CZENCZ JÁNOS
(Ostffyasszonyfa, 1885. szeptember 2. – Szekszárd, 1960. január 12.)

festőművész


Középiskoláit Sopronban és Győrött végezte, majd néhány évig tanítóskodott. 1907 és 1912 között festészeti tanulmányokat folytatott a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ahol mesterei Edvi Illés Aladár, Hegedűs László és Zemplényi Tivadar voltak. Művészi látókörének szélesítésére tanulmányutakat tett Olasz- és Németországban, valamint Hollandiában és Svájcban is. 1908-ban, alig 23 évesen már kiállítása volt a Műcsarnokban, és első sikerét is itt érte el, amikor 1913-ban "Tükör előtt" című kompozíciójával elnyerte a Halmos Izor-pályadíjat. 1918-ban "Fekvő akt" című festményéért Rudits-díjat kapott. 1921-ben "Marcella" című alkotásáért megszavazták a Képzőművészeti Társulat nagydíját, amelyet csak "beérkezett művész"-nek ítélhettek oda. A két világháború közötti időszak népszerű festője volt: sok gyűjteményes kiállításon való részvétele mellett önállóan is a közönség elé tárta műveit Pécsett (1925), Budapesten (1929, 1935, 1936), Szombathelyen (1931), Győrött (1935), Sopronban (1936) és Debrecenben (1941).

A második világháború bombázásai során elpusztult alkotóműhelyét az 1960-ban bekövetkezett haláláig otthont adó Tolna megyei Báta községben kialakított műterme és lakása váltotta fel. Czencz János széles tematikájú festőink közé tartozott. Témaválasztásában az akt, arckép, életkép, valamint virág- és gyümölcs-csendéletek uralkodtak. Képeinek egyedi stílusát legjellegzetesebb vonásuk, a dekoratív naturalizmus hordozza. Pályájának legnagyobb sikereit elsősorban aktjaival aratta: a dús redőzetű, leheletlágyságú fátylak, drapériák közt ülő, heverő nőalakok a művész áhítatos csodálatát tükrözik (pl. "Guggoló akt"). Késői festményein elénk tárja a bátai tájat, a falu részleteit, a Duna változatos szépségét és megörökíti a sárközi népviseletű asszonyokat. Műveit számos bel- és külföldi magángyűjtemény mellett múzeumok őrzik, s így a Magyar Nemzeti Galériában is tizenegy alkotása található. Születésének centenáriuma alkalmából a szekszárdi Művészetek Háza, 1998-ban pedig a Bolgár Kulturális Intézet rendezett életmű-kiállítást.


Irodalom:

Egy ostffyasszonyfai festőművész sikere. In: Új Kemenesalja, 1913. dec. 28. (52.sz.) p. 3.
Fóth Kálmán: Czencz János - a vasi festőművész. In: Vasvármegye, 1925. jan. 13. (9.sz.) p. 2.
Pipics Zoltán: Száz magyar festő. Bp., 1943.
Czencz János emlékkiállítás a festő születésének századik évfordulója alkalmából : 1986. január 14-től március 31-ig. Szekszárd, Művészetek Háza, 1986. 12 p. (A Szekszárdi Művészetek Háza kiállításai 6.)

Ikonográfia:

Czencz János képeinek tematikus galériája az Interneten

N.T.

DINKGREVE NÁNDOR (Pápa, 1876. június 7. – Celldömölk, 1952. május 14.)

nyomdász, kereskedő


Pápán született, és ott tanulta ki a nyomdászatot. Huszonhat éves korában, családos emberként telepedett le Kis-Czellben, s felesége vagyonából 1902-ben nyitott papírkereskedést, melyet a rá következő évben nyomdával is kibővített. A cég hamarosan ismert és elismert lett a Kemenesalján.

A kor szokása szerint a nyomdák újságok kiadásával is próbálták hírüket növelni, a megrendelők táborát növelni. Dinkgreve – bár lapindítása idején a településnek már volt egy nem helyben készülő újságja – vállalta az anyagi kockázatot és 1905. január 1-vel útjára indította a Kemenesalját (ma: Új Kemenesalja) Celldömölk leghosszabb ideig (1944-ig) fennmaradt hetilapját. A szándékainak megfelelően szerkesztett lap, a papír- és könyvkereskedése anyagi jólétet, társadalmi megbecsülést szerzett neki. Alapító tagja lett a Hitelszövetkezetnek s annak igazgatósági munkájában is részt vett. 1917-ben özvegyként újranősült. Második felesége kitűnő üzleti érzékkel rendelkezett, így Dinkgreve idővel a város legtehetősebb polgárai közé került. 1943-ban 746 pengő adójával a legtöbbet fizetők sorában a huszonegyedik helyen állt, s ezzel bekerült a húsz rendes és hat póttagú virilis testületbe, mint annak első póttagja.

Nyomdájában, saját lapján túl, másutt szerkesztett újságokat is nyomtatott. 1907 novemberétől a Jánosháza és Vidéke, 1908 februárjától a Sárvári Járás és 1911 januártól, majd 1914 januártól újra a Sárvári Járási Hírlap is időlegesen az ő nyomdájában készült.

1919-ben, a Tanácsköztársaság idején államosították a nyomdákat, így – lapjával együtt – a celldömölkit is. Miután Dinkgreve visszakapta, nyilatkozatban határolódott el az akkori Kemenesaljától, melynek szerkesztését a Tanácsköztársaság időszaka alatt korábbi inasa, Lencz Géza végezte.

1926-ban a Szagán-Hajnal névvel elindult konkurens nyomda piacra lépésével a celldömölki iparosság jó része elpártolt Dinkgrevétől. A megcsappant megrendelések hatására alkalmazottainak a számát felére csökkentette. Anyagi helyzetét azonban mindez nem befolyásolta jelentősen. Azzal is csak gondjain akart könnyíteni, hogy 1943-ban lapjának kiadási jogát átengedte a Celldömölki Katolikus Körnek.

A második világháború folyamán Dinkgreve nyomdája bombakárokat szenvedett. Egy ideig nem is jelentkezett termékeivel, csak 1947 szeptemberétől olvasható újra a neve a Celldömölk és Vidéke című lapon. A nyomda ezután még két évig működött. 1949. december 29-én nyilvánították állami tulajdonná. A gépek és berendezések nagy többségét leselejtezték. A családi nevet ifjabb Dinkgreve Nándor „Deme”-re magyarosíttatta.

Irodalom:

Kuntár Lajos: Szombathelyi nyomdák és nyomdászok. Szombathely, 1969.
Kuntár Lajos : A nyomdászat és a sajtó Celldömölkön. In : Vasi Szemle, 1980. 3. sz. pp.397-412.

N. L.

DÖBRENTEY GÁBOR
(Nagyszöllős, 1786. december 1. – Buda, 1851. március 28.)

író, irodalomtörténész, nyelvtudós, az MTA rendes tagja


Kora ifjúságát Kemenesalján töltötte. Apja Döbrentey Lajos evangélikus prédikátor 1799-től Bobán volt evangélikus lelkész, 1802-től pedig a kemenesaljai egyházmegye esperese. Iskoláit Pápán, a református kollégiumban kezdte, majd a soproni evangélikus líceumba ment, hol már korán felébredt benne az írói hajlam; az ottani tanulók magyar egyesületének (Magyar Társaság) először könyvtárnoka, majd titkára lett. A társaság tagjainak műveiből 1804-ben kiadott emlékkönyvben jelentek meg első versei. 1806-ban pesti utazása során megismerkedett Virág Benedekkel és Révai Miklóssal. 1806 májusában iratkozott be Wittenbergbe – odaútja során Bécsben felkereste Batsányi Jánost és Bárótzi Sándort is. 1806 őszétől már Lipcsében tanul. A két egyetemen világtörténetet, esztétikát, lélektant, poétikát, klasszika-filológiát, jogot és szentírás-magyarázatot hallgatott, közben francia, olasz és angol nyelven tanult.

Németországból visszaérkezve Kazinczy ajánlatára Oláhandrásfalván (Küküllő megye) gróf Gyulay Lajos gyermekeinek nevelője lett. (1817-ben Marosvásárhelyen tanítványával együtt elvégezte a jogot, s Hunyad megye táblabírájává választották). Az itt eltöltött idő alatt megismerkedett az erdélyi szellemi élet jeleseivel (Aranka Györggyel, Cserey Farkassal, Gyarmathy Sámuellel, Bolyai Farkassal). Barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, s vele valamint néhány ifjú arisztokratával nagy körutat tett Olaszországban (1814). Hazatérőben meglátogatták Berzsenyit Niklán, Kisfaludyt Sümegen, Dukai Takács Juditot Dukán, Kis Jánost Sopronban.

Az évek múltával egyre jobban kiteljesedett sokrétű irodalmi és tudományos munkássága. Szerteágazó, széleskörű levelezést folytatott írókkal, politikusokkal,különböző tudományszakokban munkálkodó tudósokkal, művészekkel. A korabeli lapokban sorra jelentek meg cikkei és tanulmányai.

Kolozsváron négy évig szerkesztette az Erdélyi Múzeum c. folyóiratot. 1819-ben kidolgozta az Erdélyi Magyar Tudós Társaság tervezetét.

1820-tól Pesten telepedett le. Széchenyi Istvánnal megismerkedve, a pozsonyi országgyűlés után a Nemzeti Kaszinó és a lóversenytársaság jegyzője lett. Részt vett a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) alapszabályait kidolgozó országos küldöttségben. 1830-tól a Társaság filozófiai osztályának rendes tagja, 1831-től négy éven át titkára is.

Mint író eleinte Kazinczy köréhez tartozott, a nyelvújítás híve volt, s csakúgy mint Kazinczy, az irodalom fellendülésétől várta a nemzet újjászületését. Szóleleményei közül többet ma is gyakran használnak, például a helynevek közül: Pasarét, Gazdagrét, Csillebérc. Az 1820-as évek végére azonban Kazinczyval elhidegültek egymástól. Kisfaludy Károllyal és az Auróra körrel is megromlott a kapcsolata; 1835-ben a kibontakozó polgári irodalomtól való elszigetelődése miatt akadémiai titkárságát át kellett adnia Toldy Ferencnek.

Tevékenyen részt vett a színi kultúra hazai megteremtésben: folytatta Kármán József eredetiségprogramját, és hozzájárult a magyar dramaturgia kibontakozásához. Lefordította Moliére A fösvény és Shakespeare Macbeth c. darabját.

Egyike volt a magyar ifjúsági irodalom megteremtőinek. Írt ábécéskönyvet és elbeszéléseket is gyermekek számára.

1838 és 1846 között nyelvemlékeket gyűjtött és adott ki (Régi Magyar Nyelvemlékek). Felfedezte a róla elnevezett Döbrentey-kódexet, a XVI. századból származó egyik leghíresebb magyar nyelvemléket. 1842-ben sok önkényes változtatással három kötetben kiadta Berzsenyi összes műveit.

1844-ben királyi tanácsossá nevezték ki. Az akadémián 1851. május 26-án Toldy Ferenc tartotta felette a gyászbeszédet.

Főbb művei:

Planum egy tökéletes magyar bibliográfia és szókönyv iránt. Pest. 1814
Döbrentey Gábor külföldi szinjátékai 1-2. köt.. Bécs. 1821-22.
Karaktert festő elmés és mulatságos anekdoták. Pest. 1826.
Pali és Minka olvasni tanul. Pest. 1829.
A' kis Gyula könyve. Elbeszélések. Pest. 1829.
Huszárdalok. Buda. 1847.

Irodalom:

Vasárnapi Újság, 1858. évf. 23. sz. (Pest, 1858. jún. 6.)
Bodor Aladár: Döbrentei Gábor erdélyi szereplése. Losonc, 1906.
Goriupp Alice: Döbrentei Gábor nyelvújítása. Bp., 1916
Jancsó Elemér: Döbrentei Gábor és az Erdélyi Múzeum. In: A felvilágosodástól a romantikáig. Bukarest, 1966. pp. 218-248.
Soós István: Kis János levelei Döbrentei Gáborhoz. In: Soproni Szemle, 1987. 2. sz. pp. 128-141.
Csetri Lajos: Döbrentei irodalomszemlélete. In: Egység vagy különbözőség? Bp., 1990. pp. 298-322.
Némethy Mária: Múltidéző nap volt Bobán. In: Vas Népe, 1992. 241. sz. (okt. 12.) p. 1., 2.
Döbrentei-kódex, 1508. Bp., 1995. 1087 p. (Régi magyar kódexek ; 19.)
Döbrentei Gábor : az akadémiai titoknok és az író (szerk. Polgárdi Sándor). Pápa, 2005. 158 p.
G.T. - N.L.