Szabó József

SZABÓ JÓZSEF
(Alsómesteri, 1902. április 2. – Győr, 1986. október 17.)

evangélikus püspök, Madách-kutató


Tősgyökeres kemenesaljai, szorgalmas parasztcsaládból született. „Parasztivadék vagyok” – hangoztatta öntudattal, mint egykoron Luther, akinek hitéből merített, s aki ugyanezt vallotta magáról. Édesapja és bátyja is falusi bíró volt. Az alsóbb iskolákat szülőfalujának osztatlan elemi iskolájában végezte. Sokat köszönhetett osztatlan elemi iskolai tanítójának, Gaál Sándornak, aki felismerte a benne szunnyadó tehetséget és szüleinek még az 1914-es hadifogságából is azt üzente: „a Jóska gyereket ne felejtsék elvinni a soproni líceumba”. A kiváló képességű, tehetséges fiú a patinás soproni tanintézet növendéke lett, s érettségi után ugyancsak a soproni evangélikus hittudományi karon folytatta tanulmányait. Teológiai tanulmányait befejezve Szombathelyen szentelték lelkésszé, s egyházi főhatósága Győrbe helyezte gyülekezeti segédlelkésznek. Rövidesen vallásoktató lelkészi szolgálatba nevezték ki. Eme szolgálatai közben egy szemesztert ösztöndíjasként Angliában töltött. Remekül elsajátította az angol nyelvet, de németül is kiválóan értett.

Három év múlva püspöki másodlelkész, majd a győri gyülekezet megválasztotta rendes lelkipásztorává, s újabb előrelépésként igazgató lelkész lett. Győri lelkészi szolgálata éveiben vette át az evangélikus egyházi sajtó irányítását. Főszerkesztője volt a Harangszó című országos evangélikus hetilapnak, tíz éven át szerkesztette a 40000 példányban megjelent Evangélikus Naptárt, ezen kívül kiadóhivatalt, könyvkereskedést és nyomdát szervezett. Cikkek és tanulmányok sokaságát írta és gyakran fordított is. Luther írásaiból állította össze, s adta ki a "Jer örvendjünk keresztények" című, mindennapra szóló áhitatoskönyvet. A Dunáninneni Egyházkerület püspökévé 1948. március 18-án iktatták be. „Palócország”-ba, Balassagyarmatra került, ahol megismerkedett a madáchi életművel. Alig négy évi püspöki szolgálat után, a kommunista államhatalom nyomására püspöki tisztéről le kellett mondania, de megmaradhatott balassagyarmati gyülekezeti lelkésznek. Kiváló hitszónok volt: szemléletesen, színesen, ízes beszéddel, a szókincs változatos alkalmazásával hirdette az igét. Képes volt magával ragadni közönségét, szavainak nem csak zengése, de súlya és hitele is volt. 1973-ban vonult nyugdíjba és ekkor tért vissza Győrbe.

Szabó Józsefet már ifjúkorától kezdve foglalkoztatta Madách nagy műve és ezt húzta érettségi tételéül is. Roppant nagy szorgalommal és kitartó szenvedéllyel foglalkozott Madách Imre: Az ember tragédiája című művével. Összegyűjtötte a mű elérhető összes hazai és külföldi kiadását, Arany János után pedig elsőként gondozta a dráma szövegét. Mikrofilológiai alaposságára jellemző: a Tragédia 4140 sorát egybevetette Madách kéziratával, annak változtatásaival és Arany Jánosnak a költő által felhatalmazott javításaival. Korrigálta az apró tollhibákat, mérlegelte a Madách életében megjelent két kidás nyomdahibáit és áttekintette a több mint száz újabb kiadás szövegingadozásait is. Kutatásainak legjelentősebb eredménye: kilenc helyen az Arany-módosítás helyett – részletes indoklással – visszaállította az eredeti madáchi szöveget. Sok évtizedes kutatásainak eredményeként 1972-ben látott napvilágot a mű díszkiadása Madách Imre születésének 150. évfordulójára Bálint Endre illusztrációival. Komoly irodalomtörténészi és filológiai búvárkodás, valamint a nyugalom éveit megédesítő munkálkodás eredménye a győri Xantus János Múzeumban lévő, több mint 8000 dokumentumból álló hagyatéka, a világhírű Madách Gyűjtemény.

Tudományos munkásságát előbb 1983-ban Madách-díjjal ismerték el, majd az Evangélikus Teológiai Akadémia 1984. február 5-én tiszteletbeli doktori (doctor honoris causa) címmel tisztelte meg.

Születésének centenáriuma alkalmából Mesteriben, 2002. április 1-jén Ittzés János evengélikus püspök idézte fel alakját és avatta fel szülőházán a Réti Zoltán balassagyarmati festőművész által alkotott és adományozott domborművet.

2003. január 29-én, a Civitas Fortissima Nap alkalmából Balassagyarmat város Önkormányzata Szabó Józsefnek posztumusz díszpolgári címet adományozott.

Irodalom:

Veöreös Imre: „Fényben, borúban te maradj velem!” : Szabó József emlékezete. In: Diakónia, 1987. 1. sz. pp. 15-24.
Tóth László: „Fedetlen fővel és levetett saruval”. /Emlékezés dr. Szabó József munkásságára/. In: Palócföld, 1992. 2. sz. pp. 134-137.
Sümeghy József: D. Szabó József. In: Lelkipásztor, 1996. 3. sz. pp. 84-86.
Tóth László: Szabó József (1902-1986). In: Arrabona, 1999. 1-2. sz. pp. 365-374.
Kovalcsik András: Dr. Szabó József, a Madách-kutató püspök. In: Honismeret, 2003. 2. sz. pp. 25-28.

N. L. - N. T.

Steuer Jónás Gyula

STEUER JÓNÁS GYULA
(Kemenessömjén, 1841 – Budapest, 1913. március?)

kávés, vendéglátós

Szülőföldjén, majd a bécsi Daum Kávéházban tanult, ahol pár év múlva már üzletvezető. Rövid idő elteltével Pestre tette át a székhelyét, ahol az egyik legtekintélyesebb fogadó főpincére és 1869-től kezdve egyik utolsó bérlője volt. A 32 szobás "Két Oroszlán"-hoz 13 külön istálló csatlakozott, és itt szállásolták el a verhetetlen "Kincsem" kancát is. Steuer 1875-ben nyitotta meg a Duna-parti Lloyd Kávéházat és 1883-ban alapította meg a Múzeum körúti Fiume Kávéházat. A nagy, tizenöt ablakos, kettős oszlopsorral felosztott helyiségben volt szellőző-berendezés, hálós izzótesteket alkalmaztak, valamint három vadonatúj biliárdasztalt állítottak fel és jelképként Fiume címerét függesztették ki, amelyről a kávéház a nevét kapta. A kitűnő konyha ellenére az igazi fellendülést az éjjel-nappal folyamatosan nyitva tartásra való áttérés hozta meg. A vendégek otthonosságát fokozta, hogy a pesti újságokon kívül vidéki hírlapokra is előfizetett a tulajdonos. Az első pesti vendéglátóhely volt, ahol csak magyarul lehetett rendelni. Az első kávés volt, aki – svábhegyi tehenészetére alapozva – "valódi" tejet garantált a kávéhoz. Külön asztaltársaságot alkottak a színészek, az újságírók, a függetlenségi képviselők, valamint az írók, akik közül Ambrus Zoltán és Reviczky Gyula törzsvendégnek számított. Steuer hírnevére jellemző, hogy szakmai körök szerint már születésekor szinte magával hozta kávésipari engedélyét. Vendégkörét megbecsülte, de vigyázott arra, hogy ne legyen bizalmaskodó.

Az előzmények után nem hatott meglepetésként újabb alapítása: 1888-ban az Abbázia Kávéház kezdte meg működését irányítása alatt. A főváros egyik legfényesebb kávéházához hatalmas terasz tartozott, belül alpakka csillárok, a Monarchia talán két legnagyobb, Brüsszelből hozatott falitükre és ónixmárvány asztallapok fogadták a betérőket. A kávéház Eötvös Károly "második otthona" lett, akinek asztalánál gyakran megfordult – többek között – Bródy Sándor, Heltai Jenő és Molnár Ferenc. A századforduló környékén a képzőművészek leglátogatottabb találkozóhelyének tekintették, akiknek külföldi és hazai napilapok, folyóiratok tömege állt rendelkezésére. Az általuk kedvelt asztal az Új Magyar Pantheon nevet viselte: nem alaptalanul, hiszen Csók István, Fényes Adolf, Ferenczy Károly, Kernstok Károly, Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál alkották az asztaltársaságot.

Steuer Gyula alapításától, 1885-től tagja volt a "Deák Ferencz a Testvériséghez" elnevezésű szabadkőműves páholynak. Tekintélyét jelzi, hogy hosszú időn keresztül szerepelt a budapesti virilisek, vagyis az 1200 legtöbb adót fizető polgár listáján. 1908. december 18-án közkereseti társaságként vették nyilvántartásba a "Steuer Gyula céget".

Temetésén részt vett a francia és a spanyol konzul is, akik Hevesi Simon rabbi búcsúbeszédét hallgathatták a sírnál. Halálával a kávéházi "hőskorszak" egyik nagy öregjét veszítette el a szakma, de tapasztalatait fiára, Marcellre (1875-1944) hagyományozta, aki –miután 1907-ben eladták a "Fiumé"-t, az Abbázia kávésaként őrizte a kávés dinasztia jó hírét.

Steuer Gyulának két házasságból (Hoffmann Karolina és Hoffmann Henriette) 6-6 fiú- és leánygyermeke született, így özvegyének 1920-ban történt halálakor tizenkét utód között kellett megosztani az örökséget. Az alapító érdemeinek elismeréseként 1924-től 1936-ig "Steuer Gyula Abbázia Kávéház" néven működött tovább a cég.

Az 1949-ben államosított Abbázia helyén jelenleg a Kereskedelmi Bank Rt. épülete található, falán a hírneves kávéházra utaló emléktáblával.

Irodalom:

Erki Edit: Kávéház-sirató. Bp. 1995.
Gundel Imre-Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Budapest, 1979.
Schweitzer Gábor: Lapok az Abbazia kávéház történetéhez (az 1888-as alapítástól az 1944-es ideiglenes bezárásig). In: Budapesti Negyed 12-13. (1996/2-3). pp. 121-138.

N. T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:06)

Savanyú Jóska

SAVANYÚ JÓSKA
(Izsákfa, 1841. szeptember 12. – Tótvázsony, 1907. április 9.)

betyár

Apja, idősebb Savanyú József juhászszámadó volt a Veszprém megyei Orosziban, anyját Kovárczi Erzsébetnek hívták. Birkalopás miatt kellett elbujdosnia. Veszprém, Vas Zala és Győr megyékben folytatta kóborló életét. 1860-ban 8 hónapot töltött a veszprémi fegyházban fegyveres csavargásért. 1872-ben egy sitkei rablás miatt ismét letartóztatták, de bűnrészességét nem tudták bizonyítani. 1875-ben Sümegen egy hónapot töltött börtönben súlyos testi sértés miatt.

1881-ben Bogyai Kálmán csabrendeki földbirtokos kúriáját próbálta társaival sikertelenül kirabolni, eközben lelőtték Bogyai Antalt, a ház urának testvérét. A nagyvázsonyi uradalmi pénztárt vakmerő módon fényes nappal harmadmagával rabolta ki.

1883-ban már országos körözést adtak ki ellene, 1000 forintos díjat tűztek ki a fejére és 1884-ben statáriumot hirdettek elfogatására. 1884 áprilisában Magyarósi István billegi bojtár a zalaegerszegi szolgabírónál bejelentést tett, hogy hajlandó Savanyú Jóskát és társait a hatóság kezére adni. Tettét bosszúvágy vezérelte, mivel nagybátyját 1883-ban Savanyúék a henyei erdőben agyonlőtték. Magyarósi a Tapolca környékén tartózkodó betyárokat áldomásra hívta a halápi erdőbe: csaliként egy romos akolban elrejtett fél akó bor szolgált, de az első kulacs borba még nagy adag erős altatót is kevert. A csendőrök a zalahalápi erdőben május 4-én fogták el a kábult Savanyút és társait.

A szombathelyi törvényszék előtt felelt tetteiért. Az 1884. évi börtöntörzskönyv 85. sz. és az 1887. év 166. sz. bejegyzésében szereplő személyleírás szerint 159 cm magas, zömök testalkatú, arca gömbölyű, piros szeplős, haja gesztenyeszínű, homloka magas, szemöldöke szőke, szeme kék, orra és álla rendes, szája széles, bajusza gesztenyeszín, fogai épek, különös ismertetője a homlokán jobboldalt felül látható forradásos sebhely. Az ügyész 27 pontban adta elő a vádat, amelyek között bobai és szergényi emberölés is szerepelt. Savanyú mindent tagadott. „Igénytelen alak. Szemei, ajkai egyre vonaglanak, görcsösen szorongatja a kalapját. A közönségre azonban kihívó tekinteteket vet. Szemöldökeit összevonja és sötéten néz a kiváncsiakra. Szemei villognak. A vádbeszéd hallatán többször mosolygott, sőt egyszer hangos nevetésre fakadt, amiért az elnök megrótta" – írta a perről tudósító újságíró. Savanyú védője Stirling József volt, aki Horváth Boldizsár politikai köréhez tartozott, de számos botrány fűződött a nevéhez. A tárgyalás során kiderült, hogy a bűnéűl felrótt rablások és fosztogatások jelentős részét nem ő, hanem a nevében követték el.

Az ügyész halálbüntetést javasolt, de csak életfogytiglan tartó fegyházra ítélték. Fellebezése után másodfokon 1886. november 22-én tárgyalta az ügyet a Királyi Ítélőtábla. Ekkor halálra ítélték. Az ismételt fellebezés alapján a Kúria III. számú büntetőtanácsa újfent életfogytiglani fegyházra módosította az ítéletet. A büntetés letöltésére két társával az illavai országos börtönbe szállították. Huszonkét év raboskodás után Csáky Károly váci püspök közbenjárására kapott kegyelmet. Rövid ideig – mint látványosságot – egy pesti kávéháztulajdonos mutogatta. Hamarosan testvéréhez, a tótvázsonyi juhászhoz költözött. Szabóműhelyt nyitott, de súlyos reuma kínozta, és – búcsúlevele szerint – a fájdalmak miatt főbe lőtte magát. Sírja idegenforgalmi látványosság, emlékét számos betyártörténet, népdal őrzi.

Irodalom:

Feiszt György: Savanyú Józsi vázlatos élete. In: Vas Népe, 1983. december 17. p. 6.
Feiszt György: Savanyú Jóska Vas megye törvényszéke előtt. In: Vas megyei levéltári füzetek 3. Szombathely,1990. pp. 219-229.
Veszprém megyei életrajzi lexikon. Veszprém, 1998.
Sipőcz József: Savanyó Józsi, a jó betyár. Veszprém : Viza, 2006. — 121 p. (tovább)

Gy. G. – N. T.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 17:00)

Sándor József

SÁNDOR JÓZSEF
(Kapolcs, 1895. október 30. - Szombathely, 1976. szeptember 13.)

tanító, népköltésgyűjtő


Ősei apai ágon több nemzedékre visszamenően kovácsok voltak. Az elemi iskolát a festői szépségű völgyben elhelyezkedő Kapolcson, a négy polgárit Tapolcán végezte el. A szorgalmas, jó tanuló fiút a család taníttatta. A soproni Evangélikus Tanítóképző Intézetben 1916-ban szerzett oklevelet. Tizenkét éves volt, amikor az első, rokonoktól és bizalmas ismerősöktől hallott dalokat leírta. Az ismerteket ösztönösen elhagyta, a régi szövegeket gyűjteménybe írta. Tanítónövendék korában könyvtárakat, könyvkereskedéseket látogatott, mindinkább elkötelezve magát gyűjtő tevékenységének.

1917-ben Kapolcson segédtanítói állást kapott, majd egy év múlva Zalagalsára került tanítónak, ahol egyben a községi ifjúsági egyesület elnöke lett és 1919-ben családot is alapított. A zárt falusi környezet jó talaja volt a gyűjtőmunkának, ami kiterjedt dalokra, versekre és balladákra, valamint az ünnepkörökhöz tartozó szokások, gúnyversek, kortesnóták, a népélet különféle területeire vonatkozó gyűjtésre. 1920-ben a Néptanítók Lapjában felhívás jelent meg népköltési anyag beküldésére. Sándor József addig gyűjtött anyagát elküldte a pályázatra, és a népes mezőnyben harmadik helyezést ért el, 500 korona jutalomban részesülve. Sebestyén Gyula neves néprajztudós dicsérő, elismerő levele, - addig ismeretlen regös ének és balladák beküldéséért - további ösztönzést adott számára. Kapcsolatba kerül Darnay Kálmánnal, a híres sümegi múzeum alapítójával, aki nagyra becsülte áldozatos munkáját.

1927-ben pályázat útján Kemenesmagasi választotta meg tanítójának, ahol közel 30 évig folytatta a gyűjtést. Az 1930-as évek elején a megyei népművelési bizottság Kőszegen tartott egyhetes tanfolyamán ismertette gyűjtési módszereit. Itt figyelt fel rá Dezső Lipót tanfelügyelő, aki közlésre kérte hozzászólását, amit elküldött, de nem jelent meg. Ősszel a tanfelügyelő látogatást tette az iskolában, és Sándor Józseftől anyaga átadását szerette volna elérni. Szerencsére ellen tudott állni főnöke fellépésének. 1956-ban nyugdíjazását kérte. 1957-ben fiához költözött Vönöckre és ott vásároltak lakást. Bár a gyűjtést abbahagyta, szerette volna, ha addigi munkája nem vész kárba, ezért 1960-ban a Savaria Múzeumnak ajánlotta fel anyagát. Szentléleky Tihamér igazgató személyesen kereste fel. Sándor József népköltési gyűjtését, sok régi könyvét, pénzeket adott át neki, amit négy nagy csomagban szállítottak el Szombathelyre. A múzeumba került a nagyapjától örökölt, árverésen vett becses emlék, az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó 1780. évi első teljes évfolyama. Sándor József közel ötven évig élt és dolgozott Kemenesalján. Az 1912-1959 között gyűjtött népköltési anyagának mintegy harmada, 243 szöveg származik Magasiból. Különösen sokat köszönhetett az ott élő, iskolázatlanul is művelt és köztiszteletben álló Szuh Károly kiváló memóriájának. Sajnos, Sándor József pályázatra beküldött anyaga közlésre már nem került, mert a Magyar Népköltési Gyűjtemény, ami a legújabb kutatásokat megjelentette, 1924-ben megszűnt. Kéziratban maradt Kemenesmagasi rövid története című dolgozata is. A lelkes néptanító, mint népköltésgyűjtő feledésbe merült.

Irodalom:

Káldos Gyula: Sándor József népköltésgyűjtő. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1996. 1. sz. pp. 58-68.

K. Gy.

Salgó Ernő

SALGÓ ERNŐ (Jánosháza, 1873. december 31. – Budapest, 1946. április 24.):

újságíró, műfordító, orvos


Az egyetemet Budapesten végezte, ahol doktori oklevelet szerzett. Orvosi tanulmányokat folytatott Párizsban és Berlinben is. Megalakulásától az Újságírók Kórház- és Szanatórium Egyesületének orvosa volt. Első kritikai cikkeivel már egyetemi hallgató korában magára vonta az irodalmi körök figyelmét. Eleinte az Egyetértés c. lapnak volt irodalmi- és színikritikusa, de dolgozott a Budapesti Szemlének is. Később a Független Magyarország, majd a Pesti Napló belső munkatársa volt. Ezt követően a Magyarország színikritikusa lett. Mindezek mellett publikált A Hét, a Nyugat, az Új Magyar Szemle és a Jelenkor hasábjain is. Színikritikái gazdag ismeretekről, európai szempontokról és kitűnő logikai érzékről tanúskodtak. 1899-ben a Magyar Színház, 1903-ban a Királyi Színház titkára lett, utóbb itt színházi orvosként is működött. Az eredetihez alkalmazkodó dús stíluskézséggel fordította Stendhal, Goncourt, Goethe, Flaubert, Anatole France, Victor Hugo, Emile Zola és mások műveit. Egyetlen kötetében – amelyben húsz év munkásságának legjavát gyűjtötte össze – olyan nagyságokról közölt esszét és kritikákat, mint Stendhal, Sophokles, Anatole France, Guy de Maupassant, de értően szólt kortársai alkotásairól is.

Művei:

Írók és színdarabok. Budapest, 1916.

Jelentősebb fordításai:

J. W. Goethe: Egmont (1930.)
H. B. Stendhal: A szerelemről (1913. és 1922.)
G. Flaubert: Szalambó (1907., 1928., 1930.)
A. France: Bonnard Sylvester vétke (1930.)
A. France: Coignard abbé véleményei (1924.)
A. France: Vörös liliom (1902., 1917., 1922., 1925.)
V. Hugo: A nyomorultak (1926.)
E. Zola: Emlékeim. Jean Gourdon négy napja (1930.)


Irodalom:

Lengyel Menyhért: Salgó Ernő: Írók és színdarabok. In: Nyugat, 1916. II. köt., p. 140.
Gálos Rezső: Salgó Ernő. In: Egyetemes Philológiai Közlöny, 1928.

Gy. G.

Révész Mihály

RÉVÉSZ MIHÁLY
(Kemenesmihályfa, 1884. december 16. – Budapest, 1977. május 18.)

újságíró, történész, politikus

Apja Reisner Gyula szabósegéd, anyja Fellner Hanna háztartásbeli volt, akik vele együtt nyolc gyermeküket nevelték fel. Révész Mihály 1908-ban kötött házasságot Nóbis Margit nyomdai munkással. Két gyermekük született: Györgyi és András.

A budapesti Tavaszmező utcai gimnáziumban letett érettségit követően a kolozsvári egyetemen jogi diplomát szerzett ifjú 1906-ban Budapesten doktorált.

Publicisztikai pályafutását Makón, a "Maros" című szociáldemokrata szemléletű lap munkatársaként kezdte 1905-ben. Az MSZDP-nek 1903-tól lett tagja, a szocialista diákmozgalom egyik első szervezője volt, továbbá 1904-1929 között az MSZDP kongresszusi jegyzőkönyveinek szerkesztője. 1906 májusában a "Népszava" szerkesztőségének rovatvezetőjévé nevezték ki, és egészen 1948-ig a lap belső munkatársa maradt. Gazdag irodalmi tevékenységet fejtett ki: elsősorban a munkásmozgalom történetével kapcsolatosan írt novellákat, életrajzokat és cikkeket. 1912-től hét éven át az "Ifjúmunkás" című lapot szerkesztette. A Tanácsköztársaság időszakában 1919 május elejéig huszonnégy kormányzótanácsi ülés teljes jegyzőkönyvét készítette el. Korának egyik legképzettebb gyorsírója volt, de egy mára elfeledett rendszert alkalmazott és egyéni rövidítéseit szinte lehetetlen feloldani. Révész 1919-ben tagja volt az írói választmánynak, és elévülhetetlen érdemei voltak a munkásmozgalmi dokumentumok összegyűjtésére alakult Proletármúzeum szervezésében. Tevékenységéért külföldre kényszerült emigrálni, s előbb a "Pozsonyi Munkásújság" szerkesztője lett, majd 1920-tól 1924-ig Bécsben vett részt a szociáldemokrata emigráció munkájában és szerkesztette a "Jövő" című lapot. Ebben az időszakban is a "Népszava" munkatársa maradt: "... minden nap 1-2 hasábnyit várhattak tőlem... Azon akarok lenni, hogy a lap külföldi hírszolgálatának ez a része a legjobb legyen a budapesti zsurnalisztikában".

1924 januárjában Magyarországra visszatérve a "Népszava" éjszakai szerkesztője lett. 1925 és 1944 között a Budapesti Törvényhatósági Bizottságban működött. 1927-től 1933-ig szerkesztette a szociáldemokraták elméleti folyóiratát, a "Szocializmus"-t. Túlzásoktól mentes, higgadt egyéniségét mutatja, hogy amikor a "Népszava" szerkesztőségében nagy viták dúltak az újság hírlap illetve pártlap szerepének erősítéséről 1933 szeptemberében, ő a hírszolgáltatás "pártjára állt". Talán ennek is köszönhető, hogy rövidesen felmentették a "Szocializmus" irányításának feladatától. Munkásságának kiemelkedő eredménye a szociáldemokrata mozgalom történetéről – erősen cenzúrázott formában – 1941-ben megjelent "Fél évszázad" című kötete. (1946-ban a teljes kézirat látott napvilágot – vastagabb betűvel szedve a korábban kihagyásra ítélt részeket, s így egyúttal kor- és cenzúratörténeti dokumentummá vált.) A "Népszava" híres, 1941. december 25-i számában "Magyarság, szocializmus" címmel írt cikket a nemzeti és szociális küzdelem szerves egységéről. 1945-től három éven át a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt, egyben 1948-ig nemzetgyűlési képviselő. Egy jellemző történet róla: 1945 végén tudósítást kapott arról, hogy Rákosi valahol beszédet mondott. A hírközlő így diktálta a neve után a rangját: "az MKP vezére". Révész áthúzta a vezér szót és föléírta.: vezetője... Az egyesülés előtt visszahívta a pártja mindkét pozícióból, melybe a párt révén került, az MTI-ből is és a Nemzetgyűlésből is. Mihály tele volt tervekkel és azt remélte, hogy ha a politikai pozíciókból ki is szorítják, megírhatja azokat a nagy monográfiákat, melyekhez évtizedek óta gyűjtötte az anyagot.

A magyar szociáldemokrácia nagy öregjéhez nem mertek nyúlni, de fia 1950. szeptemberi koncepciós perbe fogásával egyidejűleg nyugdíjazták, sőt ki is fosztották és elvitték az egész hatalmas, jegyzeteit is tartalmazó magánarchívumát, melyet különgyűjteményként remélt a munkásmozgalmi archívumon belül megőriz(tet)ni. Több mint hét évtized alatt rengeteget publikált a napilapokban, de cikkeinek zöme aláírás nélkül, egy-egy betűjellel vagy az általa kedvelt "borgisz" szignó alatt jelent meg.

A munkásmozgalom történetírásának úttörői közé tartozott: először ő foglalta össze a magyar munkásmozgalom históriáját, aminek összefüggéseit nála jobban senki sem ismerte. Az általa alapított Révész-dinasztia (fia: Révész András [1909-1996] az újjáalakult Független Szociáldemokrata Párt elnöke lett 1989-ben) a magyar szociáldemokrácia meghatározó, progresszív vonulatát képviselte a XX. században.

Főbb művei:

A hűtlenségi pör. Bp. 1911. 16 p.
A magyarországi munkásmozgalom története (1867-1913). Bp. 1913. 95 p.
Somogyi Béla élete és munkássága. Bp. 1925. 72 p.
A Népszava története. Bp. 1930. 24 p.
Weltner Jakab. Bp. 1936. 37 p.
A magyar politika és a magyar szociális kérdések száz év előtt. Bp. 1941. 32 p.
Táncsics Mihály és kora. Bp. 1942. 152 p.

Irodalom:

Gárdos Miklós: A krónikás. In: Évfordulók '84. Budapest, 1983. pp. 275-279.
Az 1945. évi november 29-re összehívott nemzetgyűlés almanachja. Bp. 1999. pp. 498-499.

N. T.

Módosítás: (2013. Január 02. Szerda, 13:56)

Remport Elek

REMPORT ELEK (Alsóság, 1895 – Budapest, 1984. augusztus ?)

pedagógus

Álnév: Vathy Elek


Alsóságon született 1895-ben egy hat gyermeket felnevelő, szorgalmas földműves családban. Szüleire, Remport Sámuelre és Esztergályos Rozáliára hat gyermekük nevelésének és taníttatásának gondja hárult. Szülőfaluja elemi iskolájának elvégzése után, tizenkét éves korában a soproni evangélikus líceumba került. Az ország egyik legősibb egyházi intézete abban az esztendőben, 1907-ben ünnepelte fennállása 350 éves jubileumát. A "Soproni Líceumi Diákszövetség Emlékkönyve" (Sopron, 1938.) egyik írásából – "Líceumtól a honvédlaktanyáig" – tudhatjuk meg, milyen mozgalmas életük volt az első világháborús katona-diákoknak a rövidített tanulmányi idő és az előrehozott hadiérettségi miatt. Remport Elek is ebbe a korosztályba tartozott. Az 1895/96-belieket 1915 februárjában sorozták be, s április 15-ére jelezték bevonulásukat. Március 27-én kezdődött a két hetes húsvéti vakációjuk. Ezen a napon kapták meg a besorozott diákok az érdemjegyeiket, s azt ígérték, a bizonyítványukat postán küldik. Közben azonban a hadügyminisztérium egy hónappal elhalasztotta az újoncok bevonulását. Ezért a húsvéti vakáció után vissza kellett ülniük az iskolapadba, jóllehet március 27-én már hivatalosan is elbúcsúztatták őket. Április végén kapták meg az érettségi bizonyítványukat, s rá két hétre bevonultak a soproni 48. számú gyalogezred laktanyájába. A kiképzés rövidített ideje után máris vitték őket a frontra. Hetvenöt lícista diáktársa soha nem tért haza onnan. Remport Eleket Isten megtartotta, hazatérhetett. A világégés után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán, Eötvös-kollégistaként folytatta tanulmányait. Klasszika-filológiát tanult kiváló eredménnyel, és magyar-latin-görög szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, majd megszerezte a doktori fokozatot is. Az általa tanított nyelveken kívül franciául és olaszul is kiválóan értett.

A bölcsészettudományok doktora ezután kezdte meg oktató-nevelői tevékenységét. Az 1921-22-es tanévben a nagyhírű Fasori Evangélikus Gimnáziumban óraadó helyettes tanárként kezdte meg működését. Az 1923-24-es tanévben, a gimnázium fennállásának 100. évében már rendes, kinevezett tanár. Fiatal tanárként egymás után jelentek meg írásai és költeményei, előbb a Fasori Értesítőben, majd később sok más, főképp egyházi lapban, folyóiratban is. Felvette a Vathy Elek írói álnevet, e néven publikált. A "Vathy" írói álnév szülőfaluja Külsővati utcájához kötődik. Több mint négy évtizedes tanári munkássága után nyugdíjasként is sokat dolgozott. Családi életét Isten több gyermekkel áldotta meg. Éva leánya Svájcban él, a Közgazdasági Egyetemen szerzett diplomát. István fia vegyészmérnök lett a Chinoin gyárban. Remport Elek 89 éves korában, 1984. augusztusában halt meg, hamvait a rákoskeresztúri temetőben augusztus 29-én helyezték örök nyugalomra.


Főbb művei:

A magyar szépirodalom története. Kolozsvár, 1928. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Nevezetes anekdoták. Kolozsvár, 1939. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Kéztől- kézig. Budapest, 1934.
Játszunk tovább. Budapest, 1941.



Irodalom:

Mesterházy Sándor: Emlékezés Remport Elekre. In: Evangélikus Élet, 1988. 52. sz. (dec. 18.) p. 4.

Sz. P.

Rács Reich Imre

RÁCS REICH IMRE (Celldömölk, 1901. december 20. – Balatonfüred, 1962. március 12.)

festő

Festményeit először 1927-ben a Faluszövetség kiállításán mutatta be, melyen ezüstérmet nyert. Szülőhelyén ekkor még főleg mint szoba- és címfestőt ismerték, festői hajlamáról és tevékenységéről kevesen tudtak. A vármegye kultúregyesületének művészeti szakosztálya tagjai sorába választotta. 1931. szeptember 20-23. között a celldömölki községháza tanácstermében volt kiállítása, amelyen mintegy ötven festményt állított ki. A nagysikerű tárlaton számos képe talált gazdára. Ugyanebben az évben felvételizett a Képzőművészeti Akadémiára, amelynek elvégzéséhez a község havi száz pengő támogatást szavazott meg számára. 1935-ben elvégezte a Magyar Királyi Iparművészeti Iskola díszítőfestészeti szakát is. Később mestere édesapja, Reich Imre volt, akinek a nevéhez többek között a celldömölki zárda kápolnájának a díszítése is fűződik, s akivel minden jelentősebb munkát együtt végeztek. Díszletfestőként és restaurátorként is dolgozott. Kedvelt technikája az olaj és az akvarell volt. Előszeretettel nyúlt egyházi témához. 1948-ban az alsósági római katolikus templom neobarokk stílusban készült belső festését ő végezte el. 1949-ben a tervei alapján készült a pápai evangélikus templom renovációja. Mindezek mellett festett tájképet, csendéletet, portrét és aktot is. Műveit realista stílusban készítette. Tagja volt a városi képzőművészeti körnek. Több kollektív kiállításon is részt vett.

Irodalom:

Csengeri Háczky Egon: Egy ismeretlen festőművész Celldömölkön. In: Kemenesalja, 1931. szept. 20. p. 2.
V. S.: Reich Imre képkiállítása Celldömölkön. In: Vasvármegye, 1931. szept. 27. p. 2.
Wéber Gyula: Ifj. Reich Imre tárlatán. In: Kemenesalja, 1931. szeptember 27. p. 1.
Rács Reich Imre. In: Képző- és iparművészek Vas megyében. Szombathely, 1994. p. 77.

Gy. G.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:05)

Porkoláb Mihály

PORKOLÁB MIHÁLY (Boba, 1857 – Celldömölk, 1929)

ügyvéd, országgyűlési képviselő


A Monarchia-beli Magyarország utolsó kemenesaljai országgyűlési képviselője ősi nemesi dinasztia sarja volt. Édesapja Porkoláb Mihály bobai közbirtokos volt. Középiskoláit a soproni evangélikus líceumban végezte, az érettségit pedig Pápán tette le. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, ahol 1883-ban szerzett jogi doktorátust. Egy év múlva – az ügyvédi vizsgát követően – Kemenesalja fővárosában telepedett le és hivatásához hű maradt egészen haláláig.

Rögtön bekapcsolódott a helyi közéletbe, és a függetlenségi párt települési elnökeként Kiscell képviselő-testületének 40 éven keresztül oszlopos tagja volt. Hasonlóan hosszú ideig viselte az "evangélikus egyház felügyelője és ügyésze" címet. Számos közintézmény létesítését kezdeményezte, és alapítói között tartja számon a Kaszinó, valamint a Kemenesaljai Takarékpénztár, amelynek később vezetője lett. Több mint egy évtizeden át elnökölt a kórházi választmány ülésein, és a városi villanyüzem első igazgatójának is mondhatta magát. A kiváló jogász – akinek cikkei fővárosi és megyei lapokban jelentek meg – bekerült a megyei törvényhatóságba is, ahol előbb virilis, majd választott tag lett. Több nagy bűnperben tűnt ki enciklopédikus tudásával, és emberi tartáson alapuló rátermettségével. Tekintélyére jellemző, hogy 1906. április 19-én a muraszombati függetlenségi és 48-as Kossuth-párt vezetőinek gyűlésén a vend nyelvű közösség küldöttei és a megjelentek őt kiáltották ki képviselőjükké. Porkoláb Mihály ekkor még nem kívánt élni a bizalommal, de egy évtized leforgása után a szülőföld hívásának már nem tudott ellenállni: 1917 szeptemberében egyetlen jelöltként egyhangúlag őt választották függetlenségi párti programmal országgyűlési képviselővé képviselővé. Másfél éves mandátuma a Monarchia széthullásának idejére esett, ami erősen behatárolta a lehetőségeket, de az országgyűlési jegyzőkönyvek felkészültségéről és retorikai tehetségéről tanúskodnak. A kommün idején üldöztetésnek volt kitéve, és neve a túszok listáján szerepelt. Fia, Porkoláb István írta az 1927-ben megjelent, mai napig haszonnal forgatható és jelentős forrásértékkel rendelkező "Celldömölk Kismáriacell szabadalmas mezőváros története" című helytörténeti kiadványt.

Porkoláb Mihály puritán jelleméhez hivatásának lelkiismeretessége, a szeretetből végzett közmunka és teljes politikai függetlenség párosult. Celldömölk polgári életének egyik fő szervezőjeként minden társadalmi megmozdulásban irányító szerepet vállalt.


Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely, 1930. p. 215.

N.T.

Politzer Csapó Zsigmond

POLITZER CSAPÓ ZSIGMOND
(Kiscell, 1852. március 27. – Párizs, 1924. október 26.)

újságíró


Zalai származású apjának, Politzer Józsefnek dohányboltja volt Kiscellben, ahol Politzer elemi iskolába járt. Apját tíz éves korában elvesztette, és – önéletrajza szerint – egy hercegnő, gazdag gyám keze alá került, aki a tanulni vágyó fiú minden szellemi törekvését el akarta nyomni. Gyámjával szakítva a gimnáziumot Nagykanizsán végezte, ahol anyjának rokonai laktak, majd beiratkozott a műegyetemre. Tanulmányainak költségeit nyelvtanítással teremtette meg: négy nyelven beszélt a magyaron és a gimnáziumban megismert görögön és latinon kívül. A szocialista eszmék vonzásába kerülve tizenhét éves korában a Munkásegylet jegyzőjeként és az "Arany Trombita" című lap munkatársaként találkozunk nevével. Táncsics Mihállyal együtt részt vett az óbudai fiókegylet létrehozásában, népgyűléseken szónokolt, számtanra és mértanra oktatta a munkásokat és gyűjtéseket indított el sztrájkolók megsegítésére. Publicisztikai tevékenységét az "Arany Trombita" megszűnése után az "Általános Munkás Újság" hasábjain folytatta, majd az 1871. február 5-én indult "Testvériség" című lap felelős szerkesztője lett. Külföldi Viktor összeköttetése révén kapcsolatba került az Internacionáléval, és tájékozottságára utal, hogy rendszeresen forgatta a korabeli francia és német munkáslapokat. Politzer részt vett az 1871. június 11-én tartott pesti népgyűlésen és a párizsi kommün áldozatainak emléke előtt tisztelgő felvonuláson, ezért június 13-án – a Munkásegylet több vezetőjéhez hasonlóan – letartóztatták. A közel egy évig tartó vizsgálati fogságot követően megrendezett perben egyedül őt ítélték el felségsértés címén, egy korábbi gyűlésen elhangzott, Ferenc Józsefet közönséges állampolgárnak minősítő kijelentése miatt.

1873. szeptember 15-én nyíltak meg előtte a pesti törvényszék fogházának kapui. Október 5-én vette át a "Munkás-Heti Krónika" szerkesztői teendőit. Személyi ellentétek és elvi különbségek okozhatták, hogy november végén megvált a laptól, amelynek irányítását a liberális erők irányában nyitottabb Ihrlinger Antal vette át. Politzer ezután Münchenbe távozott, ahol mérnöki diplomát szerzett. A bajor munkásmozgalomba bekapcsolódván a "Zeitgest" című szociáldemokrata lap szerkesztője lett. 1878 júniusában letartóztatták Bismarck kancellár elleni sajtótámadás vétségének, valamint a bajor egyleti törvény megsértésének vádjával. Öt havi fogságra szóló büntetését a vizsgálati időszakkal letöltöttnek tekintették. Cikkei miatt kiutasították Bajorországból, mint a "nemzetközi munkásegylet egyik legveszélyesebb tagját". Rövid bécsi tartózkodás után Politzer 1879 márciusában visszatért Magyarországra és Szombathelyen telepedett le. 1880 májusában az országos munkásgyűlésen az egyesítő kongresszus az elnökök egyikévé választotta. Rendőri felügyelet alatt is tovább politizált és a Függetlenségi Párt 1882-ben alapított lapjának, a "Dunántúl"-nak lett a munkatársa. A hatalom korruptságát bíráló írásaival egyre több ellenséget szerzett és szinte kapóra jött számára, hogy a "Gazette de Hongrie" című, Budapesten megjelenő francia laphoz hívták. Nyelvtudása, közgazdasági ismeretei, politikai tájékozottsága és irodalmi műveltsége révén a lap egyik legsokoldalúbb szerzője volt. 1883-ban névmagyarosítási kérelemmel fordult a belügyminiszterhez, aki szocialista múltjára hivatkozva elutasította a kérést, de 1884-ben végül a miniszterelnök engedélyezte a Csapó Zsigmondra történő névváltoztatást. Tervezett letartóztatását alig megelőzően hagyta el az országot és Párizsban telepedett le. Rendszeresen publikált a Jaures lapjában, az "Humanité"-ban. Kapcsolatot tartott fenn a Nagy György által irányított Köztársaság Párttal, sőt 1912-ben a "Magyar Köztársasági Kör" alapító elnökévé választották.

A magyarországi munkássajtó úttörőjeként az első értelmiségi volt Magyarországon, aki következetesen a munkásosztály ügye mellé állt: ő volt az egyik első letartóztatottja és elítéltje a magyar munkásmozgalomnak; továbbá az első magyar munkásmozgalomtörténeti tanulmány szerzője.


Irodalom:

H. Kohut Magda: Politzer (Csapó) Zsigmond. In: Párttörténeti Közlemények, 1963. 1.sz., pp. 165-177.
S. Vincze Edit: A hűtlenségi per 1871-1872. Budapest, 1971. 206 p. (Népszerű történelem)
Gosztonyi Miklós: Politzer Csapó Zsigmond. In: Vasi Szemle, 1974. 4. sz. pp. 607-609.
Tóth Róbert: Adalékok az Általános Munkásegylet és a hűtlenségi per történetéhez. In: Levéltári Szemle, 1979. 3. sz. pp. 653-669 .
Politzer (Csapó) Zsigmond. Összeáll. Ütő Margit. Szombathely, 1982. 42 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák 7.)
Nagy Csaba: Politzer Zsigmond a hűtlenségi perről. In: Vasi Szemle, 1983. 1. sz., pp. 102-110.
Politzer Zsigmond és a müncheni mozgalom. In: Párttörténeti Közlemények, 1986. 4. sz., pp. 121-138.
Gersei János: Politzer (Csapó) Zsigmond és a korai magyar munkásmozgalom. In: Vasi Propagandista, 1987. 1. sz. pp. 99-103.
Kemény Andrea: Válogatás Politzer Csapó Zsigmond Julius Mottelerhez írott leveleiből (1892-1901). In: Múltunk, 1992. 1. sz. pp. 111-130.

N. T.

Petőfi Sándor

PETŐFI SÁNDOR Ostffyasszonyfán
(Kiskőrös, 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.)

költő


A tizenhat éves ifjú, aki otthagyta a selmeci líceumot, s akit éppen édesapja is kitagadott, 1839. májusának első napjaiban érkezett Székesfehérvárról, Mihály nevű nagybátyjától Osttfyasszonyfára, rokonlátogatóba Salkovics Péter földmérnök családjához. Salkovics Mihály egyike volt azoknak, akik nagy összegű kölcsön vissza nem fizetésével csődbe juttatták Petőfi édesapját; talán lelkiismeretfurdalása késztette arra, hogy unokaöccsének egy kellemes nyarat szerezzen Péter nevű vagyonos bátyjánál. A fiatal Petőfi a mérnök írnoka mellett a rajzoló munkában segédkezett, ugyanakkor tanítgatta a mérnök elemi iskolába készülő ötéves fiát, Józsefet is.

Petőfi négy teljes hónapot és rövid élete talán legszebb nyarát töltötte el Ostffyasszonyfán. Június végén, a tanév befejeztével két újabb fiú érkezett a soproni evangélikus líceumból a Salkovics-családhoz: egyikük a mezőberényi születésű (Orlay) Petrics Soma, a későbbi neves festőművész, Salkovics unokaöccse, másikuk Salkovics Károly, a mérnök öccse."Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült, az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barna hajú ifjú: villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át: dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett: hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyult fel, s nadrágjával egyszínű szürke cérnakabát fedte tagjait." – írja első találkozásukról Orlay.


Orlay első pillanatban ugyanúgy nem tartotta Petőfit megnyerőnek, mint ahogy legtöbb kortársa. Lassan melegedtek csak össze, hogy aztán halálig tartó barátság szövődjék közöttük: Petőfi 1849-ben Orlay otthonából indult utolsó útjára, Bem táborába.

A házigazda jól bánt velük – irodai segítségüket megbecsülve – munka után biztosította a szabad szórakozást. Orlay és Petőfi délutánonként vadászni jártak. Orlay leírása szerint a Rába környékén barangoltak; több alkalommal is lőttek egy-egy nyulat a konyhára. Salkovics Károly, akivel Petőfi kevésbé melegedett össze – Salkovics nehezményezte Petőfi folytonos ugratásait – a Csöngén élő Csáfordi Tóth Ferenc nyugalmazott huszárőrnagy József nevű fiával barátkozott.

Petőfi május elején ismerhette meg a 18 éves, eladósorban lévő Csáfordi Tóth Rózát, József nővérét, és szerelemre lobbant a feltűnő szépség hírében álló leány iránt: május végi keltezéssel már verset írt hozzá: "Szende szerény ibolykák völgyén fűzögetve bokrétát,
Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.
Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirula,
S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott."
/Róza/




Az ifjú poéta nem titkolhatta sokáig szerelmét. Károly és Tóth József felfedezték az "árkusszámra" írt verseket, amelyekből kiolvashatták, hogy írójuk reménytelenül szerelmes. Orlay leírta, hogy egy alkalommal, amikor Tóth Róza Salkovicséknál járt, ő néhány dalt adott elő gitáron: Petőfi később megígérte barátjának, hogy széttöri a gitárját, ha még egyszer Róza előtt énekelni merészel.

Petőfi a vakáció végének közeledtével nyújtotta át verseit szíve hölgyének, feltehetően egyik vasárnap, templom után: Ostffyasszonyfán ugyanis nem volt lutheránus templom, az asszonyfaiak átjártak Csöngére, az 1784-ben ott közös erővel épített templomba. A három fiúnak külön élményt jelentett a csöngei istentiszteleten való részvétel. Talán nem is az ige vonzotta őket, mint inkább a szépséges Róza látása: Róza apja, mint a csöngei gyülekezet inspektora, vasárnaponként lányával együtt az oltár előtti első padban hallgatta az istentiszteletet. A fiúk a karzaton, az orgona felől a baloldali első padban ültek. Ostffyasszonyfán a néphit Petőfi Sándor keze nyomának tartja a padba vésett, ma is olvasható latin nyelvű mondatot: "Spes confisa deo nungam confusa recedit. (Az Istenbe vetett reménység nem szégyenít meg.)

Csáfordi Tóth Ferenc a lánya iránti inzultusnak érezhette Petőfi cselekedetét. Nincs nyoma, hogy ez ügyben megjelent volna a Salkovics-házban, feltehetően levelet írt az akkor éppen a Rába-közben tagosító mérnöknek, mint ahogy Salkovics Péter is levélben intézkedett. Salkovicsné férje kinyitott levelét a zongorára helyezte, amely elé Petőfi napjában többször is letelepedett. Orlay elbeszélése szerint a költő a levelet elolvasván a szokottnál is halványabb volt: "Samut és Károlyt küldjétek Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot, s menjen ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál."

Petőfi a két diákkal együtt szeptember 5-én kocsival érkezett Sopronba, és 6-án már beállt a 48. számú, báró Gollner nevét viselő cs. kir. sorgyalogezredbe.

Tóth Róza két év múlva, 1841. novemberében ment férjhez az ezerholdas földesúrhoz, Móritz Ferenchez. A Róza-versekből csak néhány maradt fent. (Az 1973-as Petőfi-összes kritikai kiadásában hét olyan vers szerepel, amely egyértelműen ostffyassszonyfai keltezésű). Ostffyasszonyfán úgy tartják, hogy Róza az ifjú költőtől kapott verslapokkal a hajsütővasát takarta be.

Ostffyasszonyfán Petőfi Sándor emlékét őrzi két emléktábla: egyik a volt Salkovics-ház, a másik a költő nevét felvett általános iskola falán. A községen kívül, az Uraiújfalu felé vezető úton átívelő Rába-hídon is található egy emléktábla "Petőfi és Orlay Soma kedvelt találkozóhelye"-felirattal.

A Petőfi-emlékszobának helyet adó művelődési ház előtt Simon Ferenc szolnoki szobrászművész bronzból készült alkotása áll. Az önkormányzati hivatal épületének lépcsőfordulójában látható alkotást Antal Károly Munkácsy-díjas szobrászművész készítette, a helyiek kérésének megfelelően ostffyasszonyfai diófából. A szobor, amelyet a Kemenesaljai Napok rendezvénysorozatának keretében, a költő születésnek 150. évfordulójára neves közreműködők részvételével (Simon István költő, Fekete Sándor és Martinkó András Petőfi-kutatók) rendezett megemlékezésen avattak fel, a Salkovics-ház udvarán lévő malomkőnél ülve ábrázolja az ifjú költőt, versírás közben.

Irodalom:

Dienes András: A fiatal Petőfi. Bp. Tankvk., 1968.
Czöndör István: Petőfi Sándor Ostffyasszonyfán (kézirat)
Petőfi évforduló – Ostffyasszonyfa, 1973. május 6. Klny. a Vasi Szemle 1973/4. számából
Balogh Ernő: Petőfi barátai Ostffyasszonyfán és Csöngén. In: Új Kemenesalja, 1999. 5. sz. (márc. 1.) p. 6.
Molnár Judit: Petőfi-kultusz Ostffyasszonyfán. In: A megértés felé. (szerk. Fűzfa Balázs). Bp. 2003. pp. 327-46.
A fénykép-felvételeket Czöndör István készítette

G.T.

Papp Ferenc

PAPP FERENC

(Nemesmagasi, 1871. december 12. – Budapest, 1943. október 12.)
irodalomtörténész, pedagógus, az MTA rendes tagja


Édesapja 1867-ben került Nemesmagasiba, ahová az evangélikus anyagyülekezet hívta a felsőbb osztályok tanítójául. Szakmai tudását és igényességét bizonyítja, hogy a dunántúli evangélikus egyházkerület által elfogadott, felsőbb osztályok számára írt népiskolai tankönyve hat kiadásban is megjelent.

Fiát 9 éves korában a soproni evangélikus líceum ba irányította. Berzsenyi Dániel és Kis János egykori iskolájában a diák Papp Ferenc két évig a Magyar Társaság főjegyzőjeként is működött. Még nem töltötte be 20. évét, amikor Kis János költészetéről írott cikke napvilágot látott a „Törekvés” című lapban. 1895-ben a budapesti egyetemen szerzett magyar-latin szakos tanári és bölcsészdoktori oklevelet. 1895 és 1897 között Gyulai Pál ajánlására az erdélyi Gernyeszegen Bánffy Györgyné családjában Teleki Domokos és Géza nevelője volt, akikkel beutazta egész Bajorországot.

1897 szeptemberétől Beöthy Zsolt invitálására Budapesten az Országos Nőképző Egyesület leánygimnáziumának, 1900-tól a szintén Gyulai-tanítvány Császár Elemér barátja mellett az I. kerületi állami főgimnáziumnak, 1917 és 1932 között pedig a budapesti középiskolai tanárképző intézet gyakorlógimnáziumának volt tanára. 1920-ban címzetes igazgatói rangot kapott és ettől az évtől kezdve vett részt rendes tagként a Kisfaludy Társaság munkájában. 1931-től szerkesztette az Országos Református Tanáregyesület Évkönyvé-t. Tudományos tevékenysége alapján nyugdíjba vonulásának évében, 1932-ben elnyerte az MTA Marczibányi-jutalmát.

Gyulai Pál egyik legkedveltebb tanítványa volt, aki mesterének hagyományait követte irodalomtörténészi munkássága során előadásmódjának finom egyszerűségével és választékos ízlésével. Adatgazdag, pozitivista monográfiákban dolgozta fel a kutatásainak középpontjában álló két személyiség, Gyulai Pál és Kemény Zsigmond életpályáját és irodalmi munkásságát. Mindkét kétkötetes opusára két évtizedet szánt, ami jelzi kimerítő alaposságát. Vaskövetkezetességgel és mindenre kiterjedő figyelemmel, élethű pontossággal rekonstruálta a választott életműveket. A tudomány logikája mellett ugyanakkor finom, lírai tapintattal rajzolta meg főhőseinek emberi arcélét és lelki életét. Kutatásai szinte egy folyamot alkottak, hiszen Kemény Zsigmond volt Gyulai Pál legkedvesebb írója. A Magyar Tudományos Akadémia érdemei elismeréseként a Kemény-monográfia megjelenése előtt 1921. május 8-án választotta levelező, a Gyulai-életrajz első felének publikálása után pedig 1939. május 12-én rendes tagjának.

1943 nyarán elbúcsúzott fővárosi, szűkebb baráti körétől és szülőfalujába utazott, ahol a nyarat mindig tölteni szokta. Szinte érzékeltette, hogy többé nem kíván visszatérni a fővárosba, ahol fél évszázadig élt. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Művei:

A valószerűség és határai a művészetben. Bp. 1894. 69 p.
Báró Kemény Zsigmond. I-II. köt. Bp. 1922-1923. 1039 p.
Rákosi Jenő, a hírlapíró. Bp. 1924. 127 p.
Gyulai Pál. I-II. köt. Bp. 1935-1941. 1330 p.

Irodalom:

Papp Ferenc 1871-1943. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1943. pp. 289-292.

N. T.

Pacher Donát

PACHER DONÁT
(Zirc, 1853. január 03. - Balatonfüred, 1915. január 24.)
bencés szerzetes, pedagógus, történész

Elemi iskoláit Székesfehérvárott végezte. A szülői házból nagy érdeklődést és tehetséget hozott magával az irodalom és a rajz iránt, amelyekben már kiskorában kitűnt. Tudását tovább kamatoztatta a győri bencés gimnáziumban, ahol érettségizett. 1871-ben kérte felvételét a bencés rendbe, amelynek tagjaként 1878-ban Pannonhalmán pappá szentelték. Egy évig ott maradt hitszónoknak.

Győri tanár korában kezdett igazán kibontakozni a tudása és a tehetsége. Két szaktárgya a filozófia és a német nyelv és irodalom volt: ezeket mesteri fokon művelte. Rajztehetségét az ábrázoló geometriában is kamatoztatta, amelyet szintén évekig tanított. Zenei tehetsége is számos esetben megnyilvánult. Tudományosan is művelte a pedagógiát: első értekezése Herbert pedagógiai elveiről szólt. Nagyon szigorú, következetes tanár volt, aki hivatásának élt. Nagyrészt az ő érdeme, hogy a bencés rend gimnáziumaiban eltörölték a magánoktatást. 1892-ben házfőnök és gimnáziumi igazgató lett Kőszegen: itt is alapos felkészültséggel tanított.

Kőszegen kezdett megmutatkozni másik igen értékes vonása, a történelem szeretete: megírta a rendi gimnázium történetét. Igazgatósága nem sokáig tartott, 1896-ban már Sopronba került "egyszerű" tanárként. 19 évig maradt a "hűség városában" és ezek nagyon termékeny évei voltak a történelmi kutatások terén. Mindenekelőtt egy Vas megyei kis egykori apátság, Dömölk izgatta. Évekig kutatott a hazai és külföldi levéltárakban. E nagy munkának lett az eredménye A dömölki apátság története, amely A Pannonhalmi Szent Benedek-Rend története XII/A. kötetében jelent meg. Írása igen nagy elismerést váltott ki. Maga Karácsonyi János, a neves kutató történész méltatta. Karácsonyi hivatkozik Pacher Donát nagy vonzalmára Koptik Odó kiscelli bencés apát, korának nagy pedagógusa iránt is, aki egy magyar nemes akadémia felállítását tervezte. Pacher ezt a küzdelmét külön 200 oldalas munkájában foglalta össze. Így kapcsolódott egybe nála a celli apátság históriája és a rend elkötelezettsége a nevelés ügye iránt. Pacher Donát a teljesség igényével a stájerországi sanktlambrechti bencés apátságban is kutatott, ahonnét Koptik Odó Kiscellbe érkezett.

Pacher 1911-ben a soproni gimnázium (ma: Nyugat-Magyarországi Egyetem Roth Gyula Gyakorló Szakközépiskola és Kollégium) igazgatója lett. Eredményes tanárként működött tovább és történészként is jeles tanulmányokat publikált. Gimnáziuma a jezsuitáké volt: szinte természetes módon ennek a történetét is feldolgozta. Miután szervezetét alattomos kór támadta meg, 1914 nyarán megoperálták és lassú lábadozása során novemberben utókezelésre Balatonfüredre kellett mennie. Állapota nem javult és 1915. január 24-én meg is halt. Rendtársai körében köztiszteletnek örvendett. Ennek jele volt, hogy perjel-jelöltként és a dömölki apáti szék várományosaként tartották számon. Halála ezeket a vele kapcsolatos szép reményeket húzta keresztül. Tudományos munkásságát sok korabeli közlöny, szaklap és a Történelmi Tár ismertette.
Művei:

- Herbert neveléstudománya . In: Győri Szent Benedek-rendi főgymnásiumi értesítő. 1889-90. p. 1-110. (Különlenyomatban: Surányi J. Győr, 1890. 110 p.)
- A kőszegi gymnasium története 1677-1895. In: Kőszegi Szent Benedek-rendi gymnasiumi értesítő 1894-5. p. 3-158. (Különlenyomatban: Kőszeg. Feigl. Gy. 1895. 158 p.).
- Koptik Odó életrajza és művei. In: A Pannonhalmi Főapátság története V. köt. Bp. 1907. pp. 541-559.
- A staierországi sanktlambrechti bencés apátság levéltárának magyar vonatkozású részei (1387-1743) In: Történelmi Tár, 1907. pp. 259-264.
- A dömölki apátság története. In: A pannonhalmi Sz. Benedek-Rend története. XII. A) köt. Bp., 1912. 646 p.
- Koptik Oddo dömölki apát a magyar ifjúságért. Kivonat "A dömölki apátság története" című munkából. Sopron, 1913. 59 p.

Irodalom:

- A Pannonhalmi Főapátság története. 6/B. köt. Szerk. Sörös Pongrác. Bp., 1916., pp. 757-759.
A dömölki apátság történetéről írott művéről könyvismertetések:
- Lukcsics József recenziója. In: Katholikus szemle, 1914. 4. sz. pp. 421-424.
- Karácsonyi János értékelése. In: Századok, 1914. 5. sz. pp. 416-422.

K. J.

Módosítás: (2012. Június 29. Péntek, 09:30)

Németh Andor

NÉMETH ANDOR
(Celldömölk, 1891. december 28. – Budapest, 1953. november 13.)

író, költő, kritikus


Ősei között akadtak jómódú elődök (Grünfeldek, Pickek), de szülei már szegénynek számítottak. Családja Szombathelyre költözését követően a gimnázium első hat osztályát a premontreieknél végezte el. Az utolsó két osztályt Kolozsvárott tette le, ahol az önképzőkörben korán megnyilvánult költői tehetsége. Érettségi után, 1909-ben a "Kolozsvári Újság"-nál fizetés nélküli újságíró lett. Ekkor kötött személyes ismeretséget Osvát Ernővel és Adyval is. 1910 nyarán pár óra alatt írta meg "Veronika tükre" című egyfelvonásos legendáját. Rövid szolnoki tanárságot követően a művet 1913-ban a Galilei Kör mutatta be, amelynek Németh Andor alelnöke volt. A következő esztendőben Párizsba utazott, hogy megismerkedjen az új francia líra vonulatával és közvetlen érintkezésbe lépett Apollinaire-rel. Az első világháború kitörése után egy francia szigetre internálták, ahol négy keserves esztendőt húzott le. 1919-ben a Tanácsköztársaság követségi titkára Bécsben, később pedig a "Bécsi Magyar Újság" és a "Diogenes" munkatársa. Avantgarde hangvételű lírája révén közel került Kassák köréhez, a "Ma című folyóirathoz. Emigrációja idején ismerkedett meg József Attilával és Déry Tiborral, akikhez élete folyamán szoros barátság fűzte. Megérintette József Attila személyiségének varázslatos ereje, és az idősebb barát gyöngéd szeretetével vette pártfogása alá – az életmű két versében a Németh Andornak is emléket állító – költőt. József Attila költői érzékenysége azonnal rátapintott a Németh Andorban bujkáló melankóliára, s biztatását verssé formálta "Németh Andor" című költeményében:

"Egy nagyon tiszta vízcseppet
dörgöljetek a szemire -
harminchat éve várja már
térden a kékpúpú teve. Lidi, főzz neki húslevest,
rabbi, mondj neki kabbalát,
vegyetek békákat neki,
hogy legyen népe legalább. Vad ágyúszóval vágtatott
gyöngyház-korán a tenger át
két fürtjén őrzi a leölt
halacskák szürke sóhaját."

1926-ban tért vissza Magyarországra, de a tizenkét évi távollét olyan messze sodorta őt a "Nyugat" nagy íróitól, hogy – bár Babits és Kosztolányi is sokra becsülte – a "Nyugat"-tal polemizáló folyóiratokban (A Dokumentum, A Toll, Literatúra, Szép Szó) vélte megtalálni szellemi otthonát.

A magyar irodalom nagy magányosai közé tartozott, aki egész élete folyamán nem lelte meg gondolatainak irodalmi kifejezési formáját. A vers, a dráma és a regény területén egyaránt csak ígéretes töredékek jelzik a pályaívet. Irodalmi szegénylegényként tengődött a kávéházakban, akit belülről feszített az önkifejezés, az alkotás igénye – s egyúttal félelme. Arthur Koestler találóan jellemzi alakját: "Budapesti tartózkodásom alatt, később pedig Svájcban és Párizsban mindvégig elválaszthatatlanok maradtunk, s közös barátaink csak úgy neveztek bennünket: a cég. (…) Németh volt a leginkább barokk személyiség, akivel valaha találkoztam. Fiatalkorában nemzedéke legkifinomultabb prózaírójaként tartották számon Magyarországon. Az volt a tragédiája, hogy orvosolhatatlan lustasága, a maga elé állított túlságosan magas mérce és az ismertség iránti teljes közönye következtében soha egyetlenegy regényét sem fejezte be." (Arthur Koestler: A láthatatlan írás. Bp. 1997. 187 p.)

Németh Andor egyike volt a legmodernebb nyugati áramlatok csatornáinak és esszéiben, filozófiai alapozású kritikáiban Kafka, Joyce, Tzara és Cocteau értékeit közvetítette. Irodalomtörténetileg különösen értékesek József Attilához fűződő közeli barátságából fogant tanulmányai, a költő tragikus halála után ő rendezte sajtó alá összes verseinek első gyűjteményes kiadását.

 1939 nyarán Franciaországba utazott. A háború kitörésének híre Párizsban érte – ugyanúgy, mint negyedszázaddal korábban. 1947-ben tért haza és elvállalta a népfrontpolitika égisze alatt induló, de egyre inkább a Kommunista Párt által irányított "Csillag" főszerkesztői állását. Tétova kísérletet tett a sematizálódó irodalompolitikához történő alkalmazkodásra, de képtelen volt átvenni az új rend "egyhangú" ritmusát. Nyugdíjazása után súlyosan megbetegedett, és 397 forintnyi rokkantsági segélyből élt társbérletben. Halála után jelent meg Tótfalusi Kis Miklósról írt biográfiája ("A betű mestere"), amelyben mintegy saját hányattatásait és önnön pályájának mérlegét vonta meg. 1953 novemberében, halála előtt három nappal keserű és kegyetlen számvetésként tör fel belőle "Távolság" című vallomása:

"Nem érdekelnek a velem egyívásuak
és nem érdekelnek az utánam következők.
Én egy magányos fa vagyok,
egy hirtelen és rosszul összetákolt keresztfa a Golgotán."

Németh Andor kéziratos hagyatéka a Petőfi Irodalmi Múzeumban található. Halálának 50. évfordulója alkalmából az MTA Irodalomtudományi Intézete konferenciát rendezett életművének értékelése céljából. 2005 októberében, a József Attila-emlékévben Celldömölkön a Kresznerics Ferenc Könyvtárban tartottak konferenciát emlékére és szülőhelyén, a vasútállomás épületében emléktáblájának felállítására is sor került.

Főbb művei:

A betű mestere : Tótfalusi Kis Miklós életregénye. Bp. 1954. 329 p.
A császár diktátor. Bp. 1939. 187 p.
Egy foglalt páholy története. Bp. 1942. 168 p.
Előhang negyvennyolchoz. Bp. 1948. 219 p.
József Attila. Bp. 1942. 222 p.
József Attiláról. Bp. 1989. 478 p.
József Attila. 2. jav. kiad. Bp. 1991. 273 p. (Egyéniség és alkotás)
A kegyenc : Gróf Teleki László élete. (Horváth Zoltánnal). Bp. 1936. 227 p. (Sorsok és emberek)
Mária Terézia. Bp. 1938. 236 p. [2. kiad. Bp. 1996. 301 p.]
Metternich vagy A diplomácia magasiskolája. Bp. 1939. 262 p. [2. jav. kiad. Bp. 1999. 307 p.]
Nagyvárosi történetek. (Arthur Koestlerrel). Bp. 1997. 255 p.
A párisi kommün (1871). Bp. 1932. 258 p. (Sorsok és emberek)
A szélén behajtva. Válogatott írások. Bp. 1973. 779 p.
Veronika tükre. Bp. 1913. 231 p. (Modern könyvtár)

Irodalom:

Németh Andor. In: Komlós Aladár: Táguló irodalom. Bp., 1967., pp. 254-257.
Lírai emlékezés Németh Andorról. In: Horváth Zoltán: Irodalom és történelem Bp. 1968. pp. 41-52.
Németh Andor. In: Réz Pál: Kulcsok és kérdőjelek. Bp. 1973. pp. 205-251.
Németh Andorról. In: Déry Tibor: Botladozás. 1. köt. Bp. 1978. pp. 668-675.
Az átutazó. In : Pomogáts Béla: Sorsát kereső irodalom. Bp., 1979., pp. 70-87.
József Attila és Németh Andor. In: Tverdota György: Ihlet és eszmélet. Bp., 1987., pp. 182-203.
Deréky Pál: Németh Andor és Kassák Lajos irodalomeszménye a húszas években. In: Acta historiae litterarum Hungaricarum. 1990. pp. 133-148.
József Attila: Németh Andor: "Elvarázsolt" portré és profán ima. (Versértelmezési kísérlet három szinten): In: "A hetedik te magad légy!" : Újabb József Attila-versértelmezések. Szerk. Szabolcsi Miklós. Bp. 1991. pp. 49-71.
Németh Andor - 1927. In: Deréky Pál: A vasbetontorony költői : A magyar avantgárd költészet a huszadik század második és harmadik évtizedében. Bp. 1992. pp. 129-136.
Nagy Sz. Péter: "Óvakodj az irodalmároktól!" Németh Andor szürrealista pillanata. In: Holmi, 1996. 1. sz. pp. 110-117.
Beney Zsuzsa: Németh Andor és József Attila. In: A határ és határolt : töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról. Bp. 1997. pp. 337-348.
Szigeti Lajos Sándor: "-térden a kékpúpú teve". Kuncz Aladár, Németh Andor és József Attila szövegköztessége. In: A próza intertextualitásának retorikája és pragmatikája. Miskolc, 2001. pp. 67-76.
Lengyel András: A pszichoanalitikus gyakorlat - a páciens szemszögéből. Németh Andor és Rapaport Samu. In.: Kortárs, 2001. 2-3. sz. pp. 65-71.
Tverdota György: Németh Andor és a francia egzisztencializmus. In: Literatura, 2001. 2-3. sz. pp. 309-319.
A kékpúpú teve hátán : Németh Andor idézése. Bp. 2004. 191 p. (Európai kulturális füzetek ; 16.)
Tverdota György: Kerülő utak. In: Kortárs, 2005. 4. sz. pp. 57-68. (József Attila: Németh Andor című versének címszereplő általi értékeléséről.)
Tverdota György: Németh Andor : egy közép-európai értelmiségi a XX. század első felében 1. köt. Bp. 2009. 247 p.

N. T.

Nemes Vazul

NEMES (PÁL) VAZUL
(Pápa, 1906. október 30. – Győr, 1979. március 22.)

teológus, bölcsészdoktor, latin-görög szakos tanár, plébános

Szülővárosa bencés gimnáziumában érettségizett. 1924. augusztus 6-án lépett Szent Benedek Rendjébe. Teológiai tanulmányait Pannonhalmán végezte, latin-görög szakos tanári oklevelét pedig a budapesti egyetemen szerezte, majd ugyanott doktorált. 1932. június 19-én szentelték pappá, az ezt követő években Pannonhalmán tanított.

1941. júniusában bízták meg a celldömölki plébánia vezetésével. Szerény, közvetlen és emberséges lénye, valamint új közösségéért végzett odaadó és önzetlen munkája révén kiérdemelte a vezetésére bízottak bizalmát. Idekerülése után hamarosan megszervezte a templom belső renoválásának munkáját. A mennyezeti freskók, az oldalhajók stációsképei, valamint a lábazat süttői márványlapjai ma is díszei a templombelsőnek. Érdekesség, hogy a mennyezeti freskó "Szűz Mária mennybemenetelé"-t ábrázoló festményén Nemes Vazul alakja is megörökítésre került. Az 1945. február 13-án Celldömölköt megcélzó bombatámadás az apátsági templomot sem kímélte: két nagyméretű bomba vágódott a tornyok tövébe, erősen megrongálva a műemléket. A béke beálltával, a hívek áldozatkészsége révén a plébánosnak sikerült eltüntetnie a szomorú nyomokat. A kegytemplom 200 éves jubileumán, – 1948. szeptember 12-én – külsőleg is megújulva fogadta a zarándokok ezreit.

Nemes Vazul a plébánia vezetőjeként az anyagi gondokkal párosuló nehézségek mellett sem feledkezett meg lelkipásztori teendőiről. Hitoktatást végzett, egyesületeket és vallásos közösségeket vezetett. (Mária Kongregáció, Dolgozói Leányok Egyesülete, Katolikus Kör). E közösségekben gyakoriak voltak a – nem csak vallásos tárgyú – műsoros rendezvények és a közművelődési előadások. Az iskolán kívüli népművelés Celldömölkön történő szervezése a Szabadművelődési Tanács feladata volt, amelynek elnöki posztját éveken át Nemes Vazul töltötte be. Ünnepélyek és előadások, továbbá a történelmi évfordulókról való megemlékezések szervezésének sora fűzödött személyéhez. A Katolikus Kör részére megszerezte a Kemenesalja (ma: Új Kemenesalja) c. lap kiadói jogát. 1948-ban a búcsújáróhely történetét ismertető monográfiát állított össze.

Az 1950-ben végrehajtott rendfeloszlatás után – a szombathelyi egyházmegye papjaként – 1953-ig szolgált Celldömölkön.

1953-ban Nemeskoltára, majd 1958-ban Iváncra helyezték plébánosnak. 1972-től Pannonhalmán élt a szociális otthon lakójaként. 1979. március 22-én hunyt el a győri kórházban. Pannonhalmán a Boldogasszony Kápolnában temették el.

A celldömölki egyházközség kezdeményezésére hamvai 1994. október 15-én – Jándi Bernardin utolsó dömölki apát földi maradványaival együtt – "tértek haza". A celli kegytemplom Szent Benedek oltárának fülkéjében – még az általuk kialakított kriptában – leltek végső nyughelyet. A gyászszertartást Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát végezte.

Főbb művei:

Celldömölki Plébániai Körlevél. 1945 és 1947 között szerk. és kiadta dr. Nemes Vazul
A magyar Mária-Cell kegyhelyének ismertetése. Celldömölk, 1948.

Irodalom:

Celldömölk új plébánosa : Nemes Vazul főiskolai tanár. In: Kemenesalja, 1941. 18. sz. p. 3.
A Pannonhalmi Szent Benedek Rend Névtára. 1802-1986.
A celldömölki R. K. Egyházközség Képviselőtestületének és Tanácsának jegyzőkönyvei 1941 és 1953 között

H. L.

Módosítás: (2011. Szeptember 06. Kedd, 13:07)