Címlap

GYŐRFFY BÉLA
(Kemenesmagasi, 1928. január 14. – Martonvásár, 2002. május 8.)

agrármérnök, növénynemesítő, az MTA rendes tagja


Alapfokú tanulmányait szülőfalujában és Burgenlandban végezte. Középiskoláit is több helyen kellett folytatnia: Zalaegerszegen iratkozott be, majd Székesfehérvár következett, végül a szarvasi Gazdasági Tanintézetben kitüntetéssel maturált. Felsőfokú tanulmányait a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen kezdte és jogutódjában, a Magyar Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karán szerzett mezőgazdasági mérnöki oklevelet 1949-ben. Tehetségét mutatja, hogy utolsó évesként már a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem agrárpolitikai tanszékének munkatársa, aki Nagy Imre, a későbbi tragikus sorsú miniszterelnök mellett dolgozott. Diplomájának megszerzése után négy évig a moszkvai Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémia ösztöndíjasa. 1953-ban került Martonvásárra, az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetébe, ahol fél évszázadon át, egészen haláláig dolgozott. 1957-ig tudományos igazgatóhelyettes, 1960-tól 1984-ig tudományos főmunkatárs, majd 1990-ig tudományos tanácsadói pozíciót töltött be. Közben 1980-tól egy évtizeden át az Intézet igazgatója, 1990-tól pedig kutatóprofesszora. A kutatás mellett egyenértékű tevékenységnek tekintette az oktatást is: 1977-től a Gödöllői Agrártudományi Egyetem címzetes egyetemi tanáraként működött.

Kutatásainak középpontjában a kukoricatermesztés technológiája állt: foglalkozott a kettőstermesztés lehetőségeivel; három kukoricaherbicidet szabadalmaztatott ; polifaktoriális kísérletekben tárta fel a növénytermesztési tényezők interakcióit; górcső alá vette a tápanyaghatás és az állománysűrűség problémáját a genotípus és a technológia összefüggésrendszerében. Sokrétű vizsgálódásainak eredményeiről több mint 150 magyar és idegen nyelvű tudományos közleményben számolt be. Iskolateremtő munkásságával jelentősen hozzájárult a nagyüzemi kukoricatermesztés, a tápanyaggazdálkodás és a kemizáció magyarországi fejlődéséhez. Az ugyancsak kemenesaljai származású Berzsenyi Dániellel együtt vallotta: "A míveletlen föld csak gazt terem".

Győrffy Béla egyike volt az utolsó "osztrák-magyar" értelmiségieknek. A gazdálkodó ősök és a kétnyelvű gyermekkor, a literátus szemlélet olyan indíttatást adott számára, amely meghatározta européer életszemléletét. Személyes nézeteit mindig magánügynek tekintette és tudományos munkáiban sohasem alkalmazkodott az uralkodó politikai irányzatokhoz: csak és kizárólag szakmai mércével értékelte a teljesítményt. Széleskörű műveltsége révén publikációi nem csak szűk agrárszakmai közönség számára jelentettek érdekes, tanulságos olvasnivalót.

1953-ban, alig 25 évesen lett a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, majd 1986-ban doktora. Egy évvel később nyerte el az akadémiai levelező tagságot, 1993-ban pedig rendes taggá választották. Presztízsére jellemző, hogy 1990 és 1995 között az MTA elnökségi tagja és az MTA Felügyelő Bizottságának elnöke, majd 1996-tól 2001-ig az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa Élettudományi Kuratóriumának elnöke volt. Számos kitüntetése közül a legjelentősebbek: Akadémiai Díj (1962), Cserháti-díj (1982), Baross-emlékérem (1995), Széchenyi-díj (1997). Tevékenységének elismeréseként Martonvásár 1995-ben díszpolgárává választotta.

Győrffy Béláról rajzolt vázlatos életrajzunkhoz feltétlenül hozzátartozik napjainak két fontos időtöltése: a borászat és a juhászat. Saját készítésű konyakjáról legendák keringtek, az általa csak "bari"-ként emlegetett rackajuhokat pedig élete végéig féltő szeretettel szaporította és gondozta.

Irodalom:

Balla László: Győrffy Béla. In: Növénytermelés, 2002. 3. sz. pp. 359-360.
Veisz Ottó: Győrffy Béla 1928-2002. In: Magyar Tudomány, 2002. 8. sz. pp. 1099-1101.
Berzsenyi Zoltán: Győrffy Béla. In: http://www.mgki.hu/inst/users/gyorffy/
Győrffy Béla emléknap az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetében (2010. január 19.)

N.T.

GYÖRKE JÓZSEF (Celldömölk, 1906. december 21. – Budapest, 1946. szeptember 11.)

nyelvész, könyvtáros, egyetemi magántanár, az MTA levelező tagja,
az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója (1945-1946)

Névváltozat. Georgovits József


Celldömölkön született, s bár csak élete első évtizedét töltötte Kemenesalja fővárosában, a tájat igazi pátriájának tekintette. (Erre utal az a kiemelt érdeklődés, amellyel később egyetemi oktatóként a "vazsi" hallgatók tanulmányait figyelte.) Édesapja, a budapesti származású Georgovits József MÁV-alkalmazottként szolgálati okból került Celldömölkre távirdavezetőnek. A kis-czelli születésű Simon Máriával kötött házasságából látta meg a napvilágot József Imre nevű fiúk. A gyermek a római katolikus elemi fiúiskola tanulója lett 1913-ban, amit jeles-dicséretes bizonyítvánnyal végzett el 1917-ben. Ezután apját Pécsre vezényelték, ezért tanulmányait már a pécsi ciszterci főgimnáziumban folytatta. Hullámzó teljesítményére azzal tette fel a koronát, amikor a szigorú ciszter atyák a záróvizsgán görögből és latinból "meghúzták". Kalandos úton azonban a székesfehérvári Szent István reálgimnáziumban 1926. szeptember elején sikerült leérettségiznie, s alig két héttel később már beiratkozott a Pécsi m. kir. Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarának magyar – történelem szakára.

Az egyetemen Zolnai Gyula irányította érdeklődését a nyelvtudomány felé. Finn-ugor nyelvésznek készülve már egyetemi hallgatóként ösztöndíjat kapott. 1930-ban doktorált Vogul jelzős szerkezetek című értekezésével. A tehetséges, fiatal kutató az éppen abban az esztendőben életbe lépett magyar-észt csereegyezmény keretében a következő évben Tartu egyetemének lektora, majd rövid időn belül az ottani magyar intézet, a Litterarum Hugaricum Universitatis Tartuensis igazgatója lett. A vezetői megbízás magyar állami ösztöndíjat takart, ezért bőségesen nyílt alkalma ismereteinek gyarapítására, tudományos látókörének szélesítésére és gyűjtőmunkára. Ekkor már a Györke nevet viseli. Nyelvészek véleménye szerint ez lehet a György deminutív (kicsinyítő) formája, de megegyezhet a kisütött kenyérhéj kimagasló domborulatának (gyürke/györke) közismert elnevezésével is. 1935-ban jelent meg addigi legnagyobb igényű alkotása a Die Wortbildungslehre des Uralischen. Primäre Bildungsuffixe, amely az uráli nyelvek összehasonlító elemzését nyújtotta és összefoglaló jellegű szóképzéstanként hézagpótlónak számított a magyar nyelvészeti irodalomban, továbbá először adott teljes körű körképet az uráli nyelvek primer képzőinek állományáról. Tartui működése alatt Györke észt feleséget választott magának, akivel 1936 őszén tért haza.

Az Országos Széchenyi Könyvtárhoz ÁDOB-os gyakornokként került, de szakmai kapcsolatait tovább ápolhatta, miután 1936 végétől egészen haláláig a Finn-Ugor Kulturális Kongresszusok Állandó Magyar Bizottságának titkára lett. 1942-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen az Uráli szóképzéstan és szóragozástan tárgykörből magántanárrá képesítették. Figyelme egy időre a szamojéd nyelvek felé fordult, de mégis az általános nyelvtudomány területén összegezte kutatási eredményeit Tő, képző, rag. Szó- és jelrésztan című, 1943-ban megjelent munkájában. Véleménye szerint a töveket, képzőket és ragokat nem külön résztanulmányokban kell vizsgálni, hanem egy új stúdiumban, amelyet szó- vagy jelrésztannak nevezett. Úttörő megközelítésére jellemző, hogy az általa kezdeményezett nézőpont a mai morfémakutatás egyik fő irányát képezi. Györke bízott a szövetséges hatalmak világháborús győzelmében és terveket szőtt arról, hogy a keleti határok megnyitásával alkalma lesz nyelvészeti terepmunkára Szibériában az obi-ugorok és a szamojédok között.

A Magyar Nemzeti Múzeum óvóhelyén átvészelt háborús időszak után 1945 áprilisától júniusáig a magyar nemzeti múzeumi szervezet (OSZK, Történeti Múzeum, Szépművészeti, Iparművészeti, Néprajzi, Természettudományi Múzeum és az Országos Levéltár) ügyeit intéző elnöki hivatal vezetője. Páratlan munkabírással szervezte az asztalán tornyosuló személyi-szociális kérdések és tudományos problémák megoldását. A rendkívüli erőfeszítés és a rossz táplálkozási viszonyok mellett gyenge szervezetét végzetes, alattomos kór támadta meg. 1945. június 7-én a miniszterelnök a Nemzeti Főtanács hozzájárulásával az OSZK főigazgatójává nevezte ki. Györke József legsürgősebb feladatának a dokumentumok százezreinek biztonságos elhelyezését és a használók rendelkezésére bocsátását tekintette a könyvtári munka megindítása érdekében. Ezzel párhuzamosan azonban nagy figyelmet szentelt a tudományos tevékenység feltételei megteremtésének. A tisztviselők felvételekor a szaktudás, a tudományos végzettség határozta meg döntéseit. Saját tapasztalati és kortársainak figyelemmel kísérése alapján azt tervezte, hogy a vezetése alatt lévő intézményben, a jövőben tervszerűen helyet biztosít az egyes szaktudományok fiatal művelőinek. Az infláció nehézségei közepette is szerzett fedezetet az ebben az időszakban az antikvár piacon nagy számban felbukkanó muzeális értékű könyv- és kéziratanyag megvásárlásához, valamint lehetőséget teremtett a Magyar Nemzeti Bibliográfia újraindítására. Nem akart azonban lemondani a szenvedélyévé vált nyelvészeti kutatásról sem: igazgatói szobájában plantatea mellett hetente tartott – ma úgy mondanánk – "workshop"-okat nyelvész kollégáival. Az MTA 1945 májusi közgyűlése addigi munkássága elismeréseként Kniezsa István, Laziczius Gyula, Németh Gyula, Pais Dezső, Sági István és Zsirai Miklós ajánlására levelező tagjává választotta. Bokros hivatali teendői miatt azonban székfoglaló előadását nem tudta megtartani. Utolsó éveiben több nagyszabású tervet dédelgetett: szamojéd szótár összeállításán fáradozott és meg szerette volna írni az általános nyelvtudomány történetét.

A szüntelen, mértéken felüli munkát legyengült szervezete nem bírta tovább. 1946. szeptember 6-án, pénteken délután még a következő hét terveit egyeztette munkatársaival, de hétfőn váratlanul kórházba került. Alig negyvenéves korában, szeptember 11-én, szerdán ragadta el a halál. A farkasréti temetőben gyászoló nyelvészek, muzeológusok és könyvtárosok sokaságának virágai borították el a sírját.

Györke József csak röpke 15 hónapig irányította a nemzeti könyvtár ügyeit, de a háborút követő szervezett helyreállítás és a működés reorganizációja miatt különösen fontos időszakban kellett helytállnia. A tragikusan hirtelen kettétört pályaív ellenére nyelvészként maradandó életművet, igazgatóként pedig szolgáltatóképes nemzeti bibliotékát hagyott az utókorra.

Irodalom:

Tóth Péter: A celldömölki születésű Györke József (1906-1946) nyelvész Észtországból írt leveleinek, és a hozzá írt leveleknek a közlése. In: Folia Estonica. Tom. 8. (2003). pp. 117-142.
Hajdú Péter: Györke József (1906-1946) In: Emlékbeszédek az MTA elhunyt tagjai felett. 1999/2000. Bp. 2001. pp. 75-87.
Hajdú Péter: Portré Györke Józsefről. In: Néprajz és nyelvtudomány. 1999/2000. Bp. 2000. pp. 77-102.
Lakó György: Györke József. In: Magyar Nyelv, 1947. pp. 77-80.
Tolnai Gábor: Györke József. In: Magyar Könyvszemle, 1946. pp. 1-4.
Tanár és tanítvány : írások Györke József és Hajdú Péter tiszteletére. Bp. - Pécs, 2009. 269 p.

N.T.

Módosítás: (2011. Február 23. Szerda, 13:03)

HAJAS ILONA
(Nagysimonyi, 1951. január 21. - Budapest, 1989. április 25.)

televíziós bemondó


 Pedagógus szülők kései születésű harmadik gyermekeként jött a világra Nagysimonyiban. A nagyobb testvérek és a közelben lakó nagynénje meleg szeretetében nőtt fel. 1956 tavaszától a család Köcskön lakott és iskoláit is itt kezdte, de télen már Pesten folytatta, mivel az 1956-os események miatt Kistarcsára internált édesapját a család innen jobban látogathatta. Tavasszal Inotán fejezte be az első elemit, mivel ott könnyebb munkát kapott az édesanyja.

Másodikban visszaköltöztek Köcskre, ahol szülei tanítottak és időközben édesapja is szabadult. A szülők által vezetett köcski irodalmi színpad és a vegyeskar tevékenységében aktívan részt vett. Szereplésüket több alkalommal nívódíjjal és közönségdíjjal jutalmazták A felső tagozatot és a középiskola első évét a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnáziumban bejáróként végezte, ahol végig kitűnő tanuló volt. A következő esztendőben a jánosházi gimnázium tanulója lett. Itt is kitűnt irodalmi tevékenységével, és kitűnő eredménnyel érettségizett 1969-ben.

Az ELTE magyar-történelem szakára jelentkezett, de édesapja 56-os megbélyegzése miatt nem vették fel. Ekkor a család már Nagysimonyiban lakott és képesítés nélkül ott kezdett tanítani. A következő évben felvételt nyert a pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára. A főiskola irodalmi színpadának vezető tagja lett. Részt vett a Péchy Blanka színésznő által indított „Szép magyar beszéd és kiejtés" országos versenyen, ahol 1973-ban Kazinczy-díjat nyert. Ebben az évben szühajas ilona02letett kislánya, Vivien is. Gyermeke apja az irodalmi színpad másik vezetője volt.

Tanulmányai alatt külsősként dolgozott a Magyar Televízió Pécsi Stúdiójánál (1972-1974). Egyik operatőr társával készített pécsi riportja elkerült a Magyar Televízió hírműsorainak főszerkesztőjéhez, Matúz Józsefnéhez, aki ennek alapján ajánlotta őt bemondónak. Ezzel a riporttal később díjat nyertek egy országos versenyen. 1974-ben jelentkezett a Magyar Televízió bemondói állására. Próbafelvételei kitűnően sikerültek, így elnyerte az állást. A felvételt készítői szerint régen volt ilyen gyönyörű és fotogén arc a képernyőn. Első pillantásra látták benne a tehetséget, hiszen beszédstílusa és orgánuma is egyedülálló volt.

Hajas Ilona

Az első években - mivel tanári képesítése is volt - a műsorok bemondása mellett vezette az „Iskolatelevízió" című műsort is. Közvetlen, barátságos természete miatt mindenki szerette. Jó memóriája lehetővé tette, hogy minden konferálását hibátlanul, fejből mondja.

Felfelé ívelt a karrierje azáltal is, hogy az Országos Rendező Iroda szervezésében irodalmi és zenés műsorokat vittek ki Erdélybe, amelyeket ő konferált fel és megírta az összekötő szövegeket. Ez a 80-as években még nagyon merész és úttörő munkának számított.

Nagyon jó sajtója volt, a tévénézők kedvence lett. Megnyerő személyisége miatt számtalan népszerű folyóiratban (Ádám, Fürge Ujjak, Pesti Divat, Magyar Tükör, Film - Színház - Muzsika, Nők Lapja, Képes Újság) készítettek vele riportot.

1980-ban házasságot kötött Szabó Gyulával. Budán, az Újház utcában vettek lakást, amelynek átalakításához sok pénzre volt szükség, amit a közkedvelt Ica vidéki fellépésekkel „termelt" ki. Az életét ebben az időben szinte gépkocsiban töltötte és éjjel-nappal úton volt, hiszen esténként két-három előadást is vállaltak.

Ez az életmód fizikai és lelki egészségét is aláásta. Anyagcserezavarok és látászavarok jelentkeztek nála. „Egyik napról a másikra megvakult. A bajai orvos hozta vissza a szeme világát. Bekerült a belgyógyászatra, mert egyéb gondok is támadtak. Besárgult a szemfehérje, sárgás lett a márványbőre. S közben? Közben élt. Vidáman, röhögcsélve, tréfálkozva. Imádta a társaságot, és szerette, ha imádták. Annál már csak egyet jobban: ha szerették. Minden meg is tett azért, hogy szeretnivaló legyen. Pazarolta magát. Az új ház, a virágok, a kert , a szépen terített asztal – mind-mind önmagáért és a környezetéért volt. Hogy elégedettek legyenek vele. Fontos volt számára, hogy mindent kibír....Azért fogy olyan gyorsan, azért ég olyan nagy lángon..... Kertész Zsuzsa" (Pesti Divat 1989. 1. sz. „A bemondók korán halnak?")
Hajas Ilona

hajas ilona03Óriási lelki törést jelentett számára, hogy Vivient férje ellenállása miatt nem vehette magához, aki nem tűrt meg senkit a környezetében a családból. A házassága folyamatosan romlott, az agyonhajszolt életmód ledöntötte a lábáról és többször kórházba került. Beadta a válópert és a kórházi ápolások között a régi lakásába költözött vissza.

Utolsó szereplése az 1988-as szilveszteri műsorban volt. Egészségi állapota rohamosan súlyosbodott. Budapesten, a Fiumei úti kórházban halt meg. A farkasréti temetőben búcsúztatta az őt saját halottjának tekintő Magyar Televízió és kollégáinak, valamint rajongóinak tömege. Végső nyughelye Nagysimonyiban van szülei mellett. Sírhelyét a mai napig ismeretlenek csokrai díszítik.

Irodalom:

Magyar Televízió Arcképcsarnok
Hajas Ilonánál, Nagysimonyiban. In: Vas Népe, 1990. 249. sz. (okt. 24.) p. 4.

 

Sztrányai Györgyné

Módosítás: (2011. Február 09. Szerda, 09:28)

HALLER FRIGYES GUSZTÁV
(Vönöck, 1898. július 2. – Budapest, 1954. november 07.)

fotóművész, szakíró


Hivatali munkája mellett (a Magyar Radiátorgyár igazgatója volt) kezdett fényképezni, és a fotózás szinte minden területével kapcsolatba került. 1933-tól a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének titkára. 1936-tól a Fotóművészeti Hírek szerkesztője, majd a Fotóművészet főszerkesztője. 1939-ben a magyar fotótechnikai és esztétikai oktatás fő szervezője. 1945 után ő szervezte újjá a legnagyobb magyar fotóklubot a Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesületét (MADOME, jelenleg Budapesti Fotóklub) – melynek alelnöki tisztségét is betöltötte – és a fotóamatőr-életet. Haláláig tagja volt a Fotó szerkesztőbizottságának és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége fotószakosztályának. 1929 és 1940 között több kiállításon bemutatott képeivel számos díjat nyert.

Magyaros stílusú fotóit a brilliáns kidolgozás, a klasszikus fény-árnyék kompozíciók és az egyszerű, népéleti témák jellemzik. Olaszországi, németországi és erdélyi utazásain számos jelentőszsánerképet készített. Rendszeresen publikált a Fényképészeti Hetilapban, a Fotóművészetben, a Fotószemlében, a Fotóban és más fényképészeti szaklapokban. Szakírói tevékenységével, kritikáival sokat tett a magyar fotókultúra kialakításáért és a fényképészetnek mint művészeti ágnak az elismertetésért. Pedagógus, esztéta, kritikus, szervező és alkotó művész volt egy személyben. Az újjászervezett MADOME-ban az egy évtizedig, egészen haláláig tartott tanfolyam keretében alakult ki először Magyarországon a fotó területén a technika és esztétika rendszeres, egymásra épült oktatása. A Haller-iskola tanrendjében szerepelt először az elemző képbírálat. Egy-egy előadása külön élményt jelentett, s hallgatósága soraiban neves kiállító amatőrök mellett nem egy hivatásos fotográfus is fellelhető volt.

Főbb írásai:

Miért nincs fotóesztétikánk? In: Fotóművészeti Hírek, 1936. 9. sz. pp. 185-186.
Fény és Kép. Rákospalota. 1938. (EFA fotókönyvek 1.)
Anyagszerűség, vagy tárgyias ábrázolás. In: Fotóművészet, 1944. 7. sz. pp. 3-5.

Irodalom:

Haller F. G. In: Fotó 1955. 1.sz. p. 1.
Ábel P.: H.F.G. In: Fotó. 1971/11.sz.
Albertini Béla: Magyar fotókritika 1939-1945. Bp. 1987.


G. T. – Gy. G.