Zongor Ferenc

 ZONGOR FERENC
(Nagysimonyi, 1915. december 31. – Veszprém, 1999. augusztus 24.)

helytörténész, pedagógus

Kisnemesi középbirtokos család legkisebb, hetedik gyermekeként született Nagysimonyiban, ahol az elemi iskolát végezte. A celldömölki polgári iskolai tanulmányokat követően átmenetileg elhagyta Kemenesalját. 1932-től Sopronban folytatta tanulmányait, ahol megismerkedett a népi írókkal és műveikkel, valamint részt vett a falukutató mozgalomban. 1937-ben szerzett tanítói oklevelet a Soproni Evangélikus Tanítóképzőben.

A katedra helyett azonban a katonaság, majd a háborúban való részvétel következett. Karpaszományos őrmesterként részt vett a Csallóköz és Erdély visszacsatolásában, végül a II. Magyar Hadsereg katonájaként harcolt a doni katasztrófánál.

1943-44-ben a Vend-vidéken, a mai Szlovéniában tanított. 1945-ben hazatért Kemenesaljára és Mesteriben kezdett tanítani. 1946-tól Hegyeshalomban dolgozott. 1947-ben házasságot kötött pedagógus társával, Moravecz Erikával. Házasságukból két fiúk – László (1949 - 2002) és Gábor (1953) – született. Magyar-történelem szakos tanári oklevelét a Budapesti Pedagógiai Főiskolán szerezte (1950).

1953. szeptember 1-től nyugdíjba vonulásáig, 1976-ig az alsósági általános iskolában tanított és 1962-től iskolaigazgatóként tevékenykedett. Az iskolában „nyelvész”- néprajzi szakkört vezetett és létrehozta a jelentős tárgyi anyaggal rendelkező iskolagyűjteményt. 1969-ben életveszélyes balesetet szenvedett a Sághegyen végzett régészeti kutatómunka során. A balesetből szívós munkával épült fel.

Nevéhez fűződik Kresznerics Ferenc esperes-plébános, nyelvész, akadémikus alsósági sírjának felderítése, valamint a celldömölki posta padlásán Berzsenyi Lénárd olmützi fogsága idején készített rajzainak megtalálása, publikálása és megőrzése. Ugyancsak felkutatta a II. világháború alatt a Sághegyen működött 410-es különleges büntetőszázad történetét. Élete Kemenesalja szeretete jegyében telt, kutatta a vidék nyelvezetét, néphagyományait, kultúráját, életmódját. Számára a szülőföld, Kemenesalja jelentette a kultúrtájat. Több tanulmánya jelent meg neves szakmai folyóiratokban, valamint lelkesen és sikerrel vett részt megyei és országos szakmai pályázatokon. 1989-től haláláig Veszprémben élt, ahol folytatta és rendszerezte kutatásait.

Kitüntetései: A Szocialista Kultúráért (1970), Celldömölk Város Önkormányzata a „Városért” elismerő díszoklevele (1999).

Részt vett a celldömölki Honismereti Munkaközösség és a Magyar Nyelvtudományi Társaság tevékenységében, valamint tanácstagként a Celldömölki Nagyközségi Tanács munkájában.

Művei:

Kemenesalja és kémények alja – népi névmagyarázat In: Vasi Szemle, 1966. 3. sz. pp. 458-459.
Kresznericsnek "Sághon hallott" szavairól. In: Magyar Nyelvőr, 1967. 1. sz. pp. 53-59.
Egy honismereti – „nyelvész” – szakkör munkájáról I. rész In: Magyartanítás 1967. 4. sz. pp. 233-236.
Egy honismereti – „nyelvész” – szakkör munkájáról II. rész In: Magyartanítás 1968. 2. sz. pp. 91-94.
Honismereti szakkör Alsóságon In: Honismeret 1976. 5. sz. pp. 40-43.
Alsóság-település történetéről. Elmondások, mondák, történetek és megállapítások alapján. Kézirat. Celld., 1977. 64 lev.
A zárt e és az olvasástanítás. In: Magyar Nyelvőr 1977. 1. sz. pp. 74-76.
Munkásmozgalmi emlékek Alsóságról. Levélidézetek a 410-es „különleges büntetőszázad” Sághegyen töltött idejéből 1944-45. Kézirat. Celld., 1978. 39 lev.
Anyanyelvünk Kemenesalján a „paraszti életmód-szokások és azok változásai” tükrében. Kézirat. Celld., 1979. 47 lev.
Húsvéti népszokások Alsóságról. In: Honismeret 1979. 2. sz. pp. 27-28.
Emlékező sorok és idézetek – „a földi jogán”. →Batthyány Lajos életének utolsó évéről. Kézirat. Celld. 1981. 61 lev.
Berzsenyi Lénárd, az olmützi várbörtön „rajzolója”. In: Honismeret 1982. 2. sz. pp. 34-39.
Fennmaradt szokások, szólások a tarkósebzésről. In: Magyar Nyelv 1982. 3. sz. pp. 338-339.
Kemenesalja földrajzinév-tára. Kézirat. Celld., 1983. 105 lev.
Népi megfigyelések az időjárással kapcsolatban Alsóságról. In: VHHK, 1983. 2. sz. pp. 31-38.
Bábos és gyertyaöntő mesterség (Emlékezés Gecse Ferencre). In: VHHK, 1984. 2. sz. pp. 32-41.

Irodalom:

Ágh István: Dani uraságnak Magvető Kiadó 1984, pp. 235-238.
Ágh István: Baltaverte koponya. In: Magyar Nemzet, 1987. 44. sz. (február 21.) p. 11.
Burkon László: Érték, amihez nyúl. In: Vas Népe, 1986. 116. sz. (május 19.) p. 4.
Dala József: Levelek szárnyán. In: VN, 1991. 61. sz. (március 13.) p. 5.
Káldos Gyula: A mindennapok kutatója: Zongor Ferenc In: ÚK, 1989. 3. sz. (július) p. 4.

Z. G.

Uranovicz Imre

URANOVICZ IMRE
(Celldömölk, 1931. május 18. - Budapest, 1992. december 23.)

diplomata

Szülei: Uranovicz Mihály és Heiner Rozália. Édesapja ritzer kőfaragó volt a Sághegyen, bár alapszakmája a kocsigyártó bognár volt. Néhány év múlva Budapestre költöztek, ahol a családfő a csepeli Weisz Manfréd Művek esztergályos-marósa lett. 1944 tavaszán az első bombázások után visszaköltöztek Cellbe a nagyszülőkhöz. Így Uranovicz Imre a 3-4. polgárit már itt végezte. Ezt követően a pápai gimnáziumban tanult, majd az akkor induló celli Gábor Áron Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A második osztály végén hetedmagával kirúgták az iskolából és Pannonhalmára küldték őket. Két hónapig volt a bencés székhelyen, majd újra Pestre került és a fővárosban érettségizett.

1950-től 1954-ig a budapesti egyetem jogtudományi karán, majd 1954/55-ben a Külügyi Főiskolán képezte magát. Közben házasságot kötött Molnár Gizellával és két gyermekük született: László (1954) és Ágnes (1956). 1954-től közel négy évtizeden át a Külügyminisztérium munkatársa volt. 1956-tól 1959-ig a washingtoni magyar nagykövetségen és a New York-i magyar ENSZ-képviseleten attasé és harmadtitkár. Mandátumának lejártakor hazatérve az állomáson tudta meg, hogy édesanyja meghalt és azonnal indulnia kell a celldömölki temetésre, amellyel megvárták őt...

1959 és 1963 között a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályán előadóként dolgozott. 1964-től 1969-ig az ENSZ-titkárság politikai és a Biztonsági Tanács főosztályának tisztségviselője, egyúttal a ciprusi ENSZ-erők parancsnokának és az ENSZ-főtitkár ciprusi különmegbízottjának politikai tanácsadója. 1969-től a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályán főelőadó, 1971/72-ben főosztályvezető-helyettes, 1973-tól Saigonban a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság magyar tagozatának általános vezető-helyettese. 1974 és 1976 között magyar nagykövet Ausztráliában, canberrai székhelye mellett egyúttal Indonéziába, Malajziába és Új-Zélandra is akkreditálva. 1976-tól 1980-ig indonéziai magyar nagykövet, Malajziába is akkreditálva. 1980-tól 1984-ig az európai biztonság és együttműködés tárcaközi bizottságának titkári funkcióját látta el. 1984-től a Kulturális Fórum előkészítő értekezlete végrehajtó titkárhelyettese; 1985 és 1989 között tervező és elemző főosztályvezető-helyetteseként működött. 1986-ban újra nősült, második felesége Tóth Györgyi. 1989-től haláláig ciprusi magyar nagykövet volt Nicosiában.

Műveiből:

A Vietnami Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság, 1973. Doktori disszertáció. Bp. 1974. 83, 15 p.
Az emberi jogok napja. In: Magyar Jog, 1988. 3. sz. pp. 193-196.

Irodalom:

Magyar és nemzetközi ki kicsoda 1992. Bp. 1991. p. 901.
Új magyar életrajzi lexikon. VI. köt. Bp., 2007. p. 969.

N. T.

Tungli Gyula

TUNGLI GYULA
(Izsákfa, 1932. május 9. - Budapest, 2014. január 13.)

helytörténész, nyelvész, pedagógus, főiskolai docens

Tungli Károly földműves és Gyűrű Ida fia tanulmányait 1938 és 1942 között a római katolikus elemi népiskolában kezdte Izsákfán, majd 1946-ig a Gyömörei György Polgári Fiúiskolában tanult Celldömölkön. Középiskolai éveit 1946-tól 1950-ig a celldömölki Gábor Áron Gimnáziumban töltötte. Diplomát előbb 1953-ban Budapesten az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán szerzett, majd 1955-ben elvégezte az ELTE BTK magyar szakát, később 1958-ban a történelem szakát is. 1976-ban magyar nyelvészetből doktorált, disszertációját „Pápa földrajzi nevei” című értekezésével védte meg.

Vas megyében 18 éves koráig élt. Kemenesalján már diák korától kezdve foglalkozott szülőföldje történetével és népnyelvével. 1952/53-ban Mezőlak Általános Iskolájában tanárjelölt, 1955-től 1958-ig az Ajkai Gimnázium magyar szakos tanára volt. 1958 és 1983 között a pápai Türr István Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, közben1973/74-ben a Nyitrai Főiskola magyar lektora volt. 1983-tól 1992-ig a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusa, majd docense volt. 1992/93-ban a Veszprémi Egyetem teológia fakultásának pedagógia tanára. 2003-2004-ben – nyugdíjba vonulása után – történelmet tanított a pápai Batthyány Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskolában.

1958 óta vett részt az ismeretterjesztésben. Kutatási területei: névtan, művelődéstörténet, helytörténet. 1962 és 1992 között honismereti szakkört, speciálkollégiumot vezetett. Számos tudományos társaságnak (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Pápai Művelődéstörténeti Társaság) volt a tagja.

Az 1970-ben Pápán megtartott II. Diák honismereti Konferencia főrendezője volt. 1973-ban lektorként – Tőzsér Árpád költővel együtt – Petőfi-kiállítást rendezett, melyet 6000 szlovák és magyar diák tekintett meg. 1982-ben életre hívta a Kemenesaljai Baráti Kört, amelynek elnökségi tagja volt és 1988-ban a Pápai Művelődéstörténeti Társaságot. Győrben is végzett magyarságkutató tevékenységet. Részt vett a Veszprémi Akadémiai Bizottság néprajzi és neveléstörténeti tagozatának munkájában. 1992 és 2012 között Pápán folytatta honismereti munkáját. Tevékenyen dolgozott a Várostörténeti és az Ipartörténeti Körben. Tevékenyen részt vett a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület munkájában és az Országos Honismereti Akadémiák Veszprém megyei delegációjának oszlopos tagja volt.

1969-ben a Művelődési Minisztérium felkérésére egyik szerzője volt a „Honismeret az iskolában” című kiadványnak. 1970-ben jelentette meg a „Hűség” című szakkör folyóiratát. 1987-ben látott napvilágot a „Pápai járás földrajzi nevei” című dolgozata, majd 1995-ben „Izsákfa évszázadai” munkája. Főszerkesztője volt az 1997-ben megjelent Pápai Pedagógus Lexikonnak. 1999-ben jelent meg „Szülőföldünk Kemenesalja” című könyve. 2002 után került kiadásra a Pápai Pedagógus Lexikon II. kötete: „A Pápai Járás Pedagógusainak Adattára” valamint a „Pápai Krónika” című munkája. Nagy gonddal szerkesztette a Pápai Művelődéstörténeti Társaság füzeteit. 2009 októberében jelent meg „A pápai névtani konferencia előadásai”című kiadványa. Több mint 400 cikket publikált különböző újságokban és folyóiratokban. Maradandó értéket tárt fel a tudományos élet és az irodalom területén. Évtizedek óta három megyében (Győr-Moson-Sopron, Vas, Veszprém) tevékenykedett a helytörténeti munkában.

Kiemelkedő közművelődési és kulturális munkásságáért, helyi és országos tudományos életben betöltött szerepéért, valamint egy életen át tartó pedagógiai munkájáért: 1971-ben, 1978-ban és 1987-ben „Veszprém Megyéért”, 1988-ben Csűry Bálint-emlékérem és díj, 1992-ben Pedagógus Szolgálati Emlékérem, 1998-ban Pro Cultura, 2000-ben Celldömölk város jubileumi ezüst emlékérem kitüntetésekben, 2008-ban az „Oktatási Miniszter Elismerő Oklevele” díjban részesült. 2012-ben az Országos Honismereti Akadémián átvehette a mozgalom legmagasabb kitüntetését, a Bél Mátyás-díjat.

Végső nyughelye Celldömölk alsósági városrészének temetőjében található.

Egyénisége mély emberszeretetet, barátságot és közvetlenséget sugárzott környezetére. Így fordult tanítványaihoz, barátaihoz is. Ha az ember örömét leli abban, amit csinál, akkor a munka hivatássá válik számára. Számára a pedagógiai és tudományos kutatómunka, az alkotás mély elhivatottságot jelentett.

Kemenesaaljai vonatkozású művei:

Kresznerics Ferenc emlékzete. In: Magyartanítás, 1982. 4. sz. pp. 191-192.
A Kemenesaljai Baráti Kör. In: Honismeret, 1987. 4. sz. pp. 60-61.
Izsákfa évszázadai. Izsákfa, 1995. 181 p.
Szülőföldünk Kemenesalja. Celld., 1999. 181, [2] p.

Irodalom:

Burkon László: Megjelent Izsákfa monográfiája : Falutörténet egy városrészről. In: Vas Népe, 1995. 157. sz, (július 7.) p. 5.
Németh Tibor: Tungli Gyula: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. [Könyvismertetés]. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1999. 3. sz. pp. 89-92.
Tungli Gyula. (Összeáll. és szerk. Tölgyesi József). Veszprém, 1999. 53. p. (Veszprém megyei pedagógiai bibliográfiák, 8.)
Tölgyesi József: Tungli Gyuláról. Pedagógus a kultúra horizontján. In: Szín, 2009. 1. sz. p. 90.
Kiss Zoltánné: Tartalmas nyolcvan év. In: Napló, 2012. 119. sz, (május 22.) p. 15.
Molnár Gábor: Dr. Tungli Gyula (1932-2014). In: Új Kemenesalja, 2014. 4. sz. (március 7.) p. 14.

N. T.

Tarrósy Imre

TARRÓSY IMRE
(Celldömölk, 1934. november 25. – Szombathely, 2013. március 24.)

játékvezető, labdarúgó, sportvezető

Már iskolás korában a labdarúgás világában érezte otthon magát. Középiskolai tanulmányainak befejezése után rövid ideig a Celldömölki MÁV Vontatási Főnökségen dolgozott, de már ekkor a helyi vasutas labdarúgóklub játékosa volt. Tehetséges játékos volt, kiváló kapus lett belőle. Az 1950-es - 60-as években mindvégig a hazai csapatot erősítette. A CVSE e korszakban rövidebb-hosszabb ideig játszott az NB III-ban illetve a megyei első osztályban. „Mimis” társaival együtt sok örömet szerzett a hűséges szurkolótábornak. Sportolói pályafutását követően sem szakadt el a sporttól - folytatta a munkáját sportfelügyelőként. Hosszú ideig volt labdarúgó játékvezető. Munka mellett végezte el a Testnevelési Főiskola sportszervezői szakát. A közigazgatási átszervezésekhez kapcsolódóan volt járási, majd városi sportfelügyelő, utolsó munkában töltött időszakában pedig egyszerre volt sportreferens és a CVSE ügyvezető elnöke. Nyugdíjazását követően is kitartott a sport mellett és szorgos gyűjtőmunkájának eredményeként született meg könyve, amely városunk sportéletének egy egész évszázadát fogja át. E munka helytörténeti értéke páratlan adatgazdagsága révén egyedülálló.

Nevéhez fűződik az 1979-ben városi rangot kapott négy dunántúli város (Barcs, Celldömölk, Körmend és Lenti) évenkénti, nyári felkészülési labdarúgótornájának elindítása. Az Új Kemenesalja szerkesztőbizottságának a lap indulásától kezdve másfél évtizeden át tagja, a sportesemények hűséges krónikása volt.

Nem feledkezhetünk el élete meccséről, amelyet a Pápai Textiles csapatával vívtak, idegenben. A végeredmény 1:1 lett. Az újság azonban egyedi módon tudósított a mérkőzés végeredményéről: Pápai Textiles – Tarrósy 1:1. Kapusként felvonultatott erényei egész életét szimbolizálják: megbízhatóság és kiváló szervező- és irányítókészség jellemezte, amely igazi bravúrokkal párosult - elég az említett meccsre, valamint a celli sportélet enciklopédiájaként forgatható összefoglalójára gondolnunk.

Művei:

Celldömölk szervezett sportélete 1945-1956. Kézirat. Celld., 1975. 46 lev.
Celldömölk szervezett sportéletének kialakulási előzményei – a versenysport nélküli egyesületi tevékenység 1889-1919. Kézirat. Celld., 1975. 66 lev.
Boldog leventekor. Leventeintézmény sportja. Kézirat. Celld., 1994. 100 lev.
Celldömölk járási és városkörnyéki falusi spartakiád történései és legjobbjai 1952-1995. Kézirat. Celld., 1996. 103 lev.
CVSE centenáriuma. Egyletek, klubok, egyesületek. Celld., 2000. 536 p.
A mi leventéink. Celldömölk és Alsóság 1921-1945. Kézirat. Celld., 2010. [2], 96 lev.

Irodalom:

Molnár Gábor: Tarrósy Imre (1934-2013). In: ÚK, 2013. 5. sz. (április 5.) p. 5.

N. T.

Tamás Endre

TAMÁS ENDRE 
(Sárvár, 1922. január 14. - Celldömölk, 2006. december 27.)

igazságügyi orvosszakértő, sebész

Édesapja álmát valósította meg az orvosi hivatás választásával, aki az I. világháborúban megsebesülve a hazatérés után örült, hogy egyáltalán állást kapott. Fia a répcelaki gyermekkor után a szombathelyi Faludi Ferenc Gimnáziumban maturált. Ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán folytatta tanulmányait. 1944 végén hallgató társaival együtt megkapta katonai behívóját. Másnap Budapestről a németországi Halléba indultak, ahová a háborús körülmények miatt az orvosi egyetemeket áttelepítették. Itthoni professzorok tanították őket, de a végzettséget igazoló oklevelet a hallei egyetem adta 1945 tavaszán. Emlékezetes pillanatok voltak Tamás Endre számára: két bombázást túlélve, egy óvóhelyen, gyertyafénynél vehette át a diplomát...

1945 decemberében jött vissza Szombathelyre a megyei kórház sebészetére, ahol Pető Ernő igazgató mellett segédorvosként dolgozott. Főnöke szaktudása és betegek iránta empátiája egy életre meghatározta szakmai ars poeticáját. Különleges helyzetet tükröz, hogy közben a hatodéves szigorlatokat letéve 1947. március 22-én immár Budapesten is megkapta orvosi diplomáját. Ebben az esztendőben kötött házasságot Illye Gizellával († 1981), aki két leányának: a gyermekgyógyász Juditnak és a dietetikus Katalinnak lett az édesanyja. 1951-ben hívták be hivatásos honvéd orvosnak és átkerült a mostani kámoni kórházba. 1953-ban kinevezték az új győri honvéd kórház osztályvezető főorvosává, ahonnan 1956-ban szerelt le véglegesen. Előtte azonban a hippokratészi eskünek megfelelően mindent megtett a forradalmi események sebesült áldozatainak gyógyításáért...

A vasi megyeszékhelyre visszatérve Szabolcs Zoltán sebész főorvos adjunktusa lett, aki kevesek által ismert, nagy jelentőségű kísérleteket folytatott a gyomorrákkal kapcsolatban. Ő avatta be a fiatal adjunktust a szinte „vértelen” operáció technikájába.

1961-ben nevezték ki a celldömölki kórház sebészeti osztály főorvosának. Több mint negyedszázadon keresztül, 1987-ben történt nyugdíjazásáig töltötte be ezt a pozíciót. Több mint három évtizeden keresztül igazságügyi orvosszakértőként is tevékenykedett. Karizmatikus egyéniség volt: sok ezer műtéttel a kezében mindig igyekezett megvalósítani a test és a lélek összhangban történő gyógyításának művészetét. Ismereteit igyekezett átadni az operáló team illetve a kórházi személyzet tagjainak, mert a csapatmunka fontosságát vallotta. Magáénak érezte a kórház első sebészének, Szomraky Zoltánnak szívét tartalmazó, műtő előtti csarnokban álló urna feliratát: „Pro hac domo palpitabat...” azaz „Ezért a házért dobogott...”

1982-ben újra nősült: második felesége, Berdál Mária sebész főorvos hivatásában is társa lett. Nyugdíjazása után még hosszú évekig vett részt a szakrendelés munkájában és nővérképzésben. 1998-ban vette át aranydiplomáját, 2004-ben pedig Celldömölk Városért Érdemérem kitüntetésben részesült. Utolsó éveiben fontosnak tartotta azoknak az emlékeinek a publikálását, amelyek kevéssé ismert fontos eseményekről számoltak be a szemtanú hitelességével.

Művei:

A hallei orvosi diploma története - 1945. In: VSz, 2002. 5. sz. pp. 600-617.
Az annunciáta szerzetes nővérek elhurcolása a szombathelyi közkórházból (1949. október 20.). A koronatanú szemével. In: 2004. 5. sz. pp. 527-534.

Irodalom:

Budai Rózsa: A sebészet végvárában. In: VN, 1998. 302. sz. (december 28.) p. 3.
Tömböly Ágnes: Kétdiplomás sebész főorvos. In: ÚK, 2002. 5. sz. (február 7.) p. 3.
Uő.: Példaértékű életút. In: ÚK, 2002. 19. sz. (május 16.) p. 2.
Rozmán László: Búcsú Dr. Tamás Endre sebész főorvostól. [Dr. Mazur Sándor gyászbeszédének közlésével]. In: ÚK, 2007. 1. sz. (január 12.) p. 6.

N. T.

Kovács Jenő

KOVÁCS JENŐ
(Abaszéplak, 1911. május 25. - Szombathely, 2002. október 4.)

csendőrtiszt, helytörténész, jogász

Szülei, Kovács József és Tamási Amália Vas megyei parasztcsaládból származtak. Édesapja 1908-ban uradalmi ispánként került egy Kassa melletti birtokra. Az. I. világháború kitörését és az apa bevonulását követően a család a merseváti apai nagyszülőkhöz települt vissza. Kovács József 1917 augusztusában hősi halált halt a román fronton, az Ojtozi-szorosban. (1937-ben posztumusz vitézzé avatták.) Édesanyja négy gyermekkel maradt családfő nélkül.

Az elemi iskola hat osztályát Merseváton végezte, majd ezután hadiárvaként a szombathelyi árvaházba került. Két évvel idősebb volt osztálytársainál, akikkel a Faludi Ferenc Gimnáziumban tanult. Osztálytársa volt Weöres Sándor. A gimnáziumot végig jeles eredménnyel teljesítette és 1931-ben érettségizett. Lelkesen vett részt a cserkészek tevékenységében is. 1931-ben bevonult és felvették a pécsi egyetem jogi karára, amit egy évig a katonasággal párhuzamosan végzett. 1935-ben avatták doktorrá. A népi írók falukutató mozgalmának hatására diplomamunkaként „Mersevát község szociográfiájá”-t írta meg. Ezután Celldömölkön sikerült elhelyezkednie jegyzőgyakornokként.

1936-ban jelentkezett a csendőrségi diplomásokat kereső álláshirdetésre. A Ludovika Akadémia elvégzése után 1937-ben hadnaggyá, majd egy esztendő múltán, a tiszti tanfolyam elvégzését követően főhadnaggyá avatták. Először Csornára került szárnyparancsnoknak, majd számos helyen szolgált s közben 1940/41-ben a szombathelyi csendőrtiszti iskolában is tanított. Mivel Délvidéken is szolgált a vérengzések idején, ezért tevékenységét az ügyészség megvizsgálta és megállapította, hogy feladatait minden esetben szabályszerűen látta el. A Bácskában ismerte meg Márkus Juditot, későbbi feleségét. 1943 tavaszán gödöllői szárnyparancsnok lett. 1943 júniusában házasodott meg és 1944-ben született Judit nevű kislánya. A harcok közeledtével családját Szombathelyre küldte, maga pedig egységével Budapestre került. Budapest ostromát a budai Várban lévő Belügyminisztériumban vészelte át. 1945 februárjában a szovjetek elhurcolták: gyűjtőtáborokon keresztül orosz tiszti hadifogolytáborokba került, ahonnan 1950 decemberében térhetett haza Magyarországra. Itthon internálták és 1953-ig a kazincbarcikai fogolytáborban dolgozott a vegyiművek építésén. Sztálin halála után egy koncepciós perben délvidéki szerepvállalása miatt 10 év börtönt róttak ki rá. Ezt követően a csolnoki munkatáborban, egy szénbányában dolgozott. Felesége 8 év után itt látogathatta meg először férjét.

1956 októberében a váci börtönben érte a forradalom. A kapuk megnyitása után azonnal Szombathelyre ment. Mivel nem töltötte le börtönbüntetését, ezért 1957 márciusában visszavitték Vácra, ahonnan 1957 októberében került végleg Szombathelyre. Közben, 1957 áprilisában született meg Jenő nevű fia. Egy tejipari építőbrigádnál, majd asztalos üzemben sikerült elhelyezkednie segédmunkásként. A korra jellemző, hogy újra le kellett érettségiznie... 1965-től a szombathelyi gázgyár csoportvezetőjeként dolgozott és itt lett nyugdíjas 1974-ben, de 4 évig még foglalkoztatták.

A hatvanas években kapcsolódott be a honismereti mozgalomba: részt vett a honismereti akadémiákon, valamint nyelvtudományi, egyházi, ipar- és iskolatörténeti dolgozatokat készített. Később gyakran publikált a helyi lapokban (Vas Népe, Savaria Fórum), folyóiratokban (Honismeret, Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, Vasi Szemle). Magas színvonalú publikációit bizonyítja, hogy Mersevát személyneveiről szóló munkáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem jelentette meg a „Magyar személynévi adattárak” című sorozatban.

1990-től kitartóan törekedett rehabilitációjára. Kérelmeit végül siker koronázta és 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta és anyagilag is kárpótolták. A következő esztendőben Mersevát első díszpolgárává avatta.

Művei:

Kemenesaljai elpusztult településekről. Kézirat. Szombathely, 1974. 48 lev.
Mersevát mint a Marcal-völgy egyik átkelőhelye. Kézirat. Szombathely, 1977. 130 lev.
Adatok a Kemenesallyai- (Kis-Czelli-Celldömölki) járás településtörténetéhez. Kézirat. Szombathely, 1978. 66 lev.
Tanulmányok a Marcal folyó középső szakaszáról. Kézirat. Szombathely, 1981. 67 lev.
Mersevát személynevei. Bp. 1985. 96 p.
Weöres Sándor középiskolai diákéveiből, szombathelyi kapcsolatairól (1923-1934). In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 24-33.
A Cser krónikása. Dr. Horváth Istvánról és munkásságáról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1989. 1. sz. pp. 29-31.
Kovács-dosszié. [Közzéteszi Békés Márton]. In: Vasi Szemle, 2007. 2. sz. pp. 169-194.

Irodalom:

Feiszt György: Nem felejtette el származását. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 17-19.
Káldos Gyula: Mersevát első díszpolgára sr. Kovács Jenő. In: Új Kemenesalja, 1995. 6. sz. (március 30.) p. 5.
Feiszt György: Erre születni kell! Interjú a 90 éves Kovács Jenővel. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2001. 4. sz. pp. 22-25.
Kuntár Lajos: A kilencvenesztendős dr. Kovács Jenő köszöntése. In: Honismeret, 2001. 6. sz. pp. 86-87.
Békés Márton: A Kovács-dosszié elé. Gondolatok egy csendőrsors töredékei felett. In: Vasi Szemle, 2007. 2. sz. pp. 155-168.

N. T.

Kovács Imre

KOVÁCS IMRE
(Csorna, 1954. december 1. - Vönöck, 2010. július 12.)

ev. lelkész

Kovács Imre és Rosta Etelka első gyermekeként született. Családja Szombathelyre költözése után az általános és középiskolai tanulmányait is a vasi megyeszékhelyen végezte. A barátai által Jim-ként emlegetett fiatalember a Nagy Lajos Gimnáziumban tanult, ahonnan egy zászlóégetési ügy miatt távoznia kellett, ezért a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba ment át és ott érettségizett. Zsellér nagyszülei iránti tiszteletből tudatosan fizikai munkát akart végezni. Osztályfőnöke és édesanyja unszolására fél évig járt a szombathelyi tanárképző főiskolára, de nem vonzotta a kor felsőoktatási közege. A MASPED-nél rakodómunkásként helyezkedett el, amely a bányamunka után a legkeményebb munkahely volt. Olyan emberi kapcsolatokkal gazdagodott, amelyek további életét meghatározták. Bokatörése miatt egy évig nem tudott dolgozni, aztán Pápán töltötte ki a kétéves katonaidőt egy építő alakulatnál. Katonaság után felvették a soproni Faipari Egyetemre, azonban nem ment el.

Hosszú, több mint egy évtizedes útkeresés után 1984 őszén egy sokféle tapasztalattal és tudással felvértezett érett férfi nyert felvételt az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Itt ismerkedett meg a celldömölki származású Tóth Mártával, akivel 1986. június 29-én Szombathelyen kötöttek házasságot. Házasságukat Isten három gyermekkel (Máté, Márta és Magdaléna) áldotta meg. 1989-ben szentelték lelkésszé és 1991. április 6-án iktatták be a kemenesmagasi és kemenesmihályfai gyülekezetek lelkészi állásába. Felesége három évvel korábban Vönöckön lett lelkész és közös családjuk is itt telepedett le. A három gyülekezetben élő 1600 hívüket nyitott szívvel, az emberek iránti alázattal és szeretettel szolgálták. Jelzés értékű, hogy példájuk nyomán több fiatal is Isten szolgálatát választotta.

Tudós pap volt, aki szívesen osztotta meg gondolatait környezetével. Istenismerete, emberszeretete és magyarságtudata vonzó volt minden kultúrára szomjas hallgatója számára. Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezésében emlékezetes, pezsgő szellemű beszélgetést folytatott Popper Péterrel. A szószéken nem szónokolt, hanem kis színes történeteket mesélt, amiket mindenki értett, amikben bárki magára ismerhetett. Néha még igehirdetés közben dalra is fakadt, és tiszta hangon énekelt fájdalmas magyar népdalt vagy zsidó dallamot. Halkan búgó szavára oda kellett figyelni. Nemcsak beszélt egy újfajta, a korábbinál hitelesebb egyházképről, hanem a maga területén meg is valósította azt. A férfiakat a demizson-kör keretében tudta bibliaórára hívni, és ott megszólaltatni. A 80-as évektől kezdve az elsők között vezetett mozgássérülteknek tábort. Éppen ő, az örök lázadó és merész kísérletező ragaszkodott a hagyományos formákhoz, mert tudta, milyen ereje van a hagyományoknak. A közvetítés képessége azonban nem csak szóban nyilvánult meg, hanem írásaiban is. Hitoktatásai céllal készített tanmenetei, segédanyagai, rejtvényei és szeretett népdalzsoltárai felbecsülhetetlen értéket képviselnek a lelkészek számára. Büszke volt arra, hogy Vas megyei hitoktatási megbízottként egy-egy tanévben közel 2000 gyermek vett részt heti 1-2 alkalommal hittanórákon.

A kemenesmagasi templomban ravatalozták fel, Vönöckön temették és Kemenesmihályfán emlékezett meg róla a család és mindhárom gyülekezet. Születésének 60. évfordulójához kapcsolódva 2014. december 6-án tiszteletére emléktáblát avattak a kemenesmihályfai evangélikus templom falán.

Irodalom:

Komondi Gábor: Megvan a homokóra alja. Beszélgetés Kovács Imre evangélikus tiszteletessel. In: Vasi Magazin. 1997. 1. sz. (augusztus 17.) pp. 16-17.
Kedves kollégámmal, egykori évfolyamtársammal. In: Lutherrózsa, 2003. 12. sz. (december) pp. 10-11.
Kovács Imre (1954-2010). In: Dunántúli Harangszó, 2010. 9. sz. (szeptember) p. 7.
Emléktáblát avattak Kemenesmihályfán. In: ÚK, 2014. 23. sz. (december 19.) p. 4.

N. T.

Kiss Péter

KISS PÉTER
(Celldömölk, 1959. június 11. - Bp., 2014. július 29.)

gépészmérnök, országgyűlési képviselő, politikus

Édesapja, Kiss Alajos a celldömölki Gábor Áron Gimnázium tanára volt 1958-ig, közben igazgatóként is tevékenykedett 1951 és 1953 között. Fia a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium reáltagozatos osztályában maturált. A pedagógusok kedvence volt: számos tanulmányi versenyen vett részt, a fizika és a matematika mellett a humán tárgyakból is jól teljesített. A budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott 1983-ban a Gépészmérnöki Kar termelési rendszer szakán. A 80-as években az egyetem tudományos munkatársa, tanársegéde, szakkollégiumi nevelőtanára, KISZ-titkára is volt.

1980-ban lépett be a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1986 és 1989 között a budapesti KISZ első titkára volt. 1989-ben az MSZP alapító tagja és a Baloldali Ifjúsági Társulás (BIT) alapító budapesti elnöke, 1998-2000 között a párt ügyvezető alelnöke. 2001 januárjától az MSZP Baloldali Tömörülés Platform elnöke, 2005-től 2009-ig az MSZP Vas megyei elnöke volt.

1995-től a ciklus végéig a Horn-kormány munkaügyi minisztere volt. 1998-tól 2000-ig az MSZP frakcióvezető-helyetteseként működött a Parlamentben. A Medgyessy-kormányban 2002/2003-ban foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter volt, majd 2003-tól a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszterré nevezték ki. 2004-ben, Medgyessy Péter miniszterelnök lemondása után a párt országos elnöksége őt ajánlotta miniszterelnöknek, de a kongresszus Gyurcsány Ferencet jelölte kormányfőnek. A kormányváltást követően 2006-tól előbb szociális és munkaügyi miniszter lett, majd 2007-ben visszatért a Miniszterelnöki Hivatal élére. 2009-ben társadalompolitikai koordinációért felelős tárca nélküli miniszter és egyben a miniszterelnök politikai helyettese a Bajnai Gordon által vezetett kormányban.

1992-től volt országgyűlési képviselő: ekkor és 2010-ben pártja országos listájáról került a T. Házba. 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, 2006-ban a 6-os számú, 2014-ben pedig a 11-es számú választókerületben egyéni jelöltként szerzett mandátumot Budapesten.

2004-ben Celldömölk díszpolgárává választotta. Szülővárosában támogatta a kegytemplom felújítását, a művelődési központ átalakítását. Felkarolta a bölcsőde és az iskolák korszerűsítését, a tanműhely létesítését. A Vulkán fürdő kialakítását épp úgy patronálta, mint a Kemenes Vulkánpark megépítését. Segédkezet nyújtott, hogy az egyház visszakaphassa tulajdonába a kolostor épületét.

Felesége, Petykó Csilla főiskolai adjunktus, akivel 1994-ben kötött házasságot. Lányuk, Diána Dóra 1995-ben született. Kiss Péter szenvedélyes horgász volt, a magyar konyha szerelmese, aki a halászlét, a pacalt és a csülköt jelölte meg kedvenceként, melyeket szívesen meg is főzött. Szabad idejében Steinbecket és Merle-t olvasott, a magyar költők közül Ladányi Mihályt, József Attilát és Nagy Lászlót részesítette előnyben.

Kitartó, következetes munka és rendíthetetlen hivatástudat jellemezte egész politikai pályafutását. A közjó megteremtése érdekében a szociáldemokrata eszmék megvalósítását hirdette és a munkavállalókkal, szakszervezetekkel való párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Élete utolsó évében, gyógyíthatatlan betegségében is emberi tartásáról tett tanúbizonyságot.

Irodalom:

Díszpolgárokat avattak a jubileumon. In: Új Kemenesalja, 2004. 2. sz. (január 30.) p. 1.
Az ünnepeltek gondolatai. In: Uo. p. 5.
Zachár László: "Nem szabad engedni, hogy az egész életen át tartó tanulás múló divat legyen" : Interjú Kiss Péterrel. In: felnőttképzés, 2006. 2-3. sz. pp. 2-6.
Cseke Hajnalka: A csendes szoci – Kiss Péter portréja. In: Figyelő, 2007. 25. sz. pp. 12-14.
Galló Béla: Most nehezebb – Egyenlítő-beszélgetés Kiss Péter kancelláriaminiszterrel. In: Egyenlítő, 2007. 9. sz. pp. 21-24.
Körmendi Zsuzsanna: Kiss Péter képtelen volt elviselni a tétlenséget. (2014. július 29.) Internet: http://gepnarancs.hu/2014/07/kiss-peter-keptelen-volt-elviselni-a-tetlenseget/ (Letöltés ideje: 2014. november 15.)
M. László Ferenc: Kiss Péter (1959-2014) politikusi portréja. Internet: http://magyarnarancs.hu/belpol/kiss_peter_politikusi_portreja_ami_kesik_az_megjon-67306# (Letöltés ideje: 2014. november 15.)
In memoriam Kiss Péter. In: Új Kemenesalja, 2014. 14. sz. (augusztus 8.) p. 5.

N. T.

Kirchner Elek

KIRCHNER ELEK
(Mucsfa, 1852. május 20. - Celld., 1932. október 5.)


ev. lelkész, karnagy, zeneszerző


Alap- és középfokú tanulmányait Sárszentlőrincen, majd Pozsonyban végezte. A Duna menti nagyvárosban tanult az Evangélikus Teológiai Akadémián, közben a hallei egyetem előadásait is hallgatta. Karsay Sándor püspök 1875. október 7-én avatta lelkésszé. Hazatért szülőfalujába, ahol 13 évig szolgálta híveit. A mucsfai templomban apját és nagyapját követte a szószéken.

1888-ban lemondott állásáról és a a győri evangélikus gyülekezet kántora, orgonista-karigazgatója lett. Bár éles váltás volt életében, de nem előzmények nélküli. Első zenei benyomásait a szülői háznál szerezte, hiszen apja szenvedélyes zenész volt és fiát is rendszeres zenei oktatásban részesítette. Ritka éles zenei hallásánal fogva már 7 éves korában tisztában volt az összhangzattan elemeivel. 1897-ben megszerezte a középiskolai énektanári képesítést az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémián. Jelentős szerepet kapott a Kapi Gyula által szerkesztett Korálkönyv összeállításában, sőt jónéhány korál is fűződik a nevéhez. 1915 és 1918 között a Győri Ének- és Zeneegylet férfikarát is vezényelte. Három és fél évtizedig volt a győri gyülekezet karnagya. 1922. május 20-án 70. születésnapja alkalmából a Győri Dalárda szerenádot adott a mester lakásán és a választmány részére a címzetes zeneigazgató címet adományozta.

1923-ban nyugdíjazták s ekkor telepedett le fiánál Cellben. Életútjának elismeréseként Celldömölk díszpolgárává választották. Temetésén Kapi Béla püspök búcsúztatta; a sírnál Turóczy Zoltán emlékezett rá a győri gyülekezet nevében és Bácsi Sándor celldömölki lelkész áldotta meg. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Petz Lajos: Győr város zenei élete 1497-1926. Győr, 1930. 442 p.
Kirchner Elek. In: Harangszó, 1932. 42. sz. (október 16.) p. 337.
Győri életrajzi lexikon. 2. átdolg. kiad. Győr, 2003. p. 170.

N. T.

Fehér Ernő

FEHÉR ERNŐ
(Ostffyasszonyfa, 1902. október 31. - Szombathely, 1957. október 17.)

jegyző, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja

50 holdas kisgazda családba született. Az elemi 1-5. osztályát szülőfaluja evangélikus népiskolájában végezte el 1908 és 1913 között. Ezt követően 1917-ig a pinkafői m. kir. állami fiúiskolában ún. „cseregyerek” volt. Egy német ajkú családnál kapott szállást és ellátást, az ő gyermekük pedig Ostffyasszonyfára jött „magyar szót” tanulni. A 4 esztendő alatt jól elsajátította a német nyelvet. 1917-től 1921-ig a szombathelyi Felső-Kereskedelmi Iskola volt a tanulmányainak színhelye, ahol 1921. június 27-én tett érettségi vizsgát. 1921. augusztus 1-től 13 hónapon keresztül jegyzőgyakornok volt Ostffyasszonyfán, közben a kétéves szombathelyi közigazgatási tanfolyam hallgatója volt, amit 1923. június 18-án sikeres vizsgával fejezett be. Közben Petőfi Sándor ostffyasszonyfai tartózkodását is kutatta és ezzel kapcsolatos levelét a „Nyugati Újság” 1922. évi 11. száma március 22-én a 2. oldalon közölte. 1923. június 28-án nagygeresdi segédjegyzővé választották, de hamarosan lemondott, mert anyai nagyszüleinek faluja, Gérce hívta ugyancsak segédjegyzőnek. Itt 1923. november 22-től 1926. augusztus 30-ig töltötte be az állást. 1926. szeptember 1-től visszakerült segédjegyzőnek szülőfalujába. 1935. június 27-én a körjegyzőség (amelyhez Csönge is tartozott) tisztújító közgyűlése „egyhangú közfelkiáltással” megválasztotta körjegyzőnek. 1936. augusztus 25-én vette feleségül az éppen akkor 23 éves Gősy Jolánt. Házasságukból öt gyermek (Tamás Ernő, Zsuzsika, Ferenc Csaba, Zsolt és Emőke Rózsa) született.

1946. április 1-jén Kovács István Vas vármegye alispánja Safrankó Emánuel kommunista főispán utasítására koncepciós fegyelmi eljárást indított ellene és állásából felfüggesztette. Többszöri fellebbezést és visszahelyezést követően - amelynek során az ügy még a Nagy Ferenc miniszterelnökből, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettesekből és Rácz Jenő pénzügyminiszterből álló másodfokú felülvizsgáló bizottságot is megjárta – 1948. március 18-án szolgálati érdekből Celldömölk Nagyközséghez helyezték, előbb mint létszám feletti jegyzőt, majd üresedésben lévő segédjegyzői állásra helyettesítették be. Közben családjával az ostffyasszonyfai szolgálati lakásból 1948. október 4-én Kemenesmihályfára költözött, ahol Minnich Oszkár nyug. vezérkari ezredes fogadta be kastélyának földszinti helyiségeibe bérlőként. 1949-ben a tanácsrendszer kialakulásával munkaköre „segédelőadó”-ra módosult. 1951. július 18-án a Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága rendelkezési állományba helyezte. 1952. szeptember 24-ig a Városlődi Állami Gazdaságban volt könyvelő, majd 1953. március 19-ig főkönyvelő. Ezután két és fél évig ugyanott méhész lett, amit 1957. május 31-ig a Marcalvölgyi Állami gazdaságban folytatott.

1956. október 29-én a Kemenesmihályfán tartott falugyűlésen megválasztották a Nemzeti Bizottság titkárának. E tisztségét november 4-ig látta el, amikor a Nemzeti Bizottság feloszlatta önmagát. 1957. május 31-én munkahelyéről, a méhei mellől vitték be a celldömölki rendőrkapitányságra, ahol 3 hétig tartották fogva. Június 21-én a szombathelyi megyei börtönbe szállították és előzetes letartóztatásba helyezték. Egy hónappal később, július 21-én B. Nagy János ügyész a „Népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűntett miatt” vádat emelt ellene egy öt személy ellen indított eljárás másodrendű vádlottjaként. A tárgyalás kezdetét október 25-re tűzte ki Dr. Szendi József bíró. Október 17-én a börtönben a kínzások következtében életét vesztette, a hivatalos verzió szerint azonban öngyilkosságot követett el. Mint utólag kiderült, mártírhalála lehetővé tette, hogy társai felmentéssel illetve enyhe büntetéssel megúszhassák az ügyet. Holttestét a családnak nem adták ki, az október 22-én titokban tartott „temetés”-én csak a legközelebbi hozzátartozók vehettek részt a szombathelyi Szent Márton úti temetőben. Mesterházy Sándor kemenesmihályfai evangélikus lelkész a kötelességteljesítés szép példáját nyújtva a frissen hantolt sír mellett elmondott beszédével vett végső búcsút tőle. Földi maradványait a család 1988-ban exhumáltatta és hamvasztás után szűk családi körben a kemenesmihályfai temetőben lévő családi sírban helyezték végső nyugalomra. 1991. október 23-án Göncz Árpád a köztársasági elnök posztumusz 1956-os emlékéremmel tüntette ki. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. június 20-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Pósfai János: Rapszódia két tételben. 1-2. rész. In: VN, 1991. 71. sz. (március 26.) p. 4 ; 72. sz. (március 27.) p. 4.
Fehér Tamás: Kiegészítések édesapám élettörténetéhez. In: VN, 1991. 85. sz. (április 12.) p. 7.
Dr. Ghiczy Tibor: Kiegészítés egy tragikus élettörténethez. In: VN, 191. 92. sz. (április 20.) p. 6.
Fehér Tamás: A két kiegészítéshez. In: VN, 1991. 169. sz. (július 20.) p. 6.
Kövér István: Az 1956-os forradalom és szabadságharc vasi vagy vasi kötődésű mártírjai és vértanúi. In: VSz, 2007. 5. sz. p. 565.

F. T.

Szilágyi Mária

SZILÁGYI MÁRIA
(Krasznokvajda, 1916. március 1. - Bp., 1979. április 19.)


keramikus

Édesapja Szilágyi Géza gyógyszerész, édesanyja Toperczer Ilona. Trianon után szülei átköltöztek Jászszentandrásra és Szilágyi Mária itt kezdett iskolába járni. Az 1926/27-es tanévet a belgiumi Ostende városában egy rendi iskolában töltötte. 1929-ben a család a fővárosba költözött és a két leánytestvér: Erzsébet és Mária az Állami Erzsébet Leánygimnázium tanulója lett. Az ötödik gimnáziumi osztály elvégzése után egy sikeres felvételi tehetségvizsgát követően tanulmányait a Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában végezte, ahol mesterei Domanovszky Endre és Orbán Antal voltak.

1938-ban szerzett oklevelet és édesapjától egy teljesen felszerelt műtermet kapott ajándékba. A következő évben egy pályázaton elnyert ösztöndíjjal Rómában Vittorio del Colbertaldo tanítványa volt. 1939. február 19-én férjhez ment Mokcsay Sándor gépészmérnökhöz, aki azonban nem engedte számára az alkotómunkát. 1940 januárjában született meg Zsuzsa lányuk. Négy év után elvált és kislányával a háborús körülmények között anyai barátnője Feszty Masa segítségével a „Vissza az életbe” mozgalom keretében talált megélhetést. 1945 után egy évnyi vidéki nélkülözés után a Magyar Rádió alkalmazta konyhalányként, majd később büfévezető lett. Egy ideig a Rádiónyomda rajzolójaként dolgozott, 1949 szeptemberében átszervezések miatt felmondták az állását. 1949 decemberében újra férjhez ment Koncz Imre ortopéd orvoshoz, akitől 1952 decemberében Imre nevű fia született. Rövid ideig a Honvédség szentendrei parancsnokságán a makett-műhelyt vezette illetve a pesti Dobozgyárban dolgozott. Második házassága sem volt sikeres, 1956 nyarán férje végleg elhagyta őt és kisfiát. 1952 januárjában megalakult a Kerámiaipari Szövetkezet, ahol egy évtizeden át modellező művészként vázákat, étkészleteket, edényeket és tálakat, valamint népballadai és irodalmi ihletésű figurális kompozíciókat, faliképeket és maszkokat készített.

1958 szeptemberében ismerte meg Kemenes Béla építészmérnököt. A szimpátia kölcsönös volt, de két rossz házasság után Mária bizalmatlan volt a szintén elvált emberrel. Kemenes édesanyja iparművész volt, aki felismerte Szilágyi Mária tehetségét. 1961 karácsonyára sikerült közös erővel kialakítani egy keramikus-műtermet. 1962. április 1-től a Magyar Népköztársaság önálló művésze lett. Alkotásai pillanatok alatt elfogytak a kereskedelemben, szinte alig győzte a sok munkát. Családi és szakmai élete is sínre került.

Első önálló kiállítása a szakmai zsűrizést követően 1968. január 12-én nyílt meg a Fényes Adolf Teremben. A tárlat Devecseri Gábornak annyira megtetszett, hogy szűkebb pátriájában, Szombathelyen ösztönzésére még abban az évben, augusztus 11-én a Savaria Múzeum adott helyet Szilágyi Mária újabb kiállításának. 1969 szeptemberében egy ferencvárosi pincetárlatának megnyitóján írta alábbi, Vallomás című versét:

„Gondolataim agyagba véstem,
A szivárványtól színeket loptam,
Tüzet szítottam a kemencébe...
Azt hiszem, hogy nem hazudtam.”

Kerámiáit, térkompozícióit dekoratív szemlélet, népművészeti ihletettség jellemzi. Erős gyökerekkel kapaszkodott a régmúlt mítoszaiba: alaposságát jelzi, hogy néprajzi tárgyi tanulmányokat is írt. 1973-ban több rosszullét után infarktust kap és nem tudott részt venni a novemberi, Derkovits Teremben tartott kiállításának megnyitóján. Utolsó éveit a betegséggel való küzdelem hatotta át.

A művész pályázati úton kiválasztott 6 négyzetméteres dekoratív kerámiafala díszíti az 1972-ben átadott Kemenesaljai Művelődési Központot, mely szimbolikus emberábrázolásával szépen illusztrálja a mottóul felhasznált Berzsenyi idézetet:

„Nem sokaság, hanem lélek,
S szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Dózsa Györgyöt ábrázoló mellszobra és „Páva” című fali kompozíciója ugyancsak Celldömölk számára készült. 1975-ös celldömölki kiállítása az ún. fehér-korszakának reprezentatív összefoglalása volt: vázákat, gyertyatartókat és a népművészetből gazdagon merítő, de újszerűen átfogalmazott jelképes figuráit és parasztikonjait mutatta be. Celldömölk várossá avatása napján, 1979. január 6-án közel 100 munkáját bemutató életműtárlata nyílt. Az „agyag lírikusának” nevezett művész Celldömölk várossá válásának hírére úgy döntött, hogy a műveit kísérő szeretet és figyelem, továbbá az alkotói kibontakozást segítő gondoskodás iránti hálaként alkotásainak zömét a városnak adományozta. A gyűjteményből több keresztmetszetben időszaki kiállítást rendeztek illetve 2007-től állandó tárlat várja a művészete iránt érdeklődőket. Kerámiáit nézők milliói a „Szomszédok” című, 1987-től 1999-ig tartó 331 részes televíziós sorozatból ismerhették meg, a Csűrös Karola által megszemélyesített keramikus alkotásaiként.

 a celldömölki állandó kiállításból

Irodalom:

Bauer Jenő: Szilágyi Mária keramikusművésznél. In: Művészet, 1971. 6. sz.
Pósfai János: Kőcsipkék, kerámiák fehérben. In: VN, 1979. január 13. p. 6.
Kemenes Béla: Szilágyi Mária ajándéka Celldömölknek. Kézirat. Bp. 1979. 115 lev. (tovább)
Kemenes Béla: Szilágyi Mária keramikusművész kiállításai. Kézirat. Bp. 1979. 108 lev. (tovább)

N. T.

Soltis Lajos

SOLTIS LAJOS
(Kavilló, 1950. május 20. – Veszprém, 2000. november 22.) 

rendező, színész

A bácskai tanyavilág egyik ritkább fajtájából való, amely egy sor házból állt, egy másfél kilométeres, csaknem szabályos utcából. Soltis gyermekkorában mintegy 200 lakosból állt: uradalmi cselédekből, birtokon dolgozókból, kisgazdákból. Erről a szórványtelepről, a Csík-ér mentéről indult el a felemelkedés útján. Soha nem szakadt azonban el a földtől, a falutól, a tanyavilágtól és beszédében is megőrizte szűkebb környezetének hangzóit. A topolyai gimnáziumban érettségizett, majd ösztöndíjasként 1972-ben diplomázott Vámos László osztályában a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán a legjobb eredménnyel, megszelídülve közben, levetkőzve a dévajkodó tanyai legény allűrjeit. Az ígéretes tehetség a szabadkai Népszínházban kezdte meg pályáját, egyik első szerepében Sancho Panzát személyesítette meg a La Mancha lovagja című musicalban. A már koros Garay Béla, a színész és rendező, aki egyúttal színházi történetíró is volt, már 1973-ban írt róla Színészportré a mából címmel, mintegy előlegezve a bizalmat. Robosztus, impulzív alkata nem tette lehetővé az egy helyben maradást. 1975-ben már az Újvidéki Színházban találjuk, majd egy évet töltött az Újvidéki Rádióban. Évekig rendezett az Újvidéki Televízióban is. Ötletadója és frontembere volt az 1978-ban létrejött Tanyaszínháznak: iskola- és kocsmaudvarokban, rögtönzött játszóhelyeken rendezett és alakított - hogy a színészi játékot visszavigye abba az eredeti közegébe, amelyből származott. Propagandista, jegykezelő és kellékes volt egy személyben, művelődési programokat állított össze, még a bográcsos birkapaprikást, marhapörköltet is ő főzte a vendégeknek. 1987-től, Pataki László asszisztenseként, színészmesterséget tanított az Újvidéki Művészeti Akadémián. Alakításait csupa erő és lobbanékonyság hatotta át, zengő orgánuma klasszikus és mai hősszerepekben is érvényesült. Nyugtalan természete ellenére egy rendkívül termékeny évtizedet töltött az Újvidéki Színházban (1979–1989). Ez volt pályafutásának csúcsa, s egyúttal az Újvidéki Színház fénykora is. A Három nővérrel (Andrej) és Beckett Godot-ra várva (Estagon) című darabjával kezdődött, s folytatódott a Csehov-trilógia másik két, ugyancsak a kolozsvári Harag György által rendezett darabjaival, a Cseresznyéskerttel (Lopatin) és a Ványa bácsival (Asztrov). Emlékezetes szerepei voltak még: Baal (Brecht: Baal), dr. Moviszter Miklós (Kosztolányi: Édes Anna), Én (Mrożek: Ház a határon), Polgármester (Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása), A Mester (Örkény: Forgatókönyv), Tót (Örkény: Tóték). 1989-ben kilépett a színházból és egy ideig autószerelő volt.

Soltis 1994-ben, nejével, Rövid Eleonórával, elhagyta az országot. A veszprémi Petőfi Színházba szerződött, ahol megszervezte a kocsiszínház tevékenységét. Kísérlete azonban nem hullt olyan termékeny talajra, mint a Tanyaszínház a Vajdaságban. Nagy Gábor, a Sitkei Színkör vezetője 1991-ben ismerte meg Zsámbékon, és ekkor került kapcsolatba a vajdasági Tanyaszínházzal is. A sitkeiek el is mentek egy három napos Falusi Műhelyfesztivál keretében a Vajdaságba. Mentoruknak épp őt jelölték ki, és a harmadik nap végére szívükbe zárták. Meghívták Sitkére a Szent Iván napi rendezvényre 1997 nyarán eljött, és látva a fiatalok alázatát a színház iránt: felajánlotta segítségét. Vezette a Sitkén megrendezett nyári színész-rendezőképző nemzetközi tábort. Mindeközben aktívan részt vett a magyarországi hivatásos és nem hivatásos színházi életben. Nagy Gábornak azonnal feltűnt remek pedagógiai érzéke, elsősorban a növendékeihez való civil viselkedése, illetve a tanítványok Soltis Lajossal szemben tanúsított magatartása alapján. Morcos, morgós medvének tűnő, nagyszívű ember volt, aki a sitkeiekkel egy csapásra szót értett, s Soltis Lajos művészeti vezetésével az egyik legeredményesebb, legeredetibb alternatív színházat teremtették meg. Munkáikban egészségesen ötvöződtek a falusi színjátszás hagyománytisztelete és az avantgárd színházi formák.

A veszprémi székhelyén kívül vendégművész volt még a pesti Merlin Színházban és a szolnoki Szigligeti Színházban is, de játszott Egerben és Pécsett is. A békéscsabai regionális színészképző alapítványi iskolában és számos amatőr rendező tanfolyamon tanított, valamint létrehozta a Halasi Színi Stúdiót Kiskunhalason. Autóbaleset áldozata lett: a sitkei színkör tagjai hazafelé tartottak Pécsről, a budapesti Merlin Színház „Márton partjelző fázik” című előadásáról, ahol Soltis Lajos is fellépett, színésztársai pedig mesterük játékára voltak kíváncsiak. Vétlenek voltak, azonban egy autó beléjük rohant, és a négy utasból hárman – Soltis Lajos, Figer Szabina és Kurucz László – életüket vesztették. Nagy Gábor, a társulat vezetője súlyos sérülésekkel élte túl a tragédiát A Celldömölkre költözött sitkei társulat 2001-ben vette fel a Soltis Lajos Színház nevet. A szabadkai Népszínház Magyar Társulata stúdiójának is ő lett a névadója, az Újvidéki Színház pedig bérletet nevezett el róla.

Irodalom:

Ölbei Lívia: „Én egy alternatív ember vagyok”. Beszélgetés Soltis Lajossal, aki Rákosi Mátyást játssza a Kegyelem című darabban. In: VN, 1998. 32. sz. (február 7.) p. 6.

Ölbei Lívia: Búcsú. In: VN, 2000. 278. sz. (november 28.) p. 7.
Nánay István: Töredékek egy színészemberről. In: Színház, 2001. 2. sz. (február) pp. 35-37.
Varga Rita: A színház névadója: Soltis Lajos. In: ÚK, 2002. 14. sz. (április 11.) p. 4.
Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz. Ezer magyar biográfia a délszláv országokból. III. köt. P-Zs. Újvidék, 2003. pp. 123-124.
Czérna Ágnes: Tanyaszínház (1978-2008). Újvidék, 2009. 217 p.

N. T.

Mikolás Tibor

MIKOLÁS TIBOR
(Celldömölk, 1924. szeptember 28. - 2014. március 8.)


Széchenyi-díjas és kétszeres Ybl-díjas építészmérnök, főiskolai tanár

Ősei - Léránt Ferenchez hasonlóan – francia hugenották voltak. Édesapja a győri származású Mikolás Imre pedagógus, aki 1919-ben fejezte be a soproni képzőt és első tanári állását a celldömölki polgári fiúiskolában kapta, ahol egészen 1930-ig tanított. Itt ismerkedett meg Gindly Olgával, a kemenesszentmártoni tanító legidősebb lányával, akivel 1921-ben keltek egybe. Édesanyja a csáfordi Tóthok tősgyökeres kemenesaljai nemzedékének leszármazottja volt és leánykori nevén 1917 és 1921 között számos verse jelent meg a Kemenesalja című lap hasábjain.

Édesapját Veszprémbe helyezték, így alapfokú iskoláit Mikolás Tibor 1930-tól 1934-ig az evangélikus egyház ottani elemijében végezte. A 8 osztályos gimnáziumot a veszprémi Piarista Gimnáziumban kezdte el, majd az első 5 osztály után 1939 és 1942 között a váci Piarista Gimnáziumban fejezte be. A jeles érettségit követően a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán képezte magát. (Közben 1944/45-ben a háborús körülmények között Németországba vitték.) Már az egyetem alatt is dolgozott tervező irodáknak. Diplomájának 1948-as megszerzése után az Építéstudományi Tervező Irodában helyezkedett el, majd 1951-től az Építési Minisztérium tervezési főosztályának főmérnökeként az egész ország tervezőirodáit irányította. 1954 és 1956 között az Iparterv Tervező Vállalat vezető tervezője volt: legnagyobb munkája a tiszaújvárosi Tiszai Vegyi Kombinát lakótelepe és a kapcsolódó intézmények tervei. 1956-ban került Debrecenbe, amely élete végéig otthona maradt. 1957 és 1988 között a Debreceni (Kelet-Magyarországi) Tervező Vállalat főmérnöke és műszaki igazgatója volt. Széleskörű helyi építészi munkájából az Orvostudományi Egyetem elméleti tömbje és az Agrártudományi Egyetem aulája, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Kémiai Intézete, a Kölcsey Művelődési Központ komplexuma, valamint a Zeneművészeti Főiskola épülete külön is kiemelendő. Munkásságának fontos területét képviselte kórházak tervezése az egész országban (pl. Balassagyarmat, Kisvárda, Orosháza, Siófok). 1988-ban saját tervezőirodát alapított, amely elsősorban társasházak tervezésével foglalkozott.

A gyakorlat mellett az elmélet terén is maradandót alkotott: építőipari folyóiratokban több száz publikáció fűződött a nevéhez. 1951 és 1956 között a Budapesti Műszaki Egyetem tanársegéde volt, majd 1961-től a Debreceni Agrártudományi Egyetemen, 1971-től pedig az Ybl Miklós Építőipari Főiskola tanáraként adta át tudását a fiataloknak. Érdekfeszítő előadásait gyakran színesítette páratlan diagyűjteményének képeivel. Életművéért 1998-ban kiérdemelte a DLA tudományos minősítést, illetve rangos elismerések sorát: Ybl Miklós-díj (1961, 1970), Alpár-díj (1971), Széchenyi-díj (1992), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2005).

Művei:

Tervezési ismeretek : mezőgazdasági építészet. Bp. 1976. 185 p.
Hol élünk ma? Hol élünk holnap? In: Napjaink, 1980. 10. sz. pp. 3-8.
Kórházépítészetünk múltja és jövője. In: Egészségügyi Gazdasági Szemle, 1985. 1. sz. pp. 72-77.
Gazdálkodás szellemi erőinkkel. In: Magyar Építőipar, 1986. 7. sz. pp. 385-390.

Irodalom:

Németh Tibor: Celldömölktől a Széchenyi-díjig : beszélgetés Mikolás Tibor építészmérnökkel. In: Vasi Szemle, 1997. 1. sz. pp. 99-104.
Berta Erzsébet: Építészeti ideológia: beszélgetés Mikolás Tiborral, a Kölcsey művelődési központ építésztervezőjével. In: Debreceni Disputa, 2003. 1. sz. pp. 31-35.

N. T.

Mercz Gábor

MERCZ GÁBOR
(Bp., 1974. február 17. - Ajka és Bakonygyepes között, 2006. május 24.)

asztaliteniszező

Tehetségét már fiatalon bizonyította azzal, hogy serdülő magyar bajnoki címet szerzett. Pályafutását Sidó Ferenc tanítványaként a Budapesti Spartacusban kezdte, majd a Postás SE, a Győri Elektromos, a Kiskunfélegyháza, a Wiener Neudorf, majd újfent a Ceglédi VSE csapatait erősítette. Sportszerűséggel párosuló eredményessége és nagyszerű emberi tulajdonságai miatt nemcsak a honi élcsapatok versengtek érte, hanem külföldre is csábították. 2004 tavaszán mégis a CVSE-Mávépcell csapatához igazolt, és rögtön az első szezonban 84%-os teljesítményével oroszlánrészt vállalt abban, hogy gárda bronzérmet szerzett. A 2005/2006-os szezon még ennél is fényesebbre sikeredett. Nagyrészt az ő 93%-os eredményességének köszönhetően a csapat bejutott a bajnoki döntőbe. Egyéniben a magyar bajnokságon 1994, 1995, 1996 és 1998-ban az 5-8. helyen végzett, 1998-ban pedig párosban harmadik lett. Felnőtt TOP 12 bajnokságon ötödik helyezett volt 1996-ban. Igazi közösségi ember volt: a csapatversenyben egyesületeivel hatszor végzett dobogós helyen a magyar bajnokságban. A Cegléd játékosaként 1995-ben és 2000-ben szerzett csapatbajnoki ezüst volt legnagyobb sikere. Válogatott kerettag volt mind ifjúsági korosztályban, mind felnőttként.

2006. május 25-én legnagyobb sportsikerére készült Celldömölk, mert délután rendezték volna az asztalitenisz extraliga döntőjét, melyen lépéselőnyben volt a Celldömölk csapata a Kecskeméti Spartacussal szemben, mivel a döntő első mérkőzésén 10-7-re győztek. Ünnepelni akart az egész város, de a reménykedést felváltotta a gyász. Előző nap vidáman, izgatottan indult el otthonából a 3 celldömölki játékos: ifj. Kovács János, Szabó Krisztián, és Mercz Gábor, hogy a másnapi döntőn pihenten állhassanak asztalhoz. Az esti órákban a 8-as számú főúton Veszprém felől haladva Ajka határában a hármas leágazónál a vizes, csúszós úton autójuk egy lejtős, balra ívelő szakaszon nekiütközött a szalagkorlátnak, majd a bal oldali forgalmi sávba átsodródott és egy szemből jövő kisteherautó oldalát találta el. Az autóba egy másik személygépkocsi is belehajtott. A jobb hátsó ülésen utazó Mercz Gábor a helyszínen szörnyethalt, a másik két játékost súlyos sérülésekkel szállították kórházba.

A Magyar Asztalitenisz Szövetség felajánlotta a csapatnak, hogy a döntőt egy későbbi időpontban - ha már a játékosok felépülnek - lejátszhatják, de ők nem kívántak élni ezzel a lehetőséggel. Bár az évkönyvek a kecskemétieket tüntetik fel bajnokként, a szövetség elnökségének döntése értelmében az aranyérmet a celldömölki csapat is megkapta, így Mercz Gábor posztumusz bajnok lett...

A ceglédi sportolót a legbecsületesebb asztaliteniszezőként tartották számon azok, akik megfordultak az asztalok környékén. Imádta feleségét, Csillát, négyéves kislányát, Dorinát és választott sportját, az asztaliteniszt. Tiszteletére minden évben Celldömölkön rendezik meg a Mercz-emlékversenyt.

Irodalom: 

Mercz Gábor emlékére. Internet: http://cvse.gportal.hu/gindex.php?pg=14771797 [Letöltés: 2014. december 27.]
Tulok Gabriella: Gyász, posztumusz bajnoki cím + In memoriam. In: ÚK, 2006. 11. sz. (június 9.) p. 11.

N. T.

Limpár József

LIMPÁR JÓZSEF
(Jánosháza, 1940. január 28. - Celld., 2014. december 8.)

közgazdász, Celldömölk tanácselnöke (1973/1979)

A vasutas családból származó fiatalember általános iskoláit szülőhelyén, a középiskolát Pécsett, a Közgazdasági Technikumban végezte 1954 és 1958 között. Érettségi után az Autóközlekedési Vállalatnál dolgozott Pápán forgalmi szolgálattevőként, később menetirányítóként, majd 1966-tól áthelyezéssel kinevezték a celldömölki kirendeltség vezetőjének. 1968/69 folyamán közlekedési tiszti iskolát végzett. A közélet iránti érdeklődése következtében 1967-től tanácstagként vett részt a helyhatóság munkájában. Innovatív szemléletmódját jól jellemzi, hogy 1968-ban elindította a celldömölki helyi autóbuszjáratot, amely akkoriban csak a városi rangú települések kiváltsága volt. 1973-ban megválasztották Celldömölk tanácselnökévé és meghatározó szerepe volt a település városi rangjának megszerzésében. A nagyközség a hetvenes években a dinamikus fejlődés időszakát élte, amit a település vezetése hatékony programokkal támogatott. 1975-ben az országban ötödikként kapta meg a Ság hegy a tájvédelmi körzet minősítést. Az OTP által finanszírozott egyre minőségibb lakásépítési program összhangban zajlott azzal a munkahely-teremtési folyamattal, amelynek eredményeként Celldömölkön a városiasodás küszöbére érve már több mint 7000 munkahely teremtődött. A miniszteri rendeletben meghatározott 34 városi kritérium közül 33-nak megfelelt Celldömölk, mindössze az uszoda hiányzott. 1978. június 30-án tanácselnökként írta alá az 19/1978. számú tanácshatározaton alapuló, Elnöki Tanácshoz címzett, várossá nyilvánítási kérelmet.

1979-től 1990-ig Kemenesalja fővárosának tanácselnök-helyettese volt, s e pozíciójában a városüzemeltetés és a városfejlesztés felelőse. Közben 1985-ben elvégezte az Államigazgatási Főiskolát. A városi rang erőteljes fejlesztéseket indított el: tovább folytatódott a lakásépítési program, a közművesítés magasabb szintje valósult meg (gáz- és szennyvízhálózat). A várost adósság nélkül, 16 millió Ft tartalékkal adta át az önkormányzati választások után megalakult képviselő-testületnek.

1990-ben három párt (KDNP, MDF, MSZP) kérte fel közös polgármesterjelöltnek, de nem vállalta, mert képviselő szeretett volna lenni. Körzetében azonban csekély szavazatkülönbséggel alulmaradt. A rendszerváltást követően szakirányban képezte magát tovább: 1995-ben diplomázott a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem egészségügyi menedzserképző szakán. 1991-től az intaházi Pszichiátriai Rehabilitációs Intézet, majd 1996-tól a Kemenesaljai Egyesített Kórház gazdasági igazgatójaként működött. Komoly érdemeket szerzett a kórház-rekonstrukció megvalósításában, az egészségügyi intézmény modernizálásában. 1994-től Celldömölkön önkormányzati képviselő lett, valamint Vas Megyei Közgyűlés tagja, ahol az egészségügyi bizottság elnöki tisztségét is ellátta, a következő két ciklusban (1998-2006) pedig bizottsági alelnök volt. 1998-tól a celld-i önkormányzatban előbb egészségügyi bizottsági, majd 2002-től pénzügyi bizottsági elnök.

Kitüntetései: Pro Humanitate (1978), Közbiztonsági Érem Arany Fokozata (1980), Munka Érdemrend Bronz Fokozata (1986), Pro Natura (1990), Köz Szolgálatáért Érdemjel Arany Fokozata (2004), Pro Sanitate (2004), Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (2008).

Irodalom:

Losoncz Andrea: „A sors által vezérelt élet jutott nekem...” 1-2. rész. In: ÚK, 2014. 4. sz. (március 7.) p. 6.; 2014. 7. sz. (április 18.) p. 7.
In memoriam Limpár József. In: ÚK, 2014. 23. sz. (december 19.) p. 7.

N. T.