Zsolnay Dávid

ZSOLNAY DÁVID (Jánosháza, 1742 – Veszprém, 1810. augusztus 26.)

katolikus püspök

Zsolnay Dávid Jánosházán született többgyermekes családból. Péter nevű testvéréhez hasonlóan, aki Pesten lett pálos szerzetes, ő is a papi hivatást választotta. Elemi és középiskoláit Kőszegen és Sopronban végezte el, majd Nagyszombatra került, ahol mint a Szent István Szeminárium növendéke készült a papságra. Teológiai tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte.

A Davidicum épülete (http://www.vendegvaro.hu/davidikum-veszprem)

1767. december 19-én szentelték pappá, ezt követően került vissza Nagyszombatra, szentszéki jegyzőnek. Itt ismerte fel kiváló képességeit Bajzáth József esztergomi kanonok. Amikor Bajzáth 1777-ben veszprémi püspök lett, maga mellé vette Zsolnay Dávidot, aki gyorsan haladt felfelé az egyházi hierarchiában. 1777-ben somogyi főesperes, hatai prépost. 1778-ban általános püspöki helynök. 1779-től címzetes apát és Zala vármegye táblabírája. Az 1790-91., 1792., 1796. és 1802. évi országgyűléseken a veszprémi káptalan követe volt, s kiváló szónoklataival II. József figyelmét is magára vonta. 1801-től veszprémi nagyprépost, 1802-től címzetes püspök. Püspökké 1806. augusztus 21-én szentelték.

Neve az 1800-ban általa alapított, és a keresztnevéről Davidicum-nak elnevezett árvaház révén vált országosan ismertté: jelentős összeget, 302.106 Ft-ot hagyott az intézményre, hogy az árva gyerekeket és a vegyes házasságból születetteket oktassák és katolikus szellemiségű nevelésben részesüljenek. A 40 növendéket befogadó, Hild József tervezte klasszicista stílusú épület átadására 1828. augusztus 28-án került sor. Az 1873 ősze óta fiúinternátusként működő intézményben jelenleg a katolikus iskolák középiskolai kollégiuma található.

Egész életében bőkezű adakozó volt. Javadalmainak nagy részét az árvaházra költötte, de támogatta többek között Révai Miklós: Elaboratio grammatica hungarica c. művének megjelenését is. A maga korában kiváló szónok hírében álló Hajas István veszprémi esperes beszédeit négy kötetben kinyomatta és elküldte az egyházmegye papjainak. 1788-ban a veszprémi Benedek-hegyen Szent Flórián-szobrot állíttatott. Végrendeletében több templomot is segélyezett, nem feledkezve meg szülőfalujáról sem: a jánosházi templomra 200 ezüstforintot és egy arany miseruhát hagyományozott.

1810. augusztus 26-án hunyt el. A veszprémi székesegyház sírboltjában helyezték végső nyugalomra. Nevét az általa alapított árvaház ma is őrzi.

Irodalom:

Davidicum: Historia Domus
Veszprémi Káptalan Hiteles Levéltára, D. Zsolnai fasc. 5.

Perényi Antal: A veszprémi Dávid-árvaház története. Veszprém, 1892.

Szinnyei József: Magyar írók élete ... XIV. köt. Budapest, 1914.
Strausz Antal: A veszprémi nagyprépostok. Veszprém, 1930.
Pfeiffer János: A Veszprémi Egyházmegye történeti Névtára : 1630-1950. München, 1987.

A Davidikum története. Emlékfüzet. Szerk. Varga Miklós. Veszprém, 2000.

Magyar Katolikus Lexikon. XV. köt. Bp. 2010. Veszprémi Dávid Árvaház és Zsolnai Dávid szócikke

K. J.

Módosítás: (2012. Szeptember 27. Csütörtök, 08:29)

Zádor György

ZÁDOR GYÖRGY

(Duka, 1799. július 3. – Buda, 1866. augusztus 17.)

író, irodalomtörténész, ügyvéd, az MTA rendes tagja

Névváltozat: Stettner György (1848-ig)
Álnév: Fenyéri Gyula


Édesanyja, Soós Zsófia révén a Berzsenyi nemzetség leszármazottja. Édesapja korán, 1805-ben meghalt s így öt testvérével együtt árván nevelkedett fel. Tanulmányait 1807-től a német nyelv tökéletes elsajátítása céljából Kőszegen, 1809-től pedig a pápai református kollégiumban végezte és a győri jogtudományi akadémián fejezte be. Ennek eredményeként 1821. június 26-án Pesten ügyvédi oklevelet szerzett.

Néhány évet dukai birtokán töltött, ahol – anyja 1818-as halálát követően – intézte a családi örökség ügyeit. Szülőfalujában kezdett hozzá egy nagyszabású terve anyaggyűjtéséhez, amely alapját képezte Toldy Ferenc 1828-ban „Handbuch der ungarischen Poesie” címen kiadott, társzerzőként Fenyéri Gyulát (Zádor álneve) megjelölő kétkötetes művének. Tököy Györgynél, s a Nohus családnál uradalmi ügyészként tevékenykedett Blumenthalon és Világoson 1825-ben. Állásáról lemondva 1826-ban Pestre költözött, s ügyvédi gyakorlata mellett bekapcsolódott a korabeli irodalmi életbe. Széles baráti köréhez tartozott Deák Ferenc, Fáy András, Kazinczy Ferenc, a Kisfaludyak, Kölcsey Ferenc és az athenaeumi triász: Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály is. Kisebb írásai Fenyéri Gyula néven jelentek meg 1824 és 1834 között, az Aspasiában, az Aurorában, a Hébében, a Tudományos Gyűjteményben, a Muzarionban.

Elévülhetetlen érdeme, hogy lektorálta és segítette Kresznerics Ferenc „Magyar Szótár”-ának kiadását. A szótár címében mindez így jelent meg: „Kiadják a magyar nyelv és a szerző néhány barátjai Fenyéri Gyula felügyelete alatt.” A javítások és a nyomdai ellenőrzés mellett az előfizetők szervezését is magára vállalta és jelentős részben neki köszönhető, hogy a „gyökerésző szótár” a Tudós Társaság posztumusz jutalmában részesült. Irodalmi tekintélyére jellemző, hogy Vörösmarty betegeskedése idején egy ideig ő szerkesztette a Tudományos Gyűjteményt; ugyanakkor az is tény, hogy Vörösmarty örömmel hárította át Stettnerre a szerkesztőségi robot terhét. Kazinczy egyik levelének részlete szintén elismertségét húzza alá: „… én a Fenyéry és a Bajza ítéleteit érdeme szerint tudom is akarom is becsülni.” Sokrétű és magas színvonalú irodalmi munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia 1831-ben előbb levelező, majd egy év múlva rendes tagjává választotta. A pápai ref. főiskola jogakadémiai tanárává 1832-ben választották meg. 1848-ban a vallás- és közoktatásügyi államtitkári tisztségre kapott felkérést, amit azonban nem fogadott el. Nevét ekkor magyarosította Zádorra – vélhetően Vörösmarty műveiből merítve ihletet. Ezt követően Deák Ferenc igazságügyminiszter a pesti váltótörvényszék bírájává nevezte ki. A szabadságharc bukása után állásvesztésre ítélték, de 1851-ben amnesztia után Sopronban lett törvényszéki bíró, 1861-ben pedig a legmagasabb bírói fórum, a királyi Curia bírája.

Berzsenyi Dániel és Dukai Takách Judit mellett Zádor György Kemenesaljának egyik máig ható legnagyobb személyisége volt a 19. században.

Irodalom:

Zádor Gyula: Zárdor György emlékezete. I. Levelezések Kazinczy Ferenccel. 1823-1831. Bp. 1885. 167 p.
Tóth Lőrinc: Zádor György emlékezete. Pest, 1896. 116 p.
Nádasdy Lajos : A három nevű ember. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 159-163.
Nádasdy Lajos: Megyénk szülötte, a Berzsenyi Nemzetség ivadéka volt. In: Vas Népe, 1974. 151. sz. p. 7.
Taxner-Tóth Ernő: A Vörösmarty-Bajza-Toldy "triász" negyedik tagja. In: Irodalomtörténet, 1975. 3. sz. pp. 692-709.
Nádasdy Lajos : Zádor György emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 4.sz., pp. 593-601.
Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből. Bp. 1987. 183 p.
Tóth Péter: „A nagyok támasza tudott lenni”. A kétszáz éve született Stettner (Zádor) György pályaképe. In: Vasi Szemle, 1999. 6. sz. pp. 711-732.
Nádasdy Lajos: Kétszáz éve született Dukán Zádor György jogtudós, író. In: Új Kemenesalja, 1999. 15. sz. p. 9.
Deák barátja, Stettner (Zádor) György. [1799-1866]. In: Vas Népe, 2000. 78. sz. (ápr. 3.) p. 5.
Nádasdy Lajos: A háromnevű ember. In: Új Horizont, 2001. 5. sz.

N. L. – N. T.

Werner Alajos

WERNER ALAJOS

(Tiszakécske, 1905. július 14. – Budapest,1978. november 8.)

zeneművész, zenepedagógus



Tiszakécskén született a Bajorországból Pozsonyba áttelepült, zongoragyártásról híres Werner-család sarjaként. Pozsonyi gyermekévei és az érettségi után Győrött jelentkezett kispapnak, de vézna, légies alkata miatt alkalmatlannak tartották a szolgálatra, és elutasították. A szombathelyi Mikes János püspök azonban a papi elhivatottságán túl muzsikusi képességeire is rögtön felfigyelt, és hittudományi valamint zeneakadémiai tanulmányaiban is támogatta. 1928. június 17-én történt pappá szentelése után Géfin Gyula vicerektor javaslatára Mikes püspök Rómába küldte zenei tanulmányokra, a Gregoriana Egyetem egyházzenei tanszékére. Több megszakítással 1928-1933 között öt évet töltött Rómában, és a magyarok közül elsőként "musica sacra" dokturátussal tért haza. Közben Budapesten 1931-ben teológiai doktorátust is szerzett.

1934-ben kezdte szervezni a később nagy hírnévre szert tett kórusát, a Schola Cantorum Sabariensist. Szombathelyi és környékbeli iskolákat bejárva keresett és válogatott ki 8-14 éves jó hangú fiúkat. Istenadta pedagógiai érzékével, fáradhatatlan és szakszerű zene- és éneknevelésével egy olyan száztagú kórust hozott létre, amely hamarosan országos hírnévnek örvendett. Személyiségével, áttszellemült vezénylésével szinte megbűvölte tanítványait. Amerre jártak, a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a sokszor hat-nyolc szólamú gregoriánokat. Egyéniségére jellemző, hogy a tapsot soha nem ő, hanem a kórus két legfiatalabb tagja köszönte meg. Az 1938-ban Budapesten rendezett Eucharisztikus Kongresszuson való szereplésük hozta meg kórusa számára a nemzetközi elismerést, amely a közelgő II. világháború miatt már nem teljesedhetett ki. A pápai követ, Eugenio Pacelli bíboros, aki a következő évben XII. Pius néven pápa lett, a szereplést aranyórával jutalmazta. (Werner Alajos Szombathelyre hazaérve, azt azonnal zálogházba adta, árát pedig a szegények között osztotta szét.)

Időközben, 1936-tól óraadó tanári állást vállalt a zeneakadémia egyházzenei tanszékén. A tanításon túl Harmath Artúrral, Bárdos Lajossal, Forrai Miklóssal, Kodály Zoltánnal (kinek gyóntatóatyja is volt) együtt tárták fel a magyar egyház- és népzene kincseit. Hatalmas munkabírás jellemezte: Szombathely és Budapest között ingázva sokszor a vonaton dolgozott. Éjjel utazott, mert azzal is időt takarított meg. Országszerte tartott előadásokat az egyházi zenéről, mellette publikált is.

1944-ben, professzori kinevezése után Pestre költözött, ahol rögtön megkezdte a Schola Regia-kórus építését. A munkával még a város bombázásakor sem hagyott fel: volt, hogy csak öt-hat kórustag jelent meg egy szétlőtt ház harmadik emeleti lakásában, akikkel rendületlenül gyakorolták a hangképzést, szolmizálást.

1948-ban lett a Regnum Marianum Hitoktató Központ házfőnöke. Egy évvel később megszüntették az egyházzenei tanszéket, s ezzel Werner atyát is megfosztották tanári állásától. Kántor-káplánként Máriaremetére került, ahol az általa vezetett gyermekkórus meghallgatására egész Budapestről zarándokoltak ki az emberek. A Regnum-béli fiatalok nevelésével való foglalatosságal sem hagyott fel, noha paptársaival együtt tudta, hogy tevékenységükért börtön várhat rájuk.

1961. február 6-án hatvannyolc paptársával együtt tartóztatták le. Öt év börtönre ítélték. Vagyontárgyait – zongoráját, könyvtárát, írógépét – elkobozták. Kodály Zoltán kísérletet tett a kiszabadítására, de ő állítólag a következőképpen utasította el: "Vagy mindenkit, vagy engem sem." ("Ha nem igaz is, de jellemző" - mondták az őt ismerők.) Márianosztrára, majd a Gyűjtőfogház cipészműhelyébe került.

A börtönben kórust alapított – rabokkal, börtönőrökkel. Ő öntött lelket az elítéltekbe, tartott napi rendet a társai között, és gyóntatta őket fürdés közben. 1963-ban, a Hruscsov és Kennedy bécsi találkozója kapcsán hirdetett amnesztia alkalmával engedték ki.

Miután Budapest területéről kitiltották és Celldömölkre helyezték, ott alapított kórust. Mellette hittant oktatott, felújíttatta az orgonát. 1964 decemberében tartóztatták le újra a "népi demokratikus rend elleni vétségért". 1967-ben szabadult, engedménnyel. Bár azt állította, hogy az ötévi szenvedést nem cserélné fel ötévi római tartózkodásért, egészségileg megviselték a börtönévek. Máriaremetére ment vissza, mivel az újabb ítélet szerint, rendőri felügyelet alatt állva, nem hagyhatta el Budapest területét. A Kodály által visszaszerzett zongoráján, a máriaremetei kórus vásárolta írógépen, maradék megmentett könyvei között dolgozott tovább. Még fogoly volt, amikor a II. vatikáni zsinat nyomán elkezdődött a liturgikus szövegek magyarra fordítása, amelynek munkálataiban, szabadulása után, ő is részt vett. Bárdos Lajossal népénekes-könyvet állított össze. Volt több saját műve, de elfoglaltságai miatt nem vált termékeny zeneszerzővé. Anyagi szegénység, lelki-szellemi gazdagság jellemezte. Derűs, nyugodt természetű ember volt. Mindig reverendában járt, más öltözéke nem is igen volt. Magára sajnált költeni. Honoráriumaiból gyerekeket kirándultatott, családokat élelmezett és öltöztetett.

Nem sokkal aranymiséje után, 1978-ban hunyt el szívinfarktus következtében. Lékai László bíboros, esztergomi érsek, többszáz rendtársa és többezres tömeg búcsúztatta Budapesten a Farkasréti temetőben. A közelmúltban Mariaremetén temették újra. A kegytemplom melletti kertben nyugszik. Nevét a szombathelyi székesegyház kórusa viseli.

Írásai:

A szombathelyi püspöki könyvtár zenei ritkaságai. In: Vasi Szemle, 1937. 4. sz. pp. 308-314.
Az éneklő egyház. Szombathely, 1937.
Musica sacra és a magyar kultúra. In: Magyar Zenei Almanach. Bp., 1944
Éneklő élet. Bp., 1947
Cantus cantorum. Bp., 1948.
Hozsanna! (átdolg. kiad., Bárdos Lajossal) Bp., 1973.

Irodalom:

Az Eucharisztikus Világkongresszus Emlékkönyve. 1938.
W. A. halálára. In: Új Ember, 1978. nov. 16.
Eltemették W. A.-t. In: Új Ember, 1978. dec. 1.
Gál József: Schola Cantorum Sabariensis. Szombathely, 1996. 130 p.
Veress Kata: Werner atya. In: Budai Polgár. 1996. 10. sz. (máj. 23.) pp. 16-17.
Varga László: Werner atya [újratemetéséről]

G. T. – K. J.

Weöres Sándor

WEÖRES SÁNDOR
(Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.)

költő, műfordító, drámaíró


Szombathelyen látta meg a napvilágot 1913. június 22-én, mégis a cseri dombok tetején gubbasztó kis falut, Csöngét tekintette szűkebb hazájának, mivel itt, szülei otthonában töltötte gyermekéveit és ifjúkorát. Szűkebb pátriájához, Vas megyéhez, Kemenesaljához egész életén át szoros szálakkal kötődött. Bármerre sodorta az élet, sohasem szakadt el lélekben e tájtól.

Már négy-öt éves korában megismerkedett a betűk és a számok világával, édesanyja és nevelőnője pedig németül és franciául tanította. Nyolc-kilenc évesen már Shakespeare műveit vette a kezébe, s mohón végigolvasta az evangélikus parókián található lexikonokat.

Az elemi iskola elvégzése után a szombathelyi reáliskolában végezte középiskolai tanulmányait, s az irodalmár Pável Ágostonéknál lakott. Ekkoriban kezdett el verselni, s mindössze tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyre Kodály Zoltán is felfigyelt és megzenésítette. Rossz tanulmányi eredményei miatt a győri reálba íratták át, de végül Sopronban tett érettségi vizsgát. A pécsi egyetem bölcsészkarán folytatta felsőfokú tanulmányait, ahol esztétikából doktorált. 1932-ben jelent meg első verse a Nyugatban, majd 1934-ben Pécsett első verseskötete, a Hideg van. 1935-ben Baumgarten-díjban részesült, melynek összegéből távol-keleti utat tett. Ekkoriban már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. Egyetemi tanulmányai végeztével Pécsen lett könyvtáros, majd Budapestre került. 1947-ben nősült meg, Károlyi Amy költőnőt vette feleségül.

Bölcsőhelyétől soha nem szakadt el teljesen, visszajárt Csöngére, ahol barátai, költőtársai rendszeresen meglátogatták. Szombathelyről Pável Ágoston, Bárdosi Németh János, Pécsről Várkonyi Nándor járt ki hozzá, de sűrűn megfordult Csöngén a bakonytamási papfiú, az íróvá lett Tatay Sándor, Pestről pedig Berda József. 1934-ben Kodály Zoltánt is a vendégül látta.

Egyik legtermékenyebb költőnk volt. 1989. január 22-én, hetvenhat éves korában hunyt el. Bár úgy végrendelkezett, hogy "kis Csöngéje földjében" szeretne nyugodni, az ősi családi sírboltban pihenni meg, özvegye kívánságára mégis Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Szűkebb hazája, Csönge, Kemenesalja és Vas megye hűséggel ápolja nagy fia emlékét. Csöngén lakóház, a Lánka-patak partján emlékpad őrzi emlékezetét, az általános iskolások körében pedig évente szavalóversenyt rendeznek gyermekverseiből Ostffyasszonyfán.

Irodalom:

Tamás Attila: Weöres Sándor. Bp. 1978. 263 p.
Bata Imre: Weöres Sándor közelében. Bp. 1979. 367 p.
Kenyeres Zoltán: Tündérsíp : Weöres Sándorról. Bp. 1983. 354 p.
Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben. Bp. 1984. 284 p.
Magyar Orpheus : Weöres Sándor emlékezete. (Összeáll., szerk., sajtó alá rend. Domokos Mátyás). Bp., 1990. 642 p.
Egyedül mindenkivel : Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. (Összeáll., szerk., sajtó alá rend. Domokos Mátyás). Bp. 1993. 485 p.
Weörestől Weöresről. (Összeáll. Tüskés Tibor). Bp. 1993. 365 p.
Schein Gábor: Weöres Sándor. Bp. 2001. 114 p.
Domokos Mátyás: A porlepte énekes : Weöres Sándorról. Bp. 2002. 199 p.
Öröklét : in memoriam Weöres Sándor. (Vál., szerk. és összeáll. Domokos Mátyás). Bp. 2003. 402 p.
Tüskés Tibor: A határtalan énekese : írások Weöres Sándorról. Bp. 2003. 222 p.

Sz.P.

Virághalmi Ferenc

VIRÁGHALMI FERENC

(Révkomárom, 1826.szeptember 5. – Kiscell, 1875. szeptember 24.)

író, műfordító, honvéd százados (1848/49)

Névváltozat: Blumentritt Ferenc (1851-ig)


Szülei: Blumentritt Ferenc komáromi városi hivatalnok és Graff Erzsébet. Édesapját négy éves korában elveszítette. Középiskolai tanulmányait a komáromi bencéseknél kezdte, majd a Pannonhalmi Szent Benedek-rend győri főgimnáziumában fejezte be és a piarista rend fogadalmasaként Besztercén, Kecskeméten és Kolozsvárott volt tanár. A szabadságharc kitörésekor, 1848 szeptemberében honvédnek állt a győri 23. honvédzászlóaljnál. A schwechati ütközetben tanúsított hősies helytállásáért december 5-től az ugyancsak győri 39. zászlóalj hadnagya, majd 1849 áprilisától már főhadnagya lett. 1849 májusában nyitrai térparancsnok és júniustól ugyanitt százados. Haditettei közül kiemelkedik az 1849 júliusi ácsi erdőben lezajlott véres ütközet, ahol három sikeres rohamot is vezetett. Világosnál tette le a fegyvert, s két hónap bujdosás után besorozták az osztrák ármádiába közkatonának. Olaszországba vitték, ahol előbb Piacenzában, majd Bresciában szolgált.

Szabadulása után piarista rendfőnöke elutasította visszatérését a szerzetesek közé. Nagybátyja, Szilágyi Sándor nyújtott számára menedéket nagydémi otthonában. Ezt követően bontakozott ki irodalmi munkássága, s Jókai mutatta be az irodalmi közéletnek az 1851 óta Virághalmira magyarosított nevű írót. Több regénye jelent meg, köztük "Egy cserepár naplója” című művében teljes hiteleséggel örökítette meg az osztrák katonai szolgálatban a többi magyarral együtt átélt sorsát. Az 1866-ban megjelent első kiadást elkobozták és megsemmisítették. A kényszerkatonaságtól megszabadulva Nagydémen, a Szabadhegyi családnál nevelő, s itt kezdődik irodalmi munkássága. A Győri Közlöny 1858-as évfolyamában értekezést írt egy új ércről, melyet timanynak nevezett el, s országosan ez az első híradás az alumíniumról. 1859-ben két regénye is megjelent Győrben: a „Fegyverkovács” és a „Török világ Győrben”. 1862-ben publikált, „A király védencei” című kétkötetes művében a majdani kiegyezés jogalapját fogalmazta meg regényes formában.

Tökéletes német nyelvtudása alapján a hatvanas években a fővárosban a Pester Lloyd és az Ungarischer Lloyd munkatársa és más külföldi lapok tudósítója lett. Háza a fiatal ellenzéki írók egyik találkozóhelyévé vált. Balladái, elbeszélései, versei, verses elbeszélései, humoros karcolatai, komoly tanulmányai jelentek meg a korabeli magyar lapokban, folyóiratokban. Vas megyei vonatkozásúk miatt külön hangsúlyozandók a "Felső vasmegyei képek" című közleményei. Pesti időszakához fűzödik házassága: 1864. április 10-én vette feleségül a veresegyházi származású Ubrankovics Konstantinát (akitől egy fia született), de alig két esztendő múltán társa meghalt. Amikor 1868-ban újjászervezték a magyar hadügyminisztériumot, elismerve a szabadságharcban szerzett rangját, oda osztották be. 1867-től két évig Győr megye második aljegyzője volt. 1868-ban jelent meg „A bekvártélyozott huszár” című költeménye, amelynek külön érdekessége, hogy Munkácsy Mihály illusztrációi díszítették. 1869-ben Pesten újra nősült és Reischer Irmát vezette oltár elé, s hamarosan egy leányuk született. Virághalmyt 1872-ben századosként reaktiválták a honvédségnél, de 1874-ben nyugdíjaztatta magát.

Jó barátjánál, Hollósy Jusztinián dömölki apátnál tett látogatásakor vízkórban halt meg s a vendéglátónak kellett szomorú szívvel elbúcsúztatnia a temetési szertartáson. A sors furcsa fintora, hogy leghíresebb művének („Egy cserepár naplója”) immár legális kiadása csak pár hónappal halála után látott napvilágot. Barátai a Somló hegyen 1880-ban emléktáblát helyeztek el az irodalompártoló Schönauer-család házán, síremléke pedig a celldömölki temetőben az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékünnepségeinek állandó zarándokhelye.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Lám Frigyes: Virághalmi Ferenc. 1824-1875. In: A győri Magyar Kir. Állami Leánygimnázium évkönyve az 1926/27. iskolai évről. Győr, 1927. pp. 3-14.
Nádasdy Lajos: Tollal és karddal a hazáért. In: Vigilia, 1977. 3. sz. pp. 167-171.
Nádasdy Lajos: Híven szolgálta a hazát. In: Helytörténet I. (Szerk. Káldos Gyula). Celldömölk, 1975. pp. 30-36.
Virághalmy Lea: Virághalmi Ferenc. In: Arrabona 35/1-2. Győr, 1996. pp. 261-276. (tovább)

N. L. - N. T.

Vidos József

VIDOS JÓZSEF

(Kemenesmihályfa, 1805. április 18. – Kemenesmihályfa,1849. augusztus 3.)

politikus, alispán, kormánybiztos (1848/49)


A Vidos család nemessége a 13. századig vezethető vissza, kiterjedt rokonságuk szinte az egész Kemenesalját átfogta. Közéleti szerepvállalásukat bizonyítja, hogy a 17. századtól kezdve tagjai sorra bukkantak fel a megyei adminisztráció különféle pozícióiban. A soproni evangélikus líceum után jogi végzettséget szerzett fiatalember a reformkorban Széchenyi eszméinek követője volt. 1836-tól Vas megye főjegyzője, a liberálisok megyei vezére, akit kétszer választották alispánná az 1838-1848 közötti években s számos más tisztséget is viselt. Edvi Illés Pál jellemzése szerint: „Külsejére nézve barna, daliástermetű, nyílt arcú, magas homlokú férfiú. Társalgásban beszédes, lovagi, önkedveltető, mívelt. A jogban jártas, rögtönzött politikai ékeszólás neki nagyon díszlett. Mint ama híres francia költészről, Racine-ről életírója megjegyzé, miszerint oly szép szavú, hogy lehetetlen, neki a mennyek kapui meg ne nyílnának: úgy Vidos Józsefről is elmondható, hogy neki minden szívek kapui megnyíltak.”

Vas megye követeként vett részt az utolsó rendi országgyűlésen, 1848 tavaszától testestől lelkestől Kossuth híve. Aktívan részt vett a diéta munkájában s nevéhez fűződik a népképviseleti törvény azon liberális módosítása, mely szerint az értelmiségű foglalkozásúak az általuk fizetett lakbér összegétől, tehát a cenzustól függetlenül kapják meg az aktív választójogot. Tagja volt a forradalom kitörése előtti napokban Bécsbe küldött országgyűlési deputációnak is. Felemelő érzés lehetett számára, amikor az utolsó rendi országgyűlés április 8-i ülésén kerületi jegyzőként ő olvashatta fel azt a 31 cikkelyből álló törvényjavaslatot, amelynek V. Ferdinánd általi szentesítésével a polgári Magyarország alapköve ünnepélyesen letétetett.

Az 1848 júliusára összeállított 3000 fős nemzetőrsereg parancsnoka a "katonai pályát nem próbált, de sokoldalú, fényes talentumánál fogva a közbizalmat Vasban osztatlanul bíró" Vidos József lett 1848. június 19-én Vas megye nemzetőrségének főparancsnoka. A miniszterelnök Batthyány Lajos szeptember 19-én a vasi népfelkelés parancsnokává is kinevezi, és Kanizsa felszabadítására utasítja, amit a nemzetőrség Jellačić hátrahagyott helyőrségének elűzésével végre is hajtott. A diadalról küldött beszámoló jelentése után október 4-én hivatalosan kérte betegségére való hivatkozással, hogy katonai megbizatása alól mentsék fel. Eme kérésének helyt adtak, azzal a feltétellel, hogy kormánybiztosi tisztjét továbbra is megtartja. Időközben a vasi nemzetőrökkel és a Miklós huszárokkal visszaindult a megyébe, serege e hazavonulás során szétszéledt, és csupán az önkéntesek maradtak meg, akik a toborzáskor a továbbszolgálatot vállalták. De még így is katonai szempontból a legütőképesebb egységet Vidos vezette, s nemzetőreivel, népfölkelőivel és a Miklós huszárokkal Kiscellen át Csepregre vonult a fosztogató horvát horda ellen. Hadseregparancsnoki szolgálata befejeztével 1849 januárjáig, a császáriak bevonulásáig kormánybiztosként működött, majd részese maradt a megyei közéletnek.

A megtorlás elől menekülnie kellett és hosszabb ideig bújdosott Zichy Lajos somlói pincéjében. Augusztusban megtámadta a kolera és Éva testvére szállította haza a kemenesi birtokra. Bátyja ápolása során ő is megbetegedett és egy napon hunytak el. Vidos Józsefet Mersevát határában egy Cinca-parti nagy akácfa tövében temették el. A családi kripta 1852-es megépítése óta már ott pihen Vas megye 1848-as szabadságküzdelmének jeles alakja.


Irodalom:

Ordas Iván: Vidos József (1805-1849). In: Vasi Szemle, 1968. 3. sz. pp. 429-437.
Szász Erzsébet: Vidos József országgyűlési beszámolója. 1848. május 1-én. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1978. 1. sz. pp. 35-40.
Tilcsik György: Széchenyi barátjából Kossuth harcostársává. 180 éve született Vidos József. In: Vas Népe, 1985. 90. sz. (április 18.) pp. 2-3.
Ordas Iván: 1848 Vas megyei eseményeiből. Koltai Vidos József nemzetőrparancsnok. In: Honismeret, 1986. 2. sz. pp. 13-15.
Molnár András: A vasi nemzetőrség kanizsai „kalandja” 1848 októberében : Chernel Kálmán visszaemlékezése. Vasi Szemle, 1991. 2. sz. pp. 227-232.
Tilcsik György: Vidos József politikai pályája. In: Vas megyei levéltári füzetek 6. köt. Előadások Vas megye történetéről II. Szombathely, 1993. pp. 27-39.
Baloghné Lasics Judit: Edvi Illés Pál végbúcsúja Vidos Józseftől 1849-ben. Gondolatok egy 145 évvel ezelőtti esemény évfordulóján. In: Vas Népe, 1994. 234. sz. (október 6.) p. 6.
Hermann Róbert: Vidos József kormánybiztos jelentései (1848. október 16. – december 27.). In: Savaria : A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 22/1., Pars Historica : 1992-1995. Szombathely, 1995. (!1997). pp. 49-95.
Hermann Róbert: „… Tán a tavasz a durva tél után kellemetes leend”. Vidos József levelei és jelentései 1848 február – szeptember. In: Vasi Szemle, 1998. 2. sz. pp. 141-160.
Kozma Gábor: Testvérek, keresztutak és koszorúk. A Vidos család merseváti sírboltja nemzeti emlékezésünk fontos és értékes darabja. In: Vas Népe, 1998. 62. sz. (március 14.) p. 11.
Kozma Gábor: Gróf Széchenyi István barátja volt : Szinte génjeiben hordozta a hadművészet csínját-bínját : Vidos József és a forradalom. In: Vas Népe, 2000. 62. sz. (március 14.) p. 10.

N. L. – N. T.

Vas Károly

VAS KÁROLY
(Nyárád, 1906. december 13. – Pécs, 1985. június 4.)

pedagógus, főiskolai tanár


Középparaszti családból származott, Nagy László és Ágh István költők nagybátyja volt. Pályaválasztásában a szülők akarata érvényesült, akik papnevelő szemináriumba küldték; előbb a pápai bencés, majd a veszprémi piarista gimnáziumban tanult. Tanulmányai során azonban erősödő történelem és társadalomszemlélete – amiben fontos szerepet játszottak a népi írók és műveik – a világi élet felé irányították. A budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karán 1935-ben történelem-latin szakon szerzett középiskolai tanári oklevelet, ezt követően az ajkai Nirnsee Pál nagybirtokos, országgyűlési képviselő gyermekeinek lett a nevelője.

1939-től 1945-ig az érsekújvári Pázmány Péter Gimnáziumban tanított, ahol az Országos Falusi Tehetségmentési akció tankerületi feladataival és népfőiskola szervezésével is megbízták. Ezekről az évekről A magyar lélek szolgálatában (Budapest, 1943.) című munkájában számolt be. A háború végén Győrben kapott állást, a Révay Miklós Gimnázium igazgatóhelyettese lett. A tankerületi főigazgató 1946-ban bízta meg a történelem, valamint a latin nyelv és irodalom tantárgyak szakfelügyeletével. Tagja és titkára lett a Nemzeti Paraszt Pártnak és a Nemzeti Bizottságnak. Népi kollégium megszervezésére is felkérték (Kovács Pál Népi Kollégium) melynek egyben igazgatói tisztségét is betöltötte. Azonban alighogy elkezdte a munkát, Keresztury Dezső kultuszminiszter 1947. január 21-től Celldömölkre helyezte – az 1946. november 26-án alapított – gimnázium és kollégium megszervezésére.

Vas Károly magáévá tette azt a saját korát jóval megelőző gondolatot, miszerint az új gimnáziumnak úgy kell megépülnie, hogy hozzá kapcsolódjanak, vagy pavilon-szerűen épüljenek ki a közművelődési intézmények: tájmúzeum, kultúrház, nyilvános könyvtár, diákotthon, sportpálya stb. Celldömölk, bár az 1946-os év a gimnázium-alapítás tervével telt, nem volt felkészülve az iskola beindítására. Sem helyiség, sem költségvetési források nem álltak a rendelkezésre. Bebizonyosodott, hogy az eredményesség nem elsősorban a tárgyi feltételek sokaságán múlik, hanem mindenekelőtt a nevelő személyiségeken.

Vas Károly húsz évet szánt tervei megvalósítására, azonban csak huszonhárom hónapot tölthetett Celldömölkön, akarata ellenére a szombathelyi tankerületi főigazgatóságra helyezték általános tanulmányi felügyelőnek, majd Budapestre került az oktatási minisztériumba, a történelem tantárgy országos felügyelőjének.

1950-től 1972-es nyugdíjazásáig a Pécsi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanáraként dolgozott, egyidejűleg minisztériumi főelőadóként az új történelemtantervek és módszertani útmutatók elkészítését irányította. A történelemtanítás-módszertan nemzetközileg elismert szakértőjének számított. Tankönyveiből és jegyzeteiből tanárok generációi tanultak.

Művei:

Érzelmi nevelés az általános iskolai történelemtanításban. Bp. 1964.
A történelemtanítás módszertana. Bp. 1973.

Irodalom.:

Vas Károly : A celldömölki gimnázium története 1947. II-1949. XII-ig. Pécs, 1977.)
Vas Károly: Nevelés a Felsőbüki Nagy Pál Kollégiumban. In: Vasi Szemle, 1972. 4. sz.
Tungli Gyula: Aki tanárnemzedékeket nevelt. Bemutatjuk Vas Károly nyugalmazott főiskolai tanárt. In: Köznevelés, 1981. 20. sz. p. 5.
Uő: Nagy László és Vas Károly. In: Honismeret, 1986. 1. sz. pp. 10-11.
Uő: Vas Károly (1906-1985). In: Vas Népe, 1985. 150. sz. (jún. 28.) p. 5.
Tungli Gyula: Ki volt Vas Károly? In: [Veszprémi] Napló. 2008. júl. 11. p. 15.

K. Gy.

Vajda Sámuel

VAJDA SÁMUEL (Jánosháza, 1718. február 18. – Szombathely, 1795. szeptember 29.)

tihanyi apát, egyházi író


Vajda Sámuel jánosházi gazdag, birtokos nemesi családból származott. Vajda Zsigmond és Baczere Julianna László nevű fiát 1718. március 9-én keresztelték meg a római katolikus plébánián.

Középiskolai tanulmányai után a bencés rendbe lépett 1735. november 28-án és 1736. november 21-én tette le a fogadalmat. A bölcseletet Pannonhalmán tanulta, a teológiát pedig Nagyszombatban, ahol báró Majthényi Ádám esztergomi érseki helynök, püspök 1742. május 24-én szentelte pappá. Visszakerülve Pannonhalmára, egy évig bölcseletet tanított, majd 1743-1757 között – kisebb megszakításokkal – a teológia tanára és pannonhalmi magyar hitszónok. 1746-ban a bencések fellázadtak Sajghó Benedek főapát irányvonala ellen (közöttük Koptik Odó celldömölki apát is) ezért – miután megfosztották katedrájától – 1746. október 6-tól Tihanyban élt. 1747-ben rendtársai bizalmából Jankovics Mártonnal együtt Bécsbe ment panaszra a főapát ellen a Kancelláriához, de itt Mária Terézia parancsára elfogták, és a bécsi érseki palota börtönébe zárták. A zavargások elültével ismét elfoglalhatta katedráját Pannonhalmán. Életének ebben a szakaszában főleg a teológia elméleti részével foglalkozik, munkái kéziratban maradtak meg Pannonhalmán. Kéziratainak főbb témái: a hit és az isteni erények, az angyalok, az ember céljai, az emberi cselekedetek.

1757 májusától 1760 áprilisáig a dömölki apátság kormányzói tisztségét töltötte be, s annak főleg anyagi ügyeit intézte. Kormányzósága idején tovább szépítette a Koptik által építtetett új templomot és nevéhez kötődik az új kolostor épületének megterveztetése, az építés előkészületeinek megszervezése és az alapkő letétele 1760. március 14-én. Közben megenyhült a feszültség közte és a főapát között, és 1760. április 16-án a tihanyi bencés apátság vezetőjévé nevezték ki.

Az apátság vagyonával gondosan gazdálkodott, minden esztendőben precíz számadásokat készített. Legendásan aszketikus életmódot folytatott (állítólag negyven évig nem evett húst / nem ivott bort és csupasz deszkákon aludt), szigorúan vette a klauzurát, de ugyanakkor karitatív hajlama is közismert volt az apátsági birtokokon élők körében. A tihanyi templomot és a rendházat adományokkal látta el, adakozott a bakonybéli bencés templomnak is. Az apátsági templom mai berendezése sok tekintetben az ő időszakára vezethető vissza: 1765-ben új orgonát szereltek be; Magyarországon Vajda építtette az első oltárt Jézus Szívének tiszteletére; a toronyban három harangot és egy órát helyeztetett el. Az új templomot 1778. szeptember 13-án Bajzáth József veszprémi püspök szentelte fel.

Vajda Sámuelnek sokat köszönhet Balatonfüred. Gondoskodása nyomán lett országosan ismert gyógyforrás: apátsága idején ötszobás, emeletes fogadó (1764), kilencszobás épület és nagyvendéglő (1781) épült. A vendéglátó helyeket (fürdő, szálloda, étterem) a bencés rend bérbe adta és Vajda mindig méltányos szerződéseket kötött a vállalkozókkal és ugyanezt a mértéktartást várta el tőlük áraik tekintetében.

Apátsága idején főleg gyakorlati teológiai munkákat írt. Ekkor keletkezett a fő műve, a három kötetes: A Mi Urunk Jézus Krisztusnak élete... (Pozsonyban, 1772-74.). 1782-ben névtelenül kiadta – a Pray-kódex nyomán – Szűz Szent Margit életének legendáját, amely Budán jelent meg. Ugyancsak tihanyi apát korában fordította le VI. Pius pápa imádságos könyvét (Budán, 1784.). A bencés rend 1787-es feloszlatása után barátjához, Szily János szombathelyi püspökhöz vonult vissza, ahol a Nagykar utcában lakott. Egy 1795. május 19-én Kis Pál veszprémi nagyprépostnak küldött levelében azt írta, hogy majdnem teljesen megvakult. 1795-ben, szeptember 29-én halt meg, és kívánsága szerint a közkedvelt ferences templom kriptájában temették el.

Művei:

A' meg-ditsőült szenteknek jelesül pedig a' boldog Szűz Máriának tiszteletéről néhány rövid, és könnyen érthető bizonyítások. - Veszprém, 1792. 39. p. Forrás: http://mek.oszk.hu/07800/07870/# (tovább)

Irodalom:

Lukácsi Márk: Vajda Sámuel élete és irodalmi munkássága. Pannonhalma, 1997. 198 p. (Pannonhalmi füzetek 40.)

K. J. – N. T.

Uhlár Gyula

UHLÁR GYULA
(Esztergom, 1891. november 24. – Celldömölk, 1955. - április 20.)

kántortanító, karnagy


Az Esztergomi Érseki Római Katolikus Tanítóképző Intézetben 1909-ben szerzett tanítói- és kántori oklevelet. Pályáját Budapesten kezdte. Tanítói munkája közben négy félévet hallgatott az egyetem jogi karán. Az I. világháborút követő nehéz időkben abbahagyta jogi tanulmányait. Ebben közrejátszott az is, hogy 1921-ben – zenei irányultságának hatására – a Fejér megyei Bodajkon (hazánk egyik búcsújáróhelyén) vállalt kántortanítói állást. Ezt követően kötött házasságot a jánosházi születésű Fazekas Irénnel. Házassága révén ismerkedett meg Kemenesaljával és hamarosan beadta pályázatát egy Celldömölkön meghirdetett kántortanítói állásra.

1924. augusztus 7-től lett – a voksolók többségének bizalmából – Celldömölk kántortanítója. 1928-ban az egyházi főhatóságtól igazgatói címet kapott. A harmincas évek elejétől a Kemenesaljai Esperesi Kerületben – az esperesi ellenőrzések során – iskolalátogatóként működött közre. Tanfelügyelői javaslatra a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1937-ben iskolafelügyelővé nevezte ki. Iskolai tevékenységén kívül értékes karnagyi munkát is végzett. Ide kerülésekor átvette a Katolikus Legényegylet férfikarának vezetését. Az együttessel 1926. augusztus 20-án - a Budapesti Központi Katolikus Legényegylet alapításának 70. évfordulóján - nagy sikerrel vett részt a Zeneakadémia nagytermében rendezett hangversenyen. Rendszeresen vezényelte ezt a dalárdát az egyházi szertartásokon kívül más műsoros rendezvényeken is. 1928-ban megszervezte az egyházi vegyeskart, melynek élete végéig serlegeket nyerő karnagya volt. A Vasutas Kör Koptik utcai székházában 1927-ben férfi dalosokat tömörítő, ún. Vasutas Dalárda szerveződött: első karnagya Uhlár Gyula volt. Vezetésével nagy sikerrel szerepeltek a 1929 júliusában Debrecenben rendezett Országos Dalosversenyen. A felnőtt énekkarokon kívül saját iskolájának gyermekkórusát is ő vezette. A "Kis-Mária-Celli Imák és Énekek" c. imakönyv összeállítása, s a dr. Székely László által írt "Ének a kiscelli Szűzanyához" c. vers dallamának megalkotása is nevéhez fűződik. Az iskolák államosítása után még két évig tanítóskodott a helyi állami fiúiskolában. 1950-ben nyugdíjba ment, de a kántorizálást haláláig, 1955. április 20-ig folytatta.

Műve:

Kis-Mária-Celli Imák és Énekek. Imakönyv. Celldömölk, 1949.

Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely. 1930. p. 233.
Celldömölk egyházi zenéje. In: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977). Szombathely. 1977. pp. 362-376.
Horváth Lajos : Gondolatok, tények, emlékek a celldömölki iskolánkívüli népművelési munkáról. (Kézirat, 1988.)

H. L.

Ughy Jenő

UGHY JENŐ (Celldömölk, 1922. május 15. – Budapest, 1967. szeptember 14.)

könyvtáros, olvasásszociológus, újságíró


A középparaszti környezetből származó fiú a szülők erőfeszítései és gondoskodása révén szerezhette meg az érettségit 1940-ben a sümegi Kisfaludy Gimnáziumban. (Két lánytestvére pedagógus végzettséget szerzett.) Ughy Jenő sorsának alakulásába rögtön beleszólt a történelem: szinte az iskolapadból csöppent a második világháború lövészárkaiba. A világégés következtében kénytelen volt abbahagyni alig megkezdett orvosegyetemi tanulmányait és a fronton harcolt fogságba eséséig. Tífusz tört rá, de sikerült hazatérnie, és a demokratikus átalakulás lázában égő új rendszer mellé állt. Amíg tehette... Hazatérve Szombathelyen MÁV-tisztviselő, majd 1946-47-ben a Kisgazdapárt érdekkörébe tartozó "Nyugati Kis Újság" belső munkatársa lett.

Provokáció révén lebuktatták és a "Magyar Közösség" ügyéhez csatolva a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt 8 évi börtönre ítélték. A szabadságvesztés büntetést 1947. november 13-tól 1954. február 2-ig töltötte le, amelyből az utolsó éveket a recski munkatábor emberpróbáló bányáiban vészelte át. Vallásos meggyőződése, az életbe vetett hite adott lelkierőt neki ezekben a nehéz esztendőkben. Szabadulása után még 2 évig a tatai szénbányáknál volt kőrakó vasúti munkás. E közben vette feleségül Zalaszegváron Szabó Saroltát. Az 1956-os forradalom alatt október 26-án ő lett a Független Kisgazdapárt Országos Közpomtjában a sajtóosztály vezetője. A szabadságharc után  Pápán, a Jókai Mór Könyvtárban helyezkedett el könyvtárosként, s pár év múlva az olvasószolgálati csoport vezetője, majd 1962 végén egy hónapig megbízott könyvtárigazgató lett.

1963. február 1-től az Országos Széchényi Könyvtárban a Könyvtártudományi Módszertani Központ munkatársa lett, ahol az Új Könyvek társadalomtudományi és történettudományi vonatkozású szerkesztése mellett fő területként az olvasáskutatással foglalkozott.

Az "Ezer falusi lakos és a könyv" című, 1965-ben mindössze háromszáz példányban napvilágot látott olvasásszociológiai alapműve módszertani kézikönyvként forgatható. Ughy Jenő műhelygyakorlatnak tekintette a kötet alapjául szolgáló, 1964 március 1. és 31. között lebonyolított felmérést: igyekezett kialakítani a reprezentatív kiválasztás technikáját és az interjúkészítés módszertanát. Addigi életútjának, elméleti tájékozottságának és gyakorló könyvtárosi időszakának minden tapasztalatát belesűrítette a vizsgálatsorozatba, amely szigorúan tudományos alapon a valóság tükörképét kívánta bemutatni. A vizsgálat módszertani alapját a bielefeldi EMNID Társadalom- és Közvéleménykutató Intézet Rolf Frőhner által irányított "Könyv a jelenkorban" című felmérése jelentette. A falusi lakosság olvasási struktúrájának felvázolása érdekében az ország különböző tájain fekvő, eltérő adottságokkal/viszonyokkal bíró öt más-más népességkategóriába tartozó település 200-200 lakosáról (tehát a nemolvasók köréről is) szakemberek által kitöltött 58 pontos kérdőív segítségével készített olvasásszociológiai pillanatfelvételt. A Nyírmeggyesen, Bácsán, Bátorban, Bácsalmáson és Dákán lebonyolított kutatás korszerű művelődési szemlélet jegyében, az olvasást a többi kulturális tevékenységgel egységben vizsgálta. A szabadidő szerkezete, a könyvvásárlás és a könyvtári tagság mellett az olvasás motívumainak és hatásának is gazdag tárházát biztosította a mintegy 80 ezer adat feldolgozása. Az információs bázist az akkoriban korszerű lyukkártyás módszerrel rögzítette. Kutatásainak minden eleme továbbgondolásra érdemes volt, és szinte csábított a folytatásra, még átfogóbb felmérések készítésére: az olvasás összefüggésrendszerének minél pontosabb bemutatására. Tervezte a folytatást, alapozó vizsgálatainak kiterjesztését és továbbfejlesztését. Pályájának felfelé ívelő szakaszában tragikus hirtelenséggel, máig nem tisztázott gyanús körülmények között, közlekedési baleset következtében hunyt el. Magyarországon elsőként vizsgálta tudományos eszközökkel a községi lakosok olvasási szokásait és a magyar olvasásszociológia egyik úttörőjének tekintjük.

Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja (ma: Könyvtári Intézet) 1987 novemberében a hazai olvasáskutatás apostola halálának 20. évfordulójáról konferencia keretében emlékezett meg.


Főbb művei:

Egy úttörő falusi könyvtáros : Székely Imre. In: A Könyvtáros, 1961. 10. sz. pp. 593-594. (A nemeskeresztúri könyvtárosról.)
Az olvasás helyzete Dákán (Tóth Dezsővel). In: A veszprémi megyei könyvtár évkönyve. Veszprém, 1961.
Ezer falusi lakos és a könyv. Bp. 1965. 119 p. (A Könyvtártudományi és Módszertani Központ kiadványai 11.)

Irodalom:

V[argha] B[alázs]: Ughy Jenő 1922-1967. In: Könyvtáros, 1967. 10. sz. p. 583.

Két évtized az olvasáskutatás könyvtári műhelyében : In memoriam Ughy Jenő. In: Könyvtáros, 1988. 4. sz. pp. 189-202.

Pártay Tivadar: Testvériség a pokolban. (Recski rabtársaim: Mezőfi Károly, dr. Endrődy Zoltán, Ughy Jenő és Földváry-Boér Elemér emlékére). In: Kis Újság, 1989. 5. sz. (június 29.) p. 6. 

N. T.

Tőke János

TŐKE JÁNOS
(Kemenesszentmárton, 1919. április 04. – Szombathely, 1987. február 25.)

Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnök


Szegényparaszti család ötödik gyermekeként született, szülei bérelt földeken gazdálkodtak. Származása hamar tudatosult benne. Az elemi iskolában kitűnő tanulót szülei, de főleg csendőr testvérbátyja taníttatni szerette volna: úgy tervezték, hogy a soproni evangélikus líceumba fog járni. A beajánlás azonban nem sikerült. Különböző alkalmi munkákat vállalt, majd behívták katonának. Hajmáskérre, az altisztképzőbe került. Továbbszolgálatra jelentkezett, amelynek során az őrmesteri rangig vitte. Ezután a frontszolgálat és a hadifogság időszakát élte meg. A fogságban táborparancsnoknak nevezték ki.

1947 nyarán került haza. Családjával - 1943-ban nősült - a földosztáskor kapott földön gazdálkodott. Bírónak választották, pártiskolába küldték és közölték vele, hogy a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (DÉFOSZ) járási titkára lesz.

Kemenesszentmártonban 1949-ben alakult meg a termelőszövetkezet, amelynek tizedmagával alapító tagja lett. Az akkori celldömölki járásban elsőként ők hoztak létre tsz-t 110 hold földön. 1950. október 1-től az Úttörő Tsz elnökének választották, mely beosztását egészen nyugdíjazásáig megtartotta. 1951 őszén egy ember kivételével az egész falu belépett a szövetkezetbe. 1954 óta rendszeresen minden hónapban munkaegység előleget fizettek dolgozóiknak és ennek is köszönhető, hogy a faluban felnövő fiatalok jórésze szívesen maradt a tsz-ben. 1960-ban a szentmártoni szövetkezet 10 éves évfordulóján a Munka Vöröszászló Érdemrendet kapta a szövetkezet addig elért termelési eredményeiért. Tőke János 1961-ben a Kossuth-díj harmadik fokozatát vehette át. 1959 márciusára Kemenesszentmárton, Vönöck, Mersevát egyesülésével kialakult a nagy szövetkezet. 1967-ben hozzájuk csatlakozott még a Celldömölki Vörös Csillag Tsz. és 1974-ben Kemenessömjén, Kemenesmihályfa tsz-ei. Ezzel Vas megye egyik legnagyobb termelőszövetkezete jött létre Kemenesszentmártonban. Jó érzékkel nyúltak a fejlesztésekhez: irodaházat, üzemi konyhát, egy hatszáz férőhelyes tehénistállót építettek a meglévők mellé. 100 hold gyümölcsöst telepítettek, hozzá pedig egy 120 vagonos hűtőházat. Kialakult feldolgozó üzemeik rendszere. Tejpalackozó üzemük a járás lakossági ellátásában vállalt fontos szerepet. Boltokat, vendéglátó helyeket hoztak létre Ajkán és Celldömölkön is. Szolgáltatói szintre fejlesztették gépjavító műhelyüket. Évi átlagban 8-10 millió Ft értékű saját beruházást végeztek és végrehajtották termőterületük teljeskörű meliorációját. Az Úttörő Tsz terméseredményeiben mind a növényágazat, mind pedig az állattenyésztés terén megyei első lett. 1982-ben 6300 hektáron gazdálkodtak és a bruttó 195 millió forintos termelési érték mellett 19 milló forintos nyereséget értek el. Tőke János 1982-ben Nyisztor György-díjban, 1984-es nyugdíjazásakor pedig a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetésben részesült. 1958 után választott járási és megyei, állami és párttestületekben végzett munkát több cikluson keresztül. Emberöltőnyi szakmai és közéleti munkáját a fentieken kívül – többek között – a Munka Érdemrend arany fokozatával, a Fürst Sándor-díjjal és a Szántó Kovács János Emlékéremmel ismerték el.

“Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van mögöttünk, ez pedig mezőgazdaság lehet” - mondotta. Tőke János a mezőgazdaság iránt elkötelezett, a fajtájához húzó, a szó nemes értelmében vett ízig-vérig parasztember volt.

Irodalom:

Hétvégi beszélgetés Tőke János Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnökkel, az MSZMP Vas megyei végrehajtó bizottságának tagjával. In: Vas Népe, 1964. május 10. p. 3.
Kiss Elemér: A Kemenesaljai Úttörő Termelőszövetkezet története. A mezőgazdasági termelés kialakulása és fejlődése Kemenesszentmártonban, Merseváton és Vönöckön. Szombathely, 1972. 157 p.
Barna Zsuzsa: Az ezrekből milliók lettek. Beszélgetés Tőke János Nyisztor-díjas tsz-elnökkel. In: Magyar Mezőgazdaság, 1982. 44. sz. p. 6.
Udvardy Gyula: Tőke János, a Kossuth-díjas parasztkapitány. In: Vasi Propagandista, 1986. 2. sz. pp. 129-132.
Káldos Gyula : Tőke János nyugalmazott termelőszövetkezeti elnök visszaemlékezése (kézirat). (Celldömölk, 1987. 53 p.)
Káldos Gyula: “Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van a lábunk alatt.” Tőke János (1919-1987) In: Vasi Szemle, 1989. 3. sz. pp. 350-352.

K. Gy.

Tömböly Tamás

TÖMBÖLY TAMÁS
(Szombathely, 1954. június 21. – Szombathely, 2009. augusztus 8.)

jogász, a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője (1995-2007)


A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban 1972-ben tette le az érettségit. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam és Jogtudományi karán, 1978-ban avatták az állam- és jogtudományok doktorává, majd 1981-ben jogi szakvizsgát tett.

Életét a közszolgálat határozta meg, pályája kezdetétől a haláláig a közigazgatásban tevékenykedve legjobb szakmai tudásával és emberséggel intézte ügyfélként hozzá forduló embertársai ügyes-bajos dolgait.

1978. március 1-jétől Körmend Nagyközség Tanácsa VB. Szakigazgatási Szervénél előadó, majd Körmend várossá válását követően 1979. január 1-jétől 1983. augusztus 31-ig Körmend Város Tanácsa VB. Szervezési és Jogi Osztályának osztályvezetője, ezt követően 1983. szeptember 1-jétől Celldömölk Város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága vb-titkára lett.

A rendszerváltás után 1990. október 1-jétől Celldömölk Város Önkormányzata megbízott, majd kinevezett jegyzője. 1991. január 21-től a Köztársasági Megbízott Vas Megyei Területi Hivatala hivatalvezetője lett, majd a közigazgatási szervezetrendszer átszervezése, átalakulása következtében 1995. január 1-jétől a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal hivatalvezetője, 2007. január 1-jétől pedig a Nyugat-dunántúli Regionális Közigazgatási Hivatal Vas Megyei Kirendeltségének vezetője 2007. december 7-ig. 2009. március 1-jétől a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal Jogi és Humánpolitikai Osztályának vezetőjeként dolgozott haláláig.

Tömböly Tamás közigazgatási életpályája során megismerte a helyi (községi, városi) és a területi (regionális szervek) közigazgatás valamennyi szegmensét, s így szerzett gyakorlati tapasztalatait hasznosítva közreműködött olyan új közigazgatási elképzelések valóra váltásában, mint a tanácsi időszakban a korszerű ügyfélszolgálati irodák ügyfélközpontú kialakításában; az ún. kisvárosi modell gyakorlati megvalósításában. Később oroszlánrészt vállalt a köztársasági megbízotti intézmény területi hivatalának megszervezésében; az önálló megyei közigazgatási hivatal létrehozásában; majd a regionális közigazgatási hivatalon belül a régiós és megyei feladatok elhatárolásában. Közreműködött jogszabálytervezetek véleményezésében, formálásában, illetve részt vett az államigazgatási szervezetrendszer korszerűsítési elképzeléseinek előkészítésében. Ismereteinek, látókörének bővítése érdekében 1995-ben és 1997-ben Franciaországban, 2001-ben pedig Svédországban vett részt közigazgatási tanulmányúton. A szakmai közéletben az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottság Állam- és Jogtudományi Szakbizottságának tagjaként illetve a Közigazgatási Jogi Szakbizottság alelnökeként is aktívan részt vett. A minőségbiztosítási követelmények teljesítésének híveként személyes és közösségi sikerként is tekinthette, hogy a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal 2006-ban „Magyar Közigazgatás Minőségi Díj” elismerésben részesült.

A köztisztviselők jogállásáról szóló törvény elfogadását követően 1993-tól aktív közreműködője volt oktatóként, vizsgáztatóként és tananyagfejlesztőként a közigazgatási alapvizsga és közigazgatási szakvizsga tanfolyamoknak. A köztisztviselői kar továbbképzése szempontjából nagy jelentőséggel bíró ROP 3.1.1 programsorozat végrehajtásában számos tárgy (oktatásában vett részt. Az Országos Közigazgatási Vizsgabizottság elnöke 2009. július 1-jétől a közigazgatási versenyvizsga vizsgáztatójának kérte fel. Felkérésre szakmai rendezvényeken, konferenciákon előadásokat tartott, illetve szakmai cikkeket publikált folyóiratokba.

Több mint harminc évig dolgozott a köz szolgálatában, nagy szakmai tudással és elhivatottsággal, empátiával és mások problémái felé segítőkészséggel fordulva, csendes szorgalomban, - de az esetenkénti, tevékenységéhez és emberségéhez méltatlanul őt érő támadások alkalmával is - belső vívódásokkal végezte munkáját közvetlen munkatársai, a vele kapcsolatban álló ügyfelek és társszervek megbecsülésétől övezve. 2006. március 15-én a belügyminiszter eredményes tevékenysége elismeréséül festmény emléktárgyat adományozott a részére.

Tömböly Tamás utolsó percéig küzdve súlyos betegségével 2009. augusztus 8-án hunyt el Szombathelyen.

Művei:

Kiss László – Tömböly Tamás: Szociális ellátások és támogatások. Pécs, 1996. 205 p. (Közigazgatás a gyakorlatban; 5.) (Jegyzők dokumentumtára; 4.)
Önálló hatáskörű szakigazgatási szervek a közigazgatási hivatalokban. In: Magyar Közigazgatás, 2006. 2. sz. pp. 94-98.

Irodalom:

Gyergyák Ferenc: Dr. Tömböly Tamás. In: Új Magyar Közigazgatás, 2009. 8. sz. pp. 64-65.
In memoriam dr. Tömböly Tamás (1954-2009). In: Új Kemenesalja, 2009. 16. sz. p. 6.

N. T.


 

Tima Ferenc

TIMA FERENC
(Borgáta, 1919. december 14. - Budapest, 1976. december 7.)

fõiskolai világbajnok, nyolcszoros magyar bajnok atléta, rövidtávfutó


Szülei kisbirtokosok voltak a kemenesaljai Borgátán. Fiuk 1934-ben kezdett el sportolni és hamar kitûnt tehetségével, amelynek köszönhetõen már a II. világháború kitörése elõtt a leggyorsabb magyar sprinterek között tartották számon. Elsõ, 100 m-es bajnoki címét a KEAC színeiben nyerte, majd a szegedi atlétikai klubba igazolt át. A világégés után, 1946-ban 100 és 200 méteren egyaránt bajnoki elsõséget szerzett. Az igazi kiugrás lehetõségét 1947 szeptembere hozta meg számára, amikor a patinás fõvárosi egyesület, a Vasas igazolta le. Ezzel egyrészt lehetõsége nyílt, hogy részt vegyen a válogatott edzésein, másrészt kialakult a Tima Ferenc - Bartha László - Csányi György - Goldoványi Béla 4 x 100-as kvartett, amely a következõ években kibérelte a váltószám bajnoki dobogójának tetejét és nemzetközileg is egyre inkább jegyzett eredményekkel rukkolt ki.

1947/48-ban hét nemzetközi versenyen is gyõztek, amelyek közül a legértékesebb sikert a párizsi fõiskolai világbajnokságon 42,1 másodperccel elért diadalukkal aratták. Az 1947 októberében Milánóban lebonyolított olasz-magyar viadalon elért 41,1 másodperces sikerükkel országos csúcsot állítottak fel. Ezek alapján nem tûnt nehéznek a Magyar Olimpiai Bizottság londoni olimpiai részvételi szintet számukra 41,6 másodpercben meghatározó döntése. A váltó azonban 1948 tavaszán nem versenyzett csúcsformában és két héttel a megnyitó elõtt még mindig nem teljesítette a szintet. Az utolsó pillanatban, július 16-án azonban egy budapesti versenyen 41,5 másodperccel beverekedték magukat a londoni csapatba.

Az olimpián Tima egyéniben nem indult, társai közül Csányi és Bartha az elõfutamban, Goldoványi a középfutamban esett ki. 4x100 méteren 15 ország indította csapatát: a magyarok elõfutamukban a házigazda britek mögött második helyen jutottak tovább 41,4 másodperces idõvel, amely megegyezett a gyõztesével. A döntõben a kvartett a legrosszabb állapotú egyes pályán rajtolt, ráadásul a Timától a váltóbotot átvevõ Bartha lerándult és csak nagy nehézségek árán tudta folytatni a versenyt így csapatunk 41,6 másodperces eredménnyel a negyedik helyen futott a célba. Nagy meglepetésre azonban a gyõztes amerikaiakat diszkvalifikálták túlváltás miatt, ezért Timáék a harmadik helyre kerültek. Lezajlott az eredményhirdetés és a magyarok is megkapták a bronzérmet teljesítményükért. Az Egyesült Államok azonban óvott, amelynek helyt adtak és újfent megváltoztatták a sorrendet, az eredeti befutást fogadva el véglegesnek. Mindezt a váltó tagjai úgy tudták meg, hogy Tima Ferenc egy angol úr újságjába pillantva látta meg a kellemetlen fejleményrõl tudósító cikket. 48 órával a verseny után a magyarok visszaszolgáltatták az érmeket. Az újkori olimpiák hosszú ideje íródó históriájában a magyar 4x100 m-es atlétaváltó az egyetlen negyedik helyezett, akik dobogón álltak és tiszteletükre felhúzták az árbocra a nemzeti lobogót.

Tima a csapatbajnokságokon a Vasassal még öt bajnoki címet szerzett: 4x100 méteren hármat (1947-1949) és 4x200 méteren kettõt (1947-1948). 1949-ben kiszorult a válogatott keretbõl és 1952-ben visszavonult a versenyzéstõl. A sporttal megszakadt a kapcsolata és 57 éves korában hunyt el.

Irodalom:

Hencsei Pál: Tima Ferenc. In: Vasi olimpikonok. Szombathely, 2001. pp. 35-36.

N. T.
 

Takács-Tolvay József

TAKÁCH-TOLVAY JÓZSEF
(Kiscell, 1876. október 26. – Budapest, 1945. január 2.)

katonatiszt, altábornagy, politikus, diplomata


Pozsony mellől származó nemesi családban született. Édesapja Takách Jenő, aki Kiscell első MÁV-osztálymérnöke volt. Takách József a gimnázium alsó négy osztályát még a komáromi bencéseknél végezte el, majd a Ludovika Akadémián tanult. 1894-ben hadapród-tiszthelyettes a pápai 7. honvéd huszárezrednél, majd bécsi hadiiskolai évek következtek. Pályafutására döntő hatással volt, hogy 1904-től József Ferenc királyi herceg nevelője lett öt esztendőn keresztül. Ferenc József király 1905 februárjában grófi rangra emelte és engedélyezte, hogy a gróf Takách névvel együtt a kihalt Tolvay grófi család nevét együttesen használhassa. 1909-ben vezérkari századosi kinevezést kapott.

A németül, angolul és franciául tökéletesen beszélő, művelt katonatiszt az első világháború kitörése idején már őrnagy és az 1912-ben újonnan felállított 1. lovas hadosztály vezérkari főnöke volt. Előbb a szerb, majd az orosz fronton harcolt hadosztályával. Tífuszos megbetegedése következtében 1915 júliusától három hónapig Komáromban vezérkari főnökként vesztegelt, de amint lehetett, rögtön visszatért a harctérre. A világégés hadszínterein (például a híres lucki áttörés harcaiban) szerzett érdemeiért gyorsan emelkedett a ranglétrán és 1917 májusában ezredessé nevezték ki. Decembertől a honvédelmi miniszter képviselőjeként a bécsi hadügyminisztériumba rendelték. Az összeomlás után fontos szerepe volt a magyar csapatok hazaszállításánál, később mint a Nemzetközi Felszámoló Bizottság tagjának a volt közös hadügyi javak tárgyalásánál.

A Tanácsköztársaság idején, 1919. május 3-ra virradó éjjel 40 tisztjével ő hajtotta végre a bankgassei puccsot: elfogta és internálta a Tanácsköztársaság követeit, a követségen talált javakat, titkos okmányokat pedig lefoglalta és a bécsi rendőrséghez illetve a szegedi ellenkormányhoz juttatta. Kun Béla követelésére letartóztatták, de hatvannapi vizsgálati fogság után a Bethlen István gróf által letétbe helyezett kaució ellenében szabadlábra helyezték. 1919 augusztusától a magyar kormány bécsi katonai meghatalmazottja lett, majd 1920 júniusától katonai szakelőadó volt Varsóban. 1921 januárjában foglalta el a bukaresti követség tanácsosi-katonai szakelőadói állását, ahol egészen 1925 augusztusáig teljesített diplomáciai szolgálatot. Mindössze 47 éves korában, 1924. szeptember 1-től altábornagyi kinevezést vehetett át: ennél "fiatalabb" korukban csak hárman érték el ezt a rendfokozatot 1919 és 1944 között.

Katonadiplomata pályafutásának befejezése és 1929-es nyugdíjba vonulása után megszervezte az Országos Frontharcos Szövetséget, amelynek néhány év múlva vezetője lett. Közéleti érdeklődését és aktivitását jelzi, hogy 1931-ben a Frontharcosok Egyesült Nemzeti Pártjának listáján székesfővárosi törvényhatósági bizottsági taggá választották, majd 1935-ben Szentgotthárd környékén a Nemzeti Egység Pártjának programjával lett országgyűlési képviselő. 1934-ben szülővárosa, Celldömölk díszpolgárává választotta és ezen év október 23-án díszvendégként – mint az Országos Frontharcos Szövetség elnöke – beszédet mondott a Ság hegyi trianoni kereszt avatási ünnepségén. Tekintélyét bizonyítja, hogy 1935 és 1939 között rangos pozíciót töltött be: a Tisztelt Ház külügyi bizottságának elnökeként tevékenykedett. 1939-ben a Magyar Élet Pártja támogatásával szerzett képviselői mandátumot a jászberényi választókerületben.

A Horthy-Magyarország felső katonai és diplomáciai köreinek ismert és népszerű alakja szinte egyidőben szállt sírba a számára életteret és felemelkedési lehetőséget biztosító korral…

Irodalom:

Keresztény magyar közéleti almanach. II. köt. Bp. 1940. pp. 1055-1056.
Ki kicsoda? Kortársak lexikona. Bp. 1937. pp. 827-828.
A magyar legújabb kor lexikona. Bp. 1930. p. 1022.
Szakály Sándor: Az ellenforradalmi Magyarország (1919-1944) hadseregének felső vezetése. Adattár 2. L-Z. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1984. 3. sz., p. 591.

N. T.

Széll József

SZÉLL JÓZSEF
(Nemesdömölk, 1813. január 6. – Pozsony, 1886. augusztus 12.)

honvéd őrnagy


Iskoláit elvégezve nagyon fiatalon, 1833-ban lépett katonai pályára: a 34. számú császári és királyi gyalogezredben szolgált. Két év múlva a daliás termetű tisztet Bécsbe rendelték a királyi nemesi testőrséghez, ahol öt évet töltött. Bécsből főhadnagyi rangban került vissza a "Porosz Prinz" nevet viselő korábbi gyalogezredéhez, mely Galíciában állomásozott. Egy Lemberg közelében élő földbirtokos lányát vette feleségül.

Széll József ezredét 1848 tavaszán rendelték vissza Pestre, az új magyar kormány székhelyére. Szeptember 18-i előléptetése után immár őrnagyként vett részt a Jellasics elleni harcokban. Októbertől alakulatával a feldunai hadtest kötelékében szolgált. A schwechati csatavesztést követő utóvédharcokban, a december 28-i bábolnai ütközetben – miután zászlóalját a császári lovasság bekerítette – szívós védekezés után kitűzette a fehér zászlót. A veszteségeiken feldühödött császári vértesek azonban nem vették figyelembe a megadás jelét és a zászlóalj nagy részét lekaszabolták. Széll József tizenhét sebből vérezve maradt a harcmezőn. A Széll sebeiből folyó vér a dermesztő hideg ben jéggé fagyott, így megmenekült a haláltól. Két sebesült katonája egy közeli majorba vonszolta, ahol menedéket és ellátást kapott. Az osztrákok hat héttel később, egy majorbéli cseléd árulása következtében fogták el, majd Budára szállították. Ott, látva még mindig súlyos állapotát, éppen csak behegedt sebeit, kórházi ápolásra küldték és értesítették feleségét. Budára érkező felesége férjét már börtönben találta. A haditörvényszék kötél általi halálra ítélte.

A Windischgrätz herceghez benyújtott kegyelmi kérvény hideg elutasításban részesült. A kérvény végül a császár elé került; Széll József a császári hadbíróságtól 1849 márciusában a következő indoklással kapott kegyelmet: "Noha ezen elítélt egyén személyessége és tettei a büntetés enyhítésére nézve semmi indokul nem szolgálhattak, ő magassága mégis azon körülményt tekintve, hogy Széll József 17 sebje következtében hosszabb ideig élet és halál között forgott, s tökéletes gyógyulása után is csonkult és törődött állapotban maradand, az ellene, ki testi sanyarúsága által egy részben már úgyis bűnhődött, kimondott halálos ítéletet az emberiség szempontjából végrehajtani nem akarta, hanem azt 10 évi vasban eltöltendő várfogságra enyhíteni, a többiben a hadi törvényszék által kimondott ítéletet helyben hagyni méltóztatott"

Széll József 1854 májusáig volt a kufsteini várbörtön foglya. Azzal a feltétellel részesült amnesztiában, hogy felesége birtokára költözik, s azt el nem hagyhatja. 1861-ben, három évvel felesége halálát követően költözött vissza szülőföldjére. Egy ideig Kis-Czellben élt, ahol a hős szabadságharcos tisztet a mezőváros első díszpolgárává választotta. 1868-tól Ajkán élt, tagja lett a Veszprém megyei Honvédegyletnek. Élete végső szakaszáról keveset tudni. A Vasárnapi Újság 1886. évi augusztusi számában rövid nekrológ tudatja: "Széll Józsefet Pozsonyban temették el nagy részvét közt."

Celldömölkön a márciusi forradalom 150. évfordulója alkalmából kopjafát avattak a tiszteletére a római katolikus temetőben. Széll József kopjafája Virághalmi Ferenc honvéd százados sírja mellett áll.

Sírhelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Nádasdy Lajos: Hév napok hőse - Kis Czell díszpolgára. In: Vas Népe, 1989. 63.sz. (márc. 15.), pp. 4-5.
Nádasdy Lajos: Széll József - 1848. In: Új Kemenesalja, 1991. 3.sz. p. 1., 7.
Burkon László: Széll József kopjafája. In: Vas Népe, 1998. márc. 18. p. 9.
Nádasdy Lajos: Edvy Illés Pál: Széll József őrnagy, nemesdömölki forradalmár (1-3) : Részletek egy eddig kiadatlan, kéziratos emlékiratból. In: Új Kemenesalja, 1998. 16. sz. p. 5. ; 17. sz. p. 6. ; 18. sz. p. 6.
Gasztonyi Erzsébet: Széll József - császári-királyi gárdistából a szabadság harc őrnagya... In: Ajkai Századok, 2019 október. 13. sz. pp. 106-111. (tovább)
N. L.