Nagy Józsefné

NAGY JÓZSEFNÉ
(Nagysimonyi, 1921. augusztus 14. – Bp., 1999. november 2.)

közgazdász, országgyűlési képviselő, könnyűipari miniszter

Névváltozat: Szarka Jolán (1939-ig)


Háztartási alkalmazottként dolgozott 1935 és 1938 között, majd éttermi kiszolgáló lett Sopron vármegyében. 1945. március 27-én édesapját, Szarka Gyulát - aki nagysimonyi hegypásztorként dolgozott - a falu felszabadításának egyetlen áldozataként veszítette el. A negyvenes években az újpesti Magyar Pamutipar gyárában helyezkedett el: 1945-től 3 éven át az MKP alapszervezeti párttitkára, 1948-ban a gyár személyzeti osztályának vezetője (káderese) lett. A pártkarrier felrepítette a Hazai Pamutszövő Vállalat és az Óbudai Pamutipar vezérigazgatói székébe (1949-1950). A Magyar Dolgozók Pártja Pártfőiskolájának elvégzése után pályája már országos szinten ívelt felfelé: a Könnyűipari Minisztérium főosztályvezetője (1950-1951), majd 1951. január 27-től 1952. augusztus 30-ig könnyűipari miniszterhelyettes lett. Ezután 1955. szeptember 8-ig az Országos Tervhivatal elnökhelyetteseként funkcionált. Közben 1952-től 1954-ig folytatott tanulmányai eredményeként a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma: Budapesti Corvinus Egyetem) diplomát is szerzett. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1951 és 1954 között póttagja, majd 1956-ig tagja volt.

1955. szeptember 8-tól 1956. november 3-ig könnyűipari miniszter. A forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár János nevével fémjelzett Munkás-Paraszt Kormányban a Könnyűipari Minisztérium ügykezelésének vezetője (1956-1957), majd május 9-től több mint 14 éven át újfent könnyűipari miniszter 1971. május 12-ig. Pártvonalon tovább tartott aktív közéleti részvétele, hiszen 1959-től 1966-ig az MSZMP Központi Bizottságának pót-, később 1970-ig rendes tagjává választották. 1970 és 1980 között a párt Központi Ellenőrző Bizottságának tagja. Több ciklusban vett részt az Országgyűlés munkájában: előbb Budapest (1958-1962), majd Győr-Sopron megye (1963-1967), végül Mosonmagyaróvár (1971-1975) képviseletében.

Lokálpatriotizmusának is köszönhető, hogy a hatvanas évek elején a kormány vidéki ipartelepítési koncepciójában helyet kapott egy celldömölki textilüzem létesítése. A gyáregységet az 1963. november 7-i állami ünnepen Nagy Józsefné személyesen avatta fel. A kesztyűgyár korszerű konfekcióüzemmé fejlődve a helyi ipar egyik zászlóshajója volt hosszú évtizedeken keresztül.

A magyar történelemben ő volt az első magyar női miniszter, akinek a nevéhez egyúttal napjainkig a leghosszabb női hivatali időszak fűződik.



Magyar Filmhíradó. 1964/2. sz. Részlet. A celldömölki Kesztyűgyárról. 1:05 min.

N. T.

Nagy Iván

NAGY IVÁN (Kiscell, 1898. május 31. – Budapest, 1977. február 19.)

művelődéspolitikus, újságíró


1916-ban önkéntesként vonult be a 18. honvéd gyalogezredhez, előbb a román, majd a Nyugati fronton harcolt, végül főhadnagyként szerelt le 1918 novemberében. Sokoldalú érdeklődését bizonyítja, hogy négy évet elvégzett a budapesti műegyetem vegyészmérnöki karán, majd univerzitást váltott és államtudományi doktorként szerzett diplomát 1922-ben. A reál és humán egyetemi ifjúság körében egyaránt széleskörű elismertsége hozzájárult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége elnöki tisztségének elnyeréséhez (1921-1924). 1921-től a "Nép"hasábjain publikálta cikkeit, 1924-től 1926-ig ösztöndíjas éveket töltött Párizsban és Genfben, majd a "Budapesti Hírlap" munkatársa lett, ahol később politikai rovatvezetőnek nevezték ki (1927-1929). Ezután hivatalnoki pályára lépett: előbb a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyetemi ügyosztályán előadó volt, 1933-tól pedig segédtitkári beosztásban dolgozott. A magyar kisebbségek helyzetének és a nemzetiségi kérdés első kézből való tanulmányozása érdekében 1933-ban beutazta Európát és az Amerikai Egyesült Államokban is tájékozódó körutat tett. 1926-tól 1944-ig a Magyar Nemzetpolitikai Társaság elnöke, továbbá huzamosabb ideig a Collegium Hungaricum Szövetségnek (ma: Magyar kulturális intézetek) szintén első embere, a Magyar- Finn, a Magyar-Észt és a Magyar-Japán Társaságok alelnöke, valamint a Tudományos Egyesületek, Társulatok és Intézmények Országos Szövetségének titkára. Hungarológiai munkássága elismeréseként 1941-ben a pécsi egyetemen magántanárrá képesítették. 1944-ben minisztériumi tanácsos, a nyilas puccsot követően novembertől 1945 márciusáig a külügyminisztérium sajtófőnöke és a kulturális osztály irányítója. Szálasi bukása után Nyugatra szökött, de november 2-án hazahozták és kilenc havi börtönbüntetésre ítélték, aminek letöltése után nyelvtanításból élt.

Főbb művei:

A nemzetiségi statisztika jelentősége a kisebbségi jogvédelem számára. Bp., 1928.
A magyar diák külföldön egykor és most. Debrecen, 1935.
Öt világrész magyarsága. Bp., 1935.
Az amerikai magyarság. Pécs, 1939.

N. T.

Móritz Sándor

MÓRITZ SÁNDOR
(Celldömölk, 1924. március 20. – Stockholm, 1966. március 9.)

festőművész


Szegény sorsú, tizenegy gyermekes vasutas családban látta meg a napvilágot. 1935-ben bejáróként lett a Pápai Református Gimnázium tanulója. A. Tóth Sándor rajztanára hatására bontakozott ki tehetsége. Zömében őt bízták meg az Ifjú Évek című ifjúsági lap címképeinek elkészítésével. Középiskolai évei alatt sokat köszönhetett Háczky Egon magyargencsi földbirtokos és amatőr piktor támogatásának. 1943-ban, érettségije évében két rajzversenyen is díjat nyert: Pápa város tájkép-pályázatán 26 pályázó közül ő nyerte el a 30 pengőt érő első helyet, az 1943-as országos középiskolás tanulmányi verseny rajz kategóriájában pedig harminchat induló közül harmadik lett. A községháza folyosóján néhány képéből kiállítást rendezett és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a képviselőtestület egy esztendőre havi 100 pengő ösztöndíjat szavazott meg részére. Felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István tanítványa, majd később Elekfy Jenő tanársegédje lett.

Elsőéves korában, 1944. április 9-től tíz napon át – hatvanhat képpel – köszönetnyilvánító s bemutatkozó kiállítása volt a nagyközség tanácstermében. A szülőföld élményanyaga s a valóság érzékelhető sokfélesége foglalkoztatta fantáziáját. Művészi kibontakozása során a nagybányai hagyományok továbbvivőjévé vált. A színek árnyalt alkalmazásával a lélek harmónia utáni vágyait szólaltatta meg. A vasi Zsennyén, Sárospatakon vagy bárhol hazánkban a tájat és a benne lévő embereket álmodta képpé. Főiskolai tanulmányait 1948-ban fejezte be. Ekkor vette feleségül Ujj Iringót, Ferenczy Béni szobrászművész növendékét. 1949. október 2-től 8-ig Celldömölkön az MDP Kossuth utcai székházában, az ún. Porkoláb-házban volt egy hatvan képes saját rendezésű bemutatója. A fővárosban, a Fényes Adolf-teremben 1953-ban nyílt meg első önálló kiállítása. A Munkácsy-díjat 1955-ben kapta meg „Kovácsműhely” című alkotásáért. A korai műveit jellemző derűs nyugalmat és harmóniát, a piros és rózsaszín melegét egyre inkább felváltotta a hideg, borongós kék és fehér kontrasztja, valamint a vibráló, egyre nyugtalanabb ecsetkezelés. 1958. október 15-én agyműtétje volt Stockholmban. A híres Herbert Olivecrona professzor műtötte meg, akinek Karinthy Frigyes állított emléket „Utazás a koponyám körül” című művében. Időleges felgyógyulása után, 1965-ben másodszor mutatták be műveit a Fényes Adolf-teremben. 1966. március 1-jén újabb agyműtéten esett át, de néhány nap múlva, március 9-én meghalt. Stockholmból hazahozott hamvainak urnáját özvegye őrizte műtermében. Ő 1986-ban hunyt el és november 5-én volt közös búcsúztatásuk a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Az ottani "szóróparcellában" leltek végső nyughelyet.

A szülőváros halála után sem feledkezett meg neves fiáról. Utcát neveztek el róla, műveiből pedig kiállításokat rendeztek 1968-ban, 1977-ben, 1978-ban és 1987-ben. 1978-ban a Ság-hegyi Múzeumban - egy állandónak tervezett – ún. Móritz Sándor – emlékszobában helyezték el alkotásait. Ebből a hegyi hajlékból a város által megvásárolt 34 képet (köztük 12 olajfestményt) 1994 őszén a Kemenesaljai Művelődési Központban helyeztek el.

Irodalom:

Heitler László: Móritz Sándor (1924-1966) emlékkiállítása Celldömölkön. In: Életünk, 1968. 3.sz. pp. 139-141.
Móritz Sándor és Szalóky Sándor emlékkiállítása. Szombathely. 1983. [31] p.
Horváth Lajos: Móritz Sándor : 1924-1966 : Celldömölk, 1988. 73 lev.
Dala József: Móritz Sándorra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1994. 7. sz. (ápr. 14.) p. 7.

H. L. – N. T.

Molnár Dezső

MOLNÁR DEZSŐ (Alsóság, 1911. május 26. – Celldömölk, 1987. május 30.)

helytörténész, karnagy, zenepedagógus


1911. május 26-án született Alsóságon kisparaszti családból Molnár Bálint és Búzás Lídia gyermekeként. Szüleitől örökölte az ének és a zene szeretetét, kitűnő hallását és hangját. Az elemi iskola hat osztályát Alsóságon, a négy polgárit Celldömölkön végezte. Hegedűlni Somogyi Mihály tanítótól tanult, klarinétozni pedig Pápán, a tanítóképzőben. Tehetségét bizonyítja, hogy a tanítóképző zenekarának első hegedűse volt. 1932. július elsején kapta meg jeles népiskolai tanítói oklevelét és egyházzenei karnagyi diplomáját a Pápai Állami Tanítóképzőben.

Pedagógusi munkáját 1932. szeptember elsején kezdte Kisköcskön a hat osztályos evangélikus "törpeiskolában". 1936. szeptember 20-án Csöngén megválasztották evangélikus kántortanítónak. A helyi lelkész leányát, Kovács Eszter Évát 1942. október 25-én vette feleségül. Két gyermekük született: Zsuzsanna és Csongor. A kis kemenesaljai községben hatvan tagú kórust szervezett, amellyel a helyi és környéki népdalkincs mellett Kodály, Bartók, Palestrina, Händel műveket szólaltatott meg. A magasszintű énekkari kultúra mellett sok-sok színdarab, a szó igazi értelmében vett népművelés, ifjúsági munka jellemezte csöngei néptanítói tevékenységét. A II. világháború őt is az orosz frontra sodorta, ahonnan súlyos gerinclövéssel került haza. Felgyógyulása után még rövid ideig Kőszegen katonáskodott, ahol egy hónapig Jurisics késői utódaként a vár parancsnoka is volt. A háború befejeztével viszakerült Csöngére, ahol tanítói és kórusvezetői munkája mellett a népi kultúra igazi értékeinek felkutatása már az elkövetkezendő évtizedek helytörténészi tevékenységét készítette elő. Meleg, baráti viszony fűzte csöngei évei alatt Weöres Sándorhoz, akitől megtanulta a szellemi alkotás örömét.

1951. február 2-án áthelyezték a celldömölki leányiskolába, ahol folytatta pedagógiai és kulturális tevékenységét. Celldömölkön pezsgő zenei életet indított el, sok közszereplést és társadalmi tevékenységet vállalt. Vas megyében másodikként hozott létre úttörőzenekart, megalakította a pedagógus kórust, a városi vegyeskar elődjét. Újjászervezte és átvette a fúvószenekar vezetését is, s egyik elindítója volt az első kráterhangversenyeknek is. Közben a Pécsi Pedagógiai Főiskolán tanári oklevelet szerzett történelem-magyar-ének szakon, s elvégezte a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola rézfúvós karmesterképzőjét. Tanulmányait mindig jeles bizonyítvánnyal koronázta meg, ezért szűk baráti körében csak „csöngei bölcs”-nek nevezték. Zenei munkássága 1952-től a celldömölki munkacsoport megszervezésében, majd 1964-től 1975-ig az állami zeneiskola (ma: Ádám Jenő Zeneiskola és Művészeti Alapiskola) igazgatójaként teljesedett ki.

Munkássága kiemelkedő a helytörténeti kutatás, a néprajz területén is. Rendszeresen részt vett helytörténeti, honismereti pályázatokon, valamint a Veszprémi Akadémiai Bizottság nyelvészeti és irodalmi pályázatain. Megírta "Szótár Kemenesalja nyelvéhez" című munkáját, amelyben mintegy ezer oldalon magyarázza szűkebb hazánk nyelvi sajátosságait. Ezzel a munkájával országos első díjat nyert. Emellett több megyei és országos pályázaton elnyert második, harmadik díj fémjelzi munkáját. Többek között 17 vaskos, zöld bőrkötéses kötet őrzi tudományos kutatásainak eredményeit. A néprajz, a helytörténeti kutatás és a zene mellett a közéletből is kivette a részét: négy cikluson át volt tanácstag, egyúttal a művelődési állandó bizottság elnöke és az ifjúságvédelmi bizottság vezetője.

Súlyos betegsége 13 évre tolókocsiba kényszerítette (mindkét lábát amputálni kellett), de szellemi frisseségét 1987-ben bekövetkezett haláláig nem veszítette el.

Művei:

A celldömölki járás hadtörténete. Celldömölk, 1958. 29 p.
A celldömölki járás felszabadulása. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1975. 1. sz. pp. 110-114.
Babonák, kuruzslások, hiedelmek Kemenesalján. Celldömölk, 1978. 79 p.
A címer : Kemenesalja adományos és armális nemessége. Celldömölk, 1978. 85 p.
Kemenesalja történelmi földrajza. Celldömölk, 1978. 182 p.
Csöngei regülés. In: Honismeret, 1978. 1. sz. pp. 42-46.
Adalékok Kemenesalja nyelvjárásához. Celldömölk, 1979. 75 p.
Kemenesalja elpusztult és mai is virágzó településeinek etimológiai magyarázata. Celldömölk, 1979. 32 p.
Kemenesalja összes dűlőneve etimológiai magyarázatokkal. Celldömölk, 1979. 80 p.
Csöngei tájszótár. Celldömölk, 1980. 106 p.
Ruházkodásunk, viseletünk (Celldömölk) szókincse. Celldömölk, 1980. 99 p.
Adalékok Kemenesalja nyelvéhez. Celldömölk, 1981. 90 p.
Lakodalmak Ságon a századfordulón. Celldömölk, 1981. 82 p.
Szótár Kemenesalja nyelvéhez. Celldömölk, 1981. 1031 p.
Babonák, hiedelmek, kuruzslások Kemenesalján. Celldömölk, 1982. 124 p.
A karakói várispánság története. Celldömölk, 1982. 49 p.
Adalékok az Őrség és az őrök történetéhez. Celldömölk, 1983. 48 p.
Hahótok – Buzádok – Ákosházi – Sárkányok : Birtokaik. Celldömölk, 1983. 33 p.
Szójegyzék. Celldömölk, 1984. 792 p. [Sághegy környéki települések szójegyzéke]
Csönge nyelve. Celldömölk, 1986. 90 p.

Irodalom:

Budai Rózsa: Molnár Dezső Kemenesalja népéről, nyelvéről. „A Sághegyet körüldolgoztam”. In: Vas Népe, 1981. 245. sz. p. 5.
Oszkó Zoltán: Molnár Dezső (1911-1987). In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 1. sz. pp. 67-70.
Dala József: Molnár Dezső emlékére. In: Vas Népe, 1987. 136. sz. p. 8.

M. G. – N. T.

Mód Aladár

MÓD ALADÁR
       (Karakó, 1908. augusztus 20. – Bp., 1973. november 21.)
            országgyűlési. képviselő, történész, egy. tanár, a történelemtudományok doktora

Névváltozat: Oszkó Aladár (1945-ig)

                                                              ÁL: Major János

            Szülei pár holdas kemenesaljai szegényparasztok voltak. A család Amerikába vándorolt ki, de sem meggazdagodniuk, sem gyökeret verniük nem sikerült, így hamarosan hazaköltöztek. Apja a MÁV-nál kapott munkát, Újpestre költöztek és a középiskolát itt végezte el. A Munkácsy Gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti egy. latin – m. szakára iratkozott be. Tanulmányai alatt Oszkó Aladár, majd Major János néven szerkesztette a "Virradat" című baloldali egyetemi lapot. (Ez utóbbiban jelent meg először József Attila "Fagy" című verse.) 1932-től volt a M. Kommunista Párt (MKP) tagja, cikkei jelentek meg a Gondolatban, a Népszavában és a Szabad Szóban. 1932-ben röpiratok terjesztéséért több diáktársával együtt letartóztatták, 4 hónapig volt vizsgálati fogságban. Ugyanebben az évben szerzett tanári oklevelet, de pedagógusként nem helyezkedhetett el.
            Vizsgálati fogsága alatt kezdett foglalkozni a filozófiával. Első könyve 1934-ben jelent meg Materialista lételmélet címmel. 1941-ben a függetlenségi mozgalomban való részvételéért egy időre börtönbe került. Az 1942. március 15-i tüntetés után menekülnie kellett. Négy hónapig Kemenesalján és Dunántúlon bujkált. A II. világháború alatt írta meg az antifasiszta népfrontpolitika támogatására – Révai József munkái nyomán – a Habsburg-ellenes nemzeti függetlenségi hagyományt előtérbe állító „400 év küzdelem az önálló Magyarországért”című, 1943-ban megjelent osztályharcos szemléletű történeti összefoglaló művét. Az eredetileg 240 oldalas mű nagy karriert futott be a Rákosi-korszakban, mert 1954-ig 7 kiadása jelent meg – volt amelyik 50.000 példányban – és terjedelme 744 oldalra nőtt.

            A kötet megjelenése után újra letartóztatták és bíróság elé állították. Kiszabadulása után el kellett hagynia a fővárost. 1944-ben bekapcsolódott az újpesti ellenállási mozgalomba. 1945 áprilisában beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe és mandátumát a soron következő három választáson megőrizte. 1945–1948 között az újpesti képviselő-testület tagja, 1945-től a Szabad Nép munkatársa, 1946–1953 között a kommunista párt elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle felelős szerkesztője volt. 1947 őszétől az MKP KV oktatási osztálya, 1950-től az MDP KV agitációs és propagandaosztálya helyettes vezetője lett. 1955-ben a történettudományok doktora tud. fokozatot szerzett.

            1954 és 1961 között a Tud. Ismeretterjesztő Társulat (TIT) főtitkári tisztét töltötte be. 1954-től haláláig az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára volt. Történészként a magyarországi függetlenségi mozgalmak, valamint a m. munkásmozgalom történetével, az 1945 utáni fejlődés problémáival foglalkozott.
            Egyetemi tanár korában is többször felkereste Celldömölköt, végigjárta egykori illegális bujdosásának helyeit, meglátogatta rokonait, tartotta a kapcsolatot egykori tanítványaival. 1972. május 24-én az Eötvös Loránd Általános Iskola névadó ünnepségén avatóbeszédet mondott. Karakói szülőháza falán 1983. augusztus 20-án avattak emléktáblát tiszteletére.

Főbb művei:
Materialista lételmélet. Bp., 1934. 149 p.
400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Bp., 1943. 240 p.
Pártharcok és a kormány politikája 1848-49-ben. Bp., 1949. 194 p.
A tudományos szocializmus és munkásmozgalom története, I-II. Bp., 1963-1964. 343; 272 p.
Nemzet és szocialista nemzet. Bp., 1974. 366 p.

Irodalom:
Barla-Szabó Ödön: Mód Aladár (1908-1973). In: Párttörténeti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 201-204.

Hársfalvi Péter: Mód Aladár (1908-1973). In: Századok, 1974. 2. sz. pp. 551-553.
Gergely Jenő [szerk.]: Mód Aladár emlékének. 1908-1978. Bp., 1978. 252, [3] p.
Budai Rózsa: Emléktábla-avatás Karakón. 75 éve született Mód Aladár. In: Vas Népe, 1983. aug. 20. p. 5.

Nyolcvan éve született Mód (Oszkó) Aladár. In: Vas Népe, 1988. 198. sz. (augusztus 19.) p. 2.

Kósa László: Mód Aladár: 400 év – Küzdelem az önálló Magyarországért. In: Tizenkét téves mítosz. In: Kommentár, 2012. 4. sz.

                                                                                                                                                                 O. Z.

Mikus Gyula

MIKUS GYULA
(Celldömölk, 1905. október 16. – Keszthely, 1996. december 6.)

festőművész

Székely származású édesanyjával és borbélyként működő édesapjával gyerekkorának öt esztendejét töltötte Kemenesaljai központi településén, amely mai nevét éppen akkoriban vette fel. Elemi és polgári iskolai tanulmányait Tapolcán végezte, ahol Frimmel Gyula rajztanár már korán felfedezte tehetségét. A család szűkös anyagi lehetőségei miatt álom maradt számára a Képzőművészeti Főiskola, de segítők révén a szegedi Püspöki Tanítóképző Intézetben – ahol Bocskai István volt a mestere – tanítói végzettséget szerzett. 1927-től Zalaszántón lett pedagógus és itt születtek első alkotásai is. A festői táj és a szociális problémák egyaránt ihletői képeinek, amelyek közül első sikerét a „Halottasmenet” című alkotásával aratta, miután a Műcsarnok 1939-es Téli Tárlatán elnyerte a Halmos Izor Életkép-díjat.

1941-ben a keszthelyi polgári fiú- és leányiskola tanára lett s így művészetének háttere, egzisztenciális életkörülményei is sokat javultak. Hét esztendőn keresztül képezte diákjait és egyre inkább kibontakozott saját stílusa is. Jelentős állomás pályáján az 1943-ban vászonra álmodott „Nyár” című kompozíciója, amely franciás könnyedségű impresszionista látásmódot tükröz. A negyvenes évek végétől témaválasztásának fókuszába egyre inkább a Balaton került. A Becehegyen talált rá arra a szinte kimeríthetetlen szépségű, a Szigligeti öblöt magában foglaló távlatra, amely után hosszasan keresgélt. Vallomása szerint: „A Balatont festettem télen, nyáron, kora tavasszal, késő ősszel. Amikor úgy tűnik mindent tudok róla, naponta újabb arcát fordítja felém. Kapcsolatom a tóval és környékével megbonthatatlan, már csak magammal elmúló…”

1973-ban a Bakonyi Múzeum Őszi Tárlatán szerepelt „Hózápor” című festményével, amelyért Veszprém megye legmagasabb képzőművészeti kitüntetésével, az Egry József-díjjal jutalmazták. A téli Balaton képi megragadása sok alkotásán visszatérő motívum és innen eredeztethető az alsóörsi halászok XIX. századi tragédiájának több alkalommal és formában történő megörökítése. Festői érettsége és kifejezőereje folytán külön is említést érdemel „Requiem a halászokért” című alkotása. Egyre gyakrabban festi alkotásait elnyújtott vízszintes formában, mintegy a látványnak leginkább megfelelő „szélesvásznú” panorámaként. Fő tematikája mellett alkalmanként szívesen foglalkozott virágcsendélettel is. Bodnár Éva művészettörténész tömör értékelése: „Mikus Gyula stílusában nem kötődik senkihez, nem voltak mesterei, maga kísérletezte, alakította, érlelte ki formanyelvét, a kolorisztikus, impresszionisztikus festői megjelenítést… Érzékletes látás, valósághű térértelmezés, a jelenségek plen airben való tolmácsolása, gazdag színvilág, kékek, zöldek halványlilák finom harmóniái jellemzik festményeit…”

Szülőföldjétől való több mint hét évtizednyi távollét után 1981-ben meghatottan vett részt a Kemenesaljai Művelődési Központban megrendezett reprezentatív tárlaton. Az egyre gazdagodó életmű gyűjteményes kiállítására 1991 nyarán került sor a keszthelyi Kastélymúzeumban. 1989-ban alkotótevékenységének elismeréseként Keszthely város díszpolgára címben részesült, 1995. augusztus 20-án pedig átvehette Göncz Árpád köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje kitüntetést. Halála után egy esztendővel nyílt emlékkiállítása a keszthelyi „sétálóutcán” abban az épületben, ahol életének döntő hányadát töltötte. Születésének centenáriumán a keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ Pantheonjában emléktáblát avattak tiszteletére.

Irodalom:

Bozoky Mária: Számadás egy életműről. In: Új Horizont, 1991. 5-6. sz.
Mikus Gyula gyűjteményes kiállítása : Keszthely, Kastélymúzeum. Keszthely, 1991. [24] p.
Mikus Gyula Emlékkiállítás. Keszthely, 1998. 16 p. (Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára, 585. sz.)

N.T.

Mesterházy Sándor

MESTERHÁZY SÁNDOR
(Ostffyasszonyfa, 1907. július 31. – Ostffyasszonyfa, 1992. augusztus 16.)

evangélikus lelkész, helytörténész


Kilenc gyermeket felnevelő szorgos földművelő szülőktől származott. Az elemi ismeretek öt osztályát szülőfalujában végezte, majd a hazai művelődés és oktatás egyik legősibb tanintézetébe, a soproni evangélikus líceumba került. Érettségijének 1926-ban történt letétele után Budapesten az egyetem jogi karára iratkozott be, de két féléven át a bölcsészkaron is vendéghallgató volt. Itt érte el Isten hívása és lelkészi oklevelét 1931-ben nyerte el Sopronban a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karán. A Kemenesaljai Evangélikus Egyházmegye missziói segédlelkészévé nevezték ki, és Bobán, Ostffyasszonyfán és Uraiújfalun kezdte egyházi pályafutását.

A kemenesmihályfai gyülekezet 1932-ben hívta el lelkipásztorának, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1980-ig szolgált. Már az első évek komoly próbatételt jelentettek számára, hiszen a gyülekezet öt év próbaidőt kapott a Nemesdömölktől történő teljes jogú önállósulásra. Az ifjú lelkész végleges beiktatása 1936. május 3-án zajlott az immár teljes jogú anyaegyházzá szervezett egyházközségben. A településen a belső egyházi élet munkálásán kívül, a népművelés területén, különböző tanfolyamok szervezésével, ezüstkalászos gazdatanfolyam indításával, gazdakör alakításával szolgálta faluja népének javát, gazdasági és szellemi előrehaladásának, felemelkedésének ügyét. A szervezésen túl a kétkezi munkából is kivette a részét, legyen szó akár a vasúti megállóhely létrehozásáról vagy a falu új iskolájának építéséről.

Helytörténeti munkássága nyugdíjba menetele után teljesedett ki. Ennek eredményeképpen 800 példányban látott napvilágot nyomtatásban "Két Vas megyei falu – Ostffyasszonyfa és Csönge múltjából" című munkája (1987). A gazdag képanyaggal illusztrált mű a települések történetének szinte minden időszakáról alaposan dokumentált, forrásértékű információkat tartalmaz. Ezt követően 1991-ben jelent meg másik kemenesaljai monográfiája: "Kemenesmihályfa, Kemenessömjén, Sömjénmihályfa múltjából" címmel. E két kiváló helytörténeti munkája mellett különböző lapokban, folyóiratokban jelentek meg honismereti, egyháztörténeti és családtörténeti vonatkozású írásai – többek között – Dukai Takács Juditról, Berzsenyi Dánielről, Petőfi Sándor ostffyasszonyfai tartózkodásáról. A celldömölki honismereti munkaközösség egyik oszlopos tagját egyházi szolgálatának teljesítése közben érte a halál.


Irodalom:

Nádasdy Lajos: Bölcsészből teológus. - Portré ecset nélkül Mesterházy Sándorról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 20-24.
Nádasdy Lajos: A közösség javát munkáló szeretet embere. Mesterházy Sándor. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1993. 1. sz. pp. 75-78.

N. L.

Mende Bódog

MENDE BÓDOG (Jánosháza, 1848. február 8. – Budapest, 1927. június 8.)

újságíró

Álnév: Ego, Erdei Bódog, Tamás, Mebo, Üllő, Villi


Középiskoláit Pápán végezte. Ezt követően Budapesten és Bécsben bölcsészeti és orvostudományi tanulmányokat folytatott. 1868-tól foglalkozott újságírással. Az 1869-ben indult Ellenőrbe írt tárcákat és színikritikákat, egyúttal a nagyváradi Bihar című lapnak és a Debrecennek is egyaránt fővárosi tudósítója volt. 1870-ben a negyvennyolcas szellemű Magyar Újság szerkesztőségének tagja lett, amelybe főként vezércikket és tárcákat írt. Egy bankkérdéssel kapcsolatos cikke miatt párbajt vívott báró Kaas Ivorral. 1872 és 1874 között Erdei Bódog álnéven szerkesztette a Simonyi Ernő által kiadott Szombati Lapokat. 1875 és 1880 között a Független Hírlap című lap (alapító) szerkesztőjeként dolgozott. Egyidejűleg, 1875 és 1876-ban az Egyetértés számára írt vasárnapi tárcákat, más lapokban (Hunnia, Családi Kör stb.) főként társadalmi tematikájú cikkekkel jelentkezett. 1878-ban a szentlőrinczi kerület (Baranya megye) függetlenségi programmal országgyűlési képviselőnek is megválasztotta; a képviselőházban általában pénzügyi kérdésekben szólalt fel. 1881-ben megszüntette napilapját és visszavonult a politikai életből. Ezután főleg közgazdasági kérdésekkel foglalkozott és Magyar Nemzetgazda címmel hetilapot indított. A kereskedelemügyi miniszter megbízásából ő vezette az 1896. évi millenniumi kiállítás kereskedelem-, pénz- és hitelügyi csoportjának szervezési munkálatait. Érdemei elismeréséül 1897. augusztus 17-én felsőgallói előnévvel nemességet kapott.

Főbb műve:

A kincses föld: Nemzetgazdaságtan mindenki számára.(Budapest: Grimm és Horovitz, 1878.)

Gy. G.

Medgyesi Somogyi János

MEDGYESI SOMOGYI JÁNOS
(Izsákfa, 1756. április 21. – Pest, 1809. december 23.)

királyi alkancellár


Az Izsákfalván birtokos kisnemesek közül vezető szerepe volt a Medgyesi Somogyi családnak, akik a XIX. század elejére már jómódú, 7-8 ezer hold földet birtokló középnemesekké emelkedtek.

Medgyesi Somogyi János édesapja Somogyi Ferenc tábornok, édesanyja Festetics Viktória, aki Festetics György keszthelyi művészet- és tudománypártoló főúr közeli rokona volt és maga is jeles mecénása egyházi és világi intézményeknek. Fiuk a soproni jezsuita gimnáziumban tanult, ahol kiváló eredménnyel végzett. Tanulmányai befejezésekor latinul és németül is írt és olvasott. Előbb Vas, majd Veszprém vármegye közigazgatási adminisztrációjában dolgozott, 1787-től 1791-ig az utóbbi alispánjaként. Bakonyjákó, Döbrönte, Izsákfa, Lovászpatona és Pápakovácsi földesuraként került a királyi kancelláriára. Nádori főjegyző 1791-től, kancelláriai tanácsos 1795 után, 1801-ben állam- és konferenciatanácsossá nevezték ki és 1808-ban lett alkancellár. I. Ferenc bizalmasaként a király után a második embernek számított, akinek érdemeit az uralkodó 1802-ben a Magyar Királyi Szent István Rend Középkeresztje kitüntetéssel, 1806-ban pedig grófi címmel is honorálta. Emlékét őrzik a magyarországi szerzetesrendek, akik sokat köszönhetnek annak, hogy közbenjárására a király 1802-ben visszaállította a II. József által megszüntetett rendeket (bencések, piaristák, premontreiek). Előremutató volt, hogy ugyanakkor tanításra is kötelezte őket, amelyhez anyagi javakat is biztosított.

Medgyesi Somogyi János életének nagy részét Bécsben, Pozsonyban, Pesten és Veszprémben töltötte. Izsákfai és patonai birtokára évente négylovas hintón látogatott haza. Kastélyában látta vendégül –többek között– Révai Miklós nyelvtudóst és Ányos Pál költőt. A poéta Somogyi Ferenc 1778-as halálakor a fiának címzett versében így fogalmazott:

„Ámbár kimúlt atyád az élők számából
S örök lakhellyre röpült Izsákfából,
Mégis hideg hamvát az kecsegtetheti,
Hogy benned erkölcsit élni szemlélheti.”

Révai Miklós 1804-ben több mint egy hónapig élvezte az izsákfai házigazda vendégszeretét. Medgyesi Somogyi János építtette 1798-ban az izsákfai római katolikus barokk templomot, amely a település legjelentősebb műemléke.

Szerénység jellemezte egész életében: nem tette elbizakodottá sem vagyona, sem pedig előkelő állása. Közel engedte magához az embereket és különösen honfitársait támogatta kéréseik teljesítésével. Fiának nevelését 1804-ben Bécsben több hónapig Kresznerics Ferencre bízta.

53 éves korában pesti tárgyalása közben hunyt el és az ideiglenes pesti temetést követően 1810. január 30-án a dömölki apátsági templomban helyezték örök nyugalomra. Sírja a Szent László oltár előtt található szüleivel és testvérével együtt.

Tungli Gyula

Irodalom:

Patonay József: Medgyesi Somogyi János államtanácsos és a magyar kegyestanítórend. 1-2. rész. In: Tatai Kegyestanítórendi Gróf Esterházy Miklós Reálgimnázium értesítője az 1933-34. tanévről. Tata, 1934. pp. 33-81. + Tatai Kegyestanítórendi Gróf Esterházy Miklós Reálgimnázium értesítője az 1934-35. tanévről. Tata, 1935. pp. 5-46.

Sz.Csorba Tibor: Előkerültek Somogyi János alkancellár földi maradványai a celldömölki plébánia templomban. In: Kemenesalja, 1935. 4. sz. (jan. 20.) p. 1. 
Tungli Gyula: Izsákfa évszázadai. Izsákfa, 1995. 181 p.
Uő.: A király után a második. Gróf Medgyesi János emlékezete. In: Napló, 1996. dec. 28.

Martonfalvay Imre

MARTONFALVAY IMRE 
(Martonfalva, 1510 – Pápa, 1591 után)

az egyik legkorábbi magyar emlékirat szerzője
Névváltozatok: Lacza Imre ; Lukács Imre

A Martonfalvai család a Vas megyei Martonfalváról (ma Kemenespálfa része) származott és első írásbeli említésük az 1440-es évekre esik. Martonfalvay Imre a régi vasvármegyei nemesi család sarjaként az 1520-as évek elején diákként Török Bálint szolgálatába szegődött. Alig lehetett húsz esztendős, amikor elnyerte a számtartói tisztséget Somogyvárott. Kulcsárként, majd sáfárként említik, sőt egy 1591-ben kelt levél is Török Bálint unokájának, Török Istvánnak primarius familiarisaként, "főember szolgájának" nevezi. Egy ideig Vas vármegye alispánja, majd 1543-től Pápa várnagya is volt és nevéhez fűződik Szigliget várának (kép) erődítménnyé történő kiépítése. Gazdag tapasztalatait öntötte formába emlékiratában, amely – bár dátumot nem tartalmaz – az 1528-1585 közötti időszak eseményeinek leírása.

Az emlékirat első öt lapja idegen kéz írása, a többit azonban maga a szerző rótta a papírra. A magyar nyelvű kézirat utolsó feljegyzése Pápán, 1585. november 29-én íródott. Az emlékirat majdnem 300 évig lappangott. Érdekes kemenesaljai vonatkozása van megtalálásának: Horváth Elek csöngei földbirtokos bukkant rá Felsőbüki Nagy Sándor sitkei családi levéltárában a Dunántúli Történetkedvelők 1866-os vándorgyűlésén. Ugyanekkor került elő Martonfalvay Imre 15 lapnyi naplótöredéke, amely valószínűleg az 1555-ös esztendő krónikája. Ez az év személyes életében is jelentős, mert Török János és Ferenc ekkor fosztották meg – nem tudni mi okból – a korábban neki adományozott acsádi és köveskúti birtokaitól.

A már beteges Imre deák tulajdonképpen egy kérvény "mellékleteként" sorolja fel indoklás gyanánt a Török családnak, az ország egyik legbefolyásosabb főúri dinasztiájának tett szolgálatait. Célja az, hogy a neki már régebben beígért birtokokat meg- vagy visszaszerezze családja számára.Éppen ez a személyesség, az öreg és beteg ember segélykiáltása emeli ki a korabeli, humanista sablonokkal feldíszített, latin nyelvű visszaemlékezések köréből.

A szemtanú hitelességével ábrázolja az ország három részre szakadását hozó század általa megélt történéseit. 65 nyomtatott lapon foglal össze 65 esztendőt, s ez eleve korlátozza leírásának részletességét. A gyors iramú, nagy időbeli ugrásokat tartalmazó elbeszélés csak ritkán tesz lehetővé dinamikus ábrázolásmódot. Ennek ellenére meggyőzően számol be Buda elfoglalásáról és Török Bálint elfogásáról, valamint idézi fel a török elleni harcok hétköznapjait. Pápa török ostromának leírása "vérbeli" írói teljesítmény a deák tollából. Az "Emlékirat" rendkívül értékes és érdekes kortörténeti, szociológiai, műfaj- és irodalomtörténeti, s nem utolsó sorban nyelvtörténeti dokumentum. A művet Szopori Nagy Imre adta ki először a „Monumenta Hungariae Historica, Scriptores" sorozatban „Martonfalvay beteges Imre deák szolgálatjárul rövidedőn való emlékezet" címmel.

Műve:

Török Bálint deákjának Martonfalvay Imrének naplótöredéke és emlékirata, 1555, 1585 : A kézirat hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Bp. 1986 [!1987]. VII, [74], 74 p. (A magyar nyelvtörténet forrásai ; 1.)

Elektronikus verzió: In: Magyar emlékírók. 16-18. század. Bp., 1982. pp. 77-114. (Forrás:  http://mek.oszk.hu/06100/06187/html/mei16_180010040001/mei16_180010040001.html)

Irodalom:

Nagy Imre: Egy magyar emlékirat a XVI. századból. In: Századok, 1867. 1. sz. 47-53 p.

Bitskey István: História, emlékirat, önvallomás. In: Irodalom és ideológia a 16-17. században. Bp. 1987. 61-89 p.

Szávai János: Magyar emlékírók. Bp. 1988. 71-74 p.

N.T.

Módosítás: (2018. szeptember 26. Szerda, 16:40)

Lőrincz József

LŐRINCZ JÓZSEF (Csönge, 1930. december 25. – Bp., 1990. július 24.)

építészmérnök


Elemi iskoláit szülőfalujában végezte a tizenegy éves korában árván maradt kisfiú, akit édesanyja nevelt. A 6. osztály után egy sikeres tehetségvizsga eredményeként a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban tanult tovább. Öt esztendőt követően a celldömölki gimnáziumba tették át, ahol egy esztendőben két év anyagából is levizsgázott. Zsellér édesapjának ezermestersége élt tovább a fiúban, aki a budapesti műszaki egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1955-ben. Első munkahelye a budapesti LAKÓTERV volt, ahol pár év múlva műteremvezetői beosztásban dolgozott. 1960-ban elvégezte a Magyar Építőművészek Szövetségének kétéves mesteriskoláját, amelynek később mestere is lett. 1963-tól tizenhét éven át a Győri Tervező Vállalat tervező építésze, a kiemelt munkák irányítója. 1980-ban áttette székhelyét Budapestre, ahol az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársa, majd műteremvezetője lett. 1982-től négy éven át az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium főosztályvezető-helyettese, majd haláláig a LAKÓTERV igazgatója, 1989-től már a Budapesti Műszaki Egyetem címzetes egyetemi docenseként.

Elsősorban ipari csarnokok és középületek tervezésére specializálódott. Budapesten tető alá hozott kereskedelmi épületeiért először 1967-ben kapta meg az Ybl-díjat. Újszerű, acélszerkezetű tágas ipari épületeivel iskolateremtő személyiségnek bizonyult a magyar építészetben. Tervei közül kiemelkednek a Győri Vagon- és Gépgyárban (ma Rába Holding Rt.) megvalósított munkái: hátsóhídgyár (1970), szerszámgyár (1972), acél- és szürke-vasöntöde (1974). Az utolsó épületegyüttes tervezéséért részesült másodízben Ybl-díj elismerésben. Vendéglátóipari alkotásai közül említést érdemel a budapesti Üllői úti egység (1963), a győri Vaskakas-taverna (1973), valamint a fővárosi, hárshegyi Hotel Európa (1974). Élete egyik fő műve a Magyar Vagon- és Gépgyár káptalandombi Vendégháza (1981). Mindig ragaszkodott szülőföldjéhez, de a sors fintora, hogy épületekkel nem gazdagíthatta e tájat. Nevéhez fűződik azonban Celldömölk város ma is használatos címerének megtervezése.

Irodalom:

Winkler Gábor: Elment egy építész. In: Kisalföld, 1990. augusztus 7. p. 5.
Rozmán László: Rendhagyó nekrológ. In: Új Kemenesalja, 1990. 9. sz. p. 10.

N. T.

Lengyel Pál

LENGYEL PÁL
(Nagysitke, 1922. február 6. – Győr, 1986. december 29.)
pedagógus, helytörténész


Alapiskoláit az osztatlan tagozatú evangélikus elemiben végezte Sitkén, ahol a híres tanító, Ludván János volt a mestere. Alakját “A sághegyi őstelep” című könyvében évtizedekkel később így idézte fel: “Reád emlékszem sitkei őszhajú tanítóm, Ludván János, aki a szülőföldet, A Hazát, az Embert küzdve-szeretni tanítottál, történelmének kutatására elindítottál. Te vittél el engem - mint kis tanítványodat - először a Sághegyre. Te dicsérted nekem először a dolgos, a munkás, az alkotó Embert.” 1934-ben a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban kezdte középiskolai tanulmányait, amit 1935-től 1942-ig a soproni evangélikus líceumban folytatott. A Magyar Királyi Horthy Miklós Tudományegyetemre beiratkozott fiatalember a közben József Attila nevét felvett szegedi tudományegyetem történelem-földrajz szakán államvizsgázott, majd 1949-ben bölcsészdoktori diplomát szerzett. Három évig a szentgotthárdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban (1949-52) tanított, majd 1958-ig a celldömölki Gábor Áron Gimnáziumban (ma: Berzsenyi Dániel Gimnázium) oktatta a diákokat. Ekkor a soproni fiúkollégium igazgató-nevelő tanára lett 1963-ig, majd 1982. novemberi nyugdíjazásáig a Bercsényi Miklós Közlekedési Szakközépiskola tanára volt. Pedagógusi munkája mellett a Győr-Sopron Megyei Tanács VB Művelődési Osztályán is dolgozott. Alig néhány nyugdíjas esztendő adatott számára: Győrben hunyt el, de végakaratának megfelelően szülőfalujában helyezték örök nyugalomra.

Diákjaival és szülőföldjével mindig együttélő nagy tudású, fanyar humorú történelemtanár volt. Kiemelkedő pedagógiai, középiskolai tanári tevékenysége mellett éles szemű helytörténész és szenvedélyes honismereti kutató volt. A Győrben töltött évtizedek alatt is rendszeres kapcsolatot tartott a celldömölki honismereti kutatókkal, helytörténészekkel. Eredményeit örömmel bocsátotta a celldömölki intézmények és a kemenesaljai falvak rendelkezésére. Celldömölk Nagyközség Tanácsa megrendelésére megírta “A sághegyi őstelep” című könyvét, amely egy, a település történetét bemutató sorozat első kötetének indult. A monografikus igényű összefoglaló alapmű a hegy történetével ismerkedők számára: a tudományos alaposság mellett közérthetően tárgyalja a hegy geológiai kortörténetét és a táj régészeti leleteit. (Sajnos, a remélt folytatás személyi változások és egyéb politikai okok miatt elmaradt.) Lengyel Pál rendszeresen kutatott Szombathely, Sopron és Pannonhalma levéltáraiban. 1979 januárjában a Celldömölk várossá avatása alkalmából rendezett kiállításhoz rendelkezésre bocsátotta saját dokumentumait, s egyúttal a településtörténeti kiállítás szaktanácsadója is volt. Szívesen és készségesen jött a celldömölki rendezvényekre, valamint tartott előadásokat tanfolyamokon.

Egész életét a történelemtanításnak, diákjainak és a helytörténeti kutatásnak szentelte. Nem alapított családot és bár egyedül, de sohasem magányosan élt Celldömölkön, majd később Győrben, a Tanácsköztársaság úti lakásában. Tanítványainak szeretete és állandó érdeklődése vette körül. Tudásánál, helytörténeti kutatószenvedélyénél talán csak szerénysége volt nagyobb.

Művei:

A sághegyi régészeti leletek védelmében. In: Vas Népe, 1958. május 8. p. 4.
A sághegyi őstelep. Celldömölk, 1965. 104 p.
Kis-Czell szabadalmas mezőváros küzdelme a földeurakkal. Kézirat. Celldömölk, 1967. 11 p.
Adatok Celldömölk történetéhez. In: Vasi Szemle, 1980. 3. sz. pp. 340-367.

Irodalom:

Dala József: Dr. Lengyel Pál emlékére. In: Vas Népe, 1987. január 13. p. 5.
Tungli Gyula: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. pp. 100-101.
Dr. Németh Ede kéziratos tanulmánya a Kemenesaljai Baráti Kör gondozásában megjelenés előtt álló “Tanári arcképcsarnok a kezdetektől 1953-ig” munkacímű, a celldömölki gimnázium első tanárait bemutató kiadványból

Molnár Gábor – Németh Tibor

Lencz Géza

LENCZ GÉZA (Celldömölk, 1889. január 8. – Szombathely, 1976. február 5.)

nyomdász, újságíró


Apja szabónak szánta, neki azonban nem tetszett ez a szakma. "Ahányszor csak elvitt az utam a Dinkgreve Nándor nyomdája előtt [...] mindig megálltam az ablaknál, néztem, hogyan dolgoznak benn az üzemben. Igen tetszett a nyomdászok munkája. Órákig is elnézegettem volna, hogy hajtották kézzel a gépet. A tulajdonos egyszer behívott és megkérdezte: nem lenne-e kedvem beállni hozzá inasnak..."

Lencz 1903-1904 között volt nyomdásztanuló a celldömölki Dinkgreve nyomdában. A tizennyolc éves segéd azonban kevesellte a főnöke által felajánlott fizetést, és egy szaklapban olvasott hirdetés alapján Szabadkán vállalt munkát. Anyja hívogatására egy rövid időre ugyan hazatért Cellbe, de hamarosan már Pápán dolgozott. Amint meglett a Nyomdászok Segélyező Egyesületében a tizenhárom havi tagsága, a kor divatja szerint elindult "valcolni". Egy Pécsről Pápára került hasonló korú társával kezdte meg a vándorutat. Az egyesület igazolványával ellátva Győr, Budapest, Balassagyarmat, Nyitra, Pozsony, Bécs, Baden, Bécsújhely, Sopron, Szombathely, Pápa útvonalon meneteltek. A meghatározott pihenőhelyeken szállást, kosztot és napidíjat kaptak. A körút négy hónapig tartott. Ezután Baján, Egerben, és Kolozsvárott is dolgozott, majd 1911-ben, a vándorévek után Szegedre került a Szegedi Friss Újsághoz, ahol gépszedőként állt alkalmazásba.

Szegeden 1918 decemberében, az őszirózsás forradalom után indította el az Igazság című baloldali hangvételű lapot, amelynek első száma karácsonyra jelent meg. Beköszöntőjében így írt: "Mint a haladásnak és a fejlődésnek zászlóvivője, ellensége és ostorozója leszünk mindennek, ami nem az igazságon, a becsületen és a tisztességen alapul." Szegedi tevékenysége 1919 áprilisáig tartott: a várost megszálló franciákkal nem vállalta az együttműködést, ezért menekülni kényszerült.

Az újságírás ízét megtapasztalt nyomdász 1919 tavaszán Celldömölkre visszatérve társszerkesztőként vette át a Kemenesalja (ma: Új Kemenesalja) című lap szerkesztését és az államosított Dinkgreve nyomda vezetését. A Tanácsköztársaság bukását követően, augusztus 10-én letartóztatták és a szombathelyi törvényszék "folytatólagosan elkövetett izgatás vétségében" mondta ki bűnösségét, ezért négy havi fogházra ítélték.

Szabadulása után egy ideig Nagysimonyiban bujkált, majd ismét Pápára ment, ahol 1921-ig dolgozott. 1921-től Szombathelyen a Hír című lap szedője lett, ezt követően 1934-1945 között Budapesten az Egyetemi Nyomda alkalmazásában állt. A második világháború végével visszatért Szombathelyre, és az Új Vasvármegye című lapot szerkesztette. Kritikus hangvételű cikkei miatt azonban 1948-ban leváltották posztjáról. Az Új Vasvármegye április 9-én a pártból kizártak sorát így kezdte: "Lencz Géza felelős szerkesztő, aki a jobboldalt szolgálta és a központi sajtóosztály intencióit nem vette figyelembe." Gépszedő nyomdászként ment nyugdíjba 1951-ben.

Irodalom:

Péter László: Az Igazság története (1918-19). Szeged, 1962.
Kuntár Lajos: Szombathelyi nyomdák és nyomdászok. (Szombathely, 1969.)
Ki a jövőnek vet magot... (Szombathely), 1978. pp. 193-195.
Kuntár Lajos: A nyomdászat és a sajtó Celldömölkön. In: Vasi Szemle, 1980. 3. sz., pp. 397-412.
Kuntár Lajos: Száz éve született Lencz Géza, a nyomdászból lett szerkesztő. In: Vas Népe. 1989. 6. sz. (jan. 7.) p. 5.

G. T. - N. L.

Lázár Jenő

LÁZÁR JENŐ

(Pozsony, 1903 - Budapest, 1964. december 21.)

mérnök, ókorkutató, régész

A kemenesaljai tájból kiemelkedő Ság hegyen évszázadok óta folyt a kőfejtés: ezt bizonyítják a környék régi épületei. Üzemszerű munka azonban csak 1911-től kezdődött Mittelmann Mór és Lázár Jenő apja, Lázár Ferenc vezetése alatt. A bányaművelés során sorra kerültek elő a régi kultúrák jelenlétére utaló tárgyi emlékek, de feltárás nem zajlott.

A szakszerű leletmentés akkor kezdődött, amikor Lázár Jenő a bécsi műegyetem elvégzése után munkába állt, s előbb mérnöke, majd főmérnöke, később pedig vezetője lett a részvénytársaságnak. Tudatos kutatómunkával, a bányamunkások bőkezű támogatásával többezer leletanyagot mentett meg az egyetemes kultúra számára. Az előkerült és feldolgozott tárgyak 2500 éven át létező fejlett kultúráról adtak hiteles képet a Lázár Jenő által létrehozott nyilvános múzeumban. Pontos dokumentációt adott sághegyi öntőműhely működéséről, ugyanis a bronzművesség eszközeit, öntőformáit is nagy számban tárta fel. Elemezte az anyagok összetételét, formáit, az alapanyagok ideszállításának lehetséges körülményeit. A neolitikum, a réz és bronzkor, továbbá a hallstatt-kori elnevezésű vaskor kutatása során nemcsak az ipar, hanem az állattenyésztés, a mezőgazdaság köréből származó leletanyagot is rendszerezte és számos történelmi-társadalmi vonatkozásra világított rá. Felhívta a figyelmet a sági és velemi őstelep több közös vonására, amit később a velemi ásatások is igazoltak. Kutatta a Ság hegy környékét, de figyelme kiterjedt a Kemenesalja távolabbi vidékeire is. A feltárt halomsírok, tumulusok szintén gazdag leletanyagot szolgáltattak, amelyek révén bizonyította, hogy a hallstatt-kori kultúra elterjedési határa jóval keletebbre van, mint azt korábban hitték. A halomsírok rekonstrukciójából levont következtetése, az Iliászban leírt temetési szertartással való kapcsolat a vallástörténészeknek nyújt értékes információkat. Vallástörténeti érdeklődését mutatja Az Ókori kelet vallásai című kéziratban maradt ismeretterjesztő munkája. Egy másik, jelentős publikációjában bebizonyította, hogy az itáliai kettősarcú istenek hasonmása már a hettitáknál is megtalálható.

Magánéletében tragikus fordulatot jelentett, hogy első felesége és kisleánya a holocaust áldozata lett. Magán alapítású, de nyilvános múzeuma 1948-ban a Nemzeti Múzeumba került. (Gyűjteményének jóval kisebb, nem hazai eredetű anyagot tartalmazó része halála után a Szépművészeti Múzeum antik részlegét gazdagította). A bánya államosítása után Budapestre költözött és előbb a Kőbányaipari Nemzeti Vállalat, később az UVATERV létesítményi mérnökök vezetője lett. Magas szintű mérnöki tudását bizonyítja, hogy megszerezte a műszaki tudományok kandidátusa címet, valamint tanított a Mérnöktovábbképző Intézetben is. Pályája végén a Szilikátipari Vállalat vezető főmérnökeként tevékenykedett szívinfarktusban bekövetkezett elhunytáig. A régészet és az ókortudományok iránti érdeklődését haláláig megőrizte.

Művei:

A sághegyi I. és II. számú bronzleletek ismertetése. In: Dunántúli Szemle, 1941. pp. 371-379.
A sághegyi őskori telep bronzművessége. In: Dunántúli Szemle, 1943. pp. 280-287.
A Sághegy-környéki hallstattkori tumulus sírokról. In: Archeológiai Értesítő, 1951. pp. 36-42.
Hallstatkori tumulusok a Sághegy távolabbi környékéről. In: Archeológiai Értesítő, 1955. pp. 202-211.
A magyarországi korai vaskor történetének kérdései. In: Antik Tanulmányok, 1956. pp. 1-22.
Die Gesetzmässigkeiten der Korngrössenverteilung maschinell zerkleinerter Materialhaufen. In: Acta Technika Academia Scientarum Hungaricae, Tom. XVII. Fasciuli 3-4. 1957. pp. 176-215.
Magyar népi „buchero" kerámia. In: Építőanyag, 1958. pp. 158-164.

Irodalom:

Szilágyi János György: Lázár Jenő (1903-1964). In: Antik tanulmányok, 1965. 1. sz. pp. 117-118.
Szilágyi János György: Lázár Jenő gyűjteménye. In: A Szépművészeti Múzeum Közleményei 29. Bp. 1966. pp.93-98.
Káldos Gyula: A Sághegy leletmentője volt. Emlékezés a 30 éve meghalt Lázár Jenőre. In: Új Kemenesalja, 1995. 1. sz. p. 6.

Levéltári forrás:

Vas Megyei Levéltár. Fondjegyzék. XI. Gazdasági szervek 1. Sághegyi Bazaltbánya Rt. (1908-1948)

K. Gy.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:04)

Lasz Samu

LASZ SAMU (Szergény, 1859. december 18. – Budapest, 1930. június 6.)

geográfus


Nagyanyja, a dukai születésű Hochmann Judit, az egyik első magyar költőnőnek, Dukai Takách Juditnak a barátnője; édesapja pedig Erdődy Ferenc gróf bérlője volt. Lasz Samu a középiskola első három osztályát a pápai református főiskolán járta és a soproni állami főreáliskolában fejezte be. Moller Ede bíztatására kezdett írogatni a "Sopron" című lapba és Deák Ferenc halála kapcsán tartott emlékbeszédét az önképzőkör – melynek titkára volt – jutalomdíjban részesítette. A budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen 1882-ben szerzett természetrajzi és földrajzi középiskolai tanári végzettséget. Ezután négy éven át a budai főreáliskola gyakorló tanáraként s egyúttal Schenzl Guido irányításával a Meteorológiai Intézet (ma: Országos Meteorológiai Szolgálat) klimatológiai asszisztenseként és egyúttal titkáraként dolgozott. 1886-tól a győri főreáliskola helyettes, majd két évvel később rendes tanára lett. Pályájának első, felfelé ívelő időszakában három jelentős, pályadíjas értekezést jelentett meg: „A vulkanizmusról” (1883) [Magyar Földrajzi Társaság díja]; „Szövőfonó mesterek” (1886) [Magyar Szalon első díjasa] és „Egy átkos kis légyről” (A kolumbácsi légy, 1894) [a Köztelek díjának nyertese]. A millenniumi ünnepségekhez kapcsolódóan írt iskolatörténeti műve: A győri m. kir. főreáliskola monográfiája (Győr 1895).

1898-tól a budapesti I. kerületi állami főgimnázium földrajz – természetrajz szakos vezető pedagógusaként tanított, közben 1906-ban a doktori címet is megszerezte. 1912 tavaszán államsegéllyel vizsgálta Németország iskolarendszerét. Magas színvonalú oktatói tevékenységéért 1916-ban címzetes igazgatói titulussal tüntették ki. 1920-ban vonult nyugalomba és a Pesti Izraelita Hitközség józsefvárosi fiúiskolájának igazgatója lett. Gazdag és sokoldalú ismeretterjesztő tevékenységet fejtett ki: a napilapokban és szakfolyóiratokban gyakran jelentek meg elsősorban földrajzi, természettudományi és tudománytörténeti vonatkozású cikkei. Földrajzi tankönyveit országszerte széles körben használták. A kiváló tollú tudós publicista a felfedező utazások témakörében a magyar lexikográfia (Pallas Nagy Lexikona hagyományaira építő) egyik csúcsteljesítményének, a Révai Nagy Lexikonának a munkatársa volt.

Főbb művei:

A rovarok az iparban és a kereskedelemben. Győr, 1887. 33 p.
Szeretet és szerelem az állatvilágban. Győr, 1888. 44 p.
A győri magyar királyi állami főreáliskola története (1852/3–1888/9). Győr, 1889. 102 p.
Hebel: Kincses szekrény. (Az ifjúság számára átdolgozta Lasz Samu). Győr, 1892. 103 p.
A magmamozgások. Bp., 1906. 46 p.
Az Éjszaki-sark problémája. Bp. 1909. 23 p.
A modern földrajz iránya, célja és a magyar középiskolák földrajzoktatásának reformja. Bp. 1911. 29 p.

N. T.