Címlap
HORVÁTH LAJOS
(Karakó, 1912. november 1. – Celldömölk, 1997. április 3.)
pedagógus, helytörténész
1912. november 1-én született Karakón. Csecsemőként lett jánosházi lakos, ahol édesapja szabómesterként dolgozott. Közbeszólt azonban az I. világháború: apja 1918-ban hősi halottként lett a háború áldozata. Édesanyja két év múlva ment ismét férjhez és Horváth Lajost nevelőapja segítségével nevelte fel. Közösen hozták meg a nehéz döntést taníttatásáról: 1929-1934 között az Esztergomi Érseki Római Katolikus Tanítóképző diákja lett. Az intézet sokoldalú és színvonalas képzése révén jól felvértezve lépett a néptanítói pályára. Ekkoriban a sok állástalan pedagógus miatt csak három év várakozási idő után lehetett tanítóvá válni, így ez idő alatt a szülői ház szabóságában kitanulta a mesterséget, sőt később segédlevelet is szerzett. Először a magyar–történelem–ének szaktanítói vizsgát tette le Egerben, majd tanári képesítést szerzett Pécsett, magyar–történelem szakon. 1937. március elsején a katolikus fiúiskolában ideiglenes helyettesítéssel bízta meg az iskolaszék. Ez a másodkántori és tanítói megbízás hat hónapra szólt. 1937 szeptemberében Uhlár Gyula akkori igazgató asszisztálása révén választották ki kéttucatnyi jelentkező közül. Ekkor lett véglegesen celldömölki polgár. A tanítói munka velejárója volt – hetenkénti váltással – a kántori teendők ellátása is, amit 1950. augusztus 31-ig végzett. 1948-ban az államosítás után szervezett fiúiskola (a Gáyer, illetve mostanra Városi Általános Iskola) tantestületének lett a tagja 1959-ig. Közben két alkalommal: 1950/51-ben, valamint 1958/59-ben magyar-történelem szakos megyei szakfelügyelőként is tevékenykedett. Az 1959/60-as tanévtől kilenc éven át a korábbi leányiskola (Eötvös, mostanra Városi Általános Iskola) igazgatója volt. 1957-től , egyben az ipariskola megbízott igazgatójaként is tevékenykedett. Az ipari iskola 1968-ban bekövetkezett önállósulásával pedig lemondott a leányiskola igazgatói posztjáról, hogy minden erejével a középfokú szakképzés megfelelő elhelyezéséért dolgozhasson. Nyugdíjba meneteléig, 1975-ig folytatta ezt a tevékenységet. Pályája során rövidebb ideig a Zeneiskolában és Gimnáziumban is volt óraadó tanár.
A civil életben is tevékenyen részt vállalt. Celldömölkre kerülését követően a Katolikus Legényegylet világi elnökének választották meg. Hetente legényesteket szerveztek, amelyek az emberformálás műhelyei voltak. A műkedvelő színjátszástól a sportig gazdag programot kínáltak az önképzőköri jellegű egyletben. Ők szervezték minden év március idusán a Virághalmi Ferenc-ünnepélyeket és e szerveződés révén jött létre a Kapisztrán János Cserkészcsapat is, amelynek vezetőségi tagja volt. A helyi népművelés irányítását 1938-ban vette át Sz. Csorba Tibortól: az összes vallásos, társadalmi, kulturális és vasutas egyesület keretében évente ismétlődően rendezett előadások szervezése volt a feladata. A Katolikus Körben – amely 1933-tól 1949-ig működött – vasárnap délutánonként színvonalas ismeretterjesztés folyt. A Katolikus Kör kebelében alakult meg a Római Katolikus Szalonzenekar 1936-ban. Ennek feloszlatása után belőle jött létre a Neszményi Gyula és Török Gyula neve által fémjelzett Orvosok Szakszervezetének Zenekara, ahol először merült fel a „Munkacsoport Zeneiskola” gondolata. A háború után 1949-ig még működhetett a Katolikus Legényegyleti csoport és Horváth Lajos a helyi, valamint a járási szabadművelés ügyvezetőjeként tevékenykedett 1950. augusztusi lemondásáig. 1955-ben kelt minősítése jelzi az addig megtett életutat: „Politikai magatartása, képzettsége jó, fel is tudja használni a nevelés területén, de nem olyan kemény, harcias kiállású, mint azt képzettsége megkívánná. Nem tud teljesen szakítani a régi nevelés maradványaival. Különösen vonatkozik ez vallásos érzületére…”
1940-ben kötött házasságot Perendy Margittal. A sok közösségi munka miatt feleségére hárult a gyermekek nevelésének fő terhe. Két lánya tanár lett.
Horváth Lajos az Új Kemenesalja című helyi lap örökös főszerkesztője. Az újság kapcsán 1942-ben vetődött fel, hogy a Katolikus Kör vegye meg a Kemenesalja kiadói jogát Dinkgreve Nándortól 10 ezer pengőért, amit végül 1943 júniusáig fizettek ki. Az év első felében már érezhető volt a tulajdonosváltás okozta tartalmi megújulás. 1943. november 23-án lett felelős szerkesztő és az év novemberében szerkesztette első ízben a Kemenesalját. A lapban (-th-s) jelzéssel írta alá cikkeit. 1944 decemberében be kellett vonulnia, és hadifogsága után, 1946 tavaszán kezdett újra dolgozni, de az újság számai 1945 márciusáig a neve alatt jelentek meg.
Alapos volt honismereti tevékenysége is: tematikusan kijegyzetelte a 100 éves celli sajtó írásait, iskolatörténeti kutatásai során feltárta a tanintézmények irattárait az államosításig. Alapos tanulmányokban és előadásokban foglalkozott Göttmann Bódog, Hollósy Jusztinián, Koptik Odó, Lancsics Bonifác és Magasi Artúr alakjával. Rengeteg középiskolásnak és legalább negyedszáz főiskolásnak, egyetemistának adott gazdag forrásanyagot a szakdolgozatukhoz. Élete történetét emlékiratszerűen több vaskos kézirat őrzi: „Egy népfia néptanító a Marcal-tájról” címmel.
Az 1994-ben keltezett interjú utolsó bekezdésében üzen az utódoknak, azaz nekünk: „Az életet már megjártam, többnyire csak gyalog jártam… - idézi először a költőt – majd folytatja: Tapasztalatom szerint a szeretet vágya életünk állandó kísérője, ugyanakkor gyengeségeink gyakran tartanak távol bennünket másoktól. Mindez akadályozza azt, hogy mindennapjainkban érezhessük a haza, az otthon melegét. A másokra szabott szigorú mértéket önmagunkkal szemben is alkalmazni kell, de önérzetünk, önbecsülésünk ennek fordítottját is megkívánja. Azokkal szemben is legyen szigorú a mércénk, akik többnyire nem „gyalog” járnak. Ne alázzuk meg magunkat a magas pozíciókban „trónolók” előtt, de adjunk meg minden tiszteletet a közösségért jó szándékkal, önzetlenül dolgozóknak. Ha vezetők, akkor nekik különösen, mert irányítani sohasem könnyű feladat. Az ok érthető: emberek vagyunk."
Horváth Lajosnak 1994 augusztusában Celldömölk önkormányzata díszpolgári címet adományozott. 1997. április 3-án hunyt el.
Főbb művei:
Horváth Lajos-Majnovics Mária-Tamás Judit: Iparosképzés Celldömölkön : 1887-1987. Celldömölk : Városi Tanács, 1987. – 113 p.
H.L.: Kiscell alapozója : 250 évvel ezelőtt jött Koptik Odó Dömölkre. In: Új Kemenesalja. 1989/1-2. sz. - p. 4.
H.L.: Egy költőre emlékezünk: Dr. Magasi Artúr, Celldömölk szülötte. In:Új Kemenesalja. 1989/3. sz. - p. 4.
H.L.: A zárdaalapító dömölki apát. In: Új Kemenesalja. 1990/1. sz. - p. 5.
H.L.: Koptik Odóra emlékezünk : Születésének háromszázadik évfordulóján. In: Új Kemenesalja. 1992/11. sz. - p. 6.
Irodalom:
Németh Tibor: Születésnapi beszélgetés Horváth Lajos díszpolgárral. In: Új Kemenesalja, 1994/20. sz. (okt. 27.) p. 4-5.
Gyászoljuk Horváth Lajost, Celldömölk díszpolgárát, az Új Kemenesalja szerkesztőbizottságának örökös tagját. In: Új Kemenesalja, 1997. 8. sz. (ápr. 24.) p. 1., 8-9.
N.T.
HORVÁTH ZSIGMOND (Kisköcsk, 1782. január 20. – Kővágóörs, 1845. október 17.)
evangélikus lelkész, író, műfordító, az MTA lev. tagja
Nemesi szülők gyermekeként született az akkoriban alig pár száz lelket számláló Kisköcskön. Középiskoláit Sopronban végezte, ahol tehetségét Kis János fedezte fel az önképzőkörben. Az ő irányítása révén ébredt fel érdeklődése és nyílt meg szíve a magyar irodalom iránt. Tanára támogatása tette lehetővé, hogy külföldi utazásokat tegyen és – egyházi szolgálatra készülvén – 1802 októberében beiratkozhasson a jénai egyetemre. Két esztendeig hallgatta a hittudományt, olyan tudós oktatók keze alatt, mint a filozófus Schelling. Művelődése forrásául az iskolai tanulmányokon és könyvtári búvárkodásain túl főleg németországi szünidei utazásai tekinthetők. Felkereste – többek között – Erfurtot és Wartburgot, a reformáció fellegvárát is. Jénától alig néhány órai járásra feküdt Weimar, ahol meglátogatta a nagy triászt: Herdert, Schillert és Goethét. Schnepfenthalban Salzmannak, a neveléstudomány egyik megalapozójának előadásait élvezhette. Elképzelhető, hogy hazatérését követően az ő hatására nevelősködött két évig Nizsnyánszky György gyermekei mellett.
1806. január 6-án szentelték pappá és a csengei (ma: Csönge) evangélikusok választották lelkészül. Tizennyolc esztendeig vitte a gyülekezet irányítását s ezalatt egyre inkább rá kellett ébrednie, hogy ifjúi álmai szertefoszlanak, mert Magyarhonban s különösen vidéken egy önfejlődésű tudományos kor feltételei még nem léteznek. Kis Jánossal fennmaradt barátságának és a híres irodalomszervező kitartó ösztönzésének köszönhető, hogy a körülmények dacára tollat ragadott a kezébe. Érdeklődése az eltelt idő alatt a teológiától a földrajz felé fordult és a Kis János által kiadott és szerkesztett "Nevezetes Utazások Tárháza" című sorozatban megjelentette Cook föld körüli útját (1810), Macartney kínai követi útleírását (1818) és Maermann Észak-Európai utazásait (1819). E művek sorában a legnevezetesebb az "Ámerikának haszonnal mulattató esmértetése" című 306 oldalnyi munkája, mely 1813-ban látott napvilágot Győrött. Érdemes idézni a kötet előszavából, amely október 25-én íródott Csöngén:
"Minthogy a magyar literatúra még csak derültében vagyon s annak gyarapodása folyvást sok nehézségekkel s akadályokkal küszködik: ugyanezért méltán óhajthatni, hogy íróink bár arra szemügyet vennének, miképpen édesíthessék az olvasásba belé hazafiaikat s mint kedveltethessék meg velek mind jobban s jobban a tudományokat. Ezt a jeles szándékot, úgy vélem, egyszer legszerencsésebben az olyan könyvek által érheti el, melyek a hasznost a kellemetessel, az édes csemegéket a tápláló eledelekkel szépen összepárosítják /…/ Ilyen s mi lebegett énelőttem is, amidőn e jelenvaló munkának készítéséhez hozzáfogtam. Ami hasznos és interesszáns történeteket, históriai és statisztikai tudósításokat izolált helyheztetésemben Ámerikáról felhajthattam, mindazokat itt anyai nyelvünkön, természeti rendben előadva, együtt lelhetni."
Horváth Zsigmond széles érdeklődési körére utal, hogy természettudományi és filozófiai értekezéseket is papírra vetett, történeti olvasókönyvet állított össze az ifjúság számára, továbbá összefoglalta a reformáció históriáját és kézikönyvben az egyházszerkezet jellemzőit. Ezen munkái azonban a kiadás nehézségei miatt kéziratban maradtak. Élete folyamán számos írást publikált a Tudományos Gyűjtemény lapjain, többek között a stilisztikáról, az égitestekről és a nevelés problémáiról.
1824-ben a Zala megyei Kővágóörsre került, ahol Kis János nyomdokaiba is lépett, aki 1799-1802 között szintén az egyházközségben működött. Az egyházi ranglétrán egyre feljebb lépdelt. Négy év múlva a zalavidéki esperesség jegyzői, majd 1831-ben Zala vármegyei táblabírói tisztségre emelték. Olyan vidéken élt, amely gazdag nyelvkinccsel bírt, ezért bekapcsolódott a Magyar Tájszótár munkálataiba s hamarosan egyik legaktívabb résztvevője lett a vállalkozásnak. Tevékenységének elismeréseként Kis János támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia 1833-ban osztálymegjelölés nélkül levelező tagjai sorába választotta. Horváth Zsigmond 1837-ben zalavidéki esperes lett s hivatalát egészen 1845. október 17-én bekövetkezett haláláig viselte. Az Akadémián Toldy Ferenc a felette tartott gyászbeszédét így fejezte be: "Az irodalomtörténet a helyen, amelyet egy áldatlan korban elfoglalt, őt is javallással fogja említeni."
Irodalom:
Németh Tibor: Kisköcsktől Csöngén át az Akadémiáig : Horváth Zsigmond emlékezete. In: Vas Népe. 38. évf. 304. sz. (1993. dec. 30.) p. 8.
Gömböcz Elvira: „Tanulni, úgy vélem, ’s a’ hibát elhagyni soha sem késő” Horváth Zsigmond (1782-1845). - In: Lelkipásztor. 75. évf. 2000. 2. sz. p. 63-67.
N.T.
ILLÉS ÁRPÁD
(Kisköcsk, 1908. május 20. – Budapest, 1980. március 24.)
Névváltozat: Mayer Árpád (1941-ig)
festőművész, grafikus
Kisköcskön gazdálkodó atyjának Edvi Illés Herminnel kötött házasságából született. Apja a világháborúból 100%-os rokkantként tért haza. A család még gyermekkorában Győrbe költözött. Első komoly festői élményét Gulácsy Lajos alkotásaiból merítette: Borsos Miklóstól kapta ajándékba az Amicus könyvkiadónál megjelent, Lehel Ferenc által írt Gulácsy-monográfiát. Egy ideig Pandur József, majd Békéssy festőiskolájába járt és már tizenhat éves korában szerepelt a győri Képző- és Iparművészeti Társaság kiállításain. A Képzőművészeti Főiskolán 1928-1933 között Rudnay Gyula tanítványa volt. 1930-ban egy hónapig Münchenben időzött. Tanulótársa volt többek között Ámos Imre és László Gyula is. Az utolsó évben (1934-ben) Kandó László óráit látogatta. Első kiállítását balatoni tájképekből 1933-ban Keszthelyen rendezték. A főiskola elvégzése után alkalmazott grafikusként illusztrációk, plakátok és könyvborítók tervezéséből élt. Gyakran hazalátogatott Győrbe és itt kötött életre szóló barátságot – többek között – Borsos Miklóssal és Weöres Sándorral. A Zeneakadémia Kamaratermében működő Vígopera szcenikusa volt 1947/48-ban. Ezt követően a Nemzeti Múzeum, majd a Néprajzi Múzeum munkatársa volt, amelyekben 1949-től 1975-ig több mint félszáz kiállítást tervezett régészeti, néprajzi, irodalom-, zene- és technikatörténeti témakörökben. 1958-tól 1969-ig, nyugdíjazásáig egy budapesti általános iskolában volt rajztanár. 1933-tól nyaranta gyakran festett Győrben és Keszthelyen.
Tanulmányútjai (pl. Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia) és múzeumi munkái során megismerkedett az őskori és ókori kultúrákkal, az afrikai és óceániai természeti népek alkotásaival. Eleinte figuratív, naturális olaj- és akvarellképeket festett. Témái a táj mellett az akt és a csendélet. Az 50-es években kezdett el egyedi jelképrendszeren alapuló absztrakt képeket festeni. Ilyen jellegű műveit először 1959-ben Szervánszky Jenő műtermében állították ki. Az 1960-as években alakult ki egyéni, lírai szürrealizmusa: természetes, tiszta színeivel, organikus-geometrikus formákban (tojás, csigavonal, teknősbéka stb.) fogalmazta meg gondolatait. Az álomvilág alakuló képeinek erejét vetíti bele az ébren lévő ember aggodalmaiba, örömeibe, szépségkereső szenvedélyébe. Belső világképe rokonságot mutat Weöres Sándor költői világával, akihez fiatalsága óta baráti szálak fűzték. Igazi kísérletező képzőművész volt: elsősorban tojástemperával festett papírra, de kísérletezett fajansszal és linóleummetszettel, faintarziával, ezen kívül ismertek üvegablaktervei, sőt versírással is foglalkozott. Művei a győri Xantus János Múzeumben, a Magyar Nemzeti Galériában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a londoni Tate Gallery-ben és számos magyar és külföldi magángyűjteményben találhatók. Külföldi elismertségéhez egyetlen adalék: a bielefeldi Kunsthalle-ban megrendezett 1968-as „Künstler der 20. Jahrhunderts" című tárlaton a meghívott legjelentősebb 20. századi művészek között szerepelt. A magyar művészetben egyedülálló jelenség és az egyetemes modern művészetben sem lenne könnyű előképeit felkutatni leegyszerűsítés nélkül. Ezáltal Illés szinte egymaga külön iskolát képviselt.
Számos kortárs muzsikus hanglemezét, CD-borítóját díszíti műveinek illusztrációja: pl. Takács Jenő Weöres Sándor „Holdbeli csónakos" című bábművéhez írt alkotásán. Díszlet- és jelmezterveket készített Weöres daljátékához, a „Tyunkankuru"-hoz is.
Három gyermeke közül a középső, a tragikusan fiatalon elhunyt Benedek (1951-1978) a Közlekedési Múzeum tárgyrestaurátora volt.
Önálló kiállításai:
1933 Keszthely
1962 Tanítóképző Főiskola, Szombathely - Balatoni akvarellek
1963 Fényes Adolf Terem, Budapest ; 1967 Kulturális Kapcsolatok Intézete, Budapest
1967 Galerie Ursula Wendtorf Oldenburg (Németország)
1967 Galerie Pro Arte, Delmenhorst (Németország)
1968 Országos Elmegyógyintézet Kultúrterme, Budapest
1968 VI. ker. Hazafias Népfront, Budapest
1970. Fészek Klub, Budapest
1971 Műcsarnok, Győr
1974 Ernst Múzeum, Budapest
1975 Xantus János Múzeum, Győr
1978 Művelődési Központ és Könyvtár, Szentendre
1980 Műcsarnok, Győr
1980 Műcsarnok, Budapest Emlékkiállítás
1981 Xantus János Múzeum, Győr. Emlékezés Illés Árpádra
1983 Almássy Téri Szabadidőközpont, Budapest - A néphagyomány vonzásában
1983 Móra Ferenc Múzeum, Szeged
1991 Szombathelyi Képtár - Emlékkiállítás
1998 Szinyei Szalon, Budapest
2001 Akadémiai Galéria, Budapest
2004 „Színrelépés" – retrospektív tárlat Mű-Terem Galéria, Budapest
Díjak, kitüntetések:
1972 Fővárosi Pedagógus Képzőművészek kiállítása nívódíj
1977 XVII. Szegedi Nyári Tárlat nívódíja
1978 Munka Érdemrend Ezüst fokozata
1979 Magyar Festészet Napja kiállítás nívódíja
Irodalom:
Szíj Rezső: Illés Árpád művészetéről. In: Életünk, 1968. 2. sz. pp. 140-145.
S.Nagy Katalin: Illés Árpád. In: Vasi Szemle, 1969. 2. sz. pp. 226-235.
Kerékgyártó István: Illés Árpád művészetéről. In: Látóhatár, 1971. 7-8. sz. pp. 737-739.
Káldi Judit: Igaz küzdelmek igazolása. Illés Árpád képei. In: Vasi Szemle, 1974. 2. sz. pp. 215-217.
Weöres Sándor: Illés Sándorról. In: Kortárs, 1974. 2.sz. p. 322.
Frank János: Az ismeretlenből érkezett vendég. Illés Árpád portréja. In: Budapest, 1980. 5. sz. pp. 24-27.
Bosnyák Sándor: A művész nem hazudhat. Beszélgetés Illés Árpád festőművésszel. In: Confessio, 1981. 1. sz. pp. 67-74.
Albert Zsuzsa: Életem, emlékeim. Beszélgetés Illés Árpád festőművésszel. In: Művészet, 1981. 12. sz. pp. 34-39.
Csapó György: Közelképek. Beszélgetések. Bp. 1983. pp. 85-90.
Nagy Gáspár: Az Andromédán túl és a Ság hegyen innen. Emlékezés Illés Árpádra. In: Új Magyarország, 1991. 8. sz.
Mezei Ottó: Illés Árpád festészete és a magyar szürrealizmus. In: Életünk, 1991. 10. sz. pp. 948-955.
Mezei Ottó: Illés Árpád művészete. In: Műhely, 1998. 5-6. pp. 121-125.
Albert Zsuzsa: Legenda Illés Árpádról. In: Műhely, 2001. 6. sz. pp. 43-55.
Illés Árpád emlékkönyve. (Összeáll és szerk. Illés Eszter) Bp. 2005. 239 p.
Kortárs Magyar Művészeti Lexikon (szócikk)
Gy. G. – N. T.
Módosítás: (2011. Február 24. Csütörtök, 15:05)
JÁNDI BERNARDIN GYÖRGY
(Darázsi [Nyitra vármegye], 1863. november 29. – Pannonhalma, 1952. augusztus 28.)
bencés szerzetes, dömölki apát (1920-1950)
Névváltozat: Janda Bernardin György (1898-ig)
Sokgyermekes tanítócsaládban született. Középiskoláit a nyitrai piaristáknál végezte. Érettségijét követően 1881. július 31-én lépett a bencés rendbe, beöltözéskor Sienai Szent Bernardin nevét kapta. Pappá szentelésére 1888. július 8-án került sor. Ezután Pannonhalmán latin-német szakos főiskolai tanár, illetve 1891-től egyidejűleg főapáti szertartó lett. 1906 és 1910 között Pápán a házfőnöki és a gimnázium igazgatójának tisztségét is betöltötte. Az 1900-as évek elejétől kezdve rendszeresen jelentek meg műfordításai. A szlovák nyelven kívül fordított spanyolból és lengyelből, olaszul pedig már gimnazista korában megtanult.
1910-től főmonostori perjel lett újfent Pannonhalmán, majd kormányzó perjel 1918. október 21-e után, 1920. május 18-án történt lemondásáig. A nehéz időszakot követően a főapáti szék várományosa volt, de meglepetésre nem kapta meg a szükséges számú támogató voksot. Rendtársai 80%-ának egyetértésével a frissen megválasztott Bárdos Remig főapát reá bízta a dömölki apátság irányítását.
Három évtizedig töltötte be a celldömölki búcsújáróhely vallási vezetőjének tisztségét. A nagyközség képviselő-testületének hosszú ideig tagja volt és elnöke lett a községi fiúpolgári iskolaszéknek. Széleskörű kapcsolatrendszerét és tekintélyét mutatja, hogy 1923-ban magyar királyi kormányfőtanácsosi címet kapott és kijárta, hogy az oktatási intézmény ugyanebben az évben állami kezelésbe kerüljön, majd két év múlva saját épülethez jusson. Figyelme kiterjedt arra is, hogy biztosítsa a zárdaépület bővítéséhez szükséges pénzügyi feltételeket a benne működő katolikus polgári leányiskola számára. A kegytemplom az ő idején kapott új harangokat, kelyheket és az orgona felújítását is megszervezte. Az apátság alapításának 800 éves jubileumi ünnepségén, 1933-ban Serédi Jusztinián bíboros hercegprímást, Mikes János szombathelyi püspököt és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapátot üdvözölhette: velük együtt körmenetben vonult a sokaság a település centrumából az ősi apátsági romtemplomhoz. 1948-ban Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket köszönthette a kegytemplom 200 éves fennállásának ünneplésére - az egyházellenes hatalom minden kísérlete ellenére - a búcsújáróhelyre zarándokolt tömegek előtt. A jubileum tiszteletére a bombasérüléséből felújított templom homlokzatán a régi toronyóra helyére Palka József aranykoszorús üvegfestő-művész óriási mozaikját építették be, középen az Apokalipszis Napbaöltözött asszonyával. A Szűzanyát körülevő egyik alakban Jándi Bernardint mintázta meg az alkotó.
Aranymiséjét 1938-ban, gyémántmiséjét 1948. július 8-án mutatta be a dömölki kegytemplomban. Az egyházak államosítását követően 1950-benaz Elnöki Tanács törvényerejű rendelete után a feloszlatás következtében kényszerből kellett elhagynia a rendházat és visszaköltöznie Szent Márton hegyére.
Alig két esztendővel később hunyt el, hamvait az ottani Boldogasszony Kápolnában helyezték el. A celldömölki egyházközség kezdeményezésére 1994. október 15-én Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát az ünnepi szentmisét követően szentelte be Jándi Bernardin György és Nemes Vazul földi maradványait, amelyeket a Szent Benedek-oltárnál kialakított kriptában helyeztek örök nyugalomra.
Művei:
Don Luis Coloma elbeszélései (ford. spanyolból). 1-2. köt. Bp. 1902. 310 p.
Moravski Marian: Esték a genfi tó partján (ford. lengyelből). Bp. 1904. 231 p.
Luis Coloma: Spanyol képek (ford. spanyolból). Bp. 1906. 222 p.
Luis Coloma: Juan Miseria. Regény. (ford. spanyolból.) Bp. 1928. 157 p.
Irodalom:
Horváth Lajos: Október 15-én két neves bencés „hazatérő" hamvait helyezik el a celldömölki kegytemplomban. In: Új Kemenesalja, 1994. szeptember 29. p. 5.
Jándi Bernardin dömölki apát. In: Sólymos Szilveszter: Ezer év száz bencése. Pannonhalma, 1997. pp. 361-364.
N. T.
Módosítás: (2011. Szeptember 06. Kedd, 13:08)