben az évben szerzett tanári oklevelet, de pedagógusként nem helyezkedhetett el.
            Vizsgálati fogsága alatt kezdett foglalkozni a filozófiával. Első könyve 1934-ben jelent meg Materialista lételmélet címmel. 1941-ben a függetlenségi mozgalomban való részvételéért egy időre börtönbe került. Az 1942. március 15-i tüntetés után menekülnie kellett. Négy hónapig Kemenesalján és Dunántúlon bujkált. A II. világháború alatt írta meg az antifasiszta népfrontpolitika támogatására – Révai József munkái nyomán – a Habsburg-ellenes nemzeti függetlenségi hagyományt előtérbe állító „400 év küzdelem az önálló Magyarországért”című, 1943-ban megjelent osztályharcos szemléletű történeti összefoglaló művét. Az eredetileg 240 oldalas mű nagy karriert futott be a Rákosi-korszakban, mert 1954-ig 7 kiadása jelent meg – volt amelyik 50.000 példányban – és terjedelme 744 oldalra nőtt.

            A kötet megjelenése után újra letartóztatták és bíróság elé állították. Kiszabadulása után el kellett hagynia a fővárost. 1944-ben bekapcsolódott az újpesti ellenállási mozgalomba. 1945 áprilisában beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe és mandátumát a soron következő három választáson megőrizte. 1945–1948 között az újpesti képviselő-testület tagja, 1945-től a Szabad Nép munkatársa, 1946–1953 között a kommunista párt elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle felelős szerkesztője volt. 1947 őszétől az MKP KV oktatási osztálya, 1950-től az MDP KV agitációs és propagandaosztálya helyettes vezetője lett. 1955-ben a történettudományok doktora tud. fokozatot szerzett.

            1954 és 1961 között a Tud. Ismeretterjesztő Társulat (TIT) főtitkári tisztét töltötte be. 1954-től haláláig az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára volt. Történészként a magyarországi függetlenségi mozgalmak, valamint a m. munkásmozgalom történetével, az 1945 utáni fejlődés problémáival foglalkozott.
            Egyetemi tanár korában is többször felkereste Celldömölköt, végigjárta egykori illegális bujdosásának helyeit, meglátogatta rokonait, tartotta a kapcsolatot egykori tanítványaival. 1972. május 24-én az Eötvös Loránd Általános Iskola névadó ünnepségén avatóbeszédet mondott. Karakói szülőháza falán 1983. augusztus 20-án avattak emléktáblát tiszteletére.

Főbb művei:
Materialista lételmélet. Bp., 1934. 149 p.
400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Bp., 1943. 240 p.
Pártharcok és a kormány politikája 1848-49-ben. Bp., 1949. 194 p.
A tudományos szocializmus és munkásmozgalom története, I-II. Bp., 1963-1964. 343; 272 p.
Nemzet és szocialista nemzet. Bp., 1974. 366 p.

Irodalom:
Barla-Szabó Ödön: Mód Aladár (1908-1973). In: Párttörténeti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 201-204.

Hársfalvi Péter: Mód Aladár (1908-1973). In: Századok, 1974. 2. sz. pp. 551-553.
Gergely Jenő [szerk.]: Mód Aladár emlékének. 1908-1978. Bp., 1978. 252, [3] p.
Budai Rózsa: Emléktábla-avatás Karakón. 75 éve született Mód Aladár. In: Vas Népe, 1983. aug. 20. p. 5.

Nyolcvan éve született Mód (Oszkó) Aladár. In: Vas Népe, 1988. 198. sz. (augusztus 19.) p. 2.

Kósa László: Mód Aladár: 400 év – Küzdelem az önálló Magyarországért. In: Tizenkét téves mítosz. In: Kommentár, 2012. 4. sz.

                                                                                                                                                                 O. Z.