GÖTTMANN BÓDOG (Kissitke, 1843. január 15. – Celldömölk, 1922. június 24.)

csendőr alezredes, városszépítő személyiség


Az uradalmi erdész gyermekeként született, - feljebbvalóinak elismerésével a Ferenc József Rend lovagjaként nyugalomba vonult - Göttmann Bódog az 1900-as évek elején Celldömölköt választotta pihenésre szánt éveinek helyszínéül. Agglegény lévén, életének új lakóhelyén töltött két évtizedében erejének nagy hányadát a köznek áldozhatta.

A természet szeretetét erdész édesapjától örökölte. Házának (a katolikus plébánia mostani, Koptik u. 9. sz. alatti épületének) kertjében főként facsemetéket nevelt. Átvette és felvirágoztatta a község faiskoláját. Árnyat és tiszta levegőt adó fákkal ékítette az utcákat. 1908-ban kezdeményezésére alakult meg a helyi Állatvédő Egyesület, melynek elnöki tisztét is ellátta.

Az 1910-es évek elején látott hozzá nagy álma, a "liget" alapozásához, melynek helyén az 1700-as évek végétől téglaégető volt. A gidres-gödrös terep egyengetése közben figyeltek fel közhasznú munkájára, amit az általa e célra létrehozott alapból finanszírozott. Gyalogmunkások és fogatosok kétkezi munkával, "egyesek és egyletek" pedig pénzbeli adományokkal segítették a sétahely kivitelezését, ligetté válását, majd csónakázótóval, tenisz- és korcsolyapályával történő gazdagítását. Ehhez nem kis támogatást kapott a saját és Mócsy G. Miklós kezdeményezésére 1912-ben megalakult Celldömölki Sport Egyesületek – főleg báli – rendezvényeinek bevételéből.

Göttmann Bódog buzgó tagja volt mind a nagyközségi, mind a római katolikus egyházközségi képviselőtestületnek. 1913-ban fontos szerepe volt – iskolaszéki tagként – Celldömölk első középfokú tanintézetének, az Államilag Segélyezett Községi Polgári Fiúiskolának az elindításában. Iskolaszéki tagként is kamatoztatta kezdeményezőképességét. Az említett intézmény első, 1913/14-es tanévet záró ünnepélyén a legjobb tanulók közül csak egynek nyújthattak át jutalmat. A jutalmazók között egyedül Göttmann Bódog 5 koronáját jegyezték fel. A római katolikus iskolaszék tagjaként a zárdai polgári leányiskola alapozásából is kivette a részét. 1922. június 24-én – Celldömölk díszpolgáraként – hunyt el, s két napra rá, a celldömölki ún. "régi temető" északkeleti sarkában helyezték örök nyugalomra. A szertartást Jándi Bernardin dömölki apát végezte. A város nevében dr. Pletnits Ferenc búcsúzott tőle.

Irodalom:

Czelldömölk új diszpolgára. In: Kemenesalja, 1921. 31. sz. (júl. 31.), p. 2.
A város hálája a Félix-liget megteremtője iránt. In: Uo, 32. sz. (aug.7.) p. 2.
Porkoláb István : Celldömölk Kismáriacell Szabadalmas Mezőváros története. Celldömölk, 1927. pp. 147-149.
Horváth Lajos: Díszpolgárunk sírjánál. Göttmann Bódogra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1992. 6. sz. pp. 1-2.
Kovács Jenő: Göttmann Bódogra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1996. 23. sz. (dec. 5.) p. 8.

H. L.

GUOTH GYÖRGY ENDRE (Kemenesszentmárton, 1885. december 11. – Budapest, 1978. november 17.)

állatorvos, egyetemi tanár, az állatorvos-tudományok kandidátusa


Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a soproni evangélikus líceumban érettségizett. A budapesti Állatorvosi Főiskolán 1909-ben szerzett diplomát, s ezután négy éven át a sebészeti klinika tanársegéde volt, megbízást kapott a patkolástan előadására. 1913-ban doktorált, 1914-ben pedig a patkolástan tüzetesebb tanulmányozására nyílt lehetősége Németországban. Az ottani állatorvosi főiskolán kívül tapasztalatokat szerzett a bécsi, berni, koppenhágai, stockholmi és zürichi főiskolák sebészeti klinikáin, illetve patkolástani intézeteiben. Hazatérése után adjunktussá nevezték ki és megbízták a Patkolástani Intézet vezetésével, amit 1929-ig látott el. 1925-től nyilvános rendkívüli egyetemi tanár, 1930-tól pedig nyilvános rendes tanár, s egyben a sebészeti tanszék és klinika irányítója 1948-ig. 1944 és 1947 között a Műegyetemhez csatolt Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Kar dékánja. 1948-ban rendelkezési állományba helyezték, majd egy év múlva nyugdíjazták, de rövid időn belül koholt vádak alapján megfosztották nyugdíjától. Kénytelen volt munkát vállalni, ezért tíz éven át a székesfehérvári Állatkórházban fejtett ki jelentős diagnosztikai és gyógyító tevékenységet. Emberi tartására jellemző, hogy méltánytalan mellőztetése ellenére is folytatta kutatásait és 1952 júliusában megszerezte az állatorvostudományok kandidátusa minősítést. Érdeklődésének centrumát az állatok mozgásszervi betegségeinek diagnosztikája és terápiája képezte: tudományos közleményei e témakörben jelentek meg a hazai szaklapok mellett rangos külföldi folyóiratokban.

Kutatásainak középpontjában a ló végtagsebészete állt, de publikált a lovak mozgásszervi betegségei, a hajlító- és nyújtóinak funkcionális szerkezetének anatómiája, a patkolástan és a lovak sántaságának műtéteinek megoldásainak körébe tartozó tanulmányokat is. 1944-ben kiadott "Állatorvosi sebészet" című egyetemi tankönyve közel két évtizeden át az állatorvosi általános sebészeti ismeretek bibliája volt. Oktatómunkáján kívül mindennapjaihoz hozzátartozott részben hivatali beosztása, részben pedig külön megbízás alapján a versenylovak betegségeivel való foglalkozás. Gazdag tapasztalatai és magasfokú kutatói felkészültsége alapján már a sánta ló megpillantásakor felismerte a mozgászavar okát.

Az Állatorvostudományi Egyetemen folytatott négy évtizedes egyetemi oktató tevékenysége alatt állatorvosok generációi szereztek irányításával alapos elméleti és gyakorlati ismereteket.

Főbb művei:

A pata és csülkök ápolása és betegségei. Budapest, 1926. [reprint: Székesfehérvár, 1998.] 258 p.
Adatok a lovak lábközépcsontjának csontszerkezetéhez és alakváltozásaihoz. Bp.1929.
A háziállatok tartásával és használatával kapcsolatos sebészeti megbetegedések. Bp. 1941.
Sebészet. Állatorvosok és állatorvostanhallgatók számára. 1. köt. Sebészeti betegvizsgálat és általános sebészet. Bp. 1944. 296 p.

Irodalom:

Kovács Gyula - Fehér György : Biographia. Elhunyt tanáraink és előadóink életrajza 1787-1987. Állatorvostud. Egy. Bp, 1988. pp. 62-64.
Vezér Amália: G. Gy. E. In: Magyar agrártörténeti életrajzok. 1. köt. A - H. Budapest, 1987. pp. 707-708.


N. T.

GUOTH KÁLMÁN (Kemenesmagasi, 1912. május 6. – Érd, 1949. július 23.)

történész, levéltáros


Édesapja MÁV-altiszt volt, aki fiát gimnáziumba adta. Előbb Szombathelyen tanult, majd Budapesten, a híres fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett 1932-ben. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem – latin szakos hallgatója lett. Az egyetemen Mályusz Elemér és Szentpétery Imre tanítványaként vált belőle jól képzett medievista (középkorkutató) és a latin nyelv kitűnő ismerője. Szorgalmasan és kitartóan szívta magába az ismereteket és vizsgáit kiváló eredménnyel tette le. Jellegzetesen markáns volt külső megjelenése: göndör haj, horgas orrú arc, séta közben zenei ütemre mozgó kéz. Fanyar humor és szkepticizmus társult kritikus alaptermészetéhez. Nem volt kifejezetten társasági lény, de kellemesen szórakoztató tudott lenni és vonzódtak hozzá az emberek. 1936. október 2-án szerzett bölcsészdoktori oklevelet, értekezésének címe: "Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon".

Egy esztendeig állástalan diplomásként díjtalan gyakornok Szentpétery Imre professzor mellett. 1937-től az aszódi evangélikus gimnáziumban tanított Gyóni Mátyással, a híres bizantinológussal együtt. 1938 novemberétől francia állami ösztöndíjasként 9 hónapot töltött kutatással a párizsi könyvtárakban és levéltárakban. A második világháború előtti utolsó pillanatokban e mellett igyekezett magába szívni a Nyugat levegőjét, a számára irányt adó szabadságeszméket. Annak a magyar értelmiségi nemzedéknek volt képviselője, amely szakított a feudális maradványokkal terhelt magyar múlttal és demokratikus társadalmi változást akart. Tisztán látta, hogy ha a dolgok nem változnak, az a magyarság pusztulását eredményezheti. Egyik, Párizsból írt levelében így vall erről: "…utolsó és egyetlen mentsvár a végső pusztulás elől: bevenni a magyar milliókat nemcsak az alkotmány, hanem a nemzeti élet sáncai közé is. És soha erre nagyobb szükség nem volt, mint ma, amikor a germán nyomás olyan vészesen nehezedik ránk s olyan öntudatosodott formában, mint még soha".

Észak-Erdély visszacsatolásakor megpályázta és elnyerte Kolozsvár főlevéltárnoki (tulajdonképpen igazgatói) állását. 1942 és 1944 között itt írta meg máig alapvető forráskritikai tanulmányait az Árpád-kori krónika- és legendairodalomról. Elemzéseiben keményen szembeszállt az aktualizáló politikai magyarázatokkal, szigorúan a XI. század valóságának talajára helyezve az értékelést. Zseniális érzékkel és mesteri forráskritikával tisztázta Hunyadi Mátyás születésének pontos dátumát: 1443. február 23-át. Szakirodalmi tevékenységének teljességéhez tartoznak és alapos felkészültségét mutatják azok a publikációk, amelyekben történetfilozófiai és történetelméleti kérdésekkel foglalkozott. 1944. szeptember 15-e után Kolozsvár polgármesterének utasítására a városi levéltár egy részét Szombathelyre szállította. Szolgálati helyére a háborús körülmények miatt azonban már nem tudott visszatérni. Bujkálásra kényszerült és történész kollégáival a Teleki Intézetben húzódott meg, mivel megtagadta a Szálasi-kormánynak az engedelmességet. 1945. január 20-án került a szovjetek fogságába és – többek közt Kosáry Domokossal – a gödöllői gyűjtőtáborba vitték. Innen néhány hónap múlva a romániai Focsaniba, majd a Szovjetúnióba került. A lágerélet gyenge idegrendszerét teljesen tönkretette, különösen akkor, amikor koholt politikai vád alapján egy évre különleges büntetőtáborba zárták. 1948. október 20-án tért haza megrongált egészséggel és megviselt idegállapotban.

1949 elejétől az MTA Történettudományi Intézetben kapott állást és lehetőséget a tudományos munkára. Nagy tervek foglalkoztatták: meg akarta írni a magyar politikai gondolkodás történetét és egy, a magyar történelem egészét átfogó mű ötlete foglalkoztatta. Ebben az egymással szembenálló vagy egymást váltó tendenciákat nagy történelmi személyiségek párhuzamos életrajzain keresztül bontotta volna ki. Látszólag kezdett magához térni, sőt a házasságot is fontolgatta. Találkozott egyetemi évei nagy szerelmével és a kapcsolat újra fellángolt. Súlyos betegségén, schizoid lelki alkatán azonban nem tudott úrrá lenni. Végzetes lépésre szánta el magát és július 23-án – alkoholtól sem mentsen – gyalog elindult a vasúti sínek mentén s Érd mellett egy kanyarban a vonat elé vetette magát. Az ilyen típusú öngyilkosok gyakori szokása szerint ruháját szépen összehajtotta s cédulát tűzött a csomagra "Elegem volt a Paradicsomból" felirattal. Az érdi temetőben hantolták el öt nappal halála után. A sors csapásai megtették a magukét: a talpig becsületes és komoly tudós összeomlott, bár mindig igyekezett erős maradni. Mindössze 37 éves volt. A magyar történetírás nagy ígéretét vesztette el korai és tragikus halálával.

Művei:

Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Bp. 1936. 75 p.
A magyarországi latinság helye az egyetemes latinságban. In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Bp. 1938.
Egy forrás két történetszemlélet tükrében (István király Intelmei) In: Századok, 1942. pp. 43-64.
Kolozsvár város és a magyar szinügy kapcsolatai a XIX. század elején. In: Kolozsvári Szemle, 1942. pp. 14-24.
Mikor született Mátyás király? Kolozsvár, 1943. 19 p. (A Kolozsvári Szemle könyvtára 10.) (tovább)
Megoldandó kérdések az Intelmekben. In: Századok, 1943. pp. 1-40.
Eszmény és valóság árpádkori királylegendáinkban. Kolozsvár, 1944. (Erdélyi tudományos füzetek 187.) 49. p. (tovább)
Emlékezés Bél Mátyásra 1684-1749. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve II. 1981. Bp. 1982.

Irodalom:

Németh Tibor: A történetírás nagy ígérete volt - Egy tragikus sorsú kemenesaljai tudós, Guoth Kálmán emlékének megidézése. In: Vas Népe, 2013. március 8. (57. sz.) p. 11.

N. T.

Módosítás: (2013. Márciusában 22. Péntek, 06:02)