DUKAI TAKÁCH JUDIT
(Duka, 1795. szeptember 4.* – Sopron, 1836. április 15.)

költő

[Költői neve : Malvina]


A korabeli Magyarország legműveltebb, legpolgárosultabb vidékének, Kemenesaljának egyik középnemesi családjából származott. A kemenesaljai evangélikus hagyományokhoz híven Sopronban tanult, majd megszakította tanulmányait, hogy beteg édesanyját ápolja. Anyja betegágyánál fogalmazta első versét. A költészetére jellemző mélabú gyökerei vélhetően erre a válságos időszakra, az anyához fűződő érzelmi biztonság megszakadására vezethetők vissza. Édesanyjának halála után ismét visszatért Sopronba, hogy folytassa a tanulást. Versei kéziratos másolatokban terjedtek, így jutottak el – Horváth József Elek közvetítésével – Berzsenyihez, Kazinczyhoz, Kis Jánoshoz, Kresznerics Ferenchez és Döbrentey Gáborhoz, akik felfigyeltek Judit tehetségére. Lírájára leginkább Berzsenyi Dániel útmutatása hatott, akivel egyébként rokoni kapcsolatban is állt, hiszen a „magyar Horatius” felesége Judit unokanővére, Dukai Takács Zsuzsanna volt. Dani uraság rokoni-baráti alapon csak Dudinak nevezte „költőtársát”.

Első nyomtatásban megjelent versét Döbröntei közöltette az Erdélyi Múzeumban. Ő viszonylag közeli kapcsolatban állt vele, mert mostohaanyja tartotta keresztvíz alá Juditot. 1815-ben Festetics György meghívta a keszthelyi Helikon ünnepségre, amelyeken házasságáig rendszeresen részt vett, sőt a vendéglátó által adományozott irodalmi díjakból is részesült. Verseiben a kemenesaljai tájat, a paraszti életformát alig túllépő kisnemesi világot, a körülötte élő nép dalait, gondolatait szólaltatta meg. Versei népdalszerűségét később a klasszikus időmértékes verselés váltotta fel. Sikerének titka elsősorban abban rejlett, hogy szinte megtestesítette a polgárosult hazai nőideált: több nyelven olvasott, zenélt, valamint járatos volt a poétikai és esztétikai tudományokban is. Népszerűségében közrejátszott ezen kívül szépsége, derűs és közvetlen egyénisége. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain így fogalmaz arcképéről: „Barna hajú, őzike tekintetű, picike szájú, hamvas őszibarack arcú leány, görögös piros köpeny van hanyagul átalvetve mélyen kivágott fehér empire-ruháján, melynek ujja éppen, hogy csak a vállat födi el, gömbölyű karja meztelen, apró kis kezei egy hárfa húrjain játszanak… Csupa poézis… csupa illat, csupa édesség. Ezt a képet csak mosolyogva lehet nézni.”

Dukai Takács Judit irodalmi közszereplése 1818-ban, huszonharmadik születésnapján történt házasságkötésével véget ért, lírájának éltető forrásai elapadtak. Az esküvő után férje, Geöndötz Ferenc felsőpatyi birtokán élt, s itt minden idejét lefoglalta a gazdaság, a férj és az egymás után születő négy gyermek (Nina, Fanni, Pepi, Juliska). Asszonykorában írt költeményei az életbe való belenyugvásáról tanúskodnak, a felszíni nyugalom azonban belső izzást, nyugtalanságot és kielégületlenséget takar. Első férje 1830-ban meghalt, két év múlva Judit titokban kötött házasságot Ágfalván Patthy István ügyvéddel. Ebből a házasságból egy fiú- és egy 11 napot élt leánygyermek (Ida) született. A kislány születését követően 1836. április 15-én Judit tüdővész következtében Sopronban hunyt el. Földi maradványait április 19-én a dukai temetőben helyezték örök nyugalomra.

A „magyar Sappho” emlékét őrzi Kemenesalján a színházkedvelők által életre hívott celldömölki Dukai Takách Judit Játékszín Alapítvány, amelynek szervezésében évente megrendezik a nevével fémjelzett versmondó versenyt. Szülőfalujában 1999 szeptember végén emlékparkot és –oszlopot avattak.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

 

Főbb művei:

Vadász Norbert: Dukai Takács Judit élete és munkái. Bp. 1909. 210 p.
Az én képem : Dukai Takách Judit válogatott versei. Válogatta és szerkesztette Papp János. Sárvár, 1986. 59 p.

Irodalom:

Badics Ferenc: Dukai Takács Judit 1795-1836. In: Koszorú, 1882. pp. 228-255.
Horváth János: Dukai Takács Judit. In: Berzsenyi és íróbarátai. Bp. 1960. pp. 275-286.
Hegedüs Ferenc: „Halhatatlanná leendő leánya az Éneknek...". In: Vasi Szemle, 1967. 3. sz. pp. 458-464.
Kocsis Rózsa, R.: Dukai Takách Judit élete és költészete. Bp., 1972. 112 p.
Péterffy Ida: A kemenesaljai Sappho Göcsejben. In: Göcseji Helikon, 1974. 7. sz. pp. 105-118., 171-177.
Péterffy Ida: Dukai Takács Judit emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 1. sz. pp. 140-144.
Csányi László: A kalitkába zárt madár. In: Kortárs, 1983. 1. sz. pp. 93-105.
Papp János: Dukai Takács Judit kiadatlan levelei. In: Vasi Szemle, 1986. 1. sz. pp. 131-139.
Dukai Takách Judit. Szerk. Katona Istvánné ; sajtó alá rend. Pallósiné Toldi Márta. Szombathely, 1988. 47 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák, 21.)
Cséby Géza: Dukai Takács Judit kéziratos vers-füzetei. In: Zalai gyűjtemény : Művelődéstörténeti tanulmányok. 31. köt. Zalaegerszeg, 1990. pp. 97-119.
Fenyő István: Dukai Takách Judit költőnő a magyar klasszicizmus korszakában. In: Soproni Szemle, 1990. 1. sz. pp. 1-10.
Simonffy András: Dániel és Judit. In: Kortárs, 1992. 7. sz. pp. 79-83.
Németh Tibor: Dukai Takách Judit ismeretlen szilveszteri verse. In: Vas Népe, 1994. 1. sz. p. 8.
Simonffy András: Dukai Takács Judit 1795-1995. In: Életünk, 1995. 12. sz. pp. 1127-1132.
Fábri Anna: "A szép tiltott táj felé". A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905). Bp. 1996. pp. 27-32.
Tóth Péter: A magyar Sappho. Dukai Takách Judit (1795-1836) és íróbarátai. In: Életünk, 2000. 11-12. sz. pp. 1016-1029 p.
*Cserági István: Istentől kapott szépség és tehetség. Kétszáztíz éve született Dukai Takách Judit. In: Evangélikus Élet. 2005. 36. sz.

Szépirodalom:

Deák Gyula: Berzsenyi estéje. Színmű három felvonásban. In: Nyugat, 1921. 7. sz. (április 1.) 28 p. (tovább)
Dobai Péter: Versek egy elnémult klavírra : nemes és nemzetes Dukai Takách Judit késő rokokó és kora biedermeier styljében. Bp., 2002. 222 p. (Mai magyar líra, 1.)

Gy. L. A. – N. T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:12)

ÉBERHARDT KÁROLY (Pápoc, 1825. január 27. – Gecse, 1906. december 8.)

szabadságharcos honvéd százados, olasz királyi tábornok


Családjának neve az ó-német "Epurhart" ("erős mint a vadkan") személynévből ered és ősi német dinasztiát jelöl, amelynek tagjai a középkorban Württemberg fejedelmei voltak. Éberhardt János tanító és Kabay Julianna fia középiskolai tanulmányait a bencés gimnáziumban kezdte Pápán, majd Magyaróvárott végzett négy osztályt. 1844-ig segédtanítóként működött Kajáron és Vaszaron, de szíve a katonai pálya felé húzta. A pozsonyi 2. számú Sándor gyalogezredbe állt, ahol szabad idejében is hadászati kérdésekkel foglalkozott. 1848-ban őrmesterként hagyta el a császári hadsereget és lépett át a forradalmi Zrínyi önkéntes zászlóaljba. 1849. január 1-től hadnagy, június 23-tól pedig főhadnagy a Felső-magyarországi Hadsereg 9. hadtestének 35. honvédzászlóaljában. Különösen kitüntette magát a szenttamási ütközetben, ahol vérző sebe dacára is tovább küzdött. A szabadságharc végén Guyon hadseregében már századosi rangot viselt.

A világosi fegyverletétel után Törökországba emigrált. Továbbra is katona maradt és a török vendégszeretetet meghálálva Abdurrahman aga néven alőrnagyként harcolt az oroszok ellen a krími háborúban (1853-1856). Érdemei elismeréseként a legmagasabb török katonai kitüntetést, a Medzsid-rendet is megkapta. 1857-ben a világhírűvé lett magyar orientalistát, Vámbéry Ármint anyagilag támogatta és első keleti útján kalauzolta, majd megélhetést szerzett számára. Vámbéry 1867-ben írott hálalevelében így fogalmaz : "Ha hazámnak és a világnak valahára használhatok, az Ön érdeme leend..."

1859 júliusában Éberhardt Kossuth hívására Itáliába sietett, s átvette a szerveződő magyar légió egyik zászlóaljának parancsnokságát. Kossuth őt kívánta a légió főparancsnokává tenni, de Türr István – kiről Kossuth Ferenc megjegyezte : "a derék Éberhardtnak ellensége" – Telkessy ezredes kinevezésével keresztülhúzta számításait. A magyar légióhoz fűzött remények azonban szertefoszlottak, s a vezetők – köztük Éberhardt – félzsolddal piemonti szolgálatba, várakozási állományba kerültek. Garibaldi szabadságküzdelmének fellobbanásakor Éberhardt azonnal a vörösingesek oldalára állt, és a híres "Marsalai ezer" soraiban találjuk. A felkelés egyik legfényesebb ütközete az októberi volturnói csata. A nápolyi monarchikus erőknek már-már sikerült megrendíteniük Garibaldiék állásait, amikor olyan lendületesen tört előre dandára élén Éberhardt alezredes, hogy megzavarta a nápolyiak vezérkarát, s ezalatt rendezte a felkelők sorait. Nem kis mértékben neki köszönhető a kivívott diadal. Garibaldi politikai visszavonulását követően az egységes olasz parlament Piemontot a hozzácsatolt területekkel együtt Olasz Királysággá nyilvánította. Éberhardt Károly ezredes – nyughatatlan katonaszívére hallgatva – felajánlotta szolgálatait a királyságnak. Döntésében a biztos megélhetés reménye is fontos szerepet játszhatott. 1862-ben Garibaldi Róma felszabadítására indult. Augusztus 29-én az Aspromonte-hegy melletti ütközetben Éberhardtra hárult az a hálátlan szerep, hogy volt vörösingesként vezényeljen sortüzet egykori bajtársaira (ekkor sebesült meg Garibaldi is). Talán némi magyarázatot ad a történelmi szituációra Kossuth egy nappal korábban kelt nyílt levele Garibaldihoz, amely szerint a Róma felszabadítására irányuló akció polgárháborút szít, Olaszország hazafias királyát támadja, s előidézheti a francia császárral történő összeütközést, tehát veszélyezteti az olasz egység megszilárdulását. Éberhardt Károly 3 esztendeig volt Szicília parancsnoka, közben tábornokká léptették elő. Vitézsége jutalmául II. Viktor Emánuel a Savoyai-rend lovagkeresztjét tűzte a mellére. Pályafutásának újabb dicső szakaszát hozta az 1866-os olasz-osztrák háború, amelyet követően öt újabb kitüntetésben részesült. 1874-ben nyugdíjazták és az 1880-as évek elején tért vissza hazájába: Gecsén, majd Vaszaron telepedett le. Baráti, bizalmas levelezésben maradt Kossuth Lajossal, aki megbecsülése jeleként eljuttatta hozzá a szabadságharcban kitűnt honvédek számára készíttetett Magyar Katonai Érdemrend Keresztje kitüntetést. Az elismerés értékét növeli, hogy 2001-ben mindössze hét fennmaradt példánya ismeretes. 81 éves korában szűnt meg dobogni Éberhardt Károly sok csatát megért katonaszíve: temetésén ismerősök és bajtársak sokasága vett részt. Éberhardt érző szívű ember volt, de ízig-vérig katonatípus, aki a józan realitások alapján volt képes ítélni. A politika csupán a hadi erőviszonyok függvényében hatott gondolkodásmódjára. Aspromontéig ennek ellenére elsősorban a szívére hallgatott, de ekkor – történelmileg súlyos pillanatban – elérkezett számára az önmagával történő szembenézés ideje is. Éberhardt tulajdonképpen egy Görgei-típusú személyiség, akinek ugyanazt a keserű döntést jelentette Aspromonte, mint Görgeinek Világos…


Irodalom:

Haczky Dániel: Éberhardt Károly. In: Magyarország és Nagyvilág, 1868. 14. sz. p. 157.
Takács Gedeon: Eberhard Károly [negyvennyolcas honvédről]. In: Kemenesalja, 1906. 52.sz. (dec.23.) p. 6.
Lukács Lajos: Aspromonte és a magyar emigráció 1862-ben. In: Századok, 1963. pp. 32-66.
Exner István: Kossuth Lajos kapitánya. Pápa, 1989. 22 p.
Németh Tibor: Három nemzet katonája. Kézirat. Celldömölk, 1994. 38 p.
Uo: Éberhardt Károly emlékezete. In: Honismeret, 1995. 4. sz. pp. 25-29.
Cs. Lengyel Beatrix - Makai Ágnes: Eberhardt Károly életútja és kitüntetései. In: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti évkönyve. 2002-2004. Bp. 2004. pp. 123-160.

N.T.

EDVI ILLÉS PÁL (Réti, 1793. június 29. – Pest, 1871. június 22.)

egyházi író, költő, evangélikus esperes


Már fiatal korában kitűnt tehetségével. Tudását egyetemeken alapozta meg. Hazatérve a lelkészi hivatást választotta: előbb Nagygeresden, majd Vanyolán, végül Nemesdömölkön lett lelkész. Perlaky Gábor püspök mellett itt volt segédlelkész apja is. A nagy kolerajárvány idején, 1831 őszén, kalandos úton érkezett meg Nemesdömölkre. A Marcal folyó merseváti átjáróján nem engedték be Vas megyébe, ezért Karakó felé kerülve, a kertek alatt érkezett meg kocsija a parókiára. Az évek során Nemesdömölkön teremtett magának egy kis irodalmi szigetet, ahol szívesen tartózkodott és alkotott. Itt jöttek létre akadémiai kézikönyvei, hitszónoklatai, megjelentek versei, tanulmányai. 1835-ben a Tudományos Akadémia filozófiai osztálya tagjai sorába választotta.

Mint lelkész, a templomba új orgonát szerzett be, a templom tornyát magasíttatta, a templom körüli mocsarat lecsapoltatta, a templomot kőfallal bekeríttette. Az egyházmegyei levéltár kezelője, esperes, iskolai felügyelő, törvényszéki tanácsos, táblabíró is volt. Szinte egész életében foglalkozott a neveléstudománnyal, tevékenyen részt vett az evangélikus népiskolák kiépítésében. Gyermekeit maga nevelte, de nem talált a tanításhoz megfelelő magyar tankönyvet. Mint tanfelügyelő, ismerte az iskolák állapotát, ez is ösztönözhette egy tankönyv elkészítésére. Amikor 1833-ben az Akadémia egy elemi tanítói kézikönyv megírására pályázatot írt ki, Edvi Illés Pál elkészítette könyvét és elnyerte vele az első díjat. Könyvét felekezetre való tekintet nélkül használhatták, az Akadémia négy alkalommal adta ki.

Szükségesnek tartotta a nevelés korszerűsítését és kiterjesztését az iskola előtti időre. Egy sági takácsmester elveszett 4 éves fia példáját említve követelte, hogy állítsanak a falvakban óvodákat. Sokat foglalkozott a falusi tanítók hiányos tanítási felkészültségével és kínzásokat sem nélkülöző módszereivel. A megoldást az óvodák és megyénként egy-egy tanítóképző felállításában látta. Edvi Illés Pál Nemesdömölkön Convictust tartott fenn. (A tanulók szállást és élelmezést kaptak.) A gyülekezetet, falvakat járva kellő tapasztalata volt a családokban uralkodó állapotokról és szokásokról. A gyermekek mostoha helyzete, a lányaikat erőszakkal házasítók, a férj zsarnoksága és hasonlók ellen emelte fel a szavát. Írásaiban foglalkozott az olvasás-önművelődés fontosságával, hangsúlyozta ebben a falusi bíró és jegyző felelősségét. Külföldi éveiben a teológiai tanulmányok mellett módot talált az orvostudományokkal való ismerkedésre. A bonctermekben gyakran figyelte a tanulókat, műtéteken vett részt. Nem meglepő tehát, hogy elérhető közelségben lévő gyógyszertárak felállítását szorgalmazta lakóhelyén.

Edvi Illés Pál figyelmét nem kerülték el a környék gazdasági ügyei sem. A múlt század közepén Kis Czell és a környék polgáraival egy zártkörű takarékpénztárt hoztak létre. Az első tíz évben választmányi tagként működött közre.

Edvi Illés Pál a templom mellé épített sekrestyében alakította ki dolgozószobáját. Itt írta – sokszor kétségek közt – az 1848-49 eseményeit megörökítő Vas Megyei Krónikákat. A krónikákban hiteles képet nyújtott Kemenesalja akkori történéseiről, benne saját, a polgári átalakulást, nemzeti függetlenséget támogató felfogásáról: "Tanultunk név szerint sok új szókat, melyekhez ugyanannyi féle eszmék és tények bokrosan csatlakoznak. De a legszebb szó mégis a nagyszerű nemzeti felébredésünkkel kapcsolatos, a haza szava." A betegség, ami látásának elvesztéséhez vezetett, állásának feladására kényszerítette. 1863-ben Pestre költözött, fiához. Itt halt meg 1871. június 22-én a közügy csendes szolgálója, a falusi pap, aki egyben népművelő és az ember életének jobbításán fáradozó sokoldalú személyiség volt.

Edvi Illés Pál sírhelyét a Nemzeti Kegyeleti Bizottság 10/2004. (II. 25.) sz. határozata értelmében nemzeti sírhellyé nyilvánították. Tiszteletére Celldömölkön, 1998. november 29-én, az evangélikus templom falán emléktáblát avattak.

Főbb művei:

Famíliák könyve. Kézirat. Dömölk, 1831-1850.

Első oktatásra szolgáló kézikönyv. Buda, Magyar Tudós Társaság, 1837.

A latin nyelvtudomány elemei magyar nyelven. Tíz-tizenkét esztendős tanuló fiúk, és ilyeneket oktatók számára. Pest, 1840.
Öntanulás gyakorlatian tárgyalva. Pest, 1843.
A nemes-dömölki evangélikus hivek templomának évszázados ünnepélye. Emlékirat. Pest, 1844.

Vas megyei krónikák 1848/49. I-II. rész. Kézirat. 331 p.

 

Irodalom:

Haberern Jonathán: Edvi Illés Pál emléke. Pest, 1872. 14 p. (tovább)
Vörös Károly: A Kemenesalja 1848/49-ben : Edvi Illés Pál visszaemlékezése. In: Vasi Szemle, 1964. 1.sz. pp. 75-87. ; 1964. 2.sz. pp. 214-226. ; 1964. 3.sz. pp. 410-420.
Edvi Illés Pál. In : Hirmondó, 1860. pp. 231-232.

Káldos Gyula: Edvi Illés Pál. Egy sokoldalú akadémikus a XIX. században Kemenesalján. In: Új Kemenesalja, 1990. 4. sz. p. 5. 

Kovács Etelka - Tóth Péter: Használni akart, nem tündökölni. In : Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1997. 1.sz. pp. 35-42.
Tersztyánszky Krisztina: A polihisztor lelkész emlékezete. In: Vas Népe, 1998. 280. sz. (nov. 30.) p. 4.

K. Gy.

Módosítás: (2020. November 26. Csütörtök, 11:55)