Címlap

HOLÉCZY ZOLTÁN (Szeged, 1896. október 5. – Celldömölk, 1969. december 23.)

orvos, amatőr régész

1896. október 5-én született Szegeden. Középiskoláit Szombathelyen a premontrei főgimnáziumban végezte, 1914-ben tette le az érettségit. 1917-ben – három egyetemi év után – be kellett vonulnia katonának. Az első világháborúban mint a 35-ös közös tábori ágyús ezred, majd később a veszprémi 7. honnvédtüzér tábori ágyús ezred önkéntese harcolt az orosz és olasz harctereken. 36 hónapi katonai szolgálatot teljesített. Kitüntetései: ezüst és bronz érem, a Vöröskereszt tiszti keresztje, Károly-csapat - kereszt. 1918-ban, az őszirózsás forradalom idején tartalékos hadnagy.

Félbemaradt tanulmányait az orvosi egyetemen csak a háború után folytathatta. 1921-ben avatták orvosdoktorrá a budapesti Tudományegyetemen. Még ebben az évben megnősült, feleségül vette a celldömölki Horváth Izabellát. A kötelező gyakorló orvosi évet a szombathelyi közkórházban töltötte le, majd ezt követően Celldömölkön nyitott önálló rendelőt, ahol nyugdíjazásáig, 1968-ig szolgálta az egészségügyet.

A második világháború alatt négyszer vonultatták be. 18 hónapon át tevékenykedett katonaorvosként a pápai, szombathelyi és a celldömölki hadikórházakban. 1945-től Celldömölk községi orvosa. 1950-től a celldömölki tbc-gondozó vezetője volt. 1953-ban tett tüdőszakorvosi vizsgát. Több évtizedes, a hajdani celldömölki járás területén végzett munkája elismeréseként 1965-ben "Érdemes orvos"-i kitüntetést adományoztak számára.

Orvosi gyakorlata mellett kedvelte és aktívan művelte is a régészetet. E tudományban hosszabb időt igénybe vevő tanulmányokat is folytatott. Régészeti gyűjteményéből ízelítő látható a Sághegyi Múzeumban.

Múlhatatlan érdemeket szerzett egy leendő Kemenesaljai Tájmúzeum megteremtésében, a régészeti kultúra helybeli kialakításában. Mint gyakorló szőlősgazda a kemenessömjéni hegyen emberközeli életet élt, kicsit példázva a nagy előd – Berzsenyi Dániel – emlékét.

Irodalom:

Ilon Gábor: Emlékezés a 100 éve született H. Z.-a (1896-1969). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 1996. 4.sz. pp. 19-21.

M.G.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:03)

HOLLÓSY JUSZTINIÁN
(Nagyszombat, 1818. december 26. – Kiscell, 1900. január 24.)

 dömölki bencés apát, hittudós, csillagász

Hollósy Ernő Nagyszombaton született, ahol édesapja uradalmi erdőtisztként szolgált. A gimnázium első osztályát szülőhelyén, a többi osztályt Pozsonyban végzi. Gimnáziumi évei után, 1835-ben lépett be a bencés rendbe, ahol a Jusztinián nevet vette fel. Győrben bölcseleti tanfolyamot végzett, Bakonybélben tanári oklevelet nyert. Teológiai tanulmányait Pannonhalmán végezte. A szépművészetek és bölcselet tudományából Budapesten doktorált. 1843-ban szentelték pappá. Győrben öt évet töltött kezdő tanárként; szabad idejét a költészetnek szánta: latinul s magyarul verselt, bár jobbára csak az asztalfiók számára. Emellett vers – és költészettant írt, – de ezek is kéziratban maradtak.

Soproni tanár korában, mikor az ún. Thun-rendszerrel a közoktatásügy átalakult, ő a természettudományok, különösen a természettan művelésére szánta el magát.

Lelkiismeretesen igyekezett tanítani, s hogy a német nyelven tanulásra szorított tanítványain segítsen, magyarra fordította, s 1855-ben kiadta Schabus Jakab iskolakönyvét "Könnyenérthető alapelemei a természettannak alsó reál- és gimnáziumi iskolák számára" címen.

A természettudományba való elmélyedés, a folyamatos ismeretgyűjtés eredményeként megírta Népszerű csillagászt c. művét, amelyet az Akadémia díjjal jutalmazott, s íróját 1863-ban levelező tagjai sorába is választotta.

1865-ben a pannonhalmi főapát-választáson második jelöltnek választották meg, és csak az ő határozott ellenállása akadályozta meg az első helyre választott beteges Kruesz Krizosztomot azon szándékában, hogy az ő kedvéért visszavonuljon.

Három évtizedes tanári és tudományos munkája után – 1874-ben – lett a dömölki apátság első embere. Tudományos munkáját élete végéig folytatta, bár idejének nagyobb hányadában új és egyben utolsó lakóhelyének fejlesztésével foglalkozott. Nevéhez fűződik a zárda és az abban működő iskola létrehozása 1891-ben. Megtakarított pénzét és irodalmi munkásságának hozadékát az iskolára áldozta. Az ún. "régi" temetőben, a bencések kriptája fölé kápolnát építtetett. Sokoldalú munkája elismeréseként 1893-ban, aranymiséjének évében Kiscell díszpolgárává választották, majd az év végén megkapja a király által adományozott III. osztályú vaskorona-rend kitüntetést. 1899-ben, apáti működésének 25. évfordulóján – valláskülönbség nélkül – ezrek köszöntötték. Pár hónappal ezután, 1900. január 24-én hunyt el. "Tisztelőinek hatalmas raja kísérte utolsó útján" – adta hírül a helyi sajtó. A pannonhalmi főapát mondott felette emlékbeszédet az Akadémián. Kiscell vezetői hálájuk jeléül róla nevezték el az apátsági székház előtt s a templom körül lévő teret.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Műveiből:

Könnyen érthető alapelemei a természettannak... Sopron, 1855.
Népszerű csillagászat. Pest, 1864.
A távcső történetének vázlata. In: Magyar Akadémiai Értesítő. 1864/65.
A földfejlődés jégkorszakának főokairól. Esztergom, 1872/73.
A naprendszer égitesteinek legősibb fejlődéséről. Új Magyar Sion, 1874.
Adatok Győr megye földrajzi viszonyaihoz. Bp., 1874.

Irodalom:

Magyar Katolikus Lexikon IV. Gas-Hom. Bp. 1998. (http://lexikon.katolikus.hu/)

H.L.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:02)

HORVÁTH ELEK (Csönge, 1822. január 12. – Sopron, 1876. február 19.)

ügyvéd, történész, országgyűlési képviselő

Gazdag evangélikus földbirtokos családban született: apja Horváth Mihály, anyja Pálffy Zsuzsanna. Keresztelését Horváth Zsigmond, a tudós csöngei lelkész végezte. A kor sok más nemesi származású ifjához hasonlóan – iskoláit Sopronban, Pápán és Pozsonyban elvégezvén – jogi pályára lépett. Históriai vonzódása már fiatal korában megnyilvánult. 1841-ben, mindössze 19 évesen. Ő "mutatta meg nékem az első oklevelet 1264. évből Eszterházán, atyám családi iratai között" – jegyezte fel róla a majdani Dunántúli Történetkedvelők Társulatának egyik fő szervezőegyénisége, Nagy Imre. Országgyűlési ifjúként az 1843-44. évi diétán egy esti fáklyás felvonulás alkalmával nagy visszhangot kiváltó szónoklattal üdvözölte Perczel Mór és Szemere Bertalan képviselőket. A beszéd nemzeti egységet szorgalmazó kitételeiért eltávolították Pozsonyból. Ügyvédi diplomáját megszerezvén, 1846-tól a kemenesaljai járás esküdtjévé választották. 1848 májusától a forradalmi megyei Képviseleti Bizottság tagja, majd júniustól önkéntesként a Vidos József vezette Vas megyei mozgó nemzetőrezredben küzdött a Dráva védelmében. November elsejétől a 44. honvédzászlóalj századosa, utóbb hosszabb időszakon keresztül ideiglenes parancsnoka lett. A kápolnai ütközettől kezdve Nagy Sándor hadtestében részt vett annak minden csatájában a szabadságharc végéig. Családi zászlaja alatt küzdött az ütközetekben, amelyet a legyőzetés után derekára csavarva sikerült hazamentenie. (A szabadságharcos ereklyét németországi leszármazottak őrzik.) A világosi fegyverletételt követően kényszersorozták és Ausztriában az Erhg. Ludwig. 8. számú morva ezredben szolgált 1855-ös hazaengedéséig.

Ebben az esztendőben kötött házasságot Koczor Etelkával, és néhány évig elsősorban a gazdálkodással törődött. Csak később, a politikai enyhülés kezdetével tért vissza a megyei közéletbe. 1860 végén a megyei bizottság tagjává, majd ezt követően a kiscelli választókerület országgyűlési képviselőjévé választották. Horváth Elek hű maradt 1848 eszméihez: erre utal, hogy amikor 1861. június 5-én a képviselőház az uralkodóhoz intézendő felirat vagy határozat kérdésében döntött, ő nem-mel, azaz a határozat mellett voksolt. Közben történeti érdeklődése mindvégig fennmaradt, és 1863. december 27-én alapító tagja lett a Dunántúli Történetkedvelők Társulatának. Kezdeményező-készségét bizonyította, hogy második találkozójuk helyszínéül csöngei birtokát javasolta. A történészek első vándorgyűlésére február 7-től 10-ig került sor a következő esztendőben. A rendezvény gazdag tematikájú előadásai sorában a házigazda régi magyar orvos-szerekről értekezett. Horváth Elek találta meg 1866-ban Felsőbüki Nagy Sándor sitkei levéltárában Martonfalvay Imre naplótöredékét és emlékiratát. Az 1867-ben létrejött Magyar Történelmi Társulatnak nem csupán alapító tagja volt, hanem az elnökség 40 tagú választmányában is helyet kapott, többek közt Eötvös József, Szilágyi Sándor és Toldy Ferenc mellett. Nem lankadó közéleti aktivitását bizonyítja, hogy három alkalommal (1865-ben, 1869-ben és 1872-ben) megújították képviselői mandátumát és jelentős szerepet vitt a Vas megyei Honvédegylet munkájában is. Kiscell fejlődését politikusi minőségében lobbizásával döntően előmozdította. A "Kemenesalja" című hetilap róla emlékezve írta: "Elvitathatatlan érdemei vannak a vasutak s különösen a celldömölki állomás idevaló építésében". Az ő képviselői időszakához fűződött az egységes kiscelli járás létrejötte a korábbi alsó- és felsőkemenesi, valamint kiscelli szolgabírói járásokból. Az egyesítés jelentőségére utal a korabeli kortesnóta-töredék: "Összeolvadt Alsó, Felső-Kemenes, / Büszke lehet mind a polgár, mind a nemes..." Celldömölkön utcanév őrzi az első alkotmányosan megválasztott parlamenti képviselő, Horváth Elek emlékét. A polgármesteri hivatal épületének falán elhelyezett emléktábláját 2004. március 15-én avatták fel.

Irodalom:

Tilcsik György: Egy Vas megyei ifjú nevezetes szereplése. Feljegyzések az 1843/44. évi országgyűlés idejéből. In: Vas Népe, 1984. 236. sz. pp. 4-5.
Németh Tibor: Történészek vándorgyűlése Csöngén. In: Vas Népe, 1989. 30. sz. p. 5.
Somogyi Lilla: Horváth Elek. Kézirat. [Celldömölk,], 1998. 8 lev.

N.T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:04)

HORVÁTH ISTVÁN
(Budapest, 1909. augusztus 19. - Kenyeri, 1990. március 18.)

kanonok, esperes-plébános, helytörténész


A szombathelyi a premontrei gimnáziumban érettségizett. A tehetséges ifjút a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára küldte a püspöke, ahol 1933-ban teológiai doktorátust szerzett. Előtte 1932. június 12-én szentelték pappá Mosonmagyaróvárott. 1932 és 1936 között négy helyen volt káplán: Letenyén, Alsóságon, Salköveskúton és Szombathelyen.

1936-tól 1940-ig Szombathelyen volt hitoktató. 1940-ben Kenyeribe került plébánosnak, ahol 1959-ig szolgált. Közben 1945-től kerületi esperes is volt a kemenesaljai-felső esperesi kerületben. Mindig érdekelte a múlt, annak a helynek története, ahol élt és működött, illetve a tágabb környezete. Nagyon sokat kutatott az egyházi és világi levéltárakban, neves könyvtárakban. Így igen tekintélyes anyaga gyűlt össze, amit otthon kéziratként őrzött. A 70-es években a honismereti mozgalom keretében helytörténeti pályázatokat hirdettek meg. Horváth István is beadta első írását: Fertőd néprajza címmel. Papként nem merte a saját nevét használni, félt a mellőzéstől, ezért a Takács Kálmán írói álnevet használta. A siker azonban feloldotta benne a lelki görcsöt: ezután már a saját nevén adta be pályázatait, megírva Kenyeri, Kecskéd, Pápoc történetét.

1959-ben Püspökmolnáriban lett plébánoshelyettes 10 esztendeig. Szombathelyhez közelebb kerülve még többet kutathatott a levél- és könyvtárakban.

1968-ban beteget szállított gépkocsijával a kórházba, amikor elé hajtott egy ittas kerékpáros: a felelőtlen biciklista kikerülése érdekében félrerántotta a kormányt és a szembejövő autóbusszal ütközött. Utasainak és a kerékpárosnak haja szála sem görbült, de Horváth István medencecsont-törést szenvedett és hetvenöt százalékos rokkant lett. A római szentszék engedélyezte, hogy előbb gipszágyban fekve, majd ülve is misézhetett. E helyzetből erényt kovácsolva még nagyobb szabású adatgyűjtésbe fogott. Kenyeribe, volt kedves falujába vonult vissza és szinte teljesen csak a tudományos munkának élt. Közel 5000 oldalt kitevő kéziratos munkáival számos pályadíjat nyert el. E tevékenysége mellett szívesen kertészkedett és szőlőfajták nemesítésével is foglalkozott. 1981-től betegágyba kényszerítve élt gondozójának, Kronberger Ilonának faluszéli házában. Hosszú, türelemmel viselt szenvedés után 1990. március 18-án halt meg. A rábakecskédi falurész temetőjében helyezték örök nyugalomra.


Művei:

Pápoc története 1945-ig. Kézirat. Kenyeri, 1972. 222 lev.
Kenyeri – Kecskéd története [1200-1945]. Kézirat. Kenyeri, 1975. 701 p.
Pápoc története a középkori oklevelek tükrében [1291-1610]. Kézirat. Kenyeri, 1976. 268 p.
A nevek világa a Vas megyei Kenyeriben és Pápócon. Kézirat. Kenyeri, 1977. 187 p.
Pápoc története. Kézirat. Kenyeri, 1977. 471 p.
Mesél a Cser : Történetek a fonóból. Kézirat. Kenyeri, 1978. 713 p.
Ünnepi szokások a vasmegyei Kenyeriben a századforduló táján. Kézirat. Kenyeri, 1979. 158 p.
Általános tájszótár és szólások, szóláshasonlatok, közmondások a Vas megyei Kenyeri község múltjából. Kézirat. Kenyeri, 1981. 237 p.
Névmonográfia a Vas megyei Pápoc község múltjából és jelenéből. Kézirat. Kenyeri, 1981. 355 p.
Adatok Pápoc történetéhez. (Társszerző). Szombathely, 1998. 196 p.

Irodalom:

Lakatos Ferenc: A Cser krónikása. In: Vas népe, 1976. 243. sz. p. 5.
Szüts Dénes: A kenyeri krónikás. In: Hétfői hírek, 1979. 42. sz. p. 3.
Mészáros Sándor: Pályadíjas esperes : megőrizte a szó ízét. In: Szabad föld, 1980. 1. sz. pp. 12-13.
Szelestey László: A múltat kutatva – a jelent gazdagítva. Látogatóban dr. Horváth Istvánnál. In: Vas népe, 1981. 220. sz. p. 5.
Kovács Jenő: A Cser krónikása : Dr. Horváth Istvánról és munkásságáról. In: Vasi honismereti közlemények, 1989. 1. sz. pp. 29-31.
Kovács Jenő: Búcsúzunk a „Cser krónikásá”-tól! : Dr. Horváth István 1909-1990. In: Vasi honismereti közlemények, 1990. 1-2. sz. pp. 147-148.

K. J.