Címlap
GÁYER GYULA (Kis-Czell, 1883. február 16. – Szombathely, 1932. június 13.)
jogász, botanikus
Polgári családból származikott. Nagykereskedő édesapját kilenc éves korában vesztette el. 1892-től húgával együtt édesanyja (Hübner Lujza) nevelte, aki emellett a család jólétének alapját jelentő üzlet irányítását is átvette. Szülői háza ma már nem áll, helyét emlékoszlop hirdeti. A család – apja halála után nem sokkal – a hatalmas, jól gondozott kerttel ellátott ún. "tornyos házba" költözött, amelynek szomszédságában áll az 1983-ban felállított mellszobor. A nagy kertkedvelés a Gáyer ill. Hübner-családban szinte hagyományjelleggel bírt, s itt szerezte azokat az első benyomásokat, amelyek egy életre eljegyezték a növények tudományával. E háznak a toronyszobájában születtek meg első szellemi termékei. Kilencéves korában kézírással készette el "Képeskönyv - Kisebb gyermekek számára írta és nyomtatta Gáyer Gy." című munkáját, amelynek figuráit, növényeit, állatait is maga rajzolta, szövegét maga írta.
Elemi iskoláit Celldömölkön végezte. Tízéves korában Szombathelyre került, ahol apremontrei főgimnázium tanulója lett. A gimnáziumban még szélesebbre tárult előtte a világ, hiszen megismerkedhetett az iskola jól felszerelt szertárainak anyagával. Itt találkozhatott először Borbás Vince Vas vármegye növényvilágáról írt munkáival, amelyek hatására szakszerűen kezdett el növényeket és állatokat gyűjteni.
Középiskolai tanulmányait befejezve Budapestre került, ahol természetrajzi beállítottsága ellenére a Tudományegyetem magyar-latin szakára iratkozott be. Egy szemesztert hallgatott végig, majd átment a jogi fakultásra. 1904-től a kolozsvári egyetem jogi karán folytatta tanulmányait.
1907. januárjában avatták jogászdoktorrá Kolozsvárott. 1912-ben bírói vizsgát tett, és önálló működési kört kapott. 1914-től a felsőőri járásbíróságon, majd a szombathelyi kir. törvényszéken volt albíró. Az ugyenide szóló, 1915-ben történt törvényszéki bírói kineveztetése már katonai szolgálatban találta. 1918. május 30-án tartalékos főhadnagyként szerelt le, szolgálatát a vitézségi érem szalagjával ellátott arany érdemkereszttel ismerték el.
1918-tól a szombathelyi törvényszéken bíró, majd törvényszéki tanácselnök; emellett a Vasvármegyei Múzeum külső munkatársaként is dolgozott.
A szegedi egyetemen 1925-től a növényföldrajz, 1930-tól a növényrendszertan magántanára volt. Kétszer nősült, első felesége, Kárpáthy Margit 1920. március 15-én meghalt. Második felesége Szűcs Margit tanárnő volt. 1932-ben, hosszú betegség után hunyt el Szombathelyen. Celldömölkön, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra.
Növénytani tevékenysége három fő fejezetre tagolható: florisztikai, növényföldrajzi, valamint szisztematikai-monográfiai munkásságára. Botanikai fejlődése szűkebb hazája flórájának gyűjtésével és további kutatatásával indult meg. Fő gyűjtőterülete elsősorban szülőföldje Vas, továbbá Pozsony, Komárom, Sopron, Zala és Veszprém vármegyék voltak. Tapasztalatok gyűjtése végett hazánkon kívül eső területeket is felkeresett. Legjobban a Keleti- (osztrák) Alpokat kedvelte, amelynek kitűnően (nemcsak botanikai szempontból) ismerte egész vonulatát.
Florisztikai munkái közül a legjelentősebbek: "Komárommegye virágos növényeiről" és a "Supplementum Florae Posoniensis". Botanikai munkásságának koronája a megye modern genetikai növényföldrajza, a legjobb ilyen jellegű részletmunka: "Vasvármegye fejlődéstörténeti növényföldrajza és a praenorikumi flórasáv".
Az inkább hazai érdeklődésre számot tartó florisztikai-növényföldrajzi dolgozatainál a nemzetközi tudományos élet részéről nagyobb figyelemben részesült szisztematikai-monográfiai munkássága. Két növénynemzetség, a sisakvirág (Aconitum) és a szeder (Rubus) rendszertani feldolgozásával, valamint a szedrek magyar határozókulcsának kidolgozásával nemzetközi hírnevet szerzett. Az őt megelőző Aconitum-specialisták meglehetősen kaotikus állapotokat hagytak maguk mögött. Gáyer megfeszített munkával, éles szemmel és szisztematikai érzékkel teremtett rendet az alakok és társnevek tömkelegében, biztos alapokra fektetve a sisakvirágfélék nemének rendszerét. (Aconitum burnati Gáyer) Ennek tulajdonítható, hogy ezidőtájt a legtöbb szerző őt kérte fel az Aconitum-okról szóló fejezetek kidolgozására vagy legalább átnézésére. Tizenhat saját dolgozatában és több más szerző munkájában jelentek meg eredményei. Közűlük a legfontosabbak a "Vorarbeiten zu einer Monographie der euroäischen Aconitum-Arten", Hegi közép-európai ("Illustrierte Flora von Mitteleuropa"), Schinz és Keller svájci (Flora Schweiz), valamint Jávorka flóraműve ("Magyar Flóra. Flora Hungarica") számára adott sisakvirág feldolgozásai.
Gáyer a háború alatt, pozsonyi katonáskodása idején kezdett foglalkozni a szeder (Rubus) nemzetség tagjaival, amely az egyik legnehezebbnek tartott hazai növénynemzetség. Szakmai körökben a Rubus nemzetség előmunkálatai "Prodromus der Brombeerenflora Ungarns" a legnagyobb elismerést váltotta ki. Ez időben számos hazai és külföldi gyűjtemény revideálására kérték fel egyetemek, tudományos intézmények és múzeumok vezetői.
Gáyer Gyula a tudománytörténet terén is otthonosan mozgott. Több életrajz és méltatás jelent meg a tollából Vas megye természetkutatóiról, vagy például a Rubus-tanulmányai kapcsán megismert botanikus kollégáiról.
A bíró és botanikus Gáyer egy harmadik – egész emberi pályának is beillő – hivatást is ellátott mint muzeológus. Széleskörű tudományos tevékenysége révén neve már rég ismert volt a tudományos élet hazai és külföldi köreiben, mikor 1923-ban átvette a Vasvármegyei Múzeum Természetrajzi Osztályának (Tárának) vezetését. Néhány év alatt mintaszerűen berendezett, az ismeretterjesztést és a tudományos kutatást egyaránt szolgáló gyűjteményeket teremtett. Múzeumi tevékenysége során létrehozta a megye vadon élő és kultivált fáinak, cserjéinek törzsszelvényeit, termés- és maggyűjteményét, valamint teratologikus (fejlődési rendelleneséggel létrejövő) alakjait felsorakoztató dendrológiai gyűjteményt, továbbá az itt termesztett mezőgazdasági termények termés- iletve maggyűjteményét. Botanikai képgyűjteményt is létesített. Gáyer érdeklődése nem csak a botanikai értékekre terjedt ki, de eredményesen gyűjtötte Vas megye ásványait, kőzeteit, őslénytani leleteit és állatvilágának nevezetesebb képviselőit is. Természetrajzi laboratórium kialakításáért is küzdött, de olyan körülmények között, amikor az osztály évi dotációja még a felmerülő bélyegköltség fedezésére sem volt elegendő, s amikor Gáyernek saját költségén kellett tartania a gyűjteményeket konzerváló laboránst, ez csak nehezen ment.
Óriási értéket képviselt a több mint harminc éves florisztikai munkásságának gyümölcseként létrehozott magán-növénygűjteménye is, melyet élete végén a szegedi egyetem növénytani intézetére hagyott. Ez utóbbi sajnálatos módon a második világháború alatt szinte teljesen megsemmisült.
Gáyer Gyula életpályául a bírói hivatást választotta. A szombathelyi törvényszéken elsőfokú polgári ügyeket tárgyalt. Ítéletei nevezetesek voltak éleslátásukról és szabatosságukról. Bírói egyéniségét jóbarátja, Fodor Ernő törvényszéki tanácselnök így rajzolta meg: "... a szónak nem csak igazságszolgáltatásügyi, hanem tisztán emberi értelmében is jó bíró volt, mert – jó ember volt. [...] Kiváló képzettsége, nagy tudása mellett nem ferdült el a holt törvényszakaszok, a bírói gyakorlatban megkövesedett elvek ismeretének súlya alatt, hanem mindig igazságot szolgáltatott..."
A bírói és emberi nagyságot megérezték benne a legegyszerűbb emberek is is, akikkel összehozta a sors. Élete utolsó éveiben tagosító bíróként hosszabb időt töltött a trianoni határ mentén fekvő kis vasi községben, Gödörházán, és megoldotta az évtizedek óta húzódó tagosítás ügyét. A kis falu népe nagy hálával és tisztelettel vette körül, s aggódó szeretettel kísérte betegsége alakulását.
Gáyer Gyulát halála előtt nem sokkal kimagasló tudományos tevékenységéért szülőhelye díszpolgárává, a Természettudományi Társulat Növénytani Szakosztálya tiszteletbeli tagjává választotta, s kinevezték az Országos Természetvédelmi Bizottság tagjává is. Megkapta a kormányzói elismerést jelentő Signum Laudist is. Nevét számos növény őrzi.
1983-ban, születésének 100. évfordulóján leplezték le mellszobrát Celldömölkön, a Hunyadi utcában; a korábbi 1. sz. általános iskola pedig a Gáyer Gyula Általános Iskola nevet vette fel.
Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.
Irodalom:
Gáyer Gyula emlékünnepség. In: Vasi Szemle, 1983.4.sz. pp. 532-556.
Gáyer Gyula. Összeáll. Vértesi Péterné. (Vasi életrajzi bibliográfiák; 8.) Szhely. BDMK. 1983.
Balogh Lajos: Gáyer Gyula (1883-1932). In: Szombathelyi tudós tanárok 2. [szerk. Köbölkúti K.] Szhely. BDMK, 2002. pp. 63-101.
G.T.
GÉFIN GYULA (Celldömölk, 1889. január 26. – Szombathely, 1973. november 10.)
pápai prelátus, egyháztörténész
Szülei: dr. Géfin Lajos kórházigazgató főorvos, Hübner Janka. A család második gyermeke elemi iskoláit a kiscelli római katolikus iskolában végezte. 1906-ban a szombathelyi premontrei gimnáziumban érettségizett. A teológia első évfolyamát Szombathelyen járta, azonban István Vilmos püspök Innsbruckba küldte ki, ahol 1912-ben szentelték pappá. Első szentmiséjét 1912. augusztus 4-én mondta a celldömölki apátsági templomban. Új püspöke, gróf Mikes János – maga is innsbrucki növendék – 1912-ben Királyfalvára helyezte káplánnak, és a doktorátus letételére bíztatta. 1913-14-ben már a dogmatika és a filozófia helyettes tanára a szombathelyi szemináriumban. 1914-ben szerzett teológiai doktori oklevelet, ezt követően három évig Zalaegerszegen volt hittantanár, ekkor került szorosabb kapcsolatba Pehm (Mindszenty) Józseffel, akit később utódául is ajánlott. 1917-től ismét Szombathelyen szolgált: püspöki szertartó, levéltáros, a dogmatika rendes tanára, a kisszeminárium prefektusa. A kommün alatt hitoktató, majd egy évig káplán Táplánfán. 1920-tól 40-ig a szeminárium vicerektora, majd 1952-ig rektora. Tudományos működésének három nagy területe van:
1., Könyvtár- és levéltártudomány: 1927-ben Mikes püspök létrehozta a Herzan-könyvtárat, amelynek gazdag anyagát Géfin Gyula tudományosan feltárta. 1930-tól a 8700 kötetes, értékes állománnyal rendelkező Szent Márton Kölcsönkönyvtár, Szombathely egyik legolvasottabb könyvtárának vezetője lett. 1927-1929 között feldolgozta a püspöki levéltár anyagát is, mint annak igazgatója. Ennek felhasználásával íródott meg „A Szombathelyi Egyházmegye története” három kötetben. 1931-ben Magyarország jelentősebb egyházi levéltáraiban (Budapest, Eger, Esztergom, Győr), 1932-ben pedig fél évig a Vatikáni levéltárban kutatott.
2., Tevékenyen részt vett Szombathely kulturális életében. 1931-től írt az Egyházmegyei Lapok-ba, 1933-ban jó barátjával, Pável Ágostonnal megalapították a Vasi Szemlét, amelynek jogutódjában, a Dunántúli Szemlében 1942-től jelentek meg írásai. Mindig részt vett a felolvasóestéken, irodalmi összejöveteleken és jelentős szerepe volt a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság létrehozásában. Tudományos tevékenységének elismeréseként a Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi kara 1935-ben „Doctor Collegiatus” címet adományozott számára.
3., Érdeklődése később a művészetek, a régészet és a barokk világ felé fordult. Hefele, Anreith, Dorffmeister és Faludi neve jelzik újabb kutatási irányait. 1938-43-ig Járdányi Paulovics Istvánnal feltárták a Romkertet, és publikálták az ott talált római és középkori leleteket. A tudós világ is felfigyelt tevékenységére: 1941. december 9-én a Berlini Akadémia Régészeti Társulata levelező tagjává választotta. 1943-ban a Püspökvár Sala Terrena-jában létrehozta az Egyházművészeti Múzeumot; megindította az Acta Savariensia-t, megírta A Szombathelyi Székesegyház című jelentős munkáját. Nem késett az egyházi elismerés sem: 1944-ben kanonok, 1946-ban pecöli apát, 1947-ben a Szent István Társulat Akadémiájának tagja. 1950-ben pápai prelátus, de egyre inkább a háttérbe szorult: a bebörtönzött Mindszenty hercegprímással való kapcsolata és 1956-os nyilvános szerepvállalása miatt felkerült a nyugdíjazandó, reakciós papok listájára. 1960-ban súlyos állami támadás érte könyve miatt (Géfin Gy. – Horváth T. – Kádár Z.: Savaria-Szombathely műemléki monográfiája) amit zuzdába küldtek. 1964-ben – rehabilitációként – Szombathelyen Rómer Flóris emlékérmet kapott s még ugyanabban az évben az innsbrucki egyetem aranydiplomása lett, 1968-ban pedig nagypréposti címmel ismerték el tudományos tevékenységét.
1973. november 10-én a szombathelyi kórházban hunyt el. A székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.
Művei:
A Romkert feltárása, 1938-1943. Szombathely 1992. 165, [4] p. (Acta Savariensia ; 6.)
Irodalom:
Szilágyi István: Géfin Gyulára emlékezünk 100. születésnapja alkalmából. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1989. 1. sz. pp. 1-4.
Géfin Gyula. (Összeáll. Dobri Mária, Mayer László). Szombathely, 1993. 143 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák ; 32.)
K.J.
GÉFIN LAJOS (Kiscell, 1888. augusztus 7. – Budapest, 1925. november 27.)
színész, hírlapíró, szerkesztő
Névváltozat: Kemenes Lajos
Dr. Géfin Lajos, a kiscelli kórház első igazgató-főorvosának és Hübner Jankának a fia. A gimnáziumot Veszprémben, Csurgón, Szombathelyen és Felsőlövőn (itt érettségizett) végezte. 1906 és 1910 között Budapesten kitűnő eredménnyel végezte el a színiakadémiát. 1910-ben özvegy Makó Lajosnénál Szegeden kezdte színészi pályáját. Az 1910/11-es évadban Könyves Jenő vándorló színtársulatával lép fel. 1911-től a budapesti Vígszínház tagja. Az ekkor rendszeresített gyermekelőadások közkedvelt alakja volt. A Központi Sajtóvállalat megalakulásakor (az I. világháború idején) annak titkára lett és főleg a szervezési munkákból vette ki a részét. Bangha Béla jezsuita szerzetesnek, a magyar katolikus sajtó irányítójának bizalmasaként a Központi Sajtóvállalat Gondolat c. hetilapját szerkesztette 1919 és 1921 között. 1921. szeptember 1-től a budapesti Városi Színház művészeti titkára lett. Egyidejűleg az Új Nemzedék c. lap színházi rovatvezetőjeként dolgozott. Ide nem csak színházi kritikákat írt, hanem a művészet más területein szerzett nagy jártasságát is sikeresen tudta kamatoztatni.
A Színházi Életben több gúnyrajza is megjelent. 1924-ben egészsége annyira megrendült, hogy hat hónapos szabadságra kellett mennie. Visszatért munkájához, de rövid idő múlva idegkimerültsége végleg levette lábáról. Budapesten egy elmekórházban hunyt el, hamvait a celldömölki családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
A Géfin-család síemléke. fotó Orbán Róbert
Főbb szerepei:
Peti (Komor Gy.: Jancsi király)
Az író (Harsányi Zsolt: Mi lesz a darabbal?)
Mill, segédlelkész (Shaw: Candida)
Irodalom:
Kemenes Lajos. In: Az Est. 1925. november 28.
Erődi - Schöpflin: Magyar színházművészeti lexikon. 2. köt. Budapest, 1930.
Horváth Ferenc: Egy vasi színművész centenáriumára : Kemenes Lajos (1887-1925). In: Vas Népe, 1987. augusztus 7. (185. sz.) p. 5.
Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái.X. kötet. Bp. 1992. h. 585-586.
Magyar színházművészeti lexikon. Budapest, 1994. p. 370.
Gy.G. - N. T.
GOSZTONYI JÁNOS (Völcsej, 1925. október 21. – Budapest, 1985. január 16.)
művelődéspolitikus, országgyűlési képviselő
A Győr-Sopron megyei Völcsej községben született, de tulajdonképpen kisgyermek korától Celldömölkön, a Marcal-majorban nevelkedett. Ha érdeklődtek gyermekkoráról, akkor mindig a győri vasút és a Marcal-folyó szögletében lévő kis majorról beszélt. Amit a majori cselédek, napszámosok között átélt, sorsuk ismerete meghatározta egész életpályáját. Celldömölkön és Pápán végezte iskolát: a pápai kollégium kereskedelmi középiskolájában érettségizett. Fájdalmasan rövidre szabott élete nagyobbik felét a politikának szentelte. 19 éves korában már a Győrffy-kollégium lakójaként a NÉKOSZ szervezője. Pályáján egy levél indította el, amelyre így emlékezett: "1943. nyarán történt. Megkaptam a kollégium behívó levelét a dunavecsei felvételi táborba. E levél hangja volt reám nagy hatással. Meglepett és szinte természetellenesnek éreztem, hogy írhat nekem, egy majorban élőnek egy valóságos doktor, egy kollégiumi igazgató - Kardos László - olyan megszólítással levelet, hogy Kedves Barátom!"
Gosztonyi János tehát népi kollégista lett. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán tanult, majd a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetemen tanári (1948), majd doktori (1949) oklevelet szerzett.
A földosztásnál miniszteri biztos, majd a megyei földbirtokrendező tanács tagja. A Celldömölkön 1947-ben létrejött Felsőbüki Nagy Pál Népi Kollégium központi összekötője volt. 1948-tól az Egységes Parasztifjúság Országos Szövetségének főtitkáraként éveken át irányította a baloldali ifjúsági mozgalmat. 1947-től a Nemzeti Parasztpárt színeiben lett országgyűlési képviselő s egészen haláláig Kemenesalja küldöttje volt. Ezzel s a 22 éves korában megszerzett „honatyai” titulussal különleges szerepet töltött be a Tisztelt Házban. Számos felelős posztot töltött be: 1953 és 1963 között tagja a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának; előbb 1959-től 1962 ig, majd 1969-től öt éven át a Vas Megyei Pártbizottság első titkára, majd újabb öt évet dolgozott a Népszabadság főszerkesztőjeként. 1970-től 1974-ig művelődési miniszterhelyettes, majd 1980-ig oktatási államtitkár. Vas megyei pártfunkciója alatt épült fel a gimnázium (1958), avatták fel a Kemenesaljai Művelődési Központ épületkomplexumát (1972) és meghatározó szerepe volt abban, hogy Szombathelyen 1971-ben megkezdhette működését a Tanárképző Főiskola. Az 1978-ban elindított oktatási reformok, új tantervek az ő irányításával készültek. A nyolcvanas évek első felében – ekkor már mint a Magyarok Világszövetsége főtitkára – bejárta a világot, eljutott mind az öt kontinensre. Főtitkári minőségében a magyarságtudat erősítéséért, a világban szétszórt magyarok összefogásáért dolgozott.
Bármerre járt, soha nem szakadt el szülőföldjétől, Vas megyétől és bölcsőhelyétől: a Kemenesaljától. "Ez az a hely, ahova jó visszatérni, ahol jó egy-egy kicsit megpihenni" – mondotta. 1985 februárjában örökre megpihent a celldömölki temetőben. Síremlékén – melyet Kiss-Kovácsné Tóth Emőke szobrászművész készített – ez áll : "Innen indulok a világba, de pihenni idetérek."
Irodalom:
Balázs Mihály: Emlékezés Gosztonyi Jánosra 1925 – 1985. In: Köznevelésünk évkönyve 1985. Bp. 1985. pp. 287-292.
Lőrincze Lajos: Hite és hitele volt. In: Nyelvünk és kultúránk. 1985. március (58. sz.) pp. 3-4.
Búcsú Gosztonyi Jánostól, a Kemenesalja nagy fiától. In: Vasi Szemle, 1985. 2. sz. pp. 161-165.
Dala József: A marcalmajori ház. In: Vas Népe, 1985. 302. sz. (dec. 27.) p. 5.
Berecz János: Gosztonyi János síremlékének avatásán. In: Vasi Szemle, 1987. 2. sz. pp. 273-276.
Tungli Gyula: Gosztonyi János. In: Uő: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. pp. 104-107.
M. G. - N. T.