Mihola Gyula

MIHOLA GYULA

(Celldömölk, 1907. december 17. - Komárom, 1976. december 23.)
nótaszerző

Középiskoláit Komáromban végezte el, majd Bécsben kereskedelmi főiskolai diplomát szerzett. A prágai egyetemen a jogi doktorátust is letette és apja komáromi ügyvédi irodájában dolgozott. Zenei érzéke már diákkorában megnyilvánult: osztálytársaiból verbuvált zenekarával az egész Csallóközt bebarangolta. Első nótáit 1928-ban szerezte, és közkedveltségük hatására pár év alatt ötfüzetnyi nótacsokra jelent meg, amelyek közül négyet hanglemezre is felvettek. Gyakran szerepelt műveivel a kassai, a pozsonyi és a prágai rádióban. 1933 március elején már önálló szerzői műsora volt a csehszlovák fővárosban, Prágában, ahol 21 Mihola szerzeménye hangzott el. Nótaestjeivel elsősorban Szlovákiában terjesztette a magyar dalkultúrát. Megszervezte Csehszlovákiában a magyar színpadi szerzők jogvédelmét és ezzel hozzájuttatta őket megérdemelt jogdíjaikhoz. Virtuóz hegedűjátékos lévén, cigányzenekarának élén gyakran játszotta saját nótáit is. Már befutott szerzőnek számított, amikor "A te mosolyodban" című szerzeménye harmadik díjat nyert a Rádió Újság 1933. évi pályázatán 2500 versenyző közül. Borka Géza népszínműveinek zeneszerzőjeként is népszerűségre tett szert.

Főbb nótái:

Édesanyám a kertünkben bazsarózsát szedtem
Száz virágú a határ
Új a csizmám, a sarka kopogós
Van nekem szeretőm egynehány

N.T.

Bertha Bulcsu

BERTHA BULCSU

(Nagykanizsa, 1935. május 9. – Budapest, 1997. január 19.)

író, publicista

Édesapja tanító volt, édesanyja őt és két kisebb testvérét nevelte. Gyermek- és diákéveit Zalahalápon, Tapolcán, Nemeskeresztúron és Balatongyörökön töltötte. Keszthelyen érettségizett 1953-ban. Politikai okokból nem tanulhatott tovább, ezért különböző vidéki üzemekben dolgozott ipari munkásként, majd később egy rövid ideig könyvtáros volt Pécsett.

Közben elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját. 1956 előtt kezdett publikálni: élményanyaga a dunántúli, balatonmelléki falvak és az épülő gyárak világához kötődött. A megváltozó táj és a vele változó életmód foglalkoztatta. Írásait a Jelenkor közölte rendszeresen. Első novelláskönyve (Lányok napfényben) 1962-ben jelent meg. 1967-es Budapestre költözéséig pécsi napilapok kulturális rovatát szerkesztette, 1960–63-ban az Esti Pécsi Napló kulturális rovatvezetője, 1963–67-ben a Dunántúli Napló főmunkatársa volt.

Első feleségét Nemes Teréznek hívták. Második feleségével, az író, újságíró Nagy Franciskával 1966-ban kötött házasságot.

A fővárosban néhány évig szabadúszó íróként tevékenykedett, majd 1971-től az Új Írás szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese lett. 1976-94 között az Élet és Irodalom főmunkatársaként dolgozott. Az irodalmi lapban Jelenségek címmel láttak napvilágot közvetlen élményeken alapuló, kritikus írásai. Három alkalommal kapott József Attila-díjat, Táncsics Mihály-díjjal is kitüntették, de a Kossuth-díj kimaradt elismerései közül. A rendszerváltás előtt kétszer terjesztették fel, második alkalommal a bizottság szavazatainak száz százalékát megkapta, de Aczél György kihúzta a listáról.

Életében összesen 26 könyve jelent meg: elbeszélések, regények, tárcák, publicisztikák, karcolatok, interjú-portrék és szociográfia. Több könyvét idegen nyelven is kiadták. A Fürdőigazgató című drámáját a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be 1977-ben. Művei alapján három film forgatókönyvét készítette el: a Harlekin és szerelmese (rendező: Fehér Imre), a Tűzgömbök (r. Fehér Imre) mellett A kenguru (r. Zsombolyai János) című alkotás egy generáció kultuszfilmjévé vált. A mozifilmeken kívül tizenkét tévéjátékot is írt. 1992-ben a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja volt.

Édesapja Vas megyéből származott. Apai nagyapja tizenöt holdas parasztember volt Nemeskeresztúron. A családi legenda szerint Erdélyből származtak, s Mária Terézia telepítette le őket az Őrségben. Írásainak tanúsága szerint a II. világháború bombázásainak kezdetekor a szülők telepítették a nagyszülőkhöz. Így a gyermekkorát a 30-as évek végén, a 40-es évek elején a faluban töltötte. Nagyapja mellett a mezei munkákból is kivette részét, a Szálas alatti és a Csényében lévő földeken, a Marcal-part közeli kaszálókon. „A nemeskeresztúri ház volt az én szülőházam, bár nem ott születtem, s a Marcal völgye jelentette számomra először a hazát.” – vallotta. Regényeiben, novelláiban is gyakran megjelenítette Kemenesalját. Nemeskeresztúrra nagyanyja, Zimits Ilona haláláig rendszeresen hazajárt.

Hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el 1997. január 19-én.

Tiszteletére 1998-ban Nemeskeresztúron, nagyszülői házának falán emléktáblát avattak. A táblát egyik legközelebbi barátja, Gyurkovics Tibor Kossuth-díjas író leplezte le. 1999-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választották. Nevét őrzi a 2004 óta átadásra kerülő Bertha Bulcsu-emlékdíj is. 2007-ben a nemeskeresztúri polgármesteri hivatalban személyes tárgyaiból, műveiből állandó kiállítás nyílt.

Kitüntetései

József Attila-díj (1966, 1971, 1975)

SZOT-díj (1978)

A Művészeti Alap Irodalmi Díja (1978)

Budapest Főváros Pro Arte Díja (1981)

Gábor Andor-díj (1986)

Az Év Könyve-jutalom (1987)

Füst Milán-díj (1991)

Táncsics Mihály-díj (1992)

Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995)

Illés Endre-díj (1996)

Pro Literatura-díj (1997)

Alternatív Kossuth-díj (posztumusz, 1997)

Művei

A Digitális Irodalmi Akadémia honlapján

Irodalom

Dala József: A Marcaltól evezve. In: Vas Népe, 1987. nov. 16. p. 5.

Dala József: Újabb irodalmi emlékhely Kemenesalján. In: ÚK, 1997. 21. sz. (november 6.) p. 12.

Ölbei Lívia: Emléktábla Bertha Bulcsunak. In: Vas Népe, 1998. máj. 7. p. 1., 4.

D. Nagy Imre: Bertha Bulcsu-emlékkönyv. Bp., 1999. 155 p.

Merklin Tímea: Sodródó falevél : Bertha Bulcsu állandó kiállítása a pár száz lelkes faluban. In: Vas Népe, 2007. júl. 2. p. 7.

Bokányi Péter: "Nemeskeresztúrra valójában haza lehetett menni." In: Életünk, 2007. 8. sz. pp. 62-64.

D. Nagy Imre: A gyanakvó ember. Bp. 2010. 232 p

Kiss László Tibor: Balatoni indulás - Bertha Bulcsu regényes ifjúsága. Szombathely, 2011. 250 p.  

Szakirodalom a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján

G.T. - N.T.

Ostffy Lajos

OSTFFY LAJOS

(Budapest, 1876. október 19. - Szombathely, 1944. december 26.)
földbirtokos; Vas vármegye főispánja; országgyűlési képviselő

Ágostai hitvallású evangélikus családban született: apja Ostffy István országgyűlési képviselő, anyja: Perlaky Jolán. Az Osl nemzetségből származó Ostffy család utolsó fiúági leszármazottja. Középiskoláit Sopronban végezte, majd a Magyaróvári Gazdasági Akadémiának volt a hallgatója, és ott szerzett oklevelet 1899. július 12-én. Ezt követően a tudományegyetem jogi és államtudományi karát végezte Budapesten és Kolozsváron. A magyar mellett németül, franciául és angolul beszélt, valamint gyorsírni is tudott. Gazdasági tanulmányait Hohenheimben, Bonnban és Berlinben a mezőgazdasági főiskolán folytatta. Egy évig gazdasági tanulmányúton járt Európa több országában.

A Magyar Királyi Koronaszabadalmi Hivatalnál 1895. augusztus 31-től magángyakornok volt 1896. augusztus 14-ig. 1900. július 1-től földbirtokosként élt, kezelte családi birtokát Ostffyasszonyfán. Tagja volt Sopron vármegye törvényhatósági bizottságának. 1903. március 11-én tiszteletbeli szolgabírónak választották meg Vas vármegyében, 1903-ban aljegyző, 1906-ban tiszteletbeli főjegyző lett. Az 1910. évi általános választásokon a celldömölki választókerület, függetlenségi és 48-as Kossuth-párti programmal országgyűlési képviselőjének választotta. Az I. világháborúban mint cs. és kir. 9. gróf Nádasdy-huszárezred hadiönkéntese szolgált az oroszországi és erdélyi fronton. Később tartalékos hadnaggyá nevezték ki.

Képviselői mandátumáról 1917-ben mondott le, amikor Vas vármegye főispánjának nevezték ki. Az 1919-es forradalom kitörése után visszavonult ostffyasszonyfai családi birtokára. 1932-ben ismét Vas vármegye ispánjának nevezték ki, és ezt a hivatalt töltötte be 1937 decemberéig. Éveken át részt vett a Rábaszabályozó Társulat önkormányzatában, mint annak elnökhelyettese. Irodalmi munkásságot is fejtett ki, három évtizeden át jelentek meg közgazdasági és politikai cikkei. Egyháza életében is tevékenyen részt vett, és 1934-37-ig választott tagja volt az evangélikus zsinatnak. 1938-tól a vármegye választott felsőházi tagja volt. Tulajdonosa a Magyar Érdemrend középkeresztjének a csillaggal, a Bajor Korona Érdemrend középkeresztjének, a Károly csapatkeresztnek.

Hosszas szenvedés után életének 68. évében 1944. december 26.-án érte a halál Szombathelyen. Temetésére 1944. december 28-án került sor Ostffyasszonyfán. Az ostffyasszonyfai evangélikus templom oltára alatti kriptában helyezték örök nyugalomra, ahol első feleségének koltai Vidos Ilonának, valamint születendő fiúgyermekének földi maradványai is nyugszanak. Mivel második feleségétől, koltai Vidos Katától fiúgyermeke nem született, (első fiúgyermeke pedig születésekor meghalt), Dr. Ostffy Lajossal kihalt az Ostffy család fiúi ága.

Az Ostffyasszonyfán jelenleg is álló Ostffy-kastélyt valószínűleg idősebb Ostffy Lajos építtette 1840 körül klasszicista stílusban, de egy korábbi, földszintes, barokk ház bővítéseként. Erre utal, hogy a szerkezete jellegzetesen klasszicista, de a földszinten lévő helyiségek barokk boltozatúak. Az egyemeletes épület homlokzata középen előreugró, timpanonnal lezárt, középrizalitos. A nyílászárók a középső részen félkörívesek, a többi részen egyenes záródásúak. Belül szép öntöttvas korlátú lépcsőház látható. Jelenleg polgármesteri hivatal, TSZ-iroda és a Petőfi-emlékszoba található a kastélyban.

Az Ostffy-kastély 1898-ban és 2010-ben

Ugyancsak az Ostffy család birtokában volt az ostffyasszonyfai Weöres – Ostffy-kastély. A mai kastély két fázisban épült: földszinti részét a Weöres család a 19. század első felében építtette klasszicista stílusban. A família ezt a hagyomány szerint az 1850-es évek közepén bővítette egy emelettel, ekkor csatolták hozzá a T-alakban hátranyúló lépcsőházat, és ekkor kapta romantikus és historizáló (eklektikus) stílusú díszítőelemeit a rezidencia.

A kastélyt 1916-ban Weöres Istvántól Ostffy Lajos Sopron- és Vas vármegyei főispán vásárolta meg, aki 1919. február 9-én átengedte a község számára, evangélikus lelkészlakás, orvoslakás és körzeti orvosi rendelő céljára. 1945 után ÁFÉSZ vegyes- és italbolt működött falai között. A rendszerváltást követően magántulajdonba került a kastély, jelenleg üresen áll, állapota egyre romlik.

Felhasznált irodalom:

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár Ostffy család 495 db oklevél 1214-től
Országgyűlési Almanach az 1939-1944. évi országgyűlésről. Bp. 1940. 640 p. (Ostffy Lajos szócikke)
Egyházi és világi anyakönyvek, mikrofilmek
Szalay-Berzeviczy Lajos: Osl nemzetsége és az Ostffyak emlékezete. Kézirat. S. l., 2012. 20 p. (tovább)

Bóka István

Kocsis József

KOCSIS JÓZSEF

(Nagysimonyi, 1914. május 13. – Budapest, 1988. november 11.)

koronaőr törzsőrmester

A magyar királyi 26. honvéd gyalogezred II. zászlóaljának géppuskás századánál indult katonai karrierje. 1939 és 1941. között a jutasi Kinizsi Pál Altiszt képző Iskolára vezényelték, majd 1942. február 1-jétől a koronaőrség állományában szolgált. A budai vár német megszállása során egy fegyveres incidenst követően az SS elfogta és lefegyverezte a koronaőrséget. Ezután a Tabán-beli kivégzőosztag fegyverei előtt várta a felmentésüket. Pajtás Ernő ezredes, a koronaőrség parancsnoka utasította, hogy Kappéter József törzsőrmesterrel őrizzék, ameddig lehet a koronaőr laktanyát.

A magyar szentkoronát a budai várból először Pannonhalmára, majd Veszprémbe és innét egy kőszegi óvóhelyre menekítették. Kocsis József elmondása alapján: „Veszprémből - egy négy tonnás teherautóval - Kőszegre mentünk a koronával. Útközben hazaugrottam szülőfalumba, Ostfyasszonyfára…” E tényközlést a faluban úgy tekintik, hogy a korona ekkor járt a településen, és ezt a feltételezett látogatást őrzi Ostffyasszonyfa címerében a korona motívuma: a domb, amelyen a két templom látható, a korona körvonalait követi.

A koronázási ékszereknek a Salzburg közeli Mattsee-be való menekítésénél is ott volt. Részt vett a kincsek föld alá rejtésében is. A magyar korona 1945. március 27-ről 28-ra virradó éjszaka hagyta el Magyarországot. A tehergépkocsira történt felrakodásnál, - néhány koronaőr elbeszélése szerint, - „a Szent Jobb a bunkerben maradt, ekkor Kocsis József koronaőr törzsőrmester, -nem törődve a nyilasok rámeredő géppisztolyaival- beugrott a bunkerbe, kihozta a kis ládát a Szent Jobbal és sietett vissza a tehergépkocsira.”

A koronaőrség a második világháború végét követően, 1945-ben szűnt meg. Tagjai visszatértek a civil életbe. Kocsis József a háborút követően az óbudai hajógyárban dolgozott, majd egy budapesti szakközépiskolában alkalmazták karbantartóként.

Az 1944-45-ös események során tanúsított hősies magatartásuk és tevékenységük miatt a koronaőrség tagjait rehabilitálták. Kocsis Józsefet a honvédelmi miniszter 73/1993. sz. parancsában poszthumusz főhadnaggyá léptette elő.

Szülőfalujában, Ostffyasszonyfán 1992. augusztus 16-án emléktáblát avattak tiszteletére. A táblát Worth B. Andrews, az amerikai hadsereg egykori őrnagya leplezte le, aki 1945. július 27-én részt vett a korona kiásásában. Az ünnepségen Mesterházy Sándor nyugalmazott evangélikus lelkész a saját kérésére elmondott ima közben rosszul lett és elhunyt.

Irodalom:

Ima közben érte a halál. In: VN. 1992. aug. 16. p. 1.
Glant Tibor: A szent korona amerikai kalandja. Debrecen, 1997. 188 p.
Haranghy Miklós: Országos koronaőrök és a koronaőrség. Bp. 2012. 101 p.
Vitéz József: Kötődésünk a Szent Jobbhoz a második világháborúban (http://www.koronaorseg.hu/rolunk.html) [Letöltés ideje: 2014. február 15.]
Megemlékezés Kocsis József koronaőrre június 2-án Ostffyasszonyfán, 2007.06.02.
(http://www.vitezirend.co.hu/Archive/ostffy%202007%20jun%202.htm) [Letöltés ideje: 2014. február 15.]

G.T.

Németh Jenő

NÉMETH JENŐ
(Egyházashetye, 1939. 07. 04. - Barcs, 2010. 11. 21.)

közigazgatási szakjogász, Barcs tanácselnöke (1967/89),

a Somogy Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője (1995-2000)

Elemi iskoláit Adorjánházán végezte, majd a mezőgazdasági technikumot Pápán illetve Kaposváron. A   jogtudományi egyetemet  Pécsett a Janus Pannonius Tudományegyetemen végezte, jogi szakvizsgát pedig Budapesten tett.

1967 -től – 1989-ig Barcs tanácselnöke volt és nevéhez fűződik a település várossá nyilvánítása 1979-ben [Celldömölkkel egy időben :-)] 1989-től a Belügyminisztérium osztályvezetője, majd főtanácsosa; 1995-2000 között a Somogy Megyei Közigazgatási Hivatal vezetőjeként működött; 2000-től 2006-ig a Somogy Megyei Önkormányzati Hivatal főtanácsadójaként foglalkoztatták. 2003-tól haláláig a Kaposvári Egyetem óraadó tanára volt.

Közigazgatási szakjogászként és széleskörű tapasztalatokkal rendelkező települési vezetőként számos terület- és településfejlesztési program szakértőjeként működött közre. 1977-től a Pécsi Akadémiai Bizottság Települési Munkabizottságának tagja; több irányú modellkísérlet vezetője, pl. a városkörnyéki igazgatás, integrált városigazgatás, valamint ügyfélszolgálati rendszerek kialakítása területén. A Magyar Közigazgatási Intézet szakértője, 2002-től az IDEA kistérségi munkacsoport vezetője, valamint a közigazgatási szakképzésben a Közigazgatási Szakvizsga Bizottsági elnökeként is tevékenykedett. Nyugdíjas éveiben a kaposvári egyetemen „Állam- és közigazgatás és a közmédia” tantárgyat oktatott.

Külföldi tanulmányútjai során Angliában a település-tervezés és lakossági tájékoztatás rendszerét; az Amerikai Egyesült Államokban az infokommunikációs és település-üzemeltetési formákat; Franciaországban a területi közigazgatást; Németországban pedig a kistérségi társulási rendszer kialakítását tanulmányozta.

Szakmai publikációinak száma az országos szakmai folyóiratokban: 66. Tanulmányai a közigazgatás modernizációjához és racionalizációjához, a területi- és a kistérségi igazgatás új irányaihoz, a közigazgatási infokommunikációs rendszerek tervezéséhez, a kistérségi rendszer elméleti megalapozásához és módszertanához kapcsolódtak.

Négy egyetemi jegyzetet készített az állam- és közigazgatás tárgyköréből, valamint hat közigazgatási módszertani könyvet szerkesztett és részben írt az IDEA Programbizottság Kistérségi Munkacsoportjának vezetőjeként. Szakértőként a kistérségi, települési stratégiai tervezések közigazgatási módszertanával foglalkozott.

Közéleti és szakmai, tudományos tevékenységéért számos elismerésben részesült - többek között - Barcs város díszpolgára, Somogy Polgáraiért-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, Deák Ferenc-emlékérem és Magyary Zoltán-díj.

Művei:

Böröcz Árpád – Kisgyura Attila – Németh Jenő: Állam- és közigazgatás-jogi ismeretek. Kaposvár, 2002. 375 p.

Kistérségi közigazgatás. (Szerk. Ágh Attila, Németh Jenő). Bp. 2003. 343 p.

Kistérségi tervezési módszertan. (Szerk. Németh Jenő). Bp. 2006. 338 p.

Irodalom:

Fogarasi József: Arcképcsarnok. Dr. Németh Jenő. In: Comitatus, 1999. 10. sz. pp. 54-57.

Németh Tibor

Nagy István

NAGY ISTVÁN
(Celldömölk, 1927. szeptember 15. - Celldömölk, 2001. február 10.)

festőművész, grafikus, rajzpedagógus

 Szülőhelyén végezte elemi és polgári iskolai tanulmányait. A Pápai Református Kereskedelmi Középiskolában érettségizett 1946-ban, majd ipari szakmunkás lett Keszthelyen és Budapesten, később Celldömölkön pénzügyi előadóként dolgozott. Tizenöt esztendeig atletizált és szép eredményeket ért el diszkoszvetésben. 1969-ben a Pécsi Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakának levelező tagozatán szerzett tanári diplomát. A főiskolán elsősorban a pécsi Kelle Sándor és a szombathelyi Horváth János festőművészek hatottak rá és irányították felkészülését a hivatásra. 1968-ban, őszülő fejjel, 41 évesen lett pedagógus. Egy évig Jánosházán, majd 1987-ben történt nyugdíjazásáig a celldömölki Gáyer Gyula Általános Iskolában oktatta a diákokat. Tanítványai közül Göcsei József és Döbröntei Zoltán hivatásos képzőművészek lettek, leánya pedig az ő rajztanári örökségét folytatta az iskolában.

A hatvanas évek elején Dénes Lajos Szilveszterrel megalapították a kemenesaljai képzőművész szakkört, amely az évtizedek során sok tehetséget segített kibontakozni. Munkáival először 1965-ben vett részt megyei kiállításon. Élete folyamán 12 egyéni és 32 csoportos kiállításon láthatták alkotásait az érdeklődők Magyarországon és határainkon kívül az ausztriai Güssingben is. Szakmailag és emberileg sokat adtak számára az 1970 és 1984 között megszervezett pedagógusok nyári alkotótáborai, amelyeknek Bázakerettye, Nagykapornok, Kőszeg és Zalaegerszeg adott otthont. Több alkalommal szerepelt a pedagógus képzőművészek országos tárlatán is. Műveit több ízben díjazásban részesítették. A képzőművészeti nevelés terén végzett munkásságáért 1982-ben a „Szocialista Kultúráért” elismerést vehette át.

Munkáiban a valóságot igyekezett mindenki számára közérthetően megfogalmazni, de nem idegenkedett a modern művészeti irányzatok valósághoz kötődő törekvéseivel is. Témaválasztásában elsősorban a természet dominált: a Ság hegy, a Kemenesalja, a hegyvidékek és a Balaton. A tájképek mellett irodalmi illusztrációkat és bibliai témájú képeket, Berzsenyi Dániel verseihez és Jókai Mór regényeihez pedig sorozatokat készített. Portréin keresztül emberi sorsokat jelenített meg és gondolatokat társított. Festményeit elsősorban akvarellel és olajtechnikával, grafikáit tussal és tollal készítette.

2002 szeptemberében, születésének 75. évfordulója alkalmából a Kemenesaljai Művelődési Központ emlékkiállítással tisztelgett emléke előtt. Celldömölk önkormányzata 2004. január 17-én a várossá avatás 25. évfordulója alkalmából rajzpedagógusi és képzőművészeti alkotó tevékenységéért posztumusz „Celldömölk Városért Érdemérem” kitüntetésben részesítette.

Művei:

Pedagógus pályám emlékeiből, tapasztalataiból. In: Pedagógiai írások 18. Szombathely, 1988. pp. 257-261.

Életemről, pályámról – röviden. In: Pedagógiai írások 23. Szombathely, 1996. pp. 359-360.

Irodalom:

Káldos Gyula: Látogatóban Nagy Istvánnál. In: Új Kemenesalja, 1990. augusztus (8. sz.) pp. 6-7.

Hargitai József: Tudása egykori tanítványaiban kamatozik : emlékezés Nagy Istvánra. In: Új Kemenesalja, 2002. 5. sz. (február 7.) p. 6.

Németh Tibor

Horváth Marietta

HORVÁTH MARIETTA
(Sopron, 1930. február 3. - Sopron, 2009. november 15.)

hegedűtanár, író, szobrász

Névváltozat: Dessewffy-Horváth Marietta

Szülei Sopron zenei életének meghatározó személyiségei voltak: édesapja Horváth József (1900-1979) a helyi zeneiskola legendás művész-igazgatója volt; édesanyja Dessewffy Izabella (1896-1975) a Magyar Királyi Operaház magánénekesnője, „Sopron csalogánya”.

  Marietta iskoláit az Isteni Megváltó Leányairól elnevezett elemi iskolában, majd az Állami Leánygimnáziumban végezte, miközben – szülei őszinte örömére – szorgalmasan képezte magát zenei téren is. Mindössze 19 évesen az országos Bach-hegedűversenyen második lett, kamarazenélésben pedig első díjat nyert. Ennek ellenére érdeklődése egyre inkább a képzőművészet világa felé fordult. A festészetnél is jobban megragadta a szobrászat: Pátzay Pál invitálta a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára. Szülei kívánságára azonban 1950-ben a Zeneakadémiára került, ahol Rados Dezső és Szabolcsi Bence voltak a legkedvesebb tanárai. Rajongása azonban nem csökkent a szobrászat iránt sem és ezzel párhuzamosan titokban rendszeresen eljárt Kisfaludi Strobl Zsigmond műtermének magánszemesztereire. Négy zeneakadémiai félév után szervezete nem bírta a kettős terhelést és betegsége miatt haza kellett térnie Sopronba. Felépülését követően a győri Zeneművészeti Főiskolán szerzett hegedűtanár oklevelet 1956-ban. A diplomaszerzést követően 1973-ig a soproni, majd 1993-as nyugdíjba vonulásáig a celldömölki zeneiskolában tanított.

 Mindkét városban népszerűségnek örvendett mind kollégái, mind pedig tanítványai körében. Pedagógusi hivatása mellett hű maradt a képzőművészethez is. A soproni évek során Szakál Ernő mentorkodásával mutatta meg szobrászati oroszlánkörmeit. Celldömölki időszakában létrehozta a Kemenesaljai Alkotók Körét, amelyben tíz író illetve festő műhelymunkája felett bábáskodott. Keze munkáját dícséri - többek között - a celldömölki Ádám Jenő Zeneiskola előcsarnokát díszítő Kodály Zoltán- és Ádám Jenő-szobor, a Széchenyi István-dombormű a „legnagyobb magyar”-ról elnevezett utca elején, valamint a városi könyvtár névadásakor, 1993-ban felavatott Kresznerics-szobra.

Horváth Marietta alkotókedvét a testvérmúzsák szelleme is ösztönözte. A zene és a képzőművészet mellett a szüleivel jó barátságban lévő és írásait a társaságukban gyakran felolvasó Becht Rezső révén az irodalom világa is megérintette. Első történelmi regénye „Szivárvány havasán” címmel 1971-ben jelent meg az Ecclesia Könyvkiadó gondozásában Árpád-házi Szent Margit és a középkori kőfaragómester, Rovó Márton alakjáról. Alapos levéltári kutatásokat követően második regényében, 1980-ban Sopron nagy humanista polgármesterének, Lackner Kristófnak az életútját örökítette meg „Kezedben a mécs” címmel. Ez már a Móra Kiadó égisze alatt látott napvilágot és a kiadó ösztönzésére 1988-ban újabb művet jelentett meg „A vándorlantos” címmel Tinódi Lantos Sebestyénről. Utolsó munkája 2002-ben jelent a „Régi jó soproniak”-ról, amelyben - családja és édesanyja iránti tiszteletből - neve először szerepel a címlapon Dessewffy-Horváthként. A memoárban a XX. századi Sopron közel fél évszázadának jelentős alakjait idézi meg személyes élményei alapján.

Celldömölkről Sopronba történt hazaköltözését követően hamarosan szívpanaszai jelentkeztek és 1998-ban infarktust kapott. Időleges felgyógyulását követően az Alzheimer-kór is egyre inkább elhatalmasodott rajta, ezért 2008 nyarán a Soproni Nyugdíjas Pedagógus Otthonba került és a halál is ott érte. Sokszínű és tiszteletreméltó életművet hagyott az utókorra többféle alkotóterületen.

Művei:

„Szivárvány havasán...” Bp. 1971. 137 p.

Kezedben a mécs. Bp. 1980. 219 p. [http://mek.oszk.hu/02600/02608]

A vándorlantos. Bp. 1988. 214 p.

Régi jó soproniak. Sopron, 2002. 301 p.

Irodalom:      

Káldos Gyula: Horváth Marietta a negyedik regényén dolgozik. In: Új Kemenesalja, 1990. 5. sz. pp. 6-7.

Sarkady Sándor: Dessewffy-Horváth Marietta emlékezete. In: Soproni szemle, 2010. 2. sz. pp. 194-197.

Németh Tibor

Hadnagy Gábor

HADNAGY GÁBOR 
(Szentmiklósfa, 1924. szeptember 26. - Sopron, 1998. február 11.)

festőművész

 Bár a mostani Pápochoz tartozó egykori Szentmiklósfán született, de gyermekkora óta a soproni Kurucdombon élt. A II. világháborúban amerikai hadifogságba került. Hazakerülve felvételt nyert a Derkovits Kollégiumba, de felfogásbeli különbözőségek miatt nem élt a felkínált lehetőséggel. Soproni Horváth József, Mende Gusztáv, Lándori Angéla és Mühl Aladár mellett autodidakta módon gyarapította művészeti ismereteit, akikkel 1947-ben már kiállításon is együtt szerepelt. A GYSEV kötelékében dolgozott 1950-től 1984-ig, amikor műszaki főfelügyelőként ment nyugdíjba. Igazi örömet a festés, szűkebb pátriájának a Kurucdombnak a vásznakon történő megörökítése jelentett számára. Természetelvű alkotásait számos közös kiállítás keretében tárta a közönség elé, de 1994-ben a soproni Várkerület Galériában, 1996-ban pedig a Vas Villa aulájában önálló tárlattal is jelentkezett. Ez utóbbi tulajdonképpen festészeti életművét fogta át, hiszen a válogatásban fél évszázada készült képek is szerepeltek.

Irodalom:

G. M.: A Kurucdomb festője. In: Kisalföld, 1993. március 2.

G. M.: A fény, a víz, a levegő. In: Kisalföld, 1996. november 4.  

Németh Tibor

Léránt Ferenc

LÉRÁNT FERENC

(Szombathely, 1941. október 1. - Besançon, 1991. július 24.)

pedagógus

Családjának ősei apai ágon a franciaországi Lyon mellett élő selyemszövők voltak, akik a hugenotta-üldözések elől Magyarországra menekültek és áttértek a katolikus hitre. Erős vallásos érzületüket bizonyítja, hogy több papot és apácát is számon tartottak közülük. Anyai ágon kemenesaljai gyökerekkel rendelkezett: a köcski Brodarics (később) Boda család révén.

Édesapja iskolázott ember volt, aki ősei francia nyelvén is tudott beszélni. Karmelita pap szeretett volna lenni, de gyenge fizikuma miatt nem vették fel. A pápai gimnázium elvégzése után a földmérő hivatalban dolgozott. Kisfia még másfél éves sem volt, amikor apja 1943 februárjában a doni áttörés során eltűnt az orosz fronton.

Léránt Ferenc a szombathelyi püspöki alapfokú iskola után a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen – Eötvös-kollégistaként – szerzett francia-magyar szakos középiskolai tanári diplomát. 1963. augusztus 1-től lett a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnázium oktatói karának tagja. Széleskörű érdeklődésére alapozva otthonos mozgott nem csupán a humán tudományok területén, hanem a természettudományok és a művészetek különféle ágaiban is. Tájékozottsága és derűs egyénisége révén nagy hatással volt tanítványaira, akik rajongásig szerették és tisztelték őt. Szakmai tudásának és pedagógiai tevékenységének elismeréseként Vas megyei középiskolai magyar szakfelügyelői feladatkört is ellátott hosszú éveken keresztül. Az oktatás mellett önmagát is folyamatosan képezte: 1968-ban hároméves ösztöndíjjal a párizsi Sorbonne-on bővítette tudását, s e világhírű egyetemre magyar lektorként több ízben visszatért. Magas szintű nyelvtudását hivatalos tolmácsként is kamatoztathatta irodalomtörténeti konferenciákon.

Életének válságos időszakai után a rendszerváltás időszakában újult erővel vetette magát a munkába. Pedagógusi hivatása mellett Berzsenyi Dániel szellemi hagyatékának méltó ápolója lett a Kemenesaljai Berzsenyi Asztaltársaságban és kiváló íráskészségét az Új Kemenesalja hasábjain is gyakran élvezhették az olvasók. 1991 nyarának elején Szegeden gyűjtött tapasztalatokat a celldömölki 6 osztályos gimnáziumi képzés indításához. A dijoni egyetemre nyert el féléves ösztöndíjat, amely előtt egy hónapra Besançonba kapott meghívást. Utólag derült ki, hogy mélyvénás lábgyulladással utazott Franciaországba, amiből rövid idő alatt tragikus trombózis fejlődött ki. Ősei földjén, Franciaországban hunyt el, majd a celldömölki temetőben helyezték örök nyugalomra.

Irodalom:

Léránt Ferenc emlékének tisztelgünk – Lenner József igazgatóhelyettes búcsúztatója. In: Új Kemenesalja, 1991. 9. p. 7.

Hargitai József: Léránt Ferenc emlékezete. In: Uő.: Emberközelben. Szombathely, 1997. pp. 519-520.

N.T.

Módosítás: (2011. Április 29. Péntek, 11:49)

Gömbös Ferenc

GÖMBÖS FERENC

(Devecser, 1944. május 10. – Sárvár, 2003. júl. 17.)

fogorvos, országgyűlési képviselő, Jánosháza polgármestere (1998-2003)

Celldömölki gyermek- és ifjúsági évei után a budapesti orvostudományi egyetemen szerzett fogorvosi diplomát. 1967-ben került Jánosházára, körzeti fogorvosként.

A rendszerváltozás óta aktívan politizált. 1989 januárjában lett a Magyar Demokrata Fórum (MDF) tagja, majd május 3-án a kor viszonyaihoz mérten meglepően sok, 30 taggal létrehozta a párt jánosházi szervezetét, amely vezetőjévé választotta. 1990-ben Vas megye 4. számú (Sárvár-Celldömölk) választókerületében szerzett egyéni országgyűlési képviselői mandátumot. A második fordulóban a szavazatok 42%-ával, kevesebb mint 200 vokssal előzte meg SZDSZ-es vetélytársát. Vas megyében négy szabad demokrata honatya mellett az egyetlen kormánypárti egyéni mandátumot ő szerezte. Nem sorolta magát a párt egyetlen vonulatához sem, szélsőségektől mentes, következetes jobboldali politikus, a rendszerváltozás utáni első, Antall József vezette kormány megingathatatlan támasza volt. Országgyűlési képviselőként sokat dolgozott a térségért, igazi „kijáró” képviselő volt. 1993 nyarától egy éven át az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja volt.

1994-ben újra indult az MDF színeiben, de a balra átcsapó inga őt sem kímélte. 1994 és 1998 között a Vas Megyei Közgyűlésben politizált, ahol az egészségügyi bizottság alelnökének választották. 1992-től 1997-ig volt az MDF Vas megyei elnöke. A néppárti kiválások után a Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) elnöki tisztségét töltötte be 2002-ig. 1998-ban az MDF-ből kivált tömörülés képviselőjelöltjeként indult az országgyűlési választásokon.

A Horn-kormány időszakában tudatosan távol tartotta magát a helyi politizálástól. 1998 októberében az MDNP-Fidesz-FKGP-MKDSZ közös jelöltjeként választották Jánosháza polgármesterévé a szavazatok 48%-ával. 2002-ben függetlenként újra sikerrel indult a posztért: a szavazatok 53%-át szerezte meg. A háromezer fős község sokat fejlődött, modernizálódott irányítása alatt. Befejeződött a csatornarendszer kiépítése, felújították az utakat, korszerűsítették a közvilágítást. Létrehozták a közétkeztetés alapjául szolgáló báziskonyhát. 2001-ben az újonnan kialakított millenniumi emlékparkban felállították a rendszerváltó miniszterelnök, Antall József bronz mellszobrát.

Tragikus hirtelenséggel, autóbalesetben hunyt el. Gyászszertartásán részt vett az Antall-kormány számos tisztségviselője, többek között Für Lajos, Szabó Tamás, Kónya Imre, Szabó Iván volt miniszterek és Pusztai Erzsébet volt államtitkár is.

Irodalom:

Burkon László: Polgármester, mint családfő : dr. Gömbös Ferenc a nyíltság és a teljes nyilvánosság híve. In: Vas Népe, 1998. november 5. (259. sz. p. 1., 3.
Megfelelőek az alapok a fejlődéshez : Beszélgetés a választási ciklus félidejében dr. Gömbös Ferenccel, Jánosháza polgármesterével. In: Vas Népe, 2000. október 13. (241. sz.) p. 8.
Gróf István: Dr. Gömbös Ferenc (1944-2003). In: Sárvári Hírlap. 2003/15. sz. (aug.18.) p. 5.

G.T.

Módosítás: (2011. Június 17. Péntek, 08:56)

Tima László

TIMA LÁSZLÓ (Csorna, 1928. november 25. – Celldömölk, 2008. december 9.)

pedagógus, a Berzsenyi Dániel Gimnázium igazgatója (1957-1973),
Celldömölk alpolgármestere (1994-2002)

Vasutas családban született. Az elemi iskola 1. osztályát Csornán, a 2-4. osztályt Celldömölkön végezte. A nyolcosztályos gimnázium első évfolyamát Szegeden a piarista gimnáziumban járta ki, ahol vasutas kollégiumban lakott. A 2-8. osztályt Pápán, a bencés gimnáziumban végezte. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte meg 1947-ben, és az egyetem névváltoztatása után immár az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett magyar-történelem szakos tanári oklevelet 1951-ben.

1951 őszén helyezték Celldömölkre a Gábor Áron Gimnáziumba. Rövid tanítás után megbízták a népi kollégium után újjászerveződő diákotthon igazgatói teendőinek ellátásával. A 70 tanulóval induló diákotthonban új nevelési tervet kellett kialakítania. Ennek során felhasználta a vasúti kollégiumban diákként szerzett tapasztalatait. Célja az udvarias, szigorú, emberbarát, egymást segítő magatartás kialakítása volt. Fontosnak tartotta a sportolási lehetőségek (iskolaudvar, sportpálya) biztosítását is a diákotthon lakóinak, és a gimnáziummal való együttműködésre törekedett. Három évig volt az intézmény igazgatója, majd visszakerült a gimnáziumba, tanári beosztásban. Mindkét szaktárgyát tanította. A tanítás mellett nyaranta több kollégájával együtt elkísérte a diákokat különböző építőtáborokba. Dolgoztak különféle állami gazdaságokban, a Hanságban, és tanártársaival a diákokkal együtt kivették a részüket a munkából.

1957 augusztusában nevezték ki a Gábor Áron Gimnázium igazgatójává, melynek új épülete a következő év szeptemberében készült el. Ezzel sokat javultak az oktatás körülményei: a 12 osztályterem mellett tornatermet ill. biológiai, fizikai és kémiai előadótermeket alakítottak ki, így évfolyamonként több osztály is elindulhatott. Az új lehetőségekkel élve fellendült a sport- és kulturális élet, a gimnázium növendékei jól szerepeltek a különféle tanulmányi versenyeken.

Vezetőként nem sokkal az átköltözés után vetette fel, hogy a gimnáziumot Kemenesalja szülöttéről, Berzsenyi Dánielről kellene elnevezni, és a gimnázium sok utánjárással nevet változtathatott.

Tima Lászlónak mindene volt a gimnázium. Szinte mindig megtalálható volt az iskolában, ahol szolgálati lakást kapott. Ha szükséges volt, fizikai munkát is végzett. Amennyiben az iskola érdeke úgy kívánta, akkor volt celldömölkiek, a gimnázium egykori diákjainak (Szekér Gyula, Gosztonyi János és mások) segítségét kérte. Pedagógustársai szerint bár szigorú, de roppant igazságos vezetőként terelgette a tantestület és a diákok életét. A munka szeretete, a következetesség, az elvei melletti kiállás jellemezte. Tanári tevékenységében a maximalizmus, emberi kapcsolataiban a közösségi szellem, a kapcsolattartás, az elszemélytelenedő világgal való ellenállásra törekvés kísérte végig életútját.

1973 augusztusáig volt az intézmény igazgatója, majd 1989-ig, nyugdíjazásáig „egyszerű” tanár. 1989-ben bekapcsolódott az akkor alakult önkormányzat munkájába, az MSZP celldömölki szervezetének elnöke lett. Az 1990-es választások után egyedüli szocialista képviselőként vett részt a képviselő-testület munkájában. Négy évig vezette a közművelődési és sportbizottságot, majd nyolc éven át Celldömölk alpolgármestere volt. Ez idő alatt szerepet játszott az egyházi iskolák visszaadása és az alsósági sportcsarnok felépítése ügyében is. 2002-től vonult vissza a közélettől.

Két fő kedvtelése a vadászat és a szőlészet volt. A vadásztársaságnál a gazdasági vezetői pozíciót töltötte be. A Ság hegyre közlekedő helyi járat egyik elmaradhatatlan utasa volt, élete szinte utolsó pillanatáig hűségesen feljárt szeretett hegyére. Aktív tagja volt a Kemenesaljai Baráti Körnek is. Munkája elismeréseként két ízben, 1997-ben és 2003-ban tüntették ki Celldömölk Városért Érdeméremmel. Halála után posztumusz Vas Megye Oktatásáért kitüntetésben részesítette Vas Megye Közgyűlése.

Irodalom:

Dr. Horváth Jenő: Életutak: Tima László. In: A Kemenesaljai Baráti Kör Híradója. 2007/2. sz. p. 7.
Fehér László: Gyászoló család, barátok, tisztelők! In: Új Kemenesalja. 2009/1. sz. p. 5.
Dr. Horváth Jenő: Emlékezünk és búcsúzunk. Tima László 1928-2008. In: A Kemenesaljai Baráti Kör Híradója. 2009/2. sz. p. 8.
Velük kezdődött. A celldömölki gimnázium tanárai 1946-1953. [Celldömölk] : Kemenesaljai Baráti Kör, 2011. 95 p.

G.T.

Módosítás: (2012. Április 04. Szerda, 13:45)

Tasnádi Géza

TASNÁDI GÉZA

(Alsóság, 1912. július 30. - Budapest, 2003. augusztus 13.)

éremgyűjtő, numizmatikus, szűcsmester

Elemi iskoláit a Sághegy tövében fekvő településen végezte, majd a népi iparosmesterségek egyik hazai központjában, Mezőtúron sajátította el a szűcs szakma fortélyait. Budapesten képezte tovább magát e területen és 1939-től az engedélyeket kiváltva kisiparosként tevékenykedett.

Véletlenül, egy hévízi üdülése alkalmával összeismerkedett egy gyűjtővel, aki felkeltette érdeklődését a régi pénzekkel történő foglalkozás iránt. Eleinte újkori magyar pénzeket gyűjtött, majd figyelme egyre inkább a papírpénzek irányába fordult. Elsődleges gyűjtési területét az 1848-as szabadságharc papírpénzei képezték, amelyek sorában kuriózumként az úgynevezett Almásy-bankók teljes sorozatával is rendelkezett. Tagja volt a Magyar Numizmatikai Társaságnak illetve a Magyar Éremgyűjtők Egyesületének is.

Magas színvonalú szakmai tevékenységének elismeréseként Rádóczy Gyulával társszerzőségben jelentette meg a magyar papírpénzek 1848 és 1992 közötti időszakának monográfiáját. Hallatlanul értékes kiadvány a tollából 1997-ben megjelent magyar papírpénzek érték és ritkaságjelzéseit 1848-től összefoglaló publikációja.

92. évében hunyt el és a főváros cinkotai temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Művei:

Magyar papírpénzek 1848-1992. (Társszerző: Rádóczy Gyula). Bp. 1992. 384 p.

Magyar papírpénzek érték és ritkaságjelzése 1848-1997. Bp. 1997. 32 p.

N. T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:09)

Hetyei Sámuel

HETYEY SÁMUEL

(Hetye, 1843. szeptember 13. - Karlsbad, 1903. szeptember 1.)

Pécs 77. katolikus püspöke (1897-1903)

Elszegényedett köznemesi családba született Hetyey József és Benkő Terézia fiaként. A családi gyökerek fontosságát bizonyítja, hogy – immár főpapként – ő kutatta fel a família aragóniai eredetű címerét. A fiatalember a gimnáziumot Szombathelyen kezdte, majd az érettségit Esztergomban szerezte meg. Teológiai tanulmányait az esztergomi szeminárium növendékeként a Hittudományi Főiskolán végezte. 1870. augusztus 2-i pappá szentelése után a nagyszombati érseki főgimnázium tanára lett, majd 1874-től az esztergomi papnevelő intézet tanulmányi felügyelőjeként működött. 1885-ben a bécsi Pázmáneum spirituálisává (lelki igazgatójává) nevezték ki, 1893-tól pedig Vaszary Kolos bíboros irodaigazgatójaként tevékenykedett. Az egyházi karrier esztergomi kanonokká (1894) és címzetes apáttá emelésében (1896) folytatódott.

A Dulánszky Nándor halálát követő másfél éves interregnum után 1897. október 28-án nevezték ki pécsi megyés püspökké. Püspökké Vaszary Kolos bíboros szentelte Budán, 1898. január 2-án, beiktatására pedig január 27-én került sor. 1898-ban a pálos szerzetesek részére épült püspökszentlászlói kastélyt felújíttatta és nyaralónak építette át. A hozzá tartozó hatholdnyi területen arborétumot hozott létre, amelyben csordogáló patakot a tiszteletére Hetyey-forrásnak nevezték el.

Fontosnak tartotta az oktatás és a nevelés kérdését: tanügyi tevékenysége a teljes iskolarendszer spektrumát átfogta. Ennek jegyében rendezte - az egyik legfontosabb területként - a Pécsi Püspöki Líceum és a Tanítóképző Intézet helyzetét. Az anyagi és szervezeti megerősítés után 1899-ben egy pécsi székhelyű egyetem létrehozását magánvagyonából készpénzben 100 ezer forintos alapítvánnyal támogatta. Ebből fele-fele arányban jutott a líceumra illetve a tanítóképezdére. Szigorú rendre törekvése ellenére barátságos ember volt, aki élen járt a különféle vallási és kulturális egyesületek támogatásában, valamint személyes példamutatásával a jótékonykodás területén. A szegény sorsú ifjúság és elsősorban a tanítók gyermekei számára bentlakásos intézetet alapított.

Hosszabb ideje szenvedett bélproblémáival, amelyek felerősödésével orvosai tanácsára kúrára Karlsbadba utazott. Itt diagnosztizálták végső állapotban lévő bélrákját, amelyen már műtéttel sem tudtak segíteni. Haláláig hűséges maradt egy szavas püspöki jelmondatához: "Laborare" - "Dolgozni". A pécsi püspöki sírboltban helyezték örök nyugalomra. Pécsett utcanév őrzi emlékét.



Irodalom:

Komócsy István: Hetyei Hetyey Sámuel pécsi megyés püspök 1845-1903. Pécs, 1903. 59 p.

Majthényi László: Egyházashetye. Bp. 2002. pp. 118-119.

Kovács Zoltán: Hetyey Sámuel pécsi püspök (1897-1903). In: Egyházi arcélek a pécsi egyházmegyéből. Pécs, 2009. pp. 109-154.



Módosítás: (2012. Február 26. Vasárnap, 09:37)

Esseő Erzsébet

ESSEŐ ERZSÉBET
(Jánosháza, 1883 - München, 1954. szeptember 17.)

éremművész, szobrász

Iparművészként kezdte pályafutását: a közönség számára először 1911 júniusában a fővárosi Nemzeti Szalon gyűjteményes kiállításán mutatta be egyedi bútorait, amelyek technikájáról ugyanebben az évben könyvet is írt „A plasztikus fabeégetés" címmel. 1911-től 1913-ig Berlinben a Sezessions Akademie-n tanult Alfred Lörcher tanítványaként. A következő években Párizsban, majd Firenzében és Rómában dolgozott és folytatott tanulmányokat . 1916-ban Münchenben telepedett le és M. Dasiónál 3 hónapos érmészeti kurzuson vett részt. A Sezession tagjaként 10 éven át szerepelt emlékérmekkel és kisplasztikákkal a bajor fővárosban és a Münzkabinet pályázatain több díjat nyert alkotásaival. Nemzetközi tárlatokon is bemutatkozott: 1922-ben Velencében, 1927-ben Londonban, 1935-ben Helsinkiben és 1940-ben Milánóban és 1943-ban Bécsben állított ki. Szülőhazájában 1939-ben szerveztek számára gyűjteményes bemutatkozási lehetőséget a budapesti Műcsarnokban.

Öntési technikával létrehozott karakteres érmein erőteljesen mintázott, eleven képmásokat láthatunk. A hátlapokon szinte epigrammaszerűen jellemzi az ábrázolt személyiségeket és az emlékérmek tárgyát képező eseményeket. Többek között Beethoven, X. Pius pápa, Röntgen és Tagore portréját készítette el. A szócikkünkben illusztrációként szereplő önarckép-érmét 1919-ben formálta meg. Korai műveit a szecesszió határozza meg, később néhány alkotásában az expresszionizmus hatása is felfedezhető. Utolsó évtizedeiben munkáit a klasszikus jelleg uralja. Az érmeken kívül rézkarcokat is készített és több szobra a Magyar Nemzeti Galériában található.

Műve:
A plasztikus fabeégetés. Bp. 1911. 59 [2] p.

Irodalom:

Soós Ferenc: A magyar numizmatikusok panteonja. Bp. 2010. pp. 68-69.

N. T.

Módosítás: (2011. Február 22. Kedd, 14:43)

Cziráky György

CZIRÁKY GYÖRGY
(Sárosd, 1885. május 3. - Dénesfa, 1958. december 3.)

földbirtokos, nemzetgyűlési képviselő

Apja Cziráky Béla, Fejér vármegye főispánja; anyja Esterházy Mária volt. Középiskolai tanulmányait a székesfehérvári cisztercita kollégiumban végezte, majd 1906-ban a Magyaróvári Gazdasági Akadémián szerzett gazda oklevelet.

1911-ben apja halála után vette át az ősi kenyeri birtokok kezelését. 1912-ben Olaszországban, 1914-ben pedig Dél-Németországban és Angliában szerzett gazdálkodási tapasztalatokat. A családi birtokok megosztása után a Kenyeri és Rábakecskéd határában fekvő 36 holdas birtokán gazdálkodott, ahová 1917 tavaszán költözött. A Tanácsköztársaság idején ellenforradalminak titulált tevékenysége miatt letartóztatták és Csornán halálra ítélték, de súlyos nehézségek árán elmenekült a végrehajtás elől.

1921. október 20-án IV. Károly visszatérési kísérletekor ő szállította a királyt és Zita királynét hintón a repülőgép landolásának helyet adó dénesfai birtokról a Kenyeriben lévő kastélyába. Erre azért volt szükség, mert a dénesfai kastélyban éppen bátyja, József fiának keresztelési ünnepsége zajlott, többek között Andrássy Gyula részvételével.

A konszolidációt követően a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (1919-1922), majd a Keresztény Nemzeti, Földmíves és Polgári Párt tagja (1922-1923). Az első nemzetgyűlésben a választásokon 8283 szavazatot szerezve pártonkívüli legitimista programmal a celldömölki kerületet képviselte. A Tisztelt Házban a földmívelésügyi és a vízügyi bizottság tagjaként működött.

Cziráky György mélyen vallásos katolikus ember volt, aki legkedvesebb kikapcsolódásaként a vadászatnak hódolt. Uradalmának kenyeri erdejében gazdag őz- és szarvasállományt tartott.

Irodalom:

Parlamenti almanach az 1922-1927. évi nemzetgyűlésre. Bp. 1922. p. 222-223.

Boroviczény Aladár: A király és kormányzója. Bp. 1993. pp. 223-230.

Talabér Sándorné: Fejezetek Kenyeri történetéből. Kenyeri, 2011. pp. 98-100.
N. T.

Módosítás: (2012. Lehet 30. Szerda, 10:52)