LŐRINCZ JÓZSEF (Csönge, 1930. december 25. – Bp., 1990. július 24.)

építészmérnök


Elemi iskoláit szülőfalujában végezte a tizenegy éves korában árván maradt kisfiú, akit édesanyja nevelt. A 6. osztály után egy sikeres tehetségvizsga eredményeként a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban tanult tovább. Öt esztendőt követően a celldömölki gimnáziumba tették át, ahol egy esztendőben két év anyagából is levizsgázott. Zsellér édesapjának ezermestersége élt tovább a fiúban, aki a budapesti műszaki egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1955-ben. Első munkahelye a budapesti LAKÓTERV volt, ahol pár év múlva műteremvezetői beosztásban dolgozott. 1960-ban elvégezte a Magyar Építőművészek Szövetségének kétéves mesteriskoláját, amelynek később mestere is lett. 1963-tól tizenhét éven át a Győri Tervező Vállalat tervező építésze, a kiemelt munkák irányítója. 1980-ban áttette székhelyét Budapestre, ahol az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársa, majd műteremvezetője lett. 1982-től négy éven át az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium főosztályvezető-helyettese, majd haláláig a LAKÓTERV igazgatója, 1989-től már a Budapesti Műszaki Egyetem címzetes egyetemi docenseként.

Elsősorban ipari csarnokok és középületek tervezésére specializálódott. Budapesten tető alá hozott kereskedelmi épületeiért először 1967-ben kapta meg az Ybl-díjat. Újszerű, acélszerkezetű tágas ipari épületeivel iskolateremtő személyiségnek bizonyult a magyar építészetben. Tervei közül kiemelkednek a Győri Vagon- és Gépgyárban (ma Rába Holding Rt.) megvalósított munkái: hátsóhídgyár (1970), szerszámgyár (1972), acél- és szürke-vasöntöde (1974). Az utolsó épületegyüttes tervezéséért részesült másodízben Ybl-díj elismerésben. Vendéglátóipari alkotásai közül említést érdemel a budapesti Üllői úti egység (1963), a győri Vaskakas-taverna (1973), valamint a fővárosi, hárshegyi Hotel Európa (1974). Élete egyik fő műve a Magyar Vagon- és Gépgyár káptalandombi Vendégháza (1981). Mindig ragaszkodott szülőföldjéhez, de a sors fintora, hogy épületekkel nem gazdagíthatta e tájat. Nevéhez fűződik azonban Celldömölk város ma is használatos címerének megtervezése.

Irodalom:

Winkler Gábor: Elment egy építész. In: Kisalföld, 1990. augusztus 7. p. 5.
Rozmán László: Rendhagyó nekrológ. In: Új Kemenesalja, 1990. 9. sz. p. 10.

N. T.

MARTONFALVAY IMRE 
(Martonfalva, 1510 – Pápa, 1591 után)

az egyik legkorábbi magyar emlékirat szerzője
Névváltozatok: Lacza Imre ; Lukács Imre

A Martonfalvai család a Vas megyei Martonfalváról (ma Kemenespálfa része) származott és első írásbeli említésük az 1440-es évekre esik. Martonfalvay Imre a régi vasvármegyei nemesi család sarjaként az 1520-as évek elején diákként Török Bálint szolgálatába szegődött. Alig lehetett húsz esztendős, amikor elnyerte a számtartói tisztséget Somogyvárott. Kulcsárként, majd sáfárként említik, sőt egy 1591-ben kelt levél is Török Bálint unokájának, Török Istvánnak primarius familiarisaként, "főember szolgájának" nevezi. Egy ideig Vas vármegye alispánja, majd 1543-től Pápa várnagya is volt és nevéhez fűződik Szigliget várának (kép) erődítménnyé történő kiépítése. Gazdag tapasztalatait öntötte formába emlékiratában, amely – bár dátumot nem tartalmaz – az 1528-1585 közötti időszak eseményeinek leírása.

Az emlékirat első öt lapja idegen kéz írása, a többit azonban maga a szerző rótta a papírra. A magyar nyelvű kézirat utolsó feljegyzése Pápán, 1585. november 29-én íródott. Az emlékirat majdnem 300 évig lappangott. Érdekes kemenesaljai vonatkozása van megtalálásának: Horváth Elek csöngei földbirtokos bukkant rá Felsőbüki Nagy Sándor sitkei családi levéltárában a Dunántúli Történetkedvelők 1866-os vándorgyűlésén. Ugyanekkor került elő Martonfalvay Imre 15 lapnyi naplótöredéke, amely valószínűleg az 1555-ös esztendő krónikája. Ez az év személyes életében is jelentős, mert Török János és Ferenc ekkor fosztották meg – nem tudni mi okból – a korábban neki adományozott acsádi és köveskúti birtokaitól.

A már beteges Imre deák tulajdonképpen egy kérvény "mellékleteként" sorolja fel indoklás gyanánt a Török családnak, az ország egyik legbefolyásosabb főúri dinasztiájának tett szolgálatait. Célja az, hogy a neki már régebben beígért birtokokat meg- vagy visszaszerezze családja számára.Éppen ez a személyesség, az öreg és beteg ember segélykiáltása emeli ki a korabeli, humanista sablonokkal feldíszített, latin nyelvű visszaemlékezések köréből.

A szemtanú hitelességével ábrázolja az ország három részre szakadását hozó század általa megélt történéseit. 65 nyomtatott lapon foglal össze 65 esztendőt, s ez eleve korlátozza leírásának részletességét. A gyors iramú, nagy időbeli ugrásokat tartalmazó elbeszélés csak ritkán tesz lehetővé dinamikus ábrázolásmódot. Ennek ellenére meggyőzően számol be Buda elfoglalásáról és Török Bálint elfogásáról, valamint idézi fel a török elleni harcok hétköznapjait. Pápa török ostromának leírása "vérbeli" írói teljesítmény a deák tollából. Az "Emlékirat" rendkívül értékes és érdekes kortörténeti, szociológiai, műfaj- és irodalomtörténeti, s nem utolsó sorban nyelvtörténeti dokumentum. A művet Szopori Nagy Imre adta ki először a „Monumenta Hungariae Historica, Scriptores" sorozatban „Martonfalvay beteges Imre deák szolgálatjárul rövidedőn való emlékezet" címmel.

Műve:

Török Bálint deákjának Martonfalvay Imrének naplótöredéke és emlékirata, 1555, 1585 : A kézirat hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Bp. 1986 [!1987]. VII, [74], 74 p. (A magyar nyelvtörténet forrásai ; 1.)

Elektronikus verzió: In: Magyar emlékírók. 16-18. század. Bp., 1982. pp. 77-114. (Forrás:  http://mek.oszk.hu/06100/06187/html/mei16_180010040001/mei16_180010040001.html)

Irodalom:

Nagy Imre: Egy magyar emlékirat a XVI. századból. In: Századok, 1867. 1. sz. 47-53 p.

Bitskey István: História, emlékirat, önvallomás. In: Irodalom és ideológia a 16-17. században. Bp. 1987. 61-89 p.

Szávai János: Magyar emlékírók. Bp. 1988. 71-74 p.

N.T.

Módosítás: (2018. szeptember 26. Szerda, 16:40)

MEDGYESI SOMOGYI JÁNOS
(Izsákfa, 1756. április 21. – Pest, 1809. december 23.)

királyi alkancellár


Az Izsákfalván birtokos kisnemesek közül vezető szerepe volt a Medgyesi Somogyi családnak, akik a XIX. század elejére már jómódú, 7-8 ezer hold földet birtokló középnemesekké emelkedtek.

Medgyesi Somogyi János édesapja Somogyi Ferenc tábornok, édesanyja Festetics Viktória, aki Festetics György keszthelyi művészet- és tudománypártoló főúr közeli rokona volt és maga is jeles mecénása egyházi és világi intézményeknek. Fiuk a soproni jezsuita gimnáziumban tanult, ahol kiváló eredménnyel végzett. Tanulmányai befejezésekor latinul és németül is írt és olvasott. Előbb Vas, majd Veszprém vármegye közigazgatási adminisztrációjában dolgozott, 1787-től 1791-ig az utóbbi alispánjaként. Bakonyjákó, Döbrönte, Izsákfa, Lovászpatona és Pápakovácsi földesuraként került a királyi kancelláriára. Nádori főjegyző 1791-től, kancelláriai tanácsos 1795 után, 1801-ben állam- és konferenciatanácsossá nevezték ki és 1808-ban lett alkancellár. I. Ferenc bizalmasaként a király után a második embernek számított, akinek érdemeit az uralkodó 1802-ben a Magyar Királyi Szent István Rend Középkeresztje kitüntetéssel, 1806-ban pedig grófi címmel is honorálta. Emlékét őrzik a magyarországi szerzetesrendek, akik sokat köszönhetnek annak, hogy közbenjárására a király 1802-ben visszaállította a II. József által megszüntetett rendeket (bencések, piaristák, premontreiek). Előremutató volt, hogy ugyanakkor tanításra is kötelezte őket, amelyhez anyagi javakat is biztosított.

Medgyesi Somogyi János életének nagy részét Bécsben, Pozsonyban, Pesten és Veszprémben töltötte. Izsákfai és patonai birtokára évente négylovas hintón látogatott haza. Kastélyában látta vendégül –többek között– Révai Miklós nyelvtudóst és Ányos Pál költőt. A poéta Somogyi Ferenc 1778-as halálakor a fiának címzett versében így fogalmazott:

„Ámbár kimúlt atyád az élők számából
S örök lakhellyre röpült Izsákfából,
Mégis hideg hamvát az kecsegtetheti,
Hogy benned erkölcsit élni szemlélheti.”

Révai Miklós 1804-ben több mint egy hónapig élvezte az izsákfai házigazda vendégszeretét. Medgyesi Somogyi János építtette 1798-ban az izsákfai római katolikus barokk templomot, amely a település legjelentősebb műemléke.

Szerénység jellemezte egész életében: nem tette elbizakodottá sem vagyona, sem pedig előkelő állása. Közel engedte magához az embereket és különösen honfitársait támogatta kéréseik teljesítésével. Fiának nevelését 1804-ben Bécsben több hónapig Kresznerics Ferencre bízta.

53 éves korában pesti tárgyalása közben hunyt el és az ideiglenes pesti temetést követően 1810. január 30-án a dömölki apátsági templomban helyezték örök nyugalomra. Sírja a Szent László oltár előtt található szüleivel és testvérével együtt.

Tungli Gyula

Irodalom:

Patonay József: Medgyesi Somogyi János államtanácsos és a magyar kegyestanítórend. 1-2. rész. In: Tatai Kegyestanítórendi Gróf Esterházy Miklós Reálgimnázium értesítője az 1933-34. tanévről. Tata, 1934. pp. 33-81. + Tatai Kegyestanítórendi Gróf Esterházy Miklós Reálgimnázium értesítője az 1934-35. tanévről. Tata, 1935. pp. 5-46.

Sz.Csorba Tibor: Előkerültek Somogyi János alkancellár földi maradványai a celldömölki plébánia templomban. In: Kemenesalja, 1935. 4. sz. (jan. 20.) p. 1. 
Tungli Gyula: Izsákfa évszázadai. Izsákfa, 1995. 181 p.
Uő.: A király után a második. Gróf Medgyesi János emlékezete. In: Napló, 1996. dec. 28.