Csapó Jenő

CSAPÓ JENŐ (Kiscell, 1875 – Budapest, 1954. február 21.)

festőművész


Tanulmányait Bécsben Kreydernél kezdte, azután Párizsban a Julien-akadémián Bougerea és Lefévre tanítványa volt. Hazatérését követően Budapesten telepedett le. Az 1900. évi párizsi kiállításon hozzájárult a Palais d'Industrie művészeti díszítéséhez. 1911-től több magyarországi nagyvárosban is rendezett gyűjteményes kiállítást. 1914. tavaszán a Műcsarnokban is kiállított. Tartott kiállítást a Nemzeti Szalonban és a Művészházban is. 1926-27-ben bejárta Nyugat-Európát, és főképpen Németországban több gyűjteményes tárlaton vett részt. Főleg naturalista jellegű tájképeket és csendéleteket festett.

Gy. G.
 

Boross Mihály

BOROSS MIHÁLY (Kiscell, 1877. december 30. – 1944?)

író, újságíró, mérnök

névváltozat: Boros Miksa

Boross Mihály 1903-ban szerzett mérnöki oklevelet a budapesti egyetemen. Egyetemi hallgató korában aktívan sportolt: atlétikával és labdarúgással is foglalkozott. 1903-tól 1907-ig a MÁV vidéki alkalmazottjaként dolgozott, de már az érettségi után, 1896-tól kezdve publikált folyamatosan különböző helyi lapokban, 1897-től pedig rendszeresen a Budapesti Naplóban. 1907-től 1918-ig a Budapest c. lap belső munkatársa volt. 1923-tól az Esti Kurír számára – melynek alapító főmunkatársa volt – írt színikritikákat. A Kerékpáros Szövetség elnöki tisztére is megválasztották.

Elbeszéléseket, verseket, színdarabokat, filmforgatókönyveket és főként fantasztikus regényeket írt. Egyes regényeiben utópisztikus keretek köré ágyazva a korabeli munkásmegmozdulásokat, a kommunista mozgalmakat mutatta be. Több színdarabját is játszották fővárosi színházak. Balogh Béla két filmjéhez (Veszélyben a pokol, 1921; Lavina, 1922) írt forgatókönyvet. Szerkesztette az Aero és a Műszaki Vílághírek c. szaklapokat, munkatársa volt a Tolnai Világlexikonának és az Erődi-Schöpflin-féle Magyar színművészeti lexikonnak is (Budapest, 1929-1930). 1944-ben eltűnt.

Művei:

Homályban. Versek; Bp., 1900.
A tennis : pályaépítés, játéktechnika. Bp., 1910.
A kék hattyú 1-2. Regény; Bp., 1914-15.
Noé barlangja. Regény; Bp., 1915.
A harmadik testamentum. Regény; Bp. 1918.
Az álom természetrajza, jelentősége és magyarázata. Bp., 1923.
Az ész sztrájkja. Fantasztikus regény; Bp., 1929.
A bűvös szoknya. Rregény; Bp., 1935.
Jorio könyve a horoszkópkészítésről. Bp., 1936.
A kanálosi ház : Regény Kisfaludy Károlyról. Bp., 1938.

Gy. G.

Boda Dezső

BODA DEZSŐ
(Vönöck, 1863. május 9. - Máriabesnyő, 1918. június 22.)
Budapest rendőrfőkapitánya (1906 – 1917)

A földbirtokos családból származó fiatalember 19 éves korában, 1882-ben kezdte pályafutását a rendőrségnél. 1887-ben szerzett a budapesti tudományegyetemen államtudományi doktorátust. Néhány évi szolgálat után kapitány lett, majd a budapesti V. kerületi kapitányság vezetője. 1902-től a főkapitányság közigazgatási osztályát vezetve 1904-ben rendőrtanácsossá nevezték ki. 1906 elején már főkapitányhelyettes, majd páratlanul rövid időn belül, március 3-án a fővárosi rendőrség főkapitánya lett. Ő volt a főváros első főkapitánya, aki a ranglétra legalsó lépcsőjéről indulva foglalhatta el a főkapitányi széket. Képességeinek elismeréseként az ún. darabont-kormány bukása után a király és az új kormány is kiállt mellette, sőt Andrássy Gyula belügyminiszter saját állását is Boda Dezső személyének maradásához kötötte.

Az erőskezű és kitűnő diplomáciai érzékkel rendelkező Boda Dezső 11 évi vezetése alatt felállíttatta az országos bűnügyi nyilvántartó hivatalt és nevéhez kötődik a gyermekrendőrség létrehozása is. Javított a rendőri köztisztviselők fizetési helyzetén, és az egyes fizetési osztályokat a korábbinál arányosabbá tette, továbbá rendezte az erkölcsrendészettel kapcsolatos kérdéseket, valamint a rendőrorvosok fizetését. Szabályozta a rendőri gépkocsihasználatot és 1908-ban megalapította a testület bűnügyi múzeumát. A jó megjelenésű Boda Dezső irányítása idején, 1909-ben új egyenruhát kapott a testület, amely szakmai szempontból is nagyot fejlődött ebben az időszakban. Az alapvető reformok és újítások révén az ő időszakában érte el a budapesti államrendőrség a nyugat-európai színvonalat. A kriminalizálódó Budapesten jelentősen emelkedett a nyomozások eredményessége: 1907-ben 15094, az utolsó békeévben, 1913-ban pedig már 30806 eredményesen befejezett nyomozást hajtottak végre a testületben.

1912. május 23-án, a híres “vérvörös csütörtökön” részt vett azon a rendkívüli minisztertanácsi ülésen, amelyen az erőszakos fellépésről határoztak a százezres tömeg ellenében. Az utcai harcoknak két halottja és 186 sebesültje lett, akik közül 56 fő életveszélyesen sérült meg. Ebben az esztendőben nem múlt el hónap anélkül, hogy ne folyt volna vér a pesti utcán. A társadalmi feszültségek gyakorta vezettek tüntetésekhez és a hamarosan kitörő első világháború időszaka sem segítette elő a rend és a biztonság megerősödését.

Tisza István kormányának bukásával Boda főkapitányi széke is erősen megingott, és az 1917. június 27-i tüntetésen előfordult zavargások és rendőri túlkapások miatt Ugron belügyminiszter az események másnapján felmentette állásából. A három és fél évtizedig a rendőri testületet szolgáló Boda Dezső egy évvel sem élte túl leváltását...

Irodalom:

Pintér István : Rendnek muszáj lenni... Bp. 1973. 291 p.
A fővárosi rendőrség története (1914-ig). Bp. 1995. 578 p.

N. T.

Berzsenyi-Janosits Miklós

BERZSENYI-JANOSITS MIKLÓS

(Fiume, 1899. december 14. - Celldömölk, 1990. április 27.)
építőmérnök

Anyja Berzsenyi Margit, apja Janosits József építőmérnök. 1914-ben a nagyapa kezdeményezésére Ferenc József a családnak és törvényes leszármazottainak az egyházasberzsenyi előnevet, a Berzsenyi-Janosits kettős családnév és a Berzsenyi címer használatát engedélyezte. Az elemi iskola első három évét Fiumében magyar-olasz kétnyelvű állami iskolában járta ki. Építőmérnök édesapját, aki az államépítészeti hivatalnál dolgozott, gyakran helyezték át különböző munkák elvégzésére, így a gimnáziumot is több helyen Szombathelyen, Komáromban a bencéseknél, valamint Budapesten a Ferenc József Intézetben végezte. Az uralkodó halálakor, mint a nevét viselő intézet felsős tanulója díszöltönyben vett részt az uralkodó temetésén és közelről szemlélhette a szertartást.

1917-től katonai szolgálat következett. A háború végén beiratkozott a Műegyetem mérnöki szakára és 1923-ban építőmérnöki oklevelet szerzett. Két évig maradt az egyetemen, a vízépítési tanszék tanársegédjeként. Vakációinak nagyobb részét Celldömölkön, a nagyszülőknél töltötte. A család Berzsenyi és Károlyi ági birtokai Kemenesmagasiban, Kemeneshőgyészben és Magyargencsen voltak bérben. Édesapjuk halála után édesanyjuk és Berzsenyi Dezső nagyapa celldömölki ügyvéd úgy határoztak, hogy a két gyermek, Miklós és László vegyék át a gazdálkodás irányítását, előtte pedig végezzék el Óváron az akadémiát.

Az iskola elvégzése és az egy éves gyakornoki év után azonban - bár a gazdálkodásra felkészült - Berzsenyi Miklós Celldömölkön Kirchner Elek, a Marcalvölgyi Víztársulat igazgató főmérnöke alkalmazásába került, ahol a mérnöki munka minden ágát gyakorolhatta a tervezéstől a kivitelezésig. Megszerezte az építőmesteri képesítést és tagja lett a Mérnöki Kamarának. 1929 és 1939 közötti munkáinak nagy részét a hitelező pénzintézetek megbízásából a nagyobb birtokok parcellázása képezte Vas, Veszprém, Zala és Somogy megyékben. Önálló irodát nyitott, majd 1938-ban családot alapított. Több középület, családi ház, út, híd tervezése és számos mederrendezés fűződik nevéhez. Többek között az evangélikus iskola (Rákóczi u.), adóhivatal (Széchenyi u. 20.), a sportpálya a lelátóval, a főtéri patika, az ifjúsági egylet székháza (Baross u. óvoda), evangélikus templom Tokorcson, a Trianoni emlékmű építése, a Mágorta, Kódó, Cinca lecsapolás, a Marcal-szabályozás és a Marcal zsilip Kamondnál stb.

Lázár Jenő bányaigazgató felkérésére 1940-45 között a sági bazaltbánya üzemmérnöke volt. Az 1945-ös földosztás mérnöki munkáit végezte Vas megyében. 1949-ben a Kőbánya Nemzeti Vállalat vette át a sági bányát. A Kőbánya Trösztnél dolgozott előbb Tapolcán, majd Uzsabányán, ahol a beruházási osztályt vezette - innen ment nyugdíjba 1971-ben. Több kavicsbánya műszaki vezetőjeként túl a nyolcvanas évein hagyta abba a mérnöki munkát. 1988-ban egykori egyetemén vasoklevelét vehette át. 1946-1988 között a celldömölki evangélikus gyülekezet, 20 éven keresztül pedig a Vasi Egyházmegyének is felügyelőjeként szolgált. Tagja és aktív résztvevője volt a celldömölki honismereti munkaközösségnek.

Irodalom:

Berzsenyi J. Miklós A sághegyi bazaltbánya leírása és története a technológia ismertetésével. Celldömölk, 1975. 20, [2] lev.
Dala József: Vasdiplomás mérnök Berzsenyi-ágon. In: Vas Népe, 1988. 238. sz. p. 5.
Káldos Gyula : Vasdiplomás életpálya. In: Új Kemenesalja, 1990. 2. sz. p. 6.

K. Gy.

Berzsenyi Lénárd

BERZSENYI LÉNÁRD
(Nemesmagasi, 1805. nov. 6. – Kemenesmagasi, 1886. szept. 17.)

honvéd ezredes


Kisbirtokos nemesi családból származott. Édesapja Berzsenyi Gábor ügyvéd, táblabíró, édesanyja Enderst Katalin. Berzsenyi Dániel harmadfokú unokatestvére.

A soproni evangélikus gimnáziumban (líceum) végzett. Közismert volt az iskola felvilágosult és hazafias szelleme, az ott folyó oktatás magas színvonala és a reformkort előkészítő nyelvi-kulturális mozgalomban rangos szerepet vivő Magyar Társaság működése. Aligha véletlen, hogy a soproni líceum növendékei közül többen is kiemelkedő szerepet játszottak 1848-1849 eseményeiben. Berzsenyi Lénárdra a Magyar Társaság anyanyelvi-poétikai tevékenysége hatott a legerőteljesebben. A líceumtól és a Magyar Társaságtól 1823. július 13-án vett búcsút Sziget védelmezése című, százhuszonhat hexameterből álló költeménye bemutatásával. A Zrínyit méltató zárósorok igazán nem válnak az ifjú műkedvelő szégyenére:
"Meghalt, meg, de azért mégis megnyerte jutalmát,
mert új fénybe derül minden nap tette nevével
S áldó könnyektől zöldül sírdombja porának."



Ügyvédi pályára készült, de apja halála arra kényszerítette, hogy elálljon a jogi tanulmányok tervétől: két évvel az evangélikus líceum elhagyása után, 1825-ben felvételét kérte a 9. huszárezredbe. A katonai ranglétrán csak nagyon lassan jutott előre: 1846-ban még csak főszázados a 3. huszárezrednél (amely I. Miklós orosz cár nevét viseli). 1846-ban tört ki a lengyel nemesi felkelés, és a harcokben Berzsenyi alakulata is részt vett. A gyors győzelmet követően első osztályú huszárkapitánnyá léptették elő, és a Szent Anna-rend 3. fokozatú kitüntetését is mundérjára tűzhette.

1848 tavaszán a morvaországi Prossnitzban szolgált, és itt érték el a forradalmi eseményekről szóló hírek. Az ezred ötvenhat tisztje közül tizenkettő - köztük Berzsenyi is - azonnal magyarországi szolgálatra jelentkezett. A Miklós-huszárok szabályos menetparancs birtokában indultak Magyarországra. Az ezred nagy része hamarosan továbbindult a Délvidékre, mindössze Körmenden maradt egy osztály (két század) huszár Berzsenyi és Gosztonyi századosok vezényletével. Ez a két század, a Sándor-huszárezred Grazból hazaszökött százöt közvitéze és az Ernő-gyalogezred gyenge fél százada alkotta azoknak a népfelkelés által támogatott nemzetőrcsapatoknak a magvát, amelyek október elején kísérletet tettek Jellasics Nyugat-Magyarországra betört segédcsapatainak feltartóztatására és megsemmisítésére. Az október 12-i horpácsi győztes csata után őrnaggyá nevezték ki; Vidos József kormánybiztos az Országos Honvédelmi Bizottmánynak küldött jelentésében jónak látta külön kiemelni: "...A két Miklós huszár század Berzsenyi Lénárd és Gosztonyi lelkes százados urak vezérlete alatt oldalvást bévágott, s több mint ötven illyreket fölkoncolt..."

Ezután 1848. decemberéig Vidos Márton huszár főhadnaggyal együtt szervezte Sárváron a kiegészítésre szoruló Radetzky-huszárezredet, amelyet december közepén vezetett el Görgey feldunai hadseregébe. Január közepén átvezényelték a 8. számú Coburg-huszárezredhez, így Perczel táborában harcolta végig a téli hadjáratot.

1849. február 1-től alezredessé nevezték ki, május 14. után pedig már ezredes, a 9. huszárezred parancsnoka, később a VII. (feldunai) hadtest lovas hadosztályának parancsnoka. Valószínűsíthető, hogy a február végi, március eleji események (a tavaszi hadjáratot előkészítő kápolnai csata kudarca, a Dembinskit a főparancsnokságról leváltó tiszafüredi tiszti zendülés) érlelték meg benne az elhatározást, hogy megválik a csapattiszti szolgálattól, kiválik a dinasztiával szembeforduló forradalmi háborúból. Március elején beteget jelentett, s betegszabadságát a VII. hadtest kórházának igazgató törzsorvosa március 25-én újabb négy héttel meghosszabbította. A betegszabadság lejártával mégis visszatért szolgálati helyére. Valószínű, hogy a tavaszi hadjárat sikerei átmenetileg feledtették kételyeit, s arra sem látott reményt, hogy a kormány hozzájárulna nyugdíjazási kérelméhez.

1849. június 26-án Görgey Artúr hadügyminiszter a II. hadtest parancsnokává nevezte ki:

"Hadseregparancs, Buda, 1849. június 26.
Klapka [György] tábornok Úr a mai nappal az 1., 2., és 3. hadtest parancsnokává, Aschermann ezredes Úr komáromi várparancsnokká és a 8. hadtest parancsnokává neveztetik ki.
Berzsenyi ezredes Úr, a 9. huszárezred ezredparancsnoka a II., Leiningen [-Westerburg Károly] gróf ezredes Úr a III. hadtest parancsnokságát veszi át.
A hadügyminiszter és főparancsnok:
Görgei Artúr m. p."

Berzsenyi betegségére hivatkozva nem fogadta el a vezetői posztot. (Görgeyhez írt levelének szövege.) Katonai szakértők szerint szerint "rendkívülinek tetsző óvatoskodása" alkalmasint az életét mentette meg: alighanem a kitérő válasznak köszönhette, hogy nem lett tizennegyedik vértanú az aradi "magyar Golgotán". Későbbi megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy képtelen volt áttekinteni a nyár elejére kialakult katonai és politikai helyzetet, s döntésében nem annyira személyes állásfoglalása, politikai meggyőződése, mint inkább a hivatásos tisztikar egyre általánosabb szkepszise jutott kifejezésre.

A tavaszi hadjárat bizonytalan befejezése nem csupán megtorpanás, de egyben a vég kezdete is volt. Tisztek egész sora jelentett beteget, kérte magát térparancsnoki, hadfogó vagy pótlovazói állásba. A két és félszeres túlerővel szemben már csak a rajongók és a forradalmárok reméltek győzelmet. Berzsenyi nem volt sem ez, sem amaz. A természetévé vált katonás fegyelem és a "haza javát óhajtó tiszta szándék" sok társához hasonlóan őt is megtartotta a helyén egészen Világosig.

A szabadságharc bukása után a halálos ítéletet nem kerülhette el. Az aradi császári bíróság november 8-án golyó általi halálra ítélte, majd ezt november 17-én 18 év várfogságra változtatták. (Bátyjának írt búcsúlevele.) Börtönbüntetését Olmützben töltötte ki.

Berzsenyi a magyar forradalom és szabadságharc legnagyobb méretű és forrásértékű galériáját alkotta meg az olmützi várbörtönben. Az első arcképeket még az aradi várbörtönben készítette, az 1854 februárjában elkészült utolsó portrék modelljei pedig egy ismeretlen hadbíróság előtt felelősségre vont foglyok. Berzsenyi Lénárd összesen százharminckét fogolytársa (és saját) arcvonásait örökítette meg különböző méretben és technikával készült képein. Az ismert másolatok száma több százra megy. Az első saját kezű másolatokat még maga Berzsenyi készítette, hogy azokat megküldhesse az Olmützben, illetve a szabadulásuk után elhunytak hozzátartozóinak. A kezdetleges rajztudással készült, dilettáns arcképek voltaképpeni becsét nem azok esztétikai értéke, hanem az arcképcsarnok keletkezésének körülményei, a képegyüttes tematikai egysége, mindenekelőtt azonban a képek hátoldalán olvasható jegyzetek adják. Berzsenyi csupán szignóval és dátummal látta el képeit, majd felkérte modelljeit, hogy a hátlapra vezessék rá véleményüket az ábrázolás hitelességéről, s röviden foglalják össze életpályájukat, különösen pedig 1848-49-es tevékenységüket, elítéltetésük okait. A nemegyszer személyes hangvételű autográf életrajzokból a forradalom és önvédelmi háború társadalmi bázisának, politikai és katonai vezetésének kontúrjai bontakoznak ki, lényeges adatokkal egészülnek ki ismereteink, több személy esetében pedig kizárólagos forrás birtokába jutunk a képek felhasználásával.

Berzsenyi 1856. július 15-én szabadult. Hazatérve előbb Somogy megyében telepedett meg és különböző birtokokon vállalt gazdatiszti állást, minthogy azonban valójában nem értett a gazdálkodáshoz, többnyire alkalmazás nélkül maradt és a testvérei anyagi támogatására szorult. Az ötvenes évek végén felhagyott a kilátástalan próbálkozásokkal, s visszahúzódott a kemenessömjéni családi birtokra. A kiegyezés után visszakapta tiszti rangját és kemenesmagasi örökrészét, nyugdíjat kapott a hadügyminisztériumtól. Közhivatalt soha nem vállalt, de alapító tagja volt a Vas megyei honvédegyletnek, amelyben birtokszomszédjával, egykori fogolytársával, Újváry István alezredessel együtt fáradhatatlanul munkálkodott. Élete utolsó éveit (öregkori fotója) az olmützi képanyag leltározásának és rendszerezésének szentelte, s festett néhány újabb tájképet is. 1886. szeptember 17-én hunyt el. A kemenesmagasi családi sírboltban nyugszik.

Berzsenyi Lénárd munkái közül százhuszonkét képet őriz a szombathelyi Savaria Múzeum. Ez a csaknem teljesnek mondható sorozat Berzsenyi néhány eredeti munkája mellett főként saját másolataiból áll. A család birtokában maradt eredeti képek utolsó töredéke egy véletlen folytán került elő a hatvanas évek elején. Építőmunkások bukkantak rá a celldömölki postaépület (a korábbi Berzsenyi-ház) tatarozásánál. E negyvenegy portrét Zongor Ferenc igazgató vette gondjaiba, és helyezte el az alsósági általános iskola helytörténeti gyűjteményében. Az iskola 1983 őszén vette fel Berzsenyi Lénárd nevét.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

 

Irodalom:

Dala József: "Az utolsó menetben". Berzsenyi Lénárd ezredes, a 48-as szabadságharc kiváló katonája. In: Vasi Szemle, 1974. 1. sz. pp. 111-118.

Prőhle Jenő: Berzsenyi Lénárd honvéd ezredesről. In: Vasi Szemle, 1977. 3. sz. pp. 430-436.

Simon V. Péter: Berzsenyi Lénárd honvédezredes hagyatéka. In: Vasi Szemle, 1978. 2. sz. pp. 261-273.

Zongor Ferenc: Berzsenyi Lénárd, az olmützi várbörtön rajzolója. In: Honismeret, 1982. 2. sz. pp. 34-39.

Simon V. Péter: Bebörtönzött honvédtisztek az olmützi várban. Berzsenyi Lénárd honvédezredes képei és modelljei. In: Vasi Szemle, 1983. 2. sz. pp. 281-293.

Simon V. József: Az olmützi foglyok arcképcsarnoka. In: Barsi József: Utazás ismeretlen állomás felé. 1849-1856. Bp.: Európa, 1988.

Ambrus Lajos: Az aktuális szabadsághagyomány : Berzsenyi Lénárd arcképcsarnoka. In: Kortárs, 1998. 6. sz. pp. 60-64. (tovább)

Bona Gábor: Tábornok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848-1849. Bp.: Heraldika, 2000.

G.T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:14)

Berzsenyi Dániel

BERZSENYI DÁNIEL
(Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.)

költő

A magyar irodalom nagy magányosa, a "niklai remete" jómódú és régi középbirtokos nemesi család egyetlen fiaként 1776. május 7-én született Egyházashetyén. Apja, a különc természetű Berzsenyi Lajos jogi végzettségű, de hivatását nem gyakorló, a vármegyei közélettől visszahúzódó földesúr; a nemesi virtus és a hazafias kötelességérzet erényeit klasszikus bölcselők és történetírók olvasásával edző, kora átlagához viszonyítva művelt férfiú volt, aki azonban a költészetet nem sokra becsülte. Anyját, Thulmon Rozáliát, aki fiát nagy szeretettel vette körül, tizennyolc éves korában vesztette el. A kezdetben gyenge szervezetű gyerek tíz éves koráig nem került iskolába; apjának a természetes nevelésről vallott elvei szerint a környék parasztgyerekeivel játszva, bírkózva, réteken és lóháton nevelkedtett, s apja tanította meg két hét alatt a betűvetésre.

1788-ban, tizenharmadik életévében került a soproni evangélikus líceumba, ahol korán beérte "az oskolai tanulmányokban rég izzadókat", viszont hamar meggyűlt baja a fegyelemmel. Kisebb megszakításokkal hét esztendőt töltött itt. A javarészt német lakosságú Sopron az ország egyik legműveltebb városa, a líceum egyik legjobb iskolája volt ebben az időben. A Sopronban eltöltött évek döntő élményt jelentettek számára, bár későbbi megnyilatkozásaiban sokat tett azért, hogy iskolakerülő diák hírébe keverje magát, aki tanulmányai helyett inkább a városi polgárság körében "virtuskodott". Közismert Kazinczyhoz 1811. március 13-án írott írt levelének passzusa:
"Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én szeretőm az én karjaim között elalélt..."


Ha az iskolai órákat gyakran elmulasztotta is, annál többet olvasott, főként történeti és költői műveket. Az akkori iskola legfőbb tárgyát, a latin nyelvet kitűnően elsajátította s jól megtanult németül is. 1793 márciusában kimaradt a líceumból és Keszthelyen csapott föl katonának, de nem sokáig tűrte a durva bánásmódot, s hazaszökött Hetyére. A következő évet otthon töltötte; apja, – akivel viszonya egyre feszültebb lett, – 1794 őszén, édesanyja halála után vitte vissza Sopronba. Wietoris rektor – kedvezéssel – vette fel első retorikai osztályába, - ahol épp Horatius ódáinak harmadik könyvét tanította.

1795-ben, a tanév vége előtt, egy sor adósságot hátrahagyva távozott végleg az iskolából, neve mellett a Wietoristól származó bejegyzéssel: "Valedicit vel patvarista vel oeconomus futurus. Mores no probavit" (Búcsút vett azzal, hogy joggyakornok vagy gazdálkodó lesz. Nem tanúsított jó erkölcsöket.) Anyai nagybátyjánál, Thulmon Jánosnál húzódott meg a Somogy megyei Niklán. Csak a következő évben tért haza Hetyére, ahol a titokban versírásra kapott ifjú viszonya tovább romlott apjával, aki – állítólag – könyveit, kéziratait eltépve, gyertyáit eloltogatva próbálta lenevelni fiát a szerinte nemesemberhez nem méltó foglalatosságról.

1799. május 22-én kötött házasságot másodunokahúgával, a tizenhat esztendős, tehetős Dukai Takách Zsuzsannával, akit saját 1809-es vallomása szerint "együgyűségben talált, és abból fel azóta sem szabadított". A házassággal megkapta a kemenessömjéni birtokot is: az ifjú pár itt kezdte meg önálló gazdálkodó életét.

1802-ben került a nemesdömölki evangélikus gyülezetet élére Kis János költő, Kazinczy barátja, akinek Berzsenyi megmutatta néhány versét. Kis, aki Berzsenyi második gyermekének is keresztapja lett, 1803 elején – miután szerzőjüket "lelkesedve serkenté írásra" – e verseket eljuttatta Kazinczyhoz.

Berzsenyi, egy birtokvásárlást követően, 1804-ben Niklára költözött. Nem tudható, hogy a későbbi versek és levelek tanúsága szerint is fájdalmas búcsúzás miért következett be: feltehetően anyagi, gazdálkodói szempontok játszottak közre benne. A Nikla felé kocsizó költő, aki út közben megállt azon a ponton – a történet szerint Bazsi község határában, – ahonnét látni még a Ság hegyet, így ír egyik legszebb, Búcsúzás Kemenes-Aljától c. versében:

"Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet."

1808-ban, Kis János közvetítésével hetvenhét verset tartalmazó kéziratát küldte el Kazinczynak, aki felajánlotta segítségét a kötet szerkesztésében. 1810-ben verseskötetének ügyében Pestre utazott, ahol találkozott Kazinczy barátaival, többek között Vitkovics Mihállyal, Szemere Pállal, Kölcseyvel, akikre vidékiessége miatt nem tett túl jó benyomást, s akiknek társaságában magát is idegennek érezte.

Verseinek első kiadása végül 1813-ban jelent meg, amit három évvel később követett a második. Berzsenyi verseiről a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában Kölcsey Ferenc írt kritikát, amely, amellett, hogy sok igazságot tartalmazott, leginkább hangnemében volt bántó. A kritika Berzsenyit főként dagályossága és nyelvi provincializmusa miatt kárhoztatta. Berzsenyi válaszul írt "hipochondriás Antirecensió"-jának kiadását később – hiába – letiltotta, a Tudományos Gyűjtemény csak átdolgozva közölte. Kölcsey kritikáinak évekig betege lett, irodalmi levelezéseit is felfüggesztette, és a gazdálkodással felhagyva egy évre Sopronba költözött ott tanuló fiaihoz, hogy olvasson, tanuljon, elérje azt az elméleti szintet, amelyen egyenrangúként mérkőzhet bírálójával. 1825-ben készült el az Észrevételek Kölcsey recensiójára végleges szövegével, 1826-ban A versformákról publikált tanulmányt, az Akadémia megbízásából Bírálatokat (1831-32) készített. 1832-ben írta meg Poétikai harmonistika címmel – miután az Akadémia 1830-ban filozófiai osztálya első rendes vidéki tagjává választotta – rendszerező, összefoglaló, akadémiai székfoglalóul szánt tanulmányát. 1830-ban több levelet váltott a költészetéért lelkesedő Széchenyi Istvánnal, aki tisztelgő sorok kíséretében megküldte neki Lovakrul című művét. A 30-as évek során többször személyesen is találkoztak, amikor Berzsenyi fel-fellátogatott az Akadémia üléseire. 1833-35 között írta meg A kritikáról című tanulmányát. Ebben az időben már sokat betegeskedett, Balatonfüreden és – az akadémiai ülések idején – budai fürdőkben kúráltatta magát. 1836. február 24-én nyolc napi súlyos szenvedés után hunyt el Niklán, ahonnét egész életében visszavágyott szülőföldjére, Kemenesaljára, melynek máig legnagyobb tájfestő költője. Az Akadémián hajdani kritikusa, – akivel életében nem engesztelődtek meg egymás iránt, – Kölcsey Ferenc búcsúztatta.

A "magyar Horatius" emlékét a Kemenesalján egyházashetyei szülőházában berendezett emlékszoba őrzi. Nevét a celldömölki gimnázium és az egyházashetyei általános iskola viseli. Egyházashetyén születése napján, 1990-től kezdődően hagyományszerűen egész napos rendezvénysorozattal emlékeznek rá. A kaposvári székhelyű Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság celldömölki csoportja (Kemenesaljai Berzsenyi Asztaltársaság) 1988-tól működik a Kresznerics Ferenc Könyvtár munkatársainak szervezésében. A Sümeg közelében, Bazsiban, – Dala József kezdeményezésére – felállított emléktábláját Kósa Csaba író avatta fel 2001. május 18-án.

Irodalom:

Bécsy Ágnes: Berzsenyi Dániel. Bp. 2001.
Orosz László: Berzsenyi Dániel. Bp. 1976.
Deák Gyula: Berzsenyi estéje. Színmű három felvonásban. In: Nyugat, 1921. 7. sz. (április 1.) 28 p. (tovább)
Németh Tibor: A költőfejedelem és a szürke eminenciás. Berzsenyi Dániel és Kis János párhuzamos életrajza. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 2004/1. sz. pp. 15-36. (tovább)
Berzsenyi összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban (tovább)
Kőrizs Imre: "Először pechnek gondoltam" - Vaderna Gábor az új Berzsenyi-kéziratokról. In: Magyar Narancs. 2012. január 12. (2. sz.) pp. 32-33. Kis János Kazinczy Ferenchez írt, Berzsenyi Dániel verseit is tartalmazó levelének megtalálásáról] (tovább)

G.T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:09)

Berzsenyi Barnabás

BERZSENYI BARNABÁS
(Kemenessömjén, 1918. február 12. – Osnabrück, 1993. június 18.)

párbajtőrvívó, olimpiai és kétszeres világbajnoki ezüstérmes,
17-szeres magyar bajnok

A "magyar Horatius", Berzsenyi Dániel dédunokája, Berzsenyi György okleveles mezőgazdász és Szabó Etelka fia a hagyományoknak megfelelően a soproni evangélikus gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányainak javát. Az érettségit a család Budapestre költözése miatt már a fővárosi Werbőczy István Gimnáziumban tette le. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán doktorált 1941-ben. Ezt követően a Mezőgazdasági Minisztériumban miniszteri személyi titkár lett 1953-ig, majd hét éven át a Budapesti Vízellátási Hivatal munkatársaként dolgozott.

Fiatal joghallgatóként a Budapesti Egyetemi Atlétikai Clubban Gerentsér László tanítványaként kezdett vívni és eleinte tőrvívásban aratott sikereket: főiskolai bajnokságokat nyert, majd 1940-ben egyéniben bronzérmet szerzett az országos bajnokságon. Kiemelkedő eredményeket azonban párbajtőrvívásban ért el: 1941 és 1960 között hétszeres magyar csapatbajnok, közben öt alkalommal egyéniben is diadalmaskodott. Ez utóbbi teljesítménye révén hazai földön máig a legeredményesebb párbajtőrvívó. A tőrrel "kivívott" négy csapatbajnoki cím teszi teljessé az 1945-től 1950-ig a KASE, majd a Budapesti Vörös Meteor színeiben pástra álló Berzsenyi Barnabás 17 magyar bajnoki aranyból álló kollekcióját.

A sikereknek köszönhetően 1947-től tizenhárom éven át tagja volt a válogatott kereteknek. Nemzetközi debütálására a helsinki olimpián került sor, ahol csapatban ötödik helyezést értek el. Legnagyobb egyéni sikere az 1953-as brüsszeli világbajnoksághoz fűződik az ezüstérem megszerzésével a Sákovits József elleni magyar "házidöntőt" követően. Az 1955-ös római világbajnoki csapatbronz után komoly reményekkel indultak a párbajtőr csapat tagjai a melbourne-i olimpián. A Balthazár Lajos, Berzsenyi Barnabás, Marosi József, Nagy Ambrus, Rerrich Béla, Sákovits József összeállítású gárda a végső győzelemre aspiráló franciák 9:7-es legyőzése után a döntőben már nem tudott komoly ellenállást kifejteni az ötvenes években taroló olasz sztárokkal szemben (3:9). Az olimpiai ezüstérem így is a magyar párbajtőrvívás addigi legnagyobb sikerét jelentette. A következő évi párizsi világbajnokság újabb csapatezüstje egy sikeres generáció utolsó fellobbanásaként értékelhető.


Berzsenyi Barnabás még 41 (!!) évesen, 1959-ben is a legjobb lett a magyar bajnokságon, de a válogatottnál már nem vették számításba. 1960-ban feleségével, Jolánnal és két fiával, Balázzsal és Zsolttal emigrált Magyarországról és megkezdte kalandos külföldi edzői / vívómesteri pályáját. Előbb három évig az egyiptomi válogatottat trenírozta, majd két évre a finn öttusa-válogatott vívóedzőjének szerződött, 1966-tól pedig négy éven keresztül a portugál válogatottat irányította. Ezt követően haláláig Nyugat-Németországban tevékenykedett, ahol előbb Koblenzben, majd Osnabrückben volt vívómester 1983-as nyugdíjazásáig. A művelt, szerény Berzsenyi Barnabás mindvégig megőrizte magyar állampolgárságát, de csak 1988-ban lépe át ismét a magyar államhatárt. Ezután évente hazalátogatott a sömjéni Berzsenyi-kastélyba, azonban felesége elvesztése 1989-ben nagyon megviselte. Osnabrückben hunyt el, de végakaratának megfelelően 1993. július 7-én a kemenessömjéni családi kriptában helyezték örök nyugalomra hamvait.

N.T.

Berecz Skolasztika

BERECZ SKOLASZTIKA
(Alsóság, 1898. november 12. – Budapest, 1932. október 21.)

bencés apáca, hitoktatónő


Édesapja, Berecz Lajos virágkertész, evangélikus vallású, édesanyja, Horváth Anna pedig katolikus volt, és a vegyes házasság következtében Erzsébet lányuk is katolikus lett. Celldömölkön, az Isteni Szeretet Leányainak elemi és polgári iskolájában tanult. Alázata és imádságos élete korán feltűnt környezetének. Szülei ellenezték, de ő kikönyörögte, hogy 1915-ben önkéntes vöröskeresztes ápolónő lehessen dr. Király Jenő sebészfőorvos mellett. "Feltűnést keltett a Korona szálloda felső terme, ahol Erzsike kisasszony ápolta a háború sebesültjeit. Fehérujjas kötényében kis Terézkének hívták." A test ápolása már ekkor a lelkekért való aggódással párosult nála. Kiteljesedett benne a Szent Szív bensőséges tisztelete, minden bizonnyal az új plébános hatása alatt. Kühár Flóris ekkortájt került Celldömölkre, és az innsbrucki jezsuitáknál szívta magába a Jézus Szíve-tiszteletet. Bözsike apostoli lelkülete révén minden alkalmat megragadott, hogy egyszerű kedvességével, derűs mosolyával egy-két jó szót szóljon a lelkek érdekében. A katolikus leányok megszervezésére is gondolt: 1918. augusztus 15-én került sor a Celli Leányok Mária Kongregációjának megalapítására.

A virágkertész leánya nem csupán beszédeiben emlegette gyakran a virágokat, hanem éveken át ő díszítette a celli templom főoltárát. A világháború után az irgalmas nővérek pápai tanítóképzőjébe iratkozott be, és 1921. július 29-én jeles eredménnyel tette le a képesítővizsgát. A szeretet feszítő ereje ekkor már az isteni szolgálat hivatása felé húzta Erzsébetet. 1921 elején Kühár Flóris két szentbeszéde nagy hatással volt rá : "egészen fölgyújtotta a lelkemben szunnyadó tüzet s a vágyat a minél teljesebb lemondás után." Megtudta, hogy Tiszazugra hitoktatónőt keresnek. Nehéz szívvel, de örömmel vállalkozott a feladatra : "Mindent a jó Istenre bízok és a Nagy-Alföld portengerében picike homokszem leszek." Amikor Cellből távozott, ezt írta naplójába: "1922. november 6. A könnyek napja. Búcsúznom kellett azoktól, kikhez szívem leggyöngédebb szálai fűztek."

Az Alföldön megdöbbentette a vallási tudatlanság. Pártfogója, Steer Ferencné (Fechtig Adél) bárónő segítségével zárda céljára alkalmas épülethez jutott egy ispánsági házban. Virágzó hitéletet teremtett, missziósházakat alapított a környéken. Sikerének titka mindent átható szeretetében gyökerezett : "Ha mást örülni látok, nagyobb az örömöm, mintha nekem szerezték volna." 1923. október 3-án került sor Berecz Erzsébet bencés obláta beöltözésére Pannonhalmán celli barátnőjével, Fessler Erzsébettel együtt. Ekkor választhatott új nevet, s azóta hívták Skolasztikának. Az Alföldre visszatérve Tiszaújfalun megalakította a Szent Benedek Leányainak Társaságát, több helyen pedig létrehozta a Szent Skolasztika kongregációt. A nővérek gyalog, kerékpárral és lóháton fáradhatatlanul rótták a puszta poros útjait. A zárda kápolnájának 1927. július 28-i felszentelését követően a püspök hamarosan kinevezte Skolasztikát perjelnőnek. Szervezői-vezetői képességeinek köszönhetően nemcsak átvészelték a gazdasági válság nehéz éveit, hanem Pesten is sikerült letelepedniük. 1927-től kezdve küszködött a tüdővésszel, amely 1931-ben hatalmasodott el rajta. Ez év augusztusában járt – életében utoljára – néhány napra szüleinél. Beragyogta a családi otthont és Celldömölköt, szinte mindenkihez volt egy-két szava. 1932. október 21-re virradóra hunyt el Budapesten, és két nap múlva temették el a rákoskeresztúri temetőben. Miután elkészült a tiszaújfalui zárdatemplom kriptája, az exhumálást követően hamvait ott helyezték el. 1939. június 16-án. Hanauer Árpád István váci püspök így emlékezett meg róla: "Mosolygó kedvessége a gyermekkor megőrzött ártatlanságának és a Szentlélek kegyelméből élvezett lelki békének volt tükröződése."

Szent Benedek Leányainak Társasága a rend 1950-ben történt feloszlatása után, a rendszerváltozást követően éledt újjá, és egyre többen költöztek vissza a tiszaújfalui anyaházba is, ahol naponta imádkoznak alapító perjelnőjük, Berecz Skolasztika boldoggá avatásáért.

Irodalom:
Ley Etelka: Berecz Skolasztika Szent Benedek leányai alapítójának élete. Bp. 1946. 78 p.

Radó Polikáp: Tiszazugi történet - Berecz Skolasztika élete. Pannonhalma-Szolnok, 1990. 304, /10/ p.
Reichardt Aba : Egy "nem közönséges hivatás." Berecz Skolasztika. In: Corona fratrum: Dr. Szennay András főapát úrnak 70. születésnapjára. Pannonhalma, 1991. pp. 311-320.
Botka János: Hatvan éve halt meg Berecz Skolasztika. In: Honismeret, 1993. 1. sz. pp. 10-17.
Reichardt Aba: A celli kékszellem. Pannonhalma - Tiszaújfalu, 1996. 228, /10/ p.
Mohay Tamás: Bencés nővérek Tiszaújfaluban. In: Néprajzi Látóhatár, 2000. 3-4. sz. pp. 235-251.

Reichardt Aba: Akit a csillag hívott - [Berecz Skolasztika 1898-1932]. Tiszaalpár, 2002. 467 p.

N.T.

Beke Ödön

BEKE (1900-ig Berger ) ÖDÖN
(Komárom, 1883. május 20. – Budapest, 1964. április 10.)

nyelvész, egyetemi tanár

Középiskoláit szülőhelyén és Pápán végezte. 1901-ben iratkozott be a budapesti egyetem bölcsészettudományi karára magyar és latin szakra. A doktori oklevelet 1905-ben, a tanárit 1906-ban szerezte meg. Ugyanebben az évben helyettes tanári állást kapott Budapesten. Rendes tanárrá 1909-ben nevezték ki Nagyszebenbe, de már a következő évben visszahelyezték a fővárosba.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején a budapesti egyetemen finnugor nyelvészeti órákat tartott, emiatt középiskolai tanári állásától megfosztották. Bécsbe távozott, ahonnét 1923-ban tért vissza és csak 1926-tól foglalkozhatott újra tanítással.

Tudományos munkásságát a magyar népnyelv és népköltészet tanulmányozásával kezdte még egyetemista korában. Győr, Veszprém és Vas megyében körülbelül nyolcvan falut járt be. A Pápavidék és Kemenesalja nyelvéről írt monográfiájában rövid hang, alak- és mondattani leírást adott és nyelvjárási szavakat közölt. A szavakat nem ábécérendben, hanem fogalmi körök szerint csoportosította. A felsorolásban helyet kaptak többek között a ruházat, játék, étkezés, bútorok és eszközök, a ház és részei, valamint a földművelés fogalomkörébe tartozó szavak, és úgyszintén a földrajzi nevek: vizek, kutak, források, falurészek, utcák, dűlők, rétek, erdők, dombok nevei. Nem hiányoznak a monográfiából a különféle népszokások leírásai és a találós mesék sem. Mindezeket néhány népdal és népmese egészíti ki.

Beke Ödön a magyar nyelvjárások iránti érdeklődését élete végéig megőrizte, azonban érdeklődése hamarosan kiterjedt a finnugor nyelvekre is. Leginkább maradandót a cseremisz (mari) nyelv kutatása terén alkotott. Az 1911-ben megjelentetett Cseremisz nyelvtan c. munkájával nemzetközi hírnevet szerzett. Az első világháború alatt a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából több más kutatóval együtt a Magyaroszágra került cseremisz hadifoglyok nyelvét tanulmányozta. Kutatásai megjelentetésének egy-egy kötetét a bécsi Tudományos Akadémia, az oslói Néprajzi Múzeum és a helsinki Finnugor Társaság vállalta. 1951 és 1961 között a Magyar Tudományos Akadémia, - melynek 1958-tól rendes ragja, - további négy kötetet jelentetett meg munkáiból.

A finnugor nyelvek kutatása mellett, mint nyelvművelő, pályája kezdete óta foglalkozott a helyes magyar nyelvhasználat kérdéseivel. 1946 és 1953 között a Magyar Nyelvőr c. folyóirat szerkesztője s fiatal kora óta egyik legbuzgóbb munkatársa volt. A Nyugat-Dunántúli nyelvjáráskutatások révén 1934-ben kezdett levelezésbe Pável Ágostonnal a Dunántúli Szemle (utóbb Vasi Szemle) szerkesztőjével. 1935-43 között a folyóirat tevékeny szerzőjévé vált. Népnyelvi dolgozatai, könyvismertetései rendszeresen voltak olvashatók a folyóirat hasábjain: sőt a Magyar Nyelvőrben megjelent írásai is bővelkednek Vas megyei adatokban.

1948-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának tanára volt: fő feladataként volgai és permi nyelveket oktatott. 1960-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.


Főbb művei:

Pápavidéki nyelvjárás. Budapest, 1905.
A Vogul határozók. Budapest, 1905.
Kemenesalja nyelve. Budapest, 1906.
Cseremisz nyelvtan. Budapest, 1911.
Régi és ritka szavak. Dunántúl. Szombathely, 1942. (A Dunántúli Szemle könyvei, 186. sz..)
Dunántúli tárgy- és eszköznevek. Szombathely, 1943. (A Dunántúli Szemle könyvei, 217. sz..)
A cseremiszek népköltészete és szokásai. Budapest, 1951.
Újabb finnugor alaktanikutatások. Budapest, 1954.
Mari szövegek - Tscheremissische texte I. köt. Budapest, 1957.
Mari szövegek - Tscheremissische texte III-IV köt. Budapest, 1961.
Mari nyelvjárási szótár. Szombathely. 1987
Mari szövegek. Szombathely, 1995.

Irodalom:

Kálmán Béla : Beke Ödön 75 éves. In: Magyar Nyelvőr. 1958., pp. 130-131.
Lakó György : Beke Ödön. In: Magyar Tudomány, 1964. pp. 556-560.
Benkő Loránd: Beke Ödön 1884-1964. In: Magyar Nyelvőr. 1964. 2.sz., pp. 90-92.

Lőrincze Lajos: Beke Ödön és a magyar nyelvtudomány. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1983. 2. sz. pp. 257-264.

Velenyák Zsófia: A pályakezdő Beke Ödön. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1983. 2. sz. pp. 272-278.

Voigt Vilmos: Beke Ödön mint folklorista. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1983. 2. sz. pp. 265-271.
Tóth Péter: "Én szörnyű robotosa vagyok ezernyi vállalt teendőmnek" : Pável Ágoston és Beke Ödön levelezése (1934 - 1935). In: Vasi Szemle, 2002. 2. sz. pp. 214-234.

Beke-szimpózium, Beke Ödön Cseremisz nyelvjárási szótárának megjelenése alkalmából. Szombathely, 2001. december 13. Szombathely, 2004. 123 p.   

G.T.

Batthyány Lajos

BATTHYÁNY LAJOS (Pozsony, 1807. február 10. – Pest, 1849. október 6.)

az első felelős magyar miniszterelnök

Édesapját korán elvesztette, könnyelmű anyja pedig nem törődött vele, ezért egy bécsi intézetben nevelkedett, majd fiatalon katonai pályára lépett. A zágrábi akadémián jogi tanulmányokat folytatott. 1831-ben átvette az ikervári birtoka irányítását. Korszerűsíteni kezdte uradalmát, közben egyre inkább bekapcsolódott a politikai életbe. 1834-ben Pozsonyban házasságot kötött a 18 éves Zichy Antóniával. 1830-tól felsőtáblai tag a reformországgyűléseken, és néhány évvel később már a főrendi ellenzék egyik vezető alakja. 1841-ben az Iparegyesület, 1847-ben az Ellenzéki Párt elnökévé választották. 1848 március elején már nem volt kétséges, hogy ha megalakulhat a magyar kormány, akkor annak vezetője csak Batthyány lehet. Március 17-én V. Ferdinánd kinevezte miniszterelnökké. Bár alkotmányos monarchista volt, a pillanat kínálta lehetőséget igyekezett azonnal kihasználni: egyik legelső intézkedéseként körlevélben utasította a hatóságokat a jobbágyfelszabadítás haladéktalan kihirdetésére – még a törvény királyi jóváhagyása előtt. Szimbolikus jelentőségű, hogy a forradalmi törvények királyi szentesítésének napján, április 11-én tette le a kormányfői esküt. 1848-ban, az első népképviseleti országgyűlésre június 23-án először a kiscelli, majd a sárvári kerület is őt választotta követnek. A kormányfő elfogadta és vissza is igazolta a kiscelli mandátumot, de Szél József megyei első alispán kérésére – aki báró Mesznil Viktor celli megválasztását helyezte kilátásba – a sárvári képviselőség megtartása mellett döntött. 

Nevéhez fűződik a nemzetőrség megszervezése, és az első tíz honvédzászlóalj felállítása. Szeptember 9-én Jelačić betört az országba, 10-én Batthyány lemondott, majd visszavonult ikervári kastélyába. Vidos József seregében harcolt. Néhány hét múlva a pesti országgyűlésre utazott. Tagja volt annak a békeküldöttségnek, amelyet az országgyűlés menesztett Windischgraetzhez.

A herceg 1849. január 8-án elfogta Batthyányt. Budán, Pozsonyban, Laibachban, majd Olmützben raboskodott. Útban Ausztria felé Jánosháza lakossága ki akarta szabadítani Magyarország volt miniszterelnökét és a többi foglyot. 1849. április 27-én Somlóvásárhely felől osztrák dzsidások által őrzött 18 szekér érkezett a településre. A szekereken élesre töltött fegyverű katonák vigyázta foglyok ültek. A jánosházi vendégfogadó udvarára gördültek be a szekerek, amelyeken a foglyok között forradalmárok voltak, köztük három gróf: Batthyány Lajos, Károlyi István, Zelenszky László. A foglyokat a vendégfogadóban szállásolták el: a grófokat egy kisebb szobában, a többieket pedig egy nagy teremben. Az esti és éjszakai órákban Jánosházán és környékén egy forradalmi jellegű, nagyszabású népmozgalom bontakozott ki a foglyok kiszabadítására. 28-án hajnalban az összegyűlt tömeg körbezárta az épületet és követelte a foglyok szabadon bocsátását. Az őket őrző katonák vezetője, Langh kapitány a tömeg értésére adta, hogy élve vagy halva, de a foglyokat tovább kell szállítania, és felkérte Batthyányt, nyugtassa meg a tömeget. Ő a fogadó tornácának korlátjához lépve, eleinte kissé remegő hangon, majd egyre magabiztosabban tett eleget a parancsnak. Kijelentette, hogy nem fél a bíróság ítéletétől, és kérte a tömeg szétoszlását. Rövid beszédét – kezét szívére téve – így fejezte be:

„Köszönöm a hazafias jóindulatot, melyet irántam és előttem többnyire még ismeretlen fogolytársaim iránt itteni ünnepélyes, de mindnyájunkra vészessé válható megjelenésükkel tanúsítottak. Isten áldja meg önöket a jóindulatért még késő unokáikban is, de éppen ennek az Istennek, a kiben mindnyájan bízunk, szent nevében kérem önöket, barátaink, hagyjanak minket, a mint eddig az ország fővárosából idáig békében jöttünk, békében vonulni tovább is. Ne kívánják halálunkat idő előtt, s ne idézzék föl, a mint már mondtam s most könyörögve újra mondom, a mit kerülni lehetetlen volna, Jánosházának végpusztulását.”

A felkelők vezetői kézszorítással búcsúztak a volt miniszterelnöktől, akinek ez volt az utolsó nyilvános szereplése. A jánosházi felkelők ezen a napon beavatkozhattak volna a magyar történelem menetébe, ha Batthyány is úgy akarta volna…

Az ellene indított felségárulási per során az olmützi haditörvényszék csak rövidebb börtönbüntetésre ítélte. Bécsi ellenségei azonban, akik mélységesen gyűlölték amiatt, hogy egy közülük való „nagyúr” ellenük szegült, rábészélték a hadbíróságot , hogy ítélje halálra, de rögtön ajánlják is kegyelemre s így Batthyány szabad lehet. Ezután hazahozták Pestre, ahol Haynau teljhatalommal rendelkezett. Október 5-én közölték vele halálos ítéletét. Sikertelen öngyilkossági kísérletét követően másnap Pesten kivégezték.

Művei:

Batthyány Lajos reformkori beszédei, levelei, írásai. Zalaegerszeg, 1998. 278 p.
Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. 1-2. köt. Bp. 1999. 1790 p.

Irodalom:

Borus József: Népfelkelés Jánosházán : 1849. április 28. In : Vasi Szemle, 1964., II. köt. pp. 227 - 231.
Zongor Ferenc : Emlékező sorok és idézetek – "a földi jogán" – Batthyány Lajos életének utolsó évéről. [Celldömölk], 1981. 61 p.
Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp. 1986. 842 p.
Stéfán Ildikó: Batthyány Lajos halála és temetései. In: Sic itur ad astra, 1993. 2-4. sz. pp. 6-17.
Erdődy Gábor: Batthyány Lajos. Bp. 1998. 271 p.
Batthyány Lajos emlékezete. Szombathely, 2000. 135 p.
Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos emlékezete. In: Aetas, 2000. 1-2. sz. pp. 132-158.
Erdődy Gábor: Batthyány. In: Erdődy Gábor - Hermann Róbert: Batthyány. Szemere. Bp. 2002. pp.5-164.
Átverték a miniszterelnököt avagy egy választás anatómiája. In: Új Kemenesalja, 2007. 19. sz. (okt. 12.) Batthyány-mell. pp. III-V. (tovább)

N.T.

Atzél Elemér

ATZÉL ELEMÉR
(Kemenesmagasi, 1888. április 10. – Budapest, 1954. december 16.)

gyógyszerész, orvos, jogász, egyetemi magántanár

Névváltozat: Csecsinovics Elemér


Siófoki gyógyszerész-gyakornoki évek után 1911-ben szerezte meg a gyógyszerészi oklevelet. Alig kapta kézhez diplomáját, máris elkezdte orvosi tanulmányait a Budapesti egyetemen, ahol 1917-ben avatták doktorrá. A Népjóléti Minisztériumba kerülve munkájához szükségesnek érezte a jogászi képesítést, amit 1921-ben szerzett meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1921-től 1932-ig a Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumban titkár, 1933-tól a Belügyminisztérium osztálytanácsosává nevezték ki. Lankadatlan tudásvágya révén 1931-ben a tisztiorvosi minősítés birtokosa lett, majd 1934-ben az ügyvédi vizsgát is letette, immár a Belügyminisztérium XIII/a (egészségügyi és rendészeti) alosztályának vezetőjeként. Igazi "self made man"-ként küzdötte fel magát és lett ismert a korabeli közvéleményben. Sokoldalú, de minden területen alapos tudását elismerve a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán 1926-tól az egészségügyi közigazgatás magántanárává képesítették, az orvosi kar pedig rendkívüli tanári címmel tüntette ki.

Számos gyógyszerészeti vonatkozású rendelet kodifikálójaként a szaksajtó a "gyógyszerészek atyja"-ként jellemezte. Hangyaszorgalommal gyűjtötte össze "Az egészségügyre vonatkozó törvények és rendeletek gyűjteménye" című sorozatot, amelyből szerkesztésében 1913 és 1943 közötti időszakról öt kötet látott napvilágot 1928-tól 1944-ig. Egyik kezdeményezője volt a Gyógyszerészek Országos Jóléti Alapjának, amely több bérházat is megvásárolt Budapesten, amelyek bevételéből nyugdíjat biztosított a patikusoknak, valamint özvegyeiknek és árváiknak. Elképesztő vitalitására jellemző, hogy 1945 után közel 60 évesen fogorvosi szakképesítést szerzett és rendelőt nyitott, amelyben egészen 1954 decemberében bekövetkezett haláláig dolgozott.

Irodalom:

Baradlay J. - Bársony E.: Atzél Elemér. In : A Magyar Gyógyszerészet Története II. köt. Budapest, 1930.
Hegedüs Lajos: Emlékezés egy neves magyar gyógyszerészre. Atzél Elemér (1888 - 1954). In: Orvosi Hetilap, 1988. pp. 2479- 2480.

N.T.

Antal Károly

ANTAL KÁROLY
(Budapest, 1909. jún. 23. – 1994. máj. 26.)

szobrászművész

Svájci gyermekkori tartózkodása alatt a hegymászást is megkedvelő szobrászművész 1925 és 1927 között a budapesti iparművészeti iskolában tanult díszítőszobrász szakon. 1934-ben végzett a képzőművészeti főiskolán. 1931-től Ohmann Béla műtermében dolgozott segédként, aki jelentős hatást gyakorolt stílusára. 1934-35-ben Rómában ösztöndíjas. 1935-től rendszeresen résztvevője a Nemzeti Szalon "8 festő, 8 szobrász" elnevezésű évenként megrendezett tárlatsorozatának, műveit csoportos kiállításokon bemutatták Rómában, Párizsban és három alkalommal a Velencei Biennálén is. A Párizsi Világkiállításon 1937-ben ezüstéremmel jutalmazták. Magyarországon Gellért és Juliánus barát (Bp., Halászbástya, 1937) c. bronzszobrával vált ismertté. 1938-tól a budapesti Százados úti művésztelepen élt és alkotott. Több európai országban járt tanulmányúton. 1950 és 1959 között a képzőművészeti főiskolán a kőrestaurálás tanára. A római iskola második nemzedékének tagjaként az 1930-as évek elején indult szobrászgeneráció egyik legfoglalkoztatottabb művésze.

Stílusára leginkább az archaikus kultúrák és a román kor emlékei hatottak; műveit tömör formanyelv, a megjelenítés közvetlensége, eszmei emelkedettség jellemzi. Monumentalitás iránti hajlama emlékműszobrászatában, míg dekorativitáshoz való vonzódása épületplasztikáiban érvényesült. Kedvelt témája az emberi alak. Korai szobrait tömörítés, egyszerűség jellemzi. Portréit – még a konkrét személyekről készülteket is – időtlenséggel ábrázolta. A klasszikus hagyományokat őrző magyar emlékműszobrászat újjáélesztésén, megteremtésén fáradozott. A realista és neoklasszicista törekvés érvényesül későbbi műveinél is, ennek köszönhetően pályája zökkenőmentesen folytatódott a világháború után. Ő készítette el 1945-ben az első – az obeliszk típusnak modellül szolgáló – szovjet hősi emlékműveket (Szabadság tér, Gellért tér) Az ötvenes évektől rendszeresen kapott épületplasztikai, restaurálási megbízatásokat a nagy köztéri feladatok mellett. Birkózók című szobrát felállították a Népstadion szoborparkjában, részt vett az Operaház szobordíszeinek elkészítésében. A Munkácsy Mihály-díjat 1954-ben, a Csók István-érmet 1958-ban kapta meg. Életműve elismeréséül 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

Antal Károly az 1970-es évek elejétől kezdődően közel egy évtizeden át dolgozott Kemenesalja "házi szobrászaként". A Berzsenyi Dániel-mellszobor (1970) révén került első ízben a tájra, amelynek elkészítésére Egyházashetyéről, a költő szülőfalujából kérték fel. 1971-ben két emlékoszlopot készített Kemenesalján: a Ság hegyen Eötvös Loránd kísérleteinek emlékére, valamint Celldömölkön a vasút elindításának 100. évfordulója tiszteletére. A helyiek kérésének megfelelően ostffyasszonyfai diófából készítette el a fiatal Petőfi szobrát 1973-ban. Ugyanebben az évben – közel harminc alkotásának bemutatásával – első egyéni kiállítása nyílt meg Celldömölkön, a Kemenesaljai Művelődési Központban. Ő választotta ki 1979-ben azt a Ság hegyi bazalttömböt, amely a városi rang elnyerésének alapköve lett s tervezte a később eltávolított celldömölki felszabadulási emlékművet is. Egyéb olyan alkotások is gyarapítják kemenesaljai vonatkozású munkásságát, mint például a jánosházi vár terrakottában és több Berzsenyi-plakett.

Irodalom:

Magyar Katalin: A szobrász és a fejek. In: Képes 7, 1989. 46. sz. (november 18.) pp. 34-37.
Kortárs magyar művészeti lexikon. Bp., 1999.
Új magyar életrajzi lexikon. Bp., 2001.
Dala József: Antal Károlyra, Kemenesalja "házi szobrászára" emlékezünk. In: Új Kemenesalja. 1994. 16. sz. (szeptember 1.) p.  6.
Dala József: Antal Károly Kossuth díja. In: Vas Népe. 1993. 76. sz. p. 6.   

A térség elismert szobrásza. In: Vas Népe. 2007. 55. sz. (március 6.) p. 6.

Julianus barát budavári szobra. [Összeáll. Praimajer Mária]. 2. átd. kiad. Bp. 2013. 112 p.

G.T. - N. T.