Jándi Bernardin György

JÁNDI BERNARDIN GYÖRGY

(Darázsi [Nyitra vármegye], 1863. november 29. – Pannonhalma, 1952. augusztus 28.)

bencés szerzetes, dömölki apát (1920-1950)

Névváltozat: Janda Bernardin György (1898-ig)

Sokgyermekes tanítócsaládban született. Középiskoláit a nyitrai piaristáknál végezte. Érettségijét követően 1881. július 31-én lépett a bencés rendbe, beöltözéskor Sienai Szent Bernardin nevét kapta. Pappá szentelésére 1888. július 8-án került sor. Ezután Pannonhalmán latin-német szakos főiskolai tanár, illetve 1891-től egyidejűleg főapáti szertartó lett. 1906 és 1910 között Pápán a házfőnöki és a gimnázium igazgatójának tisztségét is betöltötte. Az 1900-as évek elejétől kezdve rendszeresen jelentek meg műfordításai. A szlovák nyelven kívül fordított spanyolból és lengyelből, olaszul pedig már gimnazista korában megtanult.

1910-től főmonostori perjel lett újfent Pannonhalmán, majd kormányzó perjel 1918. október 21-e után, 1920. május 18-án történt lemondásáig. A nehéz időszakot követően a főapáti szék várományosa volt, de meglepetésre nem kapta meg a szükséges számú támogató voksot. Rendtársai 80%-ának egyetértésével a frissen megválasztott Bárdos Remig főapát reá bízta a dömölki apátság irányítását.

Három évtizedig töltötte be a celldömölki búcsújáróhely vallási vezetőjének tisztségét. A nagyközség képviselő-testületének hosszú ideig tagja volt és elnöke lett a községi fiúpolgári iskolaszéknek. Széleskörű kapcsolatrendszerét és tekintélyét mutatja, hogy 1923-ban magyar királyi kormányfőtanácsosi címet kapott és kijárta, hogy az oktatási intézmény ugyanebben az évben állami kezelésbe kerüljön, majd két év múlva saját épülethez jusson. Figyelme kiterjedt arra is, hogy biztosítsa a zárdaépület bővítéséhez szükséges pénzügyi feltételeket a benne működő katolikus polgári leányiskola számára. A kegytemplom az ő idején kapott új harangokat, kelyheket és az orgona felújítását is megszervezte. Az apátság alapításának 800 éves jubileumi ünnepségén, 1933-ban Serédi Jusztinián bíboros hercegprímást, Mikes János szombathelyi püspököt és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapátot üdvözölhette: velük együtt körmenetben vonult a sokaság a település centrumából az ősi apátsági romtemplomhoz. 1948-ban Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket köszönthette a kegytemplom 200 éves fennállásának ünneplésére - az egyházellenes hatalom minden kísérlete ellenére - a búcsújáróhelyre zarándokolt tömegek előtt. A jubileum tiszteletére a bombasérüléséből felújított templom homlokzatán a régi toronyóra helyére Palka József aranykoszorús üvegfestő-művész óriási mozaikját építették be, középen az Apokalipszis Napbaöltözött asszonyával. A Szűzanyát körülevő egyik alakban Jándi Bernardint mintázta meg az alkotó.

Aranymiséjét 1938-ban, gyémántmiséjét 1948. július 8-án mutatta be a dömölki kegytemplomban. Az egyházak államosítását követően 1950-benaz Elnöki Tanács törvényerejű rendelete után a feloszlatás következtében kényszerből kellett elhagynia a rendházat és visszaköltöznie Szent Márton hegyére.

Alig két esztendővel később hunyt el, hamvait az ottani Boldogasszony Kápolnában helyezték el. A celldömölki egyházközség kezdeményezésére 1994. október 15-én Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát az ünnepi szentmisét követően szentelte be Jándi Bernardin György és Nemes Vazul földi maradványait, amelyeket a Szent Benedek-oltárnál kialakított kriptában helyeztek örök nyugalomra.

Művei:

Don Luis Coloma elbeszélései (ford. spanyolból). 1-2. köt. Bp. 1902. 310 p.
Moravski Marian: Esték a genfi tó partján (ford. lengyelből). Bp. 1904. 231 p.
Luis Coloma: Spanyol képek (ford. spanyolból). Bp. 1906. 222 p.
Luis Coloma: Juan Miseria. Regény. (ford. spanyolból.) Bp. 1928. 157 p.

Irodalom:

Horváth Lajos: Október 15-én két neves bencés „hazatérő" hamvait helyezik el a celldömölki kegytemplomban. In: Új Kemenesalja, 1994. szeptember 29. p. 5.
Jándi Bernardin dömölki apát. In: Sólymos Szilveszter: Ezer év száz bencése. Pannonhalma, 1997. pp. 361-364.

N. T.

Módosítás: (2011. Szeptember 06. Kedd, 13:08) 

Illés Árpád

ILLÉS ÁRPÁD

(Kisköcsk, 1908. május 20. – Budapest, 1980. március 24.)

 Névváltozat: Mayer Árpád (1941-ig)

festőművész, grafikus

Kisköcskön gazdálkodó atyjának Edvi Illés Herminnel kötött házasságából született. Apja a világháborúból 100%-os rokkantként tért haza. A család még gyermekkorában Győrbe költözött. Első komoly festői élményét Gulácsy Lajos alkotásaiból merítette: Borsos Miklóstól kapta ajándékba az Amicus könyvkiadónál megjelent, Lehel Ferenc által írt Gulácsy-monográfiát. Egy ideig Pandur József, majd Békéssy festőiskolájába járt és már tizenhat éves korában szerepelt a győri Képző- és Iparművészeti Társaság kiállításain. A Képzőművészeti Főiskolán 1928-1933 között Rudnay Gyula tanítványa volt. 1930-ban egy hónapig Münchenben időzött. Tanulótársa volt többek között Ámos Imre és László Gyula is. Az utolsó évben (1934-ben) Kandó László óráit látogatta. Első kiállítását balatoni tájképekből 1933-ban Keszthelyen rendezték. A főiskola elvégzése után alkalmazott grafikusként illusztrációk, plakátok és könyvborítók tervezéséből élt. Gyakran hazalátogatott Győrbe és itt kötött életre szóló barátságot – többek között – Borsos Miklóssal és Weöres Sándorral. A Zeneakadémia Kamaratermében működő Vígopera szcenikusa volt 1947/48-ban. Ezt követően a Nemzeti Múzeum, majd a Néprajzi Múzeum munkatársa volt, amelyekben 1949-től 1975-ig több mint félszáz kiállítást tervezett régészeti, néprajzi, irodalom-, zene- és technikatörténeti témakörökben. 1958-tól 1969-ig, nyugdíjazásáig egy budapesti általános iskolában volt rajztanár. 1933-tól nyaranta gyakran festett Győrben és Keszthelyen.

Tanulmányútjai (pl. Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia) és múzeumi munkái során megismerkedett az őskori és ókori kultúrákkal, az afrikai és óceániai természeti népek alkotásaival. Eleinte figuratív, naturális olaj- és akvarellképeket festett. Témái a táj mellett az akt és a csendélet. Az 50-es években kezdett el egyedi jelképrendszeren alapuló absztrakt képeket festeni. Ilyen jellegű műveit először 1959-ben Szervánszky Jenő műtermében állították ki. Az 1960-as években alakult ki egyéni, lírai szürrealizmusa: természetes, tiszta színeivel, organikus-geometrikus formákban (tojás, csigavonal, teknősbéka stb.) fogalmazta meg gondolatait. Az álomvilág alakuló képeinek erejét vetíti bele az ébren lévő ember aggodalmaiba, örömeibe, szépségkereső szenvedélyébe. Belső világképe rokonságot mutat Weöres Sándor költői világával, akihez fiatalsága óta baráti szálak fűzték. Igazi kísérletező képzőművész volt: elsősorban tojástemperával festett papírra, de kísérletezett fajansszal és linóleummetszettel, faintarziával, ezen kívül ismertek üvegablaktervei, sőt versírással is foglalkozott. Művei a győri Xantus János Múzeumben, a Magyar Nemzeti Galériában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a londoni Tate Gallery-ben és számos magyar és külföldi magángyűjteményben találhatók. Külföldi elismertségéhez egyetlen adalék: a bielefeldi Kunsthalle-ban megrendezett 1968-as „Künstler der 20. Jahrhunderts" című tárlaton a meghívott legjelentősebb 20. századi művészek között szerepelt. A magyar művészetben egyedülálló jelenség és az egyetemes modern művészetben sem lenne könnyű előképeit felkutatni leegyszerűsítés nélkül. Ezáltal Illés szinte egymaga külön iskolát képviselt.

Számos kortárs muzsikus hanglemezét, CD-borítóját díszíti műveinek illusztrációja: pl. Takács Jenő Weöres Sándor „Holdbeli csónakos" című bábművéhez írt alkotásán. Díszlet- és jelmezterveket készített Weöres daljátékához, a „Tyunkankuru"-hoz is.

Három gyermeke közül a középső, a tragikusan fiatalon elhunyt Benedek (1951-1978) a Közlekedési Múzeum tárgyrestaurátora volt.

Önálló kiállításai:

1933 Keszthely
1962 Tanítóképző Főiskola, Szombathely - Balatoni akvarellek
1963 Fényes Adolf Terem, Budapest ; 1967 Kulturális Kapcsolatok Intézete, Budapest
1967 Galerie Ursula Wendtorf Oldenburg (Németország)
1967 Galerie Pro Arte, Delmenhorst (Németország)
1968 Országos Elmegyógyintézet Kultúrterme, Budapest
1968 VI. ker. Hazafias Népfront, Budapest
1970. Fészek Klub, Budapest
1971 Műcsarnok, Győr
1974 Ernst Múzeum, Budapest
1975 Xantus János Múzeum, Győr
1978 Művelődési Központ és Könyvtár, Szentendre
1980 Műcsarnok, Győr
1980 Műcsarnok, Budapest Emlékkiállítás
1981 Xantus János Múzeum, Győr. Emlékezés Illés Árpádra
1983 Almássy Téri Szabadidőközpont, Budapest - A néphagyomány vonzásában
1983 Móra Ferenc Múzeum, Szeged
1991 Szombathelyi Képtár - Emlékkiállítás
1998 Szinyei Szalon, Budapest
2001 Akadémiai Galéria, Budapest
2004 „Színrelépés" – retrospektív tárlat Mű-Terem Galéria, Budapest

Díjak, kitüntetések:

1972 Fővárosi Pedagógus Képzőművészek kiállítása nívódíj
1977 XVII. Szegedi Nyári Tárlat nívódíja
1978 Munka Érdemrend Ezüst fokozata
1979 Magyar Festészet Napja kiállítás nívódíja

Irodalom:

Szíj Rezső: Illés Árpád művészetéről. In: Életünk, 1968. 2. sz. pp. 140-145.
S.Nagy Katalin: Illés Árpád. In: Vasi Szemle, 1969. 2. sz. pp. 226-235.
Kerékgyártó István: Illés Árpád művészetéről. In: Látóhatár, 1971. 7-8. sz. pp. 737-739.
Káldi Judit: Igaz küzdelmek igazolása. Illés Árpád képei. In: Vasi Szemle, 1974. 2. sz. pp. 215-217.
Weöres Sándor: Illés Sándorról. In: Kortárs, 1974. 2.sz. p. 322.
Frank János: Az ismeretlenből érkezett vendég. Illés Árpád portréja. In: Budapest, 1980. 5. sz. pp. 24-27.
Bosnyák Sándor: A művész nem hazudhat. Beszélgetés Illés Árpád festőművésszel. In: Confessio, 1981. 1. sz. pp. 67-74.
Albert Zsuzsa: Életem, emlékeim. Beszélgetés Illés Árpád festőművésszel. In: Művészet, 1981. 12. sz. pp. 34-39.
Csapó György: Közelképek. Beszélgetések. Bp. 1983. pp. 85-90.
Nagy Gáspár: Az Andromédán túl és a Ság hegyen innen. Emlékezés Illés Árpádra. In: Új Magyarország, 1991. 8. sz.
Mezei Ottó: Illés Árpád festészete és a magyar szürrealizmus. In: Életünk, 1991. 10. sz. pp. 948-955.
Mezei Ottó: Illés Árpád művészete. In: Műhely, 1998. 5-6. pp. 121-125.
Albert Zsuzsa: Legenda Illés Árpádról. In: Műhely, 2001. 6. sz. pp. 43-55.
Illés Árpád emlékkönyve. (Összeáll és szerk. Illés Eszter) Bp. 2005. 239 p.
Kortárs Magyar Művészeti Lexikon (szócikk)

Gy. G. – N. T.

Módosítás: (2011. Február 24. Csütörtök, 15:05)

Horváth Zsigmond

HORVÁTH ZSIGMOND (Kisköcsk, 1782. január 20. – Kővágóörs, 1845. október 17.)

evangélikus lelkész, író, műfordító, az MTA lev. tagja

Nemesi szülők gyermekeként született az akkoriban alig pár száz lelket számláló Kisköcskön. Középiskoláit Sopronban végezte, ahol tehetségét Kis János fedezte fel az önképzőkörben. Az ő irányítása révén ébredt fel érdeklődése és nyílt meg szíve a magyar irodalom iránt. Tanára támogatása tette lehetővé, hogy külföldi utazásokat tegyen és – egyházi szolgálatra készülvén – 1802 októberében beiratkozhasson a jénai egyetemre. Két esztendeig hallgatta a hittudományt, olyan tudós oktatók keze alatt, mint a filozófus Schelling. Művelődése forrásául az iskolai tanulmányokon és könyvtári búvárkodásain túl főleg németországi szünidei utazásai tekinthetők. Felkereste – többek között – Erfurtot és Wartburgot, a reformáció fellegvárát is. Jénától alig néhány órai járásra feküdt Weimar, ahol meglátogatta a nagy triászt: Herdert, Schillert és Goethét. Schnepfenthalban Salzmannak, a neveléstudomány egyik megalapozójának előadásait élvezhette. Elképzelhető, hogy hazatérését követően az ő hatására nevelősködött két évig Nizsnyánszky György gyermekei mellett.


1806. január 6-án szentelték pappá és a csengei (ma: Csönge) evangélikusok választották lelkészül. Tizennyolc esztendeig vitte a gyülekezet irányítását s ezalatt egyre inkább rá kellett ébrednie, hogy ifjúi álmai szertefoszlanak, mert Magyarhonban s különösen vidéken egy önfejlődésű tudományos kor feltételei még nem léteznek. Kis Jánossal fennmaradt barátságának és a híres irodalomszervező kitartó ösztönzésének köszönhető, hogy a körülmények dacára tollat ragadott a kezébe. Érdeklődése az eltelt idő alatt a teológiától a földrajz felé fordult és a Kis János által kiadott és szerkesztett "Nevezetes Utazások Tárháza" című sorozatban megjelentette Cook föld körüli útját (1810), Macartney kínai követi útleírását (1818) és Maermann Észak-Európai utazásait (1819). E művek sorában a legnevezetesebb az "Ámerikának haszonnal mulattató esmértetése" című 306 oldalnyi munkája, mely 1813-ban látott napvilágot Győrött. Érdemes idézni a kötet előszavából, amely október 25-én íródott Csöngén:
"Minthogy a magyar literatúra még csak derültében vagyon s annak gyarapodása folyvást sok nehézségekkel s akadályokkal küszködik: ugyanezért méltán óhajthatni, hogy íróink bár arra szemügyet vennének, miképpen édesíthessék az olvasásba belé hazafiaikat s mint kedveltethessék meg velek mind jobban s jobban a tudományokat. Ezt a jeles szándékot, úgy vélem, egyszer legszerencsésebben az olyan könyvek által érheti el, melyek a hasznost a kellemetessel, az édes csemegéket a tápláló eledelekkel szépen összepárosítják /…/ Ilyen s mi lebegett énelőttem is, amidőn e jelenvaló munkának készítéséhez hozzáfogtam. Ami hasznos és interesszáns történeteket, históriai és statisztikai tudósításokat izolált helyheztetésemben Ámerikáról felhajthattam, mindazokat itt anyai nyelvünkön, természeti rendben előadva, együtt lelhetni."
Horváth Zsigmond széles érdeklődési körére utal, hogy természettudományi és filozófiai értekezéseket is papírra vetett, történeti olvasókönyvet állított össze az ifjúság számára, továbbá összefoglalta a reformáció históriáját és kézikönyvben az egyházszerkezet jellemzőit. Ezen munkái azonban a kiadás nehézségei miatt kéziratban maradtak. Élete folyamán számos írást publikált a Tudományos Gyűjtemény lapjain, többek között a stilisztikáról, az égitestekről és a nevelés problémáiról.
1824-ben a Zala megyei Kővágóörsre került, ahol Kis János nyomdokaiba is lépett, aki 1799-1802 között szintén az egyházközségben működött. Az egyházi ranglétrán egyre feljebb lépdelt. Négy év múlva a zalavidéki esperesség jegyzői, majd 1831-ben Zala vármegyei táblabírói tisztségre emelték. Olyan vidéken élt, amely gazdag nyelvkinccsel bírt, ezért bekapcsolódott a Magyar Tájszótár munkálataiba s hamarosan egyik legaktívabb résztvevője lett a vállalkozásnak. Tevékenységének elismeréseként Kis János támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia 1833-ban osztálymegjelölés nélkül levelező tagjai sorába választotta. Horváth Zsigmond 1837-ben zalavidéki esperes lett s hivatalát egészen 1845. október 17-én bekövetkezett haláláig viselte. Az Akadémián Toldy Ferenc a felette tartott gyászbeszédét így fejezte be: "Az irodalomtörténet a helyen, amelyet egy áldatlan korban elfoglalt, őt is javallással fogja említeni."


Irodalom:

Németh Tibor: Kisköcsktől Csöngén át az Akadémiáig : Horváth Zsigmond emlékezete. In: Vas Népe. 38. évf. 304. sz. (1993. dec. 30.) p. 8.
Gömböcz Elvira: „Tanulni, úgy vélem, ’s a’ hibát elhagyni soha sem késő” Horváth Zsigmond (1782-1845). - In: Lelkipásztor. 75. évf. 2000. 2. sz. p. 63-67.

N.T.

Horváth Lajos

HORVÁTH LAJOS
(Karakó, 1912. november 1. – Celldömölk, 1997. április 3.)
pedagógus, helytörténész


1912. november 1-én született Karakón. Csecsemőként lett jánosházi lakos, ahol édesapja szabómesterként dolgozott. Közbeszólt azonban az I. világháború: apja 1918-ban hősi halottként lett a háború áldozata. Édesanyja két év múlva ment ismét férjhez és Horváth Lajost nevelőapja segítségével nevelte fel. Közösen hozták meg a nehéz döntést taníttatásáról: 1929-1934 között az Esztergomi Érseki Római Katolikus Tanítóképző diákja lett. Az intézet sokoldalú és színvonalas képzése révén jól felvértezve lépett a néptanítói pályára. Ekkoriban a sok állástalan pedagógus miatt csak három év várakozási idő után lehetett tanítóvá válni, így ez idő alatt a szülői ház szabóságában kitanulta a mesterséget, sőt később segédlevelet is szerzett. Először a magyar–történelem–ének szaktanítói vizsgát tette le Egerben, majd tanári képesítést szerzett Pécsett, magyar–történelem szakon. 1937. március elsején a katolikus fiúiskolában ideiglenes helyettesítéssel bízta meg az iskolaszék. Ez a másodkántori és tanítói megbízás hat hónapra szólt. 1937 szeptemberében Uhlár Gyula akkori igazgató asszisztálása révén választották ki kéttucatnyi jelentkező közül. Ekkor lett véglegesen celldömölki polgár. A tanítói munka velejárója volt – hetenkénti váltással – a kántori teendők ellátása is, amit 1950. augusztus 31-ig végzett. 1948-ban az államosítás után szervezett fiúiskola (a Gáyer, illetve mostanra Városi Általános Iskola) tantestületének lett a tagja 1959-ig. Közben két alkalommal: 1950/51-ben, valamint 1958/59-ben magyar-történelem szakos megyei szakfelügyelőként is tevékenykedett. Az 1959/60-as tanévtől kilenc éven át a korábbi leányiskola (Eötvös, mostanra Városi Általános Iskola) igazgatója volt. 1957-től , egyben az ipariskola megbízott igazgatójaként is tevékenykedett. Az ipari iskola 1968-ban bekövetkezett önállósulásával pedig lemondott a leányiskola igazgatói posztjáról, hogy minden erejével a középfokú szakképzés megfelelő elhelyezéséért dolgozhasson. Nyugdíjba meneteléig, 1975-ig folytatta ezt a tevékenységet. Pályája során rövidebb ideig a Zeneiskolában és Gimnáziumban is volt óraadó tanár.

A civil életben is tevékenyen részt vállalt. Celldömölkre kerülését követően a Katolikus Legényegylet világi elnökének választották meg. Hetente legényesteket szerveztek, amelyek az emberformálás műhelyei voltak. A műkedvelő színjátszástól a sportig gazdag programot kínáltak az önképzőköri jellegű egyletben. Ők szervezték minden év március idusán a Virághalmi Ferenc-ünnepélyeket és e szerveződés révén jött létre a Kapisztrán János Cserkészcsapat is, amelynek vezetőségi tagja volt. A helyi népművelés irányítását 1938-ban vette át Sz. Csorba Tibortól: az összes vallásos, társadalmi, kulturális és vasutas egyesület keretében évente ismétlődően rendezett előadások szervezése volt a feladata. A Katolikus Körben – amely 1933-tól 1949-ig működött – vasárnap délutánonként színvonalas ismeretterjesztés folyt. A Katolikus Kör kebelében alakult meg a Római Katolikus Szalonzenekar 1936-ban. Ennek feloszlatása után belőle jött létre a Neszményi Gyula és Török Gyula neve által fémjelzett Orvosok Szakszervezetének Zenekara, ahol először merült fel a „Munkacsoport Zeneiskola” gondolata. A háború után 1949-ig még működhetett a Katolikus Legényegyleti csoport és Horváth Lajos a helyi, valamint a járási szabadművelés ügyvezetőjeként tevékenykedett 1950. augusztusi lemondásáig. 1955-ben kelt minősítése jelzi az addig megtett életutat: „Politikai magatartása, képzettsége jó, fel is tudja használni a nevelés területén, de nem olyan kemény, harcias kiállású, mint azt képzettsége megkívánná. Nem tud teljesen szakítani a régi nevelés maradványaival. Különösen vonatkozik ez vallásos érzületére…”

1940-ben kötött házasságot Perendy Margittal. A sok közösségi munka miatt feleségére hárult a gyermekek nevelésének fő terhe. Két lánya tanár lett.

Horváth Lajos az Új Kemenesalja című helyi lap örökös főszerkesztője. Az újság kapcsán 1942-ben vetődött fel, hogy a Katolikus Kör vegye meg a Kemenesalja kiadói jogát Dinkgreve Nándortól 10 ezer pengőért, amit végül 1943 júniusáig fizettek ki. Az év első felében már érezhető volt a tulajdonosváltás okozta tartalmi megújulás. 1943. november 23-án lett felelős szerkesztő és az év novemberében szerkesztette első ízben a Kemenesalját. A lapban (-th-s) jelzéssel írta alá cikkeit. 1944 decemberében be kellett vonulnia, és hadifogsága után, 1946 tavaszán kezdett újra dolgozni, de az újság számai 1945 márciusáig a neve alatt jelentek meg.

Alapos volt honismereti tevékenysége is: tematikusan kijegyzetelte a 100 éves celli sajtó írásait, iskolatörténeti kutatásai során feltárta a tanintézmények irattárait az államosításig. Alapos tanulmányokban és előadásokban foglalkozott Göttmann Bódog, Hollósy Jusztinián, Koptik Odó, Lancsics Bonifác és Magasi Artúr alakjával. Rengeteg középiskolásnak és legalább negyedszáz főiskolásnak, egyetemistának adott gazdag forrásanyagot a szakdolgozatukhoz. Élete történetét emlékiratszerűen több vaskos kézirat őrzi: „Egy népfia néptanító a Marcal-tájról” címmel.

Az 1994-ben keltezett interjú utolsó bekezdésében üzen az utódoknak, azaz nekünk: „Az életet már megjártam, többnyire csak gyalog jártam… - idézi először a költőt – majd folytatja: Tapasztalatom szerint a szeretet vágya életünk állandó kísérője, ugyanakkor gyengeségeink gyakran tartanak távol bennünket másoktól. Mindez akadályozza azt, hogy mindennapjainkban érezhessük a haza, az otthon melegét. A másokra szabott szigorú mértéket önmagunkkal szemben is alkalmazni kell, de önérzetünk, önbecsülésünk ennek fordítottját is megkívánja. Azokkal szemben is legyen szigorú a mércénk, akik többnyire nem „gyalog” járnak. Ne alázzuk meg magunkat a magas pozíciókban „trónolók” előtt, de adjunk meg minden tiszteletet a közösségért jó szándékkal, önzetlenül dolgozóknak. Ha vezetők, akkor nekik különösen, mert irányítani sohasem könnyű feladat. Az ok érthető: emberek vagyunk."

Horváth Lajosnak 1994 augusztusában Celldömölk önkormányzata díszpolgári címet adományozott. 1997. április 3-án hunyt el.


Főbb művei:

Horváth Lajos-Majnovics Mária-Tamás Judit: Iparosképzés Celldömölkön : 1887-1987. Celldömölk : Városi Tanács, 1987. – 113 p.
H.L.: Kiscell alapozója : 250 évvel ezelőtt jött Koptik Odó Dömölkre. In: Új Kemenesalja. 1989/1-2. sz. - p. 4.
H.L.: Egy költőre emlékezünk: Dr. Magasi Artúr, Celldömölk szülötte. In:Új Kemenesalja. 1989/3. sz. - p. 4.
H.L.: A zárdaalapító dömölki apát. In: Új Kemenesalja. 1990/1. sz. - p. 5.
H.L.: Koptik Odóra emlékezünk : Születésének háromszázadik évfordulóján. In: Új Kemenesalja. 1992/11. sz. - p. 6.

Irodalom:

Németh Tibor: Születésnapi beszélgetés Horváth Lajos díszpolgárral. In: Új Kemenesalja, 1994/20. sz. (okt. 27.) p. 4-5.
Gyászoljuk Horváth Lajost, Celldömölk díszpolgárát, az Új Kemenesalja szerkesztőbizottságának örökös tagját. In: Új Kemenesalja, 1997. 8. sz. (ápr. 24.) p. 1., 8-9.

N.T.

Horváth István

HORVÁTH ISTVÁN
(Budapest, 1909. augusztus 19. - Kenyeri, 1990. március 18.)

kanonok, esperes-plébános, helytörténész


A szombathelyi a premontrei gimnáziumban érettségizett. A tehetséges ifjút a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára küldte a püspöke, ahol 1933-ban teológiai doktorátust szerzett. Előtte 1932. június 12-én szentelték pappá Mosonmagyaróvárott. 1932 és 1936 között négy helyen volt káplán: Letenyén, Alsóságon, Salköveskúton és Szombathelyen.

1936-tól 1940-ig Szombathelyen volt hitoktató. 1940-ben Kenyeribe került plébánosnak, ahol 1959-ig szolgált. Közben 1945-től kerületi esperes is volt a kemenesaljai-felső esperesi kerületben. Mindig érdekelte a múlt, annak a helynek története, ahol élt és működött, illetve a tágabb környezete. Nagyon sokat kutatott az egyházi és világi levéltárakban, neves könyvtárakban. Így igen tekintélyes anyaga gyűlt össze, amit otthon kéziratként őrzött. A 70-es években a honismereti mozgalom keretében helytörténeti pályázatokat hirdettek meg. Horváth István is beadta első írását: Fertőd néprajza címmel. Papként nem merte a saját nevét használni, félt a mellőzéstől, ezért a Takács Kálmán írói álnevet használta. A siker azonban feloldotta benne a lelki görcsöt: ezután már a saját nevén adta be pályázatait, megírva Kenyeri, Kecskéd, Pápoc történetét.

1959-ben Püspökmolnáriban lett plébánoshelyettes 10 esztendeig. Szombathelyhez közelebb kerülve még többet kutathatott a levél- és könyvtárakban.

1968-ban beteget szállított gépkocsijával a kórházba, amikor elé hajtott egy ittas kerékpáros: a felelőtlen biciklista kikerülése érdekében félrerántotta a kormányt és a szembejövő autóbusszal ütközött. Utasainak és a kerékpárosnak haja szála sem görbült, de Horváth István medencecsont-törést szenvedett és hetvenöt százalékos rokkant lett. A római szentszék engedélyezte, hogy előbb gipszágyban fekve, majd ülve is misézhetett. E helyzetből erényt kovácsolva még nagyobb szabású adatgyűjtésbe fogott. Kenyeribe, volt kedves falujába vonult vissza és szinte teljesen csak a tudományos munkának élt. Közel 5000 oldalt kitevő kéziratos munkáival számos pályadíjat nyert el. E tevékenysége mellett szívesen kertészkedett és szőlőfajták nemesítésével is foglalkozott. 1981-től betegágyba kényszerítve élt gondozójának, Kronberger Ilonának faluszéli házában. Hosszú, türelemmel viselt szenvedés után 1990. március 18-án halt meg. A rábakecskédi falurész temetőjében helyezték örök nyugalomra.


Művei:

Pápoc története 1945-ig. Kézirat. Kenyeri, 1972. 222 lev.
Kenyeri – Kecskéd története [1200-1945]. Kézirat. Kenyeri, 1975. 701 p.
Pápoc története a középkori oklevelek tükrében [1291-1610]. Kézirat. Kenyeri, 1976. 268 p.
A nevek világa a Vas megyei Kenyeriben és Pápócon. Kézirat. Kenyeri, 1977. 187 p.
Pápoc története. Kézirat. Kenyeri, 1977. 471 p.
Mesél a Cser : Történetek a fonóból. Kézirat. Kenyeri, 1978. 713 p.
Ünnepi szokások a vasmegyei Kenyeriben a századforduló táján. Kézirat. Kenyeri, 1979. 158 p.
Általános tájszótár és szólások, szóláshasonlatok, közmondások a Vas megyei Kenyeri község múltjából. Kézirat. Kenyeri, 1981. 237 p.
Névmonográfia a Vas megyei Pápoc község múltjából és jelenéből. Kézirat. Kenyeri, 1981. 355 p.
Adatok Pápoc történetéhez. (Társszerző). Szombathely, 1998. 196 p.

Irodalom:

Lakatos Ferenc: A Cser krónikása. In: Vas népe, 1976. 243. sz. p. 5.
Szüts Dénes: A kenyeri krónikás. In: Hétfői hírek, 1979. 42. sz. p. 3.
Mészáros Sándor: Pályadíjas esperes : megőrizte a szó ízét. In: Szabad föld, 1980. 1. sz. pp. 12-13.
Szelestey László: A múltat kutatva – a jelent gazdagítva. Látogatóban dr. Horváth Istvánnál. In: Vas népe, 1981. 220. sz. p. 5.
Kovács Jenő: A Cser krónikása : Dr. Horváth Istvánról és munkásságáról. In: Vasi honismereti közlemények, 1989. 1. sz. pp. 29-31.
Kovács Jenő: Búcsúzunk a „Cser krónikásá”-tól! : Dr. Horváth István 1909-1990. In: Vasi honismereti közlemények, 1990. 1-2. sz. pp. 147-148.

K. J.

Horváth Elek

HORVÁTH ELEK (Csönge, 1822. január 12. – Sopron, 1876. február 19.)

ügyvéd, történész, országgyűlési képviselő

Gazdag evangélikus földbirtokos családban született: apja Horváth Mihály, anyja Pálffy Zsuzsanna. Keresztelését Horváth Zsigmond, a tudós csöngei lelkész végezte. A kor sok más nemesi származású ifjához hasonlóan – iskoláit Sopronban, Pápán és Pozsonyban elvégezvén – jogi pályára lépett. Históriai vonzódása már fiatal korában megnyilvánult. 1841-ben, mindössze 19 évesen. Ő "mutatta meg nékem az első oklevelet 1264. évből Eszterházán, atyám családi iratai között" – jegyezte fel róla a majdani Dunántúli Történetkedvelők Társulatának egyik fő szervezőegyénisége, Nagy Imre. Országgyűlési ifjúként az 1843-44. évi diétán egy esti fáklyás felvonulás alkalmával nagy visszhangot kiváltó szónoklattal üdvözölte Perczel Mór és Szemere Bertalan képviselőket. A beszéd nemzeti egységet szorgalmazó kitételeiért eltávolították Pozsonyból. Ügyvédi diplomáját megszerezvén, 1846-tól a kemenesaljai járás esküdtjévé választották. 1848 májusától a forradalmi megyei Képviseleti Bizottság tagja, majd júniustól önkéntesként a Vidos József vezette Vas megyei mozgó nemzetőrezredben küzdött a Dráva védelmében. November elsejétől a 44. honvédzászlóalj századosa, utóbb hosszabb időszakon keresztül ideiglenes parancsnoka lett. A kápolnai ütközettől kezdve Nagy Sándor hadtestében részt vett annak minden csatájában a szabadságharc végéig. Családi zászlaja alatt küzdött az ütközetekben, amelyet a legyőzetés után derekára csavarva sikerült hazamentenie. (A szabadságharcos ereklyét németországi leszármazottak őrzik.) A világosi fegyverletételt követően kényszersorozták és Ausztriában az Erhg. Ludwig. 8. számú morva ezredben szolgált 1855-ös hazaengedéséig.

Ebben az esztendőben kötött házasságot Koczor Etelkával, és néhány évig elsősorban a gazdálkodással törődött. Csak később, a politikai enyhülés kezdetével tért vissza a megyei közéletbe. 1860 végén a megyei bizottság tagjává, majd ezt követően a kiscelli választókerület országgyűlési képviselőjévé választották. Horváth Elek hű maradt 1848 eszméihez: erre utal, hogy amikor 1861. június 5-én a képviselőház az uralkodóhoz intézendő felirat vagy határozat kérdésében döntött, ő nem-mel, azaz a határozat mellett voksolt. Közben történeti érdeklődése mindvégig fennmaradt, és 1863. december 27-én alapító tagja lett a Dunántúli Történetkedvelők Társulatának. Kezdeményező-készségét bizonyította, hogy második találkozójuk helyszínéül csöngei birtokát javasolta. A történészek első vándorgyűlésére február 7-től 10-ig került sor a következő esztendőben. A rendezvény gazdag tematikájú előadásai sorában a házigazda régi magyar orvos-szerekről értekezett. Horváth Elek találta meg 1866-ban Felsőbüki Nagy Sándor sitkei levéltárában Martonfalvay Imre naplótöredékét és emlékiratát. Az 1867-ben létrejött Magyar Történelmi Társulatnak nem csupán alapító tagja volt, hanem az elnökség 40 tagú választmányában is helyet kapott, többek közt Eötvös József, Szilágyi Sándor és Toldy Ferenc mellett. Nem lankadó közéleti aktivitását bizonyítja, hogy három alkalommal (1865-ben, 1869-ben és 1872-ben) megújították képviselői mandátumát és jelentős szerepet vitt a Vas megyei Honvédegylet munkájában is. Kiscell fejlődését politikusi minőségében lobbizásával döntően előmozdította. A "Kemenesalja" című hetilap róla emlékezve írta: "Elvitathatatlan érdemei vannak a vasutak s különösen a celldömölki állomás idevaló építésében". Az ő képviselői időszakához fűződött az egységes kiscelli járás létrejötte a korábbi alsó- és felsőkemenesi, valamint kiscelli szolgabírói járásokból. Az egyesítés jelentőségére utal a korabeli kortesnóta-töredék: "Összeolvadt Alsó, Felső-Kemenes, / Büszke lehet mind a polgár, mind a nemes..." Celldömölkön utcanév őrzi az első alkotmányosan megválasztott parlamenti képviselő, Horváth Elek emlékét. A polgármesteri hivatal épületének falán elhelyezett emléktábláját 2004. március 15-én avatták fel.

Irodalom:

Tilcsik György: Egy Vas megyei ifjú nevezetes szereplése. Feljegyzések az 1843/44. évi országgyűlés idejéből. In: Vas Népe, 1984. 236. sz. pp. 4-5.
Németh Tibor: Történészek vándorgyűlése Csöngén. In: Vas Népe, 1989. 30. sz. p. 5.
Somogyi Lilla: Horváth Elek. Kézirat. [Celldömölk,], 1998. 8 lev.

N.T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:04)

Hollósy Jusztinián

HOLLÓSY JUSZTINIÁN
(Nagyszombat, 1818. december 26. – Kiscell, 1900. január 24.)

 dömölki bencés apát, hittudós, csillagász

Hollósy Ernő Nagyszombaton született, ahol édesapja uradalmi erdőtisztként szolgált. A gimnázium első osztályát szülőhelyén, a többi osztályt Pozsonyban végzi. Gimnáziumi évei után, 1835-ben lépett be a bencés rendbe, ahol a Jusztinián nevet vette fel. Győrben bölcseleti tanfolyamot végzett, Bakonybélben tanári oklevelet nyert. Teológiai tanulmányait Pannonhalmán végezte. A szépművészetek és bölcselet tudományából Budapesten doktorált. 1843-ban szentelték pappá. Győrben öt évet töltött kezdő tanárként; szabad idejét a költészetnek szánta: latinul s magyarul verselt, bár jobbára csak az asztalfiók számára. Emellett vers – és költészettant írt, – de ezek is kéziratban maradtak.

Soproni tanár korában, mikor az ún. Thun-rendszerrel a közoktatásügy átalakult, ő a természettudományok, különösen a természettan művelésére szánta el magát.

Lelkiismeretesen igyekezett tanítani, s hogy a német nyelven tanulásra szorított tanítványain segítsen, magyarra fordította, s 1855-ben kiadta Schabus Jakab iskolakönyvét "Könnyenérthető alapelemei a természettannak alsó reál- és gimnáziumi iskolák számára" címen.

A természettudományba való elmélyedés, a folyamatos ismeretgyűjtés eredményeként megírta Népszerű csillagászt c. művét, amelyet az Akadémia díjjal jutalmazott, s íróját 1863-ban levelező tagjai sorába is választotta.

1865-ben a pannonhalmi főapát-választáson második jelöltnek választották meg, és csak az ő határozott ellenállása akadályozta meg az első helyre választott beteges Kruesz Krizosztomot azon szándékában, hogy az ő kedvéért visszavonuljon.

Három évtizedes tanári és tudományos munkája után – 1874-ben – lett a dömölki apátság első embere. Tudományos munkáját élete végéig folytatta, bár idejének nagyobb hányadában új és egyben utolsó lakóhelyének fejlesztésével foglalkozott. Nevéhez fűződik a zárda és az abban működő iskola létrehozása 1891-ben. Megtakarított pénzét és irodalmi munkásságának hozadékát az iskolára áldozta. Az ún. "régi" temetőben, a bencések kriptája fölé kápolnát építtetett. Sokoldalú munkája elismeréseként 1893-ban, aranymiséjének évében Kiscell díszpolgárává választották, majd az év végén megkapja a király által adományozott III. osztályú vaskorona-rend kitüntetést. 1899-ben, apáti működésének 25. évfordulóján – valláskülönbség nélkül – ezrek köszöntötték. Pár hónappal ezután, 1900. január 24-én hunyt el. "Tisztelőinek hatalmas raja kísérte utolsó útján" – adta hírül a helyi sajtó. A pannonhalmi főapát mondott felette emlékbeszédet az Akadémián. Kiscell vezetői hálájuk jeléül róla nevezték el az apátsági székház előtt s a templom körül lévő teret.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Műveiből:

Könnyen érthető alapelemei a természettannak... Sopron, 1855.
Népszerű csillagászat. Pest, 1864.
A távcső történetének vázlata. In: Magyar Akadémiai Értesítő. 1864/65.
A földfejlődés jégkorszakának főokairól. Esztergom, 1872/73.
A naprendszer égitesteinek legősibb fejlődéséről. Új Magyar Sion, 1874.
Adatok Győr megye földrajzi viszonyaihoz. Bp., 1874.

Irodalom:

Magyar Katolikus Lexikon IV. Gas-Hom. Bp. 1998. (http://lexikon.katolikus.hu/)

H.L.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:02)

Holéczy Zoltán

HOLÉCZY ZOLTÁN (Szeged, 1896. október 5. – Celldömölk, 1969. december 23.)

orvos, amatőr régész

1896. október 5-én született Szegeden. Középiskoláit Szombathelyen a premontrei főgimnáziumban végezte, 1914-ben tette le az érettségit. 1917-ben – három egyetemi év után – be kellett vonulnia katonának. Az első világháborúban mint a 35-ös közös tábori ágyús ezred, majd később a veszprémi 7. honnvédtüzér tábori ágyús ezred önkéntese harcolt az orosz és olasz harctereken. 36 hónapi katonai szolgálatot teljesített. Kitüntetései: ezüst és bronz érem, a Vöröskereszt tiszti keresztje, Károly-csapat - kereszt. 1918-ban, az őszirózsás forradalom idején tartalékos hadnagy.

Félbemaradt tanulmányait az orvosi egyetemen csak a háború után folytathatta. 1921-ben avatták orvosdoktorrá a budapesti Tudományegyetemen. Még ebben az évben megnősült, feleségül vette a celldömölki Horváth Izabellát. A kötelező gyakorló orvosi évet a szombathelyi közkórházban töltötte le, majd ezt követően Celldömölkön nyitott önálló rendelőt, ahol nyugdíjazásáig, 1968-ig szolgálta az egészségügyet.

A második világháború alatt négyszer vonultatták be. 18 hónapon át tevékenykedett katonaorvosként a pápai, szombathelyi és a celldömölki hadikórházakban. 1945-től Celldömölk községi orvosa. 1950-től a celldömölki tbc-gondozó vezetője volt. 1953-ban tett tüdőszakorvosi vizsgát. Több évtizedes, a hajdani celldömölki járás területén végzett munkája elismeréseként 1965-ben "Érdemes orvos"-i kitüntetést adományoztak számára.

Orvosi gyakorlata mellett kedvelte és aktívan művelte is a régészetet. E tudományban hosszabb időt igénybe vevő tanulmányokat is folytatott. Régészeti gyűjteményéből ízelítő látható a Sághegyi Múzeumban.

Múlhatatlan érdemeket szerzett egy leendő Kemenesaljai Tájmúzeum megteremtésében, a régészeti kultúra helybeli kialakításában. Mint gyakorló szőlősgazda a kemenessömjéni hegyen emberközeli életet élt, kicsit példázva a nagy előd – Berzsenyi Dániel – emlékét.

Irodalom:

Ilon Gábor: Emlékezés a 100 éve született H. Z.-a (1896-1969). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 1996. 4.sz. pp. 19-21.

M.G.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:03)

Haller Frigyes Gusztáv

HALLER FRIGYES GUSZTÁV
(Vönöck, 1898. július 2. – Budapest, 1954. november 07.)

fotóművész, szakíró


Hivatali munkája mellett (a Magyar Radiátorgyár igazgatója volt) kezdett fényképezni, és a fotózás szinte minden területével kapcsolatba került. 1933-tól a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének titkára. 1936-tól a Fotóművészeti Hírek szerkesztője, majd a Fotóművészet főszerkesztője. 1939-ben a magyar fotótechnikai és esztétikai oktatás fő szervezője. 1945 után ő szervezte újjá a legnagyobb magyar fotóklubot a Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesületét (MADOME, jelenleg Budapesti Fotóklub) – melynek alelnöki tisztségét is betöltötte – és a fotóamatőr-életet. Haláláig tagja volt a Fotó szerkesztőbizottságának és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége fotószakosztályának. 1929 és 1940 között több kiállításon bemutatott képeivel számos díjat nyert.

Magyaros stílusú fotóit a brilliáns kidolgozás, a klasszikus fény-árnyék kompozíciók és az egyszerű, népéleti témák jellemzik. Olaszországi, németországi és erdélyi utazásain számos jelentőszsánerképet készített. Rendszeresen publikált a Fényképészeti Hetilapban, a Fotóművészetben, a Fotószemlében, a Fotóban és más fényképészeti szaklapokban. Szakírói tevékenységével, kritikáival sokat tett a magyar fotókultúra kialakításáért és a fényképészetnek mint művészeti ágnak az elismertetésért. Pedagógus, esztéta, kritikus, szervező és alkotó művész volt egy személyben. Az újjászervezett MADOME-ban az egy évtizedig, egészen haláláig tartott tanfolyam keretében alakult ki először Magyarországon a fotó területén a technika és esztétika rendszeres, egymásra épült oktatása. A Haller-iskola tanrendjében szerepelt először az elemző képbírálat. Egy-egy előadása külön élményt jelentett, s hallgatósága soraiban neves kiállító amatőrök mellett nem egy hivatásos fotográfus is fellelhető volt.

Főbb írásai:

Miért nincs fotóesztétikánk? In: Fotóművészeti Hírek, 1936. 9. sz. pp. 185-186.
Fény és Kép. Rákospalota. 1938. (EFA fotókönyvek 1.)
Anyagszerűség, vagy tárgyias ábrázolás. In: Fotóművészet, 1944. 7. sz. pp. 3-5.

Irodalom:

Haller F. G. In: Fotó 1955. 1.sz. p. 1.
Ábel P.: H.F.G. In: Fotó. 1971/11.sz.
Albertini Béla: Magyar fotókritika 1939-1945. Bp. 1987.


G. T. – Gy. G.

Hajas Ilona

HAJAS ILONA
(Nagysimonyi, 1951. január 21. - Budapest, 1989. április 25.)

televíziós bemondó


 Pedagógus szülők kései születésű harmadik gyermekeként jött a világra Nagysimonyiban. A nagyobb testvérek és a közelben lakó nagynénje meleg szeretetében nőtt fel. 1956 tavaszától a család Köcskön lakott és iskoláit is itt kezdte, de télen már Pesten folytatta, mivel az 1956-os események miatt Kistarcsára internált édesapját a család innen jobban látogathatta. Tavasszal Inotán fejezte be az első elemit, mivel ott könnyebb munkát kapott az édesanyja.

Másodikban visszaköltöztek Köcskre, ahol szülei tanítottak és időközben édesapja is szabadult. A szülők által vezetett köcski irodalmi színpad és a vegyeskar tevékenységében aktívan részt vett. Szereplésüket több alkalommal nívódíjjal és közönségdíjjal jutalmazták A felső tagozatot és a középiskola első évét a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnáziumban bejáróként végezte, ahol végig kitűnő tanuló volt. A következő esztendőben a jánosházi gimnázium tanulója lett. Itt is kitűnt irodalmi tevékenységével, és kitűnő eredménnyel érettségizett 1969-ben.

Az ELTE magyar-történelem szakára jelentkezett, de édesapja 56-os megbélyegzése miatt nem vették fel. Ekkor a család már Nagysimonyiban lakott és képesítés nélkül ott kezdett tanítani. A következő évben felvételt nyert a pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára. A főiskola irodalmi színpadának vezető tagja lett. Részt vett a Péchy Blanka színésznő által indított „Szép magyar beszéd és kiejtés" országos versenyen, ahol 1973-ban Kazinczy-díjat nyert. Ebben az évben született kislánya, Vivien is. Gyermeke apja az irodalmi színpad másik vezetője volt.

Tanulmányai alatt külsősként dolgozott a Magyar Televízió Pécsi Stúdiójánál (1972-1974). Egyik operatőr társával készített pécsi riportja elkerült a Magyar Televízió hírműsorainak főszerkesztőjéhez, Matúz Józsefnéhez, aki ennek alapján ajánlotta őt bemondónak. Ezzel a riporttal később díjat nyertek egy országos versenyen. 1974-ben jelentkezett a Magyar Televízió bemondói állására. Próbafelvételei kitűnően sikerültek, így elnyerte az állást. A felvételt készítői szerint régen volt ilyen gyönyörű és fotogén arc a képernyőn. Első pillantásra látták benne a tehetséget, hiszen beszédstílusa és orgánuma is egyedülálló volt.

Hajas Ilona

Az első években - mivel tanári képesítése is volt - a műsorok bemondása mellett vezette az „Iskolatelevízió" című műsort is. Közvetlen, barátságos természete miatt mindenki szerette. Jó memóriája lehetővé tette, hogy minden konferálását hibátlanul, fejből mondja.

Felfelé ívelt a karrierje azáltal is, hogy az Országos Rendező Iroda szervezésében irodalmi és zenés műsorokat vittek ki Erdélybe, amelyeket ő konferált fel és megírta az összekötő szövegeket. Ez a 80-as években még nagyon merész és úttörő munkának számított.

Nagyon jó sajtója volt, a tévénézők kedvence lett. Megnyerő személyisége miatt számtalan népszerű folyóiratban (Ádám, Fürge Ujjak, Pesti Divat, Magyar Tükör, Film - Színház - Muzsika, Nők Lapja, Képes Újság) készítettek vele riportot.

1980-ban házasságot kötött Szabó Gyulával. Budán, az Újház utcában vettek lakást, amelynek átalakításához sok pénzre volt szükség, amit a közkedvelt Ica vidéki fellépésekkel „termelt" ki. Az életét ebben az időben szinte gépkocsiban töltötte és éjjel-nappal úton volt, hiszen esténként két-három előadást is vállaltak.

Ez az életmód fizikai és lelki egészségét is aláásta. Anyagcserezavarok és látászavarok jelentkeztek nála. „Egyik napról a másikra megvakult. A bajai orvos hozta vissza a szeme világát. Bekerült a belgyógyászatra, mert egyéb gondok is támadtak. Besárgult a szemfehérje, sárgás lett a márványbőre. S közben? Közben élt. Vidáman, röhögcsélve, tréfálkozva. Imádta a társaságot, és szerette, ha imádták. Annál már csak egyet jobban: ha szerették. Minden meg is tett azért, hogy szeretnivaló legyen. Pazarolta magát. Az új ház, a virágok, a kert , a szépen terített asztal – mind-mind önmagáért és a környezetéért volt. Hogy elégedettek legyenek vele. Fontos volt számára, hogy mindent kibír....Azért fogy olyan gyorsan, azért ég olyan nagy lángon..... Kertész Zsuzsa" (Pesti Divat 1989. 1. sz. „A bemondók korán halnak?")
Hajas Ilona

Óriási lelki törést jelentett számára, hogy Vivient férje ellenállása miatt nem vehette magához, aki nem tűrt meg senkit a környezetében a családból. A házassága folyamatosan romlott, az agyonhajszolt életmód ledöntötte a lábáról és többször kórházba került. Beadta a válópert és a kórházi ápolások között a régi lakásába költözött vissza.

Utolsó szereplése az 1988-as szilveszteri műsorban volt. Egészségi állapota rohamosan súlyosbodott. Budapesten, a Fiumei úti kórházban halt meg. A farkasréti temetőben búcsúztatta az őt saját halottjának tekintő Magyar Televízió és kollégáinak, valamint rajongóinak tömege. Végső nyughelye Nagysimonyiban van szülei mellett. Sírhelyét a mai napig ismeretlenek csokrai díszítik.

Irodalom:

Magyar Televízió Arcképcsarnok
Hajas Ilonánál, Nagysimonyiban. In: Vas Népe, 1990. 249. sz. (okt. 24.) p. 4.

Sztrányai Györgyné

Módosítás: (2011. Február 09. Szerda, 09:28)

Györke József

GYÖRKE JÓZSEF (Celldömölk, 1906. december 21. – Budapest, 1946. szeptember 11.)

nyelvész, könyvtáros, egyetemi magántanár, az MTA levelező tagja,
az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója (1945-1946)

Névváltozat. Georgovits József


Celldömölkön született, s bár csak élete első évtizedét töltötte Kemenesalja fővárosában, a tájat igazi pátriájának tekintette. (Erre utal az a kiemelt érdeklődés, amellyel később egyetemi oktatóként a "vazsi" hallgatók tanulmányait figyelte.) Édesapja, a budapesti származású Georgovits József MÁV-alkalmazottként szolgálati okból került Celldömölkre távirdavezetőnek. A kis-czelli születésű Simon Máriával kötött házasságából látta meg a napvilágot József Imre nevű fiúk. A gyermek a római katolikus elemi fiúiskola tanulója lett 1913-ban, amit jeles-dicséretes bizonyítvánnyal végzett el 1917-ben. Ezután apját Pécsre vezényelték, ezért tanulmányait már a pécsi ciszterci főgimnáziumban folytatta. Hullámzó teljesítményére azzal tette fel a koronát, amikor a szigorú ciszter atyák a záróvizsgán görögből és latinból "meghúzták". Kalandos úton azonban a székesfehérvári Szent István reálgimnáziumban 1926. szeptember elején sikerült leérettségiznie, s alig két héttel később már beiratkozott a Pécsi m. kir. Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarának magyar – történelem szakára.

Az egyetemen Zolnai Gyula irányította érdeklődését a nyelvtudomány felé. Finn-ugor nyelvésznek készülve már egyetemi hallgatóként ösztöndíjat kapott. 1930-ban doktorált Vogul jelzős szerkezetek című értekezésével. A tehetséges, fiatal kutató az éppen abban az esztendőben életbe lépett magyar-észt csereegyezmény keretében a következő évben Tartu egyetemének lektora, majd rövid időn belül az ottani magyar intézet, a Litterarum Hugaricum Universitatis Tartuensis igazgatója lett. A vezetői megbízás magyar állami ösztöndíjat takart, ezért bőségesen nyílt alkalma ismereteinek gyarapítására, tudományos látókörének szélesítésére és gyűjtőmunkára. Ekkor már a Györke nevet viseli. Nyelvészek véleménye szerint ez lehet a György deminutív (kicsinyítő) formája, de megegyezhet a kisütött kenyérhéj kimagasló domborulatának (gyürke/györke) közismert elnevezésével is. 1935-ban jelent meg addigi legnagyobb igényű alkotása a Die Wortbildungslehre des Uralischen. Primäre Bildungsuffixe, amely az uráli nyelvek összehasonlító elemzését nyújtotta és összefoglaló jellegű szóképzéstanként hézagpótlónak számított a magyar nyelvészeti irodalomban, továbbá először adott teljes körű körképet az uráli nyelvek primer képzőinek állományáról. Tartui működése alatt Györke észt feleséget választott magának, akivel 1936 őszén tért haza.

Az Országos Széchenyi Könyvtárhoz ÁDOB-os gyakornokként került, de szakmai kapcsolatait tovább ápolhatta, miután 1936 végétől egészen haláláig a Finn-Ugor Kulturális Kongresszusok Állandó Magyar Bizottságának titkára lett. 1942-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen az Uráli szóképzéstan és szóragozástan tárgykörből magántanárrá képesítették. Figyelme egy időre a szamojéd nyelvek felé fordult, de mégis az általános nyelvtudomány területén összegezte kutatási eredményeit Tő, képző, rag. Szó- és jelrésztan című, 1943-ban megjelent munkájában. Véleménye szerint a töveket, képzőket és ragokat nem külön résztanulmányokban kell vizsgálni, hanem egy új stúdiumban, amelyet szó- vagy jelrésztannak nevezett. Úttörő megközelítésére jellemző, hogy az általa kezdeményezett nézőpont a mai morfémakutatás egyik fő irányát képezi. Györke bízott a szövetséges hatalmak világháborús győzelmében és terveket szőtt arról, hogy a keleti határok megnyitásával alkalma lesz nyelvészeti terepmunkára Szibériában az obi-ugorok és a szamojédok között.

A Magyar Nemzeti Múzeum óvóhelyén átvészelt háborús időszak után 1945 áprilisától júniusáig a magyar nemzeti múzeumi szervezet (OSZK, Történeti Múzeum, Szépművészeti, Iparművészeti, Néprajzi, Természettudományi Múzeum és az Országos Levéltár) ügyeit intéző elnöki hivatal vezetője. Páratlan munkabírással szervezte az asztalán tornyosuló személyi-szociális kérdések és tudományos problémák megoldását. A rendkívüli erőfeszítés és a rossz táplálkozási viszonyok mellett gyenge szervezetét végzetes, alattomos kór támadta meg. 1945. június 7-én a miniszterelnök a Nemzeti Főtanács hozzájárulásával az OSZK főigazgatójává nevezte ki. Györke József legsürgősebb feladatának a dokumentumok százezreinek biztonságos elhelyezését és a használók rendelkezésére bocsátását tekintette a könyvtári munka megindítása érdekében. Ezzel párhuzamosan azonban nagy figyelmet szentelt a tudományos tevékenység feltételei megteremtésének. A tisztviselők felvételekor a szaktudás, a tudományos végzettség határozta meg döntéseit. Saját tapasztalati és kortársainak figyelemmel kísérése alapján azt tervezte, hogy a vezetése alatt lévő intézményben, a jövőben tervszerűen helyet biztosít az egyes szaktudományok fiatal művelőinek. Az infláció nehézségei közepette is szerzett fedezetet az ebben az időszakban az antikvár piacon nagy számban felbukkanó muzeális értékű könyv- és kéziratanyag megvásárlásához, valamint lehetőséget teremtett a Magyar Nemzeti Bibliográfia újraindítására. Nem akart azonban lemondani a szenvedélyévé vált nyelvészeti kutatásról sem: igazgatói szobájában plantatea mellett hetente tartott – ma úgy mondanánk – "workshop"-okat nyelvész kollégáival. Az MTA 1945 májusi közgyűlése addigi munkássága elismeréseként Kniezsa István, Laziczius Gyula, Németh Gyula, Pais Dezső, Sági István és Zsirai Miklós ajánlására levelező tagjává választotta. Bokros hivatali teendői miatt azonban székfoglaló előadását nem tudta megtartani. Utolsó éveiben több nagyszabású tervet dédelgetett: szamojéd szótár összeállításán fáradozott és meg szerette volna írni az általános nyelvtudomány történetét.

A szüntelen, mértéken felüli munkát legyengült szervezete nem bírta tovább. 1946. szeptember 6-án, pénteken délután még a következő hét terveit egyeztette munkatársaival, de hétfőn váratlanul kórházba került. Alig negyvenéves korában, szeptember 11-én, szerdán ragadta el a halál. A farkasréti temetőben gyászoló nyelvészek, muzeológusok és könyvtárosok sokaságának virágai borították el a sírját.

Györke József csak röpke 15 hónapig irányította a nemzeti könyvtár ügyeit, de a háborút követő szervezett helyreállítás és a működés reorganizációja miatt különösen fontos időszakban kellett helytállnia. A tragikusan hirtelen kettétört pályaív ellenére nyelvészként maradandó életművet, igazgatóként pedig szolgáltatóképes nemzeti bibliotékát hagyott az utókorra.

Irodalom:

Tóth Péter: A celldömölki születésű Györke József (1906-1946) nyelvész Észtországból írt leveleinek, és a hozzá írt leveleknek a közlése. In: Folia Estonica. Tom. 8. (2003). pp. 117-142.
Hajdú Péter: Györke József (1906-1946) In: Emlékbeszédek az MTA elhunyt tagjai felett. 1999/2000. Bp. 2001. pp. 75-87.
Hajdú Péter: Portré Györke Józsefről. In: Néprajz és nyelvtudomány. 1999/2000. Bp. 2000. pp. 77-102.
Lakó György: Györke József. In: Magyar Nyelv, 1947. pp. 77-80.
Tolnai Gábor: Györke József. In: Magyar Könyvszemle, 1946. pp. 1-4.
Tanár és tanítvány : írások Györke József és Hajdú Péter tiszteletére. Bp. - Pécs, 2009. 269 p.

N.T.

Módosítás: (2011. Február 23. Szerda, 13:03)

Győrffy Béla

GYŐRFFY BÉLA
(Kemenesmagasi, 1928. január 14. – Martonvásár, 2002. május 8.)

agrármérnök, növénynemesítő, az MTA rendes tagja


Alapfokú tanulmányait szülőfalujában és Burgenlandban végezte. Középiskoláit is több helyen kellett folytatnia: Zalaegerszegen iratkozott be, majd Székesfehérvár következett, végül a szarvasi Gazdasági Tanintézetben kitüntetéssel maturált. Felsőfokú tanulmányait a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen kezdte és jogutódjában, a Magyar Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karán szerzett mezőgazdasági mérnöki oklevelet 1949-ben. Tehetségét mutatja, hogy utolsó évesként már a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem agrárpolitikai tanszékének munkatársa, aki Nagy Imre, a későbbi tragikus sorsú miniszterelnök mellett dolgozott. Diplomájának megszerzése után négy évig a moszkvai Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémia ösztöndíjasa. 1953-ban került Martonvásárra, az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetébe, ahol fél évszázadon át, egészen haláláig dolgozott. 1957-ig tudományos igazgatóhelyettes, 1960-tól 1984-ig tudományos főmunkatárs, majd 1990-ig tudományos tanácsadói pozíciót töltött be. Közben 1980-tól egy évtizeden át az Intézet igazgatója, 1990-tól pedig kutatóprofesszora. A kutatás mellett egyenértékű tevékenységnek tekintette az oktatást is: 1977-től a Gödöllői Agrártudományi Egyetem címzetes egyetemi tanáraként működött.

Kutatásainak középpontjában a kukoricatermesztés technológiája állt: foglalkozott a kettőstermesztés lehetőségeivel; három kukoricaherbicidet szabadalmaztatott ; polifaktoriális kísérletekben tárta fel a növénytermesztési tényezők interakcióit; górcső alá vette a tápanyaghatás és az állománysűrűség problémáját a genotípus és a technológia összefüggésrendszerében. Sokrétű vizsgálódásainak eredményeiről több mint 150 magyar és idegen nyelvű tudományos közleményben számolt be. Iskolateremtő munkásságával jelentősen hozzájárult a nagyüzemi kukoricatermesztés, a tápanyaggazdálkodás és a kemizáció magyarországi fejlődéséhez. Az ugyancsak kemenesaljai származású Berzsenyi Dániellel együtt vallotta: "A míveletlen föld csak gazt terem".

Győrffy Béla egyike volt az utolsó "osztrák-magyar" értelmiségieknek. A gazdálkodó ősök és a kétnyelvű gyermekkor, a literátus szemlélet olyan indíttatást adott számára, amely meghatározta européer életszemléletét. Személyes nézeteit mindig magánügynek tekintette és tudományos munkáiban sohasem alkalmazkodott az uralkodó politikai irányzatokhoz: csak és kizárólag szakmai mércével értékelte a teljesítményt. Széleskörű műveltsége révén publikációi nem csak szűk agrárszakmai közönség számára jelentettek érdekes, tanulságos olvasnivalót.

1953-ban, alig 25 évesen lett a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, majd 1986-ban doktora. Egy évvel később nyerte el az akadémiai levelező tagságot, 1993-ban pedig rendes taggá választották. Presztízsére jellemző, hogy 1990 és 1995 között az MTA elnökségi tagja és az MTA Felügyelő Bizottságának elnöke, majd 1996-tól 2001-ig az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa Élettudományi Kuratóriumának elnöke volt. Számos kitüntetése közül a legjelentősebbek: Akadémiai Díj (1962), Cserháti-díj (1982), Baross-emlékérem (1995), Széchenyi-díj (1997). Tevékenységének elismeréseként Martonvásár 1995-ben díszpolgárává választotta.

Győrffy Béláról rajzolt vázlatos életrajzunkhoz feltétlenül hozzátartozik napjainak két fontos időtöltése: a borászat és a juhászat. Saját készítésű konyakjáról legendák keringtek, az általa csak "bari"-ként emlegetett rackajuhokat pedig élete végéig féltő szeretettel szaporította és gondozta.

Irodalom:

Balla László: Győrffy Béla. In: Növénytermelés, 2002. 3. sz. pp. 359-360.
Veisz Ottó: Győrffy Béla 1928-2002. In: Magyar Tudomány, 2002. 8. sz. pp. 1099-1101.
Berzsenyi Zoltán: Győrffy Béla. In: http://www.mgki.hu/inst/users/gyorffy/
Győrffy Béla emléknap az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetében (2010. január 19.)

N.T.

Guoth Kálmán

GUOTH KÁLMÁN (Kemenesmagasi, 1912. május 6. – Érd, 1949. július 23.)

történész, levéltáros


Édesapja MÁV-altiszt volt, aki fiát gimnáziumba adta. Előbb Szombathelyen tanult, majd Budapesten, a híres fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett 1932-ben. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem – latin szakos hallgatója lett. Az egyetemen Mályusz Elemér és Szentpétery Imre tanítványaként vált belőle jól képzett medievista (középkorkutató) és a latin nyelv kitűnő ismerője. Szorgalmasan és kitartóan szívta magába az ismereteket és vizsgáit kiváló eredménnyel tette le. Jellegzetesen markáns volt külső megjelenése: göndör haj, horgas orrú arc, séta közben zenei ütemre mozgó kéz. Fanyar humor és szkepticizmus társult kritikus alaptermészetéhez. Nem volt kifejezetten társasági lény, de kellemesen szórakoztató tudott lenni és vonzódtak hozzá az emberek. 1936. október 2-án szerzett bölcsészdoktori oklevelet, értekezésének címe: "Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon".

Egy esztendeig állástalan diplomásként díjtalan gyakornok Szentpétery Imre professzor mellett. 1937-től az aszódi evangélikus gimnáziumban tanított Gyóni Mátyással, a híres bizantinológussal együtt. 1938 novemberétől francia állami ösztöndíjasként 9 hónapot töltött kutatással a párizsi könyvtárakban és levéltárakban. A második világháború előtti utolsó pillanatokban e mellett igyekezett magába szívni a Nyugat levegőjét, a számára irányt adó szabadságeszméket. Annak a magyar értelmiségi nemzedéknek volt képviselője, amely szakított a feudális maradványokkal terhelt magyar múlttal és demokratikus társadalmi változást akart. Tisztán látta, hogy ha a dolgok nem változnak, az a magyarság pusztulását eredményezheti. Egyik, Párizsból írt levelében így vall erről: "…utolsó és egyetlen mentsvár a végső pusztulás elől: bevenni a magyar milliókat nemcsak az alkotmány, hanem a nemzeti élet sáncai közé is. És soha erre nagyobb szükség nem volt, mint ma, amikor a germán nyomás olyan vészesen nehezedik ránk s olyan öntudatosodott formában, mint még soha".

Észak-Erdély visszacsatolásakor megpályázta és elnyerte Kolozsvár főlevéltárnoki (tulajdonképpen igazgatói) állását. 1942 és 1944 között itt írta meg máig alapvető forráskritikai tanulmányait az Árpád-kori krónika- és legendairodalomról. Elemzéseiben keményen szembeszállt az aktualizáló politikai magyarázatokkal, szigorúan a XI. század valóságának talajára helyezve az értékelést. Zseniális érzékkel és mesteri forráskritikával tisztázta Hunyadi Mátyás születésének pontos dátumát: 1443. február 23-át. Szakirodalmi tevékenységének teljességéhez tartoznak és alapos felkészültségét mutatják azok a publikációk, amelyekben történetfilozófiai és történetelméleti kérdésekkel foglalkozott. 1944. szeptember 15-e után Kolozsvár polgármesterének utasítására a városi levéltár egy részét Szombathelyre szállította. Szolgálati helyére a háborús körülmények miatt azonban már nem tudott visszatérni. Bujkálásra kényszerült és történész kollégáival a Teleki Intézetben húzódott meg, mivel megtagadta a Szálasi-kormánynak az engedelmességet. 1945. január 20-án került a szovjetek fogságába és – többek közt Kosáry Domokossal – a gödöllői gyűjtőtáborba vitték. Innen néhány hónap múlva a romániai Focsaniba, majd a Szovjetúnióba került. A lágerélet gyenge idegrendszerét teljesen tönkretette, különösen akkor, amikor koholt politikai vád alapján egy évre különleges büntetőtáborba zárták. 1948. október 20-án tért haza megrongált egészséggel és megviselt idegállapotban.

1949 elejétől az MTA Történettudományi Intézetben kapott állást és lehetőséget a tudományos munkára. Nagy tervek foglalkoztatták: meg akarta írni a magyar politikai gondolkodás történetét és egy, a magyar történelem egészét átfogó mű ötlete foglalkoztatta. Ebben az egymással szembenálló vagy egymást váltó tendenciákat nagy történelmi személyiségek párhuzamos életrajzain keresztül bontotta volna ki. Látszólag kezdett magához térni, sőt a házasságot is fontolgatta. Találkozott egyetemi évei nagy szerelmével és a kapcsolat újra fellángolt. Súlyos betegségén, schizoid lelki alkatán azonban nem tudott úrrá lenni. Végzetes lépésre szánta el magát és július 23-án – alkoholtól sem mentsen – gyalog elindult a vasúti sínek mentén s Érd mellett egy kanyarban a vonat elé vetette magát. Az ilyen típusú öngyilkosok gyakori szokása szerint ruháját szépen összehajtotta s cédulát tűzött a csomagra "Elegem volt a Paradicsomból" felirattal. Az érdi temetőben hantolták el öt nappal halála után. A sors csapásai megtették a magukét: a talpig becsületes és komoly tudós összeomlott, bár mindig igyekezett erős maradni. Mindössze 37 éves volt. A magyar történetírás nagy ígéretét vesztette el korai és tragikus halálával.

Művei:

Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Bp. 1936. 75 p.
A magyarországi latinság helye az egyetemes latinságban. In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Bp. 1938.
Egy forrás két történetszemlélet tükrében (István király Intelmei) In: Századok, 1942. pp. 43-64.
Kolozsvár város és a magyar szinügy kapcsolatai a XIX. század elején. In: Kolozsvári Szemle, 1942. pp. 14-24.
Mikor született Mátyás király? Kolozsvár, 1943. 19 p. (A Kolozsvári Szemle könyvtára 10.) (tovább)
Megoldandó kérdések az Intelmekben. In: Századok, 1943. pp. 1-40.
Eszmény és valóság árpádkori királylegendáinkban. Kolozsvár, 1944. (Erdélyi tudományos füzetek 187.) 49. p. (tovább)
Emlékezés Bél Mátyásra 1684-1749. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve II. 1981. Bp. 1982.

Irodalom:

Németh Tibor: A történetírás nagy ígérete volt - Egy tragikus sorsú kemenesaljai tudós, Guoth Kálmán emlékének megidézése. In: Vas Népe, 2013. március 8. (57. sz.) p. 11.

N. T.

Módosítás: (2013. Márciusában 22. Péntek, 06:02)

Guoth György Endre

GUOTH GYÖRGY ENDRE (Kemenesszentmárton, 1885. december 11. – Budapest, 1978. november 17.)

állatorvos, egyetemi tanár, az állatorvos-tudományok kandidátusa


Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a soproni evangélikus líceumban érettségizett. A budapesti Állatorvosi Főiskolán 1909-ben szerzett diplomát, s ezután négy éven át a sebészeti klinika tanársegéde volt, megbízást kapott a patkolástan előadására. 1913-ban doktorált, 1914-ben pedig a patkolástan tüzetesebb tanulmányozására nyílt lehetősége Németországban. Az ottani állatorvosi főiskolán kívül tapasztalatokat szerzett a bécsi, berni, koppenhágai, stockholmi és zürichi főiskolák sebészeti klinikáin, illetve patkolástani intézeteiben. Hazatérése után adjunktussá nevezték ki és megbízták a Patkolástani Intézet vezetésével, amit 1929-ig látott el. 1925-től nyilvános rendkívüli egyetemi tanár, 1930-tól pedig nyilvános rendes tanár, s egyben a sebészeti tanszék és klinika irányítója 1948-ig. 1944 és 1947 között a Műegyetemhez csatolt Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Kar dékánja. 1948-ban rendelkezési állományba helyezték, majd egy év múlva nyugdíjazták, de rövid időn belül koholt vádak alapján megfosztották nyugdíjától. Kénytelen volt munkát vállalni, ezért tíz éven át a székesfehérvári Állatkórházban fejtett ki jelentős diagnosztikai és gyógyító tevékenységet. Emberi tartására jellemző, hogy méltánytalan mellőztetése ellenére is folytatta kutatásait és 1952 júliusában megszerezte az állatorvostudományok kandidátusa minősítést. Érdeklődésének centrumát az állatok mozgásszervi betegségeinek diagnosztikája és terápiája képezte: tudományos közleményei e témakörben jelentek meg a hazai szaklapok mellett rangos külföldi folyóiratokban.

Kutatásainak középpontjában a ló végtagsebészete állt, de publikált a lovak mozgásszervi betegségei, a hajlító- és nyújtóinak funkcionális szerkezetének anatómiája, a patkolástan és a lovak sántaságának műtéteinek megoldásainak körébe tartozó tanulmányokat is. 1944-ben kiadott "Állatorvosi sebészet" című egyetemi tankönyve közel két évtizeden át az állatorvosi általános sebészeti ismeretek bibliája volt. Oktatómunkáján kívül mindennapjaihoz hozzátartozott részben hivatali beosztása, részben pedig külön megbízás alapján a versenylovak betegségeivel való foglalkozás. Gazdag tapasztalatai és magasfokú kutatói felkészültsége alapján már a sánta ló megpillantásakor felismerte a mozgászavar okát.

Az Állatorvostudományi Egyetemen folytatott négy évtizedes egyetemi oktató tevékenysége alatt állatorvosok generációi szereztek irányításával alapos elméleti és gyakorlati ismereteket.

Főbb művei:

A pata és csülkök ápolása és betegségei. Budapest, 1926. [reprint: Székesfehérvár, 1998.] 258 p.
Adatok a lovak lábközépcsontjának csontszerkezetéhez és alakváltozásaihoz. Bp.1929.
A háziállatok tartásával és használatával kapcsolatos sebészeti megbetegedések. Bp. 1941.
Sebészet. Állatorvosok és állatorvostanhallgatók számára. 1. köt. Sebészeti betegvizsgálat és általános sebészet. Bp. 1944. 296 p.

Irodalom:

Kovács Gyula - Fehér György : Biographia. Elhunyt tanáraink és előadóink életrajza 1787-1987. Állatorvostud. Egy. Bp, 1988. pp. 62-64.
Vezér Amália: G. Gy. E. In: Magyar agrártörténeti életrajzok. 1. köt. A - H. Budapest, 1987. pp. 707-708.


N. T.

Göttmann Bódog

GÖTTMANN BÓDOG (Kissitke, 1843. január 15. – Celldömölk, 1922. június 24.)

csendőr alezredes, városszépítő személyiség


Az uradalmi erdész gyermekeként született, - feljebbvalóinak elismerésével a Ferenc József Rend lovagjaként nyugalomba vonult - Göttmann Bódog az 1900-as évek elején Celldömölköt választotta pihenésre szánt éveinek helyszínéül. Agglegény lévén, életének új lakóhelyén töltött két évtizedében erejének nagy hányadát a köznek áldozhatta.

A természet szeretetét erdész édesapjától örökölte. Házának (a katolikus plébánia mostani, Koptik u. 9. sz. alatti épületének) kertjében főként facsemetéket nevelt. Átvette és felvirágoztatta a község faiskoláját. Árnyat és tiszta levegőt adó fákkal ékítette az utcákat. 1908-ban kezdeményezésére alakult meg a helyi Állatvédő Egyesület, melynek elnöki tisztét is ellátta.

Az 1910-es évek elején látott hozzá nagy álma, a "liget" alapozásához, melynek helyén az 1700-as évek végétől téglaégető volt. A gidres-gödrös terep egyengetése közben figyeltek fel közhasznú munkájára, amit az általa e célra létrehozott alapból finanszírozott. Gyalogmunkások és fogatosok kétkezi munkával, "egyesek és egyletek" pedig pénzbeli adományokkal segítették a sétahely kivitelezését, ligetté válását, majd csónakázótóval, tenisz- és korcsolyapályával történő gazdagítását. Ehhez nem kis támogatást kapott a saját és Mócsy G. Miklós kezdeményezésére 1912-ben megalakult Celldömölki Sport Egyesületek – főleg báli – rendezvényeinek bevételéből.

Göttmann Bódog buzgó tagja volt mind a nagyközségi, mind a római katolikus egyházközségi képviselőtestületnek. 1913-ban fontos szerepe volt – iskolaszéki tagként – Celldömölk első középfokú tanintézetének, az Államilag Segélyezett Községi Polgári Fiúiskolának az elindításában. Iskolaszéki tagként is kamatoztatta kezdeményezőképességét. Az említett intézmény első, 1913/14-es tanévet záró ünnepélyén a legjobb tanulók közül csak egynek nyújthattak át jutalmat. A jutalmazók között egyedül Göttmann Bódog 5 koronáját jegyezték fel. A római katolikus iskolaszék tagjaként a zárdai polgári leányiskola alapozásából is kivette a részét. 1922. június 24-én – Celldömölk díszpolgáraként – hunyt el, s két napra rá, a celldömölki ún. "régi temető" északkeleti sarkában helyezték örök nyugalomra. A szertartást Jándi Bernardin dömölki apát végezte. A város nevében dr. Pletnits Ferenc búcsúzott tőle.

Irodalom:

Czelldömölk új diszpolgára. In: Kemenesalja, 1921. 31. sz. (júl. 31.), p. 2.
A város hálája a Félix-liget megteremtője iránt. In: Uo, 32. sz. (aug.7.) p. 2.
Porkoláb István : Celldömölk Kismáriacell Szabadalmas Mezőváros története. Celldömölk, 1927. pp. 147-149.
Horváth Lajos: Díszpolgárunk sírjánál. Göttmann Bódogra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1992. 6. sz. pp. 1-2.
Kovács Jenő: Göttmann Bódogra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1996. 23. sz. (dec. 5.) p. 8.

H. L.