BERZSENYI BARNABÁS
(Kemenessömjén, 1918. február 12. – Osnabrück, 1993. június 18.)

párbajtőrvívó, olimpiai és kétszeres világbajnoki ezüstérmes,
17-szeres magyar bajnok

A "magyar Horatius", Berzsenyi Dániel dédunokája, Berzsenyi György okleveles mezőgazdász és Szabó Etelka fia a hagyományoknak megfelelően a soproni evangélikus gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányainak javát. Az érettségit a család Budapestre költözése miatt már a fővárosi Werbőczy István Gimnáziumban tette le. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán doktorált 1941-ben. Ezt követően a Mezőgazdasági Minisztériumban miniszteri személyi titkár lett 1953-ig, majd hét éven át a Budapesti Vízellátási Hivatal munkatársaként dolgozott.

Fiatal joghallgatóként a Budapesti Egyetemi Atlétikai Clubban Gerentsér László tanítványaként kezdett vívni és eleinte tőrvívásban aratott sikereket: főiskolai bajnokságokat nyert, majd 1940-ben egyéniben bronzérmet szerzett az országos bajnokságon. Kiemelkedő eredményeket azonban párbajtőrvívásban ért el: 1941 és 1960 között hétszeres magyar csapatbajnok, közben öt alkalommal egyéniben is diadalmaskodott. Ez utóbbi teljesítménye révén hazai földön máig a legeredményesebb párbajtőrvívó. A tőrrel "kivívott" négy csapatbajnoki cím teszi teljessé az 1945-től 1950-ig a KASE, majd a Budapesti Vörös Meteor színeiben pástra álló Berzsenyi Barnabás 17 magyar bajnoki aranyból álló kollekcióját.

A sikereknek köszönhetően 1947-től tizenhárom éven át tagja volt a válogatott kereteknek. Nemzetközi debütálására a helsinki olimpián került sor, ahol csapatban ötödik helyezést értek el. Legnagyobb egyéni sikere az 1953-as brüsszeli világbajnoksághoz fűződik az ezüstérem megszerzésével a Sákovits József elleni magyar "házidöntőt" követően. Az 1955-ös római világbajnoki csapatbronz után komoly reményekkel indultak a párbajtőr csapat tagjai a melbourne-i olimpián. A Balthazár Lajos, Berzsenyi Barnabás, Marosi József, Nagy Ambrus, Rerrich Béla, Sákovits József összeállítású gárda a végső győzelemre aspiráló franciák 9:7-es legyőzése után a döntőben már nem tudott komoly ellenállást kifejteni az ötvenes években taroló olasz sztárokkal szemben (3:9). Az olimpiai ezüstérem így is a magyar párbajtőrvívás addigi legnagyobb sikerét jelentette. A következő évi párizsi világbajnokság újabb csapatezüstje egy sikeres generáció utolsó fellobbanásaként értékelhető.


Berzsenyi Barnabás még 41 (!!) évesen, 1959-ben is a legjobb lett a magyar bajnokságon, de a válogatottnál már nem vették számításba. 1960-ban feleségével, Jolánnal és két fiával, Balázzsal és Zsolttal emigrált Magyarországról és megkezdte kalandos külföldi edzői / vívómesteri pályáját. Előbb három évig az egyiptomi válogatottat trenírozta, majd két évre a finn öttusa-válogatott vívóedzőjének szerződött, 1966-tól pedig négy éven keresztül a portugál válogatottat irányította. Ezt követően haláláig Nyugat-Németországban tevékenykedett, ahol előbb Koblenzben, majd Osnabrückben volt vívómester 1983-as nyugdíjazásáig. A művelt, szerény Berzsenyi Barnabás mindvégig megőrizte magyar állampolgárságát, de csak 1988-ban lépe át ismét a magyar államhatárt. Ezután évente hazalátogatott a sömjéni Berzsenyi-kastélyba, azonban felesége elvesztése 1989-ben nagyon megviselte. Osnabrückben hunyt el, de végakaratának megfelelően 1993. július 7-én a kemenessömjéni családi kriptában helyezték örök nyugalomra hamvait.

N.T.

BERZSENYI DÁNIEL
(Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.)

költő

A magyar irodalom nagy magányosa, a "niklai remete" jómódú és régi középbirtokos nemesi család egyetlen fiaként 1776. május 7-én született Egyházashetyén. Apja, a különc természetű Berzsenyi Lajos jogi végzettségű, de hivatását nem gyakorló, a vármegyei közélettől visszahúzódó földesúr; a nemesi virtus és a hazafias kötelességérzet erényeit klasszikus bölcselők és történetírók olvasásával edző, kora átlagához viszonyítva művelt férfiú volt, aki azonban a költészetet nem sokra becsülte. Anyját, Thulmon Rozáliát, aki fiát nagy szeretettel vette körül, tizennyolc éves korában vesztette el. A kezdetben gyenge szervezetű gyerek tíz éves koráig nem került iskolába; apjának a természetes nevelésről vallott elvei szerint a környék parasztgyerekeivel játszva, bírkózva, réteken és lóháton nevelkedtett, s apja tanította meg két hét alatt a betűvetésre.

1788-ban, tizenharmadik életévében került a soproni evangélikus líceumba, ahol korán beérte "az oskolai tanulmányokban rég izzadókat", viszont hamar meggyűlt baja a fegyelemmel. Kisebb megszakításokkal hét esztendőt töltött itt. A javarészt német lakosságú Sopron az ország egyik legműveltebb városa, a líceum egyik legjobb iskolája volt ebben az időben. A Sopronban eltöltött évek döntő élményt jelentettek számára, bár későbbi megnyilatkozásaiban sokat tett azért, hogy iskolakerülő diák hírébe keverje magát, aki tanulmányai helyett inkább a városi polgárság körében "virtuskodott". Közismert Kazinczyhoz 1811. március 13-án írott írt levelének passzusa:
"Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én szeretőm az én karjaim között elalélt..."


Ha az iskolai órákat gyakran elmulasztotta is, annál többet olvasott, főként történeti és költői műveket. Az akkori iskola legfőbb tárgyát, a latin nyelvet kitűnően elsajátította s jól megtanult németül is. 1793 márciusában kimaradt a líceumból és Keszthelyen csapott föl katonának, de nem sokáig tűrte a durva bánásmódot, s hazaszökött Hetyére. A következő évet otthon töltötte; apja, – akivel viszonya egyre feszültebb lett, – 1794 őszén, édesanyja halála után vitte vissza Sopronba. Wietoris rektor – kedvezéssel – vette fel első retorikai osztályába, - ahol épp Horatius ódáinak harmadik könyvét tanította.

1795-ben, a tanév vége előtt, egy sor adósságot hátrahagyva távozott végleg az iskolából, neve mellett a Wietoristól származó bejegyzéssel: "Valedicit vel patvarista vel oeconomus futurus. Mores no probavit" (Búcsút vett azzal, hogy joggyakornok vagy gazdálkodó lesz. Nem tanúsított jó erkölcsöket.) Anyai nagybátyjánál, Thulmon Jánosnál húzódott meg a Somogy megyei Niklán. Csak a következő évben tért haza Hetyére, ahol a titokban versírásra kapott ifjú viszonya tovább romlott apjával, aki – állítólag – könyveit, kéziratait eltépve, gyertyáit eloltogatva próbálta lenevelni fiát a szerinte nemesemberhez nem méltó foglalatosságról.

1799. május 22-én kötött házasságot másodunokahúgával, a tizenhat esztendős, tehetős Dukai Takách Zsuzsannával, akit saját 1809-es vallomása szerint "együgyűségben talált, és abból fel azóta sem szabadított". A házassággal megkapta a kemenessömjéni birtokot is: az ifjú pár itt kezdte meg önálló gazdálkodó életét.

1802-ben került a nemesdömölki evangélikus gyülezetet élére Kis János költő, Kazinczy barátja, akinek Berzsenyi megmutatta néhány versét. Kis, aki Berzsenyi második gyermekének is keresztapja lett, 1803 elején – miután szerzőjüket "lelkesedve serkenté írásra" – e verseket eljuttatta Kazinczyhoz.

Berzsenyi, egy birtokvásárlást követően, 1804-ben Niklára költözött. Nem tudható, hogy a későbbi versek és levelek tanúsága szerint is fájdalmas búcsúzás miért következett be: feltehetően anyagi, gazdálkodói szempontok játszottak közre benne. A Nikla felé kocsizó költő, aki út közben megállt azon a ponton – a történet szerint Bazsi község határában, – ahonnét látni még a Ság hegyet, így ír egyik legszebb, Búcsúzás Kemenes-Aljától c. versében:

"Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet."

1808-ban, Kis János közvetítésével hetvenhét verset tartalmazó kéziratát küldte el Kazinczynak, aki felajánlotta segítségét a kötet szerkesztésében. 1810-ben verseskötetének ügyében Pestre utazott, ahol találkozott Kazinczy barátaival, többek között Vitkovics Mihállyal, Szemere Pállal, Kölcseyvel, akikre vidékiessége miatt nem tett túl jó benyomást, s akiknek társaságában magát is idegennek érezte.

Verseinek első kiadása végül 1813-ban jelent meg, amit három évvel később követett a második. Berzsenyi verseiről a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában Kölcsey Ferenc írt kritikát, amely, amellett, hogy sok igazságot tartalmazott, leginkább hangnemében volt bántó. A kritika Berzsenyit főként dagályossága és nyelvi provincializmusa miatt kárhoztatta. Berzsenyi válaszul írt "hipochondriás Antirecensió"-jának kiadását később – hiába – letiltotta, a Tudományos Gyűjtemény csak átdolgozva közölte. Kölcsey kritikáinak évekig betege lett, irodalmi levelezéseit is felfüggesztette, és a gazdálkodással felhagyva egy évre Sopronba költözött ott tanuló fiaihoz, hogy olvasson, tanuljon, elérje azt az elméleti szintet, amelyen egyenrangúként mérkőzhet bírálójával. 1825-ben készült el az Észrevételek Kölcsey recensiójára végleges szövegével, 1826-ban A versformákról publikált tanulmányt, az Akadémia megbízásából Bírálatokat (1831-32) készített. 1832-ben írta meg Poétikai harmonistika címmel – miután az Akadémia 1830-ban filozófiai osztálya első rendes vidéki tagjává választotta – rendszerező, összefoglaló, akadémiai székfoglalóul szánt tanulmányát. 1830-ban több levelet váltott a költészetéért lelkesedő Széchenyi Istvánnal, aki tisztelgő sorok kíséretében megküldte neki Lovakrul című művét. A 30-as évek során többször személyesen is találkoztak, amikor Berzsenyi fel-fellátogatott az Akadémia üléseire. 1833-35 között írta meg A kritikáról című tanulmányát. Ebben az időben már sokat betegeskedett, Balatonfüreden és – az akadémiai ülések idején – budai fürdőkben kúráltatta magát. 1836. február 24-én nyolc napi súlyos szenvedés után hunyt el Niklán, ahonnét egész életében visszavágyott szülőföldjére, Kemenesaljára, melynek máig legnagyobb tájfestő költője. Az Akadémián hajdani kritikusa, – akivel életében nem engesztelődtek meg egymás iránt, – Kölcsey Ferenc búcsúztatta.

A "magyar Horatius" emlékét a Kemenesalján egyházashetyei szülőházában berendezett emlékszoba őrzi. Nevét a celldömölki gimnázium és az egyházashetyei általános iskola viseli. Egyházashetyén születése napján, 1990-től kezdődően hagyományszerűen egész napos rendezvénysorozattal emlékeznek rá. A kaposvári székhelyű Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság celldömölki csoportja (Kemenesaljai Berzsenyi Asztaltársaság) 1988-tól működik a Kresznerics Ferenc Könyvtár munkatársainak szervezésében. A Sümeg közelében, Bazsiban, – Dala József kezdeményezésére – felállított emléktábláját Kósa Csaba író avatta fel 2001. május 18-án.

Irodalom:

Bécsy Ágnes: Berzsenyi Dániel. Bp. 2001.
Orosz László: Berzsenyi Dániel. Bp. 1976.
Deák Gyula: Berzsenyi estéje. Színmű három felvonásban. In: Nyugat, 1921. 7. sz. (április 1.) 28 p. (tovább)
Németh Tibor: A költőfejedelem és a szürke eminenciás. Berzsenyi Dániel és Kis János párhuzamos életrajza. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 2004/1. sz. pp. 15-36. (tovább)
Berzsenyi összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban (tovább)
Kőrizs Imre: "Először pechnek gondoltam" - Vaderna Gábor az új Berzsenyi-kéziratokról. In: Magyar Narancs. 2012. január 12. (2. sz.) pp. 32-33. Kis János Kazinczy Ferenchez írt, Berzsenyi Dániel verseit is tartalmazó levelének megtalálásáról] (tovább)

G.T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:09)

BERZSENYI LÉNÁRD
(Nemesmagasi, 1805. nov. 6. – Kemenesmagasi, 1886. szept. 17.)

honvéd ezredes


Kisbirtokos nemesi családból származott. Édesapja Berzsenyi Gábor ügyvéd, táblabíró, édesanyja Enderst Katalin. Berzsenyi Dániel harmadfokú unokatestvére.

A soproni evangélikus gimnáziumban (líceum) végzett. Közismert volt az iskola felvilágosult és hazafias szelleme, az ott folyó oktatás magas színvonala és a reformkort előkészítő nyelvi-kulturális mozgalomban rangos szerepet vivő Magyar Társaság működése. Aligha véletlen, hogy a soproni líceum növendékei közül többen is kiemelkedő szerepet játszottak 1848-1849 eseményeiben. Berzsenyi Lénárdra a Magyar Társaság anyanyelvi-poétikai tevékenysége hatott a legerőteljesebben. A líceumtól és a Magyar Társaságtól 1823. július 13-án vett búcsút Sziget védelmezése című, százhuszonhat hexameterből álló költeménye bemutatásával. A Zrínyit méltató zárósorok igazán nem válnak az ifjú műkedvelő szégyenére:
"Meghalt, meg, de azért mégis megnyerte jutalmát,
mert új fénybe derül minden nap tette nevével
S áldó könnyektől zöldül sírdombja porának."



Ügyvédi pályára készült, de apja halála arra kényszerítette, hogy elálljon a jogi tanulmányok tervétől: két évvel az evangélikus líceum elhagyása után, 1825-ben felvételét kérte a 9. huszárezredbe. A katonai ranglétrán csak nagyon lassan jutott előre: 1846-ban még csak főszázados a 3. huszárezrednél (amely I. Miklós orosz cár nevét viseli). 1846-ban tört ki a lengyel nemesi felkelés, és a harcokben Berzsenyi alakulata is részt vett. A gyors győzelmet követően első osztályú huszárkapitánnyá léptették elő, és a Szent Anna-rend 3. fokozatú kitüntetését is mundérjára tűzhette.

1848 tavaszán a morvaországi Prossnitzban szolgált, és itt érték el a forradalmi eseményekről szóló hírek. Az ezred ötvenhat tisztje közül tizenkettő - köztük Berzsenyi is - azonnal magyarországi szolgálatra jelentkezett. A Miklós-huszárok szabályos menetparancs birtokában indultak Magyarországra. Az ezred nagy része hamarosan továbbindult a Délvidékre, mindössze Körmenden maradt egy osztály (két század) huszár Berzsenyi és Gosztonyi századosok vezényletével. Ez a két század, a Sándor-huszárezred Grazból hazaszökött százöt közvitéze és az Ernő-gyalogezred gyenge fél százada alkotta azoknak a népfelkelés által támogatott nemzetőrcsapatoknak a magvát, amelyek október elején kísérletet tettek Jellasics Nyugat-Magyarországra betört segédcsapatainak feltartóztatására és megsemmisítésére. Az október 12-i horpácsi győztes csata után őrnaggyá nevezték ki; Vidos József kormánybiztos az Országos Honvédelmi Bizottmánynak küldött jelentésében jónak látta külön kiemelni: "...A két Miklós huszár század Berzsenyi Lénárd és Gosztonyi lelkes százados urak vezérlete alatt oldalvást bévágott, s több mint ötven illyreket fölkoncolt..."

Ezután 1848. decemberéig Vidos Márton huszár főhadnaggyal együtt szervezte Sárváron a kiegészítésre szoruló Radetzky-huszárezredet, amelyet december közepén vezetett el Görgey feldunai hadseregébe. Január közepén átvezényelték a 8. számú Coburg-huszárezredhez, így Perczel táborában harcolta végig a téli hadjáratot.

1849. február 1-től alezredessé nevezték ki, május 14. után pedig már ezredes, a 9. huszárezred parancsnoka, később a VII. (feldunai) hadtest lovas hadosztályának parancsnoka. Valószínűsíthető, hogy a február végi, március eleji események (a tavaszi hadjáratot előkészítő kápolnai csata kudarca, a Dembinskit a főparancsnokságról leváltó tiszafüredi tiszti zendülés) érlelték meg benne az elhatározást, hogy megválik a csapattiszti szolgálattól, kiválik a dinasztiával szembeforduló forradalmi háborúból. Március elején beteget jelentett, s betegszabadságát a VII. hadtest kórházának igazgató törzsorvosa március 25-én újabb négy héttel meghosszabbította. A betegszabadság lejártával mégis visszatért szolgálati helyére. Valószínű, hogy a tavaszi hadjárat sikerei átmenetileg feledtették kételyeit, s arra sem látott reményt, hogy a kormány hozzájárulna nyugdíjazási kérelméhez.

1849. június 26-án Görgey Artúr hadügyminiszter a II. hadtest parancsnokává nevezte ki:

"Hadseregparancs, Buda, 1849. június 26.
Klapka [György] tábornok Úr a mai nappal az 1., 2., és 3. hadtest parancsnokává, Aschermann ezredes Úr komáromi várparancsnokká és a 8. hadtest parancsnokává neveztetik ki.
Berzsenyi ezredes Úr, a 9. huszárezred ezredparancsnoka a II., Leiningen [-Westerburg Károly] gróf ezredes Úr a III. hadtest parancsnokságát veszi át.
A hadügyminiszter és főparancsnok:
Görgei Artúr m. p."

Berzsenyi betegségére hivatkozva nem fogadta el a vezetői posztot. (Görgeyhez írt levelének szövege.) Katonai szakértők szerint szerint "rendkívülinek tetsző óvatoskodása" alkalmasint az életét mentette meg: alighanem a kitérő válasznak köszönhette, hogy nem lett tizennegyedik vértanú az aradi "magyar Golgotán". Későbbi megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy képtelen volt áttekinteni a nyár elejére kialakult katonai és politikai helyzetet, s döntésében nem annyira személyes állásfoglalása, politikai meggyőződése, mint inkább a hivatásos tisztikar egyre általánosabb szkepszise jutott kifejezésre.

A tavaszi hadjárat bizonytalan befejezése nem csupán megtorpanás, de egyben a vég kezdete is volt. Tisztek egész sora jelentett beteget, kérte magát térparancsnoki, hadfogó vagy pótlovazói állásba. A két és félszeres túlerővel szemben már csak a rajongók és a forradalmárok reméltek győzelmet. Berzsenyi nem volt sem ez, sem amaz. A természetévé vált katonás fegyelem és a "haza javát óhajtó tiszta szándék" sok társához hasonlóan őt is megtartotta a helyén egészen Világosig.

A szabadságharc bukása után a halálos ítéletet nem kerülhette el. Az aradi császári bíróság november 8-án golyó általi halálra ítélte, majd ezt november 17-én 18 év várfogságra változtatták. (Bátyjának írt búcsúlevele.) Börtönbüntetését Olmützben töltötte ki.

Berzsenyi a magyar forradalom és szabadságharc legnagyobb méretű és forrásértékű galériáját alkotta meg az olmützi várbörtönben. Az első arcképeket még az aradi várbörtönben készítette, az 1854 februárjában elkészült utolsó portrék modelljei pedig egy ismeretlen hadbíróság előtt felelősségre vont foglyok. Berzsenyi Lénárd összesen százharminckét fogolytársa (és saját) arcvonásait örökítette meg különböző méretben és technikával készült képein. Az ismert másolatok száma több százra megy. Az első saját kezű másolatokat még maga Berzsenyi készítette, hogy azokat megküldhesse az Olmützben, illetve a szabadulásuk után elhunytak hozzátartozóinak. A kezdetleges rajztudással készült, dilettáns arcképek voltaképpeni becsét nem azok esztétikai értéke, hanem az arcképcsarnok keletkezésének körülményei, a képegyüttes tematikai egysége, mindenekelőtt azonban a képek hátoldalán olvasható jegyzetek adják. Berzsenyi csupán szignóval és dátummal látta el képeit, majd felkérte modelljeit, hogy a hátlapra vezessék rá véleményüket az ábrázolás hitelességéről, s röviden foglalják össze életpályájukat, különösen pedig 1848-49-es tevékenységüket, elítéltetésük okait. A nemegyszer személyes hangvételű autográf életrajzokból a forradalom és önvédelmi háború társadalmi bázisának, politikai és katonai vezetésének kontúrjai bontakoznak ki, lényeges adatokkal egészülnek ki ismereteink, több személy esetében pedig kizárólagos forrás birtokába jutunk a képek felhasználásával.

Berzsenyi 1856. július 15-én szabadult. Hazatérve előbb Somogy megyében telepedett meg és különböző birtokokon vállalt gazdatiszti állást, minthogy azonban valójában nem értett a gazdálkodáshoz, többnyire alkalmazás nélkül maradt és a testvérei anyagi támogatására szorult. Az ötvenes évek végén felhagyott a kilátástalan próbálkozásokkal, s visszahúzódott a kemenessömjéni családi birtokra. A kiegyezés után visszakapta tiszti rangját és kemenesmagasi örökrészét, nyugdíjat kapott a hadügyminisztériumtól. Közhivatalt soha nem vállalt, de alapító tagja volt a Vas megyei honvédegyletnek, amelyben birtokszomszédjával, egykori fogolytársával, Újváry István alezredessel együtt fáradhatatlanul munkálkodott. Élete utolsó éveit (öregkori fotója) az olmützi képanyag leltározásának és rendszerezésének szentelte, s festett néhány újabb tájképet is. 1886. szeptember 17-én hunyt el. A kemenesmagasi családi sírboltban nyugszik.

Berzsenyi Lénárd munkái közül százhuszonkét képet őriz a szombathelyi Savaria Múzeum. Ez a csaknem teljesnek mondható sorozat Berzsenyi néhány eredeti munkája mellett főként saját másolataiból áll. A család birtokában maradt eredeti képek utolsó töredéke egy véletlen folytán került elő a hatvanas évek elején. Építőmunkások bukkantak rá a celldömölki postaépület (a korábbi Berzsenyi-ház) tatarozásánál. E negyvenegy portrét Zongor Ferenc igazgató vette gondjaiba, és helyezte el az alsósági általános iskola helytörténeti gyűjteményében. Az iskola 1983 őszén vette fel Berzsenyi Lénárd nevét.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

 

Irodalom:

Dala József: "Az utolsó menetben". Berzsenyi Lénárd ezredes, a 48-as szabadságharc kiváló katonája. In: Vasi Szemle, 1974. 1. sz. pp. 111-118.

Prőhle Jenő: Berzsenyi Lénárd honvéd ezredesről. In: Vasi Szemle, 1977. 3. sz. pp. 430-436.

Simon V. Péter: Berzsenyi Lénárd honvédezredes hagyatéka. In: Vasi Szemle, 1978. 2. sz. pp. 261-273.

Zongor Ferenc: Berzsenyi Lénárd, az olmützi várbörtön rajzolója. In: Honismeret, 1982. 2. sz. pp. 34-39.

Simon V. Péter: Bebörtönzött honvédtisztek az olmützi várban. Berzsenyi Lénárd honvédezredes képei és modelljei. In: Vasi Szemle, 1983. 2. sz. pp. 281-293.

Simon V. József: Az olmützi foglyok arcképcsarnoka. In: Barsi József: Utazás ismeretlen állomás felé. 1849-1856. Bp.: Európa, 1988.

Ambrus Lajos: Az aktuális szabadsághagyomány : Berzsenyi Lénárd arcképcsarnoka. In: Kortárs, 1998. 6. sz. pp. 60-64. (tovább)

Bona Gábor: Tábornok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848-1849. Bp.: Heraldika, 2000.

G.T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:14)